Léptek zaja törte meg a csöndet. Két pár láb, az egyik nehézkes, csoszog, a másik hegyes cipősarkak ideges kopogása. Az alakok a sűrű ködben csak lassan haladnak az egyetlen fényforrás – egy hotel neonvilágítása felé. A sötétben két felirat világít, az egyiken az áll, hogy Zimmer Frei, a másikon pedig, kicsit megkopva, az establishment neve – Nefelejcs Hotel. Fénykorában talán három csillag is díszeleghetett a név mellett (vagy csupán az akkori tulajdonos tett fel reménykedve több csillagot a felirat mellé?), de azóta egyet leszámítva kifakult az összes.
A páros, miután végre elérte a hotelt, először az ajtón szeretett volna bemenni, de miután az nem sikerült, a férfi keresett egy csöngőt, amit jó hosszan lehetett nyomni, amíg valaki meg nem jelenik. Azon az éjszakán ez különösen hosszú időnek tűnt.
Amíg a férfi a kinti nyirkos hidegben kitartóan nyomta a csöngőt, a hotel meleg, poros belsejében a portás felnyitotta egyik, majd másik szemét és fejét elfordítva, a csipáján keresztül a vekkerje világító számlapja után kutatott a sötétben. Miután megállapította, hogy istentelenül késő van, morogva magára húzta a kabátját és a lehető leglassabban elindult a bejárati ajtó felé.
Mivel nem szerette volna elsietni a dolgokat, az ajtóhoz vezető úton még egy kicsit elidőzött a sötétben derengő Mária előtt. A napelemes üvegszobor jelenlétével lecsillapítja a kedélyeket és békét hoz a házra, állt a brosúrában. A portás ennek semmiképpen sem szeretett volna ellentmondani, mégiscsak vallásos ember. Röviden a szájához emelte a nyakában csüngő aranykeresztet és némi gondolkodás után folytatta az útját a bejárati ajtó felé, ahol a csöngő továbbra is engedelmesen adott hangot a látogatók türelmetlenségének.
Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, a portás felkapcsolta a villanyt, hogy lássa, kik azok, akik csöngetnek.
A folyosó fénye megvilágította a két látogatót. Az alacsony, köpcös férfi mellett egy divatos ruhákba öltözött nő állt. A férfi szó nélkül belépett az ajtón, a nő pedig követte a hotel belsejébe. Először úgy tűnt, hogy egyikük se vette észre a portást, amíg az üres recepció nem engedett arra következtetni, hogy valahol másutt kell keresni az illetékes személyt.
A portás, amilyen lassan csak tudott, becsoszogott a recepciós pult mögé. Lepedékes fogai közül csak egy morgásszerű mibensegíthetek-et sikerült kifacsarni. A férfit ez azonban nem izgatta különösebben, mert bár későn értek ide, de mégiscsak foglalása van, már régi vendégek, szeretné elfoglalni a szobát.
Alig húszpercnyi adminisztrációt és kulcskeresést követően, elindultak az emeletre, ahol az elnöki lakosztály leledzett, ami nevéhez méltán, kellő körültekintéssel volt berendezve. A lakosztály közepén hatalmas ágy terült szét, mellette kétoldalt elegáns, csipkés kis terítővel díszített komódok. A falakat enyhén megsárgult tapéta és két gobelin ékesítette, az egyiken nagy szemű kiskutya, a másikon vadregényes táj. Persze minibár és tévékészülék sem hiányozhatott a szobából, előbbi egy csöndesen doromboló, dohos hűtő, utóbbi egy enyhén poros, méretes LCD TV.
A férfi lesegítette a nőről a bundát és maga is elkezdett volna vetkőzni, de a portást észrevéve, benyúlt a zsebébe és előhúzott egy kisebb köteg pénzt. Kettesben szeretné tölteni az estét a feleségével, reggelig semmi esetre se zavarják. A portás készségesen elfogadta a pénzt és a szobából kihátrálva becsukta maga mögött az ajtót.
A portás még a szobájába sem ért vissza (pedig ezúttal sietett), a lakosztályból máris felcsendültek az ilyenkor szokásos zajok – tompa hangok, bizonyára felborították a komódot, vagy mintha valamit többször leejtettek volna a földre, az ágy nyikorgása és elfojtott sírás.
Reggel volt már, mire a lakosztályból érkező hangok elcsendesedtek, a portás pedig kipihenten köszöntötte az új napot. Fütyörészve elkészítette a kontinentális reggelit, kitette a Mária szobrot a napra, majd kiült a hátsó kertbe elszívni a jól megérdemelt reggeli cigarettáját.
(Illusztráció: Margaret Glew)