Dályában senki sem olvasott Ady verseket, csak Petőfit. Semmi szükségünk nekünk részeges sámánok feldúlt lelkére – magyarázta Sándor Zsigmond –, mivel ilyen nekünk is van. Így tulajdonképpen betiltotta Adyt Dályában, és minden kötetet elkobzott, amit csak fellelhetett a dályai háztartásokban. A Mojszák persze tiltakoztak. Nem mintha túlságosan jellemző lett volna rájuk az olvasás – Adyról azt sem tudták eszik-e vagy isszák −, de zavarogni és háborogni nagyon szerettek. Hogy képzeli ezt – háborogtak Zsiga bának! Jelentsetek fel! – vette fel a nagymellényét az öreg. A Mojszák hallgattak. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy Sándor Zsigmond ne olvasta volna nyakba-főbe Adyt, mert ami jó, az jó. Petőfivel csak egy baja volt: nem írt eleget a lovakról.
Lukács Lina apja tehát minden január elsején kinyitotta a Petőfi kötetet, és elkezdte felolvasni hangosan a családnak. Tavasszal sem hagyták abba, vagy amikor elindultak a kinti munkák, valaki mindig folytatta az olvasást. Így volt ez a mezei munkák, szénacsináláskor, a betakarításkor, a kalákában. December 31-ig a kötet végére kellett érni.
– Mit csináljunk most ezzel a gyerekkel? – kérdezték a pincében.
Sándor Zsigmond mérgesen nézett, így gyorsan eliszkoltak. Ez a Szádeczky ivadék tehát ott maradt Zsiga bá házában. Az elülsőházban vetettek ágyat neki, ahol délig aludt, majd borzas fejjel sétált a faluban. Sándor Zsigmonddal csak este találkozott a vacsoránál, akit annyira megviselt az a tudat, hogy ez a taknyos nem hallott róla, hogy napokig nem szólt hozzá. Micsoda pimaszság – gondolta Zsiga bá. Pali nem értette. A poros utcákon poroszkálva finoman érdeklődött, hogy Sándor Zsigmond mégis mióta iszik egyedül a pincében. A falusiak csak legyintettek:
– Nem lehet az biztosan tudni – mondták – van, aki azt mondja, hogy 1506 óta, mások meg azt, hogy csak 1877-ben kezdődött minden. De az időnek máskülönben sincsen semmi jelentősége.
Ezek mind megbolondultak – gondolta Pali, de hangosan nem merte kimondani, hanem komoly arccal helyeselt. Felsétált a Szomorhágaján – ahogy a helyiek hívták −, végigment a cigányputrik közt és nekivágott a mezőnek. A kutyák mérgesen ugatták. Valahol egy traktor dörmögött, még távolabb purdék kiabáltak. Olyan magasan járt, hogy rálátott az egész falura, a templomra és a szemközti dombon megbúvó temetőre. Kukoricás mellett baktatott felfelé, amikor talált egy vadalmafát, amelynek az árnyékába leheveredett. Lehunyta a szemét. Sok mindent végig kellett gondolnia.
Annak ellenére, hogy minden józan számítás szerint Sárinak és nagyanyjának köszönhetően hajmeresztő kalandba keveredett, mégis jól érezte magát. Ez érthetetlen volt, ő sem talált rá logikus magyarázatot, de ami még ennél is vérfagyasztóbb volt: nem is állt szándékában megfejtések után kajtatni. Úgy látszik – merengett magában –, az őrület ragadós. De akárhogyan is, nagyon élvezetes. Boldog volt.
Érezte, valaki megáll mellette. Meglepetten nyitotta ki a szemét. Fekete hajú, nagy fekete szemű és napkeleti bőrszínű cigánylány állt felette.
– Te vagy az idegen? – kérdezte.
Idegen. Amikor a pincébe ráncigálták, akkor annak érezte magát, de azóta eltelt pár nap, és bár semmi különös dolog nem történt, úgy vélte ő már semmilyen körülmények között sem nevezhető idegennek.
– Zsiga bácsi vendége vagyok – mondta egy kicsit sértődötten.
A lány legyintett. Olyan kivagyisággal, olyan flegmán tette, hogy még Pali vére is felforrt. Pont, mint Sándor Zsigmondé.  Vannak dolgok, amelyek nem változnak. A Gráncsa Margitok és Sárik minden korban ugyanolyanok. Zsiga bá ezt tudta. Palinak természetszerűleg fogalma sem volt semmiről. Mert ő ahhoz a generációhoz tartozott, aki bár nem hisz a Mindenhatóban, az Ördögöt középkori babonaságnak tartja, de isteníti a pszichológiát és a farmakológiát. Mert ez a két tudományterület megoldja az emberiség összes problémáját. Azokat, amelyeket előtte a szociológia alaposan feltárt. A megváltás kéznyújtásnyira van. Csak el kell venni. Mert az jár.
Gráncsa Margit persze ezt nem tudta, mert mégis csak egy egyszerű cigánylány volt a falu végéről. Az egyszerűvel persze Sándor Zsigmond vitatkozott volna, de itt nem ő szővi a történet fonalát, így a véleménye nem oszt, nem szoroz, mivel az elbeszélő nőpárti. Így, ha Gráncsa Margit úgy véli, hogy ő egyszerű, akkor az így van és punktum.
– Máskülönben Gráncsa Margitnak hívnak – vetette oda elmenőben a lány. Jó gondolta magában Pali, aki új alapokra helyezte az életét: nem izgatja magát feleslegesen, nem foglalkozik semmivel és nagyívben tesz mindenre.
Ezek a nemes elhatározások teszik izgalmassá az emberi életet. Mert ezek nélkül mi értelme lenne annak, amikor dugába dőlnek vérmes reményeink? Akkor jön a szórakozás. Az Ördög szórakozása. Mert róla sem lehet megfeledkezni. Mert ő van, volt és lesz. És mindennél jobban imádja a fogadkozásokat. Ezeknél már csak a kudarcokat kedveli jobban. A kétségbeesést meg egyenesen imádja. Ebben ő úgy lubickol, mint német turista a Karib-tengerben, aki annyira jól érzi magát, hogy élményeit fokozandó egy kiskorú szeretőt is szerez magának. Mert arrafele erre rengeteg lehetőség nyílik. Az Ördögnek is rengeteg lehetősége van. Ezért Ördög.
Egy csapat gyerek érkezett trappolva:
– Zsiga bácsi azt üzeni – harsogták –, semmiféle körülmények között ne álljon szóba Gráncsa Margittal.
– Miért? – kérdezte Pali, de a gyerekek már futottak is tovább.
Honnan sejthette volna, hogy ez a Margit miféle borzalmas lelki csavarodások okozója Zsiga bá életében. Még a saját érzelmi labirintusában sem bírt eligazodni. Gondolta volna valaha, hogy Sári táskamániája lesz minden baj okozója?
Egy őrült decemberi napon történt, amikor mindenki autóval igyekezett eljutni egyik pontból a másikba Budapesten. Pali kapkodva érkezett haza. Nem sok ideje maradt átöltözni, hogy időben oda érjen a tanszéki vacsorára. Alig lépett be az ajtón, már rúgta le a cipőjét, repült a kabát és sál. Cibálta a fiókokat, feltúrta a szekrényeket, ami útjában volt, csak félredobta. Pisze boldogan rohant elé, és lelkes farokcsóválással reménykedett az esti sétában, amiről természetesen szó sem lehetett. Rekord idő alatt sikerült elkészülnie, alig tizenöt perc múlva már újra autóban ült és araszolt vissza a városba, azon izgulva, hogyan jut át a hídon. Közben azon törte a fejét, hogyan tudná magát jobb színbe feltüntetni a tanszékvezető előtt, hacsak az a rémséges talpnyaló Szabó be nem előzi a hízelgésével. Utálta Szabót, karót nyelt ecetgyárosnak tartotta, aki mindig komikusan komoly arcot vágott, nem volt humorérzéke és gátlástalanul csörtetett előre az egyetemi ranglétrán.
– Te egy Szádeczky vagy! – mondta a nagyanyja.
– Ha ő gátlástalan, akkor te légy aljas! – oktatta Sári.
– Hagyd a fenébe az egyetemet! – magyarázta a legjobb barátja.
Húsz percet késett, mivel alig talált parkolóhelyet. Szabó már ott ült a főnök mellett, és lelkesen magyarázott. Úgy fogta a borospoharat, mint tábornok a kitüntetéseit győztes csata után.
– Autóval a belvárosba? Ilyenkor? – értetlenkedett fapofával. Az álnok némi malíciával pislogott Palira, majd kiskutya tekintettel fordult vissza a tanszékvezetőhöz.
Utálta ezt a pojácát. De messze nem ez volt a legkellemetlenebb pillanata annak a sok tekintetben sorsfordító decemberi estének. A tanszékvezető egyszer csak kihívta őket Szabóval a vendéglő elé. Kabátot vettek. Kimentek az árkádok alá. A Duna tompán csillogott, a Korzón nagy élet volt, a folyó túloldalán vidáman világítottak az esti fények, a Vigadó komor árnyékot vetett a térre. Épp csilingelve haladt el a karácsonyi fényekben tündöklő villamos. A tanszékvezető rágyújtott, komótosan szívni kezdte a cigarettáját. Majd, mint apa, aki az állandóan rendetlenkedő gyerekeit igazítja helyre, hosszasan magyarázni kezdte, hogy az egyetem nem gladiátorképző, ez nem arról szól, hogy ők ketten eltapossák egymást, mégis mit képzelnek, micsoda gyerekes civakodás ez, egyáltalán nem illik komoly emberekhez.
A fene egye meg – dühöngött magában Pali –, ugrott a tanszéki előléptetés. Sári teljesen odalesz, hogy Pali fogatlan bácsika koráig fog ugyanabban a helyzetben tocsogni, és ez amiatt van, hogy annyi benne az ambíció, mint egy vízilóban. Ennek következményeként az élet dühösen habzó vizén – magyarázza majd a lány – tova úszik egy-két táska, ami az övé is lehetne. Nem baj Palika – mondja majd a nagyanyja –, ami késik, nem múlik. Ellenben abban az ügyben, amiért évek óta könyörgök – teszi majd hozzá –, még egy lépést sem tettél. Hagyd a fenébe az egyetemet – kommentálja majd a barátja.
Szabó persze boldogan hajbókolt, mint valami kimustrált háziszolga. Épp, hogy kezet nem csókolt a tanszékvezetőnek. De itt még nem ért véget Pali vesszőfutása. Amikor éppen beszállt a kocsijába, csörgött a telefonja. Sári volt. Miért? – volt az első szava a lánynak. Neki meg fogalma sem volt a megfelelő válaszról. De mégis miért? – kötötte az ebet a karóhoz Sári. Mint kiderült, Pisze reményeiben megcsalatva, látva a poétikus felfordulást a lakásban, Sári élettelenül földre kerülő méregdrága táskáival vigasztalta magát.
– Legalább nem mondhatod, hogy rossz lenne az ízlése – próbálta Pali elvenni az élét a szemrehányásnak.
Sári elhallgatott. Inkább baljós elcsendesedésként lehetett értelmezni a jelenséget. Pali nem járt távol az igazságtól. Miért? – tért vissza korábbi rögeszméjéhez a lány ezzel a repetitív kérdéssel. Mivel az este már nem is lehetett pocsékabb, Pali tetézte a dolgot: bevallotta, hogy az előléptetésnek annyi, dicséret helyett fejmosást kapott. Sári szó nélkül letette a telefont.
Mire Pali hazaért, a lány már nem volt otthon. A nyomokból és Pisze hiányából látta: Sári összepakolt és a barátnőjéhez ment. Nem először fordult ez elő. Ő már tudta, mit kell tennie. Azonnal rohant, közben küldött vagy húsz üzenetet, hívogatta Sárit – aki természetszerűleg nem vette fel. Ő ezen nem lepődött meg, mert szigorú forgatókönyv szerint zajlottak Sárinak ezek a szeszélyei, és legalább olyan érzékenyen reagált arra, ha Pali nem követte az események kötött dramaturgiáját, mint magát a kiváltó okot, amiért majd később – a Canossa-járás után – még vezekelnie kell. Tehát mesés gyorsasággal érkezett meg Sári barátnőjéhez. Becsengetett. A játékszabály az volt: ilyenkor nem engedik be. Ő az út szélére állt, hogy ha kinéznek a lányok az ablakon, lássák: eszi a fene, hogy végre bocsánatot kérhessen. Harminc percet toporgott jól látható helyen, majd hazament. Kényelmesebb volt a jól fűtött lakásból küldözgetni az üzeneteket. Másnap reggel persze megint meg kellett jelennie. Mivel az egész cécó éppen karácsony előtt történt, Sári nem húzta-vonta sokat a dolgot, főleg amiatt sem, mivel 26-án indultak Velencébe. És egy ilyen utat Sári még holtan sem hagyott volna ki.
Szádeczky Pali a Hotel Rialtóban foglalt szállást. Barokk bútorokkal – mesélte később Sári. Rokokó – gondolta a férfi, de nem javította ki. Az ablakból rá lehetett látni a csatornára és a Rialto-hídra – lelkendezett tovább a lány. Alig pár lépésre pedig volt egy Hard Rock Café – folytatta Sári. Pali persze próbálkozott, hogy ha már Velencében vannak, akkor egyenek helyi étteremben is. A Dal Moro’s-t ajánlotta – ennél nagyobbat nem mert álmodni.
– És ott mit lehet enni? – érdeklődött kissé bizonytalanul a lány.
– Velencei gyorskaját – érvelt Pali −, azaz pastát kartondobozban, műanyag evőeszközzel.
Sári fanyalgott és közölte: ő semmilyen körülmények között nem fog lemondani a Hard Rock Café kínálta kulináris élvezetekről, holmi kétes értékű helyi specialitásért. Azért Pali egyszer titokban mégis csak kiszökött a hotelból, hogy a szemközti Dal Moro’s-ban kedvére elmerüljön az olasz tészták turisták számára kitalált világában.
Igazából Sári már Velencében éreztette: azért, mert hajlandó volt vele együtt elutazni, régi vétkei nincsenek teljesen megbocsájtva. Az egész tortúra a Szent Márk téren kezdődött. A Sóhajok hídjáról egy sebhelyes arcú, deres férfi bámulta a lagúna sekély vizét.
Miután Pali legalább ezer szögből lefényképezte Sárit: lagúnával, galambbal, katedrálissal, galambbal és katedrálissal stb., finoman megpendítette, hogy akkor most nézzék meg belülről is a templomot. Sári megvonta a vállát. Akkor menjenek táskanézőbe – mert a fiú mindenképpen szeretett volna vezekelni a bűneiért. Sári megvonta a vállát. Gondolázás? – tartott ki Pali, mert semmiképpen sem akarta feladni. Sári nem vonta meg a vállát, hanem némi megvetéssel és jelentőségteljes sóhajtozások közepette szállt be a gondolába. Ki ne akarna decemberben gondolázni Velencében?!
A feketeleves a visszafelé úton, a repülőgépen jött, ahol amint elfoglalták a helyüket, Sári rázendített egy monológra: hogy ez semmiképpen sem jó így, ő egész egyszerűen megfullad ebben a kapcsolatban, és ez már elviselhetetlen; ő – Sári – sokáig reménykedett, hogy a dolgok meg fognak változni, és Pali végre észhez tér, amikor rájön: az életben nem lehet céltalanul tengődni, és most nem arról van szó, hogy odaadta Piszének az egyik legdrágább táskáját – a legdrágább jelen esetben nem csak a pénzbeli, de az érzelmi értékére is vonatkozik –, hanem arról, hogy Pali soha sem próbálta megérteni az ő érzelmeit, de még a legapróbb igyekezetet sem mutatta; de nem is ez, ami a legjobban fáj – folytatta rendületlenül – hanem az, hogy minden formában elnyomja őt.
Pali semmit sem értett, de Sári monológja nem arról szólt, hogy ő kifejthesse a véleményét, vagy hogy bármire is választ adjon, és gyakorlatilag akkor ért véget a lány siralma, amikor a gép leszállt Budapesten.
A lány remekül időzítette mondandóját, mert már Budapest felett keringtek, amikor ott tartott, hogy ő már a velencei utazás előtt összecsomagolt, és a repülőtérről egyenesen új lakhelyére megy, természetesen a táskákat nem állt módjában még összeszedni, de az a legkevesebb, hogy Pali ezt megtegye és utána vigye.
– De mégis hová? – értetlenkedett Pali.
– Hová? Hová? – nézett rá megvetően Sári.
Mint kiderült, Sári őrülten beleszeretett Pali legjobb barátjába, és ha a férfi csak egy picurkát is odafigyelt volna a lány érzelmi rezdüléseire, erről már rég tudna.
Az élettől és Sáritól egész egyszerűen meg lehet őrülni. Így eshetett meg a következő: Sándor Zsigmond éppen békésen iszogatott az udvarhelyi Szabó Károlyban 1909-ben. A másik asztalnál két jól öltözött úr éppen azt osztotta, hogy a híres és hírhedt poéta, Ady, Kolozsváron gyógyíttatja magát egy világhíres ideggyógyásznál. Sándor Zsigmond rögtön izgalomba jött.
– Hogy hívják ezt az orvost? – kérdezte.
– Lukács Hugó – mondta az egyik úriember.

Kép: Leonora Carrington

 

– A felesége is hasznára lehet a Harmadik Birodalomnak, dr. Neumann. 

Lukas megszorította a rozoga faszék karfáját, amely helyette is hangosan felnyögött. Szúrt a szeme, ahogy a szigorú állítást neki szegező hadnagyra nézett. A délutáni nap sugarai akadály nélkül törtek be a singeni Villa Wälzhofer ablakán. A kis irodában pillanatok alatt fullasztó meleg lett. 

– Minden bizonnyal – válaszolta, és közben oldalra fordította a fejét, hogy kitérjen az ablaküvegen megtörő, szemét elvakító, színes fény elől. Ella háborúja (részlet) bővebben… →

Papp Pityu volt a 7. osztály leggyengébb tanulója. Leggyengébb, de nem legrosszabb, sőt, kifejezetten jól nevelt, őszinte és segítőkész. 6.-ban még nem volt vele gond, de amióta a foci mellett karatézott is, nem sok energiára maradt a könyvekre. Reggel suli, délután edzések, cso­da-e, hogy estére már a házi feladat írása közben elaludt?
– Válassz, mit akarsz: sportolni vagy tanulni! – állította végül válaszút elé Pityut Papp Áronné, egy energikus, családja ügyeit kemény kézzel igazgató anyuka. – Ha sportolni, két év múlva szakmunkásképzőbe iratunk. Ott senki sem szakad meg a tanulásban. Aztán leszel, ami leszel: szakács, szabó, efféle. Ha tanulni, be kell érned az iskolai tornaórákkal, és elsősorban a matekra, fizikára koncentrálsz, hogy utána annál nagyobb eséllyel felvételizz az állatorvosin.
– Miért pont az állatorvosin? – tátotta el a száját Pityuka. – Erről eddig még sohasem beszéltünk.
– Hát most beszélünk! Vagy netalán más mesterség érdekel?
– Engem… Hát izé… Nem nagyon.
– Ezért választunk mi helyetted, mert ki döntsön a családban, ha nem a szüleid, főként akkor, ha te sem tudod, mit akarsz. Az állatokat szereted. Vagy nem szereted?
– Dehogynem!
– Na látod! Egész jól fogsz mutatni fehér köpenyben, sztetoszkóppal a nyakadban. Elismerem, momentán nem sokan látnak fantáziát az orvosi munkában, de az idő az orvosoknak dolgozik. Nem adok két évet, és egyike lesz a legkeresettebb szakmáknak. Igaz, az idáig vezető út még az elsőnél is nehezebb, cserében annál többször kerül majd hús és kalács az asztalra. Szóval? Melyik utat választod? Szakács leszel vagy doktor úr?
Szegény Pityu, mit válaszolhatott volna, amikor tényleg nem tudta, valójában mit kíván. Illetve tudta: karatézni és focizni. Azonkívül teljes volt benne a zűrzavar, mert amit látott, hallott maga körül, attól semmivel sem lett okosabb. Itt voltak mindjárt a szülei. Becsületes, törvénytisztelő polgárok, akik látástól vakulásig güriznek, mégsem kerül mindennap hús és kalács az asztalra. Ezzel szemben a nagybátyját még sohasem látta dolgozni, mégis háromszor annyit keresett, mint apja a városi gázműveknél.
– Volnál szíves válaszolni, ha kérdeznek! – elégelte meg fia hallgatását Papp Áronné. – Árikám, szólj már te is pár szót a fiadhoz!
A családfő – középtermetű, szemüveges férfi, amúgy meós az említett vállalatnál – zavartan köhintett.
– Kérdezzem meg én is? De hisz már többször megtettem, különben is még csak hetedikes. No, nem számít, már úgy értem, azért megkérdezhetem, ha óhajtod. Pityuka! Kérlek, válaszolj: melyik szakmához vonzódsz leginkább? Más szóval: mi szeretnél lenni, kisfiam?
– Ugyanaz, mint a bácsikám – felelte a kamasz tétován.
A szülők megrökönyödve meredtek a fiúra.
– Érdekes választás – dörmögte az apuka. – Aztán miért, egyáltalán tudod-e, mivel foglalkozik a nagybátyád?
– Mivel?
– Erről majd később tárgyalunk – vágott közbe gyorsan az anyuka. – Addig is ajánlom, nem, határozottan megkérlek, felejtsd el a sportot, és kezdj el végre tanulni.
– Ugye, csak viccelsz – szökött a vér Pityu arcába. – Apuka, te mindig bírtad a focit, karatét meg mindenféle testedzést. Vagy nem éppen te mondtad, menza sanyi in korpa sanyo?
– Mens sana in corpore sano – javította ki mosolyogva a minőségi ellenőr. – Ép testben ép lélek. Persze emellett még tanulni is kell, Puskás úr, és ha a kettő együtt nem fér meg egymással… De tudod, mit? – vert váratlan elhatározással Pityu kisportolt, izmos vállára. – Adunk még egy lehetőséget, egy utolsót, hogy bebizonyítsd, elbírsz te kettővel is, ha összeszeded magadat.
– Fölösleges – ellenkezett szkeptikusan Papp Áronné. – Már bizonyított, úgyhogy tetszik, nem tetszik, vissza kell zökkennie a régi kerékvágásba, amikor még csak focizgatott. Puskás Öcsi úgysem lesz belőle, de annál jobb állatorvos, tehát tanulni, tanulni, tanulni, ahogy Lenin elvtárs hajtogatta volt valamikor.
– Eh, Lenin – biggyesztette el száját a derék ellenőr. – Hol van már a tavalyi hó. Nem, mintha nem volna igaza, de azért, ismétlem, a sportnak is megvan a maga szerepe. Mens sana…
–… in corpore sano. Tavalyi hó. Jó vicc, és ez? Ez a hányadik évezredé?
– Nos, én megértelek, miután soha életedben nem sportoltál.
– Nem úgy, mint te, ugye, aki minden szombaton tekézik.
– Ez is sport, nagyságos asszonyom. Papp Laci öklözött, én tekézek, és miért ne sportolna a fiam is?
Pityuka fokozódó nyugtalansággal figyelte szülei apró csatározását. Miért kell ezeknek örökké csipkelődniük egymással! Általában nem is igen hederített reájuk, csakhogy ez egyszer ő került fókuszba, és ha az anyja győz, lőttek a karaténak, futballnak.
– Egye fene, sportoljon! – adta be derekát végül az anyuka. – Majd keresünk neki egy magántanárt, és bepótolja az anyagot. Csak aztán igyekezzen, mert ha így is megbukik, annak komoly következményei lehetnek.
– Köszönöm – ölelte át anyját Pityuka, és majd elsírta magát örömében.
Erre nem számított. Nem olyannak ismerte az anyját, aki csak úgy ripsz-ropsz feladja, ha egyszer a fejébe vett valamit.
– A sportolással egyetértek. Egyedül az a probléma, miből fizessük a magántanárt, amikor még a rezsit is alig győzzük fizetgetni – vakarta meg a fejét a családfő. – Villany, gáz, csatorna, víz, szemét… Bocs, senki se értsen félre, de a tények tények, ugyebár?
– Egyet kifelejtettél: a bagót, drága férjuram, ami már magában is 500 forint havonként – egészítette ki az asszony. – Bocs, senki se értsen félre, de a tények tények, ugyebár? – idézte férjét ironikusan.
– Az… az más. A cigaretta nem tekinthető rezsimnek.
– Valóban? Akkor nyilván le is mondhatsz róla, és egyszerre két, sőt, három legyet is ütsz egy csapásra. Egy: leszoksz a dohányzásról, kettő: nem büdösítesz a lakásban, három: a dohány árából, beleszámítva a tekepartikkal járó söröcskéket, már vígan finanszírozhatjuk a korrepetálást.
Tehát innen ered ez a szokatlan engedékenység! – kapcsolt a férfi kedvetlenül. S még csak ellent sem mondhat neki anélkül, hogy a fiának ne ártson vele.
– Mi az, nem tetszik a javaslatom? Pedig ennyi áldozatot te is hozhatsz érte – diadalmaskodott Papp Áronné, aki már elég régóta próbálta leszoktatni férjét a dohányzásról; eddig, sikertelenül, de talán, talán most sikerülhet.
– Én mást ajánlok – szólalt meg halkan a fiú is. – Van nekem egy osztálytársam, a Sebike. Tudjátok, az a vékony, szeplős srác. Színjeles tanuló, ráadásul jólelkű, szolgálatkész, szóval irtó rendes tag. Ő biztosan korrepetálna csak úgy… úgy barátságból, és én is szívesebben tanulnék vele, mint egy vaskalapos, zsémbes tanárral.
Az apa fellélegzett.
– De hisz ez nagyszerű! Hozd ide azonnal azt a csodalényt, vagyis… várjunk csak! Azt mondtad, vékony, szeplős srác?
– Igen.
– Az apja milliomos, valami igazgató vagy miféle, és egy padban ültök a suliban?
– Egy padban.
– Felejtsd el! Lehet, hogy rendes tag, és óradíjat sem kérne, csak éppen korrepetálni nem engedik. Ajaj, ismerem én jól ezeket a méltóságos urakat. Nem alacsonyodnak ők le egy szegény meós kölykéhez, főként, ha semmi előnyük sem származik a dologból.
– Nemcsak Sebi rendes, az anyja, apja is, akik mindent megtesznek Sebi kedvéért – védte meg Pityu a barátját. – Szóljak neki? Meglátod, egy fillért sem fogad el, és továbbra is ugyanúgy sörözgethetsz a haverjaiddal, mint azelőtt – húzta el apja előtt a mézesmadzagot. – Nem igaz, édes, drága anyuci?
– Felőlem! – vonogatta vállát az egyben-másban szigorú, de alapjában véve melegszívű anyuka. – Ha annyi esze sincs, hogy belássa, miszerint az alkohol, öl, butít stb. Hanem a bagóból juszt sem engedek.
Pityuka és Sebike nem sokat totojáztak, s még a héten elhatározták, hogy kezdetben minden szombat délelőtt – később esetleg vasárnap is – átfésülik a matekot és fizikát.
– Na és az őseid, például a faterod? – aggályoskodott Papp Pityu – Biztos, hogy egyikük sem morog majd emiatt?
– Tessék? Bajnok, Bajnok, most meg kellene sértődnöm – ráncolta össze homlokát a jó barát. – Igaz, hogy a papa gazdag, fontos ember, de attól még lehet jószívű, aki örül, ha segíthet, nemhogy még „morogjon” is emiatt. Különben is szeret, igen, ő nagyon bír engem – nézett mereven Pityu szemébe. – Én vagyok a csillaga, és aki az én barátom, az az övé is, világos?
– Mint a metróalagút.
A szeplős meghökkent.
– Szóval így állunk! Akkor vissza az egész! Korrepetáljon téged az ükapád – ült át az utolsó padba mérgesen.
Hát ezt meg mi paprikázta fel ilyen hirtelen!
– Gyere vissza, csak tréfáltam.
– Én nem, és ha máskor is bántani mered a papámat, akkorát húzok be neked, hogy attól koldulsz, az istenit! – hadonászott sovány karjaival Pityu orra előtt.
– Micsoda kiskakas! – feszegette Papp Istvánt a nevetés. – Megbántottam volna? Mivel, mert nekem erről halvány lila gőzöm sincs.
– Csak azzal, hogy… izé… Tulajdonképp nem is őt, hanem engem cikizel, amiért azt hiszed, összevissza hazudok itt a papáról, hogy… hogy nem is jó ember, és…
– Miért ne hinném! Az enyém meg az anyu is az, még ha nem is hiszed el nekem.
– Én elhiszem.
– Akkor pacsi! – ütött osztálytársa tenyerébe. – Hozd vissza a táskád, és dumáljuk meg végre, mikor ballagjak át hozzátok szombaton.
– Ho… hozzánk? – rebbent meg Sebi szeme. – Semmikor. Majd én megyek hozzátok. Mondjuk, kilencre. Megfelel?
– Naná! Igazán rendes vagy, nem is tudom, hogy köszönjem meg neked – nyújtott kezet Pityu a szeplősnek. – Jut eszembe! A fizetség! Erről még nem is beszéltünk.
– Már megint kezded? Hát barátok vagyunk mi, vagy mi a búbánat!
– Jó, jó, ne húzd fel magad. Csak úgy kérdeztem. Tudom én, hogy nem szorulsz te arra a néhány forintra, amikor olyan gazdag, fontos ember a faterod.
– Az bizony. Két házunk is van a városban, egy nyaralónk Bulgáriában, egy a Balatonon, aztán két kocsink, egy neki, egy a mamának, egy meg nekem, amint leérettségiztem, vagyis akkor már három lesz – dicsekedett a kis szeplős.
– Hűha, nem semmi!
– Nem, hála a papa tehetségének és persze szorgalmának, mert ezért meg is kell ám dolgozni – nyugtázta büszkén barátja ámulatát. – Neked mit vesz az apád, ha végeztél?
– Egy szerszámládát, hogy rögtön meg tudjam javítani, ha valami elromlik – válaszolta Pityu savanyúan. – Bazsalyogj csak! Milliomos papa mellett könnyű bazsalyogni. Lennél csak az én helyemben! Tízet teszek egy ellen, hogy még egy ilyen ládáért is kezet csókolnál az apádnak. Hanem idefigyelj, valamit azért nem értek: miért jársz ennyire… Á, inkább nem kérdem, nehogy megint felhúzd az orrodat.
– A francot húzom, ennyire… ?
– Egyszerűen, szinte snasszul, amikor menőbbnél menőbb szerkók közül válogathatsz? Vagy neked éppen ez a sikk?
– Nem sikk, csak… Üsse kő, elárulom, de esküdj meg, hogy senkinek sem kotyogod ki.
– Esküszöm.
– Hajolj, kérlek, közelebb, nehogy mások is meghallják. Mi mindnyájan egyszerűen járunk a családban. Tudod, egyszer megtámadták az apámat. Ki akarták rabolni. Nem sokkal később engem is, és elvették a mobilom. És ez még nem minden. Ahány koldus van a városban, az mind ránk akaszkodik, amint meglátnak. Mi nagyon sajnáljuk a szegényeket, segítünk is rajtunk ezzel-azzal, ahogy illik, de ami sok, az sok. Érted már, miért kerüljük még az öltözködésben is a feltűnést?
– Most már igen, de hát nem tudtam. Miért nem szóltál erről egy szót sem mostanig?
– Kérdezted?
– Mióta is jársz ebbe a suliba? Egy éve? Ahhoz képest alig tudok rólad valamit. Tulajdonképp hol laktok?
– Hát a Mágnás Miska utcában, egy ultramodern, kacsalábon forgó kastélyban – ragyogott fel a fiú arca, amint lefestette a Bajnoknak, milyen csodálatos a házuk, kertjük, udvaruk.
– Sebikém, engedd meg, hogy levegyem a kalapomat előtted – esett Papp Pityu egyik ámulatból a másikba. – Remélem, engem is elviszel egyszer vagy akár még ma délután hozzátok.
– Ma… ma még sajnos nem lehet. Talán a jövő héten, most… izé… tataroznak, és akkora a rumli, hogy jobban jársz, ha nem dugod oda az orrodat.

Tovább nem cseverészhettek, mert a tanár belépett az osztályba.
– Mondd csak, teniszpályátok is van otthon? – folytatta a faggatást Papp Pityu a szünetben, akit, miért, miért nem, fenemód izgatott, hogy ilyen jómódú osztálytársa van.
– Magától értetődik. Ide szokott járni edzeni a polgármester is, az Erste bank igazgatója meg a papa legjobb barátja, egy államtitkár is. Vagy miniszter? Igaz, ő elég ritkán ugrik le vidékre – elégítette ki Szűcs Sebi barátja kíváncsiságát, miközben farkas szemet nézett egy nyakigláb nyolcadikossal.
– Na ne!
– Így görbüljek meg, ha hazudok.
– Gyere csak ide, pajtikám! – lépett közelebb a nyakigláb, karon ragadta Sebit, és odahúzta nem kevésbé langaléta társához.

Pityu egy ideig görbe szemmel figyelte, ahogy ágáltak a nagyfiúk, és ide-oda lökdösték a gyerkőcöt. Még szerencse, hogy becsengettek. Hanem a jelenet a következő szünetben is folytatódott, amit már Pityu sem nézhetett tétlenül, ezért, amikor egyikük Sebi orrát kezdte facsarni, tanácsosabbnak látta, ha közbelép.
– Valami gond van, csibéim?
A paszulykarók ismerhették Pityukát, mert ezúttal ők látták üdvösebbnek, ha nem folytatják az akciót.
– Semmi, ne izgulj, csak kérdeztünk valamit a köcsögtől – paskolta meg a kisebbik Sebi arcát nyájasan. – Aranyos csávó, a haverod?
– Az, éppen ezért ajánlom, szálljatok le róla, mert nagyon nem csípem, amikor a barátaimat fikázzák.
– Oké, oké, már itt sem vagyunk, ne balhézz!
– Mit akartak?
– Lényegtelen, elmentek – esett le egy nagy kő a fiú szívéről. – Remélem, ezentúl, hála neked, egyikhez sem lesz többé szerencsém.
– Mégis miért szálltak rád? Na jó, ha titok, tartsd meg magadnak!
– Nem titok, azért nem bánnám, ha nem kürtölnéd világgá. Az a szitu, hogy… Szóval ki akarnak vasalni belőlem ötezer forintot.
– Mert?
– Ők az urak a suliban, és aki önként nem tejel, abból ők vernek ki öt rongyot. Vagy valami mást… cserében – világosította fel restelkedve a barátját.
– Furi – morfondírozott Pityu hangosan. – Hogyhogy nem félnek a papádtól, merthogy a tanároktól nem félnek, az tutifix. Nem ismerik? Persze, honnan is ismernék, amikor még én is ma tudtam meg, kicsoda. Látod, Sebikém, ha erősebb lennél, ha te is sportolnál, eszükbe se jutna játszani az urat előtted.
– Gondolod?
– Próbáld ki! Kertetek van?
– Van. Nem akkora, mint egy focipálya, de két gyümölcsfa és néhány virág azért elfér benne.
– Meg egy matrac, ahol minden szombaton megtanítalak egy-két önvédelmi fogásra. Te matekre engem, én karatéra téged, és azontúl te fogod az ő orrukat facsarni – igyekezett lelket önteni Sebibe.
– Én? Két ekkora bivalynak? – hitetlenkedett a kistermetű, gyenge csontú hetedikes. – Ki van zárva, úgyhogy köszönöm, de inkább szólok a papának.
– No persze, minek itt erőlködni, izzadni, amikor a papa mindent elintéz – lombozódott le Pityu fanyarul; á, Sebi, nem Sebi, egyre megy, mert ezek a gazdagok mind egyformák – summázta csalódottan magában.
– El, el, ez bizony nem vitás. De nem erről van szó, a túróba. Egyszerűen nem hiszem, hogy a karate ilyen szupermenné tehet valakit.
– Ha nem is szupermenné, ügyessé, erőssé, hogy akár egy felnőttel szemben is megvédhesd magadat.
Szűcs Sebi elkezdett figyelni. Felnőttel? Ez már azért más tészta. De vajon nem füllent-e? Látott ő ugyan karatés, kung-fus és hasonló filmeket, de a film egy és a valóság kettő. Csakhogy ezúttal Pityu is a karatéra esküszik, és ő sohasem szokott hazudni.

Egyelőre, míg tartott a szép idő, kint a kertben tanultak, illetve edzettek. Egyszer egy héten, szombaton, amihez csakhamar hozzávágták a vasárnapot és alkalmanként egyéb napot is.
– Brávó! Csak így tovább, gyerekek! – dicsérte meg őket elégedetten a minőségi ellenőr. – Ahhoz képest, hogy kicsoda, rendes kölyök ez a Szűcs Sebi – ismerte el a feleségének is őszintén. – Szerény, becsületes, nyíltszívű. Mintha nem is lenne milliomos család gyermeke.
Az intenzív tanulás lassan meghozta a gyümölcsét. Pityu fokozatosan javított, s csakhamar már nem is kellett félniük, hogy pótvizsgára bukik matekból. Csak a Sebi szíve vérzett cefetül.
– Nem való nekem ez a harcművészet – fakadt ki egyszer csüggedten, amikor Pityu már vagy ezerszer küldte padlóra.
– Feladod? És a Török testvérek? Inkább leadod a sápot, csakhogy békén hagyjanak?
Ez hatott. A kölyök feltápászkodott, és edzett tovább összeszorított szájjal, makacsul.
– Mikor viszel el már abba a kacsalábon forgó kastélyba? – kérdezgette Pityu ismét úgy karácsony felé. – Úgy tudom, tornatermetek is van. Egy igazi tornaterem, legalábbis ezt állítod, mi meg itt cidrizünk ebben a hideg odúban.
– Mi az, hogy állítom, ott is lakom, apukám – emelte fel a hangját Sebike, mint mindig, valahányszor begerjedt. – Egyébként, aki komolyan akar edzeni, annak a hideghez, meleghez is hozzá kell ám szoknia, figyelmeztetett az édes is nemrégen.
– Aha! Akkor már csak arról csiripelj – és ez már régóta furdalja az oldalam –, miért beszélsz te mindig csak a papádról! A papa így, a papa úgy, ma ezt mondta, tegnap azt mondta… Egyszóval mindent tudok az „édesről”, miközben a mamádat alig-alig említed.
– A mamát ne bántsad, ő… angyal, akit még a papánál is jobban szeretek – borult el a kamasz tekintete, ennél többet aztán nem is lehetett kiszedni belőle.
Pityu nem faggatta tovább, ráhagyta. Ha angyal, legyen angyal. Az ő szülei is angyalok, még ha ráncba is szedik őt időnként.
Amint kikapták a várva várt téli szünidőt, Sebi váratlanul lelépett. Mi a franc esett már megint ebbe a fiúba? – találgatta Papp Pityu. Hogy nem tanulnak, hagyján, erre valók a vakációk, de az edzést állítólag folytatják. Erre mit csinál? Még csak rá sem csörög, a kisprücsök. Csak nem beteg, mondjuk, influenzás, eltiltották az edzéstől vagy mi történt? Elhatározta, hogy utánajár a dolognak, és elkocogott a Mágnás Miska utcába. Olyan három óra lehetett, a hó kövér pelyhekben, lassan, lebegve szállt a szürkülő városra. Ami azt illeti, elég szegényes ez az utcácska, töredezett aszfalt, kopott házak, üzletek. Hol van hát akkor az a bizonyos kacsalábon forgó palota? Végül felfedezett az utca végén egy viszonylag elfogadható építményt. No, ez sem éppen palota, de a többi kulipintyónál mindenképp csinosabb.

– Elnézést a zavarásért! – csöngetett be félszegen. – Itt lakik a Szűcs család? Sebikével szeretnék beszélni.
– Kivel? – mordult rá a kapuban egy borostás állú öregember. – Nem lakik itt semmiféle Sebike – csapta rá az ajtót Pityura.
– Érdekes. Akkor hol lakik?
– Szűcs? Szűcs Sebike? Egy olyan szeplős, nyápic kislegény? – hallatszott a bezárt ajtón keresztül.
– Igenis.
– Mágnás Miska 42.
Vagyis pontosan szemközt, egy kidőlt-bedőlt viskóban. A meós fia alig hitt a szemének. De hiszen ez egy öreg vályogház! Semmi emelet, erkély, golfpálya, angolkert, ahogy Sebi lefestette a házukat. Bár meg volt győződve, hogy rossz helyre tévedett, bekopogott ide is, hátha további útmutatást kaphat Szűcsékről. Ezúttal filigrán, madárcsontú asszony nyitott ajtót a fiúnak.
– Elnézést a zavarásért! Nem lakik itt véletlenül a Szűcs család?
– Tessék, mit óhajtasz?
– Sebike mamája? – tűnt fel Pityunak a köztük levő hasonlóság.
– Igen, igen, de halljam már, mit kívánsz!
– Pityu vagyok, Papp István. Sebi osztálytársa.
– Jé, tényleg! Isten hozott, kedves Pityuka. Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek. Már annyi szépet halottam rólad Sebitől.
– Itthon van? Szeretnék vele beszélni.
– Most? – rezzent össze az anyuka. – Sajnos pillanatnyilag lehetetlen. Gyere el inkább… Mikor is? Egyelőre nem tudom, de ha esedékes, azonnal értesítünk.
– Más szóval nincs itthon.
– Hé, ki az ördöggel lefetyelsz? – bukkant fel a nő mögött Sebi apja váratlanul. – Nocsak, egy kölyök! Pedig már azt hittem, a pasiddal susmorogsz.
Pityu tekintete meglepődve futott végig a rekedt hangú, böhöm emberen. Szakadt nadrág, pecsétes garbó. A haja fésületlenül lógott a szemébe, melyből agresszió és nyers erő sugárzott. Ha ez Sebi fatere, megeszi a sapkáját.
– Jaj, de vicces vagy. Ő Sebi osztálytársa, a Papp Pityu.
– Igen? És mit akar? Stop, kitalálom: ajándékot hoztál a fiamnak. Kösz! – kapta ki kezéből mohón a csomagot. – Nézzük, mi van benne! Alma, narancs, csoki, üdítő. Piát nem hoztál?
– Már megint viccelsz?  Kérlek, ne haragudj rá! Ilyen a természete – mosolygott kényszeredetten az anyuka. – Te pedig ne nyúlkálj mások cuccába! Nem illik.
– Hogy mi illik, mi nem, bízd a bácsira – húzta össze szemöldökét a háziúr. – Most pedig sipirc, beszédem van a kedves vendéggel. Nem hallod? – nyúlt fenyegetően a derékszíjához.
A nő ijedten hátrált, majd sarkon fordult, és magukra hagyta őket. A férfi jóízűen harapott egy piros, gyermekököl nagyságú almába.
– Saját termés?
– Nem, bolti. Akkor… viszontlátásra! Nem akarok tovább zavarni. Sebinek pedig jobbulást kívánok. – Anyukám, hova pottyantam! – hüledezett Pityu magában. – Még egy perc és engem is szőröstől-bőröstől felfal ez a krokodil. Nahát, kispajtás, jól megetettél ezzel a milliomos mesével. Csak tudnám azt, hogy miért tetted?
– Ki mondta, hogy beteg? Várj, még nem végeztem! Te lennél annak a meósnak a gyermeke, akit a fiam korrepetál?
– Én vagyok.
– Az mindjárt más. Miért nem kezdted ezzel azonnal? Fáradj beljebb, kishaver! A fiam nagyon fog ám neked örülni.
A szobában újabb meglepetés várt Pityura. Azt már előzőleg is láthatta, hogy Szűcsék nagyon szegények, de ekkora ínségre mégsem számított. A szobában nem lehetett több 15 foknál, beázott mennyezet, ütött-kopott bútorok, szőnyeg, festmény sehol, csak a puszta falak meredeztek a félhomályban.
– Szia! – üdvözölte barátját olyan arckifejezéssel, hogy utána már Pityu szemébe sem mert nézni a szerencsétlen siheder.
– Gyújtsd meg a lámpát, asszony! Ne vakoskodjék itt a vendégünk.
– Igenis! – lépett a nő egy ócska petróleumlámpához.
– Sajnos kikapcsolták a fűtést és a világosítást – mentegetődzött a férfi. – Ezért van ilyen hideg és sötét a szobában. Persze csak ideiglenesen, mert nemsokára minden számlát kifizetünk. Igaz, báránykám?
Felesége feleletre sem méltatta. A férfi megismételte:
– Igaz, báránykám?
Az asszony arca lángba borult, de türtőztette magát, és bólintott.
– Erről jut eszembe! Mennyiért is korrepetál téged a kisfiam? – fordult ekkor Szűcs úr a kínosan feszengő diákhoz.
– De apa, hányszor ismételjem már, hogy ingyen, csak úgy, baráti alapon tanítgat – tiltakozott erőtlenül Sebike.
– Ej, ne nézz már te is gyogyósnak! Ki az isten okít ma csak úgy, baráti alapon? Szóval? El méltóztatnád végre árulni, hány forinttal rövidíted meg hetente az apádat?
– Nem hiszi, sohasem hisz nekem – tördelte kezét sírásra görbülő szájjal a tinédzser. – Mama, szólj már te is valamit.
– Így igaz, csak szívességből korrepetálja – erősítette meg az anya szelíden, nehogy még jobban felhúzza az amúgyis hirtelen haragú családfőt. – De miért nem kérdezed meg magát Pityut is?
Papp Pityu szeme felcsillant. Most, most jött el a megtorlás ideje! Nem kell hozzá más, mint egy apró hamuka, vagyis igazat ad az öregnek, és az úgy eltángálja Sebikét, hogy örökre elmegy a kedve a milliomost játszani.
– Hogy mennyit kérek egy órára?
Nem, mégsem jó éca, mert akármilyen hülyít is csinált belőle, ez a vaddisznó még Sebinél is komiszabb. Csupán azt nem vágja, hogy lehet egy olyan embert szeretni, akitől az egész család sokkot kap. Hanem van itt az iskoláját egyéb is! Ő, hát ő bizony nem szokott hazudni. Márpedig pontosan azt tenné, ha bosszúból bemártaná a barátját.
– Ja, egy órára. Vagy havonta szoktatok fizetni?
– Se így, se úgy. Mi kölcsönösen tanítgatjuk egymást. Ő fizikára, matekra engem, én meg karatéra őt, és… ennyi – jelentette ki csöndesen.
Az anya arca felderült, nem kevésbé Sebié, aki találkozásuk óta most először emelte tekintetét Pistire. Annál dühösebben szuszogott azonban a termetes apuka.
– Mire? Ezt a nyikhaj, két lábon járó csontvázat?
– De Kelemen! – lázadozott Szűcsné sápadtan. – Azért beszélhetnél illedelmesebben is a fiadról?
– Kuss! Ne szövegelj itt nekem folyton az illemről. Még a végén azt hiszik, én vagyok az egyedüli vaddisznó ebben az intelligens, udvarias családban. Na? Az vagyok? – tette kezét a ház ura újfent a széles, divatos bőrövre.

A nő, bármennyire is forrt belülről, bölcsebbnek látta, ha nem veszi fel a férje kesztyűjét.
– Nem, dehogy, elnézést! Hogy is állítanék ilyesmit az én okos, hites uramról?
– Okos? Uram? Kasa! Így beszél egy rendes feleség! – terült szét Kelemen arcán a vigyorgás, és egyik zsebéből előhalászott egy lapos üveget. – Iszol? Nem? Akkor sziasztok! Úgy, és most térjünk az üzletre!
– Én meg megyek – szedelőzködött fel Pityuka. – Jó estét kívánok. Örülök, hogy Sebinek semmi baja sincs.

– Később, pajti, később. Előbb, beszéljük meg a tarifát. Ha tényleg igaz, amit Sebi hajtogat, épp itt az ideje, hogy változtassunk a módszerén. Még ha szegény lennél, nem bánnám. Mehetne a dolog grátisz is. Utóvégre egyik szegény nem vágja meg a másikat. De te, öcsi, vastag vagy. Mit számít nektek pár forint.
– Mi vagyok? – képedt el Papp Pityu.
– Vastag. Naná, egy meós fia. Egy szó mint száz illene végre meg is fizetni szegény fiam munkáját.
– De én csak… – hebegett-habogott Sebike. – Á, nem, bocsáss meg, fater, de…
– Ó, az a magasságos…! – futotta el a méreg Szűcs urat, és akkorát csapott a gyerekre, hogy az mint egy zsák omlott a padlóra.
– Szentséges atyám, mit tettél, te vadállat! – robbant ki a nőből az elfojtott keserűség, indulat. – Nagyon fáj? Jól vagy, drága galambom? – térdelt melléje szepegve.
– Nem fáj semmi, nyugodj meg! – ült fel a kamasz kissé kábultan. – Kaptam én már nagyobbat is edzés közben Pityutól.
– Hála istennek! Már majdnem azt hittem, megölt ez a rohadék.
– Na idefigyelj, anyukám! – rántotta fel a földről a dagadt családfő. – A vadállatot még lenyeltem, de rohadéknak ne nevezz, mert odakenlek a fiad mellé, oszt ríhattok – emelte rá az öklét vérben forgó szemekkel, de aztán csak legyintett. – Asszonyok. Házasság. Adjak egy tanácsot, fiatalúr? Sose nősülj meg, érted, soha az életben, ha nem akarsz te is így járni. Iszol? – kaparta elő zsebéből újból a pálinkásüveget. – Te sem? Azt hiszem, veled sem stimmel valami.

A szünidő utáni első magyarórán Széppataki tanár úr fogalmazást íratott.
– Két téma közül választhattok – mondta a tanár, akit hosszú, bozontos haja miatt Faludynak becéztek. – Az első címe Hogyan töltöttem a téli szünidőt, a másodiké Az én apám – írta a táblára szép kalligrafikus betűkkel. – Kaptok rá 45 percet. Aki nem fejezi be, otthon folytathatja, utána megbeszéljük. A szerkezeti egységeket ismeritek: bevezetés, tárgyalás, befejezés és azok alpontjai. Kérlek, írjatok tömören és mindenekelőtt reálisan. Púderre, ködösítésre nincs szükség, ezt hagyjuk inkább a…
… politikusokra – csúszott a nyelvére, de még idejében visszaszívta. Vigyázzunk, tudósbugyor, vigyázzunk, ezt itt mégiscsak egy iskola, és a tanulók között is akad egy-két politikus csemete, aki ugyancsak zokon venné az efféle széljegyzetet.
– Hagyjuk inkább a sci-fi-írókra. A szerkezet, stílus persze fontos, nagyon fontos, de nem minden. Egy mélyen átérzett, életszagú fogalmazás, higgyétek el nekem, még a jól kidolgozott, ám üres szóképeken alapuló írásnál is értékesebb. Kérdés van? Nincs? Akkor fogalmazásra fel!
A tanulók nekifogtak körmölni, miközben Széppataki újságot olvasott. Aztán csengettek anélkül, hogy bárki is bejezte volna a fogalmazását.
– Mindegy, nem sürgős. Majd otthon befejezitek – vágta hóna alá aktatáskáját Faludi.
következő órán elemeztek, vitatkoztak. A Jóska írása túl rövid, a Jánosé száraz, unalmas, míg a Péterét annál jobban élveztem – röpködtek a minősítések, bírálatok.
– Hát te miről, kiről írtál, Sebestyén? – kérdezte a boglyas hajú tanár Szepitől.
– Az édesapámról.
– Olvasd fel hát, hadd halljuk!
A kamasz megreszelte a torkát, és elkezdett olvasni.

Az én apám

Neve Szűcs Antal, 39 éves. Erős, 110 kilós üzletember. Csak az egyik karja nyom vagy tíz kilót. Régen pankrátor volt, de most már öreg, nem bunyózik. Minket nagyon szeret, ezért mindig minden óhajunkat teljesíti. Ha édes mama kocsit kíván, megveszi, nekem laptopot, mp3-at meg amit akarok. Szerencsére megteheti, mert vezető állásban dolgozik, így a szegényeken is segíthet, mint ahogy segít is, bizony, mert ilyen az én drága édesapám.

Pityu visszafogott lélegzettel hallgatta barátja fantáziálását arról az apáról, aki nem is olyan régen még majdnem laposra verte a családját. Ezek után álmában sem feltételezte volna, hogy Sebi továbbra is linkelni fog. De miért, öcsi, miért, amikor ilyen komiszul bánnak veled? – kérdezgette magában makacsul. Talán megfenyegettek, vagy az osztály miatt, aki, hencegéseidnek hála, ugyancsak ajsernek és boldognak hisz? Hát… nincs kizárva, bár a hangod minden mondatodnak ellentmond. Pont olyan keserű, mélabús, mint amikor legutóbb Ady Endre Álmodik a nyomor című versét szavaltad el nekünk.

– Kitűnő! Köszönöm – dicsérte meg a tanár Sebikét, amint az befejezte az olvasást. – Szóljatok hozzá, gyerekek!
– Nagyon kedves, hangulatos jellemrajz – értékelte egy barna bőrű, bogárszemű diáklány. – Bárcsak az én apám is ilyen lenne!
Sebi arcát boldog fény ragyogta be, és büszkén nézett végig az osztályon.
– Az én apám mindig megver engem – vallotta be egy monoklis hetedikes. – Látjátok? – mutatott a szemére. – Ezt épp a tegnap kaptam.
– Engem szeret, és ő is megtenne mindent értük, de pénz beszél, kutya ugat, és neki még csak munkahelye sincs – sóhajtott fel a padtársa.
– Állj, állj, állj! – emelte fel a kezét a magyartanár. – Maradjunk a fogalmazásnál! Örülök, hogy ilyen aktívak vagytok, de hadd kérdezzek már én is valamit: valóban ilyen-e a Sebestyén édesapja, tudniillik nekem úgy tűnik… De előbb halljam, mi a véleménye erről az osztálynak. Csak, hm, a szöveghűség, a miatt a realista ábrázolás miatt kérdezem, amiről a bevezetésben is céloztam.
Az osztály úgy elnémult, hogy egy pisszenést sem lehetett hallani. Nem szólva Sebiről, aki falfehéren meredt az ajtóra, mintha bármelyik pillanatban ki akarna futni az osztályból.
– Szerintem hajszálra – bizonygatta a monoklis. – Hiszen pontosan úgy írt róla, mint ahogy lefestette előttünk.
– Lefestette? Szép szó, de amúgy ismeritek, láttátok-e Szűcs urat, vagy csak annyit tudtok róla, mint amennyit Sebestyén lefestett belőle?
Újabb hallgatás, vagyis eddig még senki sem látta, ismeri.
– Én jártam náluk – ismerte be végül Pityu barátjára sandítva, akit még sohasem látott ennyire megalázottnak és ijedtnek. – Szegény ürge, miként jutott ez idáig? – suhant szívébe a szánalom.
Eh, mindegy, akárhogy is jutott, egy szavába kerül, és vége a játéknak. Csupán az a kérdés, segít-e ezzel Szűcs Sebin vagy még jobban megalázza, mint valaha.
– Úgy, szóval jártál náluk – simított végig a nevelő hosszú, szürke loboncán. – És?
– Sebike hajszálra úgy ír az apjáról, mint…
Egy pillanatra megállt, és újra rápillantott. Ne, ne! – esdekelt a fiú tekintete. Mondd csak, fiam, hallgatlak! – sugározta a tanáré.
–… amilyennek én is ismerem.
– Pontosabban?
– Gazdag, nemes szívű apuka, aki úgy szereti Sebikét, mint senkit ezen a világon.
– Köszönöm – ölelte át a szünetben Sebi Pityukát. – Sosem hittem volna, hogy ennyire megértesz. Parancsolsz egy almát? Bolti, de azért ehető.
– Fincsi – csámcsogott jóízűen Papp Pityu. – Figyelj csak! Holnap szombat. Tanulunk is vagy csak edzünk egy keveset?
– Edzünk? – rezzent össze a sovány, szeplősképű tanuló. – Felejtsd el! Legalábbis egyelőre, aztán majd meglátjuk.
– Értem. Most már csak azt az egyet áruld el, mi az isten csodáját akartál te megtanulni bunyózni?
– Megmondjam?
– Ha nem titok.
– Meg akartam verni az apámat – nyúlt a szeméhez, mintha belerepült volna valami. – A gutába, egyszer még megvakulok ettől a sok portól, szeméttől.

„Káromlót sors sujt szél-sodort igén át.”  (Tellér Gyula fordítása) 

Dylan Thomas

Kép a vízben, részecskék dúdolnak, kísérleteznek, homokot szórnak Évikére. Eljutnak oda, gomolyognak, az is lehet, hogy az ég felé meredő tányérsapka és vállap. A természetben, bátorításképpen, orvosságokat gyüjtögetnek. A természet ingatag, megfigyelem, amikor láthatatlan. Hosszú kezekkel kotorászik az óceánban. Magukban vonulnak az alacsony felhők. Kifejlődött gombák a szétterülés pillanatában. A vaksi fák vak lombhulladék darabok. Bizonyíték, hogy eljutott oda bővebben… →

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Szoktak jó napok lenni. Ütemesen térnek vissza, pontosabban a gyorsvonatoknál, az expresszeknél (Zhé Shi országában az expresszek gyakran késnek két-három órát, különösen télen a hideg és nyáron a meleg miatt, ez tehát nem is lehet mérvadó). Egy ilyen reggel Zhé Shi nagyot nyújtózkodott és a kelő márciusi napba nézett.

– Ma van még idő, ma mindenre lesz idő, ez egy ilyen nap.

Ilyen nap lett.

– Csak lassan – mondogatta magának, – ma valamennyi dolgom elintéződik, ezért lassan.

Nézegette a fényt az ablakpárkányon. Még azon sem kezdett el gondolkozni, mi is intéződik ma el.

 

Aznap valóban elintézett mindent, háromszor annyit, amennyit képzelt volna. Elmaradt képei maguktól festődtek, elég volt az ecsetet a fára helyeznie és máris olyan szín folyt belőle, amilyenre a képnek szüksége volt.

 

Elért az imádat helyszínére is és hazafele is elért. A kásás-kristályos hó fölött lépkedve ezt a felfedezést tette:

– Voltaképp ezek a napok is hasonlítanak a többihez, a különbség az eszemben van. Ilyenkor ki vagyok békülve a gondolataimmal, akármi jut is eszembe akármiről.

 

Vannak megülős napok is, amikor legszívesebben fogasra akasztaná a fejét, sőt a testét is, és kivenne némi szabadságot A Nirvánában. Ha már mind dolgozunk, mosolygott, jár némi kis pihenés. El is határozta, a megülős napokon kihajítja az összes gondolatot. Se nem ír, se nem olvas, nem is gondolkozik, és akármi jut is eszébe, nem törődik vele. Így könnyebben viseli el.

 

Most a minden-elintéződik-magától nap végén a majdnem kész képeket szemlélve indítványt tett magának.

– Ha holnap reggel hajnalban felébredek, elmegyek az egészségügyiekhez és megkérdezem, milyen iratok szükségesek a biztosításhoz. Ha nem, akkor valamelyik nap, amikor felébredek.

 

Boldogan aludt el, így másnap hamar felébredt.

A hold már nyugaton járt. Az Orion ledőlt. Zhé Shi a csillagokat nézte és a repülőgépeket. Miközben lebegő pózba helyezkedett, térdei körül a vízpárnákat nézte és küldözgette kifele a vizet:

– Menj el, vizecske, itt sok van belőled.

Egyszerre egy lehetőség nyílt ki előtte.

– Mi van, ha nagyanyám voltam?

Olyan erősen jelentkezett, egészen a sejtjeiig érezte. Mert az emberek viccelnek mindenféléket ezekről az újjászületésekről, miközben, eszmélt rá ekkor Zhé Shi, az egészet úgy képzelik el, mintha a mostani testükkel öltenének valamiféle színészszerepet. Mintha ez a mostani testük alakulna át egy másik állapotba. Zhé Shi rádöbbent: ezekben az esetekben az emberek nem is jönnek rá, ők nem tudják magukat elképzelni a mostani testük nélkül. Az a test egy másik test. Ki tudja, milyen a másik test, ha egyszer folyton a sajátjával érzékel? Zhé Shi hallott utazókról, akik a testekből testekbe is vándorolnak, ő maga eleddig békésen a sajátjával beérte és ezután sem kívánt máshova menni. Ez a jelenlegi felismerés is inkább megijesztette, mint elégtétellel töltötte el. Ha Zhé Shi kicsit később születik, másképp hívják, mert a nagyanyját is Zhé Shinek hívták. Ezen a hajnali órán ijesztően egybecsengett minden részlet nagyanyja személyét és jelenlegi életét illetően. Nagyanyja hét éven át várt férjére, akit a háború vetett messzi tájakra. Minden nap imát mondatott gyermekeivel, mármint Zhé Shi anyjával, mert két másik gyermeke hamarosan elkerült közeléből. Egyik a szomszéd faluba, másik korhely életbe. Akkor a korhely életbe kerültért mondott minden nap imát, míg végül is az megtért. Még erősebben tért meg, mint talán a nagyanya képzelte volna.

 

Zhé Shi eltöprengett. Nagyanyaként kénytelen volt folyton várni. Kénytelen volt a törvény szerint élni és a látszatokra ügyelni. Mindenféle helyzet szabta meg szabadságát. (A világháború eléggé helyzetnek nevezhető. Zhé Shi nem tudja, szerencsére.) Nem lehetett együtt gyermekeivel, mert Zhé Shi anyja is hamar elment otthonról. Biztosan őket is ugyanúgy várta.

 

Most képzeljük csak el… egy ember egész életén keresztül emberekre vár, vagy alkalmazkodni kénytelen. És megunja – és mikor bolyongásra jut ott a létek közti létben, olyan testet és olyan időt választ, amely korábbi életét kiegészíti. Már nem akar várni, tehát megszületik egy „én vagyok” jegyben. És nem akar alkalmazkodni sem, ezért olyan lehetőségek keresztútjára születik, ahol, mint a vízalatti városban a csavargó mondta: you make the moment. Még ma is azt hiszem, az isten volt az a csavargó, egy megjelenése.

 

Zhé Shi ismerte saját terét, idejét, a születése adta keresztutakat, a lehetőségeket. És nem kell neki férj sem, ha úgyis folyton csak várakozással telik az idő, ebben az életben halad saját útján.

Megnézte saját kívánságait: lám, egybecsengenek. Talán azt is kívánhatta a bolyongásban, tudta nélkül is tegyen jót, és íme, megkapta. Azt is kívánhatta, legyen elég a tanácsadásból, mert íme, most az viszi előre, ha még aranyakért sem osztja bölcsességét. Van szemetek, van fületek, használjátok!

 

Ebben a résben a két test ismerete volt ijesztő. Zhé Shi az éjszaka csöndjében tátogatni kezdett, mint a halak és az összes istennevet gyorsan és némán kiabálta, ahogy csak bírta. Ez veszélyes lehet, érezte, egyetlen test tudata bőven elég, két test megosztja a figyelmet. Eljön a nappal és ma a biztosítóknál van dolgom, és ha nincs is, ott a kék ég. Most ki nézi a kék eget? Nagyanyám? Vagy én? És nagyanyám előtt ki volt? Emlékezett még néhány képre, amelyek addig nem zavarták, mert – ismételten – a jelenlegi testéből képzelte el őket.

 

A nagyanyja életéből nézve, ha azzal azonosul, ez a test olyannyira esetleges! Ebből a testből nagyanyja élete csupán egy történet.

 

Evezett, ahogyan mély vizeken muszáj.

 

Egyik sem, egyik sem vagyok, kiáltotta bele az éjszakába. Kiáltotta, még nem érezte, csupán töredékpillanatra villant el ez is a sejtekig. Akkor ki vagyok? Ugyanaz a valami, ami mindenféle tapasztalatokat akar átélni különböző formákban. De az ég szerelemére, ebből fel akarok ébredni! Hallod, te valami, ébredj fel, nekem elég!

 

Lehet, gondolta, most valami nagy felfedezés kapujában vagyok. Biztosan. Mégis, még korai ez nekem, az elmém most még igen furcsának találja ezt.

 

És ha nagyanyám voltam? Akkor mi van? Akkor is az van, ami most van. Ugyanaz érvényes. Továbbra is ugyanaz az út. Továbbra is szükséges figyelni. Ezt a felismerést azért kaphattam – ha egyáltalán valóságosnak lehet tekinteni ezek után még valamit – mert megerősít. Ugyanis ha nagyanyám voltam, most még biztosabban tudom: nem kell még egyszer átélnem ugyanazt. Nem kell tanácsadóvá válnom. Egy. Nem szükséges várakozással fűződni semmiféléhez. Kettő. Nem szükséges a nagy helyzetek alatt eldeformálódni hagyni életem alakulását – mert másokra való tekintettel. Három. Innen érthető a négy és az öt: utazni és tanulni igen, ezt választottam. A hat és a hét: függetlenség a társaktól vagy családtól.

 

 

Zhé Shi visszaemlékezett, amint a napokban lassacskán letelt a grafikus felett érzett három gyászév és amint foszlányokban engedte elmosódni a felmerülő emlékeket. Megint saját szemével kezdte nézni a fenyőket. Megint felnézett a felhőkbe. Sőt, minden távbeszédet és távkapcsolatot, amint felmerültek, elküldött. Habár még működtek és képeket hoztak magukkal, áthúzta őket egy lemondó gondolattal, és Maga felé fordult.

 

 

A napokban találkozott Dimitrijjel, aki a Vasziljevszka utcában a nagy kék épületben lakik és aki egy fast foodoshoz ment éppen, mert megéhezett. Zhé Shi épp az alkonyati fényekkel borított utcán sétált és erős boldogság töltötte el. A boldogság a semmiből jön, mondja Zhé Shi filozófiája. Ez a boldogság egy erős tapasztalat volt, és ha tapasztalat volt, nem a semmiből, hanem az anyagból jött, azt is tudta, honnan, melyik bolygóról. Ha ismeretlen előtte a csillagászat, akkor azt hihette volna, égi kegyelem, valamelyik erény jutalma. Az is volt és más is egyszerre. Égi kegyelem volt, annyiban, amennyiben minden az. Mert az égnek nincsenek in specimen az egyetemes rendtől eltérő kegyelmei. Az égi kegyelmek is pontosabbak az expressz menetrendnél, voltaképp azonosak a mindenkori eseményekkel. Csupán attól látja őket kegyelmeknek, hogy képes jobban észrevenni őket. A kulcs tehát az észrevételben van. Ez a hatás egy évente visszatérő hatás, minden március elején postaszerűen megérkezik. Aznap is megjött és egy részét el is pazarolta, amikor elfelejtett figyelmet fordítani rá. Szobájában ült ezalatt. Amikor kiment a szabad ég alá, mindenhonnan ömlött belé, mint hordókból, a fény és gyönyör, és csupán saját tiltakozásának köszönhetően tudott lépésben menni az utcán. Különben táncolt és ujjongott volna. Feltartóztathatatlanul kereste őt a boldogság.

 

Akár anyóék kutyája, Saláta úr, akinek rendesen egy kacagással válaszol:

– Ugyan, monsieur Salade, jól érzi ma magát?

Hagyja, hadd ugrándozzék körülötte és két mancsával sározza a kabátját. Monsieur Salade még fiatal és lelkes.

 

Amint ilyen boldogan lépkedett a kövezeten, és ezzel egyidejűleg megállapította, az utca ma is ugyanolyan, mint máskor – tehát ő a boldog, és tőle talán egy fokkal az utca is boldogabb – megpillantotta Dimitrijt, szokásos költő-kabátjában, akárha három napos eső után jönne. Lehetetlen volt kitérni ez elől a várva várt találkozás elől. Korábban elképzelte, amint közönyösen mosolyog és hamar továbbmegy, mert eddig mindig Dimitrij ment tovább hamarabb. Büszke szeszélyből szerette volna egyszer ő is otthagyni Dimitrijt. Valahogyan eddig nem jött össze.

– Mit hülyéskedsz – kiabált abban a pillanatban a szíve. Folyton hazudsz magadnak, és a jelenlétében nem megy. Örülj neki. Miért ne mutatnád ki, ha örülsz neki, amikor látod?

Úgyhogy ezúttal is mosolygott.

– Mit csinálsz?

– Megyek.

– Sétálni indultál.

– IGEN.

– Én ételt venni, megéheztem.

Zhé Shi csak nézett és mosolygott tovább.

– Megkaptam a verseket, érdekesek.

– Aha – hümmögött Zhé Shi és állt tovább. Nézte, milyenek Dimitrij szemei. Meleg barnának látta őket a holdarcban. Mindjárt vége, gondolta, ezek ilyen efemer pillanatok. Dimitrij megérezhetett valamit ebből a gondolatból, mert folytatta:

– Olvasgatom őket.

– Most semmi sem jut az eszembe – mondta Zhé Shi.

Lehetne itt állni, csak úgy? Veszélyes? A következő pillanatban már hallotta is Dimitrij hangját:

– Akkor én megyek. Még találkozunk.

Persze, nevetett magában Zhé Shi, legutóbb egy évvel ezelőtt mondta.

– Jó.

Tovább folytatta útját az imádat helye felé. Akkor gondolta ezt: nem várok tovább. Nincs mire. És elengedte Dimitrijt is. Ezzel egyidőben minden képet, amelyet valaha látott Dimitrij jövőjét és természetét illetően.

 

Öt perccel mielőtt találkoztak volna, Zhé Shi elhaladt a fast foodos előtt, ahova öt perccel később Dimitrij igyekezett. Öt perccel előtte eszébe jutott, egyszer ide jött Dimitrij ételt venni magának. Ebben a pillanatban indulhatott el otthonról Dimitrij, amikor ez Zhé Shinek eszébe jutott. Dimitrij nagyon közel lakik. Vajon, évődött magában Zhé Shi, azért jutott eszembe, mert benne már megvolt a szándék, vagy azért született meg benne a szándék, mert ő most eszembe jutott? Vagy egyszerűen szokása és ismerem a szokását? Vagy egy szinkronrendezés egyszerre juttatta eszünkbe az összekötő szálat a találkozás végett?

 

Megírhatta volna Dimitrijnek, egyszer egy álombeli tájon jártak, egy fehér-zöld hegyen. Miközben Zhé Shi mesélni akart valamit, Dimitrij megéhezett. Mindig megéhezik, ha találkozunk – nevetett Zhé Shi. Persze, most már szemlélhetem, miután lemondtam róla.

 

Az, aki háromévesen vagyok, előbb van nagyanyámnál és mindenkinél.

 

A hajnali felismerésben a legerősebb a rövid ideig tartó szabadság. Ha ennyire esetleges ez a test, minek félteni? Egy pillanatig csak tárgyként létezett, egy tartozékként, amely ugyanúgy tartozéka, mint az ajtó (és így másképp nézett az ajtóra is), a csillagos ég, a fák vagy monsieur le Salade. Dimitrij. Mindenki itt van. Ennyiben vigyáz rá. A test működésétől függetlenül a lényeg sérthetetlen. Értsük jól: nem azért sérthetetlen, mert a test működései és a lényeg tökéletesen különbözőek és így nem érintik egymást. Hanem éppen fordítva: mert akármilyen állapotban is van a test, a lényeg ugyanúgy működik. Más kérdés, vajon az elme eléggé begyakorolta-e felismerni, minden állapotban.

Az ég átváltott kobaltkékbe. Ez a hajnal előtti szín. Zhé Shi maradhatott volna ébren, egy kicsit megsúrolni a bőrét és a talpát, mert a folytonos hidegben és a sok téli ruhától nagyon lélegzésre vágyott. Ha ébren marad, akkor mindjárt utána hajnal és indulhat a biztosítótársasághoz.

 

 

Minek ezek után biztosítótársasághoz menni?

Semmi értelme. Pontosan tudta. Ennek teljes tudatában ment el, csak úgy.  Illetve a rá váró lehetséges élmény tudatában. Sorba fog állni…, sokan lesznek…, mind elgyötört és deformálódott ember (kivétel erősíti a szabályt)…, és semmi eredménye sem lesz.

 

Akarok én biztosítást kötni? Dehogy. Érdeklődni megyek. Egyszer, ha muszájból lesz állnom, ha valaha ugyan még létezik muszáj, legyen emlékeztetőnek a mai nap: én önként jöttem ide, és szabadon el is megyek, amikor akarok.

 

A súrolásra és talpdörzsölésre ezt mondta:

– Most még alszom egy kicsit. Nem akaratból, ne akaratból, kedvesem.

 

Visszaaludt és napfelkelte előtt ébredt fel. Egy régi rádiódallammal a fejében.

– Ezek a csatornák – mosolygott –, még mindig sugároznak.

Nekifogott a reggeli himnuszok zengetéséhez és a csírahanghoz, ami a csatornákat lassan és biztosan kimossa.

– Akarod? – kérdezte magától.

– Igen, ez mindennél inkább kifejez. Kész, minek vegyem számra más kifejezéseit? Itt az ideje a sajátommal foglalkozni. Ez az egyetemes.

 

Még szemében volt az álom, amikor az orvosi egyetem diákfolyójába szállt és velük együtt lefolyt a dombon.

 

A domb felénél azt érezte, kiment lábából az erő.

– A gyökerek egy napig tartó étel. Jól van ez így, megint eszem.

Zsebéből előhúzott egy paszternákgyökeret és rágni kezdte. Tegnapelőttről fájtak a foggyökerei, két hátsó fogának gyökere csak annyiból volt, amennyi őket a helyükön tartotta. Mint a nagyon rövid falba vert szegek, folyton érzékenykedtek. Ha harapott, egy idő múlva jelezték neki. Most tehát a tépőfogakkal próbálta aprítani a zöldséget.

 

Leért a piachoz, háta mögé került a szürke, börtönszerű épülethez, ahol a biztosító működött. Rácsokkal az ablakon. Reménykedett, még mindig reggel van, és hét kezdete, talán inkább délután jönnek az emberek. A nyitott ajtón át nagy tömeget látott. Két ajtó előtt várakoztak. Melyikhez? – kérdezte a hozzá legközelebb levőket. Megmondja a papír, felelték. Sorszámjegyük van. Honnan lehet kérni? Az épület másik részén, a másik utcáról való bejáratnál. Kiment és kért egyet, a gépen megnyomott egy gombot.

 

Üdvözöljük! Az ön sorszáma 1055. Az 1A szobához szól. 55 ember van ön előtt. Kérjük, várakozzon türelemmel.

 

Még az órát is feltüntették rajta, az aznapi dátummal.

 

Eltelt húsz perc. Az emberhomokórán lefolyt három ember. Néhány sorszám üres volt. A várótermecskében jöttek-mentek, elfogyott a levegő. Elhatározta, kilép a frissre. Elment és a legközelebbi naturista üzletben vett két csomag rozsmagot. Néhány nap múlva elutazik és szüksége lesz rá. Visszatért, haladtak három számot. Ismét várt és ismét elment, vett néhány paszternákgyökeret. Amikor másodjára visszatért, 18-an voltak előtte. Néhányan feladták.

 

Dél felé került sorra.

 

Az ember azt hinné, kagylóhéjába temetkezett öreg és ráncos, sokpoundos titkárnő fogadja. Mikor kinyitotta az ajtót, egy huszonnyolc év körüli férfit látott, inkább diákkinézettel, aki szemét az asztalra szegezve gyorsított magnetofonhangon felelgetett.

 

– Érdeklődni jöttem, a szabadúszóknak való iratokról.

– Ön feljogosított fizikai személy?

– Nem tudom, szabadúszó a mesterségem.

– Tehát FEFISZ. 317-es szoba. Megérdeklődhette volna reggel az őrtől.

– Ön meg tudja nevezni, milyen iratokra van szükségem?

– CIF…

– Az mi? – kérdezte, a titkár gyors hangon folytatta:

– Az adóbevallások kimutatása öt évre, ha volt diák ezalatt, akkor a tanulmányokat igazoló adatok, ha dolgozott ezalatt, akkor a munkakönyv adatai – mióta FEFISZ ön?

– 2007, de bonyolultabb, nem egyértelműen.

– A 2007-től való igazolások és a személyi másolata. Hány éves?

– 26 leszek áprilisban.

– 317-es szoba. Kérdezze az őrt.

– Ki tudják számítani, mennyi az egyhavi illeték?

– A 317-es szobában kiszámítják.

 

Elment hát és kért az őrtől egy papírt, amelyen lista állt, a szükséges iratoké. Zhé Shiben kérdéseket keltett a jogi nyelv, és felvilágosítást kért az őrtől.

– Mindezt a fináncoknál. – mondta az őr.

 

– Nekem szükséges valamilyen iratot vinnem, vagy mindent ők adnak?

– Az ötéves döntések szükségesek.

– Értem. Ehhez szükséges valamilyen iratot vinnem? Mit jelentenek az ötéves döntések?

– A fináncoknál elmondják. Volt már itt?

– Most vagyok először.

– 317. Reggel hét és kilenc között.

 

A piacon vett még zöldséget. Hazament és elfogta az álom.

– Természetesen természetesen. Papír nélkül fogok meghalni.

 

Délután felkereste Ju Fut, akit nagy gyakorlásban talált. Megérintette a vállát, mire Ju Fu kristálytiszta szemekkel nézett rá:

– Mit akarsz?

– Semmit, tudod jól.

– Akkor jó.

– Mihez gyakorolsz?

– Tudod jól. Gyakorlom a meghalást.

– Azt jól teszed. Ma fél napot a biztosítónál töltöttem.

 

– Szükséged lesz rá – vigyorgott vissza Ju Fu cinikusan és gyengéden. – Ezt is magunk csináljuk, senki sem született és nem is fog meghalni helyettünk.

Ju Fu lassan mozgott a levegőben.

 

Zhé Shi leült a terem egyik szélén, a fényben, a mozgó Ju Fut nézte.

Üres kancsó vagyok, üres edény. Súrolom, súrolom, míg egyre könnyebb, mígnem eltűnik. Ó, ez az egyetlen gyakorlat.

Ju Fu, másik fele, meghallotta ezt.

– Miért is mentél ma délelőtt a biztosítóhoz?

– Miért is kapaszkodunk tíz körömmel a földbe? Ju Fu, repüléssel vagyunk tele, miért is félnénk tőle, hiszen természetünk? Az ég gravitál.

 

(Illusztráió: Varga Borbála: Arany, ezüst – szigetvilág; Egymásba néző)

Bedugom a kulcsot a zárba. Kissé meggyűrt, hófehér ingemen és a éjfekete zakómon erősen meglátszik a magam mögött hagyott nap milyensége. Óvatosan elfordítom a kulcsot, a zár pedig szinte azonnal jellegzetes hangot hallat, jelezve, hogy otthon vagyok végre. Kinyitom az ajtót, az viszont a továbbra is elvárt csönd helyett hangos és irritáló nyikorgást hallat. Egy pillanatig csak állok ott, gondolkodom és leginkább befogadok. Próbálom valamihez hasonlítani a hangot.
Ízlelgetem.
Mintha ráléptem volna egy kóbormacska farkára. Vagy tán mintha az elhasznált lélek sikoltott volna. Vagy talán a kettő összessége?
Megrázom a fejem. Észreveszem magam, ahogyan a nyitott bejárati ajtó előtt állok, majd a szükségesnél kicsit erőteljesebben teszek két lépést. Megcsap a pénteki vacsora mámorító illata. Óvatosan lökök egyet az elhasznált-fehér bejárati ajtón, ami engedelmesen, és ugyanolyan csikorgással becsukódik mögöttem.
Eközben a kellemes illat már elillan. Az orrom azt a kellemes érzést idézte fel ebben a pillanatban, amikor finom fűszeres sültek és gondosan szeletelt és sütött édesburgonya illata terjengett, mire betettem a lábam az ajtón. Most semmilyen. Üres. Talán a hotelszobák és a kórházak barátságtalan és idegen szagát idézi fel bennem. Levetem a cipőmet, és az előszobából a nappaliba lépdelek. A szoba falán olcsó és semmitmondó festmények egy makulátlan fehér falon. A kanapé, a fotelek, és középen a dohányzóasztal mind egytől-egyik sötétbarna. Ahogy felnézek a plafonra, végig a sarkokon és széleken egy elbújtatott ledcsíkot látok. A televízió a bútorokkal szemben fekete. A szekrények is azok. Összesen három fiókos szekrényt, és két polcokkal berendezett, unalmas bútordarabot számolok össze a fekete készülék körül. Minden alkalommal ugyanannyi, mégis sokszor végig számolom. Talán változást várok. Valami újat. Levetem zakómat és az ingemet, amiket a szekrényekkel szembeállított fotel karfájára teszek.
Egy kis gondolkodás után lehámozom magamról úgyszintén fekete nadrágomat, és azt is odateszem a többi mellé. Egy szál alsónadrágban állok a nappaliban. A helyiségben alig van mozgás és élet. Csupán egy légy zümmög kitartóan és fáradhatatlanul, látom ahogy repked, követem a szememmel. Komótosan helyet foglalok a barna kanapé bal oldalán.
Így szoktam meg, a kanapé jobb oldalát pedig mindig egyvalaki foglalta el.
Töltök magamnak az asztalra kikészített borból egy talpaspohárba. Száraz vörösbor, kétezres évjárat. Ültömben még egyszer körbe nézek. Unalmas, idegen és nyomasztó. Minden gondosan elhelyezett tárgy, minden kis részlete a szobának olyan tervezett és klisés. Nem sokkal régebben még a benne lévő emberektől lett élettel teli ez a hely. A légy még mindig fent száll a szoba közepén. A kitöltött bort nézem, majd felveszem a poharat és belekortyolok. Megízlelem a torkomat dörzsölő italt, és beleélem magam az ízek keveredésébe. Az első jó érzés a napomban. Szeles őszi nap van, oldalra nézve bukóra nyitott ablakokat és lengedező függönyöket látok. A légy rászáll a jobb szélre kitolt barna függönyre, majd lepihen. Eláll a szél. Most már egy árva hang sincs a szobában.
Kezdd összenyomni ez a csend, ezért kiveszem levetett nadrágomból a telefonom. Előkeresek egy lassú, romantikus zenét, és elindítom. A hang lassan betölti a szobát, átjár minden tárgyat és engem is. Felállok a kanapéról, kezemben szorongatom a borospoharat. Szól a zene.
Lassan mozogni kezdek a ritmusra. A poharat a vállammal egyvonalba helyezem és a bal kezemmel fogom, a jobb kezem pedig magam mellett pihen. Lépek, pörgök és forgok a berendezés között. Szárnyal a lelkem, olyan könnyedén siklik, hogy kissé beleszédülök, de nem érdekel. Ahogy az sem, hogy mozdulataim nyomán szinte mindenhol a földre cseppen a bor, a pohár pedig egyre csak ürül. Egyre gyorsabban és szenvedélyesebben mozgok a zenére, nem létezik számomra semmi, csak ez a pillanat. Vége a számnak. Leteszem az asztalra a poharat és elfekszem a kanapén. Díszpárnát rakok a fejem alá és kényelmesen elhelyezkedem. A függönyök suhognak, a légy újra köröket ír le a nappaliban, én pedig csak fekszem és magamba szívom a szoba unalmas szagát…