∞ Հասմիկ Հարությունյան: Ախ, գրկանոցի բընդեր խառ ա
[Hasmik Harutyunyan: Ax, grkanoc’i bënder xarr a]
(New York, 2013)

Azt mondták, az ajtón túl nincs világ, és nekem kell kinyitni. Napokig kerülgettük egymást. A tobozokat rendezgettem, a makkokat. Valamelyik szekrényben csak meghúzódhatok addig, amíg elfelejtenek. A zoknigombócok között is elférek.

Hallgattam, miket mondanak, de az ajtóról aztán már nem beszéltek. Van egy kistestvérem, akit elfelejtettek. Olyan ruhát vettem fel, mint a falak. Félek a sötétben, de a fiókban nem sötét van, hanem zoknik. Semmi nap nem süt sehol.

Attól, hogy elfelejtették, még ott az ajtó. A kistestvér az más. Azt mondták, kiment az ajtón. Nem beszélnek róla onnantól. Van egy neve is, amikor tudom, hogy nincs itt senki, kimondom. Hátha csak egy elfelejtett szobába ment, nem ki.

Vagy a kenyerek között csücsül. Most már biztosan tud csücsülni. Van kenyérszínű zokni is, amikor gombóc, a cipók közé lehetne tenni. Ha tudom, hogy nincsenek itt, kimondom az ajtó nevét is, a falak nevét, a szekrények elfelejtett neveit.

Nem hagyhatnak egyedül, mondják, mielőtt elmennek. Mintha minden nap kellene hozni egy kenyeret a kenyerek közé. Recsegnek a küszöbök, a felhők. Aztán már hozzánk jönnének kintről, kenyérért, kistestvérért.

A zokniknak van párja, a kenyereknek nincs. Nem minden zokninak van már pár, valamelyiknek kiment az ajtón a kistestvérje. A zoknigombócot nem kell gyúrni, de én néha meggyúrom őket. Nem csak a kenyérszínűt.

Nem tudják, mennyi neve van a felhőknek. Egészvégig csak mondanom kellene a neveket, mikor elmennének. Ha valami megreccsen, megmozdulnak a helyek. Amikor csendben vagyunk, akkor recsegnek a tárgyak.

Mindig itt vannak, mert félnek, hogy meghalok, de attól nem halnak meg kevésbé az emberek, hogy félnek értük. Őszkor gyűjtött sárga, piros, lila levelekből barna szőnyegeket csinálok. A leveleknek is külön nevük van.

Amikor a levelek neveit ismétlem, látom a színüket, és azt is, hol voltak a fán. Nagyon sokszor kell elismételni a neveket, és nagyon sok név van. Olyan levelek nevét is tudom, amelyikek már nincsenek is, de tudnom kell az összes új levélnek a nevét is.

Eső van, nem mennek el. Várom, hogy elmenjenek, de csak a madarakat hallom járni. Biztos mondják a madarak, végre. Övék a kert. Körüljárnak, és visszaneveznek mindent azokra a nevekre, ahogy ők neveznek.

Nekem meg lehet, ma kell kinyitnom, ha megtalálnak. Nem kerestem, ne keressenek. Nem mondok neveket. A madarak biztos a kistestvérem nevét is mondják, és olyankor kinyitja nekik a szemét, azt figyelem. Hátha meghallom, ahogy a szempillái.

Ágya volt itt, feküdt. Annak az ágynak is tudom a nevét, de nem azt, amit ők mondanak nevének, és nem is azt, amit a madarak. Az az ágy nincs a szobában, de a helyét nem tudták kivinni, pedig a helye csak akkor lett, amikor oda letették az ágyat.

Amikor keresztülmegyek az ágy helyén, az a hely is keresztülmegy rajtam. Hasán feküdt, hátán. Színes doboz van neki, abba tették a játékaimat. A magok a zsebemben, egy zseb van ezen a szoknyán. A kétzsebeset betettem a dobozba.

Repedést félnek az ajtóra, vagy egész kinyitják vele, pedig a zokni nem hívja a párját. A kenyerek neveit ismétlem, a megevett kenyerek nevét is el kell mondani, mert azok is kenyerek voltak, amikor kenyerek. De azt a nevüket is el kell, amit utána kapnak.

Napok óta eső van, hallgatnak a madarak. Na végre, mondja az eső. Más nem is jár kint.

Van az a nevem, amit a kistestvérem hozott. Azt más nem mondja.

2019. 05. 22. 16: 49: 03–2019. 07. 19. 7: 01: 07

(Illusztráció:  Eduardo Rodriguez Calzado: Sourse)

Drága Testvérem!

Jó hírekről számolhatok be neked. A csapatommal sikerült véghez vinnünk a tervet. Talán te is érzékelted, hogy pár hétig rólam szóltak csak a hírek, még rád sem figyeltek. Kérlek, ezért ne neheztelj rám, nem a te hírnevedet akartam kisebbíteni. Nem mondom, jólesett, hogy mindenhol a saját nevem köszönt vissza. Én voltam a híroldalak sztárja, a Facebook és az Instagram császára, s még a Twitter is az én nevemet csiripelte egész nap. Most megértettem, mit akartál mondani akkor, amikor a sikerről beszéltél. Ez mámorító, drága testvérem, de a fiúk nélkül nem ment volna. Ha ők nincsenek, akkor még a laborból sem jutottam volna ki, persze nélkülem meg ők nem értek volna el semmit, de ezért vagyunk egy csapat. Ronako bővebben… →

Ahogy megérkezett Krisztián vasárnap reggelre, a dombon már Lujzi mamáék feszülve várták a Manci nénivel, ahogy szokták. Erre a hétvégére látogattunk vissza, a Manci néni unokája, Laci, meg én is. Még sose voltunk azelőtt se istentiszteleten, se misén. Nem nagyon vártuk, azt se tudtuk, mi ez, várni kell-e vagy nem várni. Elmentünk meghallgatni a bácsit, mert a mamánk azt mondta. Rendes asszonyok voltak, csak 70 körül már nem sok szórakozásuk maradt a miséken meg a pletykáláson kívül. Ott volt mindenki Juliska nénije, aki az esemény előtt mindig kigurította a piros szőnyeget a kisteherautó elé, és az első sort megkezdve ült le a kocsival szemben. 11 órakor Krisztián körbejárt a kocsin, az egyik oldalán felhajtotta a ponyvát, és felállt a platóra, ami színpadul szolgált minden vasárnap. Összeszámolta, kik vannak ott, kik vannak többségben, és annak megfelelően eldöntötte, az aznapi mise a katolikusok örömére fog zajlani. Megkezdte mondókáját, a mindössze kilenc fős tömeg pedig odaadó figyelemmel volt felé. Amikor az áldozáshoz ért, előhúzta farzsebéből az ostyákat, vékony kabátja belső zsebéből egy aranyszínű tányért. Az asszonyok elindultak felé libasorban, ő előszedte a zacskóból a félig összetört, félig épségben maradt ostyákat, a morzsát kiszórta, majd minden asszonynak odanyújtott egyet. A mise végéhez közeledve felbontott egy üveg borocskát, abból nem kínált meg senkit, kiitta. Körbe adta a kosarat is, aznap majdnem háromezer forint gyűlt össze. Miután véget ért a mise, mindenki békével elment, Krisztián összeszámolta a pénzt, sóhajtott egyet, bevágódott a kocsiba, tekingetett, mintha várna valakit, de a valaki nem jött, ő pedig elaludt. Négy óra körül ébredt fel, beindította a kocsit és elhajtott.   Jó sokáig tanultál, Mártikám! bővebben… →

Az a Temető utcai gangos ötemeletes mindig csendes volt, családok és öregek lakták. A legfelső emeleten, a korlát mentén kiégett virágok sorakoztak. Ide a nap csak délben sütött be, amikor a legmagasabban járt, ezzel pusztítva el a korábban virágzó növényeket. A szomszéd idős hölgy gyakran szóvá is tette az ott lakó színes férfiingeket viselő egyetemista lánynak, hogy arrébb kellene őket húzni, mert meg fognak égni. A válasz mindig ugyanaz volt: Jól vannak azok ott, ne tessék aggódni. – Az anyja hozta fel a növényeket, még mikor beköltözött. Sosem öntözte őket, mintha megfeledkezett volna a létezésükről. De egyébként sosem volt baj a lánnyal, csak kicsit furcsa volt.

Éjszakánként különös neszek érkeztek a lakásból, mintha egyik szobából a másikba szaladgáltak volna, de érthetetlen beszélgetést, veszekedést is lehetett hallani néha. A lakóközösség eleinte nem vett tudomást a jelenségekről, csak akkor, mikor egyre gyakrabban érzékelték őket. Egyedül lakott, mégis többször látták egy másik, idegen lánnyal. A közvetlen szomszédja, nem az idős hölgy – az félig süket volt -, hanem a másik panaszkodott is rá titokban a többi ott élőnek, hogy túl hangosak. Az alsó szomszéd azt nem értette, hogy miért kell az átkozott madarakat etetni, amikor az ő ajtaja elé piszkítanak. Nem szóltak semmit, ha összetalálkoztak vele az udvaron, vagy a kapuban, akkor is csak feszengve köszöntek neki, majd tovább álltak. Fészekhagyó bővebben… →

Képzeljünk el egy elégedett embert! Kissé szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság. Ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, rendes állása, felesége… Ő maga is példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére pontosan járt, olyannyira, hogy gyakran hozzá igazították a műhely óráját is.

Feleségét majd szétvetette a… Na, nem a düh, ez már későbbi fejlemény. Először a büszkeség, elvégre nem minden nő dicsekedhet ilyen mintaférjjel.

– Te vagy a világ legcukibb mackója – gügyögte hajdan, még a mézeshetek idején.

Naponta kétszer, aztán egyszer, végül egyszer sem. Csak eléje vágta az ételt, és a konyhába csörtetett.

– De hát mi bajod? – kockáztatta meg egyszer óvatosan Ádám úr.

– Még kérded? Mindenki sürög-forog, bátyád villát épít, sógorod mester lett, egyedül te vagy olyan hamvában holt. Aki mindent elintéz bővebben… →

(Nem biztonságos itt, mondta.)

Illetve biztonságos, mondta, miközben egy hipnotizált egér szaladgált. Voltak, akik megszöktek, elbújtak abban a kis (…), és a padlón aludtak az ágy mellett. Az egér kihozta őket a béketűrésükből. De inkább meghaltak, a szempillák lecsukódtak, semmi szomorú nincs ebben, csak tragikus. Somfai sötét kielégülést érzett, meg vágyat elszakadni. (Az elkerülhetetlen tévedésektől fuldokolva.) Hogy érthető legyen a védekezés, megpróbálta összefűzni a pillanatokat. Örült annak, hogy képes engedni. Még ízlelgette a szót, mielőtt egy ember belépett a szobába.

A gyerek megszületett a legelőn, piros rózsák vették körül. Meghajolt, türelmes volt és méltányos. A gyerekek sorsa a bátorság, mi indokolhatja a kétségbeesést? A rózsák menetrendje másodpercnyi pontosságú és titkos. Máskülönben Istennel társalognak. Ők hajlongnak az alkonyatban. Szépség utáni vágyakozásuk közben belebonyolódnak a kínba. Szilvia azt mondogatta, hogy ő elsősorban anya, gyermekének  fogantatásakor valószínűleg csend volt, miközben a szomjukat oltották a naftalinnal átitatott szerelemmel. Tisztán, értelmesen néztek arrafelé, a látvány felé. Nem bővebben… →