Pondrókorom óta ismerem a jáspisszemű bárót, aki egy gyárépületben lakik a város peremén. Egy gyárban, amelyben nem gyártottak még semmit, és nem is fognak soha. Az épületet az alapoktól a kéményekig réz borítja, minden szeglete, minden egyes szöge réz. Belül tökéletesen tágas és tökéletesen üres. Padlója tükrösre sikálva, csak úgy fénylenek a mennyezeten a rézcsövek. Zöld üvegablakai megfestik a belső teret. Azt képzelné az ember, nem is gyárban jár, hanem palotában.

A rézgyár egyetlen berendezése a báró. Érzékeny teremtés, virágszerű keze olykor meg-megreszket a sétapálcája gombján az ideggyöngeségtől. A báró szeret jól szabott fehér öltönyben feszíteni. De néha, ha nagyon szorong, a plafonra mászik, és a csöveken himbálódzik, akár a majmok. Máskor meg négykézlábra ereszkedve keresi elgurult jáspisszemét. Bőre sápadt, mint a hüllőké, mivel arcát csak a zöld fény éri. Hallása és szaglása a túlérzékenységig kifinomult. Agya olyan lágy, hogy néha attól retteg, kicsorog a fülén keresztül. A jáspisszemű báró bővebben… →

– Én nem akarom ezt megint.

– Én sem.

– Ne engedj el, kérlek!

Még akkor is képtelenségnek tűnt kibontakozni az ölelésből, amikor a hajnal fénye elválasztotta egymástól az eget és a földet. Nemcsak mert egyikünk se akarta először elengedni a másikat. Már a puszta gondolatra is ólmos fáradtság áradt szét a tagjaimban, és tudtam, hogy ő is így érez. Máskülönben mit kerestünk volna ezen a helyen. Arcom szorosan nyomtam az övéhez; nem akartam más levegőt szívni, csak amit a dús haja megszelídített. Már nem is éreztem a tenyerét a hátamon, mintha eggyé olvadt volna a testemmel. Szívünk lelassult, egyet az övé vert, egyet az enyém, akár egy távoli templom ikerharangjai. Fogadó a Lassú Hajnalhoz bővebben… →

A kovenem vezetője szerint minden csak fejben történik.

Előttem hever Vadony teste, vére csipketerítőként vonja be a fehér márványasztalt az amerikai konyhánk közepén. A nyílt sebein keresztül a csontjáig látok. Karján, vállán, combján és még az oldalán is vágások és harapások sorjáznak. Azt sem tudom, melyiket kössem be először. Érzem a testéből áradó lázat. Zaklatottan lélegzik. Kört rajzolok a teste felett a levegőben. A védelemtől eláll a vérzése. Tenyerem csatakos homlokára teszem, csillapítani akarom kavargó emlékeit, hiszen semmit sem értett az őt ért támadásból.

Miattam sérült meg. Bosszú bővebben… →

Zsíros, és keserű, és csíp, amikor szétrágom, fél órája számolgatom őket egyesével aztán kettesével, aztán növekvő sorrendbe rendezem őket, aztán csökkenőbe. Nem fogy. Lassan az ujjaim helyén is ezeket a sült bőrdarabokat látom, meg a kenyér belét, hogy fehér és friss és omlós, szétolvad a számban a bolyha, de hiába kérek egy darabka vajat vagy parizert, bármit, nem kapok. Ez a finom, ezt kell megenni. Más amúgy sincs. Meg mit is képzelek, hogy azt gondolom, adna mást. Elefántokat és kalapokat képzelek, felelem, ahogy abban a könyvben olvastam. Akkor kibassza majd az összes könyvet, olvassak úgy, mondja.

Elhiszem. Harmadjára is megpróbálom megenni, közben Té néni kinéz a nappaliból, nagyot horkan, mikor látja, hogy még mindig csak játszom a sok kis tepertő darabkával. Té néninek szemölcse van, szőrös, százötven kiló, a fotel sír, ha beleül, és mindig pacalt eszik. Annak se tetszik a szaga, Té néni a piacon veszi hozzá a gyomrot, sokszor feldolgozatlan, és benne van a recés meg a százrétű meg az oltó, és a pulton vagdossa pici darabokra, hogy aztán kifőzze. Elképzelem, milyen lenne, ha a marhák tepertőket böfögnének, hogy igazából húst esznek fű helyett, egyben, rágás nélkül nyelik az áldozataikat egymás után, és szőrös pörcök esnek ki a fogaik közül, amiket mi eszünk meg. És van egy farm, messze innen, valahol vidéken, ahol száz meg száz tehén legeli a többi állatot, és akkor ott lenne Té néni, és a tehenek megéreznék azt a szagot, látnák a zsírt, a pöffeszkedő hájat Té néni tokáján, hasán és combjain, nekiesnének, én meg nézném, árgus szemekkel azt bámulnám, hogy sikít és megígéri nekem, hogy soha többé nem bánt. Vagy hogy soha többé nem ad tepertőt. És akkor egy pillanatra azt érzem, kést ragadok, mint pár nappal ezelőtt, kést ragadok, és odalépek elé, és a fejébe állítom, nem sok választott el éjjel tőle, hogy megtegyem. Kereste is. Én meg nem tudtam tagadni, hogy kivettem a fiókból, csak azt, hogy segíteni akartam felkockázni a pacalt éjszaka. De erre nem felelt. Kenyér bővebben… →

Minden nap a villamos kerekeinek csikorgása ébreszti. Belehasít a puha, reggeli némaságba, aztán a távolodó zakatolás ütemére ő is lassan megérkezik az új napba. Most is erre az ismerős zajra ébredt. Ez lehet az első villamos, gondolta, és lassan kimászott az ágyból, ügyelve rá, nehogy felkeltse a mellette horkoló férfit. Mezítláb, az előző este felvett, kinyúlt, szürke pólóban osont ki a konyhába. Jólesett bőrének a piszkosfehér járólap hűvössége. Megállt a konyhaablak előtt, és mélyeket lélegezve kémlelte a hajnali szürkeséget. Napok óta alig tudott aludni, annyira izgatott volt. Már az első tesztnél biztos volt benne, de azért megcsinált még egyet, és amikor bebizonyosodott, amit már előre sejtett, nem tudta, hogy sírjon-e a kétségbeeséstől vagy ugráljon örömében.

A farsangi céges bulin történt. Kicsit többet ivott a kelleténél, és a tőle jóval fiatalabb, jóképű kollégájának nem kellett sokáig győzködnie arról, hogy igazából már hónapok óta vibrál közöttük a levegő. Igaz, hogy a férfi nős (még) és Anna is házasságban él (egyelőre), de majd minden megoldódik, hagyniuk kell, hogy megtörténjenek a dolgok. Anna végül hagyta, és a dolgok megtörténtek a külvárosi étterem nem túl elegáns női mosdójában. Nem merte még elmondani a férfinak, hogy aznap éjjel teherbe esett. Meggymag bővebben… →

A has, kimeríthetetlen téma, kívül-belül. A test egyik legváltozékonyabb része, amit évekre, területekre, rétegekre lebontva a végtelenségig elemezhetnék. Mesélhetnék különféle csíkokról, lapos hasról és teli-kitüremkedőről, menzesz görcsökről, köldök formáról, kemény és elpuhuló hasizmokról, kiálló csontokról, feszülő majd megereszkedő bőrről. Mindezt különféle talajmenti hasonlatokba és metaforákba bugyolálnám (sivatagos, homokdűnés, vulkános), ezt az elképesztő hasfel- és alszíni változatosságot, hogy szebbnek tűnjön puszta húsnál és bőrnél. De a bőséges kínálat közt vacakolva végül úgy döntöttem, mégis húsról és bőrről fogok írni. Jobban mondva a helyekről, ahol hús és bőr összeér: a hegekről. Ezekből kettő található a hasfalamon, serdülőkorom szeleburdi vagy fájdalmas emlékei. Egyik épp a medencecsontomon pihen, csupán egycentis kis sebhely. A másik forradás a hasfalam jobb alsó felén húzódik ferdén, úgy öt-hat centiméteres hosszúságban, 16 éves koromban itt nyitottak fel, hogy kivegyék a vakbelem, amibe véletlenül halszálka tévedt. Öntestkép 5. rész – A hasam bővebben… →