Az örmények szigetén, Kosztolányi nyomában

A köd és rosszkedv, a vizes falakból áradó romlottság ráül a lelkemre.
Múzeumba járó idő van. Pontosítok: még mindig, hetek óta múzeumba járó idő van.
Persze Velence a művelt turisták városa, a Szent Márk téren épp a Bosch-kiállítást reklámozzák hatalmas molinókon. BOSCH, hirdetik a Palazzo Ducale fölött irgalmatlan nagy betűkkel, a kislányom azt hiszi, mosógépvásárlásra buzdítják a velenceieket. Én kicsit félek Bosch soha igazán meg nem fejtett világától, ahogy a Gallerie dell’Accademia Giorgionéit is a szebb időkre tartogatom.
Szebb idők? Mérgezésem van a múlttól.
Lengyel barátaim azt tanácsolják, menjünk kirándulni – ha valamerre elindulunk, akkor talán felszakadozik a mindent megbénító köd, az alulról-felülről szivárgó eső. Két osztrák művészettörténész és az ő barátnőjük, Albertine javasolja, hogy hajókázzunk el a leprások szigetére, az Isola di San Lazzaróra, utána vacsorázzunk egy másik szigeten vagy a Mommóban. Mért ne? Igaz nincs sok pénzem, és Eszter sokkal szívesebben pingpongozna az osztálytársaival a Frari
patronató
jában.Nagyon is hízelgő, hogy Velence legragyogóbb temploma, a hatalmas bazilika befogadott bennünket. Idejár ez a furcsa magyar nő azzal a szőke kislánnyal – de sebaj, egy kilencéves lány mindenhol a lehető legjobb ajánlólevél.
A papok ránk köszönnek, mikor kiugranak a szemközti bárba kávézni – ugyan hol máshol fogadná egy pap a régi barátait vagy osztálytársait? Ez a Campo dei Frari, azaz a Barátok (vagy familiáris velencei stílusban) a Testvérkék tere.
A Frariban ministrálnak Eszter osztálytársai, itt énekelnek a kórusban az anyukák, itt lehet pletykálkodni a mise után – és ha nem figyelnek a papok, egy kicsit kergetőzni is –, a templom a rengeteg benyílóval, kápolnával, oszloppal, síremlékkel egy város a városban. Nem tudom, hogy Szent Ferenc, aki 1220 körül járt a városban, elégedett lenne-e ezzel a mesevároshoz hasonló templommal, ezzel az eleven, élettel teli, zegzugos várossal. Nem csoda, hogy Eszter inkább itt futkosna, mintsem kirándulni jöjjön pár nagyképű történésszel az Örmények szigetére.
A sokat szenvedett örmény nép sorsa vagy a hajdani leprakórház nem sok rokonszenvet ébreszt benne.
És mi van, ha megbetegszünk, ha majd mi is megkapjuk a lepracsírát vagy valami más borzalmat?
Nyugtatgatom, hogy a járványok eltűntek a középkorban.

Eltűntek a középkorban? Velence maga is rettentő sok járványt élt át a középkor után. A visszatérő pestis (ami talán el sem „ment”, hanem lappangott a szűk utcákon, a csatornákban) tíz-húsz évente megtizedelte a lakosságot, az egyik XVI. századi pestisjárványban halt meg kedvenc festőm, Giorgione is. A politikai racionalitás is azt kívánta, hogy a betegeket a legszigorúbban különítsék el. Nemcsak a pestiseseket, hanem a leprásokat is. Márpedig a leprások sokáig haldokoltak – kínosan, lassan, akár évekig-évtizedekig is. Milyen érzés lehetett egy kicsi szigetről bámulni Velence fényeit, hallgatni a karneváli-pünkösdi-húsvéti zenebonát, és éjjel-nappal a szüleinkre-gyerekeinkre vágyakozni?
Ülünk a vaporettón, és mindenki elmondja a legjobb pestises sztoriját: mit hallott, mit olvasott. Mivel egy érdekes történettel én is tartozom nekik, elmondom, hogy a nagy pestisjárvány megállt Magyarország határainál, csak néhány megbetegedés történt a nyugati megyékben.
Hogyan, kérdezgetik.
Nem igazán kedvemre való ez a téma, fáj a fejem, szédülök, nyirkos a cipőm, az esőköpenyem, és kicsit sajnálom a gyereket. Nem is vagyok igazi történész, mint a többiek. De azért kifejtem, hogy a magyarok ellenállóképességének talán az akkoriban érintetlen erdőkhöz is lehetett köze: a legszegényebbek is ehettek húst, friss gyümölcsöt, gombát, halat. Ne vágj ki minden fát, dúdolom, és a lengyelek az osztrákok olyan tisztelettel néznek, mintha rám is háramlana valami a túlélés dicsőségéből.
Velencét Napóleonig senki sem foglalhatta el – csak a késő középkorban, kora újkorban visszatérő járványok. Nagy árat fizettek a velenceiek, hogy tenger vette körül őket, hogy senki sem léphetett a földjükre: a gyümölcs megrohadt, a hús megkukacosodott, a tej megsavanyodott, mire a hajók kikötöttek Velencében. Dominik mesél arról a rettenetes, baljóslatú télről, amikor a nagy pestisjárvány rázúdult Velencére. Aztán a borzalmas gyerekhalandóságról, a rettentő sok feláldozott (külföldre küldött) fiatalról, ami miatt Velence, a középkori Európa leggazdagabb városa mindvégig rászorult a migrációra, mert önmagát soha nem tudta reprodukálni.
Minél rosszkedvűbb az ember, annál vidámabbnak próbál mutatkozni. Én is nemzethalál-gondolatokkal viaskodom, mint Kosztolányi, aki az I. világháború előtt lépett az Örmények szigetére – egy olyan korban, amikor Velence, a „nászutas-város” már beépült a magyar irodalomba. Az esszéje szerint Kosztolányi rekkenő hőségben érkezett, most viszont még az apró szigetet körbe vevő ciprusok is és kaktuszok is dideregnek.
Körül se nézünk, beszaladunk a templomba, leszurkoljuk a belépőt (nem kevés), és csatlakozunk egy franciákból álló csoporthoz. Bár pocsék az idő, a legkevésbé sem igaz, hogy ez az örmény kolostor elhagyatott lenne.
Vagy a pocsék idő miatt vannak ennyien? Ilyen nagy szélben nem jó a Szent Márk téren a túldíszített koporsókhoz hasonló, az esőcseppek közt óvatosan ringatózó gondolákat bámulni. Most mindannyian szinte belekáprázunk a nagy ragyogásba, az örmény kolostor felfoghatatlanul élénk, vibráló színeibe.
Ettől a harsány színkavalkádtól rögtön zavarba is jövök, úgy érzem magam, mintha egy óvodás rajzpályázat képeit nézegetném. Mert minden lobog körülöttünk: a zöld, a kék, a sárga, az iskolai faliújságokat idéző, élénk tulipirosok. És ez nem nyegle megvetés: én úgy gondolom, Csontváry naiv festőket idéző színei is hasonló meglepődést válthatnak ki a külföldiekből. A szent öröm színei, a felháborodás vöröse, az ábrándozás giccsbe hajló világoskékje. És lassan megvilágosodik előttünk, hogy egy nem akármilyen templomocskában sétálgatunk, hanem a Szebasztei Mechitár – milyen gyönyörű név! – alapította szerzetesrend (az örmény bencések) székhelyén. A XVIII. században kértek menedéket Velencétől, és később aztán meg is vették a leprások szigetét. Elég furcsa kombináció: olyan mintha a grúz egyház egyik szerzetesi központja nem Grúziában, hanem Piliscsabán működne.
Fel-alá sétálgatunk azokban a szobácskákban, ahol az örményekbe beleszerelmesedő Lord Byron tanulta a nyelvet lázasan fantáziálván az örmények (és persze minden más nép) felszabadításáról. Kosztolányi, aki többször is írt az Isola di San Lazzaróról, ifjúkorában még nem ábrándozott effélékről. A „sír, hol nemzet süllyed el” benne csak bizarr szégyenkezést, önutálatot keltett, ám mikor beleírja a kolostor vendégkönyvébe a nevét, hogy „én, a magyar”, akkor az „el-pihenésre” való utalás egészen kétértelmű és baljós értelmet nyer. Ez a kis „örmény paradicsom” a milleneumi Magyarországgal való szembenézésre kényszerítette.
Mert az Isola di San Lazzaro nemcsak egy kolostor, nemcsak az örmény papképzés és imádkozás helye, hanem egy reprezentatív „örmény pavilon”, ahol minden tiszteletre méltót, fantasztikusat, tragikusan fájdalmasat megmutathatnak az örmények magukról. Egy mesebeli kis sziget, ahol őrzik az örmény kultúra lángját, az örmény nyelv szellemét, ahol gyártják a folyóiratokat, a szótárakat, a szövegkiadásokat, noha örményül egyre kevesebben beszélnek.
Ma már a leghíresebb örmény a nagy fenekéről nevezetes Kim Kardashian.
De mi mit árulnánk el rólunk, magyarokról, ha kiállítanánk legszebb kódexeinket, és ősiségünket és kivételességünket bizonygatnánk ilyen bazári, hivalkodó összevisszaságban egy zsebkendőnyi szigeten?
Kicsit elszégyellem magam: a franciák érdeklődő arccal hallgatják a bennünket vezető szerzetest, és rápislantva a szarkalábakhoz hasonló, rejtélyes betűkre, a sok szent, mártír, önfeláldozó király és miegyéb színe előtt óvatosan el-elnyomnak egy ásítást.
Kicsit üresen kong ez a szellemi nagyszerűség, hisz magáról az örmény életről, társadalomról, a sajátos nagyhatalmi viszonyokról, ahol megszületett a sajátos „örmény sors”, szinte semmit nem tudunk meg.
A franciák megvetése ellenszenves, de valahol érthető is: egy nagyhatalomnak eszébe sem jutna egy nyúlfarknyi kiállítótérben bizonygatni saját nagyságát. Királyok, költők szent tanítók – „bús csiricsáré”, fojtogató, önpusztító hagyomány, sugallta Kosztolányi is, némiképp önironikusan. Persze csak Trianon és az örmény népirtás előtt gondolhat arra egy nagyon-nagyon fiatal és nagyon-nagyon lázadó költő, hogy az örmény gyerekeket „jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni (…), és kibocsátani a szabad óceánra”.
Lassan én is megbékélek, mert egyre gyönyörűbb, egyre regényesebb férfineveket hallunk – ők valójában mind szent férfiak, de a nevük olyan, mintha egy soha véget nem érő szerelmi románc legyőzhetetlen hősei lennének. Tigran, Arakszi, Komitasz, Artak. Aztán az elő- és utónevek bábeli zűrzavarában, ebben az édes kavargásban egyszer csak megüti a Transylvania szó a fülemet.
– Hogyan? – kérdezem az atyát.
A szerzetes úgy megörül, hogy magyar vagyok, mintha tízmillió ember nevében túléltem volna egy pestisjárványt.
Ő a disszertációját a gyergyószentmiklósi születésű apátról, Kövér Istvánról írja, aki a velencei örmény gimnáziumban érettségizett, és később a rend főapátjaként végzett hallatlan szervezőmunkát. Kövér István neve magyarul nem túl lelkesítő, de ne feledkezzünk el, örményül Amira Acontiusnak hívták – ez azért mindjárt más. A főpap egyike volt azoknak, aki Napóleonnal tárgyaltak, hogy a kolostort haladó buzgalmukban ne oszlassák fel a franciák. (Napóleon persze nem tagadta meg magát, a szerzetesközösséget – a felvilágosodás nevében – az Örmények Tudományos Akadémiájaként ismerte el.) Az örmény felvirágoztatását maga elé célul tűző Kövér/Acontius romantikus lélek lehetett: mint Lord Byron, ő is csak felnőtt korában tanult meg örményül.
A káprázatos szervezőmunka és egyházi karrier (előbb főapát lesz, utána érsek) ellenére Kövér nem volt egy kifejezetten szerencsés ember. Három évig dolgozott a latin-örmény szótáron, mely aztán a megjelenés előtt „elveszett”.
Pedig ez a múlt fenséges pompájába öltözött múzeum (mauzóleum)
azt sugallja, hogy itt soha semmi nem veszhet el. De hát mégis…
Újra visszasétálunk a templomba, ahol a tenger mögül végre valahára kibukkanó nap újra felragyogtatja a gyermekien piros körvonalakat. Az atya reménykedve kérdezi, hogy ugye Kövér István emlékezetét a magyarok ma is tisztelik.
Én nem tudom, hogy tisztelik-e, én még életemben nem hallottam róla.
– Tiszteljük, persze. Mi sem természetesebb – mondom az atyának mosolyogva.

Egy pillanatban szívesen egyedül maradnék a felderengő fényben életre kelő, világoskék kontúrú angyalokkal, megfürödnék ezekben az ujjongó, gyermeki bizonyosságot árasztó színekben, ami megpróbálja elhitetni, nincs romlás, nincs felejtés, de már sarkunkban a következő csoport.
Ők skandinávok. Ugyanolyan udvariasan közömbösek, „nyitottak”, mint a franciák.
És mintha a színek keltették volna életre, a felhők mögül végre felragyog a nap.
Tavasz. Na végre-valahára.

 

Vélemény, hozzászólás?