Kis lovakat küldözget fadobozban. Maga csavarta cigarettára gyújt. Hamarosan indulniuk kell, mondja. Mintha bezörgetnének az ajtón, és amikor kinyitják, nem áll ott senki. Jövendő háborúk kezdődnek a dobozokban. Iszonyú lehet faló hátán lovagolni. Az ember visszazavarja a lovait a városba, és bevezeti a szólásszabadságot. A szeme sötét, képes szikrákat hányni. Fél tucat ilyen külsejű álldogál, ül, vagy fekszik. Rejtekhelyük csinos, bosszankodnak, tréfálkoznak. Utalványokat égetnek a büdös, zsírszagú petróleumlámpában. Titkolódzva, felemelt fejjel, szemüvegvillanással. Kószálni akar, és megbámulni a járókelőket. Hímzés díszíti a derekukat, egy villanymotor brummog, alig lehet érteni, rezeg, mutatja az odavezető utat.  Merevsége ellenére a fadobozon lévő miniatúra, mint a kígyó, finom és éles. Egy ló kanyarodik a házak között. Lovak bóklásznak, összekapják, szétfésülik a hegyoldalt. Szilvia kenyeret darabol, bort oszt, gyertyát tart, magasra emeli, megtáncoltatja a műveltségét. A lovak nem őrültek, magyarázza, megőrzik józan eszüket, elárasztanak kérdésekkel. A ló magasztos, mondja, nem köleskása. Fiatal csikó áll az ablak előtt, zsineggel átkötött doboz a nyakában. Olyan, mint egy összemázolt zöld konyhaszekrény. Háromszor olyan, nem lehet elmenni mellette, az ablakot nyitva hagyom. Zöld a háta, flanell takarókkal takarták be kihűlt nyakát, csengettyűit, ahogy tisztán és fegyelmezetten csengetnek. Megtekinti a levegőt, beleszagol az ásót tartó kézbe, bőrkesztyűs lábával dobol. A széles, mosolygós lovasszobornak nem mer a szemébe nézni. Kocogva lépked, minden lépésre akad egy közért, zöldséges, vagy dohánybolt. Kénytelenek leszünk elfogadni, hogy ilyen sokat mutogatnak. Nem volt és nem lesz istenkáromlás. A lovakra gondoltam, akiket néha meg lehet enni, és olyanok az ember szájában, mint az atombomba. Fáj a rágás. Felszállnak, rigó lesz belőlük, odatelepednek a kályha mellé, homály lesz belőlük, meleg fény. 

Egyszer visszatérnek, ha majd a világ fiatal és erős lesz. A nagyigényűek használják őket a döntő pillanatban, felülnek a hátukra, hímeznek, hámoznak, nyakhámot, meg lószerszámot vesznek. Aki megsérti a lovakat, mondja Szilvia, annak kicsavarom a ráncos nyakát. Áthajol a széken, egész felsőteste az asztalon, piros nadrágja megfeszül, várja, hogy felkapják, és fussanak vele.

Analóg kompozíció, lovaskocsin viszik a falovat Totya király udvarába, megzendülnek a harangok, Somfai gyorsan ás, siet. Azért nehéz, mert eláraszt kérdésekkel. Imádkozás helyett faggatja Istent. Vágtat, a gyerekek közveszélyesek, hasonló okokból. Megajándékoznak. A szerződés szövegét is lovon írták rozsdás szakállukkal. Ősi rokonok, mondja Somfai apja, menekülnek, meghalnak, aranyhalnak nevezik őket. Egymás szemébe nézve imádkozzák azt, amit senki se tud. Hogy megmeneküljenek. A lovak nem politizálnak, mondja, azért érdemes megtenni ezt a pár kilométert.  Elsősorban lélegzethez kellene jutni. Erős, de tanácstalan, formailag félreértett folyamatként értelmezi. Véletlenül hosszú az éjfél. A háztetőkön keresztül rohannak a lovak. (Madártestű nőalak, dankasirály, zuhanórepüléssel ugrik a vízbe, hogy láthatóvá tegyék mezítelenségét a mocsárban.) Elmélázva nézi a repülő nőalakot, rátekint, hallja a fehér asszonyt, a kiterjedését és a színét, várja a hatást, az őssejteket, a közömbös témát, melyet eddig elhanyagolt. Elmosolyodik, érzéketlen, noha egyenrangú, kukorékol, lesüpped. Színpompás, fehér homlokú, rozsdafarkú, az orra felfelé ível. Gazdag lakomát rendel, borozgat meztelenül. A faló illik a kiszögellésekbe, a repedésekbe, hosszú léptekkel elindul saját maga felé. Pontosabban: belép, zihál, tép hatalmas fogaival. Sokan gyűlöletből követik, egy úriember a széken, egy másik a tetőn, ezer kilométert utazott ezért. A falovaknak a feketétől a fehérig sokféle színváltozatuk van, egyik türkiz, a másik meggörnyed, és kék, és hányódik a hóban. Kiássák a vödröt, meg a vizet, füstbe vész a címeres pecsét.

(kis poniló ereszkedik nyújtózik lefelé a fán a lába izmos vastag mint egy vasúti sín azonnal belefog kész van megrémül fullad a zabla feszül a virtuózabbak megszöknek az igazságtól a sztoikusok visszatérnek lemetszik az érzéstelenített fejeket fájdalmat nem észlel recsegő csontot sem visszafelé indul ebben az értelemben a szép arcúak és a zöld rakoncátlan varangyosbékák a jelenet szereplői állatok és angyalok meg egy világoszöld konyhaszekrény sápadt vakító neonreklámok villognak meg ami elrajzolt szétnyílt Szilvia elhárítja magától meglöki  kezdődik egyszer ő Szilvia ráül rendezettnek látszik kibújik a szekrényből meztelen de eltakarja magát a polcokba kapaszkodik remeg egy korty levegőért)

Beazonosítható módon berreg, szüksége van rá, hogy szeressék. A lovaskocsik úgy buktak be a kapun, persze mi mindenről jegyzőkönyvet vettünk fel, és rátűztük egy póznára. A lovak haldokoltak a földes szobácskában. Mutogatja magát, ismételget szenvedélyesen, kapaszkodik, mert egy hosszú szög fizikailag keresztezi. A kapualjban egy sovány, magas öregasszony, köhög, és összeomlik, kiüríti a zsákokat, kinyitja a szemét. Odaszögezték a falhoz, hogy lássa, ha valaki arra jár és megsértődik. Beleütötték a tenyerébe lábtörlővel együtt. Megtapogatta Szilvia vászonnadrágját. A szénnel megtömött lovaskocsi ott leng a városka felett. Nem tudják, hogy kerül majd a mennyországba. A kocsis átcammog, fekszik az udvar kövén, részeg, összeroppan, megpróbál, kitartani, barátságos harcos. Szilvi a rángatózva belebújik a ruhájába, bugyit cserél (valószínűleg). Vonalak tekerednek rá, kecses, szép egerek bújnak elő a ridiküljéből. Csúsztatja a lábát, azonosul, szögel, elhelyezkedik, a szög átszúrja, énekel, felsebzi, a zsírszagú csillagok átsétálnak, magam maradok, eljön az én időm is egyszer.

(Tényleg így van ez?). A srácok szerelmesek Szilviába. Itt kapcsolódik a kőtömbökhöz, ellensúlyozza, a létezés nem érdekel, mondja. Nagy ívben gurulnak, zuhannak, eszközként. Szilvia a nyakuk köré tekeri hosszú combját. A ligetekben erényes asszonyok öltöznek-vetkőznek, mielőtt életüktől megfosztják őket. A zuhanás kanyargó útvonala az ég felé mutat. Szilvia gyógyító növényeket keres a fák alatt, ritmusokat a hagyományos ikonográfia szerint. Ez a tudás. (Összefüggéstelen.) Rövid ruhában válogat, tárgyilagosan, mint az élet utáni utolsó.

Újszülöttek fürdetésével foglalkozó fiatal anyák. A lábát összeteszi, pépet kever, ragacsos ügyetlenségében észre sem veszi, feszes, a felét érti annak. Énekel, pogácsát eszik, sakkban tartja. A főváros mozdulatlan, lovak vágtáznak a Hősök terén. A fehérszárnyú szerkő Szilvia hajába fészkel, segítenie kell, felgyűri a szoknyáját, és a verandára pisil.

Puritán szellemű. Kérem a kezét így, imádkozás helyett. A leeresztett szempillák alatt dühös, sír, szorong, szinte úszik a ködben. Lótás-futás következik, összegöngyöli magát, az asztal felé forgolódik. (Úgy tesz, mintha.) A különös lények elégedettek a küldetéssel. Az utca két oldalán tüzet raknak, lefekszenek, élni akarnak, felnőnek a fadobozhoz.

(szilvia fogai belemélyedtek a fába kishiján a fa tetejébe ahol a torony kék a lámpa teste belenyúlt és megcsavarta a kezét a lábát ha elalszik zuhanni kezd óvatosan himbálja a fenekét a bokrok között lepedőbe csavarva hozzák a kocsist)

 a szög behatol a lovakat ütik nincs fiatalság nem megyünk oda kényeztetni megteszi az első lépéseket elesik meghal tragikus módon  úszik a levegőben örül hogy megérkezett a test felső részén van egy szoba ablaka a holdra néz a föld fölött senki sem vár szolgálatot ott kell az ártatlanság és a figyelmesség a fojtogató derűsen fekszik a szív és az agy látványos tetszés szerint lépked sántít már gonosztevő vagy legalábbis ügyetlen tanulatlan borotválatlan hogy ne nyikorogjon és ne zizegjen csak ül és hallgatja a lüktetést

 

 

A borítókép a szerző alkotása.