„Élj századoddal, de ne légy teremtménye;”
Friedrich Schiller
Elkeseredve látta, hogy a kocsi túlsó ablakánál egy csinos lány fejhallgatóval mered a kezében szorongatott képernyőre. Nem is beszélve maszkjáról, mely még ha az elidegenedés egyik attribútumává is vált, ilyen időkben mégiscsak szükséges viselet. Hogy azonban valaki önként bújjon egy fejhallgató párnái közé, pixelrács mögé a világ csodája elől, valóságos öngyilkosságnak tűnt.
Ráadásul a kocsiban gyerekek is ültek. Anyjuk mit sem törődött azzal, hogy rábízottjai szemtanúivá válnak a homo digitalis születésének vagy ami annál is rosszabb: meg sem rökönyödnek rajta. Kifejtette volna nekik, hogy szemrevaló utastársuk valójában A Nyugat alkonyát illusztrálja: a letűnőfélben lévő kultúra immár csupán civilizált gépemberét, aki kritikátlanul fogadja, ha fejlődésnek hazudják az elidegenedést. Jóllehet a technika istenének sem lehet más állata az enfarkába harapó posztmodern kelgyónál. Igen, odament volna a gyerekekhez, csakhogy az általános elidegenedés rá is megtette hatását, így nem szedte össze bátorságát hozzá. Lelki szemeivel látta, ahogy anyjuk értetlenül néz rá és egyébként is: ha szólni kell, rég rossz.
Ekkor azonban schilleri sorok villantak fel az agyában, ha már az ő kései éveinek városába tartott: „adj kortársaidnak, tégy értük, de azt nyújtsd nekik, aminek híján vannak, ne azt, amit dicsérnek.” Mivel saját ars poétikáját ismerte fel bennük, kiegyezett magával: ha most hallgat is, meg fogja írni a lányt, ki zsibbadó ujjával végül magát is pixelrács mögé görgette. S ha e gyerekeket nem is menti meg vele? Mindenkit úgysem lehet.
Hirtelen egy másik lány jutott eszébe, aki annyi randevújukat mondta le, hogy végül ő termékenyült meg, ha csak a gondolattal is, miszerint mára a szellem elefántcsonttornyából egészen századunk vonatának utasteréig lekúszott a kelgyó. Bár adott helyet és időpontot sziszeg, a rájuk megbeszélt találkozó valójában azok tagadásával ér fel: minél gyorsabban lehetséges a közlés, annál gyakrabban kíséri egy mégsem. Mivel épp a vonaton zötykölődött, különös párhuzamot vélt felfedezni a sziszegő kelgyólány és a hazai vasúttársaság szerelvényei között: utóbbiak mégiscsak, épphogy késésükben tartják a lépést korunkkal, amennyiben érkezésük és indulásuk kiírt időpontja nem jelent semmit.
Elbóbiskolt egy kis időre, s bár ne tette volna. Rövid álom tört rá, melyben a padló helyén pixelrácsot látott, azon pedig a kelgyót, mi fajtája lomhaságának ellenére egyre gyorsabban kúszott. Rúgott feléje, de hiába tette, mivel az állat testetlen volt. Később már tekergett, míg egy talpalatnyi föld nem maradt érintetlen tőle. Ő pedig, bár tudta, hogy álmodik, afelől sem volt kétsége, hogy a szinte már sikló, tekergő virtuállat váladéka valójában korunk vonatának utasterét lepi el, a vonatét, melyen már semmi sem az igazi, szinte már csak a jegy érvényes rajta, s még csak felocsúdni sincs időnk az irányvesztett zakatolásból.
Felriadt, mikor hirtelen megjelent előtte a kalauz. Őt végre belevaló fickónak látta, erős kéznek a kocsiban, amilyet korunk vonatának utasai a vezetőfülkében is egyre szívesebben látnának. Aggodalommal töltötte el a gondolat, hogy a születőben lévő új masiniszta csatlósai viszont aligha érik majd be holmi jegykezeléssel. Most még azonban megilletődötten mutatta jegyét, akár egy kincset, afféle ritkaságot, mi jelent még valamit.
Hamarosan le kellett szállnia, elvégre azért indult útnak, hogy megnézzen egy híres német várost, melyet egykor pezsgő kulturális életértől és a későbbi, egyfajta új érvényként tetszelgő erőszak bölcsőjeként egyaránt ismernek; jóllehet a szebb idők emlékei is dekorációvá, majd marketinggé lettek. Előre elképzelte, ahogy halott, nagy költők házait fényképezik tömegesen értetlen turisták, akik egy sort is alig tudnának idézni tőlük, ellenben törni egyet a róluk elnevezett, aranyárban mért csokoládéból.
Mégsem látta hát értelmét, hogy megírja a lányt. Egyébként is, egy német antikváriumban immár fordításban is megtalálta a Márai-regényt, melynek sorait maradéktalanul osztotta, s mivel jobbtollú nem volt nála, már csak idéznie kellett: „a kortársi tömegek átlagízlését, szórakozásaikat és igényeiket megvetem, erkölcsüket kétellyel szemlélem, a korszak technikai és rekordbecsvágyait, melyek csaknem maradéktalanul kielégítik a tömegeket, végzetesnek tartom.”
Ugyan, mit adhatott volna így kortársainak? Schillert szembe köpve nem maradt egyéb célja, minthogy találjon egy lányt, aki nem bújik pixelrács mögé és aki nem olyan, mint a sziszegő kelgyó. Akár rá is lelhet egy ilyenre, gondolta, miközben javában szedelőzködött, hogy az állomásra befutó vonat ajtajához siessen. Csak nehogy aztán ők is olyan gyorsan elfogyasszák egymást, akár a termékeket. Még ha csorbát is szenvedne a romantika, előre meg kellene beszélniük, hogy később megromló viszonyuk szövetét foltozni kezdjék, ne pedig elvágják azt. A kelgyó nyakát, azt kellene elvágni, bár ne testetlen kúszna! Ismét ott érezte a lába körül, s látta, ahogy választottjával is a lábuk alatt lesz majd. Elég ebből, le a vonatról, még ha a századén leszállás után is tovább kell majd zötykölődnie.
Bár lassított a szerelvény, a sínek menti fákat még mindig csak egy pillanatig látta, mintha pixelrácson görgetnék őket. Mérgelődött rajta, hogy az a fránya gyorsaság a fáktól is megfosztja, még mielőtt jelenthetnének neki valamit. Tán épp a vasúttal kezdődött e város fénykorának idején, tűnődött rajta. Akárhogy is, akkoriban szívesebben töltött volna el egy napot Goethével városában. Mosolyt erőltetve maszktól pállott arcára, pislákoló reménye keserédes hangulatában, egyedül szállt le megnézni Weimart.
Borítókép: Kasuma.