ars poeticával keverve
Nem ő volt Schopenhauer leglelkesebb olvasója, ám az írás általa megfogalmazott egyetlen szabályát bátran idézte fel: legyen mit mondanod. Neki ugyanis volt mit pixelre vetnie, még ha nem is tudta, milyen formában tegye. Abban volt csak biztos, hogy minél többeknek szánja, ésde magyarul, e paradox dacára. Viszont afelől is kételkedett, hogy a bármit mondás szépírás-e, mivel az irodalmárok mértékadó szava kezdte elhitetni vele, ilyen igényű szöveg csakis önmagára reflektálhat: a szöveg, a szöveg, a szöveg…
Bárcsak képes volna katarzissá, úgymond, átlényegíteni valamely fájdalmát, hogy mások gyönyörévé legyen! Ez jól hangzik, gyorsan le is jegyezte maga elé egy sajtfecnire az íróasztalon. Mégis szégyellte magát, amiért írni is csak úgy képes, ahogy főzni szokott, receptet követve.
Ám fejlődése vitathatatlan, tekintve, hogy a kávé és a tea már rég kivétel voltak ez alól. Utóbbi vize épp ekkor főtt le. Kiöntötte magának egy üvegpohárba, majd belelógatta a filtert is. Tette mindezt a megfázás elleni harc jegyében, melyet a kollégiumi szárítógép meghibásodása miatt robbantott ki. Hogy azonban ebből kreáljon művészetet, nevetséges volna. Bármilyen kellemetlen is, kevés ez fájdalomnak, de még csak tanulni sem lehet belőle, hiszen ő megtett mindent, még ha a fűtőtestet nem is tudta elég jó szárítóvá lényegíteni.
Viszont nem is érezte ő magát holmi varázslónak, hogy ide-oda lényegítsen. Legfőbb, s legnemesebb célja az volt, hogy kísérjen az élet útján, ahogy az öreg Faludy kérte számon egynémely amerikai költőn ennek elmulasztását egy nekik címzett versben, melynek mottójául a bús bölcs idézett sorait választotta.
Kettejük egybehangzó szavából azonban mintegy legitimációt nyerve, végre klaviatúrát ragadott, hogy gépelni kezdjen.
Vetett még egy pillantást a teli pohárra, mégis üresnek látta azt. Hirtelen ugyanis egy kép villant be az agyába, metafora, ha úgy tetszik. Csak most ne csippanjon, csak most ne szólaljon meg a telefonja, tehetség ide-oda, most megírja, mit lát odabent…
Kiöntés előtt
… és a következő pillanatban már a pohárban úszott. Olybá tűnt neki, akár egy üvegfalú pláza, melyet eláraszt valami egyre termelődő, üres folyadék. Tömegek fuldokoltak a lassan túlcsorduló lében, mégis élvezettel itták, miheztartás nélkül hánykolódva benne. Nem tetszett neki, amit látott, beszélni akart és tudott is, hiszen a közegellenállás lehetővé tette. Így hát, akár egy görög bölcs az agorán, szónokolni kezdett.
− Mindjárt végetek! Hisz a pohár kivet magából, ha kultúra nélkül, erős deszkába nem kapaszkodva sodródtok e lében. A lét elviselhetetlen könnyűségében alig érezni már, mit jelent embernek lenni. Benne a filtert rég elhasználtátok, csak díszletként lóg le közétek. Zsinórja végére többé nem képzeltek gazdát, ne hagyj Isten, istent. Még lélek, még szellem sem hat át rajta. Az értelmetlen és varázstalan világból kiveszett minden, mi túlmutat tévelygő személyeteken. Ahogy párolog kultúrátok, úgy kaptok rá a mind hamisabb ízekre. A technika megváltó erejébe vetett hitet is álpróféták gerjesztik. Létetek értelmét véletlenül sem firtatná egyik sem. Hát majd ti, ha szellem vagytok, szellem és lélek – hálóba fogott halakként is egy élményfürdő áradó mérgében.
Fújásra várva
Mire a végére ért, újra az íróasztalánál ült. Az üvegpohárba öntött teájára nézett, benne a filterrel, majd felhajtotta az immár kihűlt italt. Nem esett jól neki, de ez a legkevésbé sem zavarta: végre megírta, amit úgy el akart mondani, a többi eltörpül emellett.
Kinyújtóztatta tagjait, körbesétált szobájában és a függönyt elhúzva látta, beesteledett. Ám ő ebédrevalót akart még venni másnapra, mivel tudta, minden zárva lesz. Hogy azonban a napi táplálkozás egy életen át aktuális problémája ne menjen az írásával való további bíbelődés rovására, ezúttal rövidre zárta: szusit vesz – és egyben át egy kultúrát, még ha a széplelkű vegán-lányok ebben őt le is pipálják, hiszen ők, gondolta, az élővilág egészével alkotott, krisztusinál is nagyobb szövetség előfutárai.
Egy önelégült mosoly ívelt át az arcán, mint aki megértette a történelmet, s így kész felülemelkedni rajta. Tudni vélte, hogy idővel – tán épp a misztika révén − még nagyobbra fújódik majd a pohár, előbb azonban ki kell öntenie. Azután feketeleves fő majd benne, de mikor az is kifortyogta magát…
…
…rövidtávon viszont ő tette ezt, mert nemcsak e kultúravégi -előtti időnkből maradt vissza kevés, hanem közben a bolt is bezárt.
Másnap éhesen átkozta magában az élet útján kit sem kísérő írókat és költőket, miközben rántottát készített a maradék tojásból. Mert ők nem pusztán tünet, gondolta. Pohárnokainkként bíztunk bennünk és szégyelljék magukat, amiért végül miattuk nem jut még egy rendes ebédhez sem.
Ekkor azt érezte, mégiscsak hiába írta meg: legalább lehetséges olvasói ne menekültek volna üvegplázákba a lisztet fingó bohócok elől. De bármi is vonzotta be őket, milyen jó lenne kicsalogatni, akit csak lehet, hogy: hé, emberek, egy német kisváros legkisebb kollégiumából, náthásan a gép előtt ülve, magyarul is több, mint legyen, van mit mondani!
Borítókép forrása: Link.