Néhány perccel 10 óra előtt szálltam le a sárga kombinóról a Corvin-negyed megállójánál. Tél volt, december eleje, adventi vasárnap, de sajnos hó sehol. Azért jöttem egyedül, mert Hildának megérkezett a lánya, aki ritkán jár templomba, megjegyzem, én sem túl gyakran, most is, főként az Osztováta karácsonyi koncertje miatt. Néhány pillanatra megálltam, hogy ismét megcsodáljam az Iparművészeti Múzeum kivételesen pazar épületét. Ez a tétovázás azt eredményezte, hogy elkéstem, hiába szaporáztam meg lépteimet. A nehéz kapun át jutottam be a tágas udvarra. Majdnem belebotlottam egy középkorú olasz férfiba. Nem tudom miért gondoltam olasznak, mert bár régies, de magyar öltözet volt rajta, talán mert a néhány méterrel odébb álló másik alak Giorgonak szólította. Ő is történelmi korokat idéző gúnyát viselt, határozottan tudtam, hogy germán, az akcentusából ítélve, talán sváb, de valószínűbb, hogy szász. Történészi ismereteim alapján úgy ítéltem, a XVI. század végén, illetve a XVII. század elején viseltek ily gúnyát komoly egyházi emberek Magyari-országon. Nem szeretek elkésni sehonnét, főként nem templomból, ezért kapóra jött számomra, hogy mögöttem sietett egy idősebb hölgy is. Gálánsan magam elé engedtem, így belépéskor főként rászegeződtek a kíváncsi tekintetek, miközben én gyorsan beosontam a hátsó padsorok egyikébe. Egy vendéglelkész beszélt a szószékről, mégpedig egy nő. A tordai ediktum, a dési egyezség, illetve a dícsőszentmártoni zsinat dacára, úgy hiszem, Dávid Ferenc, Heltai Gáspár, Egri Lukács, Bogáti Fazakas Miklós, Toroczkai Máté és társaik számára ez már túl sok lenne, mármint egy női lelkész, ahogy azt Báthori István fejedelem törvénye is kimondta, miszerint a reformáció befejeződött. Szerencsére e téren nem lett igaza a nagy államférfinak. A reformokra folyamatosan szükség van az élet minden terén, csak nem mindegy, hogy ezek a reformok hová vezetnek. A Báthoriak óta eltelt évszázadok alatt a fejlődés az unitárius egyházban sem állt meg. Sőt, állítom, hogy az egyetlen magyar alapítású felekezet, egyben az egyik leghaladóbb és legtoleránsabb. Ami nem kis dolog ebben az ál-toleráns világban, ahol már csak alig leplezetten folyik a vallásháború. A kereszténység a legüldözöttebb vallás, és még a tradicionálisan keresztény országokban is első számú közellenséggé tették. A mások, akik a másság védelmében üldöznek másokat, akik másképpen mások, mint ők és elvbarátaik. Eszembe jutott egy vicc, ami a Rákosi diktatúra idején született: Hogyan érjük el, hogy minél kevesebb ember járjon templomba? Hozzátok ki a keresztre feszített Jézust, és vigyétek be helyette Lenint! Ez persze kissé furcsán hangzik egy protestáns templomban, de mit számít, hogy római vagy görögkatolikus, református, evangélikus vagy unitárius, a templom Isten háza.  És nem allahé – szólalt meg váratlanul Mitracsek úr, aki a templom legtávolabbi sarkában ült és mindenre figyelve jegyzetelt. Tudósítást írt a Kárpátaljai Hírmondónak, az apropót az adta, hogy az Osztováta megzenésített versei között szerepelt a kárpátaljai Lengyel János néhány költeménye is.

            A lelkésznő a karácsonyi ünnep előtti várakozásról beszélt, a gyermeki áhítatról és a felnőttek gondjairól. Mert, sajnos a végletekig elanyagiasított világunkban, sok pénzbe kerül, hogy az emberek megfeleljenek a karácsonnyal szemben támasztott elvárásoknak, miközben néhány európai országban még az ünnep nevét is megváltoztatták, nemhogy a jelentését.

            – Bizony így vagyon ez, az keresztyén világ romlására! – szólalt meg mögöttem egy gondterhelt arcú, ötvenes évei végén járó atyafi. Az ő testét is régi korok sorsviselt gúnyája fedte. Sőt, a hátsó padsorokban, még vagy két tucat hozzá hasonló férfi ült. Egyesek némán, élénk figyelemmel kísérték a prédikációt, mások, meg is vitatták az elhangzottakat. Eszembe ötlött, hogy idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, ezek a férfiak biztosan ezért öltötték magukra történelmi korok viseletét, és ezért beszélnek egymás között ódon magyarul. Lehet, hogy egyesek számára sértő anyanyelvünk ilyetén jelzője, most, amikor egyik neves budapesti-magyar énekesnő, a Kádár-korszak ünnepelt sztárja, egy interjúban azt találta mondani, hogy a magyar elfajzott nyelv. Jogos a felháborodás. Ám, ha meghalljuk egy csángó ember archaikus szavát, kicsit elgondolkodunk, mai nyelvünknek valóban vannak vadhajtásai, mert nem hallunk olyant, mint: pari, ubi, telcsi, pulcsi, i-pad, üccsi, bifidusz-eszenzisz. Mindig elkalandozok más tájakra. Ezért tartják az írókat, megjegyzem, nem alaptalanul, szórakozottnak. Magam vagyok rá az élő bizonyíték, de aki nyitott csatornákkal jár a világban, az információáradat sokszor rongálja meg a szenzorjait.  Találó, mármint korabeli öltözékekkel megidézni a történelmet, gondoltam és odabiccentettem az uraknak. Ezt látva, Felícián presbiter lépett oda hozzám és csak annyit mondott: Kedves vendégek Erdélyből! Kétszer jártam ott, először egy baráti házaspár kalauzolt Mátyás király ékes Kolozsvárán, már, ami maradt belőle, mióta a vlachok bitorolják. A korábban szólott férfiú mintha hallaná a gondolataimat, a város nevének elhangzásakor, nagyot sóhajtott.  Lelki szemei előtt felsejlett szülővárosa, a szülői ház, az édesapja, kinek jóvoltából, hírös külhoni iskolákban tanulhatott. Eszébe jutott a nap, amikor először szólt a hívekhez, akik már lerázták lelkükről a pápai igát, de még tapogatózva, botorkálva keresték az igaz utat a teremtőhöz. Szolid mosoly futott át arcán, azon kort idézte meg, mikor még jó János Zsigmond fejedelem kormányozta Tündérországot, bölcsen, türelmesen, korát alaposan megelőzve. Tanulmányaim során olvastam, hogy akkoron a hitviták nem csupán a tanult deákok és tudós püspökök kiváltsága volt, erről beszéltek a társadalom minden rétegében, csakúgy, mint napjainkban a fociról és a politikáról. Ahogy a 17. századi krónikás, jó Nagy Szabó Ferenc uram írja: „Akkori napokban hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputatiót és pártolódást: falun, városon, étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal a két religio, úgymint a calvinista és ariana religiokon valóktól disputálást hallottál volna”.

A múltjában bolyongó férfi ült a legközelebb hozzám, egyedül, társai hátrébb foglaltak helyett, látszott, hogy ez nem a kiközösítés, sokkal inkább a tisztelet távolságtartása. Az egyik vitázó kissé elragadtatta magát és hangosan próbálta alátámasztani igazát. Egy pillanatra a lelkésznő is odanézett, a teremben lévők többségével egyetemben, de nem zökkentette ki áhítattal telt állapotából sem ez, sem a szórványosan felhangzó gyereksírás.

Ferencet viszont visszarángatta a terembe Basilius István öblös hangja. Merengése alatt is figyelemmel kísérte a mögötte zajló vitát, most hirtelen felállt és hátra fordulva mondta: “Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön!”

Közben Dávid Ferenc, mert most már biztosan felismertem, újra visszatért arra a síkra, ahol lelki szemei előtt életének mozgalmas jelenetei elevenedtek meg. Most vettem csak észre a csuklóin a rabvasak nyomát. A láncok régen az enyészeté lettek, de a püspök tanítása ma is élő, lüktető szívvel táplálja fogyóban lévő magyarjaink haza és nemzet-szeretetét. Nagyon fontos ez a magyart-próbáló időkben, amikor a Hibbant Néró és pártja azon magyarok ellen támad újra, akiket a balsors idegenbe szakított otthonra, oly közel, s mégis távol a maradék Magyarországtól. Amikor azt harsogja a böszme, hogy nincs semmi közünk Budapesthez, s ki Kolozsvárott, Kassán, Szabadkán, Beregszászon született, az legyen jó román, szlovák, szerb, ukrán! De ekkor, Ővári Benedek, aki izgalommal figyelte gondolataimat, felháborodottan kiáltotta: Galádság! Üzeném az cudar uraságnak, legyen ő elébb Pesten jó magyar!

–Látom, kend tanult deák – szólt hozzám Dávid Ferenc.

–Nem vagyok deák, az is Ferenc volt, én amolyan historiális literátus lennék.

–Az imént hallám, hogy egyházam pályázatot írt ki.

–Valóban, arra írtam ezt a rendhagyó novellát. Verssel is készültem, de nem vagyok valami ékes rímköltő. Na meg kevés időm volt, későn fedeztem fel a kiírást.

–Aztán miféle rigmust költött kend, felmondaná-é itt nékem?

–Hát persze, ha ily nevezetes ember kéri, csak a bíráló bizottságban ülő szakemberek meg ne hallják! – azzal elkezdtem szavalni.

Déva foglya

Hát felépült mégis
magos Déva vára,
meghozta gyümölcsét
Kelemenné vére hullása.

Ott áll most büszkén,
óvván Erdély népét,
elemészté derék Ferencet,
unitusok lelkészét.

Fejedelmi ukázzal
tették meg börtönévé,
Blandrata árulásának
ártatlan eszközévé.

…….

Ebben a pillanatban kinyílt a templom ajtaja és belépett a terembe az olasz férfi, akivel az udvaron majdnem összeütköztünk.

             Blandrata! – ugrottak talpra a püspök barátai. – Hogy merészel idejönni? Gazember! Áruló!

Dávid Ferenc jobb kezét felemelve csendesítette le társait. Nehéz pillantást vetett egykori barátjára, majd intett, nyugodtan foglaljon helyet. Blandrata mögött Ráv Mátyás is beosont a terembe, amit Beke Dániel püspök nem nézett jó szemmel. Első ámulatomból felocsúdva eszembe jutott, hogy ez mekkora szenzáció, ha ezt megírom, mind történészként, mind újságíróként nevet szerzek, ismert leszek. Előkaptam a fényképezőgépemet, hogy híven dokumentáljam a nem mindennapi történéseket. De hiába, egyetlen felvétel sem sikerült. Gyorsan szóltam Magdinak, hátha ő a kamerájával több eredményt ér el. De sajnos nem. Megértettem, hogy ez most nem a világi hívságról, a hírnévről, a földi dolgokról szól.

A lelkésznő Krisztus, a Fény, a Remény születéséről beszélt. Fájlalta, hogy mi, emberek, elfelejtettük, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. A szeretetben benne van a megbocsájtás is. Ekkor Dávid Ferenc felállt és lassan, de határozottan odalépett Blandratához és a jobbját nyújtotta felé. Amaz fátyolos szemekkel rázta meg barátja kezét, majd átölelte és azt mondta: Bocsáss meg nekem! …. Megbocsátok!

A templom közönsége elérzékenyült, megéreztük a szentlélek jelenlétét. A lelkésznő elégedetten bólintott, majd így fejezte be prédikációját: Ne legyünk XXI. századi Montaguk és Capuletek, legyünk inkább modernkori Dávid Ferencek és Blandrata Györgyök!

Az ezt követő koncert után elragadott a forgatag, odaköszöntem Katának és Zsoltéknak, de azt még láttam, amikor Beke Dániel odalép a megszeppent Ráv Mátyáshoz és Dávid Ferenc példáját követve, békejobbot nyújt neki. A helyi lelkész mindenkit meghívott a közösségi terembe, szeretet-vendégségre. A közösségi szobába az udvaron át lehet eljutni, én a történelmi vendégeket követve léptem az udvarra, ahol távolabb megpillantottam egy újabb prédikátort, aki nem jött be a templomba. Radeczki Bálint ment oda hozzá Péchi Simonhoz és barátságosan meginvitálta maguk közé. Sosem felejtem el ezt az élményt. Jó volt magyarnak lenni, jó volt embernek lenni itt, ebben az eldugott kis unitárius templomban, a béke és a szeretet csendes szigetén, alig pár méterre Közép-Európa legforgalmasabb körútjától. A szeretet csodákat tesz. A szeretet mindennap itt van közöttünk, csak a zajos információ özönben meghibásodnak a szenzoraink, és nem vagyunk képesek felismerni. Vagy mégis?

Képernyő előtt ül az egész család. Szombat este van, a közös tévézés ideje. Az egyik népszerű kereskedelmi csatorna akció-horror filmjét nézik, hol fellélegezve, hol pedig félelmükben, a szemüket eltakarva, a véres jelenetek láttán. Két kisebb gyermek is van a szobában, az egyik fiú nyolcéves lehet, míg a másik olyan tíz év körüli. Láthatóan könnyebben veszik a kegyetlen jelenetek okozta lelki izgalmat mint a szülők, hiszen ők csak ilyen filmeken nevelkednek, megszokták az erőszakot, a halál látványát. A videó- játékokban is azon versengenek, ki tud több ellenséget agyonlőni, lekaszabolni, szétrobbantani.
A film egy gonosz családról szól, véres dráma a javából. A kis család izgalommal kíséri figyelemmel, ahogy a női főszereplő démonná változik, letépi a saját gyereke fejét, amire az apa előhúz valahonnan egy géppisztolyt, és szakadatlan lövi a körötte röpködő boszorkányt. A még életben maradt nagyobbik testvér anyja védelmére siet, az apja mögé kerül, és egy fejszével kettéhasítja a fejét. Az izgalmak a tetőfokára hágnak, még a tévéből is vér folyik, de váratlanul megszakítják a filmet, jönnek a reklámok, amire a csatorna műsorkészítői a hatályos törvényeket betartva figyelmeztetik a nézőket: “A következő műsorszám megtekintése tizenkét éven aluliak számára nem ajánlott!” Az édesapa és az édesanya a látottakat beszélik meg, de mivel szabálytisztelő állampolgárok, a felhívásnak eleget téve, a gyerekeket kiküldik a szobából.
–  Gyerünk, menjetek ki a konyhába, amíg a reklámok tartanak! Negyedóra és folytatódik tovább a film! – szólal meg az édesanya, de a gyerekek először rá sem hederítenek, ezért többször is figyelmezteti őket.
– Na, ne már anya! Miért vagy ilyen undok, hiszen ezek csak unalmas reklámok! Kit érdekel a fagyálló motorolaj, a szárnyas betét, meg a bélflórás joghurt!? – méltatlankodik a két srác.
– Nem hallottátok mit mondott anyátok!? – áll fel fenyegetőleg az apa, miközben villámokat szór a tekintete. Erre már engedelmeskednek a felajzott lurkók, akik riadt szemekkel, sértetten vonulnak ki a helyiségből.
– Nem baj! –  szólal meg az idősebbik.  – Játszunk mi is démonosdit! – veti fel az idősebb fiú, azzal egy hatalmas kést vesz ki a konyhaszekrényből, és elkezd fenyegetőleg a testvére felé hadonászni.
–  Jól van! – egyezik bele a furcsa játékba az öccse, és ő is kivesz egy éles konyhai szerszámot valamelyik fiókból, amit megsuhogtat a levegőben, mint egy kardot, majd a következő mozdulattal lecsapja a bátyja fejét. A kiskamasz koponyája nagyot koppan a konyha padlóján, a fejetlen test eldől, mindent mocskos vér borít be. A tv-ben éppen egy fejfájás elleni tuti gyógyszert reklámoznak.  A fiú kifejezéstelen arccal elindul a nappali felé, a kezében még mindig a gyilkos bárdot szorongatja. Néhány másodperc múlva két borzasztó halálsikoly rázza meg a környéket.

A mellékhatásokról kérdezze orvosát, gyógyszerészét! – üvölti  a tv.

 

 

 

A fiatal J. K. kapta magát, s elszaladt a közeli boltba egy üveg borért. Mire visszaért, a nő már befészkelte magát lakásába. Cipője az előszobában, táskája a fotelon, szvettere a szék támláján, hálóingje az ágyon, számos kacatja pedig szerteszét az asztalon hevert. A rendszerető J. K.-nak aligha imponált vendégének hanyagsága, de nem tette szóvá. Később sem, amikor vacsora után a fürdőszobába lépve felfedezte, hogy a nő a tükör előtti polcot is telerakta különféle piperecikkekkel, mintha legalábbis egy hétre, nem pedig egyetlen éjszakára érkezett volna. Csendben lezuhanyozott, majd visszament a szobába. A nő már állig betakarózva feküdt az ágyban, s amint megpillantotta a férfit, incselkedve megkérdezte tőle:
– Felkészültél a kísérletre?
J. K. bólintott, keresett a rádióban egy megfelelő állomást, ahol dzsesszt sugároztak, ledobta magáról fürdőköpenyét, eloltotta az éjjeli lámpát és bebújt a nő mellé az ágyba.
Egy hónappal korábban ismerkedtek meg a szomszéd városban, ahol mindketten az álom tárgykörében szervezett szimpóziumon vettek részt: J. K. íróként közelítette meg a témát, a nő pedig pszichológusként Az álom mint motivációs erő címmel tartott előadást.
A fiatal J. K. egy lapszerkesztőről írt prózáját olvasta fel a rendezvényen. A férfi befolyásos szerkesztő hírében áll, aki nemcsak hogy eldönti, mely információ kerüljön a nyilvánosság elé, s melyik nem, mindig a saját szájíze szerint tálalva a kiválasztott hírt, hanem egyben a legnaprakészebb is, az esetek zömében elsőként tájékoztat a legérdekesebb eseményekről itthon és a nagyvilágban. Sokan megpróbálták ellesni ügyességét, de soha senkinek sem sikerült. Nem is sikerülhetett, mert a szerkesztőnek van egy titka, amelyről nem beszél. Nyitott szemmel alszik, nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy lehunyja szemét, márpedig ha valaki nyitott szemmel hál, annak rendszerint megvalósulnak az álmai. Ahogyan a szerkesztő sikeres pályafutását álmok százai jellemezték, úgy annak vége is egy álomhoz kötődik. Az adott álomban önmaga halála játszódik le előtte. A történet zárójelenetében a szerkesztő magába merülve ül bőrhuzatos forgószékében, azon morfondírozva, vajon megírja-e, hogy „eddig még ismeretlen körülmények között elhunyt lapunk megbecsült munkatársa, a közkedvelt szerkesztő”, vagy pedig hallgassa el a hírt, abban bízva, hogy amiről nem írt az újság, az meg sem történt igazából.
– Tetszett a novellája! – lépett oda hozzá a műsor után megrendezett állófogadáson a nő. – Lebilincselő a lélektani töltete.
– Köszönöm! – mondta J. K.
A férfi tartózkodó magatartása nem akadályozta meg a nőt abban, hogy részletbe menően kielemezze művét, valóságos kiselőadást rögtönözve a manifeszt álomtartalom és a belőle kikövetkeztetett latens álomtartalom közti összefüggésről. A pszichológusnő lelkes beszámolója hatására J. K. is lassan feloldódott, ihletett beszédet rögtönözve álom és valóság kölcsönhatásáról. Az élet egy körkörös misztériumjáték, mondta, állítása alátámasztására példaként említve, hogy őt mindig lenyűgözte az álom pillanata beálltának megfoghatatlansága. Izgalmas felvetés, hagyta meg a nő, s azt javasolta J. K.-nak, próbálja meg megőrizni emlékezetében, mi jár a fejében elalvás előtt, és majd jelentkezzen neki, ezzel kihúzott táskájából egy névjegykártyát, és átnyújtotta a férfinek.
Amikor néhány héttel később ismét találkoztak, J. K. nemcsak a pszichológusnő, hanem önmaga számára is meglepő felfedezéssel rendelkezett. A javasolt módszer alkalmazásával arra jött rá, hogy minden este, amint fejét a párnára helyezi, egészen addig, amíg át nem kél az álomvilágba, szüntelen DJ Emese jár a fejében. Sőt gyakran az is megesik vele, hogy ébredés után ott folytatja az ábrándozást, ahol elalvás előtt abbahagyta, nem csoda, hogy olykor az az érzése, mintha egyáltalán nem is aludt volna egy szemhunyásnyit sem.
– Ki ez az Emese? – kérdezte a pszichológusnő.
– Egy nő – válaszolta J. K. – Egyszer találkoztam vele. Egy szórakozóhely mosdójában. Besurrant utánam, táskájából egy zacskó zöldet húzott elő, és megkért, hogy készítsek neki egy szál dzsointot.
– Annyira feldob ez az állandó pörgés, olyan izgalmas így élni – magyarázta, amíg tekertem neki az anyagot –, éjszakai klubok, elektronikus zene, új stimulációs szerek… Én nem is tudnék másképp, mellesleg, nem is akarok. Mire betöltöm a negyvenet, úgyis kitalálnak valamilyen csodaszert, a halhatatlanság elixírjét, amit ha beveszek, ismét húsz leszek, befutott lemezlovasként sokat keresek majd, megengedhetem magamnak, és kezdhetek mindent elölről… Tudod, a feltámadás nem történelmi esemény, hanem állapot, az embernek fel kell támadnia élete folyamán, mert halála után már erre nem lesz lehetősége…
– Utána mi történt? – kérdezte a pszichológusnő, miután J. K. elhallgatott.
– Semmi különös. Elszívtuk a füvet, közben a discmanjén meghallgattatta velem szerzeményeit, elég furán szóltak, majd mindenki ment a maga útjára. Emlékszem, azon morfondíroztam, micsoda nő, megy egyedül az utcán, és saját műveit hallgatja…
– Ennyi?
– Ennyi. Soha többé nem láttam.
– És miről szoktál ábrándozni a DJ lánnyal kapcsolatban?
– Sétálunk a folyóparton, a parkban egy padon ülve a galambokat etetjük, vonaton utazunk és az ablak mellett elsuhanó fákat figyeljük, hihetetlen történeteket mesélünk egymásnak, céltalanul bolyongunk az országúton, együtt gyönyörködünk a hóesésben, punk-rock koncerten pogózunk, egy dzsesszbárban nézem, ahogyan táncol, ilyenek…
– Semmi több?
– Semmi több. Talán álmomban több minden is történik, de arra sohasem emlékszem.
A pszichológusnő elmosolyodott, és megjegyezte, hogy J. K. Emese-szindrómájának két lehetséges oka lehet. Vagy teljesen odavan a hölgy műveiért, s azért gondol annyit rá, de mivel ezt az eshetőséget a fiatal J. K. azonnal elvetette, mondván, hogy csak akkor az egyszer, annak a földalatti lebujnak a mellékhelyiségében hallotta a lány zenéjét, maradt a másik lehetőség: minden este egyedül tér nyugovóra, és emberi szükségét érzi annak, hogy nőre gondoljon.
– Ilyen egyszerű. Ha egy hús-vér nővel feküdnél ágyba, biztos nem gondolnál annyit DJ Emesére – mondta bölcselkedőn a pszichológusnő, és rögtön felajánlotta J. K.-nak, hogy ha egyetért, tegyenek egy kísérletet, a legközelebbi hétvégén nála fog aludni, és majd kiderül, vajon igaza volt-e neki.
– Beszélgessünk egészen addig, míg csak egyikünk el nem alszik – ajánlotta fel, miután J. K. is a takaró alá bújt. – Az majdnem a legjobb módszer arra, hogy két ember megismerje egymást.
Másnap reggel J. K. mosolyogva ébredt. Még ha akarta volna, akkor sem tudta volna elrejteni vendége elől boldogságát.
– Köszönöm!
– Én is élveztem – mondta mosolyogva a pszichológusnő, J. K. fölé hajolt és megcirógatta az arcát.
– De én…
– És tudtál gondolni DJ Emesére?
– Nem, és a valóság és álomvilág közti pillanatot sem sikerült megragadnom, de végre emlékszem arra, hogy egész éjjel róla álmodtam!
A pszichológusnő nem szólt semmit, felkelt, összecsomagolta holmiját, felöltözködött, és halaszthatatlan teendőire hivatkozva elhagyta J. K. lakását.

 

 

∞ Sutari: Mówcie Mu (Osty, 2017)

anyu azt mondta, apu az erdőben van, menjek az erdőbe. anyu utálja az erdőt. én is utálom. anyu nem hiszi el, hogy utálom. elküld az erdőbe. utálom aput, hogy az erdőbe ment. anyu is utálja. felveszem a kabátom és a cipőm. éhes vagyok, anyu azt mondja, apu ad enni.

megyek az erdőbe, integetek a bácsiknak, a néniknek, a kutyáknak. integetnek a bácsik, a nénik. a kutyák nem. az erdő úgy kezdődik, hogy jön egy fa, meg még egy, egyre több fa, na az az erdő. anyu azt mondta, addig menjek, amíg elfogy az ég, és már csak a lombokat látom.

télen meg mit mondott volna, biztos azért küldött most apuért, mondhassa a lombokat. nézem az eget, még van, pedig már minimum száz fát láttam köröskörül. számolom a fákat. anyu nem mondta, hány fát kell megszámolni, biztos nem szeret számolni.

számolom az eget, hogy hány eget látok. az erdőben nincsenek nénik és nincsenek bácsik, kutyák is csak néha, félek. apu az bácsi, szóval nem mondok igazat, apu az erdőben van. az erdőben van bácsi, és lehet, több is, apu biztos unatkozna egyedül, meg félne.

a szomszédban annak a fekete szemöldökű néninek is hiányzik a férje. az is biztos bácsi, csak a néni hívja a férjének, a férjem nehezen veszi a levegőt. a férjem köhög. a férjem elment, már csak ezt. én meg nem tudom, mit csinál az a bácsi, minek ment el a nénitől, nem volt elég a levegőjük?

aput is mikor kérdik, azt kell mondanom, elment. azt nem mondhatom, az erdőbe, különben is anyu csak most mondta, és úgy, mintha ezt nem lehetne mondani. nem tudom, miért most mondja, én még sohasem láttam aput, biztos jó neki az erdőben, ha ott van.

vajon van-e bajusza a bácsinak, akit apunak kell hívnom. anyu is apunak hívta, hogy tudjam, apunak kell hívnom, ő biztos a férjének kellene hívja, de még sohasem beszélt róla semmit. most mehetek így az erdőben, hogy azt sem tudom, van-e bajusza.

aztán, ha jön szembe egy bácsi, majd kérdem, te vagy-e az apu? mert nem tudom, milyen a bajusza, ha van neki, meg milyen a szakálla, ha van neki, meg milyen a haja, ha van neki. a sötét utcában annak a bibircsókos orrú bácsinak például haja sincs, biztos elmentek a hajai az erdőbe.

és a bácsi, aki szembejött, mondja majd, hogy nem vagy igen, vagy hogy nem tudja, hát honnét tudná, hogy hogy hívom? ő biztos nem hívja magát apunak, meg bácsinak, meg férjnek, meg semminek. mi lehet még egy bácsi. autószerelő. annak mondjuk hívhatja magát.

egyre kevesebb eget lehet megszámolni, a fák meg jó sokan vannak, bácsi még egy se. biztos egy helyen vannak a bácsik, lehet, ilyenkor szoktak vacsorázni. éhes vagyok, de anyu csak a kabátom és a cipőm engedte elvinnem, azokat meg nem ehetem meg.

integetek a madaraknak. utálom az erdőt. de nem utálom. utálom anyut, hogy elküldött az erdőbe. de nem utálom. anyu utálja. utál. elfogy az ég, ahogy anyu akarta, hideg is van meg sötét is van, meg félek is, de apu biztonságban van, meg a bácsik, még a madarak is, meg a fák is.

kutyák ugatnak, de szerintem nem az erdőben, nem integetek nekik. anyu vacsorázik, kiteszi a vacsorát az asztalra, leül a helyére, megeszi a vacsoráját. leül a helyemre, megeszi a vacsorámat. holnap meg kiteszi a reggelit az asztalra, leül a helyére, megeszi a reggelijét.

leül a helyemre, megeszi a reggelimet. aztán, amikor dél lesz, kiteszi az asztalra az ebédet. megeszi az ebédet. a vacsorát. a reggelit. meg a poharak, kiönti a teát, megissza a teát, a teáját, a teámat. meg a kád, megfürdik kétszer, az ő vizében, az én vizemben.

megtölti a kádat, leereszti a vizet, megtölti a kádat, leereszti. meg az ágy, alszik az övében, az enyémben. a levegő. veszi az övét, az enyémet. a fény. a sötét. ja meg a vécé, elmegy a vécére, az övét. az enyémet. lehúzza a vécét, ott úsznak a reggelik, a vacsorák, az ebédek.

jön a szemöldökös néni, akinek hiányzik a bácsija, mondja anyunak, aki egy néni, akinek hiányzik a férje meg a kislánya, hogy jó napot. anyu meg akkor mondja, hogy jó napot, meg mondja, hogy csókolom. én meg az erdőben megyek, mert anyu elküldött apuért, aki elment az erdőbe.

kiteszik a bácsik a vacsorát az asztalra, de nincs asztaluk. székük. tányérjuk, késük, villájuk, kanaluk. lábasuk, fazekuk. abroszuk, szalvétájuk. leteszik a bácsik a vacsorájukat a földre, beletették valami görbe fakéregbe, amit egy másikban megcsináltak, s egy harmadikkal kanalazzák belőle.

eszik a bácsik a vacsorájukat. az egyik az apu, a másik a néni férje. meg vannak a többi bácsik, akiket lehet, apuknak meg férjeknek hívtak előtte, csak hát elmentek az erdőbe. nem tudom számolni a fákat a sötéttől. tücskök ciripelnek, integetek a hangjuknak.

megeszik a vacsorájukat, mire odaérek, utálom aput, hogy nem gondol rám. de nem utálom. mondjuk lehet, nem is ízlene, amit esznek, mit lehet megcsinálni egy görbe fakérgen, ami finom? a fakérget is megeszik biztos. tobozfőzelék meg ilyenek, katánggyökér, ördögszekér.

kérdezi a szemöldökös néni anyut, nincs-e még kint valaki, mert azt hiszi, kint vannak. anyu meg mondja, a férjem és a kislányom elment. azt nem mondja, az erdőbe, mert akkor el kéne küldenie a nénit is az erdőbe, aki biztos nem tudja, a férje is az erdőbe ment.

ha vannak bácsik, nénik is vannak az erdőben. a rücskös falú házból egy néni hiányzik. a csavaros bajuszú bácsi sose beszél róla, de ott van a széke az asztalnál, és abba senki sem ül bele. és biztos az erdőben levő bácsiknak és néniknek is hiányoznak bácsijaik meg nénijeik az erdőből, akik meg a faluba mentek.

a feleségem elment a faluba, mondja egy bácsi az erdőben. vagy lehet, először az erdőben laktak, és aztán onnan mentek a faluba, aztán az erdőbe, a faluba, az erdőbe. veszik a bácsik meg a nénik a levegőket, az erdőben biztos jobb, több a fa. számolom a levegőket.

apunak nincs széke, minden székbe beleül anyu. apu elment az erdőbe a székével, meg biztos vitte az ágyát is, a vacsoráját, az ebédjét, a reggelijét. vagy hogy neki nem is volt, és azért ment el. vagy ha elmegy, nem lesz neki, anyu odaadja a bibircsókos orrú bácsinak például.

a bácsik és a nénik leteszik az erdőben a vacsorákat a földre. eszik a vacsorákat. a csavaros bajuszú bácsiét, a bibircsókos orrú bácsiét, a fekete szemöldökű néniét, anyuét. az enyémet, mert még nem értem oda, ahol a bácsik és a nénik az erdőben vacsoráznak, és akkor még az enyémet is meg kell enniük.

2017. 10. 31. 15: 57: 50

 

(Illusztráció: Spencer Reynolds: The Woods)

2014. szept. 15.

Ma volt az első tanítási nap a Katonában. Helyesbítek: beszélgetős nap, mert hiszen még csak diskuráltunk, ismerkedtünk. Milyen furcsa: nemrég még csacska kislányként kezeltek, most meg úgy néznek rám még a tancsik is, mint egy felnőttre. Muris, mi? Három hónap alatt felnőttem, amiben az a legfurcsább, hogy néha magam is így érzem. Ez volt az első komolyabb benyomásom délelőtt. A második… Egyelőre hagyjuk, röppenjünk inkább egyből a csúcspontra, ami délután várt, amikor elsétáltam a strandra is, és… Azóta sem tudok másra gondolni.

Így kezdődött. Feküdtem a napon, és olvasgattam. Na, nem a leckét, arra még bőven lesz lehetőség, csak keresztrejtvényeken törtem az agyamat, amíg le nem fagyott az e-könyv olvasóm. A fenébe, ennek is éppen most kellett bemondania az unalmast! – nyomogattam  ingerülten összevissza a gombokat. Persze hiába, mert ha én egyszer a kezembe veszek valamit, annak annyi, még ha acélból készült is.

– Szabad? – nyújtotta felém a kezét egy colos, kopasz srác, mellén tátott szájú kígyó díszelgett. Odaadtam neki, szórakozzon el vele.

– Tessék! – adta vissza a kütyümet fél perc múlva faarccal.

– Műkszik?

– Próbáld ki!

Kipróbáltam, működött.

– Köszi. Szuper vagy.

– Szívesen, máskor is – ácsorgott tovább anélkül, hogy elmenne.

Aha, tetszem a csávónak! Csak te nem tetszel, nagyfiú – sandítottam rá rejtvényfejtés közben időnként. Az még hagyján, hogy túl hosszú, de még ott a gémnyaka meg a pattanásos képe is, amitől rögtön kiütést kapok, ha még sokáig itt szobrozik.

– Segíthetek még valamiben?

– A csíplek ellentéte. Két szóban, tíz kocka – emeltem fel tekintetem a rejtvényről.

Egy pillanatra elpirult, de úgy tett, mintha nem értené.

– Niksz? Akkor viszlát, elmentem. Vár a pasim a jakuzziban – intettem egy nem létező fiúmnak, mire elsomfordált, csak azért, hogy néhány perc múlva ismét felbukkanjon a… víz alól.

– Itt vagyok, ragyogok. Hát a pasid? Ő hol pezsgőzik? – kérdezte gúnyosan.

Vállat vontam, hátha észreveszi magát, és mégis odébbáll.

– Látom, nem vagy túl beszédes – úszott el bosszúsan, egy kölyköt felöklelt, aztán újra visszakanyarodott énhozzám.

– Szép időnk van.

– Szép.

– Te melyik agyaldában koptatod a padokat?

– A Katona József gimiben.

– Én a Neumannban. Jövőre végzek, utána irány a tesiszak, bár sportolni e nélkül is lehet szerintem. Egyedül a faterom köti az ebet a karóhoz, ő ugyanis jogászt faragna belőlem, miután maga is sztárügyvéd. Hanem ebből nem eszik. Meg is mondtam az öregnek: erőszakos leszek vagy semmi sem – folyt, ömlött a szó a lapajból.

Öt percbe sem telt, és meg is tudtam mindent az ürgéről: mit sportol, hol lakik, mennyit keresnek az ősei… Na, ezt még elviseltem volna valamiképp. Vannak ilyen cserfes fószerek, és ez pont efféle. Hanem a stílusán csiszolgathatna pirinyót. Az elején még hagyján, mert még csak úgy szlengesen szövegelt. Nem mintha én másképp beszélnék, de hát a szleng egy, a disznó beszéd kettő, és ebbe bizony annyira belejött, hogy a végén már mindenki ránk figyelt.

– Elnézést, amiért megjegyzem, de nem tudna kulturáltabban beszélni? – köhintett mellettünk egy csonka kezű apóka. – Legalább a hölgyek, gyerekek előtt válogatná meg kissé a szavait.

– És maga? Maga talán esztétikusabb ezzel a csonka izével? Miért nem pancsol otthon, ahol senki sem láthatja?

Az öreg elképedve meredt a fiúra, aztán legyintett, és megszégyenülten eloldalgott.

– Beképzelt vén szivar! Azt hiszi, mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyöl, csak mert néhány évvel öregebb.

– Azért ez kemény volt – csóváltam meg a fejemet. – Szegény bácsika! Nem sajnálod, hiszen nemcsak öreg, beteg is, erre fogod magad, és elmarod.

– Marja a bánat. Magától kopott le a vén kecske. De ha akarod, visszahívhatom a kedvedért – simult keze a combomra.

Úgy téptem le a pracliját, mintha pióca tapadt volna a bőrömre.

– Most mi van? Már te is fújsz reám? Pedig én azt hittem, barátok vagyunk, babuci.

– Mi? Barátok? Mióta? Hiszen még azt sem tudom, hogy hívnak.

– Tényleg? Bocs, elfelejtettem bemutatkozni: Várszegi Alajos – csókolt kezet illedelmesen, hadd lássam, nem is olyan tulok ő, mint gondolom.

– Strandon nem ismerkedem – rántottam el a kezemet.

Nyilván másként reagálok, ha jobban vajazom a nyavalyást. De hát mit tegyek, ha egyszer nem csípem. És nem csak a gémnyakát, jóformán semmi sem tetszett belőle. Kivéve talán a szeme. Nagy, fekete szeme volt. Nem szép, de kifejező, szuggesztív, mely akkor is beszélt, ha hallgatott.

– Micsoda ósdi felfogás! – húzta el a száját megvetőn. – Azt hittem, az ilyesmi már réges-rég kiment a divatból. Miért nem mondod ki ápertén, hogy nem vagyok a zsánered.

– Mert én – ellentétben veled – nem ajtóstól szoktam valahova be- és kimenni. De ha csak ez a baj, parancsolj: nagyon sajnálom, de te csakugyan nem vagy a zsánerem.

Egy pillanatra elkomorult, majd kifakadt.

– Oké, de akkor miért hagytad, hogy dumáljak? Én csak nyomom a sódert, nyomom, hogy szinte belekékülök, mire kiderül, rám sem bagózol.

– Te mondtad.

– Ha nem, hát nem – vont vállat színlelt közönnyel. – Ahol ekkora a választék – mutatott a vízben úszkáló csajokra –, ott az utánpótlással sincs probléma. Csupán arra lennék kíváncsi, mit nem bírsz bennem annyira, hogy még egy újjal sem érhetek hozzád, babuci.

– Először is: nem vagyok babuci. Másodszor: a legkevesebb, amit egy sráctól, de csajtól is elvárok, hogy legalább szalonképes szinten beszéljen.

– Harmadszor? Mit nem bírsz még ezenkívül?

– Például azt a kriminális tetkót a melleden.

– Én viszont szeretem, és ha ennyire dühít a stílusom, beszéljenek veled az angyalok – húzta fel az orrát, és kigázolt a habokból.

Persze nem bántam, sőt: kifejezetten örültem, hogy ilyen simán lelécelt. Ezután dupla élvezettel adtam át magamat a szikrázó napfénynek. Hű, szeptemberhez képest igazi nyári meleg van, amit kár és vétek lenne nem kiélvezni. Bár ilyen maradna az idő egész héten át, mert akkor minden délután kijönnék – nyújtottam arcomat az ég felé, ugyanis imádok napozni, úszni, táncolni. Ja, de hát melyik csaj nem imád?

– Szia, Fruzsina! – köszönt rám hirtelen egyik volt osztálytársam az isiből. – Elment?

– Kicsoda?

– Hát ő, a Lajos, akivel az imént beszéltél.

– Ismered?

– Sajnos. Verje meg a… Bocs! Tudom, hogy nem bírod az anyázást, de ha meglátom ezt a pszichopatát, megfeledkezek magamról.

– Miért pszichopata? Nem tagadom, hogy mocskos szájú, ezt leszámítva nekem tök olyan, mint a többiek. Állítólag sportoló, és igen-igen jó családból való srác. Apja sztárügyvéd…

– Anyja meg önkormányzati cégvezető. Két emeletes házuk van. Egy itt, egy a horvát tengerparton. Nem szólva az ilyen-olyan telekről, autókról stb. Maga Alajos is kap egyet abban a percben, amint bejut valamelyik főiskolára, egyetemre.

– Neked is mesélt ezekről?

– Nekem? Minden csajnak, akit kiszemelt magának, magyarán: le akar fektetni. Persze egy szó sem igaz az egészből. Semmi emeletes ház, telek, horvát tengerpart, és az anyja sem cégvezető.

– Hanem?

– Takarítónő egy suliban, és éppen csakhogy megélnek, mert a férje kerek tíz éve letette a kanalat. Még csak gimibe sem jár a hóhányó, mert már a IX. osztályból kirúgták. Igaz, egy szakmunkásképzőt azért elvégzett.

– Elképesztő! És senki sem veszi észre, hogy kamuzik?

– Te észrevetted?

– Nem.

– Na látod!

– Azért elég rossz lehet neki így apa nélkül, egyedül.

– A Lajosnak? Inkább az anyjának, aki reggeltől estig lót-fut, gürizik, miközben Alajos… Nem fogod elhinni, rendszeresen pumpolja, mi több, néha meg is veri a nénikét.

– A saját anyját? – hitetlenkedtem. – Ki látta?

– Például én. Ezzel a két szememmel. Egyszer még a kutyáját is agyonütötte egy lapáttal. Ott nyúlt ki a lábunk előtt a kis foxi. Azóta úgy félek tőle, mint az ördög a tömjéntől.  Meddig jutottatok egymással? – nézett rám fürkészően Noémi.

– Ti?

– Nem mindegy? Dobtam a gyagyást, és ha rám hallgatsz, te is sürgősen levakarod magadról.

– Nincs kit, mert még két órája sincs, hogy ismerem. Egyébként is hidegen hagy.

– Még ez a szerencse! Biz isten, egész begazoltam, amikor megláttalak vele kettesben. De ha ennyire közömbös a számodra, nincs miért aggódnom. Szia, csak ennyit akartam közölni. Megyek már! – kiáltott oda egy feléje integető fiúnak. – Csörögj rám este, holnap vagy bármikor, ha kedvet szottyan egy kis locsi-fecsire.

Még néhány percig pancsoltam, aztán magam is elindultam az öltözőfülkék irányába. Gyorsan felöltöztem, és kiléptem a kabinból.

– Megállnál egy percre? Szeretnék valamit mondani.

Hinnye, már megint ez az égimeszelő! Mit akarhat ez még mindig éntőlem? Persze rá se hederítettem, és megpróbáltam elillanni mellette.

– Hé, hozzád beszélek – kapta el ekkor a derekam. – Még ha utálsz is, legalább illemből szóba állhatnál egy ágrólszakadt csóróval.

– Most már ágrólszakadt? Érdekes! Nemrég még milliomosak voltak az őseid.

– Mi, talán nem hiszed? – jött zavarba egy pillanatra. – Esküszöm neked, hogy…

Megtorpant, kicsit gondolkozott, majd megkérdezte:

– Mivel etetett meg Noémi?

– Leskelődtél utánam?

– És ha igen?

– Oltári! De hát mi a francot akarsz még, miután világosan megmondtam, hogy nem láj­koltam rád a facebookon. Most pedig légy szíves, ereszd el a derekam.

– Jársz valakivel?

– Nem vagy te egy kicsit indiszkrét?

– Bocsánat! – engedett el tétován. – Azt hiszem, igazad van: nemcsak indiszkrét vagyok, hanem  ordenáré is, aztán… Mi is még? Hazug, durva pokróc, ráadásul büdös, bocs, ágrólszakadt munkanélküli, akivel egyetlen csaj sem menne végig a főutcán – horgasztotta le a fejét keserűen.

Ez aztán a 360 fokos fordulat! Vajon mit forgat a fejében a fiatalúr, merthogy forgat, azt kezdtem már sejteni. Csakhogy mi közöm nekem az egészhez!

– Szegény fiú. Üdvözlöm a muterod.

– Ajaj, róla is pletykált Noémi? – halványodott el Alajos.

– Semmi gáz! Engem nem érint, csupán megjegyeztem magamnak.

– És… és mit jegyeztél meg magadnak?

– Pá, pá! További jó szórakozást!

– Várj, kérlek! Esküszöm neked, hogy annyira drekk azért nem vagyok, mint amilyennek bemószerolt előtted, és még jobb is lehetnék, ha akarod. Akarod?

– Nekem nyolc. Amilyen vagy, olyan vagy. Legfeljebb azt kérném, szállj le rólam, de sürgősen.

Azt hittem, ezzel a mondattal végleg lehűtöttem a kosarast. Tévedtem: ehelyett még inkább tűzbe jött, és úgy rántott ismét magához, hogy összekoccantak a fogaim.

– Istenem, hát nem látod, mennyire odavagyok érted, pintyőkém? – fogdosott összevissza merészen egy pillanatig sem törődve, látja-e ezt valaki.

Reflexszerűen védekeztem, miközben testemben kellemes bizsergést éreztem. Pedig elég keményen, csaknem vadul lapogatott, és bizony fel is szisszentem néhányszor.

– Jaj, ne haragudj! – szaladt ekkor ismét más vágányra. – Igazán nagyon szégyellem, hogy így megfeledkeztem magamról. Hazakísérhetlek?

Válaszként sebesen lekentem egyet a macsónak. A fiú szeme nagyot villant, s már-már azt hittem, visszaüt, de semmi ilyesmi nem történt, csak leült egy padra, és nézett, nézett rám könnybe lábadt szemekkel.

Egész jól adja, még ha teljesen nem is meggyőző, mert ki a bánat gondolná, hogy egy ilyen tahónak is eltörhet a mécsese. Vagy mégis eltörhet? – morfondíroztam magamban, s már nyújtottam is feléje a zsebkendőm. Hiába, én már ilyen vagyok: kívül kérges, belül puha, mint az írós vaj. És ha számításba veszem, hogy az én apám is meghalt, mint ennek az ürgének, máris közelebb érzem őt magamhoz.

– Köszönöm.

– Semmi közöm hozzá, azért csak megkérdem, mégis mi igaz abból, hogy vered az anyádat. Mert, ha ez igaz, itt helyben lekeverek neked még egyet – ültem a srác mellé.

Kíváncsiságból, vagy inkább csak sajnáltam? Gőzöm sincs, és akkor, ott eszembe se jutott elemezni ilyesmit.

– Mi? Hogy én? – tátotta el a száját Alajos. – Hívtak engem már szatírnak, zsebesnek, Mün­chhausen bárónak, de hogy az anyámat klopfolom, erről most hallok először.

– Vagyis kamu?

– Maximálisan. Így görbüljek meg, ha hazudok. De meg is esküdhetek, ha kívánod, mint ahogy arra is, mi mindent tennék meg azért, hogy…

– Beléd szeressek? – nevettem ki a kosarast.

– Miért, olyan lehetetlen kívánság? Mennyivel vagyok én hitványabb, mint ezek a nyápic törpikék? – mutatott az előttünk, úgy tíz méterre röplabdázó fiúkra.

– Nini, még a végén meg is haragszik! Esetleg fejre is állnál a kedvemért? – incselkedtem vele gúnyosan.

– Csak a fejemre? Na, ide süss! – rúgta fel hosszú lábait az ég felé.

– Brávó! – tapsoltam neki elismerően. – Flik?

– Az micsoda?

– Olyan szaltóféle. Először kézállásba lendülsz, onnan hídba, majd ugyanazzal a svunggal talpra állsz.

– Ja, emlékszem! A suliban csináltuk, csak eddig még sosem sikerült – vallotta be fanyarul.

De azért nekilendült, és akkorát esett, hogy utána csak bámult, mint malac az ugaron.

– Attrakciózó! Bemutatnád még egyszer?

– Ho… hogy még egyszer? – kezdett el dadogni. – Rendben, semmi akadálya, még ha kosaras is vagyok, nem tornász. De hát mit nem tennék meg én a kedvedért?

– Nono! – bújt belém a kis ördög. – A bejárati üvegajtót azért biztosan nem törnéd be.

– Azt minek?

– Hát… csak úgy, mert én akarom.

– De bizony, hogy betöröm.

– Akkor rajta! – fogtam szaván azonnal meg lévén győződve, hogy úgyis csak kérkedik.

– Kérlek – kapott fel egy jókora követ, és elszántan indult a kijárat felé.

Én utána végig azon töprengve, megteszi-e vagy sem, egyáltalán normális-e ez a hórihorgas kosaras.

– Nem gondoltad meg magad? – állt meg az ajtó előtt, mielőtt megcélozta volna az üveget.

– És te?

– Egy – emelte fel a kavicsot. – Háromnál betöröm. – Kettő…

– Kellemes bombázást! – libbentem ki az ajtón vihogva, és meg sem álltam hazáig.

2014. szept. 16.

– Fél hét, Fruzsina! Pattanj már ki az ágyból, mert mindjárt menned kell a gimibe! – ébresztett fel kora reggel anyuci.

Katedra, padok, tanárok. Ó, mikor szabadulok meg ezektől! – öltöztem fel sóhajtva. Nem mintha utálnám a tanulást, de azért mégis csak kellemesebb egész nap úszni, táncolni, flörtölni. Alajos! – jutott eszembe a flörtről a kosaras. Vajon csakugyan betörte volna azt az üveget? Mindenesetre eredeti figura – véltem ma reggel. Most… Az eredeti marad, emellett azonban már vonzónak is találom. Más szóval egyszerre vonz, és taszít, mióta másodszor is összefutottunk. Mert összefutottunk, amikor délután öt körül kiugrottam bevásárolni a plazába. Hogy miként bukkanhatott rám? Alighanem követett, miután tegnap kiszaladtam az élményfürdőből, és csak sepertem, rohantam anélkül, hogy visszanéztem volna, követ-e. Tudniillik akkor nem haza, hanem egész máshova sprintelek. Például Noémihoz vagy máshová, nehogy megtudja, hol lakom.

– Szia, Fruzsina! Hova-hova ilyen sietve?

– Á, te vagy az! Betörted tegnap az ablakot?

– Miután elillantál? Mi értelme lett volna? Ez a tied – kapott elő háta mögül egy csokor orchideát, és rázendített:

Orchideák, fehér orchideák, mondjátok el, hogy szeretem. Orchideák, lila orchideák, vigyétek hozzá a szívem. Mivelhogy szív nélkül nincs élet mégsem, hozzátok el az ő szívét cserébe. Orchideák, színes orchideák, mondjátok el, hogy szeretem.

– Hehehe, hihihi!

Ez anyuka. Épp a tévét bűvöli, helyesebben ő anyukát. Nohát, csak bűvölje! Más szórakozása úgy sincs szegénynek. Legfeljebb még a rádió, mert a számítógép nem érdekli. Nem is ért hozzá egyébként, miközben engem pont ez köt le. Ezúttal azonban kivételesen körmölök, más szóval naplót írok, nem blogot. Tudom, hogy sokan kinevetnek emiatt, de hát a csudába, csak nem teszem vitrinbe ország-világ előtt magamat.

Visszatérve a Lajosra, ahogy Noémi nevezte, bevallom, most először kaptam virágot egy fiútól. Plusz egy dalt, hogy még stílusosabb legyen a jelenet.

– Édi vagy, csak halkabban, kérlek, halkabban. Már megint mindenki ránk bámul.

– És? Szégyelled? Mert én egy percig sem. Hadd tudja meg mindenki, miről suttognak ezek a virágok – dalolta el még egyszer Brandon Thomas világhírű slágerét.

Szép meleg hangja volt. Nem kiművelt, profi hang, de engem így is elbűvölt. A jelek szerint másokat is, mert néhány járókellő elkezdett tapsolni.

– Éljen! Brávó! Énekelj még valamit!

Ez viszont már csöppet sem volt ínyemre. Annál lelkesebb lett tőle Alajos. Produkálta is magát rendesen, melynek folyamán összekalapozott kétezer forintot.

– Szóval ebből élsz – állapítottam meg, amint továbbálltunk néhány utcával.

– Nem ebből, de miután ilyen prímán sikerült, nincs kizárva, hogy máskor is elfújok néhány dalt idekinn, vagy… Jobbat mondok: valamelyik versenyen, például az X-faktor, illetve The Voi­ce színpadán.

Komolyan beszélt, vagy ugratott? Most nem láttam belé, de már nem is igen láthattam, mert megérkeztünk a plazához.

– Na, szia! Köszönöm, hogy elkísértél.

– Meghívhatlak egy fagylaltra?

Nem sokat vacilláltam, elfogadtam a meghívást. Végül is miért ne! Tulajdonképp nem is olyan bunkó srác, mint amilyennek eddig elkönyveltem magamban. Mellesleg egy fagylalt még semmire sem kötelez.

– Este ráérsz? Csöröghetnénk egyet a diszkóban – ajánlotta később, amikor ismét kiballagtunk az utcára.

– Nem igen. Holnap felmérőt írunk matekból. De még ha el is mennék táncolni, akkor sem veled, nagyfiú – gonoszkodtam tovább a felnyírt hajú dalnokkal.

Hogy miért? Hát… csak úgy. Valahogy olyan jólesett játszadozni – momentán nem jut megfelelőbb szó eszembe – egy ekkora fazonnal. Lám, a kedvemért még a kígyós matricáját is kiterjesztett szárnyú angyalra cserélte – sandítottam az inge alól kikandikáló „tetkóra”.

– Már megint kezded? – aludt ki Alajos szemében a ragyogás. – Pedig már azt hittem, közelebb kerültünk egymáshoz. Persze, ha mással jársz, az egész más tészta.

– Hideg. Nem mintha nem volna kivel, de ezt most inkább ne ragozzuk! Egyszerűen arról van szó, hogy még alig ismerlek.

– Hogyhogy alig? 24 óra nem elég? Hiszen ennyi idő alatt még a földet is meg lehet kerülni.

– Lehet, de minek? Egyébként is azt tartom, lassan járj, tovább érsz.

– Szerintem épp fordítva ésszerű: gyorsan járj, és tovább érsz. Így már meg sem kérdezem, szeretsz te engem, babu… , Fruzsina – nézett rám hosszan, kutatón.

Nagyon megütközött arcot vághattam, mert előzékenyen hozzátette.

– Ha nem akarsz válaszolni, megértem, és bocsánatot kérek, amiért eddig is zavartam.

Szó se róla, ez a tag valóban gyorsan jár. Jár? Nyargal, repül, mint a gondolat, hiszen alig telt el 24 óra, és már bocsánatot kérni is megtanult.

– Miért ne válaszolnék? Nem.

– Nem mi?

– Nem sze-ret-lek – szótagoltam nyomatékosan. – Ne haragudj, de gondolkozz: hogy szeressek valakit, akit alig ismerek! Megengedem, hogy egyeseknél így is működhet a kémia, nálam nem. Nekem ehhez bizony idő kell. Vágod már, nagyfiú?

– Vágom – gombolta be az ingét sötéten. – Hanem abban megegyezhetünk, ha te nem vagy babuci, én sem vagyok nagyfiú.

Megegyeztünk, kezet is adtunk rá.

– Nincs harag?

– Nincs. Minden oké, ne izgulj! Semmi szeretlek, diszkó, strand törölve, pedig milyen klassz idő van. Eh, mindegy! Mozi…?

Elnevettem magamat.

– Éljen! – rúgott egy eldobott konzervdobozba. – Akkor holnap este hatkor várlak a multiplex mozi előtt.

– De…

Elrepült!

2014. szept. 16.

Megírtuk a felmérőt matekból. Remélem, sikerült. Egyebekben egyre jobban kezdem megszokni az új észtöltődét. A tancsik udvariasak, kedvesek. Csak az osztálytársaim bizalmatlanok egymáshoz. Mivel senki sem tud semmit senkiről, ez érthető is némiképp. Délután kimennék a strandra, mert még mindig olyan pazar idő van, hogy kár és vétek bent, a négy fal között kuksolni. Mármint annak, aki ráér, ugyebár. Szerencsére itt vannak a tanárok, akik rendszeresen gondoskodnak arról, hogy se reggel, se délután ne lopja a napot az ifjúság – tekintgettem ki sóváran a nyitott ablakon. Vajon merre kószál ilyenkor a nagyfiú? Munka után jár, seftel, maszekol, vagy éppen szórakozik valahol?

Gimi és ebéd után azonnal lepihentem. Akárhogy is nézzük, egy-egy doga, ilyen-olyan röpi, felmérő bármilyen könnyű is, idegileg mindig kikészít bennünket. Sokáig és mélyen alhattam, mert amikor felrezzentem 17 órát ütött a falióránk. Juj, a multiplex! Egy óra múlva kezdődik az előadás. Elmenjek? Ne menjek el? Na nem azért, de Alajos pattanásos képe, meg ahogy bánik az anyjával, túl erősen zavar ahhoz, hogy mégis kedvet kapjak a fiúhoz – summáztam akkor nagy bölcsen. Most pontosan tizenegy óra, de már távolról sem úgy érzek, mint hat órával ezelőtt. Hanem hadd haladjak sorjában kezdve a reggellel és befejezve az estével, amikor visszapergetem a nap eseményeit ebben a naplóban. Elnézést! Most nem folytatom, mert anyu lekapcsolta a tévéjét, ami konkrétan azt jelenti, hogy bármelyik percben betoppanhat a szobámba jó éjszakát kívánni.

Betoppant, elment, következhet a folytatás. Tehát öt óra. Kis tétovázás után rászántam magam, hogy, pattanás ide, pattanás oda, elmenjek a randira. Csodálkoztok? Érthető, miután magam sem igen értettem, mi bírt rá, hogy elmenjek. Láttátok volna, mennyire örült, amikor meglátott!

– Köszönöm, hogy eljöttél – csókolt kezet hálásan.

– Semmi köszönöm – kaptam el a kezem mérgesen. – Eljöttem, mert uncsiztam. Az ilyen ódivatú izéket pedig felejtsd el – oktattam ki a kosarast.

De azért jólesett, sőt, büszke voltam rá, amiért ilyen fruska létemre már úrinőként is kezelnek. A tankák felnőttként, ez úrinőként. Haladunk, haladunk. Kialudtak a villanyok, megkezdődött a vetítés. Alig telt el öt-tíz perc, amikor éreztem, hogy valaki tapizza a combomat. Természetesen Alajos volt. Eltoltam a kezét. Hiába, öt perc múlva kezdődött minden elölről, utána ismét, amíg fogtam magam, és kibotorkáltam a teremből. Utánam Alajos.

– Állj, állj, ne rohanj annyira! Megkérdezhetem, hogy újfent miért füstölögsz?

– Mondd, te igazán lökött vagy, vagy engem nézel lököttnek?

– Látod, most megleptél. Azért válaszolhatok, ha cserében te is bevallod, miért jöttél velem moziba. Egyáltalán tudod te, hogy mit akarsz?

Hát éppen ez az: nem tudtam! Vállat vontam, és hazafelé irányítottam a lábuszom. Alajos változatlanul a nyomomban anélkül, hogy egy mukkot is szólt volna. Jó, nekem így is megfelel – gyorsítottam meg a lépteim. Nem sokkal ezután bekanyarodtunk egy néptelen utcába. Itt laktam én, már látszott is a házacskánk, amikor váratlanul elkerékpározott mellettem valaki, és kikapta kezemből a szatyromat.

– Hé, haver! Megállsz rögtön, vagy kiverem a lelket belőled – iramodott utána Alajos.

Hogy utána mi történt, ándungom sincs… egyelőre. De majd elmeséli holnap Alajos, ha felhív, vagy találkozunk megint a városban. És most már nem is bánom, ha becsörög. Egyrészt kíváncsi vagyok, visszaszerezte-e a bevásárlószatyromat, másrészt meg szeretném köszönni, amiért a segítségemre sietett.

2014. szept. 17.

Megkerült a szatyor! Visszahozta Alajos. Hogy miként érte utol a tolvajt, nem tudom, de utolérte, és ez a lényeg, nem igaz? Hanem ennek ára volt, ugyanis megszúrták, amikor birokra kelt a rablóval.

– Fantasztikus! Remélem, nem súlyos – fedeztem fel Alajos karján a friss kötést.

– A seb? Bagatell – varázsolt elő háta mögül ismét egy csokor orchideát. – Virág a virágnak.

– Ó, de kedves. Thank you, my friend[1]

– Azért nem bánnám, ha a köszönöm mellett egy puszival is megjutalmaznád a friendedet.

– Akár kettővel is – pusziltam arcon kb. úgy, mint amikor két ember üdvözli egymást.

– Smaci nincs? Vagy egy friendnek csak puszi jár?

– Annak igen, később… Ki tudja? Kérlek, ne érts félre, de fogd vissza magadat, és ne akarj mindenáron olyan orchideát letépni, mely még csak ezután fog kinyírni.

– Ügyes! Egy nulla javadra – lombozódott le a kosaras. – Nem lenne mégis egyszerűbb, ha, kerek perec, bevallod, te bizony még mindig nem komálsz?

– Téged? Egy ilyen aranyos, áldozatkész gavallért? – nyugtattam meg melegen. – Tévedsz, ezek az idők elmúltak. Most már én is komállak. Becsszavamra, csak…

– Akkor meg mi a fenének fognám vissza magamat? – értetlenkedett Alajos.

– Várj, hadd fejezzem be a mondatot! Komállak, mint… mint havert, embert, és… pont. Mármint pillanatnyilag – tettem hozzá sietve észrevéve homlokán a jól ismert vihart jósló felhőket.

– De nekem ez nem elég! – ragadta el a szenvedély, és erőszakkal szájon csókolt az utca kellős közepén.

Tyű, ez édes volt! Egyszerre vad, gyengéd és felkavaró, melyhez hasonlót még egy srácnál sem éreztem. Szinte elszédültem tőle, mint attól az enyhén ópiumos cigitől, amit nemrég próbáltam ki egy diszkóban. Csak ez az agresszió… ! Ezt az egyet nem tudom, de nem is akarom senkitől sem eltűrni.

– Szeretsz?

– Hagyj békén, te… terrorista. Mégis mit képzelsz, kényed-kedved szerint bárhol és bármikor smárolhatsz? – prüszköltem mellesleg azért is, amiért alig százméternyire tőlünk rohant le a nyílt utcán.

Hiszen itt akár anyu is megláthat, ha kinéz az ablakon, aminek viszont sehogy sem lenne jó vége. Először is ő nem annyira modern nő, hogy szemet hunyjon efölött. Másodszor eddig még nem is beszéltem neki Aliról.

– Hogy mit képzelek? – engedett el csüggedten. – Most már semmit. Ha egyszer nincs kivel kezdeni, kár a gőzért, mert a dal vége úgyis mindig ugyanaz. Becsszavamra most még azt is sajnálom, hogy visszahoztam a szatyrodat. Na, isten áldjon, és további jó tanulást! Hanem ezeket felejtsd el, mint ahogy engem is – tépte ki kezemből durván a virágot, ledobta a földre, rálépett, és otthagyott.

2014. szept. 18.

Megint este van, és én szokás szerint most is a naplóm fölött görnyedek. Odakint zuhog az eső, ijesztően dörög, villámlik. Attól félek, ha egyszer ez az idő elromlik, utána már leshetjük, hogy megint nyár legyen. Anyu elővigyázatosan kikapcsolta a tévét, helyette olvasgat.

Ma nem találkoztam Alajossal, viszont beszéltem vele telefonon úgy öt körül. Természetesen ő csörgött rám.

– Fruzsina.

– Alajos vagyok. Azért hívtalak…

Elakadt a hangja, mint akit a sírás fojtogat.

– Igen? Azért hívtál…

– Hogy bocsánatot kérjek tőled, amiért a tegnap erőszakoskodtam veled, kitéptem a kezedből a virágot stb.

Ez a lakli egyre fejlődik! – ismertem el ismételten magamban. Még a végén pont olyan lesz, mint amilyennek én szeretem a fiúkat. Csak ez a túl sűrű kedélyhullámzás ne lenne. Egyik pillanatban jó­kedvű, szinte madarat lehet vele fogatni, a másik pillanatban dúl-fúl, esetleg pityereg, vagy szúr, mint egy sündisznó.

– Nem történt semmi: megvan bocsátva, aminek persze már semmi jelentősége, miután úgyis elváltunk – mondtam ironikusan.

Meg is bántam azonnal, mert ha kiérzi hangomból az iróniát, még jobban fokozom a keservét, ugyanis úgy tűnik, ma valamiért még szomorúbb, mint valaha.

– El, ennyivel azonban még tartóztam. Neked is, másnak is, utána jöjjön, aminek jönnie kell.

Nem érezte ki. Vajon minek kellene jönnie?

– Mármint? Nem fejtenéd ki bővebben? De gyorsan, mert anyu bármelyik pillanatban megjöhet a melóból.

– Tegnap este elhatároztam, hogy csapot-papot itt hagyok, és végleg dobbantok ebből az országból.

Aha, itt szorít a cipőcskéd!

– Már te is? Azt hiszed, máshol jobb sorod lesz? Na jó, egy híres tudósnál, énekesnél, orvosnál még elcsúszik, de mivel tudnád te eladni magadat egy vacak szakmunkásképző oklevéllel a kezedben? Amúgy hol próbálnál szerencsét? Ausztriában?

– Messzebb.

– Az Egyesült Államokban?

– Még messzebb.

– Ausztráliában?

– Hagyjuk! Maradjunk annyiban, hogy elmegyek. Aki jelentett nekem valamit, attól már el is búcsúztam. Kivéve a magyar köztársasági elnököt. Halló, ott vagy még a vonalban?

– Te ismered Magyarország elnökét?

– Többé-kevésbé. Haverok ugyan nem vagyunk, de éppen ezért lepem meg egy olyan speciális szuvenírrel, amire még a másvilágon is emlékezni fog. Vagy inkább a miniszterelnöknek kedveskedjek? – tűnődött el egy pillanatra. – Eh, mindkettőjüknek, hiszen egyik kutya, másik eb, az angyalát!

Már megint fantáziál – káromkodtam el én is szinte magamat, jóllehet osztálytársnőimmel ellentétben én sohasem káromkodom. Világos, mint az egyszeregy: nemrég az apjával, most velük akar felvágni. Csak ez a közmondás a kutyával nem teljesen érthető.

– Gratulálok a kapcsolataidhoz. A helyedben azért én aludnék egyet a dologra.

– Késő. A kocka el van vetve, úgyhogy bármennyire is sajnálom, lelépek a színről, de le ám, a kutya úr…

– Stop, stop, stop! Ne csúfítsd el azt a képet, amit lefestettem rólad legutóbb. Még egyszer mondom: csigavér, és ne tegyél olyat, amit később megbánnál.

– Megbánnék? Mit? Hogy alig ismertem az apámat, és a mai napig sincs egyetlen igaz barátom? Hogy az összes tanár pikkelt rám, és minden állásomból kirúgnak?

– Hogyhogy? A te kapcsolataiddal?

Ez megint ironikus kérdés volt! Pedig már megfogadtam magamban, hogy ma délután türelmesebb leszek hozzá, mint bármikor.

– Micsoda kapcsolataimmal?

– Almás, a fő az, hogy ne dramatizáld a helyzetet, mert élnek ám náladnál szerencsétlenebbek is ebben a városban: süketek, vakok, bénák, hajléktalanok… – igyekeztem lelket önteni a legénybe. – Szia! Most leteszem. Megérkezett az édesanyám.

– Ég veled! Jó volt veled beszélni. Sok boldogságot, szerencsét és egy olyan krapekot, akivel kölcsönösen imponáltok egymásnak – fújta ki az orrát harsogva.

– Szóval mégis kimész?

– Nem ki, fel, de… Lényegtelen, annál is inkább, mert senki, talán még a saját anyám sem sírna utánam. Nem beszélve rólad, de már ez sem érdekes.

Fel? Egyszerre hátborzongató gyanú fészkelt az agyamba.

– Fruzsina! Itthon vagy, kislányom? – kiáltott be az előszobából anyuci.

– Halló! – halkítottam le a hangomat. – Beszélhetnék veled holnap négyszemközt?

– Nem. Minek? Elbúcsúztunk, pá!

– Köszönöm. Akkor várj meg holnap a Katona előtt félkettőkor.

2014. szept. 19.

Dobdobdobdob. Sejtitek, mi ez? A szívverésem, gyerekek. Már több órája dübög így, jóllehet semmi olyasmi nem történt, ami szinte percenként ne esne meg millió és millió emberrel, öreggel, fiatallal egyaránt. Egyszóval nem nagy ügy, és, higgyétek el, szinte szégyellem, amiért még most is lángba borul az arcom emiatt. Vagy nem is kellene szégyellnem?

Miután senkit sem akarok érdektelen részletekkel untatni, legjobb lesz, ha szokás szerint máris az események kellős közepébe vágtatunk. In medias res, ahogy a latin tanárunk szokta mondani. Félkettőkor (ugye, emlékeztek, erre az időre rendeltem a gimink elé Alajost) izgatottan léptem ki a Katona kapuján. Vajon vár-e már rám a kosaras, mert ha nem, abból még nagy grimbusz lesz? Várt. Nem kitörő örömmel, de ott ücsörgött a gimnázium előtti kőpadkán.

– Salve, amice!

– Na, ebből nekem elég volt! – ugrott fel, mintha puskából lőtték volna ki; valószínűleg félreértette a mondatot, ami persze nem csoda, miután a szakmunkásképzőben nem igen tanulhatott latinul.

– Csüccs vissza, csak köszöntem. Tudod, újabban latinul okulunk a gimiben.

– Oké, oké, meggyőztél – intett le idegesen. – Most pedig bökd ki gyorsan, mit akarsz. Hacsak nem azért hívtál randira, hogy bemutasd, milyen frankón tudsz deákul.

– Egyenesen? Őszintén?

– Megtisztelnél, ha lehetne.

– Máris kezdem, viszonzásként azonban ugyanezt kérem én is tetőled. Végül is ez így fair, nem igaz?

– Parancsolj!

– Gyere, üljünk le! Úgy, és most engedd meg, hogy újból megkérdezzem: mit forgatsz az agyadban, és van-e ehhez közöm nekem is? A tegnap olyan furcsa volt a hangod, amikor felhívtál, plusz nem is mindent értettem.

– Közöd? Ahogy nézzük, illetve nagyon is.

– Sejtettem – dobbant meg a szívem akkor először, és azóta is dibeg-dobog veszettül, bár most már egészen más okból. – Tehát ezért akarsz… meghalni?

– Honnan tudod? – rezzent össze a váratlan kérdésre.

– Sehonnan. Csak kérdeztem.

– Is. A többit nem ismétlem, mert már a tegnap elmondtam.

– El, persze, csak… izé… az nem fér a fejembe, mi köze mindehhez a köztársasági és miniszterelnöknek – ütött ki homlokomon a veríték.

Nem tudom, más csajszi ilyen esetekben mit érez, büszkeséget vagy önvádat, én mindenesetre az utóbbit éreztem. Na ja, utóvégre nem mindennap lesz öngyilkos miattam valaki.

– Ez is érdekel? Elmagyarázhatom, bár ehhez te még túl fiatal vagy, ráadásul politika, amihez még a felnőtt nőknek sincs igazán érzékük. Most megbántottalak?

– Nem tesz semmit. Nem te vagy az első, aki ilyen bókokkal igyekszik a bizalmamba férkőzni – húztam összébb magamon a dzsekimet.

A tegnapi vihar után alaposan lehűlt a levegő, és ha ez továbbra is kitart, lőttek az indián nyárnak is.

– Eszemben sincs túlpolitizálni a helyzetet, de ami tény, az tény, manapság mindenben a politikusok diktálnak. Ezért tettek például engem is lapátra.

– Vagy úgy! Azt hiszem, kezdem pedzeni, hogy kerül a képbe két elnök is egyszerre. De, ugye, ezt az öngyilkosságot nem gondoltad komolyan.

– Dehogynem, sőt, hogy valami jót is tegyek a világgal, még azt a két urat is magammal viszem a pokolba – jelentette ki lázban égő szemekkel. – Nem kell hozzá más, mint egy bomba, pokolgép vagy Molotov-koktél, és két kóklerrel kevesebb lesz a világon.

Bumm! Az előbb még csak megszeppentem, most még a lélegzetem is elállt. Vajh nem pszichopata mégis ez a nagyfiú? Noémi szerint ziher az, csak én nem hittem neki valahogy. Kár, mert amúgy intelligens srác, és ahogy szeret… Az sem semmi, annyi szent – mozdult meg a kezem akaratlanul, és már-már meg is simogattam, amikor kibuffant belőle a nevetés.

– Hahaha, hehehe! Csak vicceltem. Az igaz, hogy nagyon el vagyok kenődve, azért nem annyira, hogy ilyen marhaságot csináljak.

– Na ne! És a dobbantás? Az is csak humbug volt?

– Az nem. Ilyen tervem tényleg van. Ha már az ápolók, szakácsok, hentesek stb., stb. elmennek, miért ne vághatnék neki én is a világnak? – érvelt bizakodón, könnyedén.

Vagy legalábbis megpróbált bizakodónak látszani. Persze nem sok sikerrel, mert a szeme, hangja egészen mást sugallt.

– Sajnálom – húztam a fejét a fejemhez. – Látom, neked is megvan a magad keresztje. De ne búsulj, most már van neked is egy barátod, akire mindig számíthatsz. – Szia! Most sietek haza tanulni. Este hívj fel, aztán ha legközelebb randizunk, hoz nekem egy szál orchideát – hajoltam a szájához, és a pattanásait, anyját feledve megcsókoltam a kosarast, ezzel…

Hát igen: ezzel megmentettem Alajos, a köztársasági és miniszterelnök életét.

[1] Köszönöm, barátom. (ang.))

1946 elején apámnak megfájdult a térde. De a háború után mindenkinek fájt valamije. Vagy csak nem találta a hozzátartozóit, gyászolta a férjét, a vőlegényét… siratta a gyerekeit, építette az új világot, vagy morfondírozott, hogy hova meneküljön belőle.
Pedig az a sok elveszett gyerek hogy örülne, ha legalább a lába fájhatna, mondta apámnak az édesanyja.
Az a sok elveszett gyerek! A kanizsai Kinizsi utca 5-ből minden gyereket elvittek, a kereskedelmi középiskola második évfolyamán pedig csak tizenegy fiú kezdte a szeptembert. A többiek „eltűntek”. Elvitte őket a vonat, magyarázta nagyanyám apámnak szemlesütve. Egy szerencsés gyerek hálát ad a Jóistennek, szorgalmasan tanul, nem nyavalyog, hanem előre köszön a tanárainak.
És apám előre köszönt mindenkinek. Csak közben pokoli fájdalmat érzett a térdében.
Akkoriban még szokás volt a beteg gyereket feltenni a vonatra – még jártak hálókocsik Pest és Kanizsa között – és táviratban értesíteni a pesti rokont, hogy pontosan hány órakor szedje le a gyereket, és hogy hova, melyik kórházba vigye. Apám olyan lázas volt, hogy nem is emlékezett, hogyan jutott el a Klinikákra. Az első emléke, hogy fekszik egy hatalmas kórteremben, a megműtött térdéből sárgás lé szivárog, és rettenetesen éhes. De körülötte mindenki rettentő éhes volt. A nyöszörgő betegek, az ápolónők, az orvosok. Az éhség egy alattomos szög volt, döfködi a gyomrodat, nem hagy aludni. A kórházban minden este selyemlevest szolgáltak fel – húsízű lét, amit ezzel a szép névvel próbáltak megszerettetni. Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy sárgaborsó, estére meg ez a selyemleves. És hozzá a szög. Ami egyre dühösebben döfködi a gyomrodat.
Aztán egyszercsak megállt apám ágya fejénél Sacika, a „pesti rokon”, a huszonkét éves unokatestvér. Mintha csak a Meseutóból libbent volna elő: kalap, kesztyű, selyemharisnya. Jaj, Pistikém, mennyit kellett szenvedned!, mondta, és azonmód a karjába kapta apámat. Nem kellett megerőltetnie magát, apám ekkor huszonnyolc kiló volt.
Az Alkotás utcában, Saciék lakásában azonban nem sok minden változott. Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy, sárgaborsó, este selyemleves. Képzeld el, Pistikém, hogy finom húst eszel, vigasztalta apámat a nagynénje. Majd meglátod, nálunk erőre kapsz! Berendezték apámnak a lakásuk cselédszobáját – igazán jó kis kuckó, pont arra való, hogy egy lábadozó kisfiú összeszedje magát. És apámnak még csak unatkoznia sem kellett: az édesanyja Nagykanizsáról elküldte a számviteli és algebra könyvet – hát, látod, Pistikém, most már csak iparkodnod kell.
Apám iparkodott is volna, de a gyomrába fúródó szög, az örökös, kínzó éhség nem hagyta tanulni. A cselédszoba ablakai a szomszéd ház hálószobáira, konyháira nyíltak, apám nézelődött, hátha lát valami finomat – valaki talán csirkepörköltöt főz. De a szomszéd házban is nyomorúságosan éltek. Krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Aztán megint krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Néha egy kis rántott leves.
Csak szomszédos házban lakó Nagy Író élt felségesen. Apám a második emeletről belátott a hálószobájába.
Az írónak szinte minden nap selyempapírba csomagolt, hatalmas tálcákat hoztak. Nem szikkadt zsemléket, hanem minden lépésre megrezdülő krémeseket, indiánereket, bonbonokat, hivalkodva ragyogó dobos tortákat. A Nagy Író nem egyedül falta be ezeket a mesebeli édességeket, ami azt illeti, ő szinte alig nyúlt hozzájuk. A sánta Bari néni, a cselédje letette a tálcát a fésülködőasztal elé, és kettesével, hármasával engedte be hozzá a fiatal hölgyeket. A lányok rávetették magukat a ragacsos édességekre, a Nagy Író nevetett, töltött magának egy pohár bort, és vidáman vetkőztetni kezdte őket. Pár óra múlva Bari néni benyitott, összeszedte a tortamaradékokat, lehúzta a maszatos ágyneműt, és kikísérte a lányokat az ajtóhoz. Mindenki elégedettnek tűnt.
Apámat összezavarta ez a nagy boldogság. Ha már a pesti lányok egy szelet dobos tortától is ilyen boldogok, akkor mi lehet a baj az unokatestvérével, Sacikával? Mikor elmondott neki egy bugyuta viccet, Sacinak kiszaladt a vér az arcából, aztán megpördült és telehányta a mosogatót. Az oroszok, magyarázta Sacika édesanyja. Szegény Sacika még mindig az oroszok betege, összeszedett valami fertőzést, és képtelen kikúrálni magát. Apám eltöprengett: elképzelte, ahogy nőknek elfertőződik a hasa, a melle, a combja, végül az arcukon is szörnyű kelések támadnak. A szex nem veszélytelen.
Ennek ellenére apám egy percre sem tudta levenni a szemét a Nagy Író hálószobájáról. A lányok mindig nagyon elégedettnek tűntek, de ha a Nagy Író egy pillanatra kilépett a hálószobából, a mosoly leolvadt róluk. Gyorsan, kapkodva egy-két mignont belecsúsztattak a retiküljükbe, aztán bekkukantottak a szekrény mögé, a fiókokba. A Nagy Író egyáltalán nem tűnt vagyonosnak, de a lakás egy régi zsidó lakás volt, itt talán még a fiókok mélyén is elrejtett dollárokra bukkanhat az ember lánya.
Ezek a fruskák legalább mind nagyon szépek voltak. De a lompos Bari nénit, a régi bérlők bejárónőjét a legnagyobb jóakarattal sem lehetett csinosnak mondani. Sántított, kopaszodott és már-már idióta alázattal bámult a Nagy Íróra. Mikor Weiszék bevonultak a gettóba, megkérték Barikát, hogy három kislányával hurcolkodjon át a lakásukba. Ahogy bejöttek az oroszok, Bari néni a három kislányt bezárta Weiszék nagy ruhás szekrényébe, de mikor visszaindult az óvóhelyre egy ottfelejtett törölközőért, elkapták. A majd negyvenéves Bari néni rosszabbul járt, mint a fiatal lányok, köztük Sacika. Valami „elszakadt” a csípőjében.
De a Nagy Író nem vetette meg őt sem. Sokszor széles jókedvében megcirógatta, rácsapott a fenekére, furcsa tájszólásában vicceket mesélt neki, megígérte, hogy ha egyszer miniszter lesz, elviszi táncolni… Barika néni ilyenkor az ujjait tördelve mosolygott.
Tanulnod kéne, mondta Sacika, egy kis számvitelt, egy kis nyelvtant, nem éjjel-nappal ezt a hóhányó írót nézegetni. De azért szép lassan Saci mindenről beszámolt: mi történt Weiszékkel a gettóban, hogyan rejtegette Bari néni a lányait, és hogy szerzett a Nagy Író lakást a házban. Tudod, ő erdélyi, magyarázta Saci. Azért van szüksége az Alkotás utcai lakásra, hogy megmentse a magyar parasztokat… Apámnak a szép, budai lakás és a parasztok közötti összefüggés nem volt teljesen világos, de Sacinak sem, úgyhogy ezt annyiban is hagyták. Néha öltönyös, kipödrött bajszú bácsik érkeztek a Nagy Íróhoz. Parasztpárti képviselők, magyarázta a nagynéném.
A híres szomszéd amúgy egy cseppet sem volt ellenszenves apámnak. A reggelt harsány fütyörészéssel kezdte, nyitott ablak mellett Karády-nótákat, népdalokat énekelt, és élt-halt az olasz operákért. Egyszer kihajtott Petőfi-ingben a második emeleti ablakból levezényelte a teljes Nabuccót. Nem ilyenek voltak Budán a tipikus szembeszomszédok – és ami azt illeti, Nagykanizsán, a Kinizsi utca 5-ben sem.
Bár apám egy hónapon át csak lencsét, babot és krumplit evett, és csak a szemével kóstolgathatta a csodás süteményeket, ennek ellenére lassan megerősödött. Hogy mitől? Az olasz operáktól talán. Egy hónap múlva már a saját lábán ment a kötözésre. (…)

Első megjelenés, hosszabb részlet itt:

http://ambroozia.hu/2022-06/pr%C3%B3za/sz%C3%A9gyen-r%C3%A9szlet-az-apjal%C3%A1nya-c%C3%ADm%C5%B1-reg%C3%A9nyb%C5%91l