Dályában senki sem olvasott Ady verseket, csak Petőfit. Semmi szükségünk nekünk részeges sámánok feldúlt lelkére – magyarázta Sándor Zsigmond –, mivel ilyen nekünk is van. Így tulajdonképpen betiltotta Adyt Dályában, és minden kötetet elkobzott, amit csak fellelhetett a dályai háztartásokban. A Mojszák persze tiltakoztak. Nem mintha túlságosan jellemző lett volna rájuk az olvasás – Adyról azt sem tudták eszik-e vagy isszák −, de zavarogni és háborogni nagyon szerettek. Hogy képzeli ezt – háborogtak Zsiga bának! Jelentsetek fel! – vette fel a nagymellényét az öreg. A Mojszák hallgattak. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy Sándor Zsigmond ne olvasta volna nyakba-főbe Adyt, mert ami jó, az jó. Petőfivel csak egy baja volt: nem írt eleget a lovakról.
Lukács Lina apja tehát minden január elsején kinyitotta a Petőfi kötetet, és elkezdte felolvasni hangosan a családnak. Tavasszal sem hagyták abba, vagy amikor elindultak a kinti munkák, valaki mindig folytatta az olvasást. Így volt ez a mezei munkák, szénacsináláskor, a betakarításkor, a kalákában. December 31-ig a kötet végére kellett érni.
– Mit csináljunk most ezzel a gyerekkel? – kérdezték a pincében.
Sándor Zsigmond mérgesen nézett, így gyorsan eliszkoltak. Ez a Szádeczky ivadék tehát ott maradt Zsiga bá házában. Az elülsőházban vetettek ágyat neki, ahol délig aludt, majd borzas fejjel sétált a faluban. Sándor Zsigmonddal csak este találkozott a vacsoránál, akit annyira megviselt az a tudat, hogy ez a taknyos nem hallott róla, hogy napokig nem szólt hozzá. Micsoda pimaszság – gondolta Zsiga bá. Pali nem értette. A poros utcákon poroszkálva finoman érdeklődött, hogy Sándor Zsigmond mégis mióta iszik egyedül a pincében. A falusiak csak legyintettek:
– Nem lehet az biztosan tudni – mondták – van, aki azt mondja, hogy 1506 óta, mások meg azt, hogy csak 1877-ben kezdődött minden. De az időnek máskülönben sincsen semmi jelentősége.
Ezek mind megbolondultak – gondolta Pali, de hangosan nem merte kimondani, hanem komoly arccal helyeselt. Felsétált a Szomorhágaján – ahogy a helyiek hívták −, végigment a cigányputrik közt és nekivágott a mezőnek. A kutyák mérgesen ugatták. Valahol egy traktor dörmögött, még távolabb purdék kiabáltak. Olyan magasan járt, hogy rálátott az egész falura, a templomra és a szemközti dombon megbúvó temetőre. Kukoricás mellett baktatott felfelé, amikor talált egy vadalmafát, amelynek az árnyékába leheveredett. Lehunyta a szemét. Sok mindent végig kellett gondolnia.
Annak ellenére, hogy minden józan számítás szerint Sárinak és nagyanyjának köszönhetően hajmeresztő kalandba keveredett, mégis jól érezte magát. Ez érthetetlen volt, ő sem talált rá logikus magyarázatot, de ami még ennél is vérfagyasztóbb volt: nem is állt szándékában megfejtések után kajtatni. Úgy látszik – merengett magában –, az őrület ragadós. De akárhogyan is, nagyon élvezetes. Boldog volt.
Érezte, valaki megáll mellette. Meglepetten nyitotta ki a szemét. Fekete hajú, nagy fekete szemű és napkeleti bőrszínű cigánylány állt felette.
– Te vagy az idegen? – kérdezte.
Idegen. Amikor a pincébe ráncigálták, akkor annak érezte magát, de azóta eltelt pár nap, és bár semmi különös dolog nem történt, úgy vélte ő már semmilyen körülmények között sem nevezhető idegennek.
– Zsiga bácsi vendége vagyok – mondta egy kicsit sértődötten.
A lány legyintett. Olyan kivagyisággal, olyan flegmán tette, hogy még Pali vére is felforrt. Pont, mint Sándor Zsigmondé.  Vannak dolgok, amelyek nem változnak. A Gráncsa Margitok és Sárik minden korban ugyanolyanok. Zsiga bá ezt tudta. Palinak természetszerűleg fogalma sem volt semmiről. Mert ő ahhoz a generációhoz tartozott, aki bár nem hisz a Mindenhatóban, az Ördögöt középkori babonaságnak tartja, de isteníti a pszichológiát és a farmakológiát. Mert ez a két tudományterület megoldja az emberiség összes problémáját. Azokat, amelyeket előtte a szociológia alaposan feltárt. A megváltás kéznyújtásnyira van. Csak el kell venni. Mert az jár.
Gráncsa Margit persze ezt nem tudta, mert mégis csak egy egyszerű cigánylány volt a falu végéről. Az egyszerűvel persze Sándor Zsigmond vitatkozott volna, de itt nem ő szővi a történet fonalát, így a véleménye nem oszt, nem szoroz, mivel az elbeszélő nőpárti. Így, ha Gráncsa Margit úgy véli, hogy ő egyszerű, akkor az így van és punktum.
– Máskülönben Gráncsa Margitnak hívnak – vetette oda elmenőben a lány. Jó gondolta magában Pali, aki új alapokra helyezte az életét: nem izgatja magát feleslegesen, nem foglalkozik semmivel és nagyívben tesz mindenre.
Ezek a nemes elhatározások teszik izgalmassá az emberi életet. Mert ezek nélkül mi értelme lenne annak, amikor dugába dőlnek vérmes reményeink? Akkor jön a szórakozás. Az Ördög szórakozása. Mert róla sem lehet megfeledkezni. Mert ő van, volt és lesz. És mindennél jobban imádja a fogadkozásokat. Ezeknél már csak a kudarcokat kedveli jobban. A kétségbeesést meg egyenesen imádja. Ebben ő úgy lubickol, mint német turista a Karib-tengerben, aki annyira jól érzi magát, hogy élményeit fokozandó egy kiskorú szeretőt is szerez magának. Mert arrafele erre rengeteg lehetőség nyílik. Az Ördögnek is rengeteg lehetősége van. Ezért Ördög.
Egy csapat gyerek érkezett trappolva:
– Zsiga bácsi azt üzeni – harsogták –, semmiféle körülmények között ne álljon szóba Gráncsa Margittal.
– Miért? – kérdezte Pali, de a gyerekek már futottak is tovább.
Honnan sejthette volna, hogy ez a Margit miféle borzalmas lelki csavarodások okozója Zsiga bá életében. Még a saját érzelmi labirintusában sem bírt eligazodni. Gondolta volna valaha, hogy Sári táskamániája lesz minden baj okozója?
Egy őrült decemberi napon történt, amikor mindenki autóval igyekezett eljutni egyik pontból a másikba Budapesten. Pali kapkodva érkezett haza. Nem sok ideje maradt átöltözni, hogy időben oda érjen a tanszéki vacsorára. Alig lépett be az ajtón, már rúgta le a cipőjét, repült a kabát és sál. Cibálta a fiókokat, feltúrta a szekrényeket, ami útjában volt, csak félredobta. Pisze boldogan rohant elé, és lelkes farokcsóválással reménykedett az esti sétában, amiről természetesen szó sem lehetett. Rekord idő alatt sikerült elkészülnie, alig tizenöt perc múlva már újra autóban ült és araszolt vissza a városba, azon izgulva, hogyan jut át a hídon. Közben azon törte a fejét, hogyan tudná magát jobb színbe feltüntetni a tanszékvezető előtt, hacsak az a rémséges talpnyaló Szabó be nem előzi a hízelgésével. Utálta Szabót, karót nyelt ecetgyárosnak tartotta, aki mindig komikusan komoly arcot vágott, nem volt humorérzéke és gátlástalanul csörtetett előre az egyetemi ranglétrán.
– Te egy Szádeczky vagy! – mondta a nagyanyja.
– Ha ő gátlástalan, akkor te légy aljas! – oktatta Sári.
– Hagyd a fenébe az egyetemet! – magyarázta a legjobb barátja.
Húsz percet késett, mivel alig talált parkolóhelyet. Szabó már ott ült a főnök mellett, és lelkesen magyarázott. Úgy fogta a borospoharat, mint tábornok a kitüntetéseit győztes csata után.
– Autóval a belvárosba? Ilyenkor? – értetlenkedett fapofával. Az álnok némi malíciával pislogott Palira, majd kiskutya tekintettel fordult vissza a tanszékvezetőhöz.
Utálta ezt a pojácát. De messze nem ez volt a legkellemetlenebb pillanata annak a sok tekintetben sorsfordító decemberi estének. A tanszékvezető egyszer csak kihívta őket Szabóval a vendéglő elé. Kabátot vettek. Kimentek az árkádok alá. A Duna tompán csillogott, a Korzón nagy élet volt, a folyó túloldalán vidáman világítottak az esti fények, a Vigadó komor árnyékot vetett a térre. Épp csilingelve haladt el a karácsonyi fényekben tündöklő villamos. A tanszékvezető rágyújtott, komótosan szívni kezdte a cigarettáját. Majd, mint apa, aki az állandóan rendetlenkedő gyerekeit igazítja helyre, hosszasan magyarázni kezdte, hogy az egyetem nem gladiátorképző, ez nem arról szól, hogy ők ketten eltapossák egymást, mégis mit képzelnek, micsoda gyerekes civakodás ez, egyáltalán nem illik komoly emberekhez.
A fene egye meg – dühöngött magában Pali –, ugrott a tanszéki előléptetés. Sári teljesen odalesz, hogy Pali fogatlan bácsika koráig fog ugyanabban a helyzetben tocsogni, és ez amiatt van, hogy annyi benne az ambíció, mint egy vízilóban. Ennek következményeként az élet dühösen habzó vizén – magyarázza majd a lány – tova úszik egy-két táska, ami az övé is lehetne. Nem baj Palika – mondja majd a nagyanyja –, ami késik, nem múlik. Ellenben abban az ügyben, amiért évek óta könyörgök – teszi majd hozzá –, még egy lépést sem tettél. Hagyd a fenébe az egyetemet – kommentálja majd a barátja.
Szabó persze boldogan hajbókolt, mint valami kimustrált háziszolga. Épp, hogy kezet nem csókolt a tanszékvezetőnek. De itt még nem ért véget Pali vesszőfutása. Amikor éppen beszállt a kocsijába, csörgött a telefonja. Sári volt. Miért? – volt az első szava a lánynak. Neki meg fogalma sem volt a megfelelő válaszról. De mégis miért? – kötötte az ebet a karóhoz Sári. Mint kiderült, Pisze reményeiben megcsalatva, látva a poétikus felfordulást a lakásban, Sári élettelenül földre kerülő méregdrága táskáival vigasztalta magát.
– Legalább nem mondhatod, hogy rossz lenne az ízlése – próbálta Pali elvenni az élét a szemrehányásnak.
Sári elhallgatott. Inkább baljós elcsendesedésként lehetett értelmezni a jelenséget. Pali nem járt távol az igazságtól. Miért? – tért vissza korábbi rögeszméjéhez a lány ezzel a repetitív kérdéssel. Mivel az este már nem is lehetett pocsékabb, Pali tetézte a dolgot: bevallotta, hogy az előléptetésnek annyi, dicséret helyett fejmosást kapott. Sári szó nélkül letette a telefont.
Mire Pali hazaért, a lány már nem volt otthon. A nyomokból és Pisze hiányából látta: Sári összepakolt és a barátnőjéhez ment. Nem először fordult ez elő. Ő már tudta, mit kell tennie. Azonnal rohant, közben küldött vagy húsz üzenetet, hívogatta Sárit – aki természetszerűleg nem vette fel. Ő ezen nem lepődött meg, mert szigorú forgatókönyv szerint zajlottak Sárinak ezek a szeszélyei, és legalább olyan érzékenyen reagált arra, ha Pali nem követte az események kötött dramaturgiáját, mint magát a kiváltó okot, amiért majd később – a Canossa-járás után – még vezekelnie kell. Tehát mesés gyorsasággal érkezett meg Sári barátnőjéhez. Becsengetett. A játékszabály az volt: ilyenkor nem engedik be. Ő az út szélére állt, hogy ha kinéznek a lányok az ablakon, lássák: eszi a fene, hogy végre bocsánatot kérhessen. Harminc percet toporgott jól látható helyen, majd hazament. Kényelmesebb volt a jól fűtött lakásból küldözgetni az üzeneteket. Másnap reggel persze megint meg kellett jelennie. Mivel az egész cécó éppen karácsony előtt történt, Sári nem húzta-vonta sokat a dolgot, főleg amiatt sem, mivel 26-án indultak Velencébe. És egy ilyen utat Sári még holtan sem hagyott volna ki.
Szádeczky Pali a Hotel Rialtóban foglalt szállást. Barokk bútorokkal – mesélte később Sári. Rokokó – gondolta a férfi, de nem javította ki. Az ablakból rá lehetett látni a csatornára és a Rialto-hídra – lelkendezett tovább a lány. Alig pár lépésre pedig volt egy Hard Rock Café – folytatta Sári. Pali persze próbálkozott, hogy ha már Velencében vannak, akkor egyenek helyi étteremben is. A Dal Moro’s-t ajánlotta – ennél nagyobbat nem mert álmodni.
– És ott mit lehet enni? – érdeklődött kissé bizonytalanul a lány.
– Velencei gyorskaját – érvelt Pali −, azaz pastát kartondobozban, műanyag evőeszközzel.
Sári fanyalgott és közölte: ő semmilyen körülmények között nem fog lemondani a Hard Rock Café kínálta kulináris élvezetekről, holmi kétes értékű helyi specialitásért. Azért Pali egyszer titokban mégis csak kiszökött a hotelból, hogy a szemközti Dal Moro’s-ban kedvére elmerüljön az olasz tészták turisták számára kitalált világában.
Igazából Sári már Velencében éreztette: azért, mert hajlandó volt vele együtt elutazni, régi vétkei nincsenek teljesen megbocsájtva. Az egész tortúra a Szent Márk téren kezdődött. A Sóhajok hídjáról egy sebhelyes arcú, deres férfi bámulta a lagúna sekély vizét.
Miután Pali legalább ezer szögből lefényképezte Sárit: lagúnával, galambbal, katedrálissal, galambbal és katedrálissal stb., finoman megpendítette, hogy akkor most nézzék meg belülről is a templomot. Sári megvonta a vállát. Akkor menjenek táskanézőbe – mert a fiú mindenképpen szeretett volna vezekelni a bűneiért. Sári megvonta a vállát. Gondolázás? – tartott ki Pali, mert semmiképpen sem akarta feladni. Sári nem vonta meg a vállát, hanem némi megvetéssel és jelentőségteljes sóhajtozások közepette szállt be a gondolába. Ki ne akarna decemberben gondolázni Velencében?!
A feketeleves a visszafelé úton, a repülőgépen jött, ahol amint elfoglalták a helyüket, Sári rázendített egy monológra: hogy ez semmiképpen sem jó így, ő egész egyszerűen megfullad ebben a kapcsolatban, és ez már elviselhetetlen; ő – Sári – sokáig reménykedett, hogy a dolgok meg fognak változni, és Pali végre észhez tér, amikor rájön: az életben nem lehet céltalanul tengődni, és most nem arról van szó, hogy odaadta Piszének az egyik legdrágább táskáját – a legdrágább jelen esetben nem csak a pénzbeli, de az érzelmi értékére is vonatkozik –, hanem arról, hogy Pali soha sem próbálta megérteni az ő érzelmeit, de még a legapróbb igyekezetet sem mutatta; de nem is ez, ami a legjobban fáj – folytatta rendületlenül – hanem az, hogy minden formában elnyomja őt.
Pali semmit sem értett, de Sári monológja nem arról szólt, hogy ő kifejthesse a véleményét, vagy hogy bármire is választ adjon, és gyakorlatilag akkor ért véget a lány siralma, amikor a gép leszállt Budapesten.
A lány remekül időzítette mondandóját, mert már Budapest felett keringtek, amikor ott tartott, hogy ő már a velencei utazás előtt összecsomagolt, és a repülőtérről egyenesen új lakhelyére megy, természetesen a táskákat nem állt módjában még összeszedni, de az a legkevesebb, hogy Pali ezt megtegye és utána vigye.
– De mégis hová? – értetlenkedett Pali.
– Hová? Hová? – nézett rá megvetően Sári.
Mint kiderült, Sári őrülten beleszeretett Pali legjobb barátjába, és ha a férfi csak egy picurkát is odafigyelt volna a lány érzelmi rezdüléseire, erről már rég tudna.
Az élettől és Sáritól egész egyszerűen meg lehet őrülni. Így eshetett meg a következő: Sándor Zsigmond éppen békésen iszogatott az udvarhelyi Szabó Károlyban 1909-ben. A másik asztalnál két jól öltözött úr éppen azt osztotta, hogy a híres és hírhedt poéta, Ady, Kolozsváron gyógyíttatja magát egy világhíres ideggyógyásznál. Sándor Zsigmond rögtön izgalomba jött.
– Hogy hívják ezt az orvost? – kérdezte.
– Lukács Hugó – mondta az egyik úriember.

Kép: Leonora Carrington