GRÉTI

Valentina, hallasz?
Egyetlen nyavalyás villanykörte a pincében, és a hangulat máris olyan, mint a világháborús nyomoroncokról forgatott filmekben. Lelombozó, szánalmas, rettenetes. Valentina nem hall, nem lát, csak behunyt szemmel gubbaszt. Megdermedt a félelemtől? Vagy tetteti, hogy alszik? Akárhogy szólítgatom, meg se moccan. Legszívesebben én is behunynám a szemem, és megsemmisülnék. Ha ilyen okádék filmet látnék a Netflixen, rögtön átkapcsolnék.
Ahogy bezáródott a pinceajtó, és a többiek eltűntek a hasadékban, Csongor hátat fordított, és belemerült egy játékba a mobilján. Zombikat kell megforgatni a levegőben, és aztán betemetni valami tűzgödörbe. Haha! Pontosan ismerem a szabályokat, mert Csongor már két napja ezzel játszik az órákon is. Puff! Puff! Puff! Ezt hallgatjuk egész nap!
De nem azt kamuzta korábban Valentinának, hogy sajna-bajna lemerült a mobilja?
No de hagyjuk.
Körbejárom az iskola pincéjét újra és újra. Ennek a nyavalyás helyiségnek nincs is ablaka. De kell hogy legyen valamilyen ablaka, mert emlékszem, hogy mikor egy teniszlabdánk eltűnt az iskolaudvaron, Kálmán bácsi szerint begurult a pincébe.
De hol gurult be? Hova? Hogyan?
Csak a szekrény mögött lehet ez az ablak.
Ez a nyavalyás monstrum viszont tele van mindenféle limlommal, meg sem tudom mozdítani. A zseblámpám fényénél elkezdem kipakolni. Régi dobozok, iratgyűjtők, befőttes üvegek. Mindenféle ósdi szirszar.
Csongor, nem segítenél? De nem. Ő is azt játssza, mint Valentina. Nem lát, nem hall. Puff! Puff! Puff! Ki tudja, hányadik zombinál tart? Valahogy mégis sikerül arrébb lökdösnöm a szekrényt.
Kicsi, idétlen bukóablak, de valahogy talán ki tudom préselni magamat rajta. Talán… Ha találok egy sámlit vagy széket. Sámli, sámli, sámedli… Hol van az a sámedli? Nagyanyám mindig így mondta. Sámli nincs, de talán megteszi egy sörösrekesz is.
Mielőtt felhúzódzkodom, megnézem a mobilomon az időt, fél tizenkettő.
De nem akarok bohócot csinálni magamból. Még utoljára odarohanok a hasadékhoz, és bekiabálok. Hol vagytok? Válaszoljatok!
De semmi.
Pedig négy és fél óra alatt már igazán kiélvezhette az osztály a fotózkodást és az életveszélyt.
Baj van, érzem.  Réka, Dia, Léna nem olyan bátor lányok, hogy benn akarnának éjszakázni. Még akkor sem, ha nincsenek a barlangban denevérek. Valami szörnyűség történhetett velük.

*

A bezárt iskolából kijutni már nem akkora ügy. Az alsósok is tudják, hogy kell az iskolából kiszökni. De egészen más napfényben átmászni a kerítésen, mint a sötétben, egyedül. No de egy hőst semmi sem állíthat meg.
Az Ürömi utcán aztán enyém az egész éjszaka: szinte szárnyaim nőnek a friss levegőben. Későn veszem észre, hogy a mobilom a pincében maradt. De nem baj, így csak annál izgalmasabb.
Elsétálhattam volna a kerületi kapitányságra, de inkább leintettem egy autót. És nem is akármilyen szedett-vedett, béna kocsit, hanem egy terepjárót. Két playboy ült benne. Leengedték az ablakot, és vigyorogtak.
Mondom, sürgősen be kéne vinni engem a rendőrségre, mert az osztálytársaim életveszélyben vannak. Elvesztek egy barlangban, és nem tudnak visszatérni. Stb, stb, stb.
Ez nem egy taxi, mondták a fiúk. És ha egy barlangban vannak a barátaim, hívjam terrorelhárítókat vagy a barlangi mentőket.
Mondtam, ha ekkora baromarcok, és nem segítenek, a végén megnézhetik magukat. El fogom mondani az apukámnak, aki műsort vezet az RTL-en. Így görbüljek meg!
Nem kellett nagyon meggörbülnöm, a két playboy betessékelt a kocsiba.
De hogyan, mi történt?, kérdezgették. Elfajult valami buli? Eltévedtetek a barátaim valamerre?
Az osztálytársaimmal felfedeztünk egy új barlangot. Vagyis nem mi fedeztük fel, hanem a konyhások, de mi akartuk kikutatni. Petőfi Sanyi vette rá az osztályt.
Petőfi Sanyi? Ez komoly? Rettentő kíváncsiak lettek, és én szívesen elmeséltem volna mindent, de hamar odaértünk a Rómer Flóris utcába.
Majd egyszer máskor, ígértem a fiúknak. Akkor mindent elmondok.

A rendőrkapitányság portájánál Léna apukájába ütköztem.
Hihetetlen! Felfoghatatlan! Tűrrrrhetetlen! Egyszercsak nyoma veszik tizenhat gyereknek. Nem egynek, nem kettőnek, hanem tizenhatnak. Egy komplett osztálynak! És senki a füle botját nem mozgatja! Ő azonnal megy, és felhívja a CNN-t, Ferenc pápát, a miniszterelnököt, az ellenzéket. Na, majd kap mindenki! Mi folyik itt? Ez tűrrrrhetetlen! Milyen ország ez? Érti ezt valaki?
A portás se értette. De megpróbálta Léna papáját lecsillapítani.
Ahogy körbenéztem, láttam, ismerősök közé cseppentem. A recepciónál toporzékolt a nagy bankárnő, Réka anyukája, ott szorongtak Berci szülei egy párhetes babával, Kristóf szülei, nővére, nagymamája, nagypapája, és további anyukák, apukák, akiket még soha nem láttam. Telefonáltak, hadonásztak, sírtak, toporzékoltak; csitították vagy épp hergelték egymást. Olyan izgalom vibrált a levegőben, hogy ha eldobok egy szál gyufát, lángra lobban az épület.
Gréti! Grétikém!, Ugye, te vagy az?, ugrott a nyakamba Réka anyukája. Hát az isten áldjon meg titeket, hova tüntetek?
Mondtam, én itt vagyok, megvagyok. De a többiek lementek a barlangba.
Barlangba? Miféle barlangba? Mi a jóistent csináltok ti egy barlangban?
Egyre több szülő gyűlt körém, húztak-vontak, rángattak, végül betuszkoltak egy irodába, egy valódi főrendőrhöz. Dr. Samu Attila, ez volt az ajtaján. És ez a dr. Samu Attila nem volt egyedül, épp Ildi nénivel és az igazgatónkkal tárgyalt.
Mindent el kellett mondanom. Hogy hogyan cseleztük ki a szülők éberségét, mi volt az a „Tenger és csillag”, amire mindannyian elkéredzkedtünk, hogy Kristóf hogyan lopta el az iskolai konyha kulcsát. El kellett mesélnem, hogy foglaltuk el a pincét, és milyen sorrendbe szálltak le a hasadékba a többiek. Hogy valamit okvetlenül fel akartak fedezni. Mindenki mást: Ottó cseppköveket, Sanyi meg Tomi a világforradalmat.
És te, Gréti? Te miért nem mentél velük?
Valamit makogtam, hogy féltettem a bokámat. Nekem nagyon érzékeny a lábam, én nem kockáztathattam.
A főrendőrt ez nem túlságosan érdekelte. Azonnal hívta a katasztrófavédelmet, a barlangi mentőket, és már épp kitessékelt volna minket a szobájából, mikor berontott Danika édesapja.
Hogy igaz a hír? Egy autista és egy mozgássérült gyerek is a barlangban van? Ez őrület! Az ő Danikájuk sem teljesen egészséges, mióta túlélt egy halálos betegséget, és elvesztette az ikertestvérét, azóta szorongásrohamai vannak. Szegény gyerek! Mit csinálhat most lent a sötétben? A legjobb lenne rögtön értesíteni a honvédséget.
A barlangi mentők már úton vannak, mondta a főrendőr nyugodtan.
No de, no de, no de! Ezek a szegény gyerekek!, hápogott Dani édesapja.
A lépcsőn lefelé menet Ildi néni átfogta a vállamat. Azt mondta,
nagyon önfeláldozó, bátor dolog volt, hogy berohantam a rendőrségre, és ezzel valószínűleg megmentettem a többieket.
Én csak sajnáltam, hogy mindezt nem hallják a többiek.
De miért nem telefonáltál, Gréti?, kérdezte az igazgató.
Meséltem a térerőről, a becsapódott pinceajtóról, a fájós bokámról. Hogy én így, fájós bokával is kimásztam az ablakon, mint egy igazi akcióhős. Az igazgató mosolygott.
Kiderült, hogy a szülők este nyolckor már jártak az iskolában. Réka anyja odarángatta az igazgatót, Ildikó nénit, Kálmán bácsit, a gondnokot. Kálmán bácsi megesküdött égre-földre, az unokái életére, hogy amikor ő hatkor bezárta az iskolát, egy lélek sem volt az épületben. Egy lélek se, higgyék már el!
Elhitték neki, és ezután vonultak be a szülők a rendőrségre.

És most diadalmasan megint birtokba vették az iskolát. Több rendőr, az összes szülő, két nagymama, Berci párhetes kishúga, Léna két öcsikéje meg a többiek.
És a te szüleid, Gréti?, kérdezte tőlem Ildike néni. Hol vannak? Nem kéne telefonon megnyugtatnod őket?
Mondtam, anyuék egy wellnes hotelben vannak, ilyenkor minden kütyüt kikapcsolnak, nem érdekli őket a világ.
Ha így van, akkor hívd fel a tesóidat, Gréti!
Jó, mondtam kelletlenül. Bár eszem ágában nem volt a szemrehányásaikat hallgatni: mekkora idióta vagyok, megint mibe keveredtem, micsoda hülyeséget csináltam. A péntek este az péntek este. Úgyis azt mondják, hogy ha annyira félek egyedül hazamenni, hívjak egy taxit.
A menzán egyszer csak hatalmas felfordulás támadt: Anett anyukája elájult. Nem lehet itt valahol kávét kapni?, kiabáltak a szülők. De lehetett. Bár az igazgatónk epésen megjegyezte, ez nem kávéház, hanem egy tisztességes iskola tisztességes konyhája.  Ám Ildi néni felkísért két anyukát a kávéfőzőgéphez a tanáriba.
És végre valahára megérkezett a barlangi mentők is: két fiú, két lány. Az ágyukból rángatták ki őket, úgyhogy ők is elfogadtak egy csészével.
Közben engem kérdezgettek, mit vittek magukkal a barlangba többiek.
Hát zseblámpát vittek, feleltem. Meg kis kekszet, kis ásványvizet.
Ahá, mondták, egy kis kekszet.
A barlangászok egymás után leugrottak a hasadékba, velem meg innentől nem törődött senki sem. Kristóf apja szitkozódott, a csecsemő bömbölt, Léna anyukája imádkozni kezdett. Miatyánkkivagyamennyekben…
Hát én mit csináljak? Fel-alá ténferegtem a folyosókon, aztán kicsit aludtam az igazgatói iroda előtti bőrfotelen.
Anya, apa. A két testvérem, Vili és Dénes. Mikor voltunk együtt nyaralni? Már nem emlékszem. De most álmomban a hatóságok lezárták a Balatont, mert mi Balaton-átúszást tartottunk. Csak mi, öten. Anya, apa, Vili, Dénes és én természetesen. A Kováts-család az egész világ ellen.
Aztán hirtelen lelkes kiáltozásra ébredtem.
A barlangászok megtalálták Lénát, Rékát, Hannát és Diát. Állítólag Hanna beverte a fejét valami cseppkőbe, ezért ők nem jutottak olyan messzire, órákig kuksoltak a sötétben. Dani apja ott fontoskodott a lányok körül, megmérte a vérnyomásukat, sóoldatokat itatott velük, lámpával bevilágított a szemükbe.
Réka elmesélte, hogy előbb Kristóf szakadt el tőlük, aztán valami titokzatos hangokat keresve a többi fiú, miközben Sanyi is eltűnt Dani és Berci nyomában.
Ki ez a Sanyi?, kérdezte a főrendőr. Mi nem láttunk Sándort a gyerekek névsorában.
Petőfi Sándor, mondta Réka.
A rendőr meghökkent. Furcsálkodva nézte Rékát, és újra elővette a táskájából az osztálynévsort.
És milyen hangokat hallottatok?, kérdezte a barlangász csaj. A Szemlőhegyi barlangnak mindezidáig nem létezett természetes bejárata.
Csak mindezidáig, felelte tudálékosan Réka. A barlangban tényleg mászkálnak emberek, ő nem hülye, világosan hallotta őket. Idősek, fiatalok, nők, férfiak, gyerekek. Neki úgy tűnt, hogy már régóta a barlangban laknak.
Az igazgató bizalmasan félrehúzta a rendőrt és a barlangászokat.
Hatodikban tényleg járt ide egy tehetséges kárpátaljai gyerek, őt hívták Petőfi Sándornak. Megbolondította az egész osztályt, nyilván az ő álma volt ez az idétlen barlangászás. Szerencsére nem kell komolyan venni a gyerekek beszámolóit, szegénykék nyilván hallucináltak a sötétségben. Még hogy hangok! Haha! Inkább az éhség és a fáradtság. A hormonok, nemdebár.  Érzékeny, felajzott idegek, serdülő gyerekek… Egy felnőtt sem várhat el ezektől a szegény gyerekektől objektivitást.
Az igazgató fene büszke rá, hogy hajdan pszichológiát is tanult.
Réka anyját nem érdekelték holmi forradalmak vagy titokzatos hangok. Egy csomó pizzát rendelt, Ildi nénivel meg közölte, hogy Diát és Hannát ő viszi haza magához, és otthonról értesítik majd a külföldön tartózkodó szülőket. Mindig rémesen ellenszenvesnek tartottam ezt a nőt, az örökös fontoskodását és kotkodácsolását, de most nem bántam volna, ha rólam sem feledkezik meg.
Hazamentem volna velük én is szívesen.
De Diáék még nem voltak hajlandók elindulni. Becsületből meg akarták várni a többieket.
Becsület, becsület… Nagyon irigyeltem őket.
Hajnali háromkor nagy üdvrivalgással kimászott a lyukból Anett a fiúkkal.
Hahaha! Minden nagyon szuper volt!, mesélte lelkendezve.  Órákig csatangoltak, közben találtak egy tavat, egy 56-os rejtekhelyet, egy gépfegyvert, rengeteg új járatot. Akár holnap visszamennének – minden olyan fantasztikus volt!
Miféle gépfegyvert?, kérdezte az igazgató. Na, még csak ez kellett!
A fiúk egymás szavába vágva magyarázták, hogy hogy terjednek a föld mélyében a hangok, milyen fantasztikus járatok, forradalmárok, párhuzamos valóságok rejtőznek a föld alatt. És Csen építeni is fog egy ilyen várost! Egy vadiúj Sanghajt és Szingapúrt!
A barlangász lány nagyképűen legyintett.
De még négyen bent vannak a barlangban, sóhajtozott Anett.
Dani, Sanyi, Berci, Miki, Kristóf. Nem megyünk haza, amíg elő nem kerülnek.
Közben gyorsan elfogyott a pizza. Réka anyja mindenkit körbejárt, és felírogatta, hogy ki milyet szeretne. Sonkás, ananászos, csirkemájas, kukoricás, vegán, amit csak akarsz. Lassan rájöttem, hogy ez az undok bankárnő büszke a lányára. Rékát sokáig kiközösítettük, erre ő a botjával lemászik egy barlangba, barátokat szerez… Réka anyja most ezt ünnepelte.
Kólát nem kértek?, kiabálta.
Az igazgató közben valami fejessel beszélt telefonon. Igen, az ő hibája. Vagyis nem az ő hibája, mert a pincét kulcsra zárták, a hasadékot meg eltorlaszolták. Nem, nem, nem. Nem gondolta volna. Meg se fordult a fejében. Soha eszébe se jutott, hogy a gyerekek vagánykodni fognak. Ki hallott ilyet? Hogy egy osztály péntek délután bezáratja magát, és leereszkedik a föld mélyébe.
Kora reggel befutottak a tévések.  Az udvar diófája alá állították Ottót, aki olyan komoly képpel tartott előadást a föld alatti járatokról, hogy szerintem a tévések is elunták. Rólam egészen megfeledkeztek, pedig én voltam az, aki megmentette őket. Ottó közben meg csak brillírozott: hőforrások, mészkősziklák, borsókövek. Ez már a tévéseknek is sok volt.
Egyikük odaintette Diát. Hullámos, szőke haj, nagy kék szemek, nyilván azt akarták, hogy valaki rémüldözzön a tévénézők színe előtt. Mert Dia pontosan úgy néz ki, mint azok a lányok, akiket a filmekben folyton meg kell menteni. De Dia nem rémüldözött, közölte, hogy ő végig biztonságban érezte magát. És mért ne? Hiszen együtt voltam a barátaimmal, mesélte. Én csak bennük bízom, nem a felnőttekben.
Egy rádiós Tomit faggatta, hogy mit várt a földalatti kirándulástól.
Hogy megszabaduljunk a felnőttektől is, mondta Tomi komoran. Hogy véget vessünk a kizsákmányolásnak. Hogy leszámoljunk minden hazugsággal és elnyomással… és persze a felnőttekkel. Hogy találjunk egy sokkal igazságosabb világot. Mert a forradalom egy életérzés. Olyan, mint a szerelem.
És honnan jött az ötlet, hogy ezt az igazabb világot a föld alatt keressétek?
Ezt először Sanyi vetette föl, nyilatkozta Tomi. Ő volt az, aki meggyőzött mindenkit, hogy érdemes egy új világot megtalálni.
Sanyi, Sanyi, Sanyi! Az meg kicsoda?, kérdezte a riporter.
Álom és valóság könnyen összemosódik a kamaszok képzeletében, mondta az igazgató, bár őt nem kérdezte senki.

És hajnali fél hatkor, mintha mi sem lett volna természetesebb, Dani és Berci is elősétált a hasadékból.
Szentséges ég! Kisfiam!, zokogott Dani anyukája. Nem fáj semmid? Jól érzed magad?
Szomjas vagyok, mondta Dani nyugodtan.
És én még életemben nem láttam őt ilyen magabiztosnak.
Az apukája persze könnyekkel a szemében ugrált körülötte, ölelgette, aztán megmérte a lázát, a vérnyomását, a hülye lámpácskájával bevilágított a szemébe. Végignyomkodta a kezét, lábát, aztán belediktált valami undorító kotyvalékot.
Nem fáj semmid, Danikám?
Hidd el, apu, jól vagyok.
Hogy találtatok ki egyedül?, hüledezett a barlangász lány.
Egy autistának a részletek az erőssége, magyarázta Berci. És én nagyon jól megfigyeltem mindent. Az összes járatot, minden hasadékot. Azt a termet kivéve, ahol a természet törvényei többé nem érvényesek.
Ahol a természet törvényei nem érvényesek?
Berci nem felelt.
Valami történt a többiekkel a barlangban. És talán velem is történt volna, ha nem maradok a pincében Csongorral és Valentinával. Alig lehetett elhinni, hogy ez a nyugodt, csendes fiú ugyanaz a Berci, aki régen felvisított, ha váratlanul megszólították, és őrjöngeni kezdett, mikor a biológiatanár elárulta, hogy a tarhonya nem a tarhonyafán nő, hanem lisztből készítik.
Nem fáj semmid, Bercikém? Kapsz levegőt? Nem vagy fáradt?
Hidd el, anyu teljesen jól vagyok.
És hol van, Sanyi, a barátotok?
Berci csak annyit mondott, hogy Sanyi jól van. Aztán megkérdezte, kaphatna-e egy szelet pizzát, egy ananászosat. Kólát nem kér, ő csak a gyümölcslevet szereti. Réka anyja nagy sebbel-lobbal odarohant hozzá egy narancslés dobozzal.
És érted mikor jönnek a testvéreid, Gréti?, kérdezte tőlem újra Ildikó néni.
Ja, igen!  Most már ideje lenne az én hazautamat is megszervezni. A nagyobbik bátyám talán már kiheverte a péntek esti techno partyt.
Szia, szia! Tudod, hogy hol vagyok?, kérdeztem Dénest.
Ugyan hol? Remélem, az ágyadban, mondta a bátyám morcosan.
Képzeld csak, Dénes, még itt vagyok az iskolában. A többiek elvesztek egy barlangban, de én nem mentem velük, hanem megmentettem az egész társaságot. Kristófot kivéve mindenkit.
A bátyám krákogott. Hát ha jól vagy, és már majdnem mindenkit megmentettél, akkor gyere szépen haza busszal! Nem halsz bele, csak öt megálló 29-essel. Nem várhatod, hogy másnaposan kiugorjak az ágyból, hogy ide-oda furikázzalak.
És letette a telefont. Se a barlang, se én nem érdekeltem különösebben.
És egyetlen osztálytársam sem jött oda hozzám, hogy megköszönje, amit értük tettem.
Közben betoppant Csen édesanyja is – vagyis az a hölgy, akiről mindenki azt hiszi, hogy ő az „igazi”, a hiteles Csen-mama. Mert a felnőttek megjátsszák magukat – elhitetik egymással, hogy tényleg érdekli őket a másik – pedig az egyik kínai nő pontosan olyan a szemükben, mint egy másik kínai. És én is csak egy kínai vagyok, nem engem látnak, csak egy kislányt. Csak a létszám meglegyen, egyedül ez számít.
A főrendőr figyelmet kért, és a konyha közepén bejelentette: útépítő munkások megtalálták Kristófot a Lukács fürdővel szembeni telken. Neki komolyan kificamodott a lába, vannak más sérülései is, kórházba kell vinni, mert nagyon kiszáradt, de a lényeg, hogy megvan!
A szülők éljeneztek, Réka elsírta magát.
Réka és Kristóf? Eddig azt hittem, Réka Sanyiért van oda.
De mit számít? Én ennél fontosabb dologból maradtam ki.
Ennyi öröm után valahogy senkinek nem akaródzott rögtön elindulni.
A barlangászok közben azon vitatkoztak, hogy Kristóf hogy juthatott ilyen messzire. Talán a Szépvölgyi-barlang a Dunáig húzódik? Vagy Kristóf átverekedte magát egy ismeretlen barlangba, aminek eddig a létezését sem sejtette senki? Ezek szerint van egy barlangrendszer a Duna közvetlen közelében, a Lukács-fürdő alatt is?
Elképesztő, teljességgel hihetetlen, bizonygatta a barlangászok vezetője.
Küldtem egy SMS-t a testvéremnek. Seggfej! És tettem utána tíz felkiáltójelet.
De a bátyám arra sem vette a fáradtságot, hogy visszaírjon.
Az igazgató felállt az egyik székre, és közölte a társasággal, hogy itt a vége, köszönjük, de nem kérünk több pizzát. Narancslevet, kólát sem. A gyerekeknek pihenni kell, hétfőn az iskolában majd értékeljük az eseményeket.
Értékeljük, értékeljük, értékeljük.
Most már mindenki szedelőzködött: rendőrök, barlangászok, tanár bácsik, tanár nénik, anyukák, apukák, nagymamák, gyerekek. Előttem Dani ment a szüleivel.
Otthon majd mindent elmesélsz, kisfiam, suttogta az anyukája.
Nem lehet mindent elmesélni, mert történtek nagyon furcsa dolgok is, felelte Dani mosolyogva.

És míg a többieket kocsiba terelték a szülők, majd kikanyarodtak az iskola előtti utcából, én letáboroztam a buszmegállóban. Most éreztem, milyen kibírhatatlanul álmos vagyok.
Már majdnem állva elaludtam, mikor végre befutott a 29-es.
A sofőr, Pali bácsi régi ismerősünk.
Te is benne voltál ebben a barlangi kalandban, Gréta? Épp most beszélnek erről a rádióban.
Hm. Igen. Nem. Vagyis igen. Tetszik tudni, végül én mentettem meg őket.
Pali bácsi elismerően bólintott. És mondd csak, Gréta, tényleg van egy Petőfi nevű osztálytársatok?
Ja, ja, ja, persze, feleltem. Egy nagyon furcsa gyerek.
A Kossuth Rádióban most épp Kristóf beszél.
Minden nagyon klassz volt. Rettentő izgalmas. Szívből örül, hogy megúszta.
De soha többé nem akar barlangot látni.

Leírom, mert nem tudom emlékezni fogsz-e, ha majd felébredsz.

Tegnap beszélgettünk. Eleinte semmiről és mindenről. Én nem voltam jól, te dühös voltál. Odébb raktam a tükröt még a hétvégén, ezért nem akartál a szemembe nézni. Mondhatom szépen vagyunk. Egy darabig sírtam aznap, nem tudom, talán a fáradtság lehetett. Aztán odajöttél és jobb lett. Egy kicsit. Mert szép vagy, amikor sírsz. Mondjuk ma elaludtad a hajad. De azért jól nézel ki, főleg, hogy eltakartad egy kendővel. Kár, hogy a szemedet nem tudod kihúzni. Aztán elkezdtél énekelni. Hamisan. Nem baj, én is hamis vagyok. Én is énekeltem, de csak halkan, mert már hajnal kettő volt. Fáradt voltam, de elkezdted mondani, hogy mi minden az én hibám, és én inkább végig hallgattalak. Vagyis inkább egymást hallgattuk, mert énekeltél, és én rád mutattam közben, pedig nem is láttam az arcodat. A tükör miatt. Nem volt ott. Azt mondtad én tehetek róla, én azt mondtam szeretlek. Én azt mondtam, hogy miattad volt, és gyűlöllek. Nélküled senki vagyok, és te sem létezel, ha én nem vagyok. És szeretsz. Oh, de hogy mennyire. Még sírtál is miatta, mikor még nem vittem odébb a tükröt. Bár jobb is, hogy már nem ott van, mert ha leveszed a pólódat az nem esztétikus. De így ruhában, még a pizsamádban is, nagyon szép vagy. Szinte angyali, mintha Aphrodité volna a tulajdon anyád. Amikor a múltkor a képeket néztük, akkor azt mondtad, hogy aranyos vagyok. Meg szép voltam kislányként. Én mondtam, hogy te is az voltál. Aztán inkább filmet néztem, mert meguntam egy kicsit, hogy ott vagy.

De milyen szép voltál ma is, a visszatükröződésben, de lehet azért, mert csak egy pillanatra néztünk farkasszemet. Még jó, hogy ennyire szeretlek, meg, hogy te se tudod mi lenne nélkülem. Kinevettél, amikor azt mondtam, hogy megcsókolnálak. Mondjuk az is igaz, hogy te sokszor elfelejted, hogy nem mindig vagy okos. Még jó, hogy néha igen, különben, hogy szeretnélek. De szeretlek, ez a lényeg.

Azt hiszem, holnap visszarakom a tükröt, mert hiányzik az arcod. Egy kicsit.

∞ Värttinä: Raijan joiku (Miero, 2015)

nem akartam, hogy kiegyenesedjen az út, mert tetszett a görbe. hogy a fák eltakarják az előrének a végét, hogy nem lehet egészen belelátni a Napnak az útba. de a fáknak is útja volt ez, és a fáknak innentől másfele volt az előréjük, szóval kiegyenesedett az út és a Nap belezuhant az ösvénybe. sugárról sugárra, ahogy a sugarak pocsolyáról pocsolyára, a pocsolyák gödörről gödörre.

a felhők az égen külön álldogáltak, nem akartak egymáshoz odamenni. a fáknak meg a lombjaik, vagyishogy a lomboknak a leveleik, a leveleknek a széleik meg közepeik szépen összekanyarodtak, hogy az égboltot diribdarabra vágják. elbújt az ösvény, és az erdőnek is ez lehetett a vége, eddig jutottak el a fák, tovább még nem, itt álltak meg, nézni a Napot, ahogy a füvek élein bukdácsolnak a sugarai.

kicsi fehér virágoknak a sárga közepeik, ahogy kicsit fölfele néznek. meg lefele néző virágok is vannak, azok a gondolkozóak, nehéz a fejük a sötétben vándorlástól, nem tudnak a Napba nézni. nézz rám, ha velem beszélsz, mondja a Nap. egy felhő a Nap elé megy, vagy a Nap ment be a felhő mögé, csendben várnak a virágok. kunyhó van a következő erdő előtt, odarakták, még mielőtt kunyhó volt.

aztán összekunyhósították a fákat, a kereteket az ablakok köré, az ajtókat a szobák közé. ott ül benn az öregember, nézi a tüzeket, amiket a másik fák csinálnak, amik nem akartak kunyhók lenni, s ezért mentek tűznek. az ajtója nagyon csukott, de kinyitogatja nekem, mikor meglát az ablakban. leülök a tüzekhez, nézzük, milyen görbe a fa, amikor tűz. az öregember sem mer a Napba.

háttal ülünk az égnek, mert az az ablakban lakik innen, és a tűz az nem olyan ablak, amibe belefér az égbolt. három ablak lakik itten, a hátunk mögött, meg lakik még néhány, a másik szobákban. mindegyiknek saját ege van, saját Nappal, amit jól eltakargat, gondoz. egészen be lehet csukni az ablakoknak az egét, ott lakik a karnisról lelógva a függöny, minden ablaknak van, nem osztozósak.

kiengedett nekem a csapból egy kicsike vizet, meg van neki csinálva a kút, hogy abból a víz belejöjjön a csapba. de nem akarok inni a vízéből, ami a kúté, ami a földé, ami a vízé. az öregember megmutatta a kutat is, kint, de csak fölülről, ahonnan pont nem látni, hogyan talál bele a csapba a víz. ittam a vizéből, nem volt egészen kút íze, inkább beleesett napsugár és levegő íze volt.

össze voltak tüzesülve a fák, már majdnem csak tüzek voltak. vannak olyan fák, amik vízben nőnek, de azok nem lesznek vizek. tűzben nem nőnek fák. összekuporogtak az esőcseppek az ablakon, kinéztem, benéztek. a fáknak az összes lombjaik a vizekkel voltak telerakva, ott csurgott meg gömbölygött a sok csepp lefele, a földbe. ivás van kint, isznak a gyökerek.

a bútornak csinált fák azok nem szeretik a vizet, ha rájuk ugrik egy csepp, azt le kell törölni. a kunyhónak csinált az olyan, annak szeretnie kell, ha rája esnek az esők. az öregember megmutatta még a könyvnek megcsinált fákat is, amiket lapozni lehet, pedig se a kunyhót, se a bútort, se még a fát se nem lehet lapozni. és ott lehet olvasni a lapokon a fákról, a lapokról. a betűkről, amikkel írták.

összebetűsítették a mondást, hogy lehessen a fákból összekönyvesített lapokra ráírogatni, amiket beszélünk, hogy el lehessen olvasni, ne kelljen mindig újra elmondogatni, meg hogy legyen, ne legyen vége attól, hogy már senki se mondja, senki se gondolja. meg hogy az iskolában lehessen eléje tenni a nagyoknak, hogy meg kelljen belőle tanulniuk a betűket, el tudják olvasni a többit.

az esők leértek mind, belebujkáltak a földbe. összekuporodott a Nap, ahogy bújt be az égbe. itt újrakezdődnek a fák, merthogy ez egy erdő, ahol a fáknak a menései vannak. attól erdő, hogy a fák itt mendegélnek. amikor befejeződik az erdő, jön megint a fű. egymást nézik az erdők. diribdarabra vannak vágva a mondások a betűkkel, a fák a kunyhókkal, az erdők a füvekkel.

2018. 01. 07. 16: 18–2018. 03. 29. 18: 08: 03

(Illusztráció: Marilyn Peeters: West Coast Forest, Gill Bustamante: Summer Meadow with Swallows)

A szemek átlagosan tizenhetet pislognak percenként. Egy másik oldalon ez az érték tizenhat, egy harmadikon tizennyolc is lehet. Tizenhéttel számolva ez naponta 16320, évente közel 6 millió pislogást eredményez. Nyilvánvalóan merő pislogás az ember. Fokozott koncentráció, összpontosítás, éber figyelem következtében a pislogásszám lényegesen kevesebb. Nem bír, elfelejt, képtelen leereszkedni ilyenkor a szemhéj, becsukódni a szem. Figyelme tárgya nem hagyja. Másrészről a pislogással kiesett idő okán érzett kétségbeesés szorongathatja alkalom adtán a megfigyelőt, mintegy a figyelem folytonos fenntartására sarkallva. Újabb, korábban soha nem tapasztalt látnivalót ígérve, netán, és ez legalább olyan fontos, remélni sem mert, vagy nagyon is remélt, az esetleges előzményekből következő látványosságban bízva néz mereven maga elé bárki. A látnivaló általában egybeesik valami megértésével. A pislogás nemcsak hátráltatja, de veszélyezteti is azt. Nyomát vesztve valamilyen nélkülözhetetlen részletnek, a pislogás alatt meghiúsulhat, vagy ami gyakran még rosszabb: felismerhetően részleges marad. A pislogás kikapcsolásával, amit a megfigyelő sokáig nem vesz észre, a tudat a vizuális folyamatosságot biztosítja – semmi nem téveszthető szem elől, a megértés egyik alapfeltétele tehát adott. Lehet egyfolytában bámulni, érthetővé téve valamit, ami tulajdonképpen nincs ott. Esetenként azonban szúró fájdalom lép fel szemszárazság miatt, megszakítva ezzel a megfigyelést, kockáztatva az aktuális látnivaló megértésére irányuló kísérletet. Igen, valós probléma, pislogás nélkül kiszárad a szem. A héj fönnragad, a szemgolyó nyikorogva mozdul, kellemetlen érzés, valóban. A szemhéj egyenletes, körkörös dörzsölésével a kötőhártyára visszajuttatott folyadék, a könny enyhíti leggyorsabban a fájdalmat, vagy bármilyen szemkímélő szemcsepp. Neki a bal szeme az érzékenyebb, az szárad ki, majd könnyezik elsőként, azzal kacsint, kancsalít. Bal szemes – ha nincs még, lehetne ő ilyen. Kétbalszemes. Olyan, aki nem lát a szemétől. Elkalandozott, pedig már milyen jól értette.

Ilyesmire gondolni sem mer. Nem lesz baj, mindegyre hajtogatja, elragadóan magabiztos léptekkel haladva fölfelé az ormótlan márványlépcsőn. Komoly feltűnést keltve Hamupipőke tipeg hasonlóan derűsen a bálban, egy szerencsésebb kimenetelű történetben.
Vajon mennyi ideig visszhangzana a visítása? – még egy sikkantás is hosszú perceknek tetsző pillanatokig tart. Az ezt követő kuncogásával sincs ez másként. Mintha nem belőle jönnének ezek a hangok. Ezek szerint nem emlékszik a saját hangjára, pontosabban arra, hogy ilyeneket is tud; felszabadító érzés.
Az épület, tág teret kínálva Emi képzelgéseihez, egyszersmind könyvtárnyi irodalmat idézve, mozdulatlan csöndbe dermed. Nem nyílnak ajtók, nincsenek elképedt tekintetek, senki sem szólongatja. Nincs, akit halálra rémíthetne, ami igazán rémisztően hat.
Hogy lehet az, hogy sosem járt itt, és mégis felismeri a folyosó falára bekeretezve fölfüggesztett vízfestményen az elcsurgott vöröstől maszatos arcú, szőke kislányt. Kezében pöttyös labdával, válla fölött ívelő, a papír jelentős részét betakaró, citromsárga nappal a háta mögött, nyugodtan álldogál, egyúttal azt az eseményt is megörökítve, ahogy elsőként suta alkotójára mosolyog.
Ez csak egy dolog.
A társalgó méregzöld karosszékének párnája mellé becsúszva találnia kell egy katicás hajcsatot; íme. A kilincs mellett, a terebélyes, városra néző ablaküvegre lehelve korábbi, ujjbeggyel fölírt szó válik láthatóvá: most. Igen, valahonnan tudja mindezeket.
Azt is, hogy azonnal benyit ezen az ajtón; odabent elegáns iroda és a sötét íróasztal mögött öltönyös férfi várja. Udvarias, mosolyog, hellyel, kávéval, ásványvízzel, keksszel kínálja. Fecseg, szóval tartja, amíg kiszolgálja, aztán leül. Megigazítja zakója hajtókáját, jóllehet nincs rajta gyűrődés. Megigazítja szemüvegét, jóllehet nincs szeme.   Döntenie kell, nincs más megoldás.
Emi nem akar választani.
Akkor kénytelen lesz ő.
Arról hallani sem akar Emi.
Muszáj.
Kéri Emi, ne tegye.
Sajnálja, mondja a férfi, határozott. Mostantól Emi némuljon meg.

Kép: M. C. Escher

Játszódik Magyarország egyik vidéki városában, 2021 tavaszán

Egy napos hétfő délután

Mind a négyen feltették a maszkot. Hanna nyafogott: – Utálom, bepárásodik tőle a szemüvegem. Az anyja egy szúrós pillantással némította el. Bence, szokás szerint nem várva meg, míg nővére befejezi a mondatot, azt tudakolta, mennyi ideig fog tartani az ügyintézés, és vajon lesz-e mellékhelyiség a hivatalban. Keze közben a zsebében matatott, ellenőrizte az expedícióra magával hozott gumicukor-állományt. Ambrus lezárta az autót, és vállára vette a Magyar Pszichiátriai Társaság vándorgyűlését reklámozó textil szatyrot. Benne volt a gyerekek könyve, innivalója, valamint egy vaskos dosszié a különböző hivatalos iratokkal. Nagyon pontosan érkeztek. A lépcsőn nem állt egy lélek sem, Gerda meg is rémült: csak nincs még mindig ebédszünet? A biztonsági őr udvariasan nyitotta az ajtót: – Jó napot kívánok, milyen ügyben jöttek? Gerda hagyta Ambrust beszélni. Ha külföldön voltak, általában ő vitte a prímet, a férje valami megmagyarázhatatlan okból ódzkodott tőle, hogy idegen nyelven rendeljen az étteremben, kérjen segítséget a bolti eladótól, vagy intézzen bárhol bármilyen ügyet.

Most azonban Magyarországon kellett ügyet intézni, nem is keveset. Két külföldön született gyerek elkallódott magyar anyakönyvi kivonatát pótolni, számukra magyar személyi igazolványt, lakcímkártyát és adókártyát beszerezni nem egyszerű feladat rendes körülmények között sem. A helyzetet tovább nehezítették a járványügyi korlátozások, valamint az a tény, hogy a család mindössze a húsvéti szünidő két hetét tervezte idehaza eltölteni. Halasztást azonban nem tűr az ügy, a ház épül, be kell adni a bankhoz a hitel-igénylést. Gerda szívét melegség töltötte el már a gondolatra is, hogy közel húsz év után hazatérnek. Véget érnek a hónapokkal előre való utazás-szervezések, állandó csomagolások. Ha a nagymamánál akarnak ebédelni, elég lesz előző este szólni. Esetleg két nappal korábban. Lázmérés és kézfertőtlenítés után bebocsátást nyertek az előtérbe, és letelepedtek az ablak alatti puffokra. A helyiség tiszta és modern bútorokkal berendezett volt, nagy ablakokkal, a sarokban hatalmas fikusszal.

Ablak, kormányablak, egyablakos rendszer, ízlelgette Gerda a szavakat. Nyugaton ezt úgy mondják, one-stop-shop. Amikor mindent egy helyen lehet elintézni. Hirdetik is szép, színes videókkal a falra akasztott képernyőkön, hogy a járművel, jogosítvánnyal kapcsolatos ügyintézés is ide tartozik. Szerencse, hogy bevezették ezt a rendszert, így biztosan meglesznek az okmányok hamar. A hivatali ügyintézésektől általában nem volt jó kedve, ám ez eltörpülni látszott a megannyi teendő közepette. Eddig minden gördülékenyen alakult, az építkezés és az iskolákba beiratkozás is. Bence azonnal olvasni kezdett, már csak néhány oldal volt hátra a Kétévi vakációból. Hannának nem nagyon fűlött a foga az Egri csillagokhoz, de még nem akarta a tabletjét elővenni. Mostanában elég gyorsan lemerül, kímélni kell az akkut, jól jön majd még egy kicsit később.

Kisvártatva a hármas ablakhoz léphettek. A gyerekek elfoglalták az ügyintéző asztala előtt álló két széket, így a szülők állva maradtak mögöttük. Filigrán hölgy nézett szembe velük, biztatóan mosolyogva. Ambrus vidáman és jól felépítve adta elő a meglehetősen hosszú történetet az elkallódott kivonatokról, a CSOK igényléshez beszerzendő okmányokról és a fojtogató határidőkről. A nagy monológban kissé ki is melegedett, ezért kibújt a kötött pulóveréből, és azt akkurátusan a Hanna által elfoglalt szék támlájára terítette. Gerda ezalatt lendületesen szedte elő és csúsztatta be a kis résen át a hölgy elé a birtokukban lévő iratokat. Bence a haját turkálta, félig még öntudatlanul, lélekben már készült a hamarosan sorra kerülő fényképezkedésre.

Azonban amikor Ambrus odáig jutott a magyarázatban, hogy nem tudnak születési anyakönyvi kivonatot bemutatni, rövid úton kiderült: annak hiányában lehetetlen továbblépni, és ezen nem változtat az érvényes magyar útlevél megléte sem. Dolguk végezetlenül, sebesen távoztak hát, és a helyi anyakönyvvezető felé vették az irányt, a kérdéses okmányok beszerzése végett. Gerda a férje arcát fürkészte, és mivel azt továbbra is megnyugtatóan vidámnak látta, megnyugodott ő is. Így ment ez rendszerint, már vagy huszonöt éve. A Főtéren a korlátozások ellenére is nyitva voltak a fagylaltozók, így okvetlenül be kellett térniük egy gombóc sós karamellára, amit a közeli templom körül sétálgatva fogyasztottak el. Gerda szemügyre vette a könyvesbolt kirakatát is. Jó néhány kötet érdemes lenne megvásárlásra, amint kinyithatnak az üzletek. Ambrus eközben a szemközti ház lábazatán lévő díszkő burkolatot tanulmányozta. Mutatós megoldás, de a miénk ennél különlegesebb lesz, állapította meg magában elégedetten. Ragyogott a nap, Húsvét előtti boldog várakozás úszkált a levegőben.

Két nappal később, egy hűvös szerda délelőtt

Gerda idegesen kotorászott a táskájában rágógumi után. Rendkívül praktikus darab, kis zseb, nagy zseb, kívül, belül, csak éppen azt nem találni, amire a legsürgősebben szüksége van. Persze lehet, hogy a gyerekek fogyasztották el az utolsó szemet is. Igaz, akkor legalább az üres csomagot megtalálná, a szemetet nem szokták maguk után eltüntetni. Régi rossz szokása volt, hogy az ajkát harapdálta, és minél inkább belejött, annál nehezebben tudta abbahagyni. A körömrágásról már alsóban leszokott, helyette jött ez az átkozott ajakrágcsálás. Nehéz tenni ellene, az embernek a saját szája, benne a fogaival mindig kéznél van, egy kis képzavarral élve. Nemcsak sebes lesz belül, de a kívülállók hülyének nézik, olyan fintorba torzul az arc, mintha szélütött lenne. Csakhogy, ez most a maszk miatt nem látszik. Akkor még nagyobb a kísértés. Egy fogpiszkáló kellene, vagy legalább egy rágógumi. – Megnéznéd még egyszer, hogy nem jött-e meg az a nyamvadt email? – fordult Ambrushoz, aki ezalatt ügyesen bemanőverezte a karcsúnak éppen nem nevezhető Ford Galaxy-t a hivatal parkolójában magasodó gesztenyefa árnyékába. Kiszálltak, Ambrus végigpörgette a telefonján a leveleit, majd reményvesztett arckifejezéssel csúsztatta a készüléket a farmerja zsebébe.

Ugyanaz a bajuszos biztonsági őr volt szolgálatban, mint két nappal ezelőtti ittjártukkor. A bajuszt látni nem lehetett ugyan a maszk alatt, de Gerda tudta, hogy bajusza van. Nem lehetett másként. – Friedmann Klárához jöttünk, meg volt beszélve fél tizenkettőre, már jártunk itt hétfőn. Lázmérés és kézfertőtlenítés következett, protokoll szerint. – Kedves Klára, most csak azért jöttünk, hogy jelezzük: ne várjanak ránk a megbeszélt időpontban, ugyanis tegnapelőtt az anyakönyvi hivatalban nem jártunk sikerrel. – Ambrus erőfeszítést tett, hogy a maszkban is tagoltan és jól érthetően beszéljen. – Amíg a pár éve létrehozott elektronikus rendszerbe át nem vezetik a gyerekeket, addig a hölgy nem tud nekünk másolatot kiadni. Az elektronikus rendszert pedig Pesten kezelik. Beszéltünk velük telefonon, írtunk nekik emailt, kifejtve a sürgősség okát, azonban egészen mostanáig nem kaptunk választ. A gyerekeket ezért most nem is hoztuk magunkkal. Az ügyintéző hátrébb csúszott székével a plexi fal mögött, és szemüvegét levéve megdörzsölte a halántékát. Gerda hallani vélte, hogy sóhajt, és emberi együttérzést látott a szemében.

– Gyuri, engedj be néhány ügyfelet, ennyien nem várakozhatnak egyszerre az előtérben – a kék blézeres irodavezető hangja fáradtan csengett. Két ablakkal odébb négyévesforma fiúcska nyűglődött a széken, türelmetlenkedett, míg az édesanyját fényképezték a terem végében. Az elébe tett képeskönyv szemmel láthatólag egy csöppet sem érdekelte, a csuklós busz, amit az imént még fel-alá tologatott az asztalon, épp leesett a földre, az iratkupac tetején heverő színes szövegkiemelőt pedig nem sikerült megkaparintania.

Ambrus megérezte a telefon rezgését, rápillantott a képernyőre, majd egyszerre fordult a feleségéhez és az ügyintézőhöz. Kicsit olyan képet vágott, mint aki nem hiszi, hogy április közepén havazhat. – Most jött meg a központi hivataltól az email, bekerültek a gyerekek az elektronikus nyilvántartásba. Gerda szíve hevesebben kezdett dobogni, Friedmann Klára arca pedig felderült, és a szolgálatkész hivatalnokokra jellemző lelkesedéssel sorjázta a tennivalókat. – Akkor most el kellene menniük a városközpontba az anyakönyvi kivonatokért, és a gyerekekkel együtt visszajönni. Meg tudják oldani egy félórán belül? Nekem egyig tart a munkaidőm. A házaspár összenézett, gyors fejszámolást végeztek magukban mindketten, majd bólintottak.

Te vezess, tegyél ki a hivatalnál, menj fel a gyerekekért, addig megszerzem a papírokat, és a visszaúton felvesztek – katonai vezetőket megszégyenítő határozottsággal pattogtak Ambrus szájából a vezényszavak. Gerda már a harmadik pirosnál ácsorgott, magában sziszegve a rosszul összehangolt lámpák miatt, amikor megszólalt a telefonja. – Nálad maradt a személyim, légy szíves azonnal fényképezd le és küldd át a telefonomra. A férje hangja feszült volt, és a szokásosnál erősebb. Amint lehetősége nyílt rá, félrehúzódott. Nem állította le a motort, de a féken tartotta a lábát, el ne induljon idejekorán. Miután megvolt a másolat küldésével, tárcsázta az anyját: – Úgy alakult, hogy be kell jönniük a gyerekeknek is, öt perc múlva odaérek értük, gyertek a kapuhoz. – Még nem fejeztük be a sakkpartit – hallatszott a háttérből Bence méltatlankodása.

Mire visszaértek a főútra, Ambrus már velük szembe sétált, diadalmasan lobogtatva a frissiben beszerzett – mondhatni, még meleg – születési anyakönyvi kivonatokat. A hivatal lépcsőjén addigra jókora sor kígyózott. A biztonsági őr sehol. A levegő kezdett megtelni nyugtalansággal, és talán koronavírussal is. – Elnézést, hogy előre megyünk, de megbeszélt időpontunk van, és ma már másodszor jövünk. – Gerda jóhiszeműen magyarázkodott a feldúltan rámeredő, mackónadrágos férfinak. Hálásan tekintett a felbukkanó Gyurira, szinte barátként üdvözölte. Az őr beengedte a családot, útját állva a mackónadrágosnak.

Az elkövetkező két és fél óra alatt Gerda megfeledkezett arról, hogy általában fél óránként szokott inni, és óránként mosdóba menni. Angyali türelemmel ült, mintha csak filmet nézne, peregtek előtte az események: Friedmann Klára áttanulmányozta a számtalan dokumentumot, gépelt, nyomtatott, rubrikákat töltögetett, kiadta ellenőrzésre, majd kijavította az első körben vétett hibákat, lefényképezte a gyerekeket, újra gépelt és újra nyomtatott. Ha elakadt, egyeztetett két másik kolléganőjével, egy esetben pedig telefonos segítséget is igénybe vett. Különös módon Bencének sem jutott eszébe a mosdó, holott máskor nehezen birkózik meg az életnek eme kihívásával. Most kizárólag amiatt fejezte ki nemtetszését, hogy tizenkettedik életévének betöltése előtt nem írhatja alá saját kezűleg a személyi igazolványát. Amikor a különleges vonalvezetésű faliórán a kismutató félúton járt a kettes és a hármas között, Friedmann Klára kiadta az elkészült lakcímkártyákat és a személyi igazolványt igénylő lapok másolatát. – Az okmányokat és az adókártyákat postán fogják kézbesíteni, valószínűleg egy bő hétbe is beletelik. A házaspár hálálkodását hallva heherészve hozzátette: Ugyan, nem probléma ez a kis túlóra, a gyerek addig otthon nem ebédelt, de hát nem kell mindig enni, nem igaz?

Szabadlábra lettek helyezve. Kicsit fáradtan, de bizakodva tértek haza, várakozással tekintve a családi programok elé. A bő hét egy szempillantás alatt eltelik majd, van addig is más intéznivaló – Gerda melegen és támogatóan szorította meg Ambrus kezét.

Nyolc nappal később, egy hófúvásos, jégdarával tarkított csütörtökön

Ambrus úgy körözött a nappaliban, mint egy távirányítójával kapcsolatot vesztett drón. Dühös szusszanással lökte le a telefont az asztalra, hogy fél perc múltán újra felemelje, és tárcsázzon egy másik számot. Végre sikerült eljutnia egy ügyintézőig. – Tehát az adószám már létezik a rendszerben, de telefonon nem tudja megmondani. Volna szíves felvilágosítani, hogy miért nem? Hiszen az ügyfélkapun keresztül hívtam, azonosítottam magamat a rendszerben, következésképpen látható, hogy én vagyok a gyerek apja. Nem látható? Tényleg, csak az anyja neve van nyilvántartva az elektronikus rendszerben. Akkor megkérem a feleségemet, hogy ő telefonáljon. – Gerda ekkor lépett be, kezében a Hanna pulóverével. Fintorogva szaglászta – jó erős istállószaga van, mehet a mosásba. Már nyúlt a telefonért, de a férje hangja megállította. – A gyerek anyjának sem mondják meg telefonon? Akkor mit javasol? Csak személyesen? Covid idején? – az utolsó kérdést már inkább csak magában hörögte.

– Na, megvan végre az az adószám, vagy micsoda? Holnap is mehetek lovagolni? Mert most Klári is tudna jönni, szóval jobb lenne együtt. Ugye, nem kell még egyszer a hivatalba menni? – Hanna, a hidegtől kissé kipirult arccal, egy marék jégdarát tartva a kezében futott be a teraszról, és egy szuszra hadarta el az összes kérdést. Közben azon igyekezett, hogy a jégdarát, mielőtt még megolvadna, eljuttassa a fotelban ülő testvére nyakába.

Ambrus újra tárcsázott, majd várt. Folytatta a körözést, ami Gerdát annyira idegesítette, hogy inkább a mosógép bepakolása mellett döntött. Aggodalommal töltötte el a gondolat, hogy az eredetileg tervezett két hétnél tovább is itt kell állomásozniuk, pusztán a hivatalok szervezetlensége miatt. A kormányhivatal helyi irodája elküldte őket az önkormányzathoz, az anyakönyvvezetőhöz, aki viszont visszautalta az ügyet a kormányhivatalhoz, ezúttal a központba. Akkor voltaképpen hány ablakos ez a rendszer és melyik ablakot fogják kitárni előttük, ha egyáltalán? Mikor visszaért a nappaliba, Hanna éppen a nagymamát tájékoztatta csevegő hangnemben: – Három nap múlva lesz a költészet napja, amit József Attila születésnapján ünneplünk. Hétfőre Ibi néni szabadon választott verset adott fel, szerintem én József Attilától fogok valamit megtanulni, csak még nem tudom, hogy mit.

– Talán emlékszik ránk, múlt héten hosszasan időztünk Önnél. Igen, a gyerekekkel. Bocsásson meg, hogy zavarom, de sürgősen szeretnék egy időpontot kérni, mert az imént a központi telefonszámon azt a tájékoztatást kaptam, hogy már elkészült a gyerekek adókártyája, látható is a szám a nyilvántartásban, de nem adják ki, csak személyesen. Ha adóügyben foglalok időpontot, akkor meg kell adnom az adószámomat? De csak a sajátomat tudom megadni, hiszen a gyerekét még nem kaptam meg. Éppen ezért telefonálok. A gyerek nem telefonálhat, mert kiskorú, nincs ügyfélkapuja sem. Nem tudok akkor időpontot foglalni?… A saját nevemre nem lehet?… Értem… Köszönöm…

„édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” – ez a vers jó lesz, Mama! – csilingelt fel Hanna hangja a kezében tartott verseskötet fölött. Örömében még tapsolt is. 81 forint volt a könyv eredeti ára a hátoldalra nyomtatva, valamikor a hetvenes években, de tavaly vették antikváriumban. Már nem akarták magukkal vinni, tudván, hogy hamarosan itthon lesznek.

Gerda mozdulatlanul állt, az ablakon át kinézett a jégdarától fehérlő kertre, a kert fölött pedig tovább, a főút irányába. Ott van a hivatal is, azok között az épületek között. „édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” – suttogta maga elé, üresedő tekintettel, és hideg kezével még mindig az istállószagú pulóvert szorongatta, amit gondolataiba merülve végül elfelejtett berakni a mosógépbe.

Dermesztő hideg éjszaka volt, a januári holdvilág sápadt fénye szikrázott a fagyos havon. Az öreg vadőr az órájára pillantott, negyed tizenegy volt. Nem baj – gondolta magában –, majd holnap később jövök ki. Ilyen tájt már nem jön a vad, ezért a férfi csalódottan hazafele vette az útját. A ház mintegy félórányi járásra volt az út szélén. Az öreg cserépkályhában még estéről maradt annyi parázs, amire csak egy kis száraz gyújtóst kellett rátenni, és máris lobogott a tűz. Megéhezett az erdőt járva, elővette a megmaradt pörköltet, fölmelegítette, és megvacsorázott. Evés után végigdőlt az ágyán, hogy kinyújtóztassa megfáradt végtagjait. Az óra mutatója már éjfél felé járt, amikor elaludt.

Az erdő csöndes volt csak itt-ott hallatszott egy-egy faág reccsenése. Minden fázott a nagy hidegben, dideregtek a fák, és még talán a levegő is megfagyott. A környéken minden csendes volt, pihent a táj, az erdő és a vadőr is. Egyvalaki viszont nagyon is ébren volt, ennek a valakinek a nagy hideg sem ártott, testét megvédte a serte alatt lapuló pihés szőrzete, no meg a vastag zsírréteg. Az öreg kant jól ismerték a környéken, több gyümölcsösben és veteményesben is tiszteletét tette már, hogy hatalmas agyarával és igen kemény orrával kitúrja a fiatal almafákat, amit a gazdák ültettek, és azokból lakmározzon. Már két éve tudtak a létezéséről, de eddig nem voltak képesek kézre keríteni. Nagyon óvatos állat volt. A Máramarosi havasokból járt át az Avas-hegységbe, annak is az északkeleti részébe. Késő éjszaka jött, hiszen nagy távolságot kellett megtennie, és dolga végeztével hajnaltájt el is vonult a nappali pihenőhelyére. Sosem járt egy csapáson, sosem távozott ugyanazon az útvonalon, amelyiken érkezett. Éppen ezért volt nehéz elcsípni. Ezen az éjszakán is későn érkezett, és már pitymallat előtt eltűnt, de véletlenül sem azon a válton jött, ahol a vadőr várta. A kis vadászházban a cserépkályha lassan kezdett kihűlni, már jó ideje nem volt, aki fát tegyen a tűzre, és így hajnaltájt a hideg méginkább megmutatta az erejét. A vadőr arra ébredt, hogy fázik. Felült az ágyon. Az órájára nézett, mindjárt fél hat.

– Jól  elbóbiskoltam – gondolta magában, és följebb húzta az asztalon pislákoló petróleumlámpát. Rágyújtott egy cigarettára. Ráérek még – gondolta magában, és nyugodtan pöfékelt tovább, közben azon tűnődött – vajon megjárta-e és vajon milyen tájt. Nagyon szégyenletes dolog a gazdák és a főnökei előtt is, hogy nem tud elbánni egy vaddisznóval, ami annyi kárt okozott. Hiszen, ha azok tudnák – duzzogott magában –, hogy ez nem egy közönséges disznó, ez egy hatalmas és nagyon okos vadkan – gondolta.
No, de nem baj, ma pontot tesz a dolog végére, ma addig  marad kint, amíg ki nem várja, ha közben megfagy is.

A reggelizés alatt eldöntötte, hogy körbejárja az egész területet, és ott fog lesben állni, ahol már rég nem járt a kan. Miután mindent elrendezett a kunyhóban, még a cserépkályha tűzterét is megpakolta, elindult a felderítő útjára. Mikor kilépett a vadászházból, érezte, hogy a hó már nem annyira fagyos, nem annyira ropogós, mint az éjjel. Enyhül az idő – gondolta és elindult a szokásos körútjára. Délfelé valóban megenyhült az idő, fátyolfelhős lett az ég. Havazni fog – gondolta –, de ez neki csak jót jelent, mivel jobban fogja bírni az éjszakai lest. Területe legtávolibb részét kereste fel, ami egy szép fenyves és vegyes erdő volt. Tudta, hogy amikor havazik, a nagyobb vad szereti a fenyőfák védettségét, és ezen a helyen volt egy pompás, még a nyár folyamán összetákolt magasles. Ezt a nézte ki magának éjszakára. Lerakta cókmókját, és fenyőágakkal kibélelte az építményt oldalról és alulról, hogy a lába se fázzon, még a tetejére is rakott, ha esetleg nagyobb havazás lenne az éjjel, biztonságban legyen. Dolga végezetével hazasietett kis tanyájára, a délutánt pihenéssel akarta tölteni, hogy bírja majd a virrasztást. Sokat nem pihenhetett, amire a vadászházhoz ért, délután fél kettő volt. Tüzet rakott, ebédet s egyben vacsorát is készített, hogy a lesen ne keljen vacakolni azzal sem. A termoszát megtöltötte forró teával, az biztos jót tesz az éjszaka folyamán. Mire mindezzel végzett, már két óra is elmúlott, de ő úgy döntött, hogy azért mégis ledől egy órácskára, ki kell pihennie a nap fáradalmait.

Nehezen tudott elaludni, amikor végre elnyomta az álom, a nagy kannal hadakozott.  Egy idő után úgy döntött, nem gyötri magát tovább, felült az ágyon, megnézte óráját: fél négyet mutatott. Épp ideje indulni, gondolta. Már erősen sötétedett, amire a magasleshez ért. Lassan mozgott, nehogy kiizzadjon, mert akkor megfázhat. Fölmászott, a szénával megtömött zsákot maga alá helyezte, a hátizsákot a termosszal maga mellé rakta, ezután megtöltötte drillingjén mind a három csövet. A jobb csőbe ólom töltényt, durva golyót helyezett, a balcsőbe durva sörétet, az alsó csőbe durva burkolatút rakott. Mire mindezzel végzett, korom sötét lett. Egyedül csak az ösztöneire hagyatkozhatott, meg a kevés világosságot adó hóra, de így is elég jól belátott egy 50 méter sugarú területet. Ez a világosság elég volt ahhoz, hogy a kellő időben biztosan célozhasson. Elkezdődött a hosszú bizonytalan várakozás.

Rágyújtott egy cigarettára, a fenyőfa ágai nem engedték kiszivárogni a füst szagát. A fenyves és a vegyes erdő között egy mély völgy terült el, ezt figyelte, innen remélte a ravasz vaddisznó felbukkanását. Október óta ezen a helyen nem járt a kan. Telt-múlt az idő, de semmilyen vadmozgás nem volt a környéken. Közben nagy pelyhekben megindult a hóesés, ami belepte a magaslesre felrakott fenyőágakat is. Zseblámpája segítségével megnézte az óráját, negyed tizenkettőt mutatott. Eközben a mély völgytől balra, a vegyes erdőben, mintha valami megmozdult volna. A vadőr megélénkült, az álom is kiment a szeméből, feszülten figyelt a mozgás irányába, valami biztosan mozgott, úgy tűnt, mintha a hegyoldal egy része csúszna alá. Nagyot dobbant a szíve, mikor kis idő után észrevette, hogy egy hatalmas disznó közelít felé. A nagy kan tolta maga előtt a havat a lassú mozgásával. A vadőr egyre izgatottabb lett, tisztában volt azzal, mit lát, és nagyon tartotta magát, hogy idő előtt ne lőjön. Készenlétbe helyezte a fegyverét, a felséges állatnak, ha tartja az irányt, néhány méternyire kell elmennie a magasles mellett.  Végtelenek tűnt a várakozás, de tudta, ha most elhibázza, soha többé nem lesz alkalma elkapni.  A vad egyre közelebb ért. Lassan, körültekintően, óvatosan, de közeledett. A férfi már a vállánál tartotta a fegyverét, mikor a nagy kan a rejtekhelyével egy irányba ért. Megállt, szimatolt, figyelt, valami nem tetszett neki. Ebben a pillanatban dördült el a drilling alsó golyós csöve, a vad összeesett, de abban a pillanatban fel is ugrott, mire megkapta a jobb cső tartalmát is. Ám az energia, ami egy ilyen hatalmas állatot hajt, még mindig működött, ezért a vadőr a balcső tartalmát is ráürítette, amitől végképp összeomlott. A vadász ösztönszerűen áttöltötte fegyverének mind a három csövet, de mivel látta, hogy a vad nem mozdul, visszaült a helyére és rágyújtott. Most érezte csak igazán az elmúlt percekben átélteteket, úgy érezte, mintha az egyik percben fázna, a másikban forróság öntené el a testét, és közben kissé remegett is. Ez volt ama bizonyos vadászláz, amit csak igazi, vérbeli vadász szokott érezni nagyritkán.

A cigaretta elszívása után lemászott a lesről, hogy közelebbről is megtekintse a hőn áhított remete kant, ami két éven keresztül annyi sok gondot és álmatlan éjszakát okozott neki. Odaérve a vadhoz felkattintotta a zseblámpáját, egy hatalmas állat hevert ő hóban, körötte véres katyvalék keveredett a természet fehérségével. Egyedül nem is bírta átfordítani, rekord nagyságú vaddisznó volt. Nagy volt az öröme, de mit kezdjen magában egy ilyen állattal? Úgy döntött, a töltényhüvelyeket és zsebkendőjét ráteszi a vadra, ily módon a róka, a farkas, vagy más ragadozók nem mennek a közelébe. Haza sietett a tanyára, azzal a tervvel, hogy holnap az erdészet kocsisával meg még néhány emberrel beviszik a tetemet a településre. Az éjszaka hátralévő részét már nyugodtabban, alvással töltötte. Másnap aztán minden úgy történt, ahogyan eltervezte. Az erdészet udvarán már tudtak az esetről, és mivel a kollégái közül sokan hallomásból ismerték a nagy kant, eljöttek megnézni, milyen is az valójában.  A főnökétől dicséretet kapott a jól végzett munkájáért. Az agyarak mérete elérte a 27 centimétert, ami rekord volt, de ő úgy döntött, hogy a trófea inkább a kis szobája falát ékesítse, mintsem kiállításokon vándoroljon. Amíg él, legalább emlékeztetni fogja a feszült várakozással töltött hideg éjszakákra, és különösen arra az egyre, amikor leterítette a hegyek királyát.