Inkább használni, mint kimondani. A zsebébe dugja a kezét egészsége megtartására. Gyümölcsöző a mozgalom, és az elragadtatás. A halottak békéje a békesség. Egy keskeny, selyemszőke szív. Hazánk bátorkodása képtelen dolgokban. A köveket átugorjuk, megfeszül a kötél, a mennyországban új eget építenek. Dühösködés, a keménynyakúak tusakodnak a rettegéssel. Psalmus bővebben…
Zhé Shi azt jelenti: Ami Van
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.
tengerparton csontváz
a hús lerothadt róla
hideg és fényes sík
boldog bordák
sejthullák a habok pezsgésével összekeverednek
Lehetséges következmények
Zhé Shi és Ju Fu egy este beszélgettek, ahogyan csak ők tudtak a vízalatti városban. Ez egy kivételes találkozás volt, kivételes alkalom, hogy a Világegyetem ilyesmit megengedett. Különben Ju Fu, hol meg – régi időkben – Zhé Shi akaratából távoltartotta őket egymástól. Jelen életükben ez a telefonkészülékeken keresztül történt. Ha egyikük mondani akart volna valami fontosat, megszólalt a telefon. Mégsem kiáltottak. Egyszerűen tudták, most egy fontos mondat nem hangzott el. Tudták és el is fogadták az elmaradását. Egyszer benyújtják a számlát az ilyen elmaradt mondatokért. Egy legközelebbi kivételes beszélgetésen, ahol csupán a különböző életekből elmaradt fontos mondatokat mondják el egymás után, mintha magnetofonra. A telefont sem hibáztatták, mivel más esetekben ritkán szólalt meg. Ha például Zhé Shi másvalakinek akart fontosat mondani. Megszólalni megszólalt, az illető fel is vette és körülbelül öt percre, legtovább öt percre, megszakadt a beszélgetés. Sajnálja, mondta az illető. Zhé Shi, Ju Fu ilyenkor a maguk részéről bólintottak: benne van a pakliban. Ha viszont ők ketten és egymással szerettek volna szót váltani, hamarosan csengett a telefon és a beszélgetés több mint fél órát tartott. Vagy azonnali elintéznivalót jelentett. Vagy megjelent egy ismerős esetleg egy egész csoport és a helyzetet gyökeresen átalakította. Vagy egy régi osztálytárs, a szomszéd öregasszony, a vízszámla, postás, a felső szomszéd, unokatestvér, színházi meghívó részletes bemutatással, vagy, ha már a színháznál tartunk, akkor Zhé Shi végszavára Ju Funak eszébe jutott egy elmaradt munka, vagy a műhelyben felejtett tárgy, vagy az úgyhagyott veszélyes elem, egy fűtőtest, kályha, villany, akármi.
A vízalatti város ezért volt csoda. Mivel Ju Fut különben tízesével vették körül az emberek és Zhé Shi egyébként hallgatag természetű. Itt Zhé Shi mesélt és Ju Fu hallgatni tudta, aztán fordítva és közbe-közbe. Szóval egy este beszélgettek.
Mindenekelőtt Zhé Shi, mostani állapotainak megfelelően, homlokegyenest az ellenekzőjével kezdte, mint amiről tulajdonképpen beszélni akart. Most bocsánatot kért és ehhez először egy kelta kori lehetséges vadászat történetét mondta el. Ju Fu érdeklődve hallgatta.
– Lándzsák. Aha.
Ju Fu tudta, a lándzsa közös. Neki is, Zhé Shinek is lándzsákkal volt tele a képzelete. Egy idő után már meg sem lepődött rajta. Ugyanazt álmodták. Ugyanott fájt a hátuk. A továbbiakban a szerepekre figyelt.
– Kicsinek nézte, kevésnek – folytatta Zhé Shi kutyaszemekkel, hol az asztalra, hol lopva Ju Fura tekintve. Inkább a hasából beszélt, a csontjaiból, ezért nézett úgy az asztalra, mintha levegőből lenne. Ju Fura pedig, mivel nem merte megsímogatni az arcát.
Egy vadász és egy feketehajú lány voltak a történetben, és a vadász kevésnek nézte a feketehajú lányt, akit talált és aki gyenge volt, amikor találta. Ju Fu nem kérdezte miként érti a keveset, a kicsit. Zhé Shi ebből azt látta, Ju Fu érti.
– Akkor én voltam a vadász és te a lány – fejezte be fejét lehajtva.
– És ennek milyen összeköttetése van a mostani helyzetünkkel? – tette fel Ju Fu a kérdést, mert ki akarta ugratni a nyulat a bokorból. Zhé Shi attól tartott, ha tovább megy, nagyon is kiugrathatja. Hát világos??!
– Mivel te távol vagy, elhúzódsz, most kénytelen vagyok téged értékelni, nagyrabecsülni. Érted?
Ju Fu hátradőlt a fonott szalmaszékben és úgy tett, mintha a pillanat igencsak súlyossá vált volna. Közben belül pukkadozott a nevetéstől. Zhé Shi csak Ju Fu hátradőlését vette észre, a pukkadozást nem, és szorongó kutyaszemekkel nézte Ju Fu kezének rezzenéseit. Az arcát nem is merte. Hát tényleg ő volt az a vadász, aki nem értékelte az akkori Ju Fut, aki akkor a feketehajú lány volt, ezért most Zhé Shi Ju Fu kutyája.
– Nem értem, milyen elvárásai vannak ennek irányomban.
– Ohó – gondolta Zhé Shi, most felmentést akar. Nincs mi alól felmentsem. Hát nem válaszolt. Azaz csak ennyit:
– Elmondtam a történetet. Rád is tartozik. Mi vagyunk Zhé Shi és Ju Fu. – Éppen ez zavarta Ju Fut.
– A továbbiakban?
– Mi a továbbiakban? – kérdezte Zhé Shi csodálkozva.
– Azt lehetne hinni abból, amit mondasz: a továbbiakban is van egy történet, ahol mi valakik vagyunk, a tiéd egy szerep és az enyém is egy szerep. Ez a te fejedben van és tudni szeretném, mit találtál ki.
– Semmit – vonta fel vállait Zhé Shi. – Miért, mit gondolsz, mi lehet a továbbiakban?
Ju Fu nem kérdezte meg, amit könnyen megkérdezhetett volna, mit ért Zhé Shi az értékelésen. Miként akarja most értékelni őt. Zhé Shi épp nagyra tartotta ezt. Azt remélte, ezek után Ju Fu hagyja magát szeretni. A gondolatai továbbléptek és máris megjelent előtte a továbbiakban, épp miután az előbb azt mondta rá, semmit. Éppen akkor kitalálta. Ha Ju Fu továbbra is elhúzódik, ez egy lehetséges továbbiakban, amire az ő lépése… mit is tehet? tehetetlen. Éppen ez a kérdések veszélyes volta. Miután egyszer feltevődtek és válasz jött rájuk, már nem lehet még egyszer ugyanúgy feltenni őket. Ha Ju Fu eddig elhúzódott, az csak félig-meddig elhúzódás. Most, miután ismeri a helyzetet, legalábbis a Zhé Shi fejében levő helyzetet, a további elhúzódás egyértelműen blokkoló. Vagyis Zhé Shit megállítja a közeledésben. Ami megállítja a folyamatot, mivel a Világegyetemnek ebben a kivételes alkalmában ők egy folyamat részei. Igen, van szerep, Zhé Shinek és Ju Funak is külön, és mivel Zhé Shi nem a rendező, ő nem nevezi meg, kinek mi a szerepe. Csupán annyit tud, lehetne… és ezt akarta kifejezni az előbb. Mindez néhány másodpercnyi idő alatt folyt le Zhé Shi fejében és máris jött a lehetséges következmény képe: ha az alkotás elhalasztódik emiatt, akkor egy Kellemetlen Helyzet alakul ki mindkettejüknek, egy olyan Üresség, amelyben csak tengenek-lengenek és aztán az odaillő alkotás helyére bezúdulnak tucatszám oda nem illő dolgok. Találkozni kell, beszélni kell, cselekedni kell, ezek imperatívuszai az emberi létezésnek, és ha a megfelelő személlyel nem akar találkozni, akkor is találkozni fog azokkal, akik maradnak, a kevésbé- és a nem megfelelőkkel. Zhé Shi belelátott Ju Fu ismerősei körébe és tudta, kivel milyen következmény várható. Erről hallgatott, mivel Ju Fu különben is kényes volt a titkaira. Talán felbőszítené, gondolta Zhé Shi, ha rájönne, hiába hallgat. Ez is pillanatok alatt szállt át fején, miközben Ju Fu még mindig a drámai helyzetben volt. A következő kép, ami Zhé Shi fejében megjelent, a kialakult Kellemetlen Helyzet, olyan, aminővel mindenki találkozik kevésszer vagy többször, és lehetséges folytatások.
„Szóval egy este beszélgettek.”
Ju Fu feje telepatikusan rezgett Zhé Shi gondolataira. Mielőtt Zhé Shi megszólalt volna és feltehetett volna egy kérdést egy lehetséges Kellemetlen Helyzetről, amelyre fel lehet-e és miként, készülni, Ju Fu a kövekező történetet mondta:
– Van egy történet. Tudod, egy herceg, akit ki akarnak végezni. Megmondják neki, elítélik, bezárják, és azt nem mondják meg, mikor. Illetve, ő azt hiszi, másnap hajnalban. Ott tartják egy ideig a földalatti cellában és aztán felviszik a legelőkelőbb helyekre, finom holmik közé, zenéhez és tánchoz. Úgy bánnak vele, mint herceg korában. Ettől még elítélt marad és elfelejtik felmenteni. Azt mondják neki, akármelyik pillanatban kivégezhetik. Egy idő után a herceg könyörög a kivégzés végrehajtásáért.
Zhé Shi értette, miként jön ide ez a történet. Ez éppen a Kellemetlen Helyzet. Éppen amiről ő beszélni kezdett magában.
– Te, és ha tudnád ezt előre, ha tudnád egy ilyennek a bekövetkezését – kérdezte Ju Fut –, akkor tennél valamit?
Ju Fu ravasz esze tekervényt sejtett a dologban.
– Hova akarsz kilyukadni? – kérdezte. Ezzel a Zhé Shivel óvatosan bánt, folyton meglepetések jöttek tőle.
– Tegyük fel – folytatta Zhé Shi –, te vagy az a herceg, akit elítélnek majd és ezt előre tudod. Odamennél a kastélyba? Ha találkoznál közben egy barátoddal, aki elhívna solymászni és ezzel megmentene téged az ítélettől, vagy más lehetőséged lenne, választanál más utat?
– Nem értem – mondta Ju Fu.
Ebből Zhé Shi világosan látta: érti. Azért kell azt válaszolnia, nem érti, mert nem akar elköteleződni.
– Mindig vannak útkereszteződések – folytatta. – Ebben semmi új nincs, ezt mindenki tudja. Hanem ha azt is tudnád, melyik út hova vezet? Mi lesz az eredménye – akkor választanál?
– A helyzet szerint nem tudom. Csak sejtem.
De én igen!, kiáltott magában Zhé Shi, miközben nyugodtan ennyit mondott: – És ha valaki tudja, figyelembe vennéd, amit mond? Vagy kérdezzem úgy: ha tudod, megvan még a szabadságod? Ha tudod, melyik megoldás vezet ki, van-e még szabadságod kísérletezni, azt választani, amelyik több vesződséggel jár?
Ju Fu úgy tűnt, érti is, nem is.
– Van egy növény – kezdte Zhé Shi a Sancho Panza-i magyarázatot. – Ha te tudod, víz kell neki, próbálkozol-e borral, amikor víz is van a közelben?
– Értem, mit mondasz – mondta Ju Fu –, csak nem értem, mire fel.
ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ, megint én mondjak ki valamit? kérdezte magában Zhé Shi és sejteni kezdte, Ju Fu ezúttal is a távolodási stratégiát alkalmazza. Vagyis pillanatnyilag éppen fordítva cselekszik.
– Hát ha én tudom, tudom rólunk – kicsit elpirult –, hogy van valami, amiben együttműködhetünk, akkor nem keresek mást.
– De hát itt vagyunk a vízalatti városban – mondta Ju Fu. – Akarsz még mást is?
– Nem. Csak épp…
…épp ha te is jobban itt lennél, gondolta tovább.
– Igen?
– Csak épp felismerni kellene magunkat.
– Óh – sóhajtott Ju Fu. – Megijesztettél, azt hittem, valami komolyat fogsz mondani.
– Hát ez nem komoly? – kérdezte Zhé Shi csodálkozva és kissé sértődötten. Közben gondolkozott, miként is legyen egyértelműbb. Mivel ismerte a következményeket is, és egyidejűleg illetlenségnek tartotta nyíltan kimondani őket. Mennyire szeretné, ha ebben a pillanatban Ju Fu szavak nélkül belelátna a fejébe!
Ketten kettőt akartak.
Ju Fu nem belelátni, belelátva se lenni.
Zhé Shi belelátni és belelátva lenni.
Egy kő és egy fény.
„Éppen ez a kérdések veszélyes volta. Miután egyszer feltevődtek és válasz jött rájuk, már nem lehet még egyszer ugyanúgy feltenni őket.”
(Illusztráció: Varga Borbála: Arhája Alífira 2600 éves romjai. Ezen a ponton állt a vigyázó erőd Ília, Messzínia és Árkádia között.)
∞ Poppy Ackroyd: Glass Sea (Escapement, 2012)
Felér, lenéz. A másik meg le, és fel. Hogy nézik egymást, de nem. Fentről lenézve mást látni, mint lentről fel. Mondja egy harmadik. Közben leér, felnéz. A másik meg fel, és le. A harmadik azt mondja, így nem lehet. Hogy meg kellene állni középen, és úgy. De akkor is túl messze vannak egymástól. Csak a látás kötné össze őket.
És még az is csak akkor, ha nem pislognak épp. Az egyik lehunyja a szemét, kipróbálja, milyen, ha nincsenek összekötve, jó. Nem jó. Jó. Attól függ, felér vagy leér, talán. A másik épp azt próbálgatja, meddig bírja ki pislogás nélkül. Leér, felnéz, mert az egyik felért. Aztán próbálja, hogy akkor nézze, amikor középen vannak.
De az nem tart sokáig, szinte észre sem lehet venni, mikor jön. Mire észrevette, már el is múlt, ment tovább. Az egyik meg a lehunyt szemével, kellemetlenül bezártnak érezte magát. De legalább nem kell pislognia, mint a nyitott szeműnek. Szakadatlanul zárva lehet lenni. A harmadik meg nem néz oda akkor, felér, leér.
Dönteni kellene, hogy fel, vagy le, napersze, a tenger döntsön, ahelyett, hogy hullám. Tükörsima víztükör. Vízsima. Hintázni sem tudnak szinkron. A levegőt is máskor veszik. Máskor pislognak. Leér, felnéz. A másik meg fel, és le. A középenről megint lemaradtak, pedig most tovább tartott kicsivel. De az egyik épp pislogott.
Mert újra nyitva próbált lenni. A másik lehunyja a szemét. Az egyik is, mert eszébe jut, hátha akkor találkoznak, de nem. De legalább nem látják a harmadikat, aki kívülről nézi őket, és azt látja, hogy nem látják egymást, meg messze vannak, meg hogy így nem lehet. Felér, aztán le, megy a Nap, végig, és nézi, nézik-e, vagy mit csinálnak.
A szemhéjukon keresztül is látják a Napot, nézik. Aztán egymást nézik, csukott szemmel, hogy mennyire tudnak bevilágítani egymásba úgy, hogy csukva maradnak. Közben közép lesz, meg föl, meg le, ami között mindig közép van, föl, közép, le, közép, fel. A Nap meg a harmadikat nézi, hogy az mit néz, meg minek nézi.
Aztán megint hosszabb lesz a közép, de épp nem figyel oda senki, mert egy madár száll az égen, a földig, felvesz a csőrével egy gallyat, ég, fa, ég, föld, gally, építi a fészket. Le kell jönnie ahhoz, hogy fönt megépítse. Folyamatosan lejönni. Közben nézegeti a Napot, nézegeti a gallyakat, hol vannak a gallyak ilyenkor, a Napot, a gallyat.
Azt, hogy hová repül, mindig azt. Mikor visszamegy is hová van, nem honnan. A Nap körbejár, megnézi a felhőket minden oldalról. Akkor közép lesz, de egy sündisznó mászkál a fűben, almát visz a hátán. Aztán fölnéz az égre, mert egy madár megszólal. A madár, mármint ez, nem néz le, mert a sün meg csendben marad inkább.
Meg mit is mondana, főleg egy madárnak. Nem tud válaszolni. Kapcsolódni. Felér, felnéz, most ezt találta ki, a másik meg, hogy leért, nem tudja, nem akar lenézni. Lenéz. Leér, lenéz. A másik meg fel, és fel. A Nap a madarat nézi, mármint azt, amelyik épp befejezi a fészket. Fejezzük be a fészket, fejezzük be a hullámot.
Nem lehet befejezni. Leér, felnéz. Az egyik meg fel, és le, de kicsit oldalra. Így nem lehet, de a harmadik lent van, és nem ér fel. A harmadik nincs, csak ők vannak. Az egyik, aki azt gondolja, a másik mást gondol, mint amit gondol, meg a másik, aki azt gondolja, az egyik mást gondol, mint amit gondol. És akkor ez a harmadik kigondolódik.
A Nap körüljár mindent és lemegy. Az egyik levegőt vesz, a másik kifújja. Sötét van, egymást nézik. Befejezik a harmadikat.
2017. 07. 09. 7: 01: 18
(Illusztráció: Fiona Craig: Dance of the Dendrobiums)
Valaki odalép a hátamhoz és miközben arcára színtiszta jóindulat ül ki, határozott kézzel megragadja a vállamat és ellentmondást nem tűrően hátrafeszíti. Mégiscsak kihúzott háttal üljön az ember lánya, így ni, hát mennyivel szebb! Majd elégedetten nézegeti művét, aki meglepődött felháborodással néz vissza rá. Hányszor megtörtént ez a jelenet tinédzserkoromban sőt még húszas éveimben is, már felnőttként, mert sokáig serdülőnek néztek. Nem tudom ez bizonytalan fellépésemnek, vézna alkatomnak vagy görbe hátamnak volt-e inkább köszönhető. Mindenesetre az ilyen önjelölt gyógytornászok mozdulatában semmi segítő szándék nincs, csupán egy álságos jóindulatba csomagolt lekezelés, amivel egyszerre igazítanak helyre kéretlenül és lökik a képedbe, hogy csúful tartod magad.
Persze az is előfordulhat, hogy én tartom irritálóan görbén a hátam, ami szinte kívánja, hogy az emberek odamenjenek és kiegyenesítsék. Anno ránk szólt az óvónéni, tanítónéni, anyánk, apánk, nagyszüleinknek valószínűleg még sodrófát tettek a könyökükhöz, a lányokat esetleg könyvvel a fejükön járatták fel-alá, hogy megtanulják, egyenes háttal szép az élet. De mi ez az erőlködés, ez az álságosság az egyenes hátért? Ha az élet valójában – és ezt kevesen ismernék be – görbe háttal szép! Így kényelmes, így otthonos. Őszintén tegye fel a kezét, ki az, akinek kényelmes feszesen kihúzott háttal, mereven állni, ülni, élni? Miféle pecek élet volna az? Hát mennyivel jobb a lét otthonosan összegörnyedve, önmagunkba kuckózva?! Persze eszembe sem jut lázítani, nevelők, gyógytornászok, ortopédorvosok ellen dolgozni. Csak kellemesen görnyedek a laptop előtt, hevesen püfölöm a betűket és miközben nyakam csúf S alakban hajlik a képernyő felé, néha méltatlankodva sóhajtok egyet, majd minden kifújásnál még pár millimétert közelít görbe hátam az asztallap irányába.
De hiába a sok felháborodás, tiltakozás és lázadozás, többórányi, fél- vagy egész napos görnyedés után, a hátam mégiscsak kinyújtózásra vágyik önszántából. Gerincem hirtelen elválik a széktámlától, jólesően hátrahajlítja magát, és ezúttal kéretlen külső beavatkozó közreműködése nélkül, önként feszül hátra, fellélegezve verdesnek lapocka szárnyaim.
Aztán amikor meglátom alakom egy-egy fényképen valóban, magam is elborzadok. Hitetlenkedve nézem, tényleg ennyire görbe lennék? Vajon mindig így tartom magam, beesett vállakkal, meghajlott gerinccel? Gyanús, hogy igen. A tolakodó hátkihúzó alakoknak továbbra sem gondolom, hogy joguk volna ehhez a mozdulathoz, de kívülről nézve görnyedt hátam, mégis elhiszem, ha szépérzéküket zavarja a látvány.
Hatodik osztályban ügyesen sorba álltunk az iskolai tornateremben, engedelmesen előre hajoltunk és hagytuk, hogy Tilda néni végighúzza ujját behajlított gerincünkön, ettől mindenkit kirázott a hideg, majd az iskola gyógytornásza többségünknél enyhe gerincferdülést állapított meg. Nem fogott mellé, a hát és derékfájás, a lumbágó rendszeres kelletlenkedők voltak nálunk a családban, hol anyám, hol apám robbant le ezeken a tájakon és kényszerült ágyba napokra. Apám háta a sok üléstől majd egy azt követő hirtelen ideges mozdulattól, anyámé a sok terheléstől, emelgetéstől, pakolástól mondhatta fel időnként a szolgálatot. Bár Tilda néni, időben beazonosította a problémát, és szüleim példája is intő jel lehetett volna a jövőmre nézve, csak jó évtizeddel később kezdtem el hátamat bármiféle figyelemben részesíteni.
Ez húszas éveim eleje-közepe tájára esett, amikor életembe először legyintett meg a testöregedés riasztó szele. Elgémberedett, sporttalan hetek után egy rossz mozdulatnál, hirtelen fájdalmas arccal úgy is maradtam, derékszögben meghajolva, nyilalló fájdalommal a hátamban. Épp úgy, ahogy szüleim merevedtek le anno. Egyszerre pörgött végig agyamban az összes ijesztő szó és jelenet: gerincferdülés, lumbágó, hátfájás, ágyban fekvés, mozgásképtelenség, fájdalomcsillapítók és miegymás. Akkor úgy döntöttem, valamit tennem kell a hátam érdekében, évtizednyi késéssel reagálva Tilda néni megállapítására. Előbb persze kénytelen voltam kivárni, míg a testem kioldódik a görcsből, majd mikor újból képes voltam a rugalmas mozgásra, fogtam magam és elmentem egy jógaórára.
Lelkesen vetettem bele magam a kezdő jógába egy körúti magasföldszint edzőtermében, és bár a csoportos edzést lassan feladtam és átálltam a videóval kísért otthoni gyakorlatozásra, a rendszeres jóga a mai napig kitart az életemben. Azért előre bocsátom, senki ne kövesse a példámat, sőt legyen mindenkinek elrettentő! Mert az én otthoni jógám egy elfajzott jóga.
Az egész jóga ügylet a hátfájást megelőzendő tevékenységnek indult, elsősorban nyújtó-erősítő testmozgásnak fogtam fel. Az elméleti, spirituális része nem különösebben ragadt meg, sőt részben ez is oka volt, hogy abbahagytam a csoportos órákat. Ugyanis nem tudtam röhögés nélkül megállni a gyakorlatok közben elhangzó hindu bölcsességeket, időről időre felbúgó mantrákat, amik, ahogy az oktató mondta, hangokba zárt isteni erők. Amellett, hogy biztos vagyok benne, a megfelelő közegben a megfelelő emberekkel ezeknek igenis van értelme, oka és hatása, a pesti magasföldszinti izzasztó jógateremben, a körút zajától kísérve, a hetedik kerületi jógaoktató tolmácsolásában, be kell valljam nehezen tudtam átélni az isteni erők munkálkodását, a negatív erők megsemmisítését, a fizikai asztráltestem átérzését… Arról nem is beszélve, hogy a kezdetekkor igyekeztem a mozdulatokra koncentrálni, nem fért bele a mantrázás, ez csak megzavart. Mint valami bugyuta tinédzser, az oktató kimondott egy hindu szót om, búgó hangon ismételve zengte mire én majd’ megpukkadtam, aztán folytatta bhúr bhuvah szvaha, és én fuldokoltam a néma röhögéstől. Semmiféle isteni erő nem szállt meg a hangoktól, csak a végbelemből kifelé tartó erőket éreztem ekkor, de nagyon, a hasizmom és záróizmaim legalább bizonyára erősödtek a néma nevetésben és a gázok visszafojtásában. A csoport elhagyást a körülményekre, saját kényelmemre és kezdeti komolytalanságomra fogom, lehet egyfajta kultúrsokként értek a hindu hangok, amikre ilyen gyermeteg módon reagáltam, nem voltam eléggé figyelmes és felkészült. Saját komolytalanságomért persze nem hibáztathatom a jógaoktatót.
Valójában tisztelettel adózom a jógaoktatóknak, és mindenkinek, aki valós átéléssel képes elmélyedni a gyakorlatokban, én sajnos azóta sem tartozom közéjük. Mindezzel együtt pedig szentül hiszem a jóga hasznosságát, hiszen saját hátamon és egész testemen érzem. Visszakanyarodva az elfajzott jógámhoz, sajnos a légzőgyakorlatokkal is bajban vagyok. Az alap jógalégzésről számtalanszor hallottam a magyarázatokat, instrukciókat, mégsem fordítottam rá elég erőt és koncentrációt, hogy sikeresen elsajátítsam. A videók során persze hallom, ahogy a hölgy szelíden számol és figyelmeztet mikor és hol ki, mikor és hol be, de jellemzően úgy érzem, ha az adott jógapózban olyan lassan szívom és fújom a levegőt, ahogy a szelíd hangú hölgy diktál, talán megfulladok. Persze az a napi egy szál cigaretta sem segít, amit esténként jóízűen a teraszon elszívok. Megérdemlem, hiszen ma még jógáztam is, gondolom és olyan szép mély levegővel szívom le a füstöt, amilyennel a jógalégzést kéne…
Szóval energia-áramló beszédek és megfelelő légzés nélkül, de végeredményben lelkesen és jó érzéssel végzem a jógagyakorlatokat. Leterítem a parkettára a kínai boltban vásárolt rikítórózsaszín matracom, bekapcsolom a videósorozat következő epizódját, amit vagy hét éve játszom újra és újra (olyan megunhatatlan, mint a Beatles best of) és hajlongok, levegőzöm a magam módján, lefelé néző, felfelé néző kutya, csónak és híd, kobra és sas, gerinccsavarás és csípőnyitás, azért igyekszem a jógahölgy mozdulatait hűen követni. Közben hangosan szól a zene. A relaxáló zenéről, ahogy a helyes légzésről már az elején letettem. Valami ütemes kell hogy szóljon, mert a dinamizmus nélkül, mint egy izgága gyerek, elkalandozom.
A jógaállásokra visszatérve, létezik köztük egy számomra egészen katartikus darab a nyolcpontos támasz, avagy astangászana. Ebből a testhelyzetből emelkedek a kobra pózba, amikor is csípőmet a matrac felé tolom, két kezemet szorosan a testem mellett tartva kinyomom mellkasom és az ég felé nézek, akár egy támadásra kész mérgeskígyó. Ezt megelőzően tehát ebben a bizonyos nyolcpontos állásban fekszem, arccal a padló felé. A nyolc pont, ami ekkor a matracot egyedül érintheti: a két lábfejem ujjai, a térdeim, a tenyereim, amik szorosan a törzsem mellé húzva támasztanak, a mellkasomon a mell fölötti rész, és az állam. Ezeken kell súlyomat arányosan elosztva támaszkodnom. Mindez azt jelenti, hogy azt a bizonyos súlyos kilencedik pontot, a hátsómat, ilyenkor az ég felé pucsítom, fölötte gerincem alsó fele pedig meredeken behorpad. Ebben a pózban maradok néhány másodpercig, pár pillanat múlva pedig érkezik az érzés, amit úgy várok, amitől egyszerre viszolygok és elalélok. A hátam alsó fertályáról, az ágyéki csigolyák egyik beazonosíthatatlan darabjából hirtelen édes zsibbadás kezd kiáradni, feltartóztathatatlanul halad, villámgyorsan eléri végtagjaimat és a gerincoszlopomon keresztül az agyamig hatol. Egy szempillantás alatt egész testem elgyengül és tehetetlenségében elernyed: pucsító fenekem visszahullik a matracra, támasztó karjaim kidőlnek, feszülő lábaim leroskadnak, és én tehetetlenül szétfolyok a padlón.
Ijesztő is lehetne, hiszen valóban, pár másodpercre megszűnik uralmam saját testem fölött, szó szerint kiolvad alólam és összeesik. Ugyanakkor a zsibbadás, ami agyamat és benne minden gondolatomat is eléri, egész életemet édes-veszélyes delíriummal tompítja el néhány felhőtlen, felelőtlen pillanatra. Addiktív élmény. Ilyen lehet lebénulni? – gondolom ekkor és néhány kis ideig még tehetetlen mámorban nyögök a földön, ha nem zsibbadna mindenem, talán elszégyellném magam a bizarr vágyért. A test összeomlással aztán megszűnik a merész homorítás derék tájon, és rövid időn belül visszatér az élet tagjaimba, a zsibbadás elmúlik, gyorsan kitisztul a fejem és folytathatom a tornát.
Később egy alkalommal, amikor egy nálamnál sokkal józanabb barátnőmnek mesélem a jelenséget, felvilágosít, hogy elfajzott jógám katartikus pillanata valószínűleg egy idegbecsípődés lehet, amivel nem biztos, hogy jó dolog játszadozni. Pláne, ha a lumbágót szeretném elkerülni, csak óvatosan műveljem az efféle otthoni jógát, talán jobban tenném, ha előtte egy gyógytornásszal konzultálnék.
Kiábrándítja biológiából bukott fejemet a józan ész kommentárja, az idegbecsípődés lehetősége. Hogy időnként épp azzal játszadozom, amit a háterősítéssel elkerülni próbálnék. Pedig mennyivel jobb volt az édes bizsergés pontjára, mint a megkönnyebbülés mámorára gondolni, amikor pár másodpercre megszabadulok a testem súlyától, húzásától, merevségétől, görbülésétől és úgy egyáltalán a lététől, de persze a tudattal, hogy aztán mindezt nyomban vissza is kapom. Bár ebben a furcsa helyzetben rövid időre részben megszűnök testem vezére lenni, részben viszont épp ezzel a pózzal úgy érzem igenis hatalmam van felette, és ez megrészegítő gondolat. Hiszen az idegbecsípődés delíriumának technikájával átmenetileg tudatosan kivehetem testem az érzékelés világából. Megrészegítő és ostoba gondolat, mint a hatalom bármely formájával ilyen könnyelműen játszadozni. Talán nem ártana kijózanodnom és többé nem a saját idegeimmel szórakozva jógáznom.
Azért még folytatom az otthoni tornát, és ugyan jobban ügyelek, kerülöm a nyolcpontost, de néha nem tudom megállni, a talajnak feszítem az állam, lábujjaim, térdeim, kézfejeim és mellkasom, és titkon várom a bizsergető pillanatot, hogy néhány gondtalan másodpercre kizsibbadjak ebből a világból.
Na, hát itt vannak már, látom a kocsit. András, elférnek ezek? No jól van. Hát szervusztok! Puszi-puszi, könnyen idetaláltatok? Hát a kerülő, igen, állandóan csinálnak valamit, ezek az utak… nade vegyétek le a kabátokat, Ilikém, hogy vagy? Van üdítő várjál, a Ciliék mikor érkeznek, nem tudod? Péterék már itt vannak, csak megnézik a kertet, bár ilyen esőben… Nade üljetek le, gyertek, meséljetek. Maga meg ki, ne fogdosson, tudok én ülni. Hol van Márika? Na, itt van, jól van, no, hogy megy a suli? Hányadikos is vagy? Úgy, hát mekkorát nőttél mióta nem láttalak, aztán szereted a tanárokat? Helyes, no menjél köszönjél a nagyapának, ad majd csokit. Majd mindjár’ jön az Anna is, vele majd tudtok játszani. András! Hol vagy? Nézd, mekkora leány a mi kis Márikánk! 215-ös szoba bővebben…
Zágráb, Kanizsa I.
Kanizsán a zágrábi tévét nézte. Ezüstszínűre festett tetőantennával fogták. Sohase tudta meg, hogy miért ezt a színt festették az antennákra a városban. A gráci tévé is bejött, néha havazott a kép. A Szabad Európa adását folyamatosan zavarták. A város határőrkerület székhelye volt, tizenkilenc kilométerre húzódott a Jugoszláviától. Feltűnő jele ennek a római katolikus temető mögötti határőrlaktanya – a városban található öt kaszárnya közül a második legnagyobb – és a Kanizsára tartó vonatokon és utakon történő rendszeres igazoltatás. Kiskatonák, civilek. Torkig volt velük. Minden idegszála tiltakozott ellene. Tartott is tőlük. (Fortélyos félelem igazgat.) A határőrlaktanya mellett húsz méter mélyen elhagyott téglagyári gödör, mérete futballpályányi. (Országos Cserép- és Téglaipari Vállalat. Nagykanizsa. I. Számú Téglagyár.) Itt alakították ki a Nagykanizsai Dózsa futballpályáját. A határőrség szervezetileg a belügyhöz tartozott. A Dózsa meze lila színű, és egy balra dőlt stilizált D-betű volt a ráhímezve. Szemet gyönyörködtető gyepszőnyeg. A Vén Diófa felöl indultak a meccsre. Meredek út vezetett odáig, nem bánták, bírták szusszal. A pálya valóságos katlan. Beszorul a levegő, a bekiabálások és a füttyök hangorkánná válnak. Az ülőhelyre a déli kapu mögött kellett elvonulni. Nyolc sorban hosszú padok az oldalvonalak mentén. Közel a játéktér, kihallatszik az összes szaftos káromkodás. Odamenet megzörgették a hálót: „Lesz gól!” Megszállottan kívánták, hogy a labda a hálóban kössön ki. Zörgött a háló, ahogy megrázták. Lesz gól! Megbíztak a futballbabonában. Lesz gól! A zágrábi adón vasárnap esténként összefoglaló a jugoszláv labdarugó-bajnokság mérkőzéseiről. (Lásd a bajnokság állásáról: Tallózás az őszi-tavaszi táblázaton. Egy talált tárgy megtisztítása. Tandori Dezső versei. Budapest, 1973. 64-67.) Sneff izgatott. Várja, hogy a fiumei pályát mutassák. Végre! Végre! A pálya egyik oldala magas kőhegy, rajta a vaspilléreken lelátó. A pálya másik oldala a kék tenger. A pálya belóg az Adriába. A sarokzászlók is tengerbe voltak kitűzve. Sneff nem tudott betelni a látvánnyal. A Dózsa pályára gondolt.
Egy forgalmi érkeztető lelkivilága.
Nehéz idők. Sneff azt érezte, hogy örökre elveszett. Az első munkanap után elsírta magát az ágyban fekve. A félelemtől és megaláztatástól elzsibbadt mindene. A fogyó holdat bámulta. Így fogy el az ő élete is. Nincs mit tenni.
A reggeli kávé után Sneff elhatározásra jut, megalkuszik a helyzettel. Elhessegeti magától az éjszakai fenyegető rémeket. Leveti a mártírpózt, beiratkozik az élet iskolájába. Jó lehet ez még valamire, összegez. Szállítómunkások között éli egy darabig a mindennapjait. Délutáni műszakba jár, késő este végez. Irodista lesz. (Vágóhíd utca. Azon túl kezdődik a külváros. Nem merészkedne arra. A Nagyvárad téri metróállomáshoz a kórház hosszú téglafala mellett vezet az út. Fél a sötétben. Nincs mitől félnie. Erőpróba, imádkozik magában. Árnyak fogják közre a szeles úton. Mindig felhős az ég. Örökké csepereg az eső. Széttaposott cipőben jár. Kabala. Ebben államvizsgázott. Önvigasztalás. Csak az aluljáróban nyugszik meg. Nincs egyedül.) A munkásokkal illedelmes, ez nem esik nehezére. De gyanakszanak rá, apró jelekből észreveszi. Átnéznek rajta, amikor átadják „érkeztetésre” a fuvarlevelet. Sneff idegen a számukra. Sneff nem is létezik a számukra. Amikor ellépnek a kicsi, föltolható ablaktól – Sneff mögötte ül –, azonnal megfeledkeznek róla. De az az egy-két perc Sneff számára idegőrlő.
Komor arcok.
Holtfáradt tekintetek.
A köves folyosó reng a lépteik alatt.
Bakancsok, gumicsizmák, berepedezett körmök.
Elharapott szavak.
Álom nélküli életek.
Sneffé is az. Nem tudják. Honnan is tudhatnák?
Prelűd III. Kutyák.
Fölfelé a huzatos hegynek kutyák gyűltek mögéje. Jöttek mindenfelől. Gyorsan szedték a lábukat, Sneff is gyorsan szedte. Hideg volt, sötét, Sneffet fagyhalál környékezte. A kutyák hőháztartásával nem versenyezhetett. De a kutyák is reszkettek. Kitartóan követték. Egyre többen voltak. Jöttek a mellékutcákból, a dérvirágos kertek mélyéről, a fészerek fűrészporos aljáról. Átfúrták magukat a kerítések résein. Jöttek nyüszítve, fölhorzsolt pofával, sántítva. Egész sereg kutya. Sneffet aggodalom tölti el. Összezavarodik. Még nem félt kutyától. Most se fél. Az érzéseit képtelen szavakba foglalni. Nem tudja, hogy mi történik. Csak azt hallja, hogy kopog a talpa alatt a jeges föld. Csak a jajongó, nyüszítő kutyákat hallja a háta mögött. Földes úton megy, hegynek fölfelé. Zománcos tócsákat kerülget a Holdsütésben. Nyomában a kutyák, távolságot tartva. Egyre több kutya. Visszahangoznak az üres, kifosztott utcák. Parasztházak sorakoznak a sötétben. A parasztházak igyekeznek észrevétlenek maradni. Sehol egy világító lámpa. Sehol egy pislákoló fény. A falusiak korán fekszenek, a tyúkokkal. Sneffnek összeszorul a torka. Megcsúszik egy kavicson. A kitaposott földútból kavicsok állnak ki. Eddig a kavicsok éle nem jelentett akadályt. Előrebukott a felsőteste. Irhakabátja combközépig ér. Két kitáruló karja megállítja a zuhanó mozdulatban. A kiáltás a torkába szorult.
Hazaér.
A gázrózsa égője fölött melengeti az ujjait.
A mennyezetre vetett árnyékot nézi.
Nem biztos magában.
Nem biztos semmiben.
