Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Szoktak jó napok lenni. Ütemesen térnek vissza, pontosabban a gyorsvonatoknál, az expresszeknél (Zhé Shi országában az expresszek gyakran késnek két-három órát, különösen télen a hideg és nyáron a meleg miatt, ez tehát nem is lehet mérvadó). Egy ilyen reggel Zhé Shi nagyot nyújtózkodott és a kelő márciusi napba nézett.

– Ma van még idő, ma mindenre lesz idő, ez egy ilyen nap.

Ilyen nap lett.

– Csak lassan – mondogatta magának, – ma valamennyi dolgom elintéződik, ezért lassan.

Nézegette a fényt az ablakpárkányon. Még azon sem kezdett el gondolkozni, mi is intéződik ma el.

 

Aznap valóban elintézett mindent, háromszor annyit, amennyit képzelt volna. Elmaradt képei maguktól festődtek, elég volt az ecsetet a fára helyeznie és máris olyan szín folyt belőle, amilyenre a képnek szüksége volt.

 

Elért az imádat helyszínére is és hazafele is elért. A kásás-kristályos hó fölött lépkedve ezt a felfedezést tette:

– Voltaképp ezek a napok is hasonlítanak a többihez, a különbség az eszemben van. Ilyenkor ki vagyok békülve a gondolataimmal, akármi jut is eszembe akármiről.

 

Vannak megülős napok is, amikor legszívesebben fogasra akasztaná a fejét, sőt a testét is, és kivenne némi szabadságot A Nirvánában. Ha már mind dolgozunk, mosolygott, jár némi kis pihenés. El is határozta, a megülős napokon kihajítja az összes gondolatot. Se nem ír, se nem olvas, nem is gondolkozik, és akármi jut is eszébe, nem törődik vele. Így könnyebben viseli el.

 

Most a minden-elintéződik-magától nap végén a majdnem kész képeket szemlélve indítványt tett magának.

– Ha holnap reggel hajnalban felébredek, elmegyek az egészségügyiekhez és megkérdezem, milyen iratok szükségesek a biztosításhoz. Ha nem, akkor valamelyik nap, amikor felébredek.

 

Boldogan aludt el, így másnap hamar felébredt.

A hold már nyugaton járt. Az Orion ledőlt. Zhé Shi a csillagokat nézte és a repülőgépeket. Miközben lebegő pózba helyezkedett, térdei körül a vízpárnákat nézte és küldözgette kifele a vizet:

– Menj el, vizecske, itt sok van belőled.

Egyszerre egy lehetőség nyílt ki előtte.

– Mi van, ha nagyanyám voltam?

Olyan erősen jelentkezett, egészen a sejtjeiig érezte. Mert az emberek viccelnek mindenféléket ezekről az újjászületésekről, miközben, eszmélt rá ekkor Zhé Shi, az egészet úgy képzelik el, mintha a mostani testükkel öltenének valamiféle színészszerepet. Mintha ez a mostani testük alakulna át egy másik állapotba. Zhé Shi rádöbbent: ezekben az esetekben az emberek nem is jönnek rá, ők nem tudják magukat elképzelni a mostani testük nélkül. Az a test egy másik test. Ki tudja, milyen a másik test, ha egyszer folyton a sajátjával érzékel? Zhé Shi hallott utazókról, akik a testekből testekbe is vándorolnak, ő maga eleddig békésen a sajátjával beérte és ezután sem kívánt máshova menni. Ez a jelenlegi felismerés is inkább megijesztette, mint elégtétellel töltötte el. Ha Zhé Shi kicsit később születik, másképp hívják, mert a nagyanyját is Zhé Shinek hívták. Ezen a hajnali órán ijesztően egybecsengett minden részlet nagyanyja személyét és jelenlegi életét illetően. Nagyanyja hét éven át várt férjére, akit a háború vetett messzi tájakra. Minden nap imát mondatott gyermekeivel, mármint Zhé Shi anyjával, mert két másik gyermeke hamarosan elkerült közeléből. Egyik a szomszéd faluba, másik korhely életbe. Akkor a korhely életbe kerültért mondott minden nap imát, míg végül is az megtért. Még erősebben tért meg, mint talán a nagyanya képzelte volna.

 

Zhé Shi eltöprengett. Nagyanyaként kénytelen volt folyton várni. Kénytelen volt a törvény szerint élni és a látszatokra ügyelni. Mindenféle helyzet szabta meg szabadságát. (A világháború eléggé helyzetnek nevezhető. Zhé Shi nem tudja, szerencsére.) Nem lehetett együtt gyermekeivel, mert Zhé Shi anyja is hamar elment otthonról. Biztosan őket is ugyanúgy várta.

 

Most képzeljük csak el… egy ember egész életén keresztül emberekre vár, vagy alkalmazkodni kénytelen. És megunja – és mikor bolyongásra jut ott a létek közti létben, olyan testet és olyan időt választ, amely korábbi életét kiegészíti. Már nem akar várni, tehát megszületik egy „én vagyok” jegyben. És nem akar alkalmazkodni sem, ezért olyan lehetőségek keresztútjára születik, ahol, mint a vízalatti városban a csavargó mondta: you make the moment. Még ma is azt hiszem, az isten volt az a csavargó, egy megjelenése.

 

Zhé Shi ismerte saját terét, idejét, a születése adta keresztutakat, a lehetőségeket. És nem kell neki férj sem, ha úgyis folyton csak várakozással telik az idő, ebben az életben halad saját útján.

Megnézte saját kívánságait: lám, egybecsengenek. Talán azt is kívánhatta a bolyongásban, tudta nélkül is tegyen jót, és íme, megkapta. Azt is kívánhatta, legyen elég a tanácsadásból, mert íme, most az viszi előre, ha még aranyakért sem osztja bölcsességét. Van szemetek, van fületek, használjátok!

 

Ebben a résben a két test ismerete volt ijesztő. Zhé Shi az éjszaka csöndjében tátogatni kezdett, mint a halak és az összes istennevet gyorsan és némán kiabálta, ahogy csak bírta. Ez veszélyes lehet, érezte, egyetlen test tudata bőven elég, két test megosztja a figyelmet. Eljön a nappal és ma a biztosítóknál van dolgom, és ha nincs is, ott a kék ég. Most ki nézi a kék eget? Nagyanyám? Vagy én? És nagyanyám előtt ki volt? Emlékezett még néhány képre, amelyek addig nem zavarták, mert – ismételten – a jelenlegi testéből képzelte el őket.

 

A nagyanyja életéből nézve, ha azzal azonosul, ez a test olyannyira esetleges! Ebből a testből nagyanyja élete csupán egy történet.

 

Evezett, ahogyan mély vizeken muszáj.

 

Egyik sem, egyik sem vagyok, kiáltotta bele az éjszakába. Kiáltotta, még nem érezte, csupán töredékpillanatra villant el ez is a sejtekig. Akkor ki vagyok? Ugyanaz a valami, ami mindenféle tapasztalatokat akar átélni különböző formákban. De az ég szerelemére, ebből fel akarok ébredni! Hallod, te valami, ébredj fel, nekem elég!

 

Lehet, gondolta, most valami nagy felfedezés kapujában vagyok. Biztosan. Mégis, még korai ez nekem, az elmém most még igen furcsának találja ezt.

 

És ha nagyanyám voltam? Akkor mi van? Akkor is az van, ami most van. Ugyanaz érvényes. Továbbra is ugyanaz az út. Továbbra is szükséges figyelni. Ezt a felismerést azért kaphattam – ha egyáltalán valóságosnak lehet tekinteni ezek után még valamit – mert megerősít. Ugyanis ha nagyanyám voltam, most még biztosabban tudom: nem kell még egyszer átélnem ugyanazt. Nem kell tanácsadóvá válnom. Egy. Nem szükséges várakozással fűződni semmiféléhez. Kettő. Nem szükséges a nagy helyzetek alatt eldeformálódni hagyni életem alakulását – mert másokra való tekintettel. Három. Innen érthető a négy és az öt: utazni és tanulni igen, ezt választottam. A hat és a hét: függetlenség a társaktól vagy családtól.

 

 

Zhé Shi visszaemlékezett, amint a napokban lassacskán letelt a grafikus felett érzett három gyászév és amint foszlányokban engedte elmosódni a felmerülő emlékeket. Megint saját szemével kezdte nézni a fenyőket. Megint felnézett a felhőkbe. Sőt, minden távbeszédet és távkapcsolatot, amint felmerültek, elküldött. Habár még működtek és képeket hoztak magukkal, áthúzta őket egy lemondó gondolattal, és Maga felé fordult.

 

 

A napokban találkozott Dimitrijjel, aki a Vasziljevszka utcában a nagy kék épületben lakik és aki egy fast foodoshoz ment éppen, mert megéhezett. Zhé Shi épp az alkonyati fényekkel borított utcán sétált és erős boldogság töltötte el. A boldogság a semmiből jön, mondja Zhé Shi filozófiája. Ez a boldogság egy erős tapasztalat volt, és ha tapasztalat volt, nem a semmiből, hanem az anyagból jött, azt is tudta, honnan, melyik bolygóról. Ha ismeretlen előtte a csillagászat, akkor azt hihette volna, égi kegyelem, valamelyik erény jutalma. Az is volt és más is egyszerre. Égi kegyelem volt, annyiban, amennyiben minden az. Mert az égnek nincsenek in specimen az egyetemes rendtől eltérő kegyelmei. Az égi kegyelmek is pontosabbak az expressz menetrendnél, voltaképp azonosak a mindenkori eseményekkel. Csupán attól látja őket kegyelmeknek, hogy képes jobban észrevenni őket. A kulcs tehát az észrevételben van. Ez a hatás egy évente visszatérő hatás, minden március elején postaszerűen megérkezik. Aznap is megjött és egy részét el is pazarolta, amikor elfelejtett figyelmet fordítani rá. Szobájában ült ezalatt. Amikor kiment a szabad ég alá, mindenhonnan ömlött belé, mint hordókból, a fény és gyönyör, és csupán saját tiltakozásának köszönhetően tudott lépésben menni az utcán. Különben táncolt és ujjongott volna. Feltartóztathatatlanul kereste őt a boldogság.

 

Akár anyóék kutyája, Saláta úr, akinek rendesen egy kacagással válaszol:

– Ugyan, monsieur Salade, jól érzi ma magát?

Hagyja, hadd ugrándozzék körülötte és két mancsával sározza a kabátját. Monsieur Salade még fiatal és lelkes.

 

Amint ilyen boldogan lépkedett a kövezeten, és ezzel egyidejűleg megállapította, az utca ma is ugyanolyan, mint máskor – tehát ő a boldog, és tőle talán egy fokkal az utca is boldogabb – megpillantotta Dimitrijt, szokásos költő-kabátjában, akárha három napos eső után jönne. Lehetetlen volt kitérni ez elől a várva várt találkozás elől. Korábban elképzelte, amint közönyösen mosolyog és hamar továbbmegy, mert eddig mindig Dimitrij ment tovább hamarabb. Büszke szeszélyből szerette volna egyszer ő is otthagyni Dimitrijt. Valahogyan eddig nem jött össze.

– Mit hülyéskedsz – kiabált abban a pillanatban a szíve. Folyton hazudsz magadnak, és a jelenlétében nem megy. Örülj neki. Miért ne mutatnád ki, ha örülsz neki, amikor látod?

Úgyhogy ezúttal is mosolygott.

– Mit csinálsz?

– Megyek.

– Sétálni indultál.

– IGEN.

– Én ételt venni, megéheztem.

Zhé Shi csak nézett és mosolygott tovább.

– Megkaptam a verseket, érdekesek.

– Aha – hümmögött Zhé Shi és állt tovább. Nézte, milyenek Dimitrij szemei. Meleg barnának látta őket a holdarcban. Mindjárt vége, gondolta, ezek ilyen efemer pillanatok. Dimitrij megérezhetett valamit ebből a gondolatból, mert folytatta:

– Olvasgatom őket.

– Most semmi sem jut az eszembe – mondta Zhé Shi.

Lehetne itt állni, csak úgy? Veszélyes? A következő pillanatban már hallotta is Dimitrij hangját:

– Akkor én megyek. Még találkozunk.

Persze, nevetett magában Zhé Shi, legutóbb egy évvel ezelőtt mondta.

– Jó.

Tovább folytatta útját az imádat helye felé. Akkor gondolta ezt: nem várok tovább. Nincs mire. És elengedte Dimitrijt is. Ezzel egyidőben minden képet, amelyet valaha látott Dimitrij jövőjét és természetét illetően.

 

Öt perccel mielőtt találkoztak volna, Zhé Shi elhaladt a fast foodos előtt, ahova öt perccel később Dimitrij igyekezett. Öt perccel előtte eszébe jutott, egyszer ide jött Dimitrij ételt venni magának. Ebben a pillanatban indulhatott el otthonról Dimitrij, amikor ez Zhé Shinek eszébe jutott. Dimitrij nagyon közel lakik. Vajon, évődött magában Zhé Shi, azért jutott eszembe, mert benne már megvolt a szándék, vagy azért született meg benne a szándék, mert ő most eszembe jutott? Vagy egyszerűen szokása és ismerem a szokását? Vagy egy szinkronrendezés egyszerre juttatta eszünkbe az összekötő szálat a találkozás végett?

 

Megírhatta volna Dimitrijnek, egyszer egy álombeli tájon jártak, egy fehér-zöld hegyen. Miközben Zhé Shi mesélni akart valamit, Dimitrij megéhezett. Mindig megéhezik, ha találkozunk – nevetett Zhé Shi. Persze, most már szemlélhetem, miután lemondtam róla.

 

Az, aki háromévesen vagyok, előbb van nagyanyámnál és mindenkinél.

 

A hajnali felismerésben a legerősebb a rövid ideig tartó szabadság. Ha ennyire esetleges ez a test, minek félteni? Egy pillanatig csak tárgyként létezett, egy tartozékként, amely ugyanúgy tartozéka, mint az ajtó (és így másképp nézett az ajtóra is), a csillagos ég, a fák vagy monsieur le Salade. Dimitrij. Mindenki itt van. Ennyiben vigyáz rá. A test működésétől függetlenül a lényeg sérthetetlen. Értsük jól: nem azért sérthetetlen, mert a test működései és a lényeg tökéletesen különbözőek és így nem érintik egymást. Hanem éppen fordítva: mert akármilyen állapotban is van a test, a lényeg ugyanúgy működik. Más kérdés, vajon az elme eléggé begyakorolta-e felismerni, minden állapotban.

Az ég átváltott kobaltkékbe. Ez a hajnal előtti szín. Zhé Shi maradhatott volna ébren, egy kicsit megsúrolni a bőrét és a talpát, mert a folytonos hidegben és a sok téli ruhától nagyon lélegzésre vágyott. Ha ébren marad, akkor mindjárt utána hajnal és indulhat a biztosítótársasághoz.

 

 

Minek ezek után biztosítótársasághoz menni?

Semmi értelme. Pontosan tudta. Ennek teljes tudatában ment el, csak úgy.  Illetve a rá váró lehetséges élmény tudatában. Sorba fog állni…, sokan lesznek…, mind elgyötört és deformálódott ember (kivétel erősíti a szabályt)…, és semmi eredménye sem lesz.

 

Akarok én biztosítást kötni? Dehogy. Érdeklődni megyek. Egyszer, ha muszájból lesz állnom, ha valaha ugyan még létezik muszáj, legyen emlékeztetőnek a mai nap: én önként jöttem ide, és szabadon el is megyek, amikor akarok.

 

A súrolásra és talpdörzsölésre ezt mondta:

– Most még alszom egy kicsit. Nem akaratból, ne akaratból, kedvesem.

 

Visszaaludt és napfelkelte előtt ébredt fel. Egy régi rádiódallammal a fejében.

– Ezek a csatornák – mosolygott –, még mindig sugároznak.

Nekifogott a reggeli himnuszok zengetéséhez és a csírahanghoz, ami a csatornákat lassan és biztosan kimossa.

– Akarod? – kérdezte magától.

– Igen, ez mindennél inkább kifejez. Kész, minek vegyem számra más kifejezéseit? Itt az ideje a sajátommal foglalkozni. Ez az egyetemes.

 

Még szemében volt az álom, amikor az orvosi egyetem diákfolyójába szállt és velük együtt lefolyt a dombon.

 

A domb felénél azt érezte, kiment lábából az erő.

– A gyökerek egy napig tartó étel. Jól van ez így, megint eszem.

Zsebéből előhúzott egy paszternákgyökeret és rágni kezdte. Tegnapelőttről fájtak a foggyökerei, két hátsó fogának gyökere csak annyiból volt, amennyi őket a helyükön tartotta. Mint a nagyon rövid falba vert szegek, folyton érzékenykedtek. Ha harapott, egy idő múlva jelezték neki. Most tehát a tépőfogakkal próbálta aprítani a zöldséget.

 

Leért a piachoz, háta mögé került a szürke, börtönszerű épülethez, ahol a biztosító működött. Rácsokkal az ablakon. Reménykedett, még mindig reggel van, és hét kezdete, talán inkább délután jönnek az emberek. A nyitott ajtón át nagy tömeget látott. Két ajtó előtt várakoztak. Melyikhez? – kérdezte a hozzá legközelebb levőket. Megmondja a papír, felelték. Sorszámjegyük van. Honnan lehet kérni? Az épület másik részén, a másik utcáról való bejáratnál. Kiment és kért egyet, a gépen megnyomott egy gombot.

 

Üdvözöljük! Az ön sorszáma 1055. Az 1A szobához szól. 55 ember van ön előtt. Kérjük, várakozzon türelemmel.

 

Még az órát is feltüntették rajta, az aznapi dátummal.

 

Eltelt húsz perc. Az emberhomokórán lefolyt három ember. Néhány sorszám üres volt. A várótermecskében jöttek-mentek, elfogyott a levegő. Elhatározta, kilép a frissre. Elment és a legközelebbi naturista üzletben vett két csomag rozsmagot. Néhány nap múlva elutazik és szüksége lesz rá. Visszatért, haladtak három számot. Ismét várt és ismét elment, vett néhány paszternákgyökeret. Amikor másodjára visszatért, 18-an voltak előtte. Néhányan feladták.

 

Dél felé került sorra.

 

Az ember azt hinné, kagylóhéjába temetkezett öreg és ráncos, sokpoundos titkárnő fogadja. Mikor kinyitotta az ajtót, egy huszonnyolc év körüli férfit látott, inkább diákkinézettel, aki szemét az asztalra szegezve gyorsított magnetofonhangon felelgetett.

 

– Érdeklődni jöttem, a szabadúszóknak való iratokról.

– Ön feljogosított fizikai személy?

– Nem tudom, szabadúszó a mesterségem.

– Tehát FEFISZ. 317-es szoba. Megérdeklődhette volna reggel az őrtől.

– Ön meg tudja nevezni, milyen iratokra van szükségem?

– CIF…

– Az mi? – kérdezte, a titkár gyors hangon folytatta:

– Az adóbevallások kimutatása öt évre, ha volt diák ezalatt, akkor a tanulmányokat igazoló adatok, ha dolgozott ezalatt, akkor a munkakönyv adatai – mióta FEFISZ ön?

– 2007, de bonyolultabb, nem egyértelműen.

– A 2007-től való igazolások és a személyi másolata. Hány éves?

– 26 leszek áprilisban.

– 317-es szoba. Kérdezze az őrt.

– Ki tudják számítani, mennyi az egyhavi illeték?

– A 317-es szobában kiszámítják.

 

Elment hát és kért az őrtől egy papírt, amelyen lista állt, a szükséges iratoké. Zhé Shiben kérdéseket keltett a jogi nyelv, és felvilágosítást kért az őrtől.

– Mindezt a fináncoknál. – mondta az őr.

 

– Nekem szükséges valamilyen iratot vinnem, vagy mindent ők adnak?

– Az ötéves döntések szükségesek.

– Értem. Ehhez szükséges valamilyen iratot vinnem? Mit jelentenek az ötéves döntések?

– A fináncoknál elmondják. Volt már itt?

– Most vagyok először.

– 317. Reggel hét és kilenc között.

 

A piacon vett még zöldséget. Hazament és elfogta az álom.

– Természetesen természetesen. Papír nélkül fogok meghalni.

 

Délután felkereste Ju Fut, akit nagy gyakorlásban talált. Megérintette a vállát, mire Ju Fu kristálytiszta szemekkel nézett rá:

– Mit akarsz?

– Semmit, tudod jól.

– Akkor jó.

– Mihez gyakorolsz?

– Tudod jól. Gyakorlom a meghalást.

– Azt jól teszed. Ma fél napot a biztosítónál töltöttem.

 

– Szükséged lesz rá – vigyorgott vissza Ju Fu cinikusan és gyengéden. – Ezt is magunk csináljuk, senki sem született és nem is fog meghalni helyettünk.

Ju Fu lassan mozgott a levegőben.

 

Zhé Shi leült a terem egyik szélén, a fényben, a mozgó Ju Fut nézte.

Üres kancsó vagyok, üres edény. Súrolom, súrolom, míg egyre könnyebb, mígnem eltűnik. Ó, ez az egyetlen gyakorlat.

Ju Fu, másik fele, meghallotta ezt.

– Miért is mentél ma délelőtt a biztosítóhoz?

– Miért is kapaszkodunk tíz körömmel a földbe? Ju Fu, repüléssel vagyunk tele, miért is félnénk tőle, hiszen természetünk? Az ég gravitál.

 

(Illusztráió: Varga Borbála: Arany, ezüst – szigetvilág; Egymásba néző)

Bedugom a kulcsot a zárba. Kissé meggyűrt, hófehér ingemen és a éjfekete zakómon erősen meglátszik a magam mögött hagyott nap milyensége. Óvatosan elfordítom a kulcsot, a zár pedig szinte azonnal jellegzetes hangot hallat, jelezve, hogy otthon vagyok végre. Kinyitom az ajtót, az viszont a továbbra is elvárt csönd helyett hangos és irritáló nyikorgást hallat. Egy pillanatig csak állok ott, gondolkodom és leginkább befogadok. Próbálom valamihez hasonlítani a hangot.
Ízlelgetem.
Mintha ráléptem volna egy kóbormacska farkára. Vagy tán mintha az elhasznált lélek sikoltott volna. Vagy talán a kettő összessége?
Megrázom a fejem. Észreveszem magam, ahogyan a nyitott bejárati ajtó előtt állok, majd a szükségesnél kicsit erőteljesebben teszek két lépést. Megcsap a pénteki vacsora mámorító illata. Óvatosan lökök egyet az elhasznált-fehér bejárati ajtón, ami engedelmesen, és ugyanolyan csikorgással becsukódik mögöttem.
Eközben a kellemes illat már elillan. Az orrom azt a kellemes érzést idézte fel ebben a pillanatban, amikor finom fűszeres sültek és gondosan szeletelt és sütött édesburgonya illata terjengett, mire betettem a lábam az ajtón. Most semmilyen. Üres. Talán a hotelszobák és a kórházak barátságtalan és idegen szagát idézi fel bennem. Levetem a cipőmet, és az előszobából a nappaliba lépdelek. A szoba falán olcsó és semmitmondó festmények egy makulátlan fehér falon. A kanapé, a fotelek, és középen a dohányzóasztal mind egytől-egyik sötétbarna. Ahogy felnézek a plafonra, végig a sarkokon és széleken egy elbújtatott ledcsíkot látok. A televízió a bútorokkal szemben fekete. A szekrények is azok. Összesen három fiókos szekrényt, és két polcokkal berendezett, unalmas bútordarabot számolok össze a fekete készülék körül. Minden alkalommal ugyanannyi, mégis sokszor végig számolom. Talán változást várok. Valami újat. Levetem zakómat és az ingemet, amiket a szekrényekkel szembeállított fotel karfájára teszek.
Egy kis gondolkodás után lehámozom magamról úgyszintén fekete nadrágomat, és azt is odateszem a többi mellé. Egy szál alsónadrágban állok a nappaliban. A helyiségben alig van mozgás és élet. Csupán egy légy zümmög kitartóan és fáradhatatlanul, látom ahogy repked, követem a szememmel. Komótosan helyet foglalok a barna kanapé bal oldalán.
Így szoktam meg, a kanapé jobb oldalát pedig mindig egyvalaki foglalta el.
Töltök magamnak az asztalra kikészített borból egy talpaspohárba. Száraz vörösbor, kétezres évjárat. Ültömben még egyszer körbe nézek. Unalmas, idegen és nyomasztó. Minden gondosan elhelyezett tárgy, minden kis részlete a szobának olyan tervezett és klisés. Nem sokkal régebben még a benne lévő emberektől lett élettel teli ez a hely. A légy még mindig fent száll a szoba közepén. A kitöltött bort nézem, majd felveszem a poharat és belekortyolok. Megízlelem a torkomat dörzsölő italt, és beleélem magam az ízek keveredésébe. Az első jó érzés a napomban. Szeles őszi nap van, oldalra nézve bukóra nyitott ablakokat és lengedező függönyöket látok. A légy rászáll a jobb szélre kitolt barna függönyre, majd lepihen. Eláll a szél. Most már egy árva hang sincs a szobában.
Kezdd összenyomni ez a csend, ezért kiveszem levetett nadrágomból a telefonom. Előkeresek egy lassú, romantikus zenét, és elindítom. A hang lassan betölti a szobát, átjár minden tárgyat és engem is. Felállok a kanapéról, kezemben szorongatom a borospoharat. Szól a zene.
Lassan mozogni kezdek a ritmusra. A poharat a vállammal egyvonalba helyezem és a bal kezemmel fogom, a jobb kezem pedig magam mellett pihen. Lépek, pörgök és forgok a berendezés között. Szárnyal a lelkem, olyan könnyedén siklik, hogy kissé beleszédülök, de nem érdekel. Ahogy az sem, hogy mozdulataim nyomán szinte mindenhol a földre cseppen a bor, a pohár pedig egyre csak ürül. Egyre gyorsabban és szenvedélyesebben mozgok a zenére, nem létezik számomra semmi, csak ez a pillanat. Vége a számnak. Leteszem az asztalra a poharat és elfekszem a kanapén. Díszpárnát rakok a fejem alá és kényelmesen elhelyezkedem. A függönyök suhognak, a légy újra köröket ír le a nappaliban, én pedig csak fekszem és magamba szívom a szoba unalmas szagát…

 

∞ Mordvin népzene: Négy sirató: lakodalmi és halotti siratók [alig hallhatóan] (Finnugor és török népek zenéje, gyűjt. Vikár László, 1984)

kiment a Nap, bementem a Napba. becsuktam a szemem, kinyitottam a Napom. a Napban ház volt, kinti ház, erdőház. meg fészek is, az is kinti ház. meg fa, meg erdő. meg egy másik Nap és egy másik Hold, akik épp találkoztak és engem néztek, hogy Napnak vagy Holdnak jöttem-e.

folyó is volt a Napban, megfürödtem. megmostam a szemem, a hajam. a talpam, ne hagyjak lábnyomokat.

ne hagyjak árnyékokat. hangokat. beszédet. sebeim lehulló leveleit szedte a szél. most már a földdel válaszolgatnak.

ittam, ittam a vizet, és fehér madár szállt egy levélre. a madár anyja, az ének anyja.

ha naponta egy is ér le, akkor is lehull mind.

lemostam magamról a vizet a Nappal. megmelegít, feléget. átvilágítja a vizeket. melengeti a felhőket. felszárítja a vizet.

ének volt, a madár anyja, ének anyja énekelt, hogy a húros majdnem válaszolt maga, láttam megtelni a sziromablakait fénnyel, de nem volt saját énekem. nem tudtam segíteni neki.

sások borultak amott a földre, csak az árnyékuk láttam. csak árnyékok vannak. száraz a szemem, szúr.

és abból az énekből, madárénekből virág nőtt, zöld és kék volt a levele, sárga és narancssárga a szirma.

nem akart világosodni, nem akart közeledni, nem lehetett helyére tenni semmit.

megcsináltam az éneket teának, ittam, ittam.

pihentem is a Napban, aludva. és láttam, ébredve, hogy látom a messzét. kicsi szarvasok szaladtak ott heten, szaladtak a szikláktól, a pataktól, a nehéz fényből. a földhöz feküdve láttak engem, egész a Napomat nézték.

a szememből petty esett akkor, oldalra esett, mert a jobb oldalamon feküdtem, folyózott ki a jobb szememből a földbe. csak a jobb szememből esett ki, a balnak a jobb sarkában ült, csillag.

vajon ő is látja?

kiráztam a hajamból az utolsó csepp esőt, és akkor láttam, hideg cseppek is estek, fehér cseppek, gyöngycseppek. festették a fehéret, ahová értek. láttam, körben már fehér van a földnek.

hideg, puha víz volt. földként, nem vízként, mert lépni lehetett rajta.

ott voltam meleg, ahol neki fáj, mert megállt ott a meleg, a gyökérnél.

a szemére gondoltam, de nem láttam.

lementem a gyökerekhez, a Nap mutatta az ösvenyeket, vízösvenyek voltak. ott ültek bent, akkor már a Hold vezetett, a földben.

senkinek sincs itt mindenkije, de itt van. ágas-bogas fa nőtt a szarvasoknak. amott egy öreg medveerdő. de a pillangó levelek és virágok közé is nő medvevirág, szarvasvirág, szélvirág, tóvirág.

és csak estek és estek a pöttyek, tópöttyek, szélpöttyek, szarvasok, medvék, virágok, könnyek.

és hideg volt akkor a Napban, hidegen jártak a felhők.

fázom! de a Nap és a Hold nem fázott. fürödtek a fehérben.

és akkor eszembe jutott a hideg víz, a próbáld lemosni, és beleugrottam a fénybe. nem is szúrtak, csak először. átjártak, amíg fürödtem.

csillagok, de nem tüskösek.

szúr, csíp, vág.

a sebek éreztek, de nem ordítottam, mert a Napban voltam.

szaladtam, szaladtak bennem a levegők, szikláknak csapódtak, kavacsot gömbölygettek. gömbölyesre mosott a víz.

a dombra értem, ott nem fehér volt. a szarvas nem volt ott. fűveket tettem az árnyékára, meg a lehulló leveleimből is tettem neki.

és ez is mind benne volt a Napban.

megnéztem még egyszer a gyökereket, ne essek el bennük, és bekötöttem a szemem.

2019. 01. 31. 10: 37: 34

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: Otherworldly; Fiona Craig: Peonies & Freesias)

A férfi tűnődve nézett maga elé, jobb karját végignyújtva a pad háttámláján. Már legalább ötven éve ült ott, nézte a járókelőket, a téli ruhába öltöztetett kutyákat és a fák törzsét. Ismerte azokat, akik mindennap arra jártak, tudta, hogy mikor merre mennek, és hogy mikor vannak késésben. Volt, aki leült mellé, nekidőlt a karjának, és eltöltött vele egy pár percet csendben. A turisták fotózkodtak vele, átölelték, megpaskolták a hasát, ami talán tényleg egy kicsit gömbölyűbb volt a kelleténél. Szerelmek fonódtak és szakadtak szét a karja alatt, gyerekek másztak fel rá, és sikongatva ültek a nyakába. És a férfi szerette ezt a nyüzsgést, szerette, hogy szeretik. Figyelte a növények színének változását, ahogy elfonnyadnak, aztán újra kikelnek, és nem érezte az idő múlását.
Egy iskolás csoport vonult át a parkon, színes cipők toporogtak libasorban. A sor elejéről a tanárnő időnként hátrakiabált a gyerekekre.
– Figyelj oda! Ne maradj le!
Ahogy elhaladtak a pad mellett, az egyik kislány hosszan nézett a férfira.
– Tanár néni, ki ez? – kérdezte.
A tanárnő feszülten pillantott oldalra.
– Senki, csak egy szobor – felelte, és ismét odakiáltott a sor végén caplató gyerekekre.
A férfi még sokáig hallotta a zsibongásukat. A szél a lába elé sodort egy nejlonzacskót, azt figyelte. És lassan, ahogy a növények ősszel megsárgultak, rozsdásodni kezdett.

 

Nem jön álom a szememre. Az ágyneműt a hátam mögé gyűrve forgolódom. A rossz lelkek órája ez, hajnali három.
Jobb, ha felkelek. Kikászálódom az ágyból. Csak ácsorgok és topogok a panzió ablakában. Kezemben egy pohár pincehideg rizling. Forgatom a bort a pohárban, és a sárgaréz színen át figyelem az előttem elhúzódó M 45-öst. Ízlelgetem a bort: minden érzékemet betölti az enyhe, fanyar íz.
Az autók lángcsóvái végigsöprik az udvart, az út menti vetést, akár a tejút fénypászmái az égboltot. Agresszív, de mégis közömbös, túlvilági fény bombázza a szobánkat, a parkolót, a dombokat, de még a híres kunhalmot is. Az egyik tetején magot vető fiatal paraszt szobra. Csökönyös, magabiztos fiú, az a fajta, aki nem hagyja magát, hiába üti-veri, ostromolja vakító fény. Ha a szemét verik ki, akkor is megőrzi titkát.
A legény úgy szórja a kötényéből a magvakat, mint szél a permetet. Mert vetni kell. Vetni mindig kell.
Itt születtem én is, a Zöld Keresztben. Apám még pengővel fizetett Józsi bácsinak, a szülészorvosnak. Az öreg már évtizedek óta az égi klinikákon vezeti a komplikáltabb szüléseket. Mestere volt ő a bonyolult eseteknek. A bába hozzá küldte anyámat, mert hatalmas gyerek voltam. Sokáig a Zöld Keresztben sem voltam hajlandó előbújni. Nem is csoda, hiszen a környékünkön üvöltött a Sztálin-orgona, és tankok dübörgése rázta a falakat. Élet és halál között lebegtünk az 1945-ös hadiút mentén.
Most inkább visszafekszem. Álmos vagyok, fáradtan vergődőm. Ám ahogy lefekszem, megint felkelek. Hallgatózom. A hideg ablaküvegre tenyerelek, így takarom el az autók okádó fényét, hogy kiszűrhessem közülük az ismerős tanyákat. Úgy zúgnak mellettünk az óriás kamionok, mint a bombázógépek. Pedig ezek itt már a béke zajai. Visszabújok az ágyba, de továbbra sem jön álom a szememre.
A puszta, mindig a puszta rejtelmei járnak a fejemben.
Feleségem tenyerébe fekteti az arcát, fejére húzza a takaróját, és néha-néha meg-megrándul, mikor a fények lecsapnak rá. Feneke az én térfelemen. Úgy csúszom mellé, hogy csípőjét a combom és a hasam ölelje. Mindig így alszunk, de most hiába süti hasamat az acélos fenék, nem tudok álomba merülni, se megnyugodni. Más eszembe se jut. Megöregedtem.
No, de mit súghatnak nekem a rossz lelkek a hajnali órákon?
Megint felkelek. Cipőt húzok, magamra cibálom a dzsekimet.
Itthon vagyok. Itthon. Emlékezem.
Kimegyek az autópálya mellé. Nyelvemen már nem a rizling otthonos ízét érzem, hanem a kipufogógázok fojtó és savanyú bűzét. Sehol egy kis törkölyillat. És nem érzem a levegőben sehol a frissen szántott föld testes illatát. A szemem azért rátapad a távolban pislákoló fényekre. Bámulom a távvezetékeket, a piros gömböket, a terpeszállásban magasodó tartóoszlopokat. A szemközti akácerdőt, ami megfogja az őrült, álnok futóhomokot. Próbálom kilesni az éjjel is száguldozó madarakat. Érzem a nyugtalanságukat a levegőben.
Egy repülőgép húz el felettem. Az utasok talán unottan lapozgatnak az üléstámla hálójából kiemelt színes prospektusba vagy bóbiskolnak. Ha a kivetített térképre tekintenek, akkor láthatják a kiírást: Hungary. Némelyikük éhesnek vagy mérgesnek fordítja.
Lassan szendereg körülöttem az éjszaka. Az elaggott parasztok talán hurutos torokkal krákognak. A hatalmas ágyban régen elfért az asszony és a gyerek is. Ma már csak egy embernyi helyen melegszik át a lepedő. Van, aki a sötétben is rémülten hallgat, van, aki a párnákba süppedve hortyog. A fiatalok pedig meg sem állnak az üveghegyekig. Vagy az Óperenciáig.
A hold sárga fénye öleli át a titkos dombokat, a kunhalmokat.
Emlékezem.
Ezeket a dombocskákat csak tévedésből nevezik kunhalmoknak. Ki tudja, kik, mikor emelték ezeket a fura dombocskákat, melyek évezredek óta hirdetik, hogy milyen szorongva, mennyire otthontalanul vagyunk itthon ebben a világban. Emlékjeleket próbálunk hagyni, mint a Húsvét-szigetek szobraival a polinéz vándorok.
A második világháború végén a szovjet hadseregből szökött katonáknak már minden mindegy volt. Sejtették vagy tudták, hogy hiába arattak nagy győzelmeket, a falujukba nem térhetnek haza, a háború után átnevelő tábor vár rájuk. Fiatalok voltak, de se élni nem tudtak, se meghalni. Itt, az alföldi tanyavilágban vadul, részegen, kiskirályként tomboltak: kergették az asszonyokat. A parasztok élelmeit, értékeit elvették, teheneiket, lovaikat elhajtották. Géppisztollyal lőtték a tyúkokat, utána megfőzették maguknak. Aki ellenszegült, azt azonnal lelőtték. A gyerek mellett állóval is végeztek, ha nem kapták meg az asszonyt. Ha nem kellett, akkor is erőszakoskodtak. A terhes nők kötőtűvel kapartatták el a magzatot a bábaasszonnyal. Volt, aki saját magának. Sokan bele is pusztultak. Amelyik életben maradt, az egy életen át undorral nézett a kötőtűre és az orosz katonára. Mert a nép nem szovjetnek tekintette őket, hanem orosznak.

Egy kanadainak meséltem egyszer mindezt, és erre ő ezt válaszolta:
– Oh! Hát miért nem hívtatok rendőrt?
A hős katonák a többnapos orgiákon halálra zabálták magukat és csontig lerészegedtek. A megalázott parasztok itatták őket, aztán ásóval, kapával, csákánnyal agyonverték azokat, akik asszonyokat erőszakoltak. Némelyeket a kunhalmokban ásták el. A többit ott temették el, ahol érték.

Emlékezem.
A parasztok álmaik legmélyére temették el ezeket a napokat. Akiből párttitkár lett, az is betapasztotta a száját. Még a papnak sem merték bevallani. Hamisan gyóntak egy életen át, vagy inkább nem is mentek a templom tájékára. Pengeélen táncolt az életük.
Engem egy öreg paraszt hatvan év múlva fogadott a bizalmába. A halála előtt kibeszélte magából a bűnt.
Ezután kezdtem faggatni az öregeket, hogy mely halmokban van háborús tetem. Igen kurtán válaszolgattak:
– A fene tudja már, öcsém!