Zhé Shi azt jelenti: Ami Van
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Zhé Shi kiment  a világ végire.

– Nem akarom vissza a képeket. – mondta.
A kő hallgatott.

– Persze, ha van valami és nincsenek hozzá képek – akkor az jobb? töprengett. Ha lenne mozdulat és nincsen hozzá mozdulat, akkor arról azt szokták mondani, kő.
A kő hallgatott.

– Belenéztem egy sejtembe és egyetlen sejtemben is többmillió kép van. Mind jönnek felfelé. Vajon egy gyakorlattal meg lehet tanulni látni őket? Van olyasmi, amitől egyszeriben átlátom ürességüket?
A kő hallgatott.

– Van persze, a halál az. Amikor sejtem sincsen, akkor nincs kép sem a sejtből, és még így is azt mondják, van egy test, ahol vannak képek. Ezek én vagyok.
A kő hallgatott.

Zhé Shi és az ismerős

– Hogy vagy, kérdezte az ismerős.
– Jól, felelte Zhé Shi, aztán elmondta, hogyan.
– Máskülönben? – kérdezte az ismerős.
– Ugyanaz. A máskülönben is ugyanaz, mint a rendes.
Beszélgettek kicsit. Az ismerős mesélt magáról aztán ezt kérdezte:
– Hogy vagy? Mesélj valamit magadról.
Zhé Shi hallgatott.

Alteregók története

Először volt don Amadeo. Egy repülőtéren jelent meg don Pedro kíséretében. Voltaképp don Pedro lépett legelőször a színre és egy darabig azt hittem, ő a hős. Aztán semmi se történt vele. Kizárólag don Amadeóval, amíg fokozatosan rájöttem: don Amadeo az, akit vártam, aki a repülővel érkezett. Don Pedro csak arra járt, vagy csak bejelentette.

Aztán don Amadeo egy dokknál találta Álvarot, a kamaszt, akinek azóta is minden fontosabb eseménye a tenger. Amadeo, Álvaro együtt laktak és néha csatlakoztak hozzájuk más kamaszok vagy huszonévesek. Álvarónak több barátnője volt, Francesca, Emitta, Roberta, és mások, amíg megállapodott végre Juliánál. Juliáék egy darabig alsó szomszédjuk voltak, amíg Álvaro és Julia elköltöztek. Amadeo utolsó éveit Beppával töltötte. Beppa túlélte őt és mai napig is megjelenik, főleg ha Álvaro meglátogatja.

Peppinót kölyökként találták, tizenkét éves kora körülig nőtt. Álvarónál derűsebb és a lányok egyelőre nem érdeklik.

Megismerkedtek Konsztantinosszal, aki csak a műhelyben vagy a kikötőben létezik, illetve utazásokkor. Don Juannal, aki hintaszékről diktál.

Azután a levegőből formálódott Zhé Shi, infrastruktúrával együtt. Zhé Shi festő, Konsztantinosz egyik ismerőse, ecsetét a hajában hordja, fekete és vörös tussal dolgozik. Mindenkinek levelet írt és nem jött válasz. Akkor Zhé Shi tudta: az, akit ő keres, Ju Fu, vagyis van válasz. Amikor van válasz, az Ju Fu.

Időnként találkoznak Ju Fuval, és elmennek Cu Csuanhoz, aki egy kunyhóban él. Az öreg túl van a lisztes évtizedein, nem siet sehová, nem is akar semmit.

Végül, mindezek után, Zhé Shi elhullatott sáljából és Ju Fu hajfogójából egy tibeti völgyben a szél formálta Shinje Nobokut. A szél és az utazók tudata, akik a sálat és hajfogót embernek látták. Shinje utazó láma, legtöbbször énekel. Mint ilyen, megjelenése férfi, alkalmanként nő. Shinje valójában nincs, aki őt hallgatja, a tüneményt látja Shinje útján.

(Illusztráció: Varga Borbála: Epikuriosz felé – sziklarészlet; Ecset; Festés közben)

később megszülettek a legendák az emberevő Küklopszokról. felkeresték Ádámot, aki gyermekének holtteste mellett sírt. évezredekig még életben volt. míg végkép ellepték a legyek és a büdösbogarak. savanyúkáposztán élt, beszédes volt, mert feloldotta a tilalmat. az   áldás tudása is cserbenhagyta. percekig tartott, míg megtalálta a gyenge mentőövet. a helyzet kerek, por alakú és forró. hajókkal indultak útnak, hogy megelőzzék, ezért erősen eltérő eredményeket találunk. a tervek kiküszöbölésére lehetőséget nyújt. a helyzet rendezésére összehívták. megkezdték az üzleti összekapaszkodást, úsztak a folyó előtt, a nyájak mellett. kémek kopogtatták, csörgették telefonjaikat. meghódították, jártak velük körbe a horizonton. megette őket a terebélyes csönd. meghódították a válaszokat, dübörögtek és mulattak. és hűségfogadalmat tettek. a kereskedők útvonalaikat ásták, például összefüggéseket kerestek. megroppantották azt ami romlani készül. füves réteken megfeleltek a víznek, meg a sónak. végül azt javasolták a füvek kezelésére, hogy tegyenek úgy, mintha teljesen sima lenne. legyen minden színtelen álom. megrecsegtették a tornyos gomolyfelhőket a széles vizek felett. a felhők hátizmait. a lovakat, a halottakban szabaddá tenni őket. szüntessük meg a lila könyveket, a magas térdet, és a fiatalságot, mondták. elharapták a szót, a mélyenjáró foszlányokat, betiltották a fekete szemüveget, és a fehér hajat, és a hasonlatossá vált embereket, akik foszforeszkálnak és fityegnek. a lovakat a fejlődés megköveti. Kata rövid szoknyában, kezét a fűnek szorítva, gyereket szül. szemét a vese táján érzi. egy halvány, aki a fésülködés szintjén akar maradni. aki leül az erdőben, és megtudja, hogyan lehet gazdag. életek hevernek a lányok légüres hasában. egy hitvány, akit sűrű hátsó felét csinosítja. felemelte a lábát a friss ágyban fekve, a combját, a csípőjét az álmosságtól és megörvendeztette Ádámot, aki más hazában szeretkezett. fejen állva a férfi simogassa a nő fülét. a hamujával átitatott lenvásznat. a pálmatestű nő lábát, a bölcsek nyelvét, most pedig jó, mondja. elhomályosul a szeme ebben a városban. Évike nem mozdul, mindkét kezével bezárkózik. egy homályos, távolodó felhőn asszonyok nevelik gyermekeiket, harcolnak az önálló tevékenységen kívüli kötelekkel, fúvókákkal, repülőgépekkel. szabad vagy az étkezéstől, vakbuzgón a kertedet műveled, és megpróbálsz úgy manőverezni. télen múlik az idő. azok a nők, azok a férfiak, idejük amúgy is kevés. felöltöztetik a testüket, és megismerik a módszert. száríts babot, a testrészedre jeleket rajzolj. teljes hosszában és szélességben. Évike nevet és guggolva figyel. baráti hajviselet az asztalodon. a szád illatos és a torkod fehér. így történik a gyakorlás saját életünkben. Józsika bácsi a menet élén harmadaik kézzel. hím fuldoklik a víz közepén, Ádám megöli testvérgyilkos fiát, kitépi az idegeit, míg fel nem jajdul. üvegszilánkokat szórók, a hegeket sikerül begyógyítani. (Ördöggyökérből keverj virágot.) megtörtént a varázsszöveg, a rágondolás hatására, ő sem különb. a lovaglástól a lába öregujján csontkinövés. jó mélyen ástak, és keresztülbújtak a föld járatain. (Ez nem az oka elhódítani a testvére szeretőjét.) játékosan megragadták, és közel furakodtak. gyors lovak patáiba rejtett férfiak. akasztófa ódon darabjai, a szégyen, mert nem jöttél. otthon fába vágni és sziklába oltani. a tanfolyam végén, vagy két héttel előbb. ő senki, gondolta, nem használta ki a „jobbágyfelkelést”, meg a csillagászatot. (Ezzel az eljárással felhasználást nyertek.) ez a tény rendkívül érdekes. mindenki hallott róla, közben felnőtt lett, képességeket növesztett. ilyenek azok, akiken látszik. (Az arcáról leolvasható.) nagymellű szépségek formálják a kőtömböket. egészségesek, és a beleikben vizsgálódik az élet. a nagy roham után. jelenetet alkottak, és kalózkodtak, és rézzel, vassal pótolták a folyamatokat, és meggyorsították a katalizátort, mely lebegtet és szabad. Józsika bácsi megerősítette a hatalmát. apránként megismételte azt, amit az európaiak. Kata elvágta, utasítást adott, hogy a gyökereiben megsemmisítse, ez a doktrína részekre tagozódott a szerelemben.  

(Az esetleges változás igen bonyolulttá teszi. Több-kevesebb hidrogén, attól függ, milyen a nyomás. A fák csúcsainál jó hatásfokkal működik. Évike adagolható mennyiséget röptet. Ádám egész lakónegyedeket pusztít el. valami játékot, szagmintát, hogy ott járt. olyan is van, hogy nehéz leírni. A részecskék fele, egyharmada szegény. Bizonyos fajtájú, szurok és pép, lepárolható, átlós irányban, háromszögben.) bosszút áll a nyelvért. hallgatja a szerencsétlent. csoportot állít össze, törzseket hoz létre, összpontosít. buja mese, remegve vigyáz, a föld és a víz elkülönül. az egyenlítő átnyúlik a legelmaradottabb északkelet-európai területekre. filozófiai rémeszmék tűntek fel. ahhoz, hogy Józsika bácsiról példát vegyünk. ismeri a mérgeket, a csillagokat, a hőskölteményeket. balgák, téliszalámiról írtak finom gúnyt, a szökés már sikerült a legnemesebbeknek. Józsika bácsi zsoldosként harcol, elfogadja mások agyát, most mindenki AZ. kulturálisan mindnyájunk életébe beleszóló. szegénység termelő, egyik a másikon, egykor és ma, következmény nélkül. Józsika bácsi úgy emlékezik, hogy tavaly áprilisban megjelent egy temetésen. van mondanivalója, torzképet rajzol. Kata tetovált fenekén a tetthely. tudd elhagyni a házadat, ne kövess. a férfi megkopaszodik, el ne feledd, mikor megadod magad.

felérni se tudlak, mondta Józsika bácsi. úgy hívnak magukban, mondta Évike, és látod, ennek ellenére működik. megsütöttek és összenéztem velük, mondta Kata, sorsod lenyomata a tenyeremben. ilyesmiket írnak hisztérikusan, jegyzi meg Józsika bácsi. és tömjéneznek, és a gyertyatartóban táncol a szél. 

A borítókép a szerző illusztrációja.

∞ Sutari: Tranś (Wiano, 2014)

anyu nem akarta, hogy tovább beszélgessünk, bement a szobájába és nem jött ki. anyu nem jön ki a szobájából. anyu nem jön ki a szobájából négy napja, milyen lenne egy ilyet mondani, de nem igaz, a szarvasarcú bácsinak meg nem hazudhatok, mert akkor bemegy a házába és nem jön ki, nyitva marad a kertkapu, én meg nem tudom becsukni. a szarvasarcú bácsi nem jön ki a házából négy napja, mondanám a postásnak, meg hogy anyu nem jön ki a szobájából négy napja, én meg nem vehetem át a leveleiket. a postás meg akkor nem tudom, hová menne be, ahonnan nem jönne ki, és kinek mondanám tovább, hogy a postás négy napja nem jön ki.

leülök a kertben, várom, hogy anyu kijöjjön a szobájából, vagy a postást, a szarvasarcú az nem jön ide. el kéne menni a szarvasarcúhoz és hazudni neki. anyunak mondjuk igazat mondtam, és azért bújt el. ilyet még nem játszottunk, hogy bemegy a szobájába és nem jön ki, és nem beszéltük meg a szabályokat előre, az iskolában sem tanultuk még, mit kell ilyenkor, szóval várom, hogy kijöjjön, vagy a postást, a szarvasarcút, valamit. a postás négy napja nem jön, mondanám a polgármesternek, meg hogy anyu meg a szarvasarcú se nem jönnek, én meg nem tudom átvenni a leveleiket, amiket a postás nem hozott még el, mert nem jön.

anyu bement a szobájába és nem jön ki, négy órája, direkt megvártam, hogy négy legyen, mondhassam, de már nem mondhatom, mert négy óra egy. mit mondok majd a polgármesternek, polgármester bácsi, anyu meg a szarvasarcú meg a postás, meg közben még tuti más is, mondjuk a szomszéd néni, akit még sohasem láttam, mert nem is itt lakik, csak néha eljön és körülnéz, de olyankor én máshol vagyok, pedig neki még nem mondtam semmit. biztos anyu beszélt vele, mielőtt bement a szobájába és nem jön ki, hogy óvakodjon tőlem, valami ilyet. vagy hallotta, amikor anyunak igazat mondtam, mondjuk nem ezt.

nem tudom, van-e vécé abban a szobában, én már voltam kétszer pisilni. meg ettem ribizlit, anyu meg nem evett biztos, mert nincs a szobájában ribizlibokor, én meg nem adogattam be neki a szemeket az ablakon, mert nem merek az ablakához menni, ha az ajtót becsukta. a polgármester nem jön ki a szobájából négy napja, mondanám egy utazónak, aki itt jönne az utcán és kérdezné, mit csinálok egyedül a kertben. hol van az anyukád, én meg mondanám, anyu négy napja nem jön ki a szobájából. meg tuti mondanám neki a szarvasarcút meg a postást is, meg a szomszéd nénit, meg aki még közben eszembe jut, és van hová bemenjen.

például azt nem mondhatnám, az utazó bement a szobájába és nem jön ki, egy másik utazónak, aki később érkezne, mert az utazónak nincs itt szobája, hacsak nem megy oda valakihez, hogy kérjen, meg akkor azt mondanák neki, különben is, hogy a férjem feleségem apám anyám fiam lányom kutyám bement a szobába és nem jön ki, négy napja, és hogy nincs másik szobája. vagy ha van, hogy egyikbe bement a kutya, másikba a gyerek, és így tovább, minden szobába bementek és nem jönnek ki, az utazó meg akkor nem tudna hová bemenni, mondaná, hadd üljön le a kertben. mármint mind a kettő, ha kettő lenne.

az utazó, az egyik, bemehetne mondjuk a kutyaházba, ha már mondtam, hogy a kutyák is a szobába mentek be. az utazó bement a kutyaházba és nem jön ki, mondanám a másik utazónak, aki nem hinné el, és el kéne vele menni megnézni a kutyaházat, hogy tényleg be van-e menve az az utazó bácsi. de lehet, a kutyaházba meg a macskák lennének bemenve, a macskáknak meg nincsen háza szerintem. és itt gyülekeznének az utazók a kertben, mert mindenki más bement a szobájába és nem jön ki, úgy meg nem lehet megkérdezni, bemehetnek-e. idejönnének, mert látnák, hogy a kertben ülök, kérdeznék a szobát, én meg mondanám anyut, hogy négy napja nem jön ki.

van mondjuk másik szoba is a házban, ahová bemehetnének, csak arról anyut kéne kérdezni, anyu meg bement a szobájába és nem jön ki. de a kertben leülhetnek, ha szeretnének, ehetünk ribizlit, meg megvárhatjuk, mire beérik a szeder. beszélgethetünk is, hogy ők honnan jöttek, milyen szobákból házakból satöbbi. hazudhatnak is. de lehet, anyut zavarná a beszélgetés. biztos zavarná a hangom, ha hallaná, hogy beszélgetek. anyu is egyedül ment be a szobájába, meg a többi is egyedül menne, még a kutyák is, egyedül meg nem beszélgetnek, gondolom. bár lehet, valamelyik kutya ugatna egyet, mert nem jó neki a házban, vagy egyedül, vagy hogy egyedül a házban.

az ugatásra meg válaszolna egy másik, aztán megszólalna egy harmadik, hogy válaszoljon az elsőre vagy a másodikra, és lehet, vele egyszerre már ugatna a negyedik is, valamelyikükre válaszolva vagy csak úgy, új témát felvetve, és akkor talán egy ember is kiáltana valamit, mondjuk, hogy kuss legyen, vagy ehhez hasonlót, esetleg ugatna, hogy a kutyák is értsék. szóval biztos a kertben is egyedül lehet csak ülni, de hát ha már idejött ez az utazó, meg a másik, meg a többi, akik idejöttek, akkor nem küldöm vissza őket a szobáikba meg a házaikba, hogy ne jöjjenek ki, vagy hogy menjenek más kertbe, külön-külön, leülnek szépen itt a kertben és nem mennek be.

meg akkor elmennék Jankáért is, amíg anyu nem jön ki, mert anyu nem szereti többé Jankát és miatta ment be a szobájába, biztos nem jöhet többé, csak amíg anyu a szobájában van és négy napja nem jön ki. itt ülnénk az utazókkal meg Jankával, meg biztos jönnének madarak is, hacsak be nem mentek a fészkükbe és nem jönnek ki.

2017. 07. 08. 6: 31: 11

(Illusztráció: Mimi Roberts: Bowl of blackberries;
Neelia Design: Blackberries Kitchen Still Life)

Zsidó nagyapám a múlt században, a nagy gazdasági válság idején vándorolt ki Franciaországba, hadarja Jakab Rebstock a Lufthansa müncheni járatán, a megadóan hallgató Andrásnak, aki a szerteágazó elbeszélésből azt szálazza ki, hogy ismeretlen útitársának édesapja a Flandriában született, mert a jobb megélhetés reményében az egész család már korábban Belgiumba költözött. Szóval, nagyapjának számításai beváltak, a brüsszeli zsidó negyedbeli méteráru boltjuk forgalmából takarékoskodásra is futotta, de azért ez nem a Diamant Kwarter volt,  mosolyog ironikusan Rebstock úr a turbulencia okozta hirtelen liftezés közben. Nehéz lenne elvitatni azon megállapításának igazságát, miszerint  a történelem drasztikusan beleszólt az életükbe, miután a németek 1940 májusában megnyitották a nyugati frontot. Nagyapjáék rettegtek a náci megszállástól, ezért gyorsan csomagolni kezdtek, hogy a biztonságosabbnak vélt Franciaország felé vegyék az irányt, de természetesen ehhez már késő volt, több százezer emberrel együtt a túlzsúfolt francia utakon ragadtak. A Wehrmacht előretörő csapatai menetközben lesöpörték maguk elől a menekülő civileket, és ezek után nem volt kérdés, hogy lendületük kitart Párizsig. Rebstock úr nagyapja ezért úgy döntött, hogy magyar állampolgárok lévén, hazatérnek Budapestre; sok viszontagságot átélve ugyan, de vonatuk egy hétköznap délután, talán szerda lehetett, befutott a Keleti-pályaudvar harmadik vágányára. A nyüzsgő városi forgalom láttán azt gondolták, beigazolódott feltételezésük, hazatérésükkel nem csak időt, de életet is nyernek.

Könnyedén alkalmazkodtak az itthoni viszonyokhoz, Rebstock úr leendő apja a csepeli szabadkikötőben lesz rakodómunkás, akit rövid időre itt felejtünk az uszályoknál, mert fia belefog  családtörténetük másik szálának gombolyításába, majdani édesanyjáról mesél, aki egy tébai bányászcsalád hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja bányamester volt, anyja a háztartási teendőket látta el a falusi portán; sváb származásúak lévén folyékonyan beszéltek németül. A família vasárnaponként szépen kiöltözött, elballagott a római katolikus templom szentmiséjére. Mintegy mellékesen, de azért hangsúlyosan, Rebstock úr azt is megemlíti, hogy anyai nagyapja tagja volt a németek magyarországi szervezetének, a Volksbundnak. Kis hallgatás után tér vissza édesanyja történetéhez, aki a nyolc elemiben plusz kétéves háztartási tanfolyamon gyarapította ismereteit; fiatalon felköltözött Budapestre, a fővárosban dolgozó nővére, Ilona fogadta be és testvéri szeretettel gyámkodott fölötte. Édesanyja kisebb éttermekben konyhalánykodott, aztán a fuss ide-fuss oda munkák után, több évig felszolgált abban a kifőzdében, ahol a tulajdonos idősebb zsidó házaspár megkedvelte őt, így jó viszonyban voltak egymással. Mit ad Isten, Rebstock úr apjának szülei és fiúk, az említett házaspár jó barátjaként, sokszor itt étkeztek.

Most pedig merüljünk el Rebstock úr monológjában: „Szóval, így találkoztak ők, apám gyönyörűnek látta a négy évvel idősebb lányt, és ahogy a mozifilmekben lenni szokott, egymásba szerettek, csakhogy ekkor már ezerkilencszáznegyvenhármat írunk, a zsidótörvények miatt szerelmük nem lehetett zavartalan, de ha ez még nem lett volna elég, ugye, mint tudjuk, 1944 márciusában jött a német megszállás, a nyilasok azonnal átvették Horthyéktól a hatalmat, már aznap, március tizenkilencedikén az utcákon  összefogdosták a zsidókat, s ezeket a szerencsétlen embereket a lóversenypályára terelték, köztük a dédapámat is, aki sohasem tért haza, utólag tudtuk meg, hogy Auschwitzba vitték szegényt. A nyilas kormány sorban hozta a zsidóellenes rendeleteket, kötelezővé tették a sárga csillag viselését, kijárási tilalmat rendeltek el, a tizennyolc és negyvennyolc év közötti férfiakat behívták munkaszolgálatra, a hetedik kerületi a gettóba zsúfolták be a pesti zsidóságot. Apám is megkapta behívóját a munkaszolgálatra, de addigra az amerikai és brit légierő agyonbombázta az országot; a légicsapások súlyos károkat okoztak a vasúti hálózatban, ezért apámék egységét Szolnokra vezényelték a vasútállomás romjainak eltakarítására. Három hétig voltak ott és apám legnagyobb meglepetésére az egyik vasárnap anyám meglátogatta, nem félt felkutatni, pedig kormányrendelet tiltotta, hogy árja személyek zsidókkal tartsák a kapcsolatot. Édesanyám ekkor pénztáros volt egy csemegeüzletben, nem törődött ezzel, Dombóvárra is elutazott apámhoz, követte Soroksárra, Pestszentimrére, végül rábeszélte, hogy Szegedre már ne vonuljon be, így apám az augusztusi szabadságáról nem tért vissza a századához. Anyám meghamisította unokaöcsének igazolványait apámnak, albérletet is talált, ahol elbújtatta; a katonai rendőrség anyámat is kihallgatta, de nem mentek vele semmire, aki ettől még jobban felbátorodott, úgyhogy nagypapámat hamis papírokkal vonaton menekítette ki a nyíregyházi munkaszolgálatból. A front elérte a fővárost, a szovjet csapatok bekerítették Budapestet, bombázásokkal, ágyúzásokkal kezdetét vette az ostrom; nagymamám, nagynéném, két nagybátyám a gettóba szorult, a két fiú óriási szerencsével megszökött, de nagymamámat és beteg nagynénémet anyám valamilyen fortéllyal kihozta onnan. A család tagjait különböző álneveken Garay téri lakásokban rejtette el, gondoskodott az ellátásukról is, amennyire ezt szűkös lehetőségei megengedték. Végül mindegyikük túlélte a háború utolsó hónapjainak borzalmait és félelmeit, hála anyámnak, szabadok voltak. A fiatalok negyvenöt augusztusában házasodtak össze, de apám családja visszavágyott Belgiumba, így a szeptemberi amerikai transzporttal elutaztak Brüsszelbe. A szüleim harmincnyolc évig éltek boldog házasságban, persze, az idő mindig meghozza a maga baját, de a háborúban átéltekhez képest azok csekélységek voltak. Édesanyámat erős honvágy kínozta, ezért már születésem után gyakran meglátogattuk a családját Tébában. Ahogy idősödött váratlan betegség vette le a lábáról, az vitte el szegényt; halála után sokáig idegen földben nyugodott, de most teljesítettem utolsó kívánságát, hazahoztam a hamvait szülei mellé a tébai temetőbe. Csodálatos, amit édesanyám tett édesapámért és a családjáért, sokat gondolkoztam azon, vajon miért vállalta az életveszélyt, ahhoz talán még a szerelem is kevés, mostanra az lett a meggyőződésem, anyám egyszerűen hitt abban, hogy a jóság legyőzheti a gonoszságot.“

Az utolsó mondat ott kavarog András fejében, miközben a Lufthansa-gép – a budapesti kora tavaszból – szakadó hóesésben landol a müncheni Franz Josef Strauss repülőtéren, rosszkedvűen nézi a terminál üvegfala mögül a sárga lámpával villogó hókotrók erőfeszítéseit, hogy megtisztítsák a kifutópályákat, ami egyelőre reménytelen vállalkozásnak tűnik. Nem tud szabadulni Jakab Rebstock történetétől, amit a München felé tartó járat szomszéd üléséről látszólag kitartó egykedvűséggel rázúdított; hiába próbálja elhessegetni, főleg az a kérése nyomasztja, hogy tébai újságíróként írjon cikket a „sztoriból“, ettől az idős férfi azt reméli, hogy édesanyja végre megkapja azt az emléktáblát, amit évek óta hiába kérvényez az illetékes hivataloknál. Ezzel a teherrel ül be az olasz caffettériába, ahol eszpresszót rendel a melírozott hajú pincérfiútól, kávézás közben azt találgatja, vajon a többi asztalnál milyen nyelven társalognak, aztán ennél a mondatnál feladja a játékot: „Oherwydd yr amser bach hwn, rydym yn hwyr yn ymuno“. Az apjától örökölt régimódi Doxa karórájára pillant, a menetrend szerint hamarosan indul a járata Johannesburgba, azonban a hirtelen havazás miatt valószínű, hogy holnap délelőtt az Oliver Tambo légikikötőben lekési a Port Elizabeth-i csatlakozást. Ezzel az utazással soha nem látott unokaöccse kérésének tesz eleget, akivel a rokoni szálak keresgélése közben az interneten akadt össze, de már szólítják a johannesburgi utasokat a beszálláshoz.

Az Airbus emberekkel tömött turistaosztályán bábeli hangzavar uralkodik, a skandináv és német nyugdíjasok körülményes türelemmel rakosgatják kézipoggyászaikat az ülések feletti polcokra; kedvtelenül várakozik a székek közötti szűk folyosón, hogy a végre a helyére ülhessen, mindenesetre elképzelni sem tudja, hogy másnap David házának teraszáról bámulja az Indiai-óceánt. Középkorú, tejfehér bőrű, enyhén szeplős, vörös hajú hölgy lesz az útitársa a hosszú repülőúton, a csinos, jól ápolt nő homlokán alig észrevehető, halvány forradás fut keresztbe, ezt akkor veszi észre, amikor befurakszik az ablak melletti ülésére, ahová a jegye szól, közben  jóformán megszédül útitársának édeskés, mégis diszkrét parfümjétől. Valós vagy képzelt bódulatából a kapitány hangja téríti magához, a tiszt a fedélzeti hangszórókból szenvtelenül közli, hogy tekintettel a váratlan hideg időjárásra, biztonsági okokból jégtelenítenik a repülőgépüket. Andrásnak ez a bejelentés még inkább előre vetíti a komor jövőt, tanácstalanul a vörös hajú nőre pillant, aki elhárítóan felvonja a vállát, és ettől a mozdulattól számítva a South African Airwais Airbus 380-asa – a jégtelenítésre várakozó éjszakai járatok hosszú sorában – közel három órát gurul a starthelyig. Ez idő alatt Andrásnak bőségesen van ideje megfigyelni a felhajtó erőt biztosító fékszárnyakon csillogó jégbordákat, amíg a speciális tartálykocsik fecskendőiből fagyálló folyadékkal elegyített meleg víz leolvasztja onnan, hogy aztán a pilóta take off-jára felpörögjenek a robusztus hajtóművek. A gép rázkódó nekifutásakor András újra érzi, ahogy utazóbőröndje megbicsaklik az otthoni küszöbön, tanácstalanul visszanéz a gondosan kitakarított lakásba, de nincs kitől elbúcsúznia, csak saját magát pillantja meg az előszoba homályos tükrében.

Az utazási magasságuk tízezer méter, András ennek elérésekor zökken vissza a valóságba; repülőjüket fagyos csillagokkal fogadja a kristálytiszta éjszakai égbolt, hogy majd félálomban észrevegye a feneketlen mélységben Róma misztikus ragyogását, ahol a fáradtságtól kábán Amerigo Tot alumíniumlemezből gyűrt fríze alatt sodródik kifelé a tömeggel a Termini-pályaudvarról. A kánikulai hőségben nem száll autóbuszra, gyalogosan vonszolja magát és csomagját a három csillagos hotelhez; szálláshelye egy bérházból kialakított családi vállalkozás, hajításnyira a Piazza di Spagnától, keskeny, fapadozatú csigalépcső visz fel az ötödikre, a dupla ágy fölött háromkarú ventilátor forgatja a fülledt levegőt. Mint egy szürreális álomban a zárt spalettákon Rachmaninov második zongoraszonátája szűrődik be a szobába, zuhanyozás közben a nyitott fürdőablakból még inkább felerősödik a hangja, a zuhanyrózsából zúduló víz alatt erről eszébe jut a késő nyári utca budai bérpalotájának első emeleti ablakából kiömlő romantikus zongorafutam, ami megállásra kényszerítette;  estefelé járt már az idő, elveszettnek érezte magát azon az alkonyi órán, egyszerűen és közönségesen rátört a magány, noha erre semmi oka nem lett volna.

Mindenesetre, amikor András felébred a repülőgép hátra döntött ülésén, nem tudja eldönteni, hogy valóban ott volt-e a hömpölygő tömegben a spanyol-lépcsőn, ami a Piazza de Spagnától a Campo Marzio dombján álló Scalinata di Trinita dei Monti-hoz vezet, és lefelé jövet tényleg megitta-e a világos pörkölésű kávéból főzött mogyorós, krémes ízű kapucsínót a turistákkal teli Antico Caffé Grecoban, és másnap vajon valóban elment-e a Szent Péter-bazilikába, ahol a „Te Deum laudamus, te Dominum confitemur” zárta a vasárnapi szentmisét, hogy aztán a Basilica di San Giovanni in Lateranon-nál megtalálja a Scala Santát, a Jeruzsálemből idehozott Szent Lépcsőt,  amin Jézust vitték Pilátus elé, az utókor ezeket a fokokat 1721-ben  barnára pácolt diófával burkolta be, hogy a márványt megóvja a fájdalmaktól sajgó zarándoktérdek okozta kopásoktól, de a faburkolaton kicsi kerek ablakocskákat helyeztek el, hogy a megostorozott, töviskoronát viselő Jézus vérének nyoma jól látszódjék; kába ébrenlétében tétován felmerül az is, hogy a térden megtett lépcsőfokok tényleg arra kényszerítették-e, hogy kínjában a tenyerére támaszkodjon, és ha igen, akkor pihentetőnek mormolni kezdte-e a Miatyánkot, és valóban az első sor végére ért-e az imában, „aki a mennyekben vagy”, amikor könnyedén, villámgyorsan megelőzték az összekulcsolt kezű, térden csúszó, egymás közt vidáman csivitelő lengyel cserkészgyerekek.

(Részlet egy készülő regényből)

Kép: M. C. Escher

3. rész, szerda

Ma reggel kemény fagyra virradtak. Süni boldog, mert ha hideg van, akkor talán előbb-utóbb hó is esik. Ha pedig mégsem, akkor lehet csinálni hóágyúval. A férfi erre a közelmúltban ígéretet tett, és, mint köztudott, az ígéret olyan szép szó, hogy aki nem tartja be, az dögöljön meg. A hóágyú motorja volt a legelső alkatrész, ami rendelkezésre állt. A ház épülésekor keletkező építési hulladékokat és szerelvényeket a férfi mindig gondosan átvizsgálta, lázasan törve a fejét a lehetséges újrahasznosítási módozatokon. A hosszú falécekből példának okáért remek támasztékot eszközölt a frissiben elültetett facsemeték mellé. A ház lábazatát körülvevő folyami kavics maradékából jutott a gépkocsi-beállóra is. Mégse a sárban cuppogva kelljen beszállni. Az asszony már csapott emiatt patáliát. Nem a kavics, hanem a sár miatt. Hogy ő színházba kecses kiscipőben menne, a gépkocsi megközelítése pedig csak sártengeren át lehetséges. Ráadásul, a belseje úgy fest, mint egy istálló.

Az istálló igen találó hasonlat volt, tekintettel arra, hogy Cirmi hetente több alkalommal fordult meg a lovardában. Lovaglás után pedig nem átallott beülni az autóba amúgy lovaglócsizmásan. Lovardába mégse visz az ember váltócipőt, hacsak nevetség tárgyává nem kíván válni. Az asszony rendszeresen hordja mosóba az autót, elkölt rá tetemes összeget, cserébe az autó csillog-villog, kívül-belül. Két vagy három napig. A következő lovaglóóra napjáig. Akkor aztán kezdődik minden elölről, és az asszony már szemet vetett egy kisebb járműre, ami a jövőben potenciálisan második autójuk lehetne. A színházba járó autó, amitől lovaglócsizma és egyéb szennyek szigorúan távoltartandók. A férfi ellenáll, emlegetvén az anyagi terheket, a környezet védelmét, azt a vitathatatlan tényt, hogy a falusi élet ilyen következményekkel is jár, és talán egyebeket is, amiket az asszony már nem hall, mert olyankor a dühtől szikrázik a szeme és kéket-zöldet lát.

Süni a kerti tavat borító jégpáncélon méri a hideget. Megvan legalább hat centi. Nem reped, nem is ropog. Előbb csak óvatos, puhatolózó lépéseket tesz a kemény felületen, mégiscsak félelmetes, ahogyan le lehet látni a tó fenekére. Keresi az egyszem keszeget, amit ősszel horgász-zsákmányként hozott haza (ha legalább ő hozta volna, de vödörért a férfit ugrasztotta, jóllehet ennek a végkifejlet szempontjából csekély vagy egyenesen nulla a jelentősége). Aztán bátorsága mégiscsak a fejébe száll (az inából) és vígan menetel a jégen. Szerencsére nem peches ember. Csúszkálni sem rest, amit kurjantásokkal kísér, ezzel ösztökélve testvérhúgát, hogy a mulatságban őhozzá csatlakozzon.

Testvérhúga ezidőtájt az újonnan beszerzett lovas kellékeket (úgymint türkizkék színű, prémes kötőfék, vele színben tökéletesen harmonizáló nyeregalátét és takaró – amikor az asszony megkockáztatta a kijelentést, hogy talán ezek a holmik nem feltétlenül tartoznak a lovaglás esszenciális kellékeinek sorába, csak egy megsemmisítő pillantás volt a válasz) szemrevételezi. Vizuális típus lévén, mindjárt tudni is szeretné, hogyan festenek majd eme kincsek a pompás állatokon. Odahaza tartott ló híján, egyelőre egy szamár lesz a próbababa. Egy kékes-lilás színű plüss szamár, közismert nevén Füles, Micimackó barátja. Van ilyen szamárból Cirminek egész családnyi. Amíg bátyja a bolhapiacokon kisautókra és plüsskutyákra vadászgatott, ő bizony a barbibabák mellett begyűjtött néhány megkímélt állapotban lévő csacsit.

A szamár egy darabig jámboran tűri az öltöztetést, hanem amikor a kötőfék is felkerül rá, megtáltosodik. Felnyerít – méghozzá ló módjára, nem csak ordítozik, mint egy szamár –, kapál egyet a lábával, és nekiiramodik. Kivágtat a gyerekszobából, végig a folyosón, s az éppen nyitva lévő teraszajtón keresztül egy szempillantás alatt a kertben terem. Megrészegül a saját képességeitől, rázza a sörényét, csapkod a farkával, s a kerítés fölött büszkén nyerít ki az utcán szekeret húzó két lónak. Amazok – beképzelt teremtések – ügyet sem vetnek rá, de ez nem zavarja a jókedvű viháncolást. Foghegyről odanyeríti a jégen csúszkáló kamasznak: „Ha nincs ló, a szamár is jó! Úgy ám, kiskomám!” Cirmi száguld utána, igyekszik megzabolázni, egyelőre hasztalan. Az asszony csak somolyog, futkározzon csak a leány. Ha ezen múlik, vesz ő biza a csacsinak is puccos ló-felszerelést.

A hóágyú motorja a konyhai páraelszívóból lett kinyerve, amikor a gépészek nevezett páraelszívót a ház központi szellőzőberendezésére rákötötték. „Akkor ezzel most mi legyen?” – így a gépész, fél kézzel lóbálva a kisebb görögdinnye méretű, lekerekített kocka alakú masinát, a belőle kilógó vezetéknél fogva. Mintha csak lett volna egy súlytalan léggömb. „Hóágyút csinálunk belőle!” – rikkantott a férfi, és biztonságba helyezte az alkatrészt a konyhaszekrény alsó részében. Könnyelműen ígérgető embert azonban hamarabb utolérik, mint a sánta százlábút. Jött a kamasz tudakolni, hol is tart a hóágyú-projekt.

Vakarta hát erősen feje különböző pontjait a férfi, szégyellvén bevallani, hogy kisebb gondja is nagyobb volt ennél az elmúlt hónapok során. „Teoretice már készen van” – felelte biztatóan, és csakugyan kisvártatva bemutatta a projekt dokumentációt, ami állt egy darab A4-es méretű papírlapból. Ezen, az egyszerűbb projektekhez mérten elegendő részletességgel, szerepelt kidolgozva a motoron kívül beszerzendő alapanyagok listája, a véleményezés céljából megkérdezendők névsora (első helyen mindjárt saját, elsőfokú felmenő férfirokonával), a megvalósításhoz szükséges becsült időtartam (az asszony a megjelölt intervallumot magában üstöllést megszorozta néggyel, korábbi tapasztalatokból tudta ugyanis, hogy amit a férje x idejűnek becsül, az kitesz négy x-nyi időt is, alsóhangon; vélekedését azonban egyelőre magába fojtotta, elejét kívánva venni olyan jellegű vádaskodásnak, hogy ő a kicsit nem becsüli, márpedig a férje kicsiket szokott becsülni), valamint a kivitelezők (úgymint ő és Süni). Fellelhető volt továbbá egy havas tájat ábrázoló, internetes felületről lopott fénykép, és a lap különböző pontjait díszítő, véletlenszerűen elhelyezett hópehely. Utóbbi kettő azonban a megvalósítás szempontjából elhanyagolható.

Most, hogy beköszöntött a kemény hideg, soha jobb alkalom nem kínálkozhatna a hóágyú összeállításához és üzembe helyezéséhez. (Kérdés persze, mi számít keménynek, mert a mínusz tíz már bizony ropogós, csakhogy még mindig nem az az igazi, békebeli fagy, amilyen volt annak idején. Mert annak idején megvolt mínusz tizenöt-húsz is, befagyott a Balaton, és lehetett neki örülni meg lehetett rajta korcsolyázni. Úgy értve, hogy az örülhetett, meg az korcsolyázhatott, aki a közelében lakott. Az asszony és a családja nem laktak a közelében, ezért az a tény, hogy befagyott, mondhatni, hidegen hagyta őket. A hideg keménysége mindazonáltal viszonylagos az egyéni tűrőképesség függvényében is. Az asszony októbertől áprilisig sízokniban érzi jól magát – pedig síelni éppenséggel nem szokása – , míg a férfi zokniból is olykor lyukasat hord. Saját állítása értelmében – melynek valóságtartalmát megdönthetetlen bizonyítékokkal alátámasztani a tudomány jelenlegi állása szerint rendelkezésre álló eszközökkel nem lehetséges – ennek nem a hanyagság az oka, hanem hogy így szellőzik a lába.) Süni a hóágyút fontossági sorrendben a csúszkálás elé helyezi, s a jégről leslattyog.

Elő hát a motorral, elő a szerszámokkal, kell egy kis vezetékelés, csavarozás, ráspolyozás, s lesz nemsokára olyan hóesés, hogy a Mikulás, hátrahagyva az unalmas finneket, a kertjükbe teszi át főhadiszállását. (Hogy a finnek nem is unalmasak? A kivételeknek mindig tisztelet jár, ámbár itt hosszas elgondolkodás szükséges, hogy unalmas vagy nem unalmas finnel találkoztak-e nagyobb létszámban, és eme – reprezentatívnak aligha tekinthető – minta tükrében az unalmas finn a főszabály és a nem unalmas a kivétel, avagy éppenséggel vice versa. Mert a kivétel erősíti a szabályt, és már csak emiatt sem mindegy. Az elgondolkodás szomorú végkövetkeztetéseként azt lehet megállapítani, hogy kizárólag a részeg finn nem unalmas, az korra, nemre, helyszínre, napszakra való tekintet nélkül hajlandó énekelni, és táncolni, mégpedig nem is szolidan, éppencsak csörögve és fejét billegtetve a zene ritmusára, hanem népes csapatban polkát járni, akár fényes nappal, egy hajó fedélzetén is. Bizonyára akadnak más, nem unalmas finnek is, erre azonban jelen elgondolkodás nem szolgál semminemű információval.)

A motornak a nagynyomású vízspriccelő berendezéssel (ami békeidőben vízszintes vagy függőleges, fából, kőből, téglából készült felületek tisztítására szolgál, ám szükséghelyzetben hajlandónak mutatkozik ágyúként is kipróbálni magát) való összecsatlakoztatását követően már csak a záróakkord van hátra, nevezetesen a próbaüzem. Ez bizony a kerti csapra való rákötést igényli (vízre, ugye, szükség van a hóhoz, anélkül senki emberfiának nem sikerülhet, azazhogy talán egyedül az Emberfiának, mert aki tud vízből bort, az nemkülönben tudhat víz nélkül havat is, ám a férfi gyorsabb sikerrel kecsegtetőnek véli a kerti csap igénybevételét, mintsem leborulni a jeges földre és az Ő segítségéért folyamodni, remélve, hogy hátha pont meghallja, pont ráér, és pont teljesíti), amely záróakkord elháríthatatlannak tűnő akadályba ütközik: a kerti csap tekerője, csakúgy, mint a csöve, merevre fagyva rendeli alá magát a természet törvényeinek. Megfagyott csőben pedig a víz is kemény, meghiúsítva ezzel a csövön át való eltávozást és a hóvá alakítandó porítást.

A kamasz e váratlan körülményen úgy feldühödik, ahogyan csak a kamaszok tudnak feldühödni a váratlan körülményeken. Dühét a bejárati ajtónak a közepest jócskán meghaladó erejű becsapásával juttatja kifejezésre. A becsapódástól megremeg a konyhaszekrény, benne a csaknem húsz darabot számláló Hollóházi porcelán kávéskészlettel. Megremeg az asszony is, még ilyet, micsoda viselkedés, a nagymama ajándékát se becsüli a komisz kölyök, majd ad ő neki, mehet az egész tetves hóágyú a kukába. Paprikavörös fejjel vágtat a kamasz szobája felé (aminek ajtaját ugyancsak becsapták), most aztán móresre tanítja (O tempora, o mores! … patientia nostra! Allahu akbár! Gyerekek, könyörgöm, akasszuk fel!).

Az ajtóban azonban megtorpan, valami világít a padlón. Csak nem egy izzó esett ide valamelyik lámpából? És ha igen, a földön heverő izzó ugyan mitől világítana? (Történtek már különös dolgok ebben a házban, kétségtelen, főleg, amióta a ház okos lett, olyan okos, hogy a benne lakóknál is jobban tudja, mikor melyik fényforrásnak kell felkapcsolnia, mennyi időre, mekkora fényerővel.) Lehajol, kézbe veszi a világító gömböcskét. Alig nagyobb egy kajszibaracknál. Színét tekintve éretlen, halványsárga barack lehetne. Szeme nincs, csak szája, s az mosolyra húzódik, az egész kis gömböt átívelő vonal lesz. Ettől aztán fény gyúl az asszony elméjében, a kis gömb fényénél is erősebb, és sejti, honnan származik az eleddig őelőtte ismeretlen jószág.

A gömböcske még mindig mosolyog, és finoman remegni kezd a tenyerén. Ekkor vágtat arra Cirmi, a csillapodni látszó szamarat vezeti a türkizkék, prémes kötőféken. „Csirhallasz! Csirhallaaaaasz!!” – üvölti a szamár a kis lényt észrevéve. Cirmi lefékez, közelebb lép. „Ó, de cuki! Hadd vegyem én is kézbe!” – gügyögi egészen elváltozott hangon, amit az asszony jól ismer, mert igen népes azon élőlények, sőt, élettelen tárgyak csoportja, ami a leány számára végtelenül, elképesztően, szívmelengetően, annnnnyira cukiiiii. A szobájának ajtajában kialakuló csoportosulásra Süni is kidugja fejét. Ezúttal az ajtóval finoman bánik, nem csapkodja. Igaz, kinyitáskor nehéz is lenne becsapni.

„Mi van? Hogy került hozzátok a csirhallasz?” – tudakolja a háromfős társaságnak egyszerre szegezve a kérdést, aztán, meggondolva magát, már csak az anyját és a húgát nézi. Kétségkívül szúrja még a szamár általi lekiskomámozás tüskéje, ezért a felcicomázott állatot igyekszik tüntetőleg levegőnek nézni. Az asszony röviden előadja a történteket, és kérdőn tekint fiára, fedné fel a csirhallasz idekerülésének mikéntjét. A kamasz erre ekképpen szolgáltat magyarázatot: „Ő kérte, hogy az előszoba polcára tegyem. Megtetszett neki, ahogy a sarokban lakó pók a hálóját szövi, és remélte, hátha barátság szövődik közöttük.” A polcra tétel és a padlón heverés között fennálló ellentmondást egy kissé szégyellősen tett kiegészítéssel (a szégyellést pedig flegmának álcázott vállvonogatással) oldja fel: – „Biztos attól esett le, hogy becsaptam az ajtómat.” Azzal finoman kiveszi testvére kezéből a ragyogó gömböt, és visszahelyezi a polcra, a pókháló közelébe. A csirhallasz mosolya ragályosnak bizonyul, mert ők ott négyen néhány pillanatig csak állnak és mosolyognak egymásra. Még a szamár is kap Sünitől is egy halvány félmosolyt. A csendben csak a hajszárító zúgása hallik, amivel a férfi odakint iparkodik a kerti csapba fagyott vizet megolvasztani.

Kép: Paul Klee

Magasra tartott kardjára füzérben
szúródtak fel a véres hattyútollak.
Mily egyszerű és fennkölt mozdulat.
Talán épp emiatt lehetetlen utánozni.

(Bálint Tibor: Petőfi)

Az életben nincsenek lehetetlenek, csak ügyetlenek. Petőfi Sándort sok mindennel lehet vádolni, ügyetlenkedéssel viszont nem. Ezért ő talpig íróként nyomakodott előre az anyaméhből, jobb kezében kész kéziratát szorongatva, amelyet nagyképűen a szülőcsatorna szájánál várakozó kiadónak nyújtott át. (A kiadót most nevezzük az egyszerűség kedvéért Alajosnak. Nős, negyvenkét éves és a felesége ambíciója miatt ad ki irodalmi almanachot. Az irodalomról azt sem tudja, eszik-e vagy isszák. A költőket ostobának tartja, a regényírókat lenézi, a drámaírók szerinte vagy idült alkoholisták, vagy pedig a bécsi udvarnak kémkednek. Alajos sikeres üzletember: az almanachkiadás mellett van két malma és részesedése egy kisebb dunai hajózási vállalkozásban.
– Néhány helyen még bele kell javítani – mondta nagymellényét igazgatva az újszülött Sándorka –, de mentségemre legyen mondva, rángások és üvöltések között nehéz elmélyült alkotómunkát végezni.
Itt megvető pillantásokat vetett vajúdástól teljesen kimerült anyjára, a kiadó – akarom mondani Alajos –megilletődötten pislogott.
– De egy percig sem leszünk tovább Petrovicsok – mordult rá a bambán ott tébláboló apjára –, uzsgyi a jegyzőhöz nevet változtatni.
Mert egy költőnek már a születése pillanatában gondolnia kell szerzői nevére: tény és való, Petrovics Alexanderként bajos sikeres irodalmi karriert befutni. Márpedig a siker olyan áfium, amelyre minden alkotónak szüksége van. A dicsőség nem a vidáman szökdécselő jambusokon vagy a jól megformált hexametereken múlik – ezt Sándorka is tudja −, hanem azon: miképpen tudjuk a kispolgárok satnya idegeit összeborzolni. Mert erre vágynak a legjobban a hétköznapiságban térdig gázoló, a létben kissé megkeseredett, és saját középszerűségüktől megcsömörlött hétköznapi emberek.
Ezen dolgozott Petőfi Sándorka is fogantatásának pillanatától fogva. Mert ha már az az istencsapás érte, hogy az apja nem Széchenyi István, hanem valami Petrovics, akkor nagyon eredeti gondolatokkal kell előállni, mint például, hogy ő utálja az arisztokratákat. Az más kérdés, hogy mindenki utálja az arisztokratákat, akinek az apja nem gróf Széchenyi István – de ez itt nem szociográfia, Sándorkának sem áll szándékában társadalmi problémákat boncolgatni.
– Az erotikus verseimet nyújtottam át – oktatta a kiadót –, tudom, hogy az ókori poétikák iránymutatásai szerint az ilyesmit érettebb korban célszerű papírra vetni, de nekem nincs időm minden piszlicsáré előírást betartani, amit a jólléttől eltunyult szakállas hatalmasságok alkottak meg.
A fiatal költő módfelett türelmetlen – főleg azok, akik alig egy perce születtek meg. Azonnal akarnak mindent: irodalmi díjakat, akadémiai tagságot, külföldi ösztöndíjat, sikerkönyveket. Az öregeket zsigerből megvetik, minden előttük járó poétát meg mélységesen lenéznek. Eltökélten tagadják, hogy bármilyen formában is elődeik nyomdokait követnék, mindannyian meg vannak győződve arról: velük indul nemcsak a magyar, de még a világirodalom is.
Mivel a tisztelt publikum vágyja gyenge idegrendszerének konstans bizsergetését, minden fiatal ambiciózus és becsvágyó költő örömmel tesz ennek eleget.  Ezért indított Sándorka is erotikus versekkel, hogy majd később így írhassanak róla az irodalomtörténetek: a költő már zsenge ifjúkorában megvillantotta játékos poétikai invencióit, amikor a klasszikus mintákat meghaladva újította meg az európai költészeti hagyományokat korai verseiben, ezzel rögtön a magyar líra élvonalába repítve az akkor még csak készülőben lévő életművet, évszázadokkal meghaladva saját korát.
Persze minden sznob pedantéria ellenére az utókort fikarcnyit sem érdekli a poézis. Csak és kizárólag a testiség hozza izgalomba. Ezt a világért sem vallaná be, hanem lelkes művészetpártolásnak álcázza. A szerző nem marad más, mint alkalmazkodni. Ezért lehetséges – sőt szükséges – megtölteni a műveket méretes káromkodásokkal és nemi szervekkel. Ezért vágyik mindenki zsigerileg arra, hogy kiboruljanak a szúrágta tölgyszekrényekből a magyar költők erotikus versei. Sőt, ha van Isten, akkor homoerotikus poémák kerülnek elő a végtelenül prűd és szemérmes magyar irodalmi múltból. Mert az irodalom nem esztétikai, hanem világnézeti kérdés.
Ezt Sándorka tudja, mert lehet, hogy az imént jött a világra, de már így is okosabb, mint ez az totojázó Alajos, aki felesége unszolására irodalmi almanachokat ad ki, és ennek érdekében éhenkórász pennaforgatókkal alkudozik verslábak, elrontott eposzok és melankolikus merengések felett. Szkeptikusan forgatja az erotikus verseket.
– Kies hazánkban – mondja jó üzletemberhez illően – csak úgy lehet bármit kiadni, ha a címben benne van az érzékeny szó. Ha például az úr nekem átadna egy Nekünk Mohács kell című verset, én azt csak úgy tudnám kiadni, ha a címe az lenne: Nekünk érzékeny Mohács kell.
A kiadó nem látszott osztozni a későbbi korok irodalomtörténészi lelkesedésében, és valami olyasmit motyogott, hogy ilyen szövegeket nem lehet kiadni, ez kész csőd.
– Érzékenyregény nincs? – érdeklődött a felkavaró körülményekhez képest rezignáltan Alajos (a születés mindig sok vérrel jár) – Almanachunk olvasói az ilyesmit kedvelik.
Az újszülött Petőfi Sándor még úgy babafürdetés előtt, csatakosan ragadta meg a kiadót, és úgy megrázta, mint Krisztus a vargát.
– Most, hogy ezt tisztáztuk – mondta a feldúlt költő –, akkor beszéljünk a halálomról.
Minden körültekintő szerző tudja, lánglelkű költőknek illik idő előtt meghalni. Az irodalmi piacon csak vérrel, tragédiával és szenvedéshegyekkel lehet érvényesülni. Kizárólag csak a XXI. század részesülhet ama a kiváltságban, hogy a literatúrai dicsőséghez elegendő szakácskönyveket írni – persze ez is csak az irodalmi dilettánsok privilégiuma.
De Petőfi Sándornak a XIX. században nincs ideje főzicskézni, különben is, hogy nézne ki kezében a fakanállal, a bajuszán csöpögő zúzapörkölttel – Petőfi Sándor mélységesen megveti a pörköltet minden formában. Neki merészebb tervei vannak: forradalmár, a nők kedvence, a magyar poézis megújítója, drámaíró, prózaíró, a legjobb fiú, a legnagyszerűbb apa akar lenni. Minden tekintetben fel akarja robbantani a világot, és erre nagyon kevés ideje van, közben még a marketinggel is neki kell törődnie – szemmel láthatólag ez a mamlasz Alajos semmire sem jó.
Hosszas fejtörés után arra a következtetésre jutott ott az anyja hasában: jobb lesz húzni-vonni a világrajövetelt, mert több szempontból is előnyös december 31-én megszületni. Először is az utókor törheti a fejét, hogy vajon december 31-én vagy inkább január elsején jött-e erre a világra, így hát ebből tanulmányok és szakálltépések hosszú sora következik. Másrészt két éven keresztül is ünnepelhetik a centenáriumát. Ez az életmű szempontjából sem érdektelen, hiszen Az apostol című későbbi művét a december 31-én megszületés motívumára szeretné építeni:

Nevem Szilveszter… nincs apám s anyám,
Nem is volt, úgy találtak engem,
És hazamennem többé nem szabad;
A szomszédasszony azt igérte:
Ha visszamék, a csatornába dob.

Ha már úgy alakult, hogy a dermesztően hideg decemberben – vagy talán januárban − jött erre a világra, ám ezt majd döntse el az utókor, akkor meghalni mindenképpen nyáron kell. Ideális az lenne, ha a hatalmaskodó nagyurak felakasztanák, de még Petőfi Sándornak sem teljesülhet minden kívánsága.
Alajos szeme kikerekedett. Nem volt ő temetkezési vállalkozó! A felesége szerint az nem lenne elegáns. Márpedig az ő hitvese módfelett sokat ad a kifinomultságra.
A költő mintha kitalálta volna a gondolatait:
– Nem kell kétségbeesni! – nyugtatgatta a felzaklatott Alajost – Nem lesz temetés. Úgy döntöttem: el fogok tünni a csatamezőről. Csak még nem tudom melyikről. Így persze az a versem is csak esztétikai hencegés marad, miszerint Síromra, ha meghalok, ültessetek virágokat.
– Síromra, ha meghalok ültessetek érzékeny virágokat – javította azon nyomban a kiadó.
– Ne rontsa itt nekem a prozódiát!
– Maga meg a könyveladást!
Alajos akkor már, mint elbizonytalanodott vigéc a fejét vakargatta.
– Vígeposz nincs? – terelte a társalgást valamilyen ártatlanabb téma felé.
– Egy félkész vígeposz még itt lapul a szívem felett – mondta Alexander Petrovics, akarom mondani Petőfi Sándor újszülött, aki már az anyaméhben irodalmi dicsőségét kovácsolta – és néhány későbbi politikai és szerelmes versemnek metaforái is készen állnak, hiszen az élet rövid és előre kell dolgozni.
A kiadó szeme végre felragyog. A vígeposznak van piaca. A vidéki nemesemberek szeretnek pipázgatás közben nevetgélni. Az úriasszonyok is, csak ők ezt nem vallják be.
Petőfi tehát miután félretolta alkalmatlankodó szüleit, mondván: nem kell őt nevelni, nincs neki ideje holmi atyai intelmekre és anyai aggodalmakra, inkább azonnal írassák be valamelyik jónevű oktatási intézménybe, mert nagyon sürgős lenne hároméves kora előtt befejeznie iskoláit, mivel egy eltökélt jakobinus buzog benne, hiszen már az anyaméhben végigrágta magát Étienne Cabet Histoire populaire de la Révolution française című alapművén. Kétszer. Másodszor ki is jegyzetelte.
– Ennek alapján – közölte ellentmondást nem tűrő hangon a költő – kijelenthetem: fel kell akasztani a királyokat.
A kiadó ijedten pislogott, ugyanis felségárulásért sok évnyi kufsteini beutaló járt nem éppen szanatóriumi körülmények közt. Az irodalmi könyvkiadók meg köztudomásúlag puhány, kényelmet szerető emberek, inkább fogyasztanak velőscsontos húslevest valamilyen hangulatos óbudai kisvendéglőben kockáztatva a korai köszvény igencsak kényelmetlen kínjait, minthogy felesleges ribilliókba keverednének, amelynek a vége úgyis mindig a bebörtönzés. De a vehemens költő egy percig sem izgatta magát, ő aztán nem sokat adott a felségárulásra, főleg nem a gyáva irodalmi szakmunkásokra, és hadonászva magyarázta, ahogyan majd a vérözön megtisztítja az emberiséget a bűneitől.
– A mi olvasóink – hebegte a megrökönyödött és ijedt kiadó – unatkozó úrikisasszonyok, akik szerelemről, no meg ráérős vidéki nemesemberek, akik pedig borivásról szeretnek olvasni Vörösmarty modorában.
– Vörösmarty? – vonta fel szemöldökét az újszülött – Olvastam. Nem rossz költő, de én prenatálisan is jobb vagyok.
A kiadó viszont élt a gyanúperrel, hogy mégsem lánglelkű költővel, hanem inkább fűzfapoétával van dolga. Bár engedett felesége unszolásának, aki váltig állította: ha nincs résen, más szemfülesebb kiadók elhalásszák előle az ifjú tehetségeket, ha nem lép időben, és mit lehetne élelmesebb nyomulásnak hívni, mint amikor az ember kész szerződéssel várja a szépreményű szerzőt a szülőcsatorna végénél, fáradozása hiábavaló volt. A fene egye meg – gondolta magában a kiadó – ha nem hallgatok a feleségemre, most ott ülhetnék a Zöld Kakasban sült kolbászt és kovászos uborkát eszegetve.
Az élet rövid, és ebben igaza volt a nagy költőnek. A kiadók megbízhatatlanok. Ezt viszont nem tudta, és így azóta is izgatott filológusok hada keresi Petőfi eltűnt erotikus verseit. Történt ugyanis, hogy a feldúlt kiadó dühöngve ment haza és őrjöngve mesélte a feleségének, hogy ő még életében nem látott ilyen hencegő poétát, pedig már sokkal volt dolga.
A zaklatott Alajos magából kikelve nyújtotta át hitvesének Petőfi Sándor erotikus verseit, hogy a lány majd csomagolhat belé dagadót vagy csalamádét.
– Maga megőrült? – kérdezte a sznob hitves – Ezeket nem papírban tároljuk.
A magából kikelt férj izgatottan kapta ki felesége kezéből a kéziratot, döngő léptekkel rohant be a szobába és egy mozdulattal vetette tűzre Petőfi Sándor erotikus verseit, amelyekről most már sosem fog kiderülni, homoerotikusak voltak-e, avagy sem.

Kép forrása: https://kulturpart.hu/2020/03/15/vegul_is_hol_nyugszik_petofi