Az öcsém lepattintja az asztal szélén a kólásüveg kupakját, az megpördül a terítékek fölött és a tányérom mellett landol. Önt a poharába. Ricsi combja megfeszül a rajta pihenő kezeim alatt. A hetveneurós skót whiskyben, amit a nagyapámnak hoztunk, csak úgy pezseg a kóla, kis híján kifut nagyanyám fehér damasztabroszára. Visszanyomom Ricsi emelkedő combját. 

Csendben marad.  Epehólyag bővebben… →

Villogott a fagyos hó a kertben az utcalámpa fényében. Az ablaküveg jégvirágos volt. A kutyát egészen kivételesen beengedték az előszobába; nem az ünnep miatt, hanem mert még a vackában is
rázta volna a hideg. Szundi a ruhafogas alá telepedett. Egykedvűen nézegetett a szoba felé, melynek félig nyitva volt az ajtaja, hogy Anya szabadon süröghessen-foroghasson a nappali és a konyha között, ne kelljen tele kézzel hívogatni Apát, Julit vagy Zsófit, hogy nyissa ki előtte az ajtót.
A konyhából halpaprikás illata áradt szét a házban és elvegyült a sülő bejgliével. Apa az utolsó díszeket akasztotta fel az évek alatt kissé már megkopott műfenyőre. Végezetül a csúcsától kezdve
spirál alakban lefuttatott rajta egy vékony aranygirlandot. A fenyőcsúcson nagy ezüst csillag ékeskedett, a kihajtható ágakon apró fehér lámpafüzér volt széthintve. Így már egészen igazinak
látszott.
– Tavaly szebb volt – jegyezte meg Zsófi a száját húzva. Egy ideje némán figyelte Apa ténykedését a nappalinak abból az ajtajából, ahonnan a szobája nyílt.
– Na nézd csak, a kis tizenkét éves kritikus – vakkantott oda Apa, miközben egy narancsosan csillogó gömböt megigazgatott. Nem csengett gúny a hangjában, se megbántódás, de kedves sem volt.
Rá se pillantott a lányára, úgy lépett hátrébb, hogy egyben lássa a karácsonyfát. Zsófi az arcát fürkészte, de nem látott rajta semmit: se elégedettséget – mint annyiszor az elmúlt években – se tűnődést, lehetne-e jobb, sem révedezést, mint amikor az ő gyerekkori Karácsonyaira emlékezett vissza. Apa úgy állt, mint egy gipsz szobor egy jászol-jelenetben, de nem József, nem a Háromkirályok egyike, nem egy pásztor, csak egy arra járó nézelődő egy egészen más történetből, akit csak tévedésből vagy statiszta gyanánt állítottak a többiek közé.
Anya behozta a tányérokat és szépen elrendezte őket a nagy, kerek asztalon, melyet csak ünnepekkor vagy családi összejövetelek alkalmából használtak. Szótlanul hajtogatta a papírszalvétákat a tányérok mellé, majd kiment az evőeszközökért.
Juli tetőtéri szobájában kuksolt, okostelefonján nézett valamit vagy chatelt, vagy talán egyiket sem, csak úgy tett, nehogy le kelljen jönnie. Az ő ablakából is ugyanazt az utcai lámpát lehetett látni a ház előtt, onnan nézve talán még hidegebben világított a jeges hó, akár egy tükör, amelyben a fekete éjszaka nézegette magát. Juli azonban nem törődött ilyesmivel, csak teljenek el az ünnepek, mehessen barátaival a szomszéd városba.
– Szép lett – mondta Anya, amikor ismét a nappaliba lépve rápillantott a karácsonyfára. Zsófiban tompa düh támadt. Érezte, Anya hazudik. Még szerencse, hogy csak ennyire volt képes megjátszania magát. Apától sem telt többre.
– Mint máskor.
Zsófi berohant a szobájába, s becsapta maga után az ajtót. „Mint máskor”, „mint máskor”, „mint máskor” zakatolt a fejében. De mégsem úgy történt, mint máskor. Sem Apa, sem Anya nem ment
utána, nem nyitott be óvatosan. És már Zsófi sem leste, mozdul-e a kilincs. A sötétben kuksolt. Az a gondolata támadt, hogy újra négyéves akar lenni, amikor még nem értett semmit, sőt máris igazából négyéves, és az sem számít, Karácsony estéje van-e vagy csupán egy átlagos nap, hiszen minden nap egyformán szép és izgalmas. Erősen gondolt erre. Hirtelen elhatározásból felkapcsolta az olvasólámpát az ágya mellett. Anya és Apa ha eddig nem jöttek be, már nem is fognak, nyugodtan négyéves maradhat, ameddig csak tetszik, akár örökre. Leemelte a polcról az első mesekönyvet, amely a keze ügyébe akadt. „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl…” Feléjük nem volt Óperenciás tenger, csak egy aprócska tó, amely nyáron kiszáradt, ilyenkor meg vastagon befagyott. De a hegyek a falu fölött, azok, ha messziről nézte őket, hunyorítva, most mintha valóban üvegből lettek volna.
Később Apa kiment a kamrába borért. Hallotta ahogy a kijárati ajtó becsapódik, Szundi a gazdája után battyog lomposan, majd a kamraajtó csikorgását.
– Zsófi! – kiáltotta Anya a nappaliból. Zsófi becsapta az Óperenciás tengert és az Üveghegyet, könyvjelzőt sem tett oda, fejből tudta már az utat. Anya már ünnepi díszben volt. Rettenetesen mesterkéltnek, szinte nevetségesnek hatott magassarkú cipőben és kosztümben, egyiket sem viselte soha. Még ki is sminkelte magát. Mintha attól fiatalabbnak nézne ki. Épp akkor vonszolta le magát kelletlenül a padlásszobájából Juli.
– Kezdünk?
– Apátok még a bort válogatja a kamrában. Aztán ő is felöltözik az ünnephez méltóan.
„Az ünnephez méltóan”, na ez volt Anya, ehhez kellett a magassarkú és a kosztüm meg a smink. Apát meg jobb volt el sem képzelni, hogyan fog festeni „az ünnephez méltóan”.
– Szóval még nem kezdünk – nyugtázta Juli. – Akkor én felmegyek.
– Mi dolgod van fent még Karácsony estéjén is? – kérdezte Anya minden érdeklődés nélkül.
Juli megvonta a vállát, hátat fordított, és eltűnt a lépcsőfeljáróban.
Fagyos levegő áramlott a bejárati ajtó felől. Apa jött vissza a kamrából, a sarkában Szundi. Három üveg bort szorongatott a kezében ügyetlenül.
– Ezt neked választottam – nyújtotta az egyiket Anya felé.
– Tudod, hogy nem iszom – mondta Anya közönyösen.
– Most az egyszer, csak most az egyszer – kezdte Apa lelkesen, de megbicsaklott a hangja – most… hogy, mi ketten… így… utoljára…
Nem volt képes befejezni a mondatot.
– Soha nem fogok inni – mondta Anya ugyanazon a hangon. – Nem ismersz?
Apa hangját alig lehetett hallani.
– De, ismerlek.
– Valóban? – csodálkozott Anya, de csak eljátszotta, mint ezt az egész Karácsony estét.
Apa tétovázott, mit feleljen. Talán nem értette a játékot, vagy csak nem akarta követni a szabályait. Hiszen neki is megvolt a magáé, immár egészen más szabályokkal.
– Húsz év alatt? Hát persze, hogy… – mosolygott bocsánatkérően.
Anya váratlanul felkapott egy tányért az asztalról, és a földhöz vágta.
– Nem!!! Nem ismersz!!! Soha nem ismertél te engem!!!
Zsófi hátrahőkölt, szíve hevesen kalapált. Soha azelőtt nem történt még ilyen. Szemmel láthatólag Anya is zavarba jött. Kapkodva szedegette a földről a tányér cserepeit. Az egyikkel elvágta az ujját. Addigra Apa is odaért a partvissal és a szemeteslapáttal.
– Megvágtad magad? – nézett Anya kezére, melyen már szétfolyt a vér.
Anya lassan felegyenesedett és Apa szemébe nézett valami végső, elkeseredett büszkeséggel.
– Nem. Te voltál az. – Azzal Apa fehér ingébe törölte véres kezét.
„Négyéves vagyok”, „négyéves vagyok” ismételgette magában Zsófi. Ezúttal azonban nem használt az iménti varázsige. Tizenkét éves volt, és végig kellett néznie mindent. A lépcsőfeljáró felé tekingetett.
– Tudod, hogy mindig szeretni foglak – hallotta Apa remegő hangját.
Nem mert ránézni, nem bírta volna ki, hogy az arcát lássa. Az egész világ tótágast állt körülötte: Apa, a mindig nyugodt és vidám Apa, akire bármikor bármiben számíthatott, akiben az volt a legjobb, hogy egyszerűen csak van, egyszerre eltűnt. Még ott állt Anyával szemben, tőle pedig alig két méternyire – de már nem volt jelen. És a vérző Anyának a karjaiba sem vethette magát.
– Én is szeretni foglak – felelte Anya és elfordult. – Jól van. A Genesis CD-ket elviheted – suttogta, és a konyhába ment. Csak ekkor érezte meg Zsófi az odaégett bejgli szagát.
Apa a nappaliban maradt, de Zsófi még mindig nem mert ránézni, és mintha Apa is kerülné a tekintetét. Mint két idegen, akik nem tudják, mit mondjanak egymásnak. Végül Zsófi visszament a szobájába. Kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztesse a fejét.

Juli a padlásszobában mindebből semmit nem hallott. A füldugójában bömbölt a zene, miközben őrülten chatelt, hogy megszervezze következő napjait. Egy pillanatra sem akart egyedül lenni, itthon meg aztán végképp nem. Fel-alá járkált szobájában. Odalépett az ablakhoz. A kertben, ahova bevilágított az utcai lámpa, kis termetű, törékeny alakot vélt látni. Meg-megcsúszva haladt a kertkapu felé. Egyszer el is esett, de felállt, ment tovább. Közben jöttek az üzenetek, Juli nem győzött reagálni rájuk. „Nálunk Elfek járnak éppen” írta vissza az egyikre, és egy smilyt biggyesztett utána. Mikor újra kinézett az ablakon azt is észrevette, hogy az emberkén nincs kabát, sem sapka, se sál, se csizma. Még pulóver sem. Mintha csak meleg barlangjából ruccant volna ki, hogy egy vérpezsdítően fagyos kört tegyen. Ez tényleg csak egy manó lehet az Északi-sarkról. Hülyeség, de azért rögtön megírta ezt is üzenetben.
A kis manó pedig elérte a kertkaput, kiment rajta, végig az utcán, a fagyosan világító lámpák díszsorfala előtt, egész addig, ahol a legelő kezdődik, azon túl, a hegyoldal alján az erdő. Nem érezte, hogy fázna. Hogy jobban fázna, mint egy órával azelőtt. Vagy talán az melegítette, hogy tudja, hova megy. Emlékezett az útra. „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl…”

(2022. karácsonyán)

 

∞ Hildur Guðnadóttir: Into Warmer Air (Without Sinking, 2009)

Vártam, hogy idenézzen, de nem ide nézett, láttam. Próbáltam oda nézni, ahova nézett, de nem láttam, hova néz. Főleg, hogy félig csukva volt a szeme. Úgy láttam. Mit nézhet ilyenkor. A szék az asztal mellett, az ágy a parkettán, a szekrény a fal mentén. A fák ágaiban az erő, amivel kifelé és befelé is kapaszkodnak, de úgy, hogy nem kapaszkodnak. Tartanak.

Valamit mondtam, mondjuk, hogy milyen szép az a felhő. Aztán megint az lett, hogy de mit gondoltam közben. Mert közben valami más is eszembe jutott, de azt nem tudtam mondani, mert a felhőt mondtam, különben is félig csukva volt a szeme. Az ablak párkánya, a ház ajtaja, a párna huzata. Óvatos gyökerekkel kapaszkodás, lassú földben.

A felhőre nézett, amikor kérdeztem, mit gondoltam a felhőkor, de mondta, nem tudja, mert a felhőre nézett. Különben is. Pedig azt is tudta, mit mondtam a felhő előtt, meg az előtt, meg az előtt. Azokról a lombokról is tudott, amikről még nem mondtam semmit, csak meglátta őket, hogy ott lombosodnak, és hogy biztos az következik a felhők után.

Aztán nem az következett, hanem a lámpa a plafonon, a kanapé alatta, a közöttük levő mi, akik ülünk és nézünk ki a felhőkre. A zsebemben meg az a gomb, amit most a zsebemben találtam, de előtte máshol, ahová nem tettem vissza aztán, hogy később a zsebemben találjam. Fel kellene varrni a talált gombokat, ha a meglevők már nem tartanak össze.

De a gombhoz meg gomblyuk is kell, gondolom, ha azt akarjuk, tartson, de úgy, hogy csak kapaszkodás legyen. Vártam, hogy idenézzen, ő meg, hogy ne várjam, de vártam, ő meg a várásomat nézte, az nem én vagyok. Fúga, cérna, csavar. Ide nézz, egyenesen bele a szemembe, gondoltam, hogy ne arra gondoljak, mire gondoltam az előbb, amire nem emlékszünk.

A levél erezete, érted, mint egy lomb, mint egy gyökérzet. Mindig gombokat találok, mire gondol az istenke a gombokkal, meg mire gondol közben, amiből nem lesz gomb, amit megtalálok. Túlterhelek, lassul. Mindig ez, ezek a terhek. Hátráltatod a napfelkeltét, mondhatná, de talán csak közben gondolja, amíg a terheket mondja.

Vártam, hogy a napfelkeltét mondja, kérdeztem is, miért nem mondja, de nem nézett oda és nem vette észre, hogy a Nap felkeltét gondolt. A szeme különben is félig csukva, nem akarja kinyitni jobban. Persze arra meg én nem gondolok, hogy ő nem a szemével lát, és nem csak azt látja, amit néz a szemével. Én se csak azt gondolom, amit mondok.

Nem csak azt mondom, amit mondok. Egyenesen belenéz a szemembe a szavával, az nem a szeme, gondolom, de az? Inkább patentot varrok fel, ahhoz nem kell külön lyukat is varrni, érted, varrok egy lyukat, hogy gomb lehessen? Az istenke meg akarjon akármit a gombjaival, leteszem a táskám és gyalog megyek tovább. Szövet, szúnyogháló. Üveg.

2017. 07. 03. 6: 25: 44

 

(Illusztráció: Santosh Patil: Bird Painting 81)

A kötél lapos. A párhuzamosságok kora lejárt. Az intézkedés azoknak szól, akik osztoznak a feladatokon. Megváltozik a tevékenység. A készítmény minden része célirányos. Száraz fűből csavarták. Nem avatkoznának bele, ha támadásra kerülne sor. Szép és nem könnyű korabeli feljegyzések. Támogatásukról biztosították, ez a legközvetlenebb. Nem kell tanácsolni, igazolják a mérések. Az orrától délre fekvő, a szájától északkeletre, a szemétől nyugatra, az égtájak  hálásak. A településen már ők diktálnak, egy állományba kerül azzal, aki. Elmegy bárhová abban a városban, bár lehet, hogy másfelé jobban járna. A legnagyobb titokban a szemébe néznek. Ki az aki nem kapcsolódott be, aki nem rohan ujjongva, a nagy felelősségérzettől. Az elsők között ébredt, azok között, akiken megfigyeléseket végeztek.  A kötél bővebben… →

Újsághír: A Szentendrei-szigeten mindig történik valami! Szigetmonostor télen-nyáron otthont ad kulturális és gasztro-fesztiváloknak, felnőtt- és gyerekprogramoknak. A Monostori Mezítlábos Forgatag immár hagyományos rendezvénynek számít. Legutóbb 2022. május 22-én vasárnap 09.00-18.00 között került rá sor, a Szikke és a Faluház szervezésében. Hogy mi a Szikke? Hogy nem ismeritek? Hohó! Hát a Szigetmonostori Kistermelők Közhasznú Egyesület – finomságokban utaznak. A Faluház pedig egyszerűen szólva a falu szíve-lelke. A programban kiemelt helyen szerepelt a kisállatvásár, valamint a kézművestermékek és antik régiségek vására. Gyereknek volt állatsimogató, játszóház, tűzzománcozás és rajzverseny, többek között. Gasztronómiában jártasok indulhattak a ’Praclit a bográcsba’ főzőversenyen. Valamilyen lábat illett minden fogásba belesütni-főzni. Így aztán készült csirkepörkölt, csülök, marhalábszár. A vegetáriánus fogás alapanyagául, igen szellemesen, őzlábgombát választottak a versenyzők. Szárnyas jószágait ki-ki benevezhette a szépségversenyre, a bátrakat és kalandra szomjasokat pedig a parasztolimpia és a tombola várta. A tombola fődíját, ami egy élő malac volt, Óbudára vihette haza egy kétgyermekes család. A belépés – nem csak mezítlábasoknak – ingyenes volt.

*****

apu én akarom megnyerni a malacot te is láttad a plakáton milyen cuki vegyünk sok tombolát légyszi

Te legfeljebb csirkét nyerhetsz, az illik hozzád, buta tyúk.

apu hallod mit mondott ez a piszok disznó

Elég legyen! Aki nem hagyja abba a piszkálódást, kiszáll a kocsiból.

Bogi kiszállhat, ő tud repülni. Nem is buta tyúk, hanem buta liba.

Gyerekek! Ne bosszantsátok apátokat! Figyeljétek az utat, és szóljatok, ha láttok parkolóhelyet!

*

Szívem, iszunk egy kávét? Igazi eszpresszót árulnak. A gyerekek beültek a tűzzománc foglalkozásra a pajtába. Azt a faoszlopos teraszt nevezik így, ott valamicskét jár a levegő és árnyékban vannak.

Huhh, tényleg nagy a hőség. Inkább egy sört innék. Vállalod, hogy hazafelé te vezetsz?

Persze, vegyél nyugodtan sört. Ha szeretnéd, végignézheted az antik tárgyak standját, úgy láttam, van sok régi könyv is. Milyen helyes kis falusi forgatagba csöppentünk!

Aha. Ebédelni mit fogunk?

Anyu, mi nem nevezünk be a főzőversenyre?

Nem, Tomicsek, arra nem készültünk. Azért ebédelünk majd mi is, ne aggódj. Ilyen hamar véget ért a tűzzománcozás?

Á, nem, csak unalmas. Bogi ottmaradt, valami gyertyatartót formázgat. Addig én körülnézek, mit lehet még csinálni.

Oké, felderítő expedíció engedélyezve, de csak a kerítésen belül. A tisztelt felderítő úr ne menjen ki az utcára!

*

Kálmán, ez már a harmadik söröd. Nem egyről volt szó?

Nyugi, Krisztinka. Nem fog megártani. A pörkölttel jól csúszik.

apu én akarom megnyerni a fődíjat vagyis a malacot lakhatna a szobámban a ketrecében most is abban fekszik

Bogikám, kicsi csillag, először is fejezd be az ebédedet, légy szíves. A díjnyertes csapat csirkepaprikását nem illik meghagyni. Csinos kis gyerekadagot szedett neked a néni. Utána vehetsz tombolát. Kérjél pénzt anyucitól.

anyu azt mondta apu hogy adjál pénzt tombolára

Kálmán, nem kíséred el? Ne egyedül vásároljon egy óvodás. Habár tudjuk, hogy Bogi ügyes nagycsoportos, igaz?

Szívem, olyan jól ülök most itt az árnyékban. Menjen vele a bátyja.

Tomi a rajzpályázaton vesz éppen részt, most nem zavarhatom. Nézd, milyen elmélyülten alkot, ide látszik, ott ül a szélső asztalnál.

Rendben, akkor megyek veled, királylány. Anyuci majd foglalja addig ezt a jó kis árnyékos padot.

*

Nem tudtam, hogy koncert is lesz, egész jó hangja van annak a szőke lánynak, nem? Sajnos, a basszusgitár egy kicsit elnyomja szegényt, javíthatnának a hangtechnikán. Hahó, hallod egyáltalán, amit mondok?

Mi? Öhöm, persze. Hogy jó a gitár. A basszusgitár.

Nem egészen ezt mondtam. Édes, megint ittál egy sört? A tombolavásárlásból visszafelé jövet?

Öhöm, vagyis nem sört, hanem, izé, egy kis pálinkát. Ott a sajtárus mellett van. Látod? Az a másik bódé. Na. Ott lehetett kóstolni.

Még csak fél négy van, ha így folytatod, nem fogjuk tudni megvárni a tombolasorsolást.

A tombolát meg kell várni, anyu. Én nyerem meg a malacot. Bogi meg a tyúkokat. Az a második díj, négy tyúk.

Ó, igen, remek lenne az emeleti lakásunkba egy malaccal és négy tyúkkal hazatérni. Jó ötlet, Tomicsek, de inkább csak viccnek jó. Képzeld csak el a szemközt lakó Teri néni arcát, amikor ezt megtudná. Nemrég beárulta a közös képviselőnél Takácsékat a másodikról, mert macskát hoztak a házba.

Akkor költözzünk kertes házba, anyu! Lakjunk ebben a faluban! Itt kutyánk is lehetne.

Hát igen, itt tényleg minden olyan nyugis, csak picit nehezen tudnánk dolgozni járni. Majd még gondolkodunk rajta, jó? Most viszont úgy látom, a hátsó füves részen pár fiú focizik, nem akarsz beállni hozzájuk?

*

apu kaphatok fagyit annál a nagy fánál árulják a barátnőimnek már vett az apukája

Mit? Fagyit? Ó, hát hogyne. Hozol apucinak is? Mondjuk, egy vaníliásat. Anyuci ad pénzt.

Ez csak természetes, anyuci mindent megold, anyuci mindenre ad pénzt. Fagyira adok, de te nem ihatsz többet, Kálmán.

Hallod ezt, csillagom? Már innia sem szabad apucinak. Szomjan fogok halni a nagy melegben.

köszi anyu a barátnőim azt mondják nevezzünk be mi is a parasztolimpiára hat ember kell egy csapathoz ők négyen vannak és

De mégis miféle barátnőid ezek a lányok, Bogi?

a játszóházban ismerkedtünk meg az előbb Luca a kisebb ő középső csoportos és Lili a nővére már iskolás az anyukájuk meg az apukájuk is benne lenne a csapatban de kell még két ember és szerintem

Várj egy kicsit. Ahogy elnézem apát, ő már csak pihengetni fog ma ezen a padon, szóval én nevezhetek be veled. De mit kell csinálni?

hát mindenféle jó feladat van azt mondták a lányok de előre nem lehet tudni hogy pontosan mit kell csinálni nemsokára kezdődik

Nem bánom, menjünk. Csak még várjuk meg a rajzpályázat eredményhirdetését. Nagyon szépet alkotott a bátyád.

de én nem akarom megnézni és nem akarom megvárni a malacot akarom megsimogatni meg a tyúkokat nézd milyen aranyosak szegényeknek biztosan melegük van

*

Kislányom, ne dugd be az ujjad a rács között, bele is csíphet az a tyúkocska, nem gondolod?

nem csak szórok be nekik magokat már az előbb is szórtunk a barátnőimmel nem csípnek meg nagyon cukik lehet hogy inkább őket kellene megnyerni nem is a malacot habár az is cuki csak egy kicsit büd

Bogi! Nem úgy volt, hogy benevezünk a parasztolimpiára? Most meg leállsz csirkét etetni, akkor tulajdonképpen hány dolgot szeretnél egyszerre? Gyere, hallgassuk meg, hogy nyert-e Tomi a rajzával.

Anyu, második lettem a tízévesek között. Tetszett nekik, hogy ilyen zöldnek rajzoltam a Duna-partot, sok fával meg bokorral, meg oldalt bicikliparkolóval, hogy az autók a strand felé ne is hajthassanak be.

Gratulálok, kincsem, mit nyertél?

Ezt a sapkát, ami a fejemen van, meg ebben a szatyorban van egy csomag rajzpapír és egy doboz vízfesték.

mutasd meg nekem is a vízfestéket én is használhatom és a szatyrot majd ha nem kell nekem adod?

Tomicsek, én most Bogival megyek a parasztolimpiára. Ott lesz a verseny, ahol a szénaboglyák sorakoznak. Jössz szurkolni nekünk vagy inkább itt maradsz apa mellett?

*

Krisztinka… miért voltál az előbb, izé… gumicsizmában? Azt hittem… már vissza se jössz hozzám…. Hogy mondod, királylány?… Nem ti nyertetek? Nem baj… majd… a tombolán. Ugye, Tomtom?

apu add ide a tombolajegyeket Lucával és Lilivel fogjuk várni a sorsolást ők is a malacot akarják megnyerni vagyis én már inkább a tyúkokat mondtam anyunak is hogy

Tessék, királylány… hármat Tominak adok… a másik három a tiéd… mehetsz a lányokkal. Addig a kedves szülőket, öhm, meghívom… talán egy fröccsre… Jónapot, Kálmán vagyok.

Szívem, nyugodtan meghívhatod őket, de szépen kérlek, hogy te már csak vizet igyál. Egyébként a hölgy neve Andrea, és a férje, Feri, egy csapatban voltunk a parasztolimpián. Egy órával ezelőtt még nem gondoltam, hogy gumicsizmában fogok versenyt futni, de jó móka volt. El kell mennem a mosdóba, utána megnézem a tombolahúzást.

*

Na, mivan… királylány? Mért lógatod az orrod?

nem igazság apu hogy csak a harmadik díj lett a miénk egy nyomi fa nincs is hova ültetnünk én állatot akart

Igenis jó a fa. Kőris, azt mondták. Majd elültetjük a nagyiék kertjében. Ugye, apu, lehet az én fám?

Öhöm… hát persze… ott nagy a kert.

Szívem, indulnunk kellene. Bogikám, azért ne csüggedj, hiszen az új barátnőid nyerték meg a malacot, s a mi kerületünkben laknak ők is, majd átmehetsz néha megsimogatni.

*

Jól sejtettem, sokat kell várnunk, hogy felférjünk a kompra. Bekapcsoljam a rádiót? Vagy barkochbázunk inkább egyet? Tomicsek, mutattad apának a nyereményedet?

Igen, még ott a faluházban megmutattam mindet. De mi ez a fura szag?

Mivan, Tomtom? Miről van szó… izé… Milyen szag?

Csakugyan, Kálmán, te nem érzed? A csomagtérből jön.

anyu anyu itt van hátul a malac itt fekszik a ketrecében nézd

Jóságos ég! Kálmán! Ez a te műved???

Hát… a királylány olyan szomorú volt… Gondoltam, hogy… öhm… Megbeszéltem a hogyishívjákékkal…  szóval elcseréltük a kőrisfát a malacra…

Első lépés: Vállalj felelősséget.

Tudom, tudom, nem mindenkinek szükséges ez a lépés, de nagyban felgyorsítja a folyamatokat. Nekem legalábbis sokat segített. Ezért a tanulás mellett úgy döntöttem magamra vállalom a költségeim fedezését: munkába álltam. Sajnos ez több energiát vett igénybe, mint gondoltam, úgyhogy hamar kiborultam. Viszont úgy döntöttem, hogy megpróbálok jobban lenni, s felelősség teljes felnőttként beosztani az időmet. Ez valamicskét tényleg segített.

Második lépés: Légy tájékozott.

Na már most ez összefügg az első lépéssel, de azért nem árt, ha plusz erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy halljuk a híreket. Erre nagyszerű eszköz az internet. És ezzel el is értünk a következő teendőnkhöz.

Harmadik lépés: Járj pszichológushoz.

Jól van, nem feltétlen kell, hogy pszichológus legyen, bármilyen terapeuta megteszi. A lényeg, hogy valaki segítsen feldolgozni mindent, amit az ember hall, lát és tapasztal, ne meg persze az érzéseket.

Negyedik lépés: Éld az életed.

Ezekkel együtt eljuthatsz odáig, hogy menedzselhetővé válik az életed. Most már csak a kapcsolatokra kell időt szakítani. Meg a kikapcsolódásra. És a hobbikra.

Ötödik lépés: Add fel az egészet.

A sokadik alkalom után, hogy a stressz és a káosz eluralkodik az életeden, csak dobd be a törölközőt, bár csak jelképesen. Minek erőlködni, ha egy idő után, úgyis minden rendszer összeomlik.

Nekem ez a pillanat egy éjszaka közepén jött el. Ironikus, hogy ennyire közhelyesen történt a dolog. Éppen a gyermek énemet próbáltam megnyugtatni a fürdőszobában kuporogva, mikor a kölyök úgy gondolta elég volt és mindent kidobott az ablakon. Akkor abbahagytam a sírást, és néhány percig farkasszemet néztem magammal. Most már nyugodt voltam, valami földöntúli béke telepedett a tagjaimba és a lelkembe. Mindent elengedtem. Aztán lefeküdtem aludni.

Reggelig megmaradt a harmónia, és most már nem én voltam a nagy, aki vigyáz a gyerekre, hanem én és a gyerek voltunk; ketten. Reggeli közben ébredtem rá, hogy Én vagyok nyugodt, és a Gyermek dühös. De várt, s mint a csend a vihar előtt, csak nézte, ahogy eszem. ’Ki kéne fizetni az albérletet’ mormogtam, Vagy nem, felelte. Mikor befejeztem, a kávémat szürcsölgetve megkérdeztem tőle, mit szeretne. Hazamenni válaszolta, és csodálkozva néztem rá, aztán vállat vontam a tekintetét látva. ’Felöltözöm, aztán mehetünk.’.

Az út eseménytelenül zajlott, a Kölyökkel beszélgettem, mikor a kalauz kérte a jegyeket. Még befejeztem mondandómat, s mikor nyújtottam volna a jegyet a férfi sietősen odébb ment. Ám legyen, nem zavart. Ami azt illeti már semmi nem zavart. Talán ezért lehetett, hogy nem szóltam a kicsinek, mikor hangosan énekelni kezdett, meg amúgy is kit érdekel, ha egy gyerek hamis. Meg amúgy is sok a falusi néni erre fele, akik unokázni mennek, azok úgyse hallanak.

Egy óra volt, mire a házba értünk. Én nem tudtam, de a gyerek emlékezett hol a kulcs. Mikor kinyílt a kapu egy kicsit megremegtem, de a kölyök megfogta a kezemet, és odaadta a haragja egy részét. S meg kell mondjam jutott belőle mindkettőnknek bőven. Nagyot lélegeztem és erősen megmarkoltam a gyermek kezét, ahogy beljebb mentünk. Mikor Gomb nem ismert meg minket, a gyerek előreugrott, és valahonnan egy hosszú kést rántott elő. Mikor a kutyával összetalálkoztak félúton, azokkal hasította fel először a pofáját, majd a hasát, s végeztével a véres fegyvert a fűbe törölve, visszajött hozzám. Tátott szájjal bámultam rá, mikor azonban felmosolygott rám, nem bírtam visszafogni magam és felkapva, magamhoz öleltem.

A karomban vittem be a házba. Nem bírtam letenni, a túlcsorduló szeretet bennem nem engedte. Cserébe megpuszilta az arcomat, majd a nyakam köré fonta kezeit. Ő is szeretett.

Bent azért csak lemászott, s a kezembe nyomta a kését. Most te jössz, mondta. Ismét csak bólintottam. Anyánk, ekkor jött ki a szobájából, kezében egy deszkát szorongatva, mikor meglátott minket megtorpant. Azt kérdezte mit keresek ott. Mondtam neki, hogy MI, nem keresünk semmit, mert tudjuk hol van. Akkor vette észre a kést, de mielőtt bármit mondhatott volna, a gyerek meglökött, és én neki rohantam. A karomat eltalálta a deszkával, de utána nem volt lehetősége még egyszer lesújtani. A gyomrába szúrtam a kést.

Érdekes érzés volt, egy kicsit megakadt a penge felénél, de mikor újra megdöftem már engedett. Elkaptam a nő derekát, és közelebb húztam magamhoz, hogy jobban lássam az arcát és a tekintetét. Aztán lefektettem a földre, ahogy vérzett. Soha nem láttam még ilyet, de tényleg kialudt a fény a szemében.