A Festő gondolatokban pácolta magát, míg az Író egy újabb csalival próbálkozott. Valószínűleg hiába, szellemcsalival talán csak szellemhalakat lehet fogni, és nem mintha a halaknak olyan sok elintézetlen ügyük lehetne, ami visszatartja őket a túlvilág örök vadászvizeiről vagy mi. Habár ki tudja.

– Ott vagyunk már? – kérdezte az Író.

– Nem – felelte oda sem figyelve a Festő, míg a vízbe hajította egy kő gondolatát. Kapás bővebben… →

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Zhé Shi és Ju Fu az erdőben sétáltak. Kék volt az ég, mint a halál, ilyen erős és derűs csak októberben. A fák nyújtották felé ágaikat, melyeken a fény koppant, már szobor fák voltak ezek, márvány ágakkal, a fény hideg véső. Fémbe fordult erdőben arany levelek repültek az ágak és az ég között tájképeket formálva. Világok egy-egy csónakformában repültek egyik ürességtől a másikig. Két csupasz ág között a libegő aranyszemek, és az ezüst nedvesség az avar felett, más és más fémek, amelyektől csengett a levegő és a zajok is mind csengők hangjaihoz lettek hasonlatosak. Egy elzúgó repülőgép szimfóniává alakult, egy motorbicikli a lenti úton akárcsak nesz az avaron.

Ebben a lépkedésben egyszercsak elértek egy résre, ahol még zöld és puha levelek rezegtek. Ju Fu csendesen továbbsétált, hagyva Zhé Shit töprengeni, Zhé Shi pedig hagyta Ju Fut előrébbsétálni és szintén töprengeni magában. Megállt és átölelte az egyik zöld fát.

Közben megállt Ju Fu is.

Zhé Shi még mindig a fát ölelte, arcát hűtötte a kéreg, sok-sok zsibbadást és fájdalmat csillapítva még a múltból. A jelenből nem, a jelen Ju Fu mellett túlságosan gazdag volt és nem adott helyet csillapítanivaló zsibbadásoknak, mert Ju Fu foglalkozott velük.

Megfordulva Zhé Shi kezét látta, amint a kérgen körbeér.

Gondolta, továbbmegy, lépett is néhányat, egy világos távlatot pillantott meg az erdeifenyők között, amely hajnalsárga és rózsaszín volt és egy völgyet sejtetett. Éppen érdekelni kezdte, mi van ott és Zhé Shihez akart fordulni megkérdezni, vele tartana-e a völgybe vezető ösvényen, amikor hátrfordulva még mindig a fák között látta, ezúttal az arcát is, amint a kéreghez nyomta.

Egy kérdés ébredt benne és némi féltékenység. Ők ritkán ölelték meg egymást. Igaz, ez főleg miatta, Ju Fu miatt volt így, ő szabadkozott távolságtartóan. Gondolta, bölcsebb, ha nem mindig enged Zhé Shi gyerekes kéréseinek. Most láthatja, amint szabadon öleli a fákat, mert a fák nem tiltják meg neki és nem húzódnak el. A fák között kitárulkozott Zhé Shi ölelése, jobban, teljesebben, mint vele valaha, úgy tűnt neki, mintha őt igazából sose ölelte volna meg. Zhé Shi csak a fákat tudja megölelni.

 

Figyelte és lassacskán elvesztődött ebben a figyelemben. Amint Zhé Shi megadta magát bizalommal a törzsnek, és ha lehet, mindjárt belelép, átlép rajta keresztül, vagy egy ág lesz, valahol a többi ág között, megadással, amely ember számára nem lehetséges. Kezdte megérteni, milyen ez az ölelés, mit is kaphatott volna tőle, ha elfogadja. Közelebb lépett és mikor hangját a beszédet kivehetően hallani lehetett, megvárta, Zhé Shire szegezve tekintetét, amíg feléje fordul.

– Megölelsz engem is?

Zhé Shi, arcát még mindig a kéreghez tapasztva, felnézett a korona felé, amennyire csak fejét megfordíthatta, és a törzs védelméből Ju Fura.

– Te nem vagy fa. Ő hagyja magát.

Ju Fu semmit sem szólt, megfordult és ment tovább a völgy hajnali-napnyugati sárgasága felé, az erdei fenyők irányában. Lassan lépkedett. Zhé Shi maradt egy darabig a tisztáson és kezdte magát megkopasztva érezni. A tölgy, amelyet ölelt, azt mutatta neki:

– Épp most vitték el egy ágam.

Az előbb még teljes volt a tölgy. Mióta Ju Fu kérdezett és elment, eltűnt egy része. Ju Fuban ez volt szép, csodálatos és fájdalmas: vele és utána a dolgok nem lehettek ugyanolyan elégedettek önmagukkal, mint nélküle, amikor kérdéseiről mit se tudtak.

Most már Ju Fu is létezett a fával együtt, mert az előbb itt állt és kérdezett felőle, úgyhogy utána kellett menni. Zhé Shi elköszönt a tölgytől, remélve, találkoznak még,  talán elhozza Ju Fut, és továbbment, amerre elmenni látta. Az ösvényen sehol senki. Az erdei fenyők susogtak, a völgy fényei sárgán játszottak és a tűlevelek feketébe váltottak előttük. Zhé Shi gyönyörködött a képben, miközben egyre nyugtalanabb lett.

Oldalt fordította fejét és egy sötétebb részen, ahová kevés fény esett, megpillantott egy testet, ami nem volt fa, de mozdulatlan tömegként vesztegelt.

Ju Fu magasságát és nyúlánk törzsét magában sokszor nyírfának becézte. Most ott állt, sápadt arca világított fekete haja mögül. Odament hozzá.

Ju Fu mozdulatlan maradt.

– Mit csinálsz? – tette fel Zhé Shi a gyerekes kérdést.

 

Amikor választ nem kapott és Ju Fu csak nézett előre, ismét nyugtalanság fogta el. Jelentkezett a zsibbadás, amelyet Ju Fu máskor meggyógyított egy felismeréssel. Kezét kinyújtotta feléje, a mozdulatlan felé, és óvatosan taszított rajta egyet. A törzs némileg megingott, aztán erőt vett magán és még inkább változatlan maradt.

Zhé Shi örömében szólni sem tudott. Nevetett és megint fürkészte Ju Fu arcát, vajon mit szól a nevetéséhez, vajon elmosolyodik? Ju Fu továbbra is nézett előre, mozdulatlanul.

– Lám, megállja – gondolta Zhé Shi tisztelettel, mert  tudta, ő nem állaná a tekintetet, elnevetné magát és egy hirtelen mozdulattal átölelné, elgáncsolná, vagy szaladni kezdene, valamit, ki ebből a mozdulatlanságból. Ju Fu nem, – és éppen ettől volt kiegészítője.

Ott állt felemelt karokkal, mintha úgy született volna, az ujjai meg-megrezdültek. Zhé Shi kinyújtotta megint kezét, és végighúzta a rezgő ujjakon, amelyeket csak lábujjhegyen ért el, a csuklón és a karon, ezzel kérdezve Ju Fut, aki továbbra is állt mozdulatlanul. Az arcán, amint a sötét részben a holdhoz hasonlóan sápadt. Lábtól fejig taszigálta, hol húzta, hol lökött rajta, és a törzs ugyanolyan apró rezdüléssel válaszolt. Végül megállt előtte, egészen közel, ahol Ju Fu tekintete épp szembenézett, mígcsak azt vette észre, ő is mozdulatlan és ki tudja, mióta állnak ott. Karját óvatosan nyaka köré fonta és rátámaszkodott. Ju Fu karjai a levegőben maradtak, az ütőéren keresztül hallotta Zhé Shi a szívdobbanásokat.

Hát még mindig távol vagy? nézett rá némán, és elengedte.

Kezét felemelte. Ju Fu előrehajolt és támaszkodni kezdett rá.

Most nem szabad beszélni. A fák nem beszélnek.

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Rengőkői fák; Peloponnészoszi fák)

Csaknem áttetsző, fakó fellegvárak, paloták a sok száz régi képeslap egyikén, egymás hegyén-hátán, néhol szűk sikátorok homályától tagoltan. Falra dermedt borostyán: javarészt kíméletlen satírozásnak hat. Árnyékához igazítva a karcsú óratorony mutatója vesztegel. Az elenyésző tér hófehéren vakító padján senki olyan, akit Káró szem elől téveszthetne.
Hátoldalán címzett nélküli, elkezdett, szép cirkalmas, nagy és jobbra dőlt fekete betűkkel írt üdvözlet, magyarul, a Rua do Almada párás és levegőtlen antikváriumában. Reménytelen, kuncogott Káró magában, az anziksz ára után kutatva zsebében.
Fénytelen tócsákat kerülgetve baktatott fölfelé az utcán, egészen a dombtetőig, ahol egy pékségben kiflit és tejet vett. Reggelije közben hol a szürke égboltot, hol a gőzölgő háztetőket fürkészte; az éledező szélből kiszagolva a tengert, mi tagadás, jóleső nyugalom árasztotta el.
Izgatta kíváncsiságát a lap. Alig fér ki a láthatatlanul, alaposan eltervezett szövegből valami a túlságosan nagyméretű betűkből adódóan. Akkorák, amekkorák, kicsinyítésre vagy nagyításra, egyáltalán, további formázásra alkalmatlanok. Mekkora ember az mégis, aki így ír? – könnyen felmerül ilyesfajta kérdés, amennyiben az alaki összefüggés indokolt. Az Óriás isiben tanultakon nehéz változtatni. Rögzült, igen, meglehet. Másrészt, élve a gyanúval, mi van, ha másról van szó. Se kisebb, se nagyobb betűkkel írt mondatok nem hagyhatták el szerzője kezét, bármekkora tér is kínálkozott, számos megoldhatatlan próbatétel elé állítva ezzel rögtön a sorok mögött megbúvó, egyre talányosabb figurát.
Itt írja alá, a kipontozott vonalon, nem, nem ott, és nem is ott; na, még egyszer, újra! – szegény, ezerszer hallhatta, amin persze nincs mit csodálkozni, ismerve már az átok működését.
Mivel korán ért a lap széléhez, első szavát kénytelen volt alatta, új sorban, kissé a már leírt betűkbe hurkolva, befejezni. Hogy aztán újult lendülettel folytatva jusson a következővel szinte nyomban a papír végére. Hiába nézte, forgatta hosszasan Káró.
Hamarosan lát, mindössze ennyit írt valaki.

Lore városában az emberek már másodjára szaladtak össze egy hold alatt. A város főterén a kovács felesége zokogott, mert a lányuk tegnap este nem jött haza. A tér egyik szélén egy kisebb gyerekcsapat toporgott a két törvényszolga mellett, köztük a mindig taknyos Toby, és a vámszedő kisebbik fia, Alan.
Roland próbált közelebb furakodni, de amikor úgy látta, meg kell kerülnie az egész teret, Milohoz fordult.
– Menj előre, és derítsd ki, mi történt! – adta ki a parancsot. A kutya farkát csóválva eltűnt a lábak tengerében.
– Hova mentek a gyerekek tegnap játszani? – kérdezte a bíró, miközben a bajszát simogatta komor ábrázattal. Ez azért inkább neki való ügy, mint egy akasztott macska.
– A Fenyő-sziklához – felelte a kovács. Arcára az aggodalomtól elmélyült ráncok fekete csíkokat festettek.
A tömegben összesúgtak. A Fenyő-szikla fent volt a hegyen, olyan messzire már nem járt fel senki, és a kereskedő úttól is messze esett.
– Miért mentetek olyan messzire? – kérdezte a törvényszolga a gyerekeket, akik erre megszeppenve összenéztek. – Mit csináltatok a sziklánál?
– Játszottunk – felelte Toby egy vállrándítással. A törvényszolga fültövön vágta. – Au! Ne üssön már!
– Tisztelettel beszélj, fiú!
– Azért mentünk oda… – kezdte Alan bátortalanul, de Toby a lábára lépett, így lehajtotta a fejét és nem folytatta.
– Mert? Válaszolj! – parancsolta a törvényszolga.
– Hogy Vasfüvet szedjünk… – motyogta Alan.
– Ki kérte, hogy Vasfüvet szedjetek? – faggatta tovább a törvényszolga, és amikor a fiú nem akart válaszolni, megragadta a karját és megrángatta.
– A néni a falu szélén, akinek meghalt a macskája…
A bíró felhorkant. Már megint ez a boszorkány. Persze ő nem hitt benne, micsoda badarság, de mégis a zsigereiben reszketett. Hogy mire kellhet a banyának a Vasfű, azt nem tudta, és nem is akarta, ezért inkább elengedte a gyerekeket.
– Megkeressük a kislányt! – jelentette ki a bíró a tömeg felé fordulva. – Aki érez magában bátorságot, az jöjjön velem! – azzal elindult a háza felé, hogy elővegye a térképeket.
Milo visszaszaladt Rolandhoz, aki ez idő alatt csak a tér szélén lévő ládákig jutott, és csaholva magyarázni kezdett. Roland komolyan bólogatott és hallgatta.
– Szóval a Fenyő-sziklához… – mondta. Benyúlt a zsebébe, és egy kis darab kolbászt adott a kutyának jutalomként, majd megsimogatta a fejét. – Menjünk.
Roland úgy ismerte a környező erdőt, mint a tenyerét, de a Fenyő-sziklát mégis mindig elkerülte. Valahogy nem vonzotta az a hely. Út közben néha megállt és segítséget kért a fáktól és az állatoktól, de a föld is segített neki azzal, hogy felfedte a gyerekek nyomait.
Mire elérte a bükkös szélét, az égen sűrű viharfelhők kezdtek gyülekezni. Egy villám szelte át az eget és csapott le a Fenyő-szikla tetején álló fába. A villanást hatalmas dörgés követte, mire Milo nyüszítve megugrott és bebújt a gazdája lába mögé.
– Tudom Milo – mondta Roland halkan. – De tovább kell mennünk. Gyere!
A kutya kérlelően nyüszített, aztán megindult a fiú után.
A fenyők között sokkal sötétebb volt, mint a bükkösben. Roland érezte valaminek a jelenlétét, de nem tudta megmondani, hogy csak a közeledő vihar feszültsége okozza–e, vagy valami más. Milo egyre csak nyüszögött, és folyamatosan a bokájába ütközött. Hamarosan a talaj meredeken emelkedni kezdett.
“Mire jó a Vasfű?” kérdezte magától a fiú. A növény nem nőtt máshol, csak a sziklánál, legalábbis azon a környéken biztos nem, ahol ő járt, mert akkor ismerte volna.
Valami elsuhant a fejük felett, vagy csak egy szélroham? Roland egy pillanatra megállt és felnézett, de a sűrű tűlombozaton nem látott keresztül.
– Csak a vihar az Milo, nyugi! – mondta a kutyának, és tovább indult.
Alig lépett ki a fenyők közül, eleredt az eső. Szétnézett valami menedéket keresve, és meg is látott egy barlang bejáratot. Futásnak eredt, de így is csurom vizesen érte el.
Odabent meleg volt, és valami szúrós, kénes szag csapta meg Roland orrát. Milo egy tapodtat sem mert beljebb menni, és heves ugatása visszhangot vert a barlang falain. Bentről mély morgás válaszolt, mintha a föld mozogna. A fiú tudta, hogy nem maradhat itt, kilépett a barlangból, és másik menedék után nézett. Egy kisebb sziklahasadékba húzódott be Miloval, aki megkönnyebbülten bújt a gazdája ölébe, hogy melegen tartsák egymást.
Már a nap is lement, mire az eső elállt. Roland kibújt a sziklahasadékból, és felnézett a lassan kitisztuló égre. Egy bagoly reppent le a sziklára nem messze tőle, és kíváncsian nézett rá.
– Nem láttál itt egy hozzám hasonló lányt? – kérdezte Roland a baglyot.
A madár oldalra billentette a fejét, majd huhogott.
– A barlangba ment be?
A madár ismét huhogott. Roland komolyan bólintott, és visszament a barlang bejáratához, amikor meghallotta a kiabálást.
– LIZA! ELIZA!
Fáklyák fénye jelent meg a fenyvesben. A fiú megvárta, amíg a falusiak kiérnek a fák közül, és észreveszik.
– LIZA!
– Bement a barlangba – szólalt meg Roland, miközben a kezével is mutatta az irányt.
A kovács azonnal berohant, a többiek kint megálltak. A bíró szúrós szemmel a fiúra nézett.
– Te mit keresel itt, kölyök?
– Segítek keresni – felelte a fiú a cipője orrát nézve.
– Valahogy mindig ott vagy, ahol a baj van. Akkor éjszaka is a macska akasztása után… ne hidd, hogy nem vettelek észre! A szüleid tudják, hogy merre tekeregsz?
Roland megrázta a fejét.
Mielőtt a bíró bármi mást mondhatott volna, a kovács kilépett a barlangból a kislány élettelen testével a karjában, arcára fényes csíkokat festettek könnyei.

 

  1.

(Eszébe jutott, hogy hány évesek voltak akkor, és igazán nem lehetett megkülönböztetni őket, kaptak kenyeret meg puskaport, és egészségesen fogyasztották az időt.) Amikor ez történt, a zongorához ült, és egy gyenge darabot játszott. Azt az elgondolást dédelgette, hogy széttépi a kegyetlen valóságot. Rövidre fogta a beszélgetést, mert látta, hogy az arckifejezésük bármire képes. Az emberek jönnek lefelé a hegyről, búcsúzkodnak, hitvesi kötelességeikre emlékeztetik egymást. És még ott van az elnyelt hő, amikor a levegő a magasabb hőmérsékletű helyről az alacsonyabb hőmérsékletű helyre távozik. Egy olyan füstölgő marhaság nagy molekulákkal. Védekezni próbálnak, a tekintetük a gerberákról a talajra siklik. Forgatókönyv, melynek Isten készíti a költségvetését. (idő háború idő) bővebben… →

I.–repülés

Az unokahúgomat, Sárát, valami oknál fogva soha nem kedveltem. Idegesített benne szinte minden. A hanglejtése, a mozgása, ahogy a haját feltűzve hordta. Külsőre nagyon hasonlított rám, bár barna bőrét, haja színét az apjától örökölte, számos tulajdonságát az anyai ág határozta meg. Finom arca, kedves szavai, mikor beszélt, mind az anyjára emlékeztettek, ha ránéztem, láttam benne rég elhunyt nővéremet, egy kései tükörképet, mivel nagyon hasonlítottunk egymásra, csak az egyikünk szőkén, másikunk barnán érkezett erre a világra. Sára mégis különbözött mindkettőnktől. A szemei, a fekete szemei mindig ragyogtak, valami mély tűz égett bennük, ősi és ösztönös, talán ez idegesített benne a legjobban. Már akkor is, amikor még csak gyerek volt, és megesett, hogy vigyáznom kellett rá. Nem bírtam vele. Nem tudott egy helyben ülni. A házimunkában is többet ártott, mint használt. Egyszer azt hittem, teljesen elment az esze, amikor a paradicsomot félbevágva azt magyarázta, hogy kobold lakik a piros termésekben és a ribizlibokor a kert végében a tündérek tartománya. Mindig azt mondtam, hogy az anyjáék elkényeztetik, járatják cselló órákra, táncra, mindenféle táborokba. Aggódtam. Sára serdülő lányként az élet hétköznapjaiban egyre nehezebben boldogult. Főzni szinte alig tudott, nem vágta finomra a hagymát, a sárgarépát, nem volt türelme krumplit reszelni a lapcsánkához, számtalanszor megvágta a durva reszelővel az ujjait. Irigyeltem a kezeit. Szép, hosszú ujjai voltak, amikre mély barázdákat vésett a csellóhúr.

Olyan tizenöt lehetett, amikor egyre többet látogattam el hozzájuk, mivel Sára apja nem bírta elviselni azt a fullasztó gondot, ami nővérem betegségével hirtelen a család nyakába zuhant. Kórházi kezelések, kemoterápia, barna, hullámos hajat utánzó paróka. Nővérem egyre kevesebbet volt otthon, a polcokon pedig csak nőtt a por, a lépcsőházat se takarította rendszeresen senki, mikor Sáráékra került a sor. Szidta is őket rendesen a szomszédasszony. Én pedig az unokahúgomat, hogy kapja már össze magát, nem

csellóból és Bach-ból áll a világ. Elmondtam neki, hogy ennyi idősen én már teljes étrendeket készítettem, patyolattisztára mostam mindent hetente legalább egyszer, közben pedig dúdoltam és azt képzeltem, hogy egyszer talán elrepülök majd valahová jó messzire, mint a madarak.

Én életemben Budapesten túlra nem utaztam. Néha eljutottam építőtáborokba, ahol sárból téglákat készítettünk vagy almát szedtünk. A nővérképzőt is egy közeli kisvárosban végeztem. Szerettem a társaságot, ifjúságom szárnyas könnyedségét, de később, asszonyként nem jutottam a fővároson túlra. A napjaim menetrendszerűen teltek. Hajnalban keltem, kávét főztem, aztán korán reggel kimentem a piacra meg a boltba. Mindig frissen sült zsemlét kért az uram reggelire, édes eperlekvárral és sajtokkal. Trappista, ementáli, camembert. Sokszor az undor kerülgetett, mikor ezeket a sajtokat néztem a pultnál sorban állva. Mindenben az uram kedvében jártam, hogy a törékeny béke sokáig időzzön az otthonunkban, mert ő olyan volt, mint az időjárás. Kiszámíthatatlan. Ha front volt, az volt a legborzalmasabb. Olyankor mindig a kisszobában vagy a kamrában zártam magamra az ajtót, míg ő kint kiabált a nappaliban, mert nem tetszett neki semmi sem, az étel túl meleg volt vagy túl hideg, a függöny nem volt centire pontosan behúzva, bántotta szemét a beszűrődő nap. Ilyenkor végighallgattam a káromkodásokkal tűzdelt litániát, hogy az Isten így meg úgy, miért jutott neki ez a sors, verjen meg engem is azon nyomban, nem vagyok én semmi más csak egy utolsó, útszéli kurva. Idővel mindezt megszoktam. A könnyeim se folytak már, főleg miután magamhoz vettem egy kóbor kiskutyát. Bodrinak neveztem el. Fekete szőre volt, lábain fehér foltokkal. Őt öleltem, neki dúdoltam, mikor a házunkban tombolt a vihar. Ez volt a fedőnév: tombol a vihar. Titokban szöktem át a szomszédasszonyhoz, nyüszítve magamban, mint a kivert ebek. A kisajtón keresztül suttogtam, Mariska, tombol a vihar, és ő beengedett. Egyszer elfelejtettem magammal vinni Bodrit. Aznap adtam neki enni utoljára. Mikor éjjel visszalopództam a házba, ott állt a tányérján érintetlen vacsorája. Reggel sem jött csaholva utánam a boltba. Elszökött. Mondta az uram.

Nálunk a válás szót nem volt szabad kiejteni a szánkon. Mindig azt mondták, hogy a mi családunkban ez egyszerűen nem divat. Mariska is ezzel tömte a fejem, és azzal, hogy a falu majd a szájára vesz, hisz sok az irigyem, miért nem becsülöm meg azt, ami van, se

gyerek, se kutya, mindent leszámítva milyen jó életem is lehetne az uram mellett, ha alkalmazkodnék. Ki milyen virágot szakít, ugyebár… Egyre inkább csak alkalmazkodtam. Szinte észre se vettem, úgy lettem szép lassan először önmagam, majdpedig az uram

árnyéka.

Nővérem közelgő halálára tudatosan készültem. Számításaim szerint még pár hónapja volt hátra. A nővérképzőben és a későbbi munkahelyemen sok hasonló esetet láttam. Tudtam, mit kell tennem, mibe öltöztessem, hová temessük, ha eljön az idő. Tisztában voltam azzal, mit jelentenek a megnagyobbodott belső szervek, a kihullott haj és a sárgaság. A sejtburjánzással együtt nőtt nővérem lépe, nem egyszer mutatta is a kidudorodást a hasfalon. Nőtt szinte mindene, magasságra ő viszont egyre csak zsugorodott. Úgy feküdt az ágyon, mint egy gyermek, ereje se volt már a nagy átváltozásban. A test készítette magát az utolsó utazásra.

Ültem az ágya szélén, és néztem a sárgásfehér madárarcot. Az utóbbi hetekben nővérem egyre nyugtalanabb volt. Semmihez nem volt türelme. A falusi tyúkből főtt húslevest is két kanál után kiköpte, aztán összegömbölyödve a fal felé fordulva álomba sírta magát. Keveset beszélt hozzám, ha igen, akkor is sokszor csak zsoltárokat énekeltetett velem, megkért, idézzem fel azokat a napokat, amikor még gyerekek voltunk, és a párás konyhában az asztal alatt lekváros kenyeret majszoltunk. Egy falat neki, egy falat nekem. A zsoltárokat felváltották a református énekek. Itt van Isten köztünk, őt kit éjjel nappal, angyalsereg áld s magasztal… A mi szívünk csak tehozzád… Bár bűn és kín gyötör, és nehéz bár szívem…

Nővérem a halk éneklésben lassan megnyugodott. Egyre egyenletesebben lélegzett. Mellkasának mozgása repülésre készülő, szárnyait bontogató madárra emlékeztetett. Kitüremkedő hasfalára tette bal kezét, és félálomba szenderülve mondta, ilyen hatalmasnak és könnyűnek még soha nem érezte a szívét.