Bás madárcsicsergésre ébredt. Ami önmagában nem lett volna meglepő, azonban az első gondolata egy nyugalomban elszürcsülendő kávé volt. Na már most, Bás első gondolata reggel mindig a kávé volt, de ehhez a gondolathoz korábban a nyugalom soha nem kapcsolódott. Lassan, elgondolkodva ült fel. Körülnézett majd megállapította, hogy minden ugyanolyan, mint korábban volt. Párja már elment, a virágok ugyanúgy félig hervadtan álltak az ablakban, és a tegnap a székre dobott nadrágja továbbra is gyűrötten hevert. Vállat vont, a fürdőbe vonszolta magát, majd dolga végeztével nekilátott a kávéfőzésnek. Mire elindult a munkahelyére, el is felejtette a reggeli furcsaságot, és csak akkor jutott eszébe újra, mikor a tömegközlekedésen valaki részegen neki tántorodott, de Bás se felháborodást, se félelmet nem érzett. Az illető méltatlankodva rákiabált, ő azonban rá se nézett, csak odébb lépett, majd leszállt, hogy folytassa útját. Magában töprengve arra jutott, hogy a ciklusa éppen “leszarom” fázisban van.
Eme felfedezésében megállapodva folytatta sétáját a munkahelyére, amikor is egy kék vércse vijjogva süvitett el fölötte, karmaival hajába csípve. Nem ijedt meg, s mikor a madár röptében egy kört írt le, hogy ismét fejét célozza meg, valahogyan furcsán ismerősnek tetszett az állat. Bás gondolkodás nélkül kitartotta alkarját a vércsének, mire az az utolsó pillanatban irányt változtatott és bőrébe marva leszállt a karjára. Bás mély nyugalommal nézte a karjáról lecsöpögő vért, a vércse pedig őt. Bár ez utóbbi tekintetében a mánia vélt tükröződni.
– Hamupipőke az útban állsz, szívem –  szólalt meg mögötte egy hang, majd az illető a derekánál fogva tolta őt odébb.
Mielőtt Bás reagálhatott volna, a kék vércse, éles vijjogás közepette a férfira támadt. Bás tátott szájjal nézte, ahogyan a madár kivájja a férfi szemeit. A vércse dolga végeztével a vállára telepedett, és Bás, hátat fordítva a földön vergődő férfinak, tovább ment.
A portás fel se pillantott mikor Bás belépett munkahelyére, vérző vállán a vércsével. A liftben sem találkozott senkivel, és a pár lépést az irodájáig szinte futva tette meg. Pihegve ült le, majd megpróbálta a madarat asztalára emelni, de az válaszul az ujjába csípett, kimarva belőle egy darabot.
Bás a teljes munkaidejét végig ülte volna mozdulatlanul, hogyha nem kell megbeszélésre mennie. Vállán a vércsével lépett be a konferencia terembe, köszönt, majd Bás ismét szóra nyitotta a száját, hogy felvázolja a hónap terveit csapatának, mikor az egyik kollégája felszólalt:
– Ha eljössz velem a mosdóba segíthetek ellátni azokat a sebeket, drága. – mosolygott rá, és beszéd közben az asztal alá ejtette kezeit. A kék vércse egy pillanattal később vijjogva rávetette magát a férfi arcára és egy perc múlva, egy véres húsdarabot ejtett az asztal közepére. A férfi nyelve volt.
A madár a combjára telepedett, s a tollait kezdte igazgatni. Bás megköszörülte a torkát, majd kiosztotta a havi feladatokat, míg a vérző férfiért kiért a mentő. A megbeszélést követően rövidre zárta a napot és hazaindult. Vérző combja miatt sántítva, lassabban ért vissza, mint általában. Barátja már asztalt terített, mikor megérkezett, így a vércsével együtt helyett foglalt. A vacsora alatt a madár ide-oda ugrált és mindenbe bele csipegetett.
Evés után Bás lezuhanyozott, majd sóhajtva nyújtotta ki fájós tagjait a takaró alatt. A vércse a hasába marva pihent meg, fejét a szárnya alá hajtva. Már majdnem elnyomta az álom, mikor a párja elkezdte a nyakát csókolgatni.
– Most ne, nagyon fáradt vagyok, kedvesem – tolta el magától a férfit.
– Dehát főztem neked vacsorát! – tiltakozott az, és a mellét kezdte simogatni.
Bás el akart fordulni, mikor a kék vércse felvijjogott, s a következő pillanatban a férfi torkából spriccelni kezdett a vér.

 

 

∞ Къона: Алай (Къона EP)
[Ӄona: Alaj (Ӄona EP)]

Találkozott az esővel. Te eső vagy, kérdezte, de az eső rá nem esett. Kikerülte. Most máshol esik, nézte. Gödörbe is esett, dombra is. Megmosta az arcát a pocsolya vizében, a haját is.

Esőt látott reggel az ablakon, kint járt az eső, de hiába kereste. Te vagy, eső? Kereste az erdőben, kereste a tónál. Körüljárta a tavat, úszott is benne.

Este kint járt, hallotta, esik. A forráshoz ment, ivott. A hegyen táncoltak az erdők. Reggelre Napot táncoltak, nézte a Napot. A harmatban járt, táncoltak a füvek.

Estére Holdat táncoltak, nézte. Fehérhold van, süt. Száraz volt a szeme ott, ahol tegnap kifolytak a cseppek. Eső jár a folyó felett. Szaladt, megfürdött a folyóban.

Kint maradt, vizesen, de nem táncolt. Holnapra virágot táncoltak a hullámok. Nézte. A virág is táncolt, de locsolnia kellett, mert az eső kikerülte.

Erre nem esik eső, kérdezte a virág. Pocsolyából hozott neki cseppet az ujjai közt. A virág kicsi volt és félt, de nem vihette el, és nem maradhatott vele kint.

Reggel pocsolyák voltak az ajtó előtt, egy-egy cseppet tett a szemébe, egyet a nyelvére. A virágnak is vitt. Ott nem voltak pocsolyák, harmat se.

Este a csillagok nézték a virágot, de a virág elaludt akkor. Az esőt se vette észre, pedig egész közel esett. Reggelre a felhők virágot táncoltak a gödörbe.

Végigszaladt a dombon, hogy megnézze. A gödör fölé hajolt. Nézett a virág ki a gödörből, nahát, milyen szép Nap. Mosolyos lett az arca a virág mosolyától.

Nap vagyok, gondolta, és esőerejű lett, ahogy szaladt a hegyre. Körüljárta a fákat, a gombákat és a tenyérnyi köveket, aztán visszaszaladt a virághoz, akit locsol.

Egész este esőt táncolt, de nem lett reggelre eső. Reggel is táncolt. Estére se lett. Kérte a virágot is, a gödörben is táncolt a virág, virágot táncoltak a dombra. Az a virág is táncolt.

Egész este táncoltak, reggel is. De nem esett, vagyis esett. Látta, hogy a hegy mögötti hatodik hegyen esett. Aztán a negyediken. A hetediken.

Felhőket látott kószálni a nehéz lombú fák közt. Meddig cipelitek? Táncolt és táncolt. Vizet tett a kék fa alá tálban, reggelre esőcseppek hulltak belé. Levest főzött.

Amikor odaért a virághoz, akit locsol, látta, esők ülnek a szirmai közt. De nem hallgatta meg a virágot, és a neki hozott vizet is csak letette messze.

Fehér levelek voltak lehullva körben, mind más alakú. Ahogy táncolt, kavarogtak. Eső ellen táncolsz, mondta a virág, de nem figyelt rá, kavargott.

Mit szeretnél tőlem, kérdezte az eső. Megállt. Az eső nem állt meg az égen. Szaladt, szaladt előle, de nem tudott bemenni a domb alá. A gödörbe is esett az eső. A fákon is átesett.

Szaladt a barlangba. Szaladt a csermely vize alá. Szaladt fekete levelek alá. A szél alá, szelet sikoltott maga köré. Nem érte eső a bőrét, csak mikor a pocsolyákba merült a talpa.

Csend lett, és bezárkózott a házba, lakatokat kellett készítenie ehhez, függönyöket, kígyót, pedig nem volt menedéke a házban. A kígyóval ült a tűznél, de nem szólt semmit.

Reggelre Napot táncolt a kígyó, a szobában is lett Nap. Nézték a Napot, a kinti Nap is benézett. Az eső napjai, látta, mindenütt esik. Ma nem megyünk ki. Napokig ez.

Megéget, megharap, ha érint, mondogatta, de a kígyó látni akarta az esőt. Felhőket tett az ablakok elé, benti felhők, mikor elaludt a kígyó este. Másik kígyót is készített, a benti Napból.

Reggelre nem volt semmi Nap a szobában, nem is ébredt fel. Három takaró alatt aludt összegömbölyödve. A kígyó ébresztette, ágyat készített neki földből, a másiknak is.

A virágot látta álmában, de nem látta, van-e elég vize, esik-e rá eső. Nem emlékezett a színére. Nem látott Napot neki. Egyedül van?

A kígyó ébresztette este, a másik. Elfogytak bent a kintről hozott vizek, és elfogytak a napok is, amikor nem isznak, nem fürdenek. Nem sírnak.

Elfogyott a tűz is, föld sem volt több bent. Kintről kopogott az eső. Nem nekem kopog, de a kígyók erősködtek. Menjetek akkor, kinyitotta nekik az ajtót. Bejött a szobába az esőillat.

Szárazan zörögtek a rögök, mikor kilépett. Hol isznak a kígyóim? Üresen repedeztek a pocsolyák medrei. Recsegve mozdultak az ágak, levelek.

A virág nem volt szomorú, csak sötétkék. Nem félt. Egész végig vele volt egy harmadik, fehér kígyó, aki az árnyékával itatta.

Nézte a virágot, a virág mosolygott. Esőket sír a szemed, mondta neki, így sírt először másodszor. Meglocsolta.

Aztán az esőt látta jönni. Mosolygott az eső, de kikerülte. A hegyre is esett, fészekbe. A forrás vizébe. Még a házba is beesett, kancsóba, kendőre. A virágra nézett, lila.

Nem tudom magam locsolni. Más nem eső nekem, akkor sem, ha víz.

2020. 03. 10. 9:36:12
Pilisvörösvár

 

EGYIK-MÁSIK
1. Bevilágítani egymásba
2. Hol a Nap
3. sebet mosott rá
4. Esőben kereste
5. eső régi hangja
6. Vigyem magam
7. Másikfelé szavak
8. Kéthold süt szemembe
9. Kitalált szavak nyelve
10. Szavunk egymás felé
11. Ahogy Holdra nehezedik felhő
12. Amikor jól

Csillagképekidő
21. /csillagképek előtt/
24. /Napnak vagy Holdnak/
25. /a csendjével, lassan/

(Illusztráció: Heidi Yip: Dreamer’s Relfection, 2011; Pamela Sukhum: Bamboo Amongst the Oaks 4)

A szegényvilágnak külön bejárata van, állítólag azért, mert orrfacsaró a bűz odaát, elevenen rohadnak el odaát, némelyek szerint viszont nem is a szegényvilág van odaát, hanem ideát van egy kurva nagy szemétlerakat,-kat,-kat,-kat.
Az persze köztudott, hogy a szegényvilágot szakadék választja el minden egyéb világoktól. Nos, ha és amennyiben a szegényvilágot szakadék választja el minden egyéb világoktól, akkor a szegényvilág nem evilág része, azaz vegytiszta terminológiai feketelyuk, ami egyrészt messzire vezetne minket, másrészt, hiszik vagy sem, mégis akad látogatója.
Átmegy hozzá a retorika. Minden hétköznap reggel átmegy egy pallón a retorika, a léc inog alatta, egyensúlyoz a retorika, súlypontja mindig máshová esik, és talán ettől, szóval, ezért olyan bizonytalan alatta e tákolmány: az egyszál deszkaléc.
Ha behatolok a szegényvilágba, akkor megszólítom a szegényvilágot, szót értek vele, mert mégiscsak én vagyok erre a legalkalmasabb, a retorika. Behatol a szegényvilágba a retorika, néz, néz, és nem lát senkit, akit megszólíthatna. [Rögvest igazolódik, ha és amennyiben, a szegényvilág különleges státusa,-sa,-sa,-sa.] De amíg odaát látható emberből sok van, láthatatlanból viszont kevés, addig itt, a szegényvilágban pont ellenkezőleg, se vége-se hossza, hatalmas pusztaság az egész.
A retorika nem érez bűzt, azt mondja erre a pusztaságra, a szegényvilág, íme, kegyetlenül szép, ami – történetesen – úgy hangzik, mintha azt mondaná: szolidaritás és esélyegyenlőség. És a retorika máris nincs egyedül, máris megkétszereződik, látja a szolidaritást, az esélyegyenlőséget, a retorika. Megy tovább a retorika, megy, és végre meglát valakit, akinek bemutatkozhat. Bemutatkozik, majd így folytatja:
– Te vagy a szegényvilág, ugye?
– Te vagy a szegényvilág, ugye?  – visszhangozza a szegényvilág, mire:
– Nem, nem, én, én, a, a, retorika, retorika, vagyok, vagyok.
Ekkor az egész = mindenki, a retorika = a szegényvilág /egyszerre/ lefagy = tehetetlen görcsbe rándul össze.
A retorikát megszállja az elmélet démona, a tehetetlenséggel szemben kifejtett aktivitás, azaz felvesz egyfajta kényszermozgásos alakzatot: pleonazmus. Nem csoda hát, hogy a szegényvilág beteg, nagybeteg, ekképp okoskodik, ebben a pusztaságban egy halál felfoghatatlan, tizenegy csecsemőhalál felfoghatatlan, ötvennégy elégett emberhalál felfoghatatlan, kétszáz áradásban megfúlt halál felfoghatatlan, ötszáztíz… sorolja tovább a retorika, végül ettől valamelyest, hogy milliókkal számol, és hogy így néven nevez, katasztrófát katasztrófának, halált halálnak, megnyugszik (ez az élet rendje). A szegényvilág addig baszik, böfög, fingik, szarik, és okád.
A szegényvilág suttyó, nem tud viselkedni, de majd én megtanítom (: pedagógiai furor). Nekifog a retorika, hogy megtanítsa, mi az a kulturált viselkedés (: pedagógiai furor). A szegényvilág azonban önmagával van elfoglalva, úgy él, mintha nem volna sem esélyegyenlőség, sem szolidaritás, csak baszás, böfögés, fingás, szarás, okádás – és a retorika.
Ó, az én életem nem az ő élete, és az ő élete nem az enyém, mégis, mondja a retorika, mégis, a szegényvilág fel fog zabálni engem, és én hagyni fogom, hogy a szegényvilág felzabáljon. Felzabáljon, de előbb rágatlanul lenyeljen, kiokádjon, megemésszen, mert a szegényvilág ilyen – mikor eszik, nem eszik, hanem fal, a mértéktelen fogyasztás, a rosszullétig zabálás pedig meglehetősen normatív, falásnak nevezzük. Mivel éhes, most sincs mivel jóllaknia. Mert a szegényvilág a szegényeké, akik megeszik az áramot, a vasat, a palagázt, a benzint, a kultúrát, az óceánmélyi digitális kábeleket, megeszik a szívet, a májat, a farhátat, mert a szegényvilágban az erős megeszi a gyengét. Oka van annak, azért ilyen: anyanyelve az erőszak, kezének simogatása pedig ütés.
Én viszont csak vigasztalást hoztam, elrendeződést hoztam, hierarchiát hoztam. Mert szeretem, ha valami lehatárolt, kerek, és stílusa van.
Milyen kár, hogy nem tudod, micsoda az: ökológiai egyensúly, mitöbb: parabiózis, sőt, hogy: parallelepipedon – amikre én, a retorika, sokat adok – effélék híján belefulladsz a takonyba, a hányásba, a szarba és a szemétbe. Mit tudsz, te, szegényvilág, ha legalább kíváncsi lennél, nyitott és érdeklődő, mit tudsz, mondd, még azt sem tudod, mi az a Higgs-bozon (allegória), s idéz a retorika, idéz mindenféle érdemes szerzőt, amikről a szegényvilág még sose hallott, krimiszerzőt, lexikonszerzőt, bestsellerszerzőt, meg nagyszerű szerzőszerzőt, meg egyszerű szerzőszerzőt, akiket illene felismerni, mert belőlük sok van, hülyéje, te. Jajt kiált a retorika, s nyomatékosítja megint: hülyéje, te.
Rájöttem, – rikkantja kicsivel később. – Rájöttem, de úgy, mint aki elülte a seggét, vagy mint a szar, ami felkerült a polcra, és máris azt hiszi magáról, hogy lekvár, bizony, hogy rájöttem! S bizony ez két teljesen épeszű gondolatmenet, ami itt hever a sárgás-agyagos földön, itt és most találkoztam vele, de úgy, mint az Ember, aki nem vitte semmire, találkozhatik az Emberrel, aki vitte valamire.
Hiszen ellenszenves egy követelmény, valóságos utópia az, aminek nincsen valóságfedezete, és meg ne haragudj, szegényvilág, nézem jobbról, nézem balról, nincs itt egy deka fedezet sem, lógsz bele a semmibe.
Szívemre teszem a kezem, úgy mondom neked, – esküszik a retorika, és hozzáteszi a tények kedvéért: – betűíró, hangjelölő a magyar abc, betűből-hangból állok. Nincsen nekem se kezem, se lábam, de még orrom sincs, vak is vagyok, süket is, nyelvemmel mégis világokat állítok, az ám! Sajnos mégsem tudok olyan világról, nincs az a performatív aktus ba’meg (példamondat: Csukd be az ablakot!), amivel téged megnyugtatóan szilárd alapra helyezhetnélek, ergo: pont – se felszólítás, se becsukás, se ablak, se névelő.
Ugyanakkor, – árnyalja kissé, s ez az efféle végletes elgondolások velejárója, meg muszáj neki valahogy lezárni a beszélgetést – ez a te esélyed is, az egyetlen esélyed, mert holnap, ha lesz még holnap, s miért ne lenne, megint eljövök hozzád! – Mára viszont befejeztem, ma már nem tudok mit kitalálni, vonja meg a vállát, egyszerűen nincs jobb ötletem, holnapra viszont, derül fel, megálmodom és megint-minden-kezdődik-elölről.

Illusztráció: Jean Siméon Chardin: The Silver Tureen

Pekár Istvánnak.

A D oszlop fehér gyalogja kilép, és D4-re érkezik. Rutinos, ugyanakkor erőteljes, mégis mértéktartó kilépés. Elemzői vélemények szerint Világos játékát már szezonok óta a merész kilépésekre alapuló, mattra törő bábumozgások jellemzik.

Nincs ez máshogy a D4-re kiléptetett gyalognál sem, Világos szándéka már most jól látható. A vezérsor egypontos megtörése – éppen a Vezér, a potenciától dagadó Vezér előtt – dinamizált, a tiszteket előtérbe helyező játékot készíti elő. A játékmező középső harmadára korlátozott nyitás a könnyűtisztek egésztáblás letámadásának is megágyaz – Világos ennek a mestere! Ha egyszer belelendül a sorokat átívelő, bejósolhatatlan támadássorozatba, Sötét hamar védekező állásba kényszerül. Sötétet meglepi a helyzet, ijedtségében megmaradt tisztjeiből védelmi láncot kezd építeni, hogy legalább azokat mentse, és közben észre sem veszi, hogy Világos fürge gyalogja beér ellenfele alapsorába, ahol átváltozik Vezérré. A lépéshátrányba került Sötét itt már keveset tehet, ha a Vezér hátulról megbontja a védelmi sort, már csak kedv kérdése a matt. Kommentár bővebben… →

 

Mindig engedelmes volt. Gyerekkora óta mindig azt tette, amit a szülei jónak láttak, még akkor is, ha érdekei ellen voltak. A szülők nem voltak iskolázottak, mégis a legbölcsebb embereknek tartotta őket, a közeg, amiben felnőtt, a hétköznapi munkásemberé volt, de a világ közepét jelentette számára. Az apa alkoholizmusa miatt szenvedett, de nem panaszkodott – lesz ez még jobb is – mondogatta. Mondogatta, amikor az apjáért a kocsmába kellett mennie, amikor az agresszióját el kellet viselnie, s amikor bujkálnia kellett előle. Az iskolában szorgoskodott, jeleskedett, kitűnt igyekezetével. A kétes ügyletekbe nem bonyolódott, csupán a kötelezettségeinek élt, a maximumot akarta nyújtani mindenben. Úgy gondolta, hogy ez az egyetlen út a boldogsághoz. Az értékterhes dolgok után rajongott: művészetek, irodalom, filozófia. A lelkiismeret szabadságát látta bennük. Szülei gépészeti szakközépiskola irányába terelték, s mondogatták – a rendszerváltás után nyolc évvel – hogy könnyen kap majd munkát a gyárban. Kitartása töretlen volt, csupán a magány nehezedett vállára. A középiskolai légkör nyomasztó volt, barátok nem igazán akadtak: a diákokat a szakma nem nagyon érdekelte, jobb híján kerültek oda. Szünetekben az ablakon bámúlt ki, gondolataiban messze a jelentől, s boldogság töltötte el, amikor arra gondolt, hogy az érettségiig már csak két év van hátra. Ebben a két évben az apa váratlanul meghalt, s szomorúság helyett megkönnyebbülést érzett. Szégyellte magát. Az anya dolgozott három műszakban, alig látták egymást. Főzött, takarított, levitte a kutyát sétálni. Arcán sosem látszódtak a csüggedtség vagy a szomorúság jelei, csupán a kedvesség és a barátságosság. Akkor sem tudott haragudni, amikor osztálytársai csúfolták különcsége miatt. Kiváló érettségi, majd irány – jólfizető állás reményében – a műszaki főiskola. A bányászváros paneljából a vidéki kollégiumba. Hétvégén otthon, hétközben előadásokon, laborgyakorlatokon. Hetente cipelte a dunsztsüvegebe töltött heti elemózsiát a távolsági buszon. Töltött káposzta illata lengte be az utazóközönség légterét. Iskola mellett dolgozott, egy percre sem ült ki arcára a fáradtság – megtérül ez még egyszer – mondogatta magában. A végtelen fáradtság ellenére sem mondott nemet szaktársának, aki éjszak átkopogott hozzá, hogy magyarázza el a mechanikát. Mindenki akart tőle valamit, és ő lelkesen adott. Barátnője a főiskolán nagy házról, kocsiról, utazásokról, pénzről álmodozott. Ő csak tette a dolgát, háttérbe szorítva vágyait másik érdekében. Államvizsga után összeházasodtak. Bányászvároskába költöztek, ahol időközben betelepültek a külföldi összeszerelő üzemek. Szülei helyet most már felesége irányította életét: elküldte az egyik helyi gyárba mérnöknek. Felesége igényei miatt szüksége is volt a bevételre- ezt mind a te érdekedben – mondogatta neki a felesége. A panel ne kellett házra vágyott szeretett felesége, évente kétszer külföldi utazásra, kétévente új telefonra. Nyögte a hitelt, műszakot is vállalt, de a mosoly egy percre sem fagyott le az arcáról. Felesége kihasználta. Tűrte szidalmait, lenéző magatartását, csicskáztatását, hiszen a gyerek már úton volt, s csak ez számított neki. A szülésnél komplikációk adódtak, fiúk oxigénhiányosan született. Nehezebb lett az élet. Speciális kezelésekre volt szükség, s mivel gyerekük nem fejlődött sem értelmileg, sem motorikusan megfelelően, a házukat akadálymentesíteni kellett. Éjjel-nappal családja boldogságán dolgozott, még vasárnapi túlórákat is bevállalt. A meghitt családi idill sosem valósult meg, helyette specialistákhoz és kezelésekre jártak. – Minden jobbra fordul- mondogatta magában. A tükörbe nézve idősebbnek látta magát mint harminc. Arcán a mély barázdákat eddig észre sem vette. Szemei viszont még mindig csillogtak. Miközben magát nézte, mondogatta – teher alatt nő a pálma – . Hobbira nem volt ideje, bár mindig szerette volna verseket írni és olvasni, de mindezek csak tervek maradtak. Érdekelték a költők, a művészek, a lelkiismeretükre hallgató emberek, hogyan látják a világot? Érzéseit, gondolatait sem feleségével, sem munkatársaival nem tudta megosztani. Egy nap munka után a felesége felhívta, megkérte, menjen el a patikába, mert elfogyott a gyógyszer. Fáradtan a legközelebbi patikához ment, de sajnos a keresett gyógyszer már elfogyott, így a város másik végébe kényszerült menni. Átment, leparkolt, s az üzletsor végén található patika irányába indult el. Az utcán vele szemben egy öreg járópálcás férfi közeledett, mikor a főút mellől felpörgő motorzajra és csikorgásra lett figyelmes. Értelmezhetetlenül gyorsan történt: egy gépjármű a főút és a üzletsor járdásját elválasztó korlátot áttörve a falhoz nyomta az öreg ember, aki azonnal meghalt. Észlelhetetlenné váltak benne a hangok és képek sorozata, melyek az idő legkisebb egységében, a pillanatban sűrűsödtek össze. Az értelmezhetőség artikulációja megszűnt, mint egy lavina amely elindul, de sosem érkezik meg. Megszűnt a változás észlelésének képessége, az idő a tér, amely egy ponttá zsugorodott össze A kiérkező mentősök kérdéseire nem reagált. Sokkos állapotban szállították korházba, ahol állapota két hét elteltével sem mutatott érdemi változást, így átkerült a pszichiátriára. Az intézetben hideg volt, a falak fehérre voltak meszelve. Az ablak mellett kapott helyet, ahova a holdfény néha besütött, de erről sem vett már tudomást. Reggel és este pirulákat kapott, a nővérek etették és ápolták. Egész nap a plafonon található repedést bámulta. Felesége egyszer meglátogatta, de nem mutatott semmi reakciót. Felesége később újra férjhez ment. A gyárban a pozícióját másnak adták. Néhány évet még élt az intézetben, anélkül, hogy valaha is szólt volna, aztán hirtelen meghalt. Arca nyugalmat sugárzott, mintha sosem létezett volna. Ágyára egy másik beteg került.

Máté a könyvtárban volt. Megpróbálta elképzelni a könyvtárat – kényelmes pamlagok, csend, kávéillat, körös-körül a sok könyv – a könyvtár persze nem ilyen volt. Vagy mint egy borgesi labirintus, ahol a polcok a végtelenbe vesznek, a dimenziók pedig sorra egymásba olvadnak – nem is egészen ilyen. Ez a könyvár, mint Máté körül minden, ellenállt a róla szőtt képzeteknek, aláásva a világ romantikáját. A polcok meglehetősen rövidek és alacsonyak voltak, kávéillat helyett por- és enyhe hónaljszag terjengett, a könyvtáras pedig unatkozva meredt maga elé a rozoga képernyőre. Tömeg volt, az asztaloknál nem jutott hely, a suttogás ellenére (vagy miatt) paradox módon hangzavar volt, pamlagokat pedig még elképzelni sem lehetett. Máté talált két könyvespolc között egy sámlit, ami talán az alacsonyabb növésű olvasókat volt hivatott szolgálni, és ott jegyzetelt valamit.
Valószínűleg sokan úgy képzelik, hogy a könyvárban a tudás bárki számára készen rendelkezésre áll, mint az automatás kávé. Az ember bedob egy százast, és szörcsögve kibugyog a porból kevert olcsó tudás egy műanyag pohárba. Tévedés! A tudás olyan, mint egy hegy, amire az ember a végtelen szerpentint megmászva nagy nehezen (talán akarata ellenére) végre felér, de kiderül, hogy eleve onnan indult, és hogy a hegy nem is hegy, csak valaminek a metaforája. A tudás olyan, mint egy tojás, amit hosszas erőlködéssel fel kell törni, aztán meg kell sütni. Mi több, strucctojás. Egy tízemeletes vasbeton strucctojás, amit az ember évekig egy kávéskanállal kocogtat, de ráeszmél, hogy az egész tojás tömör betonból van, vagy üres, sőt: záp. A tojások természete pedig olyan, hogy egyik a másikhoz vezet, és mire az ember észbe kap, már az őstojást keresi, ami nincs, és belátja, hogy soha nem lesz az egészből semmi, de közben mégis valahogy kiderül, hogy lett belőle valami, ha nem is az, amit előre elképzelt. Talán nem is tudás ez, hanem valami általánosabb. Talán afféle megismerés-féleség.
Ilyen és hasonló mély gondolatok közepette kocogtatta Máté az őstojást a sámlin kuporogva az izzadságszagú bábeli könyvtárban.
Mármost az emberiséget (többek között az antikvárius Palánkyt, Máté tulajdonképpeni barátját is) foglalkoztatta a kérdés, hogy Máténak egyáltalán mi a szakterülete. Azt, hogy van valami szakterülete, sejteni lehetett abból, ahogy gyakran, mikor valaki beszélt hozzá, ő kissé oldalra billentette a fejét, és jobbra-balra forgatta a szemét, mintha épp egy szakterületével kapcsolatos tudományos problémáról támadtak volna fontos gondolatai. Lehet, hogy Máté filozófus volt. Legalábbis sokat filozofált. „De mivel foglalkozol egyáltalán?”, kérdezte idegesen Palánky egy ízben, amikor önkéntelen szokásuk szerint csomós, cukorízű automatás kévét szürcsöltek a könyvár folyosóján. „Sokakat foglalkoztat a kérdés”, bólintott Máté. „Néha magam sem tudom.” Ez többé-kevésbé igaz volt. Mert hisz egyáltalán mi a tudás? A tudás csak a megismerés illúziója. Semmit sem lehet biztosan tudni. Ez biztos.
„Pillanatnyilag az egzisztencializmus és a kvantummechanika határterülete foglalkoztat”, tette hozzá, hogy megnyugtassa Palánkyt, aki könnyen felizgatta magát, ha nem kapott egyszerű válaszokat. De Palánky most is, mint mindig, közösen tengetett és javarészt vitatkozással töltött egyetemi éveik ellenére is, vagy talán épp azért, nem hagyta annyiban. „De mégis miből élsz?”
„Nézd, Palánky. Ne feszegessük.”
„De csak feszegessük. Hogyan fizeted a számlákat? Kierkegaardról és Schrödingerről tartasz órákat az Elektromos Műveknek?” Máté ezen nem nevetett, neki ennél sokkal jobb viccei szoktak lenni, Palánky jobban tenné ha nem viccelődne. „Nem érdekli azokat a tudomány”, jegyezte meg. Palánky nevetésképpen halványan horkantott, és elmélkedve szürcsölte a ragacsos, kihűlt kávét.
„És te? Te miből élsz?”, kérdezte Máté, akinek nem mindig jutottak eszébe jó kérdések. „Hát az  antikváriumból – tudod.” Máté bólogatott, hogy ja tényleg, hiszen a minap is, de közben már máson járt az esze.
Azon, hogy igazából a megismerés is lehetetlen. Itt van például ez a könyvtár. Végig lehetne olvasni benne az összes könyvet. De minek? Megismerne belőle valamit? Vagy valakit Ellenkezőleg! Itt van például Palánky. Az idők végtelenségéig itt iszogathatnák a valahogy soha el nem fogyó hideg, szar kávét, akkor sem tudná jobban megismerni, mert az emberek valamiért ellenállnak a megismerésnek, mint a kvantumok, túl szeszélyesek, csak fel-alá cikáznak a világűrben, és nem árulják el, mit akarnak. Főleg a nők.
Közben Palánky hosszú okfejtésbe kezdett valami nőről, aki folyton arról beszélt, hogy mit akar, és hogy bárcsak titokzatosabb lenne, bla, bla, bla. Máté nem nagyon figyelt. Oldalra döntötte a fejét és a könyvespolcok között babráló embereket bámulta, amint atomok gyanánt hemzsegtek bonyolult hullámfüggvények előírta pályáikon.
„Azt hiszem, el fogunk válni”, sóhajtott fáradtan Palánky. „Te nős vagy?”, meresztette a szemét Máté, és Palánky csak a fejét csóválta, hogy a francba is, ott voltál az esküvőmön te hülye, bár igaz, hogy akkor is csak a semmibe meredtél és a dolgok lehetetlenségén merengtél, ahelyett, hogy a Bettivel táncoltál volna, aki pedig kétszer is hívott, de te csak legyintettél, hogy a táncnak semmi értelme, mert csak valami törzsi ösztön, meg totem és tabu, vagy mi, és a Betti erre mérges lett, mert ki látott már ekkora idiótát, te pedig azon morfondíroztál, hogy ne növessz-e nietzschei bajszot, hátha az értelmet adna a dolgoknak és a nőknek, akikről már egy éve is azt hitted, hogy megismerhetetlenek, csak akkoriban kicsit másképp képzelted el a megismerést, de te már akkor is ugyanebben a végtelen spirálban keringtél, egyre följebb mászva valami metaforikus hegyre, aminek a teteje az alja, ugye, pedig a Bettinek tetszettél, te állat, csak persze egy hónappal később jutott eszedbe, amikor már mindenki mindent elfelejtett és a saját dolgával volt elfoglalva, de számodra az idő persze másképp telik, nem egyenletesen, hanem adagokban, mint valami csomós ragacs, és elsuhan melletted az élet, mert folyton azon tűnődsz, hogy hová suhan az élet, és hogy egyáltalán mi az az élet, és van-e a dolgoknak értelme, pedig rég tudod, hogy a dolgoknak nincsen saját értelme, hogy az értelem nem is lényeges, és az ember, ez a rövid felezési idejű részecske, nem tehet mást, mint hogy tovább oszcillál a végtelenben, egyedül, közösen a többi magányos elemi részecskével.

„Mondtál valamit?”, kérdezte Máté gondoltaiból kizökkenve. „Csak azt, hogy a világ mégsem olyan szar, mert legalább nem vagyunk egyedül.”, mondta Palánky.
„Ez nagyon érdekes”, bólintott unottan Máté „de nem érek rá itt csevegni veled egész nap. Készülnöm kell az órámra – valamiből csak ki kell fizetni a számlákat!”

 

Illusztráció:  Melissa Shaak: Through Lines (2018)