Vettem egy újságot a kikötőben és egy érdekes cikkre bukkantam benne: egy idős asszonyt, megettek a macskái. Hetven éves volt, és egyedül élt Athén külvárosában – csendes élete lehetett, csak ő és a három macskája lakott az egy szobás kis lakásban. Az egyik nap váratlanul összeesett a kanapéján – szívrohamot kapott, valószínűleg. Senki sem tudta megmondani, mennyi ideig tarthatott, míg a roham után végül beállt a halál. Az idős hölgynek egy barátja vagy rokona sem volt, aki rendszeresen látogatta volna, és csak egy hét múlva találtak rá a holttestére. Az ablakok és az ajtók zárva voltak, és a macskák csapdába kerültek. A lakásban semmi ennivalót nem találtak. Valószínűleg a hűtőben volt még valami, de a macskák még nem jutottak el az evolúciónak arra a fokára, mikor már hűtőgépeket is ki tudnak nyitni. Az éhezés határán rákényszerültek, hogy felfalják a saját gazdájuk húsát.
Hangosan olvastam a cikket Izuminak, aki szemben ült velem. A meleg napokon gyakran sétáltunk a kikötőben, megvettük az angol nyelvű verzióját az Athens-nek, és kávét rendeltünk az adóhivatal melletti kávézóból, és japánul összefoglaltam az érdekes híreket, amiket találtam. A napi rutinunk része volt ez ott, a szigeten. Ha valami különösen felkeltette az érdeklődésünket, akkor megosztottuk egymással a véleményünket róla. Izumi folyékonyan beszélt angolul, és egyedül is könnyedén el tudta volna olvasni a cikkeket, de soha nem láttam, hogy újságot vett volna a kezébe.
– Szeretem, hogy van valaki, aki felolvas nekem. – magyarázta. – Ez volt az álmom gyerekkorom óta – ülni egy napos helyen, a tengert és az eget nézni, úgy hogy valaki közben hangosan olvas nekem – újságot, tankönyvet, regényt. Akármit. De soha senki nem olvasott fel nekem eddig. Úgyhogy szerintem most épp az elvesztegetett lehetőségeket pótolod be nekem. Mellesleg, imádom a hangod.
A tenger és az ég csodálatos volt, és élveztem, hogy hangosan olvashatok neki. Mikor még Japánban éltem, mesekönyveket olvastam a kisfiamnak. Hangosan olvasni teljesen más, mint magadban. Egészen váratlan dolgok jutnak az eszedbe, olyanok, mint egy meghatározhatatlan visszhang, amit lehetetlen nem meghallani.
Időnként kortyolok egyet a keserű kávéból, míg lassan felolvasom Izuminak a cikket. Elolvasok néhány sort magamban, majd elgondolkozom azon, hogy ültetném át japánra a részletet, majd hangosan lefordítom. Néhány méhecske tűnik elő a semmiből, hogy felnyalogassa a lekvárfoltot, amit az előző vendég öntött ki az asztalra. Egy pillanatig nyalogatják, majd, mintha valami hirtelen az eszükbe jutott volna, ünnepélyes zümmögéssel felröppennek a levegőbe, megkerülik párszor az asztalt, majd – ismét, mintha csak megint elfelejtettek volna valamit – visszarepülnek az asztalra. Miután befejeztem a cikk olvasását, Izumi még ült egy darabig, mozdulatlanul, felkarját az asztalon pihentetve. A jobb ujjainak a hegyét a bal ujjaihoz nyomta, sátort formázva velük. Az ölembe tettem az újságot, és a sima kezeit bámultam. Izumi rám nézett az ujjai közötti résen át.
– És mi történt azután? – kérdezte.
– Semmi. – válaszoltam, és becsuktam az újságot. Elővettem egy zsebkendőt a zsebemből, és letöröltem a kávépettyeket a szám környékéről. – Legalábbis itt nem ír többet.
– De mi történt a macskákkal?
Visszatömtem a zsebkendőt a zsebembe.
– Fogalmam sincs. Nem írja.
Izumi oldalra húzta az ajkait, ez volt a szokása. Mindig, mikor a véleményét akarta megfogalmazni, ami mindig olyan volt, mintha egy kisebbfajta szónoklat lenne, összehúzta az ajkait, mintha épp egy tükörsimára feszített takarót gyűrne össze. Mikor először találkoztam vele, eléggé vonzónak találtam ezt a szokását.
– Az egyik újság olyan, mint a másik. Teljesen mindegy hol vagy. – jelentette ki végül – Egyikből se tudod meg azt, amit igazán szeretnél.
Elővett egy Salemet a dobozából, a szájába vette, és meggyújtotta egy gyufaszállal. Minden nap elszívott egy doboz Salemet – se többet, se kevesebbet. Reggelente kinyitott egy új dobozzal, és a nap végére elszívta az egészet. Én nem dohányoztam. A feleségem rávett, hogy szokjam le, öt évvel korábban, mikor teherbe esett.
– Amit én igazán tudni szeretnék az az, – kezdte Izumi, és a füst a cigarettájából némán az ég felé kígyózott – hogy mi történt a macskákkal azután. A rendőrség végzett velük, amiért emberi húst fogyasztottak? Vagy csak azt mondták, hogy: „Nem lehetett könnyű nektek, srácok.”, majd megsimogatták a fejüket, és útjukra engedték őket? Te mit gondolsz?
Obor z kamenných hôr. Mansijské, nenecké a chantské rozprávky, ford. Mária Ďuríčková, Východoslovenské vydavateľstvo, Košice, 1986.
