Címke: próza

Murakami Haruki: Emberevő macskák

Vettem egy újságot a kikötőben és egy érdekes cikkre bukkantam benne: egy idős asszonyt, megettek a macskái. Hetven éves volt, és egyedül élt Athén külvárosában – csendes élete lehetett, csak ő és a három macskája lakott az egy szobás kis lakásban. Az egyik nap váratlanul összeesett a kanapéján – szívrohamot kapott, valószínűleg. Senki sem tudta megmondani, mennyi ideig tarthatott, míg a roham után végül beállt a halál. Az idős hölgynek egy barátja vagy rokona sem volt, aki rendszeresen látogatta volna, és csak egy hét múlva találtak rá a holttestére. Az ablakok és az ajtók zárva voltak, és a macskák csapdába kerültek. A lakásban semmi ennivalót nem találtak. Valószínűleg a hűtőben volt még valami, de a macskák még nem jutottak el az evolúciónak arra a fokára, mikor már hűtőgépeket is ki tudnak nyitni. Az éhezés határán rákényszerültek, hogy felfalják a saját gazdájuk húsát.

Hangosan olvastam a cikket Izuminak, aki szemben ült velem. A meleg napokon gyakran sétáltunk a kikötőben, megvettük az angol nyelvű verzióját az Athens-nek, és kávét rendeltünk az adóhivatal melletti kávézóból, és japánul összefoglaltam az érdekes híreket, amiket találtam. A napi rutinunk része volt ez ott, a szigeten. Ha valami különösen felkeltette az érdeklődésünket, akkor megosztottuk egymással a véleményünket róla. Izumi folyékonyan beszélt angolul, és egyedül is könnyedén el tudta volna olvasni a cikkeket, de soha nem láttam, hogy újságot vett volna a kezébe.

– Szeretem, hogy van valaki, aki felolvas nekem. – magyarázta. – Ez volt az álmom gyerekkorom óta – ülni egy napos helyen, a tengert és az eget nézni, úgy hogy valaki közben hangosan olvas nekem – újságot, tankönyvet, regényt. Akármit. De soha senki nem olvasott fel nekem eddig. Úgyhogy szerintem most épp az elvesztegetett lehetőségeket pótolod be nekem. Mellesleg, imádom a hangod.

A tenger és az ég csodálatos volt, és élveztem, hogy hangosan olvashatok neki. Mikor még Japánban éltem, mesekönyveket olvastam a kisfiamnak. Hangosan olvasni teljesen más, mint magadban. Egészen váratlan dolgok jutnak az eszedbe, olyanok, mint egy meghatározhatatlan visszhang, amit lehetetlen nem meghallani.

Időnként kortyolok egyet a keserű kávéból, míg lassan felolvasom Izuminak a cikket. Elolvasok néhány sort magamban, majd elgondolkozom azon, hogy ültetném át japánra a részletet, majd hangosan lefordítom. Néhány méhecske tűnik elő a semmiből, hogy felnyalogassa a lekvárfoltot, amit az előző vendég öntött ki az asztalra. Egy pillanatig nyalogatják, majd, mintha valami hirtelen az eszükbe jutott volna, ünnepélyes zümmögéssel felröppennek a levegőbe, megkerülik párszor az asztalt, majd – ismét, mintha csak megint elfelejtettek volna valamit – visszarepülnek az asztalra. Miután befejeztem a cikk olvasását, Izumi még ült egy darabig, mozdulatlanul, felkarját az asztalon pihentetve. A jobb ujjainak a hegyét a bal ujjaihoz nyomta, sátort formázva velük. Az ölembe tettem az újságot, és a sima kezeit bámultam. Izumi rám nézett az ujjai közötti résen át.

– És mi történt azután? – kérdezte.

– Semmi. – válaszoltam, és becsuktam az újságot. Elővettem egy zsebkendőt a zsebemből, és letöröltem a kávépettyeket a szám környékéről. – Legalábbis itt nem ír többet.

– De mi történt a macskákkal?

Visszatömtem a zsebkendőt a zsebembe.

– Fogalmam sincs. Nem írja.

Izumi oldalra húzta az ajkait, ez volt a szokása. Mindig, mikor a véleményét akarta megfogalmazni, ami mindig olyan volt, mintha egy kisebbfajta szónoklat lenne, összehúzta az ajkait, mintha épp egy tükörsimára feszített takarót gyűrne össze. Mikor először találkoztam vele, eléggé vonzónak találtam ezt a szokását.

– Az egyik újság olyan, mint a másik. Teljesen mindegy hol vagy. – jelentette ki végül – Egyikből se tudod meg azt, amit igazán szeretnél.

Elővett egy Salemet a dobozából, a szájába vette, és meggyújtotta egy gyufaszállal. Minden nap elszívott egy doboz Salemet – se többet, se kevesebbet. Reggelente kinyitott egy új dobozzal, és a nap végére elszívta az egészet. Én nem dohányoztam. A feleségem rávett, hogy szokjam le, öt évvel korábban, mikor teherbe esett.

– Amit én igazán tudni szeretnék az az, – kezdte Izumi, és a füst a cigarettájából némán az ég felé kígyózott – hogy mi történt a macskákkal azután. A rendőrség végzett velük, amiért emberi húst fogyasztottak? Vagy csak azt mondták, hogy: „Nem lehetett könnyű nektek, srácok.”, majd megsimogatták a fejüket, és útjukra engedték őket? Te mit gondolsz?

Az indiánok bakancsban fürdenek

Nani egyszer úgy döntött, hogy elvisz minket nyaralni. De nála minden másképp működött, mint ahogy kellett volna. A busz, azt mondják, minden bokornál megállt, és azt hiszem, ezúttal szó szerint. De tele volt ismerősökkel, legalábbis úgy hiszem, hogy azok lehettek, Nani ugyanis előszeretettel tárgyalt ki minket nekik.  Mint a piacon a krumplik fölött szokás, úgy röpködtek fölöttünk is a kérdések. Minden ismerőstől ugyanaz a sablon hangzik el: „Hát ezek melyiknek a lányai? Nem a kis Janiéi? Mekkora már a legkisebb is!” Akkoriban nem igazán foglalkoztatott, hogy krumpli módra tárgyalnak ki engem és a húgomat, meg hogy úgy emlegetnek, hogy „ezek”. Én is így emlegetek mindenkit, amiért anyám később majd meg is szól, hogy mégis hogy beszélek másokról. De akkor az ilyesmi apró részlet még nem igazán tűnt föl nekem, sokkal inkább az, hogy rólunk beszélnek. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy minket vizslatnak. Inkább maradtunk ott, az ülések mellett, amelyek mintha azon küzdöttek volna, hogy egy helyben maradjanak, vagy legalábbis a padlóhoz csavarozva, ahogy kell. Amikor már nem tudtam többet enni a műanyag ízű pufiból, amit Nani a helyi ábécében vett, és rájöttem, hogy a gyomrom nem fogja bírni a még kétszer ennyi ikaruszos utat, muszáj volt kitalálnom valamit, amivel leköthetem a figyelmem. Nani rég elveszett a busz belsejében, épp az ötödik nénivel tárgyalta ki, hogy pont úgy nézünk ki, mint az apánk, meg a kis Janira is hasonlítunk valamennyire. Én éppen az ablakon néztem kifelé, de ez mit sem segített, mert a fák suhanása csak rosszabbította a rázkódást. Az ülés mellől nem láttam ki rendesen, csak a lombokat láttam, azokból is csak egy zöld moszat szerű pacát a sebesség és az ablakok remegése miatt.  Akkor elkezdtem kielemezni az ikaruszt. A legfurcsább dolognak az ablak melletti kapaszkodót tartottam. Semmi értelme. Ha az ember ül, akkor minek kapaszkodjék? Habár jogos, ilyen rázkódás közepette az embernek kedve volt ülés közben is kapaszkodni, nehogy kiessen az ülésből.  De akkor valahogy nem tudtam értelmezni azt a kapaszkodót, ami leginkább egy felmosórongy nyelére hasonlított. Végtére is, ettől olyan otthonossá vált az ikarusz. Amikor már minden szöget ismertem a buszon, végre elértünk az utolsó bokorig is, és megálltunk. Akkor Nani előkerült a busz hátuljából, a nénik közül, összeszedett minket, még megjegyzett valamit az egyiknek, aki végignézte, hogyan esszük a pufit az ülés mellett, és engem, ahogy sápadt arccal bámulok kifelé a lombokra. Majd megkerestük Marcsát, Nani húgát. Ő az első ülésnél hátrébb nem volt hajlandó leülni. Útközben sem cirkált a buszban, mint Nani, tehát ott volt, ahol induláskor hagytuk. Magunkra szedtük a napi ellátmányt, pokrócot, törölközőt, majd fölpakolva elindultunk megkeresni a fürdőt. Mert ez volt nekünk beígérve, ez volt a Naninál töltött egy heti nyaralás fénypontja. Mindenkinél egy-egy pufival megrakott csíkos szatyor, az alján lapuló fürdőruhákkal együtt. Marcsa, aki már jól ismerte a járást, azt mondta, hogy csak azon az erdőn kell átvágni neh, és akkor máris a fürdőhöz érünk. Marcsa értette a dolgát, neki csípőprotézise volt, ismerte messziről az efféle bűvös gyógyhelyeket. Csak ezen a széles úton kellene átjutnunk, mondta. Tanakodtak Nanival, hogy mitévők legyünk. Végül arra a döntésre jutottak, hogy mindent megkockáztatva átvágunk csak úgy, keresztül a széles úton, amikor alábbhagy a forgalom. Körülnéztünk, majd amikor Marcsa megállapította, hogy egy autót sincs a láthatáron, átmerészkedtünk. Marcsa és Nani nagyon elégedettek voltak. Meg sem álltunk, amíg be nem értünk a fák közé. Nem értettem, hogy miért nem a zebrán megyünk, ami öt méterrel arrébb volt, de úgy gondoltam, jobb, ha ebbe nem szólok bele. Az erdőn túl már megláttuk a nagy épületet, és a csúszdát, ami jelezte, hogy jó helyen járunk. Nézd már, a bejárat nem is elől van, csodálkozott Nani. Marcsa elmagyarázta, hogy mi az a fotocellás ajtó, és hogy ez itt ni, ez nem ablak, ez a bejárat, majd valóban, ott be is jutottunk. Megtévesztett az üveg, mondta Nani, de közben lenyűgözte a fotócellás ajtó.

Marcsa már ismerte a járást, és mindjárt megérdeklődte a pénztárnál, igen szakértően, szóról szóra így: hun van itt a véce. Majd miután a pénztáros harmadszorra megértette Marcsa különös kérdését, irányt mutatott. Először is át kell öltözni, magyarázta nekünk Marcsa, és indult volna a pufis szatyrokkal, hogy felvegye a fürdőruháját, amikor az útjába álltak: Elnézést asszonyom, de vannak öltözőink is… De Marcsát ez nem érdekelte, nem hagyja magát becsapni. Majd jól lehúzzák pénzzel, gondolta, minek fizessen ezért is, neki a véce teljesen jó. Akkor megindult befelé, keveregve a klórszagú folyosókon, maga után húzta a pufikat és minket, Nani pedig követte, mert ő még soha nem járt ilyen helyen. Tudja is ő, hogy a véce alkalmasabb-e az átöltözésre vagy sem.  A nő, aki pedig sehogy sem értette, miért akar valaki a vécében öltözni, Marcsa előtt hátrált, és próbálta meggyőzni, hogy az öltöző kényelmesebb hely. De Marcsa bődületes hangja zengett a folyosókon, hogy angyalom, csak azt mondja meg nekem, hogy hun van itt a véce. Én akkor már végképp nem értettem, mi történik, és azt is elfelejtettem, hogy tulajdonképpen fürödni jöttünk, ez a hely sehogy sem hasonlított fürdőre, és arra gondoltam, talán Nani is így lehetett ezzel, és kényelmetlenül érintette, hogy nem látnak szívesen. Akkor Marcsa eltűnt az egyik ajtó mögött. Feltehetőleg megtalálta a klozetet, majd Nani betessékelt engem és a húgomat is egy szűk helyre, és kezünkbe nyomta az egyik pufis táskát. Előkerestük az aljáról a fürdőruhánkat, a májkrém szagú szalvétagombócok alól, és a törölközőt, aminek olyan szaga volt, mint Nani ágyneműinek. Nagy nehezen kikászálódtunk a sötét szutykos helyről, és a csíkos szatyrokkal Marcsa és Nani nyomait kezdtük keresni. Felettébb gyorsasággal öltözhettek át. Elindultunk a zsivaj irányába, biztos arra vannak a medencék is. Akkor jutott csak megint eszembe, hogy voltaképpen fürödni jöttünk. Meg az is, hogy Nani a lelkünkre kötötte, hogy addig nem mehetünk a vízbe, amíg ő bele nem megy. Történik valami, mondja, aztán mit mondok apátoknak. Nani soha nem tudott úszni, ezért magától értetődő volt számára, hogy más sem. Marcsa már az egyik áztatóban volt, Nani is ott lehetett valahol. Az áztató medencénél egy nő állt. Felháborodottan kiabált az úszómesternek: Azok az indiánok ruhástul fürdenek, az indiánok ruhástul fürdenek! Indiaiak, asszonyom?, kérdezett vissza a férfi. Azok, vagyis dehogy, indiánok, azok ni! Ruhástul, bakancsban fürdenek! A medencében nem voltak indiaiak, talán indiánok sem, ahogy én láttam. Marcsa nem értette az egészet, rajta nem volt bakancs, csak a gumiharisnyája, és a színes pokróc, mert miért hagyná kint azt, ellopja a városi csürhe. Nani nem értette az egészet, annak idején rengeteget jártak a Balatonra fürödni, és ott nem volt soha semmi gond. Most megijesztette a sok forgó micsoda, meg a bolond nő, aki az indiánokról óbégatott. Mi soha nem voltunk Nanival a Balatonon, apáékkal jártunk mindig, de arról nekem is egészen más élményeim vannak, mint erről a fürdőről. A kiabáló nőt lenyugtatták. Nincsenek a medencében indiánok, asszonyom. Marcsát pedig nagy nehezen megfosztották a pokrócától, és Nani máskor nem hozta szóba, hogy fürödni visz minket a nyaralás alatt.

 

 

(Illusztráció: Des Brophy)

Az ismerős cethal

 

∞ Նաիրյան վոկալ անսամբլ[1]: Իմ Մուրադին (2024)
[Nairyan Vocal Ensemble: Im Muradin (2024)]

Felfelé ment le a Nap. A cethalat néztem a hídról. Átmentem a hídon, amíg ő a híd alatt.

Madarak ismerős éneke, virágok eső előtti illata, ahogy egyre sötétebb. A Hold egyre kevesebb fényénél, ahogy partra léptem.

A cethal úszott, ahogy szaladtam, néha láttam, belül. Elkísér, vagyis én kísérem. És így, egyre beljebb, a forróságban.

Ha visszafordulok? Ha visszatalálok. A cethal nézett, ahogy kerestem. Mosolygott a szeme. Láttam. Miközben a holdfény térképrajzán, a selyemakácerdőben.

A fák között, a víz nélkül. Híd nélkül. Az ösvény is híd. A napsugár. Menni előre, merre? Egyik virág, másik, szirmok, levelek.

Ha legalább a cethal, jönne velem a parton. Milyen rossz neki, hogy vízben kell élnie, de levegőt lélegeznie. Vizet lélegezni, tüzet, földet.

Szóltam, ki válaszol? Ágak mozdulnak, levelek. A selyemfák virágai. Milyen szavak, amikor megértettem. Holdsugarak rajza a vízen.

Mi a megnyugtatóbb, a híd, vagy a cethal? Az egyre sötétebb semerre úton. Egyedül nem találok oda az ismeretlen helyre, hát nem tudom, ott vagyok-e, ha ismeretlen.

Madarak válaszolnak, miközben a mezőn, sárga gyűszűvirág. Nyárfa-zöldbagoly lepkék bolyongnak a fű közt.

Egyedül az ismeretlen helyen minden hely ismeretlen. Szaladtam, ahogy úszott. Megint a cet, minden második gondolatom.

Az ismerős cethal, ha biztonságra vágyom, hozzá megyek vissza? A hídon jönni-menni, a félelmemben találok biztonságra?

Minden virág nézett, és nem tudtam merre szaladni. És itt fogok aludni, ébredni. Itt néz rám a Nap, a Hold. A csend nélkül.

Eső, madarak eső közben énekelt éneke, virágok. Vízbe hulló cseppek, vízből felcseppenő cseppek, körkörös hullámzás.

Az ismeretlen Nap földje, ismeretlen bugás csörgőfák ágain ismeretlen bugáscsörgőfa-madarak.

És így, egyre beljebb, amíg elállt az eső, a forróságban. Kétszer beesett a Nap a sűrű erdő mögé, és amikor gördült harmadik alkalommal.

Az ismeretlen sátorban ébredtem, második reggel, az elsőre nem emlékszem. Megfordult a sátor, vagy a mező, vagy emlékszem. Talán a holnap reggelre is emlékszem.

2024. 07. 10. 5:26:54
Pilisvörösvár

 

[1] Աննա Մինասյան, Ելենա Ազարյան, Նաիրա Մուղդուսյան [Anna Minasyan, Yelena Azaryan, Naira Mughdusyan].

CETHAL
1. A két tenger, ahol találkozott
2. Dala, esője
3. fenyőfák várai, templomai
4. Sárga virág gyökér
5. Az ismerős cethal
6. Hócsillagok, éjszaka
7. Külön ege
8. Szavak távoli nyelve helyett

[S.U.N. Fesztivál megnyitóján való éneklés előtt.]

📖 Obor z kamenných hôr. Mansijské, nenecké a chantské rozprávky, ford. Mária Ďuríčková, Východoslovenské vydavateľstvo, Košice, 1986.
* Ako Vaj premohol veľrybu, nenecká rozprávka, 85–91. [Hogyan győzte le Vaj a cethalat, nyenyec mese]
* Bohatier Taňja, mansijská rozprávka, 78–82. [A hős Tanyja, manysi mese]

(Illusztráció: Heidi Yip: Be a Worshiper, 2021; The Lost Paradise, 2019)

A hernyó álma

Rágni, rágni, rágni! Az apró hernyó hátrahagyott hortenziabölcsője szitaként lengett a szélben, míg ő rendületlenül araszolt a szamóca földközeli ágán. Zöld testén fekete csíkokban narancs pöttyök sorakoztak, akár két rabruha keresztezése, ám ez a fenyegető küllem biztonságot nyújtott. Senki sem közelített hozzá, zavartalanul randalírozhatott, amerre kedve támadt. Alatta nem is olyan mélyen talaj feketéllett, a fölötte lévő sötétzöld leveleket árnyékba borította a növény fölé boruló akácos. A hernyó csak az árnyékot látta, de az sem érdekelte, egyre csak a hasát tömte mindennel, ami henger alakú teste útjába került. Araszolt, tarolt és araszolt tovább. Sorra gyűrte be a leveleket tekintet nélkül annak korára, állagára. Megette a sárgultat, a ropogósra száradtat és a legfrissebb rügyeket. A hernyó álma bővebben…

Bogár világ    

Régi évekről írok, udvarról, egy fáról,
(melyről dió pergett édes szüretes ősszel)
Márai Sándor

ott volt. pontosan a platánok között, előtt. megjelölte, szétrakta,  további utasításokra várt. még nem  talált olyanokra. fehér szakállú ormányosbogár mászik. csillagszerűen szép, mozgását bearanyozza. mögöttük tartózkodott, pár centiméterrel a fák alatt, a vidéki faóriások, és összeverődött más csoportok repedéseiben. ormánya kedveli a hőstetteket. (Szellős öregek és betegek nyilvántartása.) a bogarak elindultak a faóriások tisztásai felé. tajtékzik a föld, ezerszer ölik meg. (Joggal feltételezhető értelmiségi pálya.) sokszoknyás katicabogár boldogul harciasan. elalszom a völgyben, és zenélek mostanáig, mondja. nehezen nyitja a szárnyát, repül, mint egy kisasszony. egy havasi cincér elhagyni készült a várat. a folyók elindultak kelet felé, kajáltak és taxisofőrökkel beszélgettek. (Belepréselődtek a testvérharcba.) a hadjárathoz anyag kellett, sűrű növényi szövet, bogarak ásítása, őrség, szervezett kurucok, tárogató, folyóvíz a falon, kapaszkodó sáv, darus kocsi a potrohok felemeléséhez, átfordításához. a bogarak nem a küzdelemért, hanem a terrorért harcoltak. elhagyták az országot, hogy üzletet köthessenek, valami hozzájuk közel álló üzenetet, mely újra aktív. a többség egyszerű szitakötők voltak, akik eddig még sohasem hoztak ítéletet. a felhők nyaldosták a felhőkarcolókat és kárt tettek bennük. elpusztították a részleteket, melyekhez tradíciók kötődtek. Katalin a szárnyaival bizonyított. a hegy elegyében feloldott koncot kell megszerezni. megtartották ígéreteiket, leharapták a cincérek fejét. a pókok anyaszült meztelenül harcoltak. az idő  látszólag feltételes (módban). a lármás barlangokban mindig így. (Nagy hajtömegű ügyvédeket, meg orvosokat.) bádogtartályban tartott nőneműeket. Bogár világ     bővebben…

Haláli kedvezmények

A fővárosi kipufogógázos levegő csapja meg az arcom, amint kilépek az egyetem hatalmas ajtaján. Egy ilyen stresszes vizsga után még ez is enyhülést hoz. Boldogan vágtatok végig a hatalmas udvaron, egészen a kapuig, hiszen teljesítettem végre ezt a tárgyat. Az idei október más, mint az eddigiek, a lehullott falevelek már-már émelyítően édes illatot árasztanak magukból, és az ég alja szinte minden nap vörösen parázslik. Van ebben valami romantikus, de egyben hátborzongató is, meg kell hagyni. Ahogy a kapun kilépek a felszabadulás érzése teljesen úrrá lesz rajtam, nyúlok is a táskámba a telefonomért és hívom anyut:
– Szia! Hallod megvagyok végre! Hármas lett, de megvaaan! – szinte visítok örömömben, azt hiszem talán egy kicsit elragadtattam magam, mert az előttem kutyát sétáltató néni is hátrafordult.
– Szörnyen elhúzta ez a tanárnő a vizsgát, ötven percen keresztül harapófogóval se tudta kihúzni a másik vizsgázó csajból a válaszokat, persze én azokat is tudtam. Na, mindegy. Beugrok még azért a farmerért, amit a múltkor mutattam. Majd este megyek.
A buszmegállóhoz lépve a táskám mélyére csúsztatom a telefonom, mama állandóan azt hajtogatja, hogy vigyázzak, ki ne kapják a kezemből. A busz szinte azonnal, tűpontosan érkezett, felpattanok rá és csak bambulok magam elé. Épp arról fantáziálok, hogy Gerinek is tuti feltűnik majd, hogy milyen jó seggem van ebben a farmerban, amikor egy hatalmas nyikorgást hallok én pedig, mint akit ágyúból lőttek ki, zuhanok előre. Szerencsére az előttem lévő ülés megtartott, de a gyomorszájam eléggé megütöttem. Szerintem a buszvezető nem láthatta, hogy piros lett a lámpa, itt Pesten mindig olyan hamar váltanak ezek a szarok. Ahogy a leszállásjelzőhöz sétálok, megpillantok egy ülésen egy virágot. Alaposan felmérem a terepet, nincs a környéken senki, így felveszem azt, megérdemlem. Ez a szerencsenapom! Ahogy leszállok, gyorsan fotózom is be a virágot anyunak, hogy milyet találtam, nem igazán értek hozzájuk. Krizantém.- Érkezik egyből a válasz. A villamos épp most ért be, rohanok, ahogy csak birok, el kéne érnem, bár nem sietek sehova, de nem szeretek várni. Sosem szerettem. Az ajtó záródását jelző sípolás elkezdődött, én megiramodok, akárcsak tesi órán a szekrényugráshoz, dobbantok, csak most nem félreesek, hanem a kabátom végét zárja magába az ajtó. A villamos zsúfolt, televan emberrel, most megy mindenki hazafelé. Sokan nézték végig az akrobata jelenetemet, ezért kissé frusztrálva érzem magam. A kabátom vége pont olyan ütemben csapódik az ajtóhoz, mint a szívverésem. Szaporán, egyeletlenül. Haladunk, néhány másodperc és meg tudom menteni őt is. Megérkezünk a következő megállóhoz, ahol a felszállni készülő néhány utas kikerekedett szemekkel nézi lógó szövetemet. Az ajtó nyílik, megmenekültünk, de a feltóduló emberek miatt beljebb kell, hogy menjek. Nem látok ki. Alacsony vagyok, ezért a legtöbb embernek csak a mellkasával vagy épp a hónaljával tudok szemezni. Szerencse, hogy nem nyár van, akkor gyűlölöm legjobban a tömegközlekedést, én olyankor nem az ibolyát szagolom alulról, hanem a kapaszkodó utasok izzadtságszagát. Olykor elmélázok, hogy melyik lehet a jobb. A tömeg teljesen elszívja tőlem a levegőt, ezért egy előrébb levő ajtóhoz verekszem magam. Azt hiszem, káprázik a szemem! Mégiscsak van ennek a magasságnak előnye is, hiszen a padlón egy másik szál krizantém van! Már felismerem, ebben is fejlődök. Lehajolok a virágért, amely szárán egy hatalmas férfi tapos. Látja, hogy matatok a földön valamit, ezért gúnyosan, fintorogva odébb lép. Amint felkapom a virágot, szinte valószínűtlennek tűnik, hogy egymás után negyed órán belül találjak két ugyanolyan virágot. Két lehetséges választ látok a helyzet megoldására: az első, hogy az univerzum ma meg akar engem ajándékozni a hármasomért, mondjuk a horoszkópom is mára azt írta, hogy váratlan dolog fog érni, na de hogy ennyi? A második pedig elég félelmetes, de emellett izgalmas is, hiszen olyan, mint egy Poirot- vagy Sherlock- történetben, valaki nyomokat szór el, hogy megtaláljam. Vagy jaj. Inkább ő találjon meg engem? Netán követ?
A megállóhoz értünk, ahol le kell szállnom. Hatalmas léptekkel haladok, kicsit elegem van a mai bénáskodásomból. Bár gondolom az is hozzásegít, hogy egész éjszaka nem aludtam, mivel a vizsgára készültem. Igyekszem, ahogy csak tudok az aluljáróba, ami az áruház felé vezet. A hajléktalanok is mind behúzódtak ide, fejemet nem mozdítva vágtatok a célig. Egy ismerős dallam üti meg a fejem, az egyikük A nem tudni, mit hoz még a holnap című nótát énekli, egy szedett-vetett gitár segítségével. A hangja egész tűrhető az öregnek, de a muzsika hagy némi kívánnivalót maga után. A többiek láthatóan nagyon élvezik, karton és újságpapíron ülnek körülötte és úgy figyelik őt, akárcsak egy mágust, ki hatalmas titkokat oszt meg velük.
A mozgólépcsőn állok, fejemet lehajtom, mindig borzasztóan szédülök, ha forgolódom rajta, nem bírom a magasságot. Muszáj felnéznem, érzem valaki tekintetét rajtam. Egy koromfekete ruhás férfi áll a lépcső tetején, nem bírom levenni róla a szemem én sem. Egyenesen szuggerál. Egy hatalmas hirdető táblát hord a mellkasán, amelyen ez áll óriási vörös betűkkel: Megnyitottunk! Krizantém virágbolt. Halottak napi kedvezmény 33%. A vérnyomásom hirtelen érzem, hogy leesik, bizseregnek végtagjaim és húz a padló magához. Kapaszkodok, ahogy erőm bírja, de nem látok, hallok már semmit, csak foltokat és tompa zúgást. A hely fényes, mellettem valaki túlvilági hangokat formál, ordít. Egy kórházi ágyon fekszem hasamon három krizantém. A halál járt a sarkamban egész nap és most meg is látogatott? Hát ez haláli, röhögök hangosan a fájdalomcsillapítótól, úgy hogy még a testemből kiálló csövek is beleremegnek.