1.

A cseléd szót becézésként használták a családomban. Anyai nagyapám például, de, úgy emlékszem, apám is. Olyasmit jelentett, hogy kicsi ember vagy legényecske. Ahogy kiejtették, volt annak némi lefokozó árnyalata, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Csak a szó régies csengése irritált, azt éreztem, a múlt felé taszít.

De hogy mi van ott, a múltban, ahonnan ez a szó érkezik, s amihez én nem szívesen akartam volna visszamenni, azt nem tudtam.

Azt, hogy nem szívesen mentem volna vissza, nem mondhatom ilyen magabiztosan. Kisfiúként, úgy tizenötéves koromig a nyarakat gyakran anyai nagyszüleimnél töltöttem a község másik felén, Alszegben. Úgy is mondták, hogy szolgálni, vagy cselédnek adnak, de én ezt is inkább viccnek gondoltam. Szolgál a fene, nyaralni, vakációzni megyek. Egészen pontosan azt gondoltam ezekről a kifejezésekről, hogy nem pontos megnevezések, hogy el vannak maradva a szavaikkal.

Nálunk nem volt aszfaltozott út, a nagyszüleimnél viszont kockakővel volt kirakva. Ezért ha esett az eső, nem volt sár. És egészében is Alszeg fejlettebb volt, mert az Alszegi út végén volt a Tejporgyár, egy modern üzem, amit a szovjetek építettek. Valami, ami megtörte a falusias légkört.

Az Alszegi út idegenes volt, valamiképpen elit. Pedig többnyire ott is parasztok laktak.

Alszegben lakni egyfelől tehát valamiféle rang volt. Nagyszüleim udvarán viszont a régi parasztvilág és életmód uralkodott, egy régebbi világ, mint a mi udvarunkon. Itt apám műhelye volt meghatározó, ott az istálló az állatokkal. Ezt a különbséget pontosan érzékeltem. Bár állataink nekünk is voltak. De mi már hibrid életet éltünk, apámnak volt szakmája, gyárban dolgozott, amellett tartottunk állatokat. Nagyszüleim azonban még egészen parasztok voltak.

És amikor a nagyszüleimnél voltam, akkor egy kicsit visszafelé mentem az időben, mert nagyszüleim parasztfiúként bántak velem. Például nagyapám adott nekem egy zsíros kalapot, amit még ő hordott. Felültünk a szekérre és hajtottuk a lovat ki a mezőre, hogy szénát vagy krumplit hozzunk haza, vagy egyszerűen csak megnézzük, mi van a „birtokon”. Néha én is hajthattam, vagy foghattam a gyeplőt. (Majd később elmondom, mi volt a „birtok”.)

Kétféle érzés volt ilyenkor bennem: egy kicsit már szégyelltem a parasztságot, ez nem igazán én vagyok, s nem örültem volna, ha például így találkozom az osztálytársaimmal; másrészt volt ennek egy perspektívája, egyszerű volt és otthonos, s noha kilógtam belőle, bonyolultabb érzéseim azonban nem zavartak senkit, mert a nagyszüleimnek fogalmuk sem volt róla, hogy nekem bonyolultabb érzéseim vannak.

Ezek a titkos érzések ezért itt nagyobb biztonságban voltak, mint otthon.

Parasztfiúként elég sokat unatkoztam, de például amikor dolgozni kellett, az nem volt olyan megterhelő, mint a szüleim mellett. Ők nem siettek annyira. Nagyapám szavajárása az volt, hogy „mindennek van egy módja”, ezt a módot el kellett találni, bele kellett helyeződni a munka ritmusába.

A nap hajnaltól napszentületig tartott, a közbeeső időt nem osztották fel túl szigorúan. Napszentület – ez eltéveszthetetlenül nagyapám és nagyanyám szójárása.

Volt egy másik szó is, ami szintén a múlt felé taszított. Ezt anyám hangján hallom: úrfi. Olyankor mondta, amikor megszidott. Hadd csak el, úrfi!, fenyegetett az ujjával. Azt jelentette, hogy nem jól viselkedem, hogy túl sokat képzelek magamról, hogy rossz fát tettem a tűzre. Az úrfizás ironikus beszéd volt, ezért kevésbé taszított a múlt felé, mint a cselédezés. Azt akarta mondani, hogy nem vagy te úrfi, csak úrfinak képzeled magad. Holott dehogy képzeltem. De azt értettem azért, hogy ez szidás, csak azt nem, hogy miért úrfizva szid.

Meg kell értenem végre ezeket a szavakat. Igaz, már rég kibábozódtam belőlük, hagyhatnám is. De nem is a szavak érdekelnek, hanem az, hogy miért beszéltek így. Hogy végül is kik is voltak ők valójában, a nagyszüleim. Mert már egyikük sem él.

2.

Két dolgot akarok elmondani. Hogy a cseléd szónak mi a társadalmi tartalma, s hogy mi közöm nekem ehhez.

Édes Anna például cseléd. De a név annyira jelképes, a történet pedig olyan specifikus, nyelvileg annyira kicentizett, hogy Édes Annát nem gondoljuk igazán valóságosnak. Pontosabb, ha úgy mondom, egyedi, kivételes esetnek gondoljuk. Édes Anna távol van. Ha kimondjuk a nevét, egyszerre gondolunk a regényre, halljuk benne a regény anyaproblematikáját, a mannát, meg az Anna-költészetet, szóval a név jelentéseinek egész gazdag redőzését. Túlságosan jól sikerült irodalmi bravúr, a cselédi lét tárgyi jellege feloldódik az irodalmiságban, abból koldul már-már Anna.

Én nem ezt akarom, hanem közel akarom hozni azt, micsoda, hogy cseléd. Közöm van hozzá. De az a helyzet, hogy nem tudom pontosan, mit jelent cselédnek lenni, most állítom össze a képletet. Azt tudom, hogy cselédnek lenni valóságos állapot volt a nagyszüleim számára. Hogy tehát a cselédség öntudatlanul meghatároz engem.

A cselédek köztünk járnak, sőt mondhatom dacosabban is, hogy a cselédek köztetek járnak, mert én is az vagyok, bizonyos értelemben.

De a cseléd a torkomon akad, vagy a torkomra forrasztja a szót.

Másrészt viszont, amióta ezt a szót megtaláltam, úgy érzem, torkon tudom ragadni társadalmi származásomat. Nem személyekre kell emlékeznem, személyek életét rekonstruálnom – személyük amúgy is elmosódott, belevész az életformába, amelyet éltek, de amely eltűnt –, hanem egy objektív társadalmi állapotot leírnom.

A cseléd szó ennyiben megnyugtat. Végre valami, ami kapcsolatot teremt köztem és a történelem között. A személyek, akik a cselédséghez tartoztak, történelmileg ugyan névtelenek, de a cselédi állapot konkrét, valóságos, s talán leírható.

Mert nagyon nehéz múlt nélkül élni, folyton kicsúszik a jelen a lábad alól, s nem érted, miért. Nem vagy még egészen itt. Rengeteg szavad van, de a névtelenség mégis visszaránt. A családtörténet és a történelem közti kapcsolat nem látható. Mintha nem a történelemből jönnél, hanem valahonnan a történelmen kívüli, névtelen senki földjéről. Vagy egész pontosan sehonnan se. Már-már egy csoda vagy.

Teszel bizonyos dolgokat, például nem eszel, és azt hiszed, te vagy ilyen, pedig a cseléd az. Vagy nem bírod elviselni, kitartani az állandóságot. Ő nem bírja, mert nem ismeri: az egyszeri jóllakást akarja. Vagy sok mindent leírsz, megfogalmazol, aztán elfelejted, nem tartod számon: a cseléd számára még nem teljesen magától értetődő az alfabetikus kód szerinti világértelmezés.

A cseléded bizalmatlan veled.

A kérdést persze sokáig filozofikusan teszed fel: ki vagyok én valójában? Mivel nem tudod, honnan jössz, hát lebegsz, filozofálsz. Egy lebegő értelmiségi. Nincsenek írásbeli nyomok. A válasz azonban szociológiai: nem filozófus vagy, hanem cseléd. Kiléted ezért homályos. A cseléd nem része a történelemnek. Nagyszüleid nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak írni.

Anyai nagyapád egyáltalán nem, csak a nevét tanulta meg, ne kelljen szégyellnie, hogy ikszel, amikor aláírja a zsebszerződéseket. Nagyanyám úgy írt, mint egy harmadikos. Ennyi osztálya volt. Apai nagyanyám imakönyveket használt, de csak úgy, mintha kották lennének, amelyeket fejből meg kell tanulnia. Rituálisan, nem diszkurzívan olvasott. Apai nagyapámról nem tudom, tudott-e írni és olvasni. Nem figyelhettem meg, négy éves koromban meghalt. De hogyan tegyek föl egy ilyen kérdést apámnak?

A cseléd fontos szó, elhelyezhetővé teszi őket a társadalomtörténetben. Mert ezek szerint nem úgy van mégsem, hogy a történelmen kívül éltek. Márpedig korábban éppen így fogalmaztam meg:

„…mégis mindvégig boldogtalanok
maradtak, kívül a történelmen,
a terméketlen legelők szélén,
s csak akkor rázkódtak össze néha,
mikor időnként meghalt valaki
a rokonságban vagy a szomszédok
között, vagy beteg lett valamelyik
háziállat, tehén, ló vagy a disznó,
vagy olyankor, ha megérintette
kihűlt testüket a hullatisztító
fertőtlenítőjének a szaga.”^[2]

Ezeket azért írtam, mert súlyt akartam adni a létezésüknek. De akkor még magam sem voltam biztos benne, hogy mi kellene adja ezt a súlyt. Történetük nem kifejezetten drámai, éppenséggel sivár, szomorú, átlagos. Szürkére szürkével kellene írni meg. Létezésük a tárgyi létezéshez volt közel.

De most a cseléd szó váratlanul társadalmi súlyt ad a történetüknek. Vagyis a történetünknek. Mert a szó által derül ki világosan és hozzáférhetően, hogy szolgák voltak ők, a megalázottak és megszomorítottak rendjéből valók. Jó lenne tudni, hogy mennyiben tudtak erről a sérelemről, s mennyiben tekintették afféle természeti szükségszerűségnek.

De még nekem is meg kell szoknom a gondolatot, hogy egy ilyen leszármazás nem általános, hanem sajátos társadalmi és pszichikai meghatározottságokat jelent. Dolog van vele. Hogy nem csak úgy vagyok bele a vakvilágba, hanem cselédek leszármazottja vagyok.

Velem vannak, s ki tudja, élnek velem – hogy ezt a páli szóhasználatot térítsem most el – a cselédek is.

3.

Mit jelent, hogy valaki cseléd?

A keresztlevelekben a cseléd a foglalkozás rubrikában szerepelt, de ez megtévesztő. Azt írták például: „Az anya neve: Gál Anna; családi állapota: hajadon; foglalkozása: cseléd.” Ebből sok minden kiderül, például hogy az anya megesett lány, akinek zabigyereke van. A gyerekét persze nem viheti magával, ha mondjuk városon szolgál egy úriháznál, hanem kosztba adja szegényparasztokhoz, rokonokhoz. Ki hova tudja. A cselédeknek így gyakran nincs joguk a gyerekükhöz, a gyerekeket pedig nem tartják a családi kötelékek, vagy ha igen, a családi kötelékek egykönnyen cselédi kötelékké változnak, az eltartott rokont cselédként veszik.

Nincs hát esély családregényre, ami a polgári család műfaja, legföljebb ha cselédregényre.

Családi szótáram egy szava őrzi távolról s mintegy a visszájáról a cselédgyerekeknek ezt a veszélyeztetettségét, a családi köteléken kívülre kerülésüket. Azt mondták: „az a gyerek is hányódik.” Vagy: „az is úgy hányódott fel”, vagyis úgy nőtt fel, rokonoknál, ismerősöknél, szomszédoknál. A hányódás azt jelentette, hogy nem a szülei nevelik, hanem ide-oda vetődik, ideig-óráig befogadják jó vagy nem jó emberek, ahogy a szerencse hozza. Hogy nem tartozik sehova, kegyelemkenyéren vagy cselédkenyéren él, árva. Nekünk ezért nem szabadott hányódni, mert a hányódás arra utalt volna, hogy – most már tudom! – csúszunk vissza a múltba, a cselédsorba.

A cselédgyerek himnusza a Nincsen apám, se anyám.

De térjünk vissza a keresztlevelekhez. A cseléd nem egyszerűen foglalkozás, hanem társadalmi helyzet. Foglalkozását az ember maga választja meg, vagy legalábbis vállalhatja, magáévá teheti, társadalmi helyzetével ez már nehezebben megy. Itt megmutatkozik az adminisztratív szótár hazudozása. Egyfelől az, hogy individuális vonásként kezel egy kollektíven determinált állapotot, másfelől, hogy szerződéses, azaz szabad munkaviszonyként ábrázolja a többé-kevésbé örökletesen függő helyzetet.

A zavar abból keletkezik, hogy…

De ehhez egyenesen legalább Rousseau-hoz kell visszamennünk, aki A társadalmi szerződésről című művében azt merészelte írni, hogy „Az ember szabadnak született és mindenütt láncokat visel.”^[3] A cseléd helyzete ugyanis egy olyan történelmi kor élő emlékezete, amikor még nem gondoltak arra, hogy az ember szabadnak született. Hanem kötöttnek. A Biblia nyomán persze akár gondolhattak volna is, de többnyire nem gondoltak mégsem.

Különben is, a Biblia nyelve ebből a szempontból szintén megtévesztő, tudniillik mert nincs általános és elvont emberfogalma, ami írva van, az nagyon is konkrét. Ez előny is lehetne, de feudális viszonyok között hátrányba fordul. Mert az ember itt különféle állapotainak meghatározott lehetőségei felől van megnevezve: emberi személy mint hús (bászár), személy mint szükségletek kényszerével övezett lény (nefes), az ember, akit átjár az isteni szél (rúah), az ember, akit a szív (léb) titkos rejtekének döntései kormányoznak. Már ha.

A görög nyelvtan ugyanígy, szóma, szárksz, pszükhé, pneuma, kardia, zoé; hús szerint, kárhozatosan, pneumatikusan, megdicsőült, vagyis feltámadott testben, és így tovább.

Mégis fontos ez a nyelvtan, mert a cseléd szó használata is ilyen. A bibliai szakirodalom sztereometrikus-szintetikus testfelfogásnak nevezi. Azt jelenti: az ember mindig egy meghatározott antropológiai lehetőség felől megragadva, s mindig beágyazva a konkrét társadalmi viszonyok közé, a történelembe, inkarnáltan. A személy és a test nem valaki vagy valami, hanem esemény, vagyis az, ami megesik. A megesett lány például, ugye, nemcsak egy eset, ami megesett vele, hanem pontosan azért bélyeg, mert nincs külön a vele: a megesés az maga a lány, akként él, ő maga az esés.

Ilyen esés a cselédek történelme.

A cseléd tehát nem csak a foglalkozást jelenti, s nem is csak a társadalmi helyzetet, hanem a személyt magát, de meghatározott létezéspozícióban. Egész pontosan olyasmit jelent, mint a rassz, az emberi mivolt és élet egy módosított kategóriáját: moábita, afrikai, zsidó, cigány, cseléd, migráns.

De mit is akartam mondani Rousseau-val? Megmagyarázni a cselédek keresztleveleinek álságos adminisztratív nyelvtanát. A polgári jogegyenlőség nyelve ugyan már nem ismerte el, hogy léteznek ilyen módosított létkategóriába sorolt emberi lények, hisz elvben minden ember szabadnak születik, a cseléd szó a keresztlevélben mindazonáltal továbbra is így utalt rájuk. Úgy tett, mintha egyszerűen csak egy foglalkozás lenne az, ami a feudális kaszthelyzetből itt maradt társadalmi létpozíció volt.

Helyzete ő maga volt. Elvont jog fel nem oldozta őt láncai alól.

4.

Megtévesztő volt azonban a második világháború utáni nyelvhasználat is. Megtörtént ugyan a nagy társadalmi szerkezetváltás és az arisztokratikus társadalmi formát demokratikus, vagy legalábbis egy plebejus hatalmi szerkezet váltotta. Mondom, ez valóban megtörtént, de a cselédeket nem jól nevezték meg. Azt mondták, hogy „munkás, paraszt és értelmiségi hatalom”. A cseléd azonban nem volt se munkás, se paraszt, se értelmiségi. Az „agrárproletár” jobb lenne, feltéve, ha nem értik bele a parasztokat. De így meg kimaradnak belőle a városi cselédek, akik nem a falvakból, hanem a tanyákról és a cselédsorról érkeztek.

Persze a cselédet mintegy beleértették tévesen a parasztba, vagy a munkásba.

A zavart itt az okozta, hogy pontatlanul egymásra csúsztatták a feudális kasztnyelvtant és a kapitalista osztálynyelvtant. A parasztot osztálykategóriaként fogták fel, pedig az rendi-feudális kategória, s egy – mondjuk így – Rousseau előtti világra utal. Felületesen azt gondolták, hogy a paraszt nem más, mint mezőgazdasági munkás. Valójában a paraszt osztályszempontból nem munkás, hanem magántulajdonos kispolgár. A módos paraszt le is nézte a városi munkást. A paraszti tudat vagy a birtokosodás, tehát a cselédtartó földtulajdonos, vagy a polgári individualizálódás, nem pedig a proletár egyénülés pályáján mozog.

A kulákkérdés, vagyis a gazdagodó parasztok helyzetének kérdése arra a határhelyzetre vonatkozott, hogy az új hatalomnak el kellett döntenie, a paraszti rend miként lépjen be a kapitalizmusba: (kis)polgárként vagy proletárként. Hogy meghagyja-e a parasztot a polgárosodás pályáján, amelyen elindult, vagy erőszakkal proletarizálja. Különben erőszak nélkül is egyik részükkel ez, a másikkal meg az történt volna. Ez egyúttal a magántulajdon és a kollektív (valójában: állami, ami nem ugyanaz) tulajdon közti döntés is volt.

Ám a cseléd még nem volt paraszt, mert nem volt magántulajdona. De munkás se volt, legföljebb valamiféle szubproletár. Az uradalmi viszonyokat, illetve a cselédek helyzetét a második világháború előtt a törvények is máshogyan szabályozták, mint a kapitalista vállalatokét. A cselédekre vonatkozóan:

Nem volt munkaidő-szabályozás.
Nem állapították meg a legkisebb munkabért.
A cseléd bent lakott az uradalomban, vagy az úri vagy polgári család háztartásában, s minden korlátozás nélkül kellett munkaidejét és -erejét a munkáltató rendelkezésére bocsátania. A lakást a munkáltató adta, aminek állapotára a cselédnek nem volt befolyása.
A munkabér nagyobb részben termény, vagy természetbeni juttatás, fogyasztási cikk volt, a cseléd ellátása teljes egészében az uraság eljárásától függött.
A munkafegyelem nem csak a munkavégzésre vonatkozó szakmai felügyeletet és irányítást, hanem a cseléd egész életére, morális és fizikai állapotára, művelődésére, végül is egész lényére és életére kiterjedő ellenőrző fegyelmezést jelentett.
A cselédnek nem volt, vagy csak nagyon korlátozottan intimitása.^[4]

A cseléd létpozíciója fényévnyi távolságra volt a saját – bármennyire is kicsinyke – földjén önellátó életmódra törekvő paraszttól, ahogyan attól a munkástól is, aki ugyan bérbe adja munkaerejét és idejét – tehát bizonyos értelemben saját magát – a munkáltatónak, de személyében (szellemi, morális, művelődési, szexuális vonatkozásban) független volt tőle, sőt – ugyan csak formálisan, de – egyenlő vele.

5.

Egy újabb árnyalatot kell bevezetnem a cseléd szó szemantikájába: személyi állapotot jelent, abban az értelemben, ahogyan a csicska szóban is halljuk a személyi alárendelődés morális vonatkozását, egészen pontosan az emberi méltóság sérültségét.

A cseléd a személyi méltatlanság, az emberi méltóság kategóriáján kívül eső élet. Vagy valami, ami bármikor át képes csúszni ezen a méltóságbeli határon.

A pontosság kedvéért el kell mondanom azonban, mert ezt saját testi emlékezetemből is ismerem még, hogy a cselédnek van egyfajta méltósága, amit az bizonyít, hogy a cseléd ismeri a szégyenérzetet. Mi az, amit a cselédnek szégyellnie kell? Nem mást, mint saját testi és szociális állapotát, saját magát, származását. Ha valaki kijutott ebből, letagadta, legalábbis titkolta, hogy honnan jött. A cselédtudathoz hozzátartozik, hogy nyomorúságát igyekeznie kell elrejteni.

Rendbe szedni, tisztán tartani szegényes öltözékét. Udvariasan, tisztességesen viselkedni. Kitisztítani a körmeit. Általában úgy tenni, mintha olyan életet élne, mint bárki más, mintha nem lenne szégyellnivalója, mintha birtokolná önmagát.

A cselédnek azt mondják, hogy a szegénység nem szégyen, ami szégyen, ha piszkos vagy. Az a szégyen, ha szakadt a ruhád, de az nem, ha látszik rajta a foltozás, a kopottasság. A cselédnek a tisztes szegénységről prédikálnak, ez a cseléd morális felügyeletének fontos eszköze, ezen keresztül integrálják a létező normák közé.

Mindez persze ugyanolyan álságos, mint a foglalkozásnak hazudott cseléd.

Mert nem a piszok a szégyen, hanem az, hogy nem lehet elkerülni, hogy piszkos, mosdatlan, sóvárgó, éhenkórász, megalázott, mohó és szakadt legyél.

Ettől a szégyenletes állapottól aztán nehezen tudod megkülönböztetni magad, valahogy beivódik a ruhádba, a bőrödbe, a mozdulataidba, az érzelmeid, beszéded tónusába.

A cseléd az, ahogy magadat érzed. Néha így érzem még én is magam. Van ilyen cselédes önérzékelésem.

Mindazonáltal a szégyenérzet vagy inkább szégyenérzékenység, ez a vékony morális hártya olyan, hogy kicsikét el lehet rejtőzni mögé, s így a cseléd mégiscsak részesül a méltóság látszatából vagy maradékából. Szégyenérzetében viszonyul, valamiképp birtokolja magát vagy jótáll magáért.

Saját szégyenén keresztül van integrálva.

Szegényes titkait, intimitását, kis motyóját kinevetik, olykor puszta gúnyból széthányják, akik jobban szituáltak.

Nézik, ahogy az sír ócska rongyai felett. Nem tudják, hogy motyója ő maga, vagyis hogy körülbelül ennyi, amennyit birtokol magából.

Van olyan azonban, amikor a normalitásnak ezt a látszatát, a szégyent, mely végül is őt magát is védi, a cseléd eldobja vagy kénytelen eldobni. Ekkor azt látjuk – és ez nagyon megrázó, mert szinte kézzelfogható, ahogy esik, zuhan –, hogy a cseléd nyíltan kéreget, pofátlanul megalázkodik, hogy mindazt, amit szégyellnie kellene, egész létezésének testi nyomorúságát közszemlére teszi. Nyíltan a szánalmadra játszik, ami már nagyon közel van ahhoz, hogy kihasználjon.

Nyílt sebekkel járkál fényes nappal az utcán.

Már szégyentelen – amitől sokkal végletesebben válik elveszetté. Már meg van különböztetve, állapota ráégett a testére, arcára.

A szégyentelenné vált cseléd már olyan, akiről ki lehet jelenteni, hogy alighanem menthetetlen. De nem csak, hogy menthetetlen, hanem szemérmetlen és undorító is, akitől el akarunk fordulni, mert sebeit, melyek egyben a társadalom bűnei is, olyannyira kiteregeti, hogy nem tudunk védekezni ellene.

Minket is leleplez.

Támad.

Félelmetes lesz.

A cseléd, aki elveszíti szégyenét, a társadalom démonává válik.

6.

A paraszt a faluban él. A cselédnek, summásnak, kommenciósnak más a neve és más a tere. Az ő világa a tanya. A tanya és a falu között ugyanolyan nagy volt a társadalmi távolság, mint a falu és a város között. Ha a cseléd a tanyáról be tudott költözni a faluba, az teljes életformaváltást és a társadalmi mobilitás lehetőségét jelentette. A parasztosodás esélyét, ami a polgárosodás falusi megfelelője.

Apai nagyszüleim háza, mely a mi házunkkal szemközt állt, és áll még ma is, még az én gyerekkoromban is a cselédi és a paraszti életforma közti átmenet helye volt. Ez adta meg a jellegét: kézzelfogható volt a cselédi nyomor, a bűz, a higiénia hiánya. Anyám nem ette meg, amit az anyósa főzött. A leves szerinte moslékízű volt. A főtt és a nyers határa, meg a természeté és a kultúráé, máshol húzódott.

Anyám és apám házassága egy parasztlány és egy cselédfiú házassága volt egy olyan korban, 1978-ban, amikor apám, a cselédfiú már nem a parasztosodás, hanem a proletarizáció felé orientálódott. Ő vasöntödei munkás 1989-ig. A munkás és a paraszt élet- és gondolkodási forma közti dilemma sohasem oldódott fel számára, világnézeti zavarai ebből adódnak. De családja cselédi atmoszférájától ő is távolságot tart, amikor emlékezik, mert ő is a cselédsorstól menekül, szabadul.

A cselédirodalomban is megtaláljuk a nyomát a falu és a tanya közti távolságnak. A cseléd számára a falu képe a térszerkezet általi társadalmi felügyelet rémületét jelzi. Nem azért, mert a tanya szabad lenne, hanem mert ott a felügyelet nem térbeli, hanem személyi jellegű, s mint ilyen hatol a húsig.

„Emlékszem a döbbenetszerű, szívdobogtató álmélkodásra, amely elúrhodott rajtam, s hetekig hatalmában tartott, amikor nyolc-kilencéves koromban, legelőször faluba kerültem. Szűnni nem akaró csodálatba és rémületbe ejtett, hogy utcák vannak, szabályosan egymás mellé épített házak és közöttük utcák meg piacok, amelyek rendeltetését nem bírtam felfogni, s amelyekre még napok múlva is csak fenyegetéssel és kézen fogva tudtak kikényszeríteni, úgy elképesztett az az őrült forgalom, amelyet azon a szűk területen a kocsik, emberek, tehenek és gyerekek műveltek. Eladdig nem láttam két házat, amelyet valami célzattal egy vonalba raktak, s most nem tudtam betelni ezzel a rengeteg házzal, ezzel az ijesztő renddel és összezsúfoltsággal. A börtönfolyosók szabályossága, fegyelme és titokzatossága hat olyan nyomasztóan a lélekre, ahogy azok az utcák hatottak rám kerítéseikkel, kapuikkal és a kapuk mögött lapuló házakkal.”^[5]

A tanyai cseléd tekintete számára a falu már maga a panoptikum. A rémület, hogy látható vagy. A tér és a test felosztása nyilvánosra („utcák meg piacok”) és privátra („a kapuk mögött lapuló házak”) a cseléd számára szokatlan, addig ezt nem ismerte.

De a tanyáról a faluba bejutni nem volt könnyű. A fiatal Kabai Feri is megpróbálta a családjával, házbérre költözött a szalárdi tanyáról a faluba. A parasztpanoptikum azonban összezár az idegen előtt, a cseléd a tanya és a falu között reked: a cigánysoron. A következő szövegrész az egyik ritka kivétel arra, hogy a népi szociográfia elhelyezi a szociális térben a cigányt.

„Így szakadt ránk megint a nagy gond. Keresztbe-hosszába aludtunk amúgy is, de mégis vót fedél a fejünk felett. Hanem most mit tegyünk?

Ríszibe csépeltünk, osztán igyekeztünk nagyon, hogy biztosítsuk a kis kenyírrevalónkat. Különösen hogy Janinak, a nagyobbik öcsémnek akkor őszön kellett bevonulni. Hát hogy lehessen ilyen helyzetbe hagyni a munkát?

Nem is hattuk egy fél napra se, hanem azt tettük, hogy íccaka hurcolóskodtunk. De mán csak egy cigány család fogadott be minket, úgy el voltunk hírelve.

Anyám szegíny sírdogált egy darabig, hogy hová jutottunk, majd aztán megvigasztalódott, mert látta, milyen jó népek. Az is jólesett néki, hogy a cigányné ténsasszonynak titulálta, egyszer mán ű is érezhette magát valakinek.

Na, ezeknél ellehettünk vóna akármeddig, a csórók úgy ragaszkodtak hozzánk. Mán meg a lett a baj, hogy nagyon megszerettík a gyermeket, osztán mikor nem láttuk, dögöt adtak neki, hogy erősödjík.

Megyek haza egy nap, hát sírva lelem a felesígemet. Anyám is ott szipog az ágyba.

– Mi van má megint, összeosztoztatok?

Akkor tudom meg, hogy Annám rajtakapta a cigánynét. Főtt tyúkhúst dugott a gyermeknek, a tyúkot meg úgy szerezte, hogy mán rá vót meredve a toll.

Mánmost mi legyen? Megint csak nyakamba kellett vennem a falut, mert Annám annyira megírtózott, hogy percig se akart maradni. Azt mondta, inkább elhál a bokor alatt, mintsem még egyszer ilyent megérjen. Akármilyen szegínyek vagyunk is, ott még nem tartunk, hogy megegyük a dögöt.”^[6]

Nem tudom, hogyan jelezzem e szövegrész jelentőségét számomra.

Ami elég biztosnak tűnik, hogy ezen a ponton érkezem el kutatásom tárgyának szélső elhatárolásához.

Társadalmi származásom szubproletári rétegződésének alsó határa ez, ahol olyasmi válik láthatóvá, ami már nem én vagyok, mert van valami, ami számomra is idegen, aminek átvállalása nekem is sok: a dögevő cigány. Nem, nem így van. Súlyosat üt ez a szókapcsolat, de nem pontos. Úgy pontos, hogy a cigányasszony, akinek együttérzés-gesztusa, hogy főtt döggel eteti az éhező cselédgyereket, aki kiszorult a cigánysorra. Így osztja meg magát. Eucharisztia a cigánysoron.

De ezt a határt sem szabad kimerevítenem. Apám, aki cselédsorból jön, átadott egy emléktöredéket, amely megközelíti ezt a szélső határt. Láthatóan ő maga is félt ettől az emlékétől, de egyszer mégis elmondta, hogy gyerekkorában ért olyan éhínséget, hogy a macskákat megfőzték és megették.

Azt nem mondta, hogy ő is evett volna belőle, nem.

De gyerekkori életkörnyezetében ez elő tudott fordulni.

A főtt tyúkdög és a főtt macskahús között van különbség is, meg közelség is. De ezen a határon most megállok.

Még csak annyi: az a cselédfiú, akit megetetett az asszony, én vagy valamelyik ősöm is lehetett volna.

7.

Rendet kell még raknom, már amennyire lehet, mielőtt befejezem ezt a cselédregényt. Elválasztani és összekapcsolni az időbeli és családi rétegeket.

Apai nagyszüleim a második világháború előtt költöztek be a faluba „a hegy alól”. Cselédek voltak. „A hegy alól” a tanyának megfelelő hely, ahol nincs panoptikus elrendeződés. Nem látom magam előtt ezt a teret. Erdő van, sáncok, szétszórt, sovány állatok, az ólak és a házak között mai szemmel alighanem nem tudnánk különbséget tenni.

Erről a társadalmi térszerkezetről nincs élő fantáziám, de van Gogh Krumplievők című festménye közelíti meg azt, amit erről őrizek. A festmény mégis inkább már az a ház, amelyben „a hegy alól” a faluba beköltözött nagyszüleim laktak, amelyben apám felnőtt, s amelyben gyerekkoromban én is sokat jártam. Amiben most a nagybátyám él.

(Vincent van Gogh: Krumplievők)

Ebben a házban az én gyerekkoromban még eleven a cselédi létérzés, apám és hat testvére innen rugaszkodtak el a reálszoc idején. Ekkor bomlott fel végleg a cselédsor. Innen merítik életlendületüket, hisz testi emlékezetükben hordják azt, amit az életükkel el kell kerülniük: a visszacsúszást a cselédsorba.

Innen ered ugyanakkor a világ apokaliptikus elnyomorodásának fantáziája iránti fogékonyság is rokonságomnak ezen a vonalán. A rémület, hogy olyan idők jönnek, amelyek visszavetnek abba az életbe, amilyen „a hegy alatt” volt.

Anyai nagyapám szintén a cselédsorról indult. Nem tudom, a falu vagy a határ melyik részén élt gyermekkorában tizenegy testvérével, de az erről szóló emléktöredékek tipikus cselédsorra utalnak. Életpályája a cselédségből a paraszti életbe való átlépés példás esete. Egy sikeres ember. A szolgafiú, aki összegyűjti keresetét és földeket vásárol magának, míg élete végére – a kollektivizálás intermezzójával – összeáll a „birtok”: négy egybefüggő kataszteri hold Kincsesben.

A szakirodalom szerint itt nálunk az önellátás szintjét elérő paraszti gazdaság minimum nyolc kataszteri holdat feltételez ugyan, de a jelek szerint a négy hold is elég volt ahhoz, hogy nagyapám a birtokos paraszti mentalitásban, életmódban és nem utolsó sorban személyi méltóságban meggyökeresedjen.

Az irracionális erőszak traumareakciói azonban őt sem kerülték el.

Ezt a nagyapámat tehát nem cselédként, hanem parasztként ismertem meg. Jelenleg abban a házban lakom, amelyet ő épített. Azért közel volt még ő is a cselédséghez, cselédlányt vett feleségül, aki kislányként Kolozsváron szolgált. Maga mellé emelte tehát nagyanyámat, de a feleség és a cselédlány szerepe kissé összemosódott a viszonyukban.

Nagyanyám cselédségéről nem sokkal a halála előtt mesélt nekem, körülbelül tíz évvel ezelőtt. „Jó sorom volt”, mondta. De szavai közül nem meglepő módon kikandikált egy szisztematikus abúzustapasztalat is, amelyet a munkaadó uraságtól kellett elszenvednie. Csak szavai nem nagyon voltak rá, meg szégyellte is mondani.

Életük most már belehelyezhető a történelembe. A cselédsorsból kifele két irányba lehetett haladni a múlt század során: a parasztosodás fele, ez anyai nagyszüleim útja, és a proletarizáció fele, ez pedig, egy generációval később, a szüleim útja.

Cseléd, paraszt és proletár anyagból gyúrt értelmiségi vagyok. Ecce. Billeg a státusom.

Írásszünet.

8.

Még el akarom mondani, hogyan látom a szalárdi uradalmi cselédsort, amelyet Simon Magda írt le Tanyai lelkek című riportregényében. A leírás azt jelzi, hogy a két világháború között létezett a tanya alföldi panoptikus változata is, a határozott térbeli kontúrokkal elkülönített cselédsor.

A riportert az uradalmi bérlő fogadja, a fényűző ebéd közben a bérlő felesége foglalja össze azt, amit korábban a rassziálishoz mérhető módosított létkategóriának neveztem:

„Nem halnak ezek olyan könnyen – avatkozik bele a bérlőné. – Van fogalma, hogy mit kibírnak? Az asszonyok képesek megszülni a mezőn; egy órát, kettőt pihennek a bokor tövén, aztán újra nekifognak kapálni…”

Én nem egészen így, de kicsit mégis ehhez hasonlóan születtem meg. Jöttek a fájások anyámnál, félretette a tennivalót és gyalog lement a községi rendelőbe. Se orvos, se bába nem volt. A takarítónő segített anyámnak a születésemben.

De vissza a tanyára.

A riporter akadékoskodására, hogy esetleg nem puszta kedvtelésből szülnek így a cselédek, érkezik a rassziális naturalizációt szintézisbe tömörítő, tankönyvbe illő válasz:

„Kedvesem, ezek így születnek…”

Nem sokkal ezután a riporter a bérlő házától a cselédsorra indul:

„Déli két óra van. Rekkenő hőség.

A hosszú, fehérre meszelt cselédházak ájultan nyúlnak el a mozdulatlan, perzselő nap alatt. Sehol egy árnyat adó fa, egy bokor, vagy egy kis zöld fű, mintha pár száz méterre a bérlői laktól egy másik világba kerültem volna.

Ajtó-ablak, ajtó-ablak sorakozik egymás mellett. Hol láttam én már ilyesmit? És az ajtók előtt a porban piszkos, kócos gyermekek. Csendesen, bágyadtan üldögélnek, minden ruházatuk egy nyaknál behasított ingféle.”

A Tanyai lelkek 1936 és 1957 között született szövegekből áll össze. Simon Magda egy másik, A nagy futószalagon című szövegének végén, melyben Auschwitz-ba hurcolásának történetét írta le, a következő évszámok szerepelnek: 1945-1966. Talán a szövegekkel való párhuzamos munka állhat a cselédsor és a láger leírása közti átszivárgás hátterében.

Íme a lágerrel való találkozás leírása:

„Megyünk, menetelünk hangtalanul, anélkül, hogy bármit is látnánk a végtelennek tetsző úton. Növekvő szorongással figyelem, hogy élőlénynek, emberi településnek nyoma sincs. De még növényi vegetációnak sem. Sehol egy fa vagy legalább csenevész bokor, egyetlen fűszál, bogár, felröppenő madár látványa talán oldaná szorongásomat. Világéletemben irtóztam a csúszómászóktól, most azonban egy giliszta vagy bármilyen undok féreg megpillantása is sajátságos megkönnyebbülést hozna.”^[7]

Mind a cselédsor, mind a láger egy olyan környezetbe rajzolódik bele, melyet denaturalizált természetnek nevezhetünk a fenti leírások alapján. Olyan természet, amelyből hiányzik a tájszerűség, mivel hiányoznak a vegetatív életnek azok az elemei, melyek az európai tájképfestői hagyományban a humanizált természeti tájak jelölői.

Simon Magda egy 1964-es írása megerősíti ezt az egészen megdöbbentő, mert történeti tudatunkból teljesen hiányzó párhuzamot a cselédsor és a láger között:

„És meg kellett volna írnom, hogy annak az elképzelhetetlen nyomornak és tökéletes nincstelenségnek, amit például egy szalárdi nagybirtokon láttam 1936-ban (…) nos annak párját, illetve ahhoz foghatót csak ott láttam a lágerben. Ágynemű nélkül, élelem nélkül, ruha nélkül, reménytelenül. És ott döbbentem rá, hogy amit a németek szántak nekünk egy évre, hat hónapra vagy egy hétre – a kommenciós cselédek arra voltak ítélve születésük percétől kezdve haláluk órájáig.”^[8]

Egy kettős tanú, aki szerint a cselédsor – nevezhetem talán feudális lágernek? – és Auschwitz között strukturális analógia áll fenn. A tanya és a cselédsor ugyanúgy egy kollektív népi trauma helyszíne, hatása névtelenül átível a generációkon.

Mindenesetre apai és anyai ágon is, némi fáziskülönbséggel, egy ilyen denaturalizált természetbe jutok, ha elindulok visszafelé.

Ezennel elérkeztem cselédregényem befejezéséhez.

Lélegzetvétel, rúah.

---

Ennek a regénynek is az emlékezés nehézségei, vagy az emlékezésre való emlékeztetés volt a tárgya. Illendő ezért, hogy visszakanyarodjam a kezdetek kezdetéhez. Egy bibliai szövegrész parafrázisát szeretném ideilleszteni, Mózes második könyvének 23,9 passzusából. Mivel a szöveget enyhén módosítva idézem, elhagyom az idézőjelet:

Ne sanyargasd a cselédet, mert ti ismeritek a cseléd lelkét, mert ti is cselédek voltatok Egyiptomban.

Az eredeti héber szövegben a lelkét helyén a nefes szó áll. A nefes elsődleges jelentése azonban az, hogy torok. Nefes a szűkölködés, a sóvárgás, a telhetetlenség, az éhség, a szomjúság, a torkosság, s persze a lélegzet és a beszéd testszerve. Csak átvitt értelemben jelenti, hogy lélek. Konkrét lelkiállapotra kell tehát gondolni, a cseléd lelki háztartására, arra a lelki beállítódásra, amit a cselédi sors – a szűkölködés, az éhség, a görbebotosok általi veretés, a fázás, az örökös éhbérért dolgozás, a hajnali háromkori kelés, a napi három-négy óra alvás, az élőhalotti, már-már muselmanni ábrázat – határoz meg.

Emlékezzetek, hogy cselédek voltatok.

Emlékezzetek a cseléd nefesére.

 

 

∞ ბასიანი: განდაგანა (ქართული ხალხური სიმღერები, 2000)
[Basiani: Gandagana (Georgian Folk Songs, 2000)]

Ül az ágyon és az ágyneműhuzatot gombolgatja, elindul az egyik oldalról, aztán, amikor a másikra ér, látja, félregombolta. Akkor elindul onnan, újragombol minden gombot, de amikor a végére ér, látja, megint nem jó. Újra, elölről, mert perszehogy kimaradt egy gomb, a miatt romlott el, sebaj, most már nem rontja el. És nem csak a paplanok huzatával, a párnák huzataival is, ugyanígy. A kabátján három gomb van, azt se sikerül csak másodjára rendesen begombolni.

Ezzel persze nem magyarázhatja, miért nem érti őt a másik. Ezzel tulajdonképpen semmit sem magyarázhat. Talán a másik magyarázhatna ezzel valamit, de ő még nem vette észre, hogy ez tendencia, s nem véletlenül bekövetkező események előreláthatatlan ismétlődése. A másik nem ezzel magyarázná, hogy nem érti őt az egyik, ő talán mással, olyannal, amit az egyik nem vett észre, vagy nem ért. A másik se értené talán a gombokat, nem tudhatjuk, amíg észre nem vette.

Cipzárnak kellene lenni ezeken a rohadt huzatokon, félrecipzározni talán még nem tud, ahhoz nagyobb ügyesség kellene, olyan, amivel mondjuk felhőket lehetne gömbölygetni könnycseppekből. Közben kisüt a Nap, mármint besüt a szobába, eszébe jut, mármint nem a Napnak, hogy ki is mehetne inkább, nem kellene a Napnak arra vesztegetnie az erejét, átpréselje magát az üvegeken. De mire kiér, tuti lemegy a Nap, szóval végülis mindegy, elindul-e, vagy tovább gombolgat.

A másik közben biztos biciklizik, rajzolja a kerekekkel a vonalat a kőre, mert perszehogy pocsolyák vannak szerteszét, amiket nem lehet kikerülni. A Nap meg néz rá, egymást nézik a Nappal. Hol van a Napnak az árnyéka? A Nap árnyéka a Hold? Futnak az árnyékok a fény elől, valami mögé bebújni, mindig mögé, megőrizzék magukat maguknak. A másik pedig miért nem kerekeket rajzol a kerekekkel, igazán, amikor a lábnyom bezzeg, namindegy, az talán más térképbe íródik be.

Nem azt kapja vissza, amit ad, de hát ki tudna visszasütni a Napra?

Visszasütött rá a Nap, begombolta a gombokat, de hogy ha nem ezzel, akkor mivel magyarázza magának, amit nem ért? És a másiknak? És a másik magának és neki? És a meg nem értett, szögletesre értelmezett gondolatok, amiket félregondoltak és egy rossz sarokba tettek, azok mivel magyarázzák meg maguknak és egymásnak magukat és egymást? Előbb értik meg a magok a gyökeret és az ágat, a különböző kapaszkodásokat, a fény és víz felé törekvést.

Nem, ezt így nem, feláll, elindul, ez lesz. Felveszi a kabátját, ügyel, félregombolja, vagy azért, hogy tényleg, vagy, hogy hátha akkor nem, végső soron mindegy. Le kellene hajolni a rossz sarkokban gunnyasztó gondolatokhoz, de annyira nem ott vannak, ahol lenniük kell, hogy meg se lehet találni őket. A sepregető szél meg ilyenkor bezzeg hol van, na hol, ha sehol sincs épp. Az egymás felé lépegetések is képesek kitérő lépcsőkbe fordulni. Ez most lépcső vagy létra?

Milyen árnyéka van a Napnak? Fény?

2017. 03. 22. 15: 20: 20

 

(Illusztráció: Pamee Hohner: Sunflower Galaxy)

A kerítésnél állok. Fehér. Mint az utcára hajló cseresznyefa millió virága. A tavaszi szél fehér szirmokat szitál köré. Körénk. A teraszon már-már undorítóan boldog család. Négy generáció titkát fürkészem négy hete. Fehér hajú dédpapa ölében kétévesforma szőke kislány. Fanni. Vagy, ahogy ő hívja: Fáncsi. Kíváncsi Fáncsi. Boldogan sürgő-forgó dédmama kezében sütemény, kávé, rántott csirke. Kék szemében vidámság. Három középkorú pár, változó számú fiatal. Kamaszoktól kora harmincasokig. Fáncsi szülei, Flóra és Olivér, fél szeme mindig a kislányt öleli. Minden vasárnap. 

Az első családtagok szombaton délután érkeznek. A csomagtartóból papírzacskók masíroznak a konyhába. Drágáim a zöld Opellel hozzák a bort és az üdítőket. Kati, a fiatal dédmama répát, krumpli pucol, borsót, babot fejt a kerti asztalnál. Ebben nem enged segíteni senkinek. Sándornak sem. A férje mégis hétről hétre cukkolja, hogy majd ő megpucolja a krumplit. Na, még csak az kéne – nevet vissza rá hétről hétre Kati és már kanyarítja is a rózsaszín héjat a lába közé fogott hatalmas tálba. Ha megtelik, elviheted a komposztba – engeszteli ki sértett férjeurát. Aki homlokon csókolja és elkezdi fenni a kést. Csirkéket darabol, paníroz, kockáz, húsokat szeletel, tölt, kötöz. A kerítés túloldala bővebben… →

„Az emberiség történelme: álmoknak sorozata.”
(Krúdy Gyula)

 

 0.5
Mindig utált aludni. Szorongott tőle. Kétségbeejtő volt még a gondolat is, hogy olyan állapotba kerülhet, amikor nem tud magáról. Ilyen lehet a halál: távollévő tudat, tehetetlen test, az időtől való teljes elszakadás. Már gyerekként is rémisztőnek találta az elmúlást, pedig akkor még nem sokat tudott róla, de zsigerileg berzenkedett az alvástól. Minden este úgy feküdt le: minden erejével azon lesz: még véletlenül se kerüljön öntudatlan állapotba. Ezek a próbálkozások rendszerint kudarcba fulladtak. Természetszerűleg. Az eltökéltsége miszerint, ha nem muszáj, ő le nem hunyja a szemét, ha a fene fenét eszik is, semmivé lettek. Mindig a test győzött. Jobban mondva, nemes elhatározásai végül alulmaradtak az álmokkal szemben. Mert ha az alvás maga a tortúra, akkor az álom maga a kiművelt kínszenvedés. Ugyanis alvás közben csak meghalunk, amely után az ébredés a feltámadás. Álmunkban azonban mások életét éljük, és erre nincs feloldozás.

1950. január 13. Kolozsvár. A téren bizonytalanul süt a nap. A Szent Mihály templom harangjai készülődnek jelezni az idő múlását. A galambok kedélyesen pihennek Mátyás király fején. Öreg néni üldögél szomorúan egy padon. A férfi tétován lép be a politikai rendőrség épületébe.

1./b
Jól ismeri az épületet. Tíz éves volt, amikor az apja először elhozta a palotába, hogy kezet csókoljon a tántinak.
A tánti legalább százéves – legalábbis ő annak látta. Naftalin szagot áraszott, és hangos csámcsogással mentacukrot szopogatott.
Apja előírásait követve jó hangosan köszönt, majd kezet csókolt. A néni keze porhanyósan puha volt. A látogatás kötelező szertártásai után jólnevelten kellett ülnie egy zöld bársonyba húzott kereveten, miközben a felnőttek unalmas dolgokról diskuráltak.
Ő vágyakozva bámult ki az ablakon, elképzelve mennyi sokkal izgalmasabb dolgot tudna az udvaron művelni: békára vadászni, az emeletet kövekkel dobálni, bemászni egy törött ablakon a pincébe.

1./c
Most azonban settenkedve megy fel a lépcsőn, és a falhoz lapulva oson az irodához. Jelentkeznie kell a Milícián.
Bent a tiszt dühösen veri az írógépet. A folyósóra is kihallatszik.
Az íróasztalon halomba állnak az iratok, a napsugarak félénken szűrődnek be az ablakon és finoman szökdécselnek az iroda berendezésén.
Ő óvatosan nyit be. Nyolc órakor kell megjelennie. Még öt perc van. Azonban a múltkor késett egy percet és a tiszt magából kikelve üvöltözött – ezt mindenképpen szeretné elkerülni.
A tiszt hallja, hogy benyit valaki, de fel sem emelve a fejét, kérdezi:

• Arisztokrata vagy kurva?
• Arisztokrata – válaszolja.

2.
Ekkor ébredt fel. Kapkodva keresett egy aznapi újságot. Maniobras del ejército francés – olvasta. Hála Istennek!
A Hotel Palace-ban volt, Madridban. 1935 szeptember. Hajnali két óra. Micsoda megkönnyebbülés! Azonnal felhívta a recepciót és kért egy fehér zongorát.

2./b
A portárs egy kicsit meglepődött, de csak egy kicsit. Néhány éve egy híres francia tenor, akinek a Teatro Realban volt fellépése Alfredo szerepében, az előadás előtti este szamarat és kancát követelt a Hotel Palace személyzetétől. Készségesen álltak a tenor rendelkezésére, és azonnal beszerezték a kért állatokat egy San Sebastián de los Reyes-beli gazdától.

2./c
Így természetesen eszükbe sem jutott a vendégre tukmálni a hotel ebédlőjében árválkodó fekete zongorát, és azonnal intézkedtek. Felhívták Augustín de Foxá grófot, akire ilyen ügyekben lehetett számítani, de természetesen a gróf hajnali kettőkor még nem tartózkodott Atocha utcai palotájában. A sokat látott és tapasztalt inasa azonban tudta a megoldást. Hajnali háromkor már a vendég szobájában állt a fehér zongora.

2./d
Ő boldogan ült le a hangszerhez és a legvidámabb bécsi keringőket kezdte el játszani. Majd, amikor kifogyott ezekből, áttért az operettekre. Önfeledten merült el a zenébe, és képzelete a Schönbrunn-kertjeibe repítette.
Fiatalkorában – egészen pontosan 1913-ban – egyszer még a császárt is látta (vagy talán csak álmodta), amint napi sétáját végezte távol a látogatóktól a gesztenyefák és az orgonabokrok árnyékában. A császár ősz szakálla búsan dúdolgatta Monarchia gyászénekét, persze ők süketek voltak meghallani a baljós dallamot, így aztán mindenkit meglepetésként ért, amikor ezer darabba esett szét a birodalom. Micsoda blamázs! – mondták a kávéházakban az emberek. Igazuk volt!
A nagypolitika simára fésült asztalainál üldögélő deresedő urak sosem veszik számításba a náluk fiatalabbak ambícióit, akiknek semmi kedvük nincs holmi, himihumi nevenincs, jelentéktelen országokat szolgálni. Ők a birodalmakat kedvelik, a címerben hatalmas szárnyait kiterjesztő sassal, a pompás királyi palotában pedigrével rendelkező uralkodóházzal, kiváló diplomatákkal és jól szervezett titkosszolgálattal.
Így aztán ezek a kissé naiv, de annál nagyobb tudású bürokraták, vették a vonalzójukat és hanyag eleganciával, karrierista fiataloknak nem éppen kedvező módon, elkezdtek határokat behúzgálni.
Ebből borzalmas dolgok következtek. Először is döglötten esett le a birodalmi sas a címerről, amelyet a frontról visszatérő az országban kódorgó katonák megtaláltak, megsütöttek és megettek. A sok rokonházasság következménye miatt kissé nehéz felfogású uralkodó elmenekült, a királyi palota ablakai betörtek, a diplomaták szétszéledtek és ki tudja, mivé lettek a kémek. Hogy mi lesz a karrierista fiatalokkal, ez már senkit sem érdekelt, hiszen a birodalom és a társadalom vakvágányra került. Mert ha nincs császár, akkor mi van? Tulajdonképpen semmi.

• És a semmivel mindig sokkal több a baj, mint bármi mással – magyarázta az apja.

Onnantól kezdve édesapja már nem a birodalom nagykövete volt Rómában, hanem valami íztelen-szagtalan országé, amelyet alig lehetett megtalálni a térképen.
Neki rengeteg lelki tusakodásába került, hogy akkor ő melyik ország szolgálatába álljon, vagyis mi tűnik szimpatikusabbnak: Bécs vagy Budapest? Prága természetesen szóba sem jöhetett, mivel a cseheket mindig meglehetősen lehangolóan kispolgárinak tartotta.
Az apja úgy vélte: Európa olyan, mint egy szalvéta, amely Bécsnél hajlik. Tehát mindenki itt fogja törölgetni a száját, ezért kell a császárvárosban maradni, magyarázta az öreg a törzshelyén a Café Schwarzenbergben üldögélve. Majd jelentőségteljes szemöldök ráncolással biztosította a fiát: semmi sem tart örökké, mivel az élet olyan, mint egy megvadult zongoraverseny, amit egy félőrült zeneszerző írt.

3.
Négykor szólalt meg a telefon. Augustín de Foxá gróf volt az. Kedvesen érdeklődött, megvan-e elégedve a fehér zongorával, és ha éppen ráérne, megihatnának egy snapszot az Ateneóban, mert már befejeződött a vita, ahol aprócska darabokra szedték Valle-Inclán legújabb regényét, és az – dúlva-fúlva, mindannyiukat megátkozva –, elrohant.

• Ez egy hülye – konstatálta kedélyesen de Foxá gróf −, azt hiszi, ha akkora szakállat növeszt, mint Tolsztoj, az elég ahhoz, hogy Dosztojevszkij legyen. Márpedig – érvelt Augustín – mi itt errefelé túl sok csicseriborsót eszünk, amely jobbára felületes gondolatokhoz vezet, ezért vagyunk alkalmatlanok a mély filozófiai és lelki merengésekre.

Mivel bőven volt ideje, mert semmi kedve sem volt újra elaludni, rohant az Ateneóba.

4.
Nem igaz, hogy nincsenek rossz álmok. Minden álom rossz, mert olyankor nem önmaga az ember, hanem valamiféle cseppfolyós massza, amely kénye-kedve szerint hoz döntéseket a gazdatest rovására. Ő ezt ki nem állhatta.
A cudar álom, lopakodó tolvajként surrant be az elméjébe és lopta el a lelkét. A mellkasán keresztül nyúlt be a testébe kirángatni onnan az érzelmek és nemes gondolatok ékszerdobozát, mint gyakorlott azték főpap. Közben a nép eksztázisban és a vér látványától megrészegülve üvölt a piramis lábánál.
Mert ha álmodott, mindig sajgó fájdalmat érzett a mellkasában, és rögtön rémképek kezdték hasogatni az elméjét.
Utálta az alvást – evolúciós zsákutca. Rühelte az álmokat – a társadalom megrontója. Megvetette a rémképeket – az életerő elszívója.

5.
Tehát rendbe szedte magát, taxit rendelt és szinte azonnal ott volt az Ateneóban. A taxi persze túlzás volt, mert alig pár percre volt az Ateneo a Hotel Palace-tól. De, akit rémálmok gyötörnek, az megengedheti magának a túlzás luxusát.
Foxá gróf jókedvűen, kedélyesen és kövéren szivarozgatott a könyvtárszobában. Augustín mindig remek társaságnak bizonyult. Vidám és művelt volt. Laza eleganciával viszonyult az élethez. Az a típus volt, aki fiatalabb korában rajongott az orosz filmekért, Picasso kubista festményeiért és nagy lelkesültséggel olvasgatta a szatirikus lapokat. Ha szép nőkkel találkozott lesütötte a szemét és fülig pirult. A vasárnapi misén az első sorban ült az édesanya, Armendáriz márkiné, oldalán az Almudena katedrálisban.
Aztán eltelt néhány év, felszedett harminc kilót, minden madridi színésznő közeli barátja lett, a férjes asszonyok örök gavallérja, a lányos anyukák réme. A felesége csalta. Ez nem zavarta, csak az, hogy erről mindenki tudott a városban. Merthogy mindenkivel megcsalta. Állítólag a királlyal is. Még szerencse, hogy a király elment, mert kikiáltották a köztársaságot.
Azonban a kotnyeles madridiak látták beszállni Foxá grófnét egy fekete Royce-ba az új miniszterelnökkel. De ez csak pletyka. Legalábbis Augustín szerint.
Az orosz filmek a köztársaság idején már untatták, jobban kedvelte a francia filozófusokat. Picasso szerinte akkor rontotta el, amikor Párizsba ment. Jobban járt volna, ha Malagában marad, mert van-e szebb a tengernél és dermesztőbb a déli melegnél. Ott is remekül meg lehet bolondulni, vélte Foxá gróf, minek ehhez világgá menni. A szatirikus lapok továbbra is a kedvenceinek számítottak, a különbség már csak annyi volt, ő is lelkesen gyártotta a vitriolos stílusú cikkeket ezekbe a kiadványokba. A vasárnapi miséről rendre elkésett, jobbára az ámenre ért oda, de büszkén sétált haza karján édesanyjával.
Azzá a fajta férfivá érett a gróf, akinek szent meggyőződése volt: a veséi össze vannak kötve Zeusz szívével. Ennek az volt a következménye – vagy velejárója –, hogy amikor Zeusz vedelni kezdett az Olümposzon, Augustín de Foxá öt percenként rohant ki a mellékhelyiségbe Atocha utcai palotájában hányni. Viszont, amikor a gróf udvarolt hevesen egy kedves hölgynek, akkor Zeusznak akadtak gondjai.
– Vajon miért hullt ki Isten az ember lelkiismeretéből, mint garas lyukas zsebből? Mindenről a csillagászat tehet – magyarázta Foxá a csak rá jellemző radikális pontatlansággal −, amikor kitalálták azt az ostobaságot, hogy a Föld lapos és így már a Teremtéstörténet egyszerűen hermeneutikai nonszensszé lett ebben az új geometriai kontextusban.
Ő bőszen bólogatott, mert nem azért kapta a fizetését, hogy vitatkozzon, hanem azért, hogy informáljon. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges volt, hogy jól tudjon hallgatni. Foxá imádott fecsegni, ő meg türelmesen és szorgalmasan figyelt. Ha néha valaki arra járt, a gróf hanyag mozdulattal mutatta be:
– Ez itt az én német barátom – mondta, ő nem javította ki, mert nem azért volt Madridban, hogy történelemről vagy nemzetiségi kérdésekről vitatkozzon – remek ember, igen kiváló metaforái vannak.
Mert ezeket kedvelte Foxá gróf: a briliáns metaforákat, a szellemes társalgásokat, a művelt embereket, a jó borokat, a szép nőket, a kellemes kávéházakat és a szenvedélyes irodalmi vitákat. Amit utált, az a közönségesen ostoba emberek és a felesége szeretői.
– Tudja – kérdezte Foxá –, hogy mit pletykálnak az infánsnőről? De őt nem érdekelte, szívesebben hallott volna a kormánytagok viselt dolgairól. Unalmas alak egytől-egyik – legyintett a gróf –, szóra sem érdemesek.
Majd hosszasan ecsetelni kezdte, melyik madridi kávéházban éppen miről pletykálnak. Ő elszundított.

5./b
Éles határ van a való élet és a között módosult tudatállapot közt, amelyet álomnak nevezzünk. A való élet élvezetes, a másik kínszenvedés.

Ott, ahol a Fekete-tengerről a Boszporusz-szorosba lehet átjutni, rögtön minden utas a gőzös fedélzetére nyomul. A látvány páratlan: egymás után bukkannak fel a parton a régi erődök, várak. Majd szépen befut a Regele Carol I, amely Konstanzáról indult az Aranyszarv-öbölbe, Konstantinápolyba.
Konstantinápoly a világ legszebb fekvésű város! Ő persze utálta. Úgy vélte mindent beleng a macskapisi szag.
Elsőnek az ázsiai parton a fehér márvány császári palota a Bejlerbej tűnt fel. Vele szemben a másik parton a Csiragán-palota tündökölt. Az utazóközönség hangot ad ámuldozásainak. Ő is lelkesedne, ha nem lenne rossz előérzete. Az Oszmán Birodalomba érkezni olyan, mint önként belépni az aranykalitkába, amelynek az ajtaját, mi magunk zárjuk be.
– A törökök – magyarázta az apja a Café Schwarzenbergben szürcsölgetve a kávéját – néha meglepően európaiak, máskor meg meghökkentően barbár ázsiai módjára viselkednek.
Majd magához intette a pincért és azonnal elküldte a francia nagykövethez a névjegyére kanyarított üzenettel – napok óta könyörgött, hogy végre fogadják.

7.
Reggel ébredt fel úgy tíz óra felé, amikor már senki sem volt az Ateneóban. A személyzet takarított. Foxá gróf már órákkal korábban hazament.
Szörnyen hasogatott a feje, egyáltalán nem pihente ki magát, mivel, szó mi szó, sosem volt Isztambul nagy rajongója, ahova még kezdő korábban küldték ki, mondhatni a legrosszabb pillanatban. Szóval azonnal kért egy konyakot, és utána lendületesen lépett ki az utcára azzal a szándékkal, hogy ha már úgy sincs más dolga megy és körbeszimatol a Külügyminisztériumban.
Alig haladt pár száz métert, amikor egy fiatalember egészen közelről főbe lőtt egy másik fiatalembert.
– Így megy ez – mondta egy idősebb úr, aki csak a kutyáját sétáltatta – minden nap megölnek egyet.
Na, igen, de Madrid akkor sem azonos a macskapisi szagú Isztambullal!
És valóban akkoriban aggasztóan megugrottak a politikai indulatból elkövetett gyilkosságok. Ez látszólag mintha senkit sem érdekelt volna a városban. Így aztán ő, akit rémes alvászavar gyötört és tulajdonképpen sohasem aludt az álmában átélt izgalmak miatt, megvonta a vállát, és elhatározta: elrohan az olasz nagykövetségre, de a vége csak az lett, hogy elaludt egy padon a téren.

7./b
Nem igaz, hogy csak rémálmai lettek volna. Csak a jókra nem emlékezett. Ez bosszantó volt. Valamint tisztességtelen és igazságtalan. Fordítva kellett volna lennie.

7./c
Az élet unalmas, az álmok érdekesek.

8.
– Mister! – szólongatta egy női hang – Mister!
A fene egye meg – gondolta ő –, vajon hol vagyok már megint.
– Mister!
Egy ágy alatt – konstatálta rezignálta –, de vajon, miért. Az élet nagy kérdései is így kezdődnek: miért. Megnyugtató válaszok nem mindig vannak.
Egy kedvesen jóltáplált főkötős arc kukkantott be az ágy alá a fehér lepedő csipkeszegélyét finoman megemelve. Elegáns férficipő jelent meg az érdeklődő női arc mellett.
– Benfield, Mister Haynau itt van? – kérdezte a férfihang.
Haynau. Még ez is. Ki nem állhatta Haynaut.
– Igen, itt van, Mr. Briggs, itt lapul az ágyam alatt.
– Jó lesz, ha még egy darabig ott marad – mondta a férficipő magabiztosan –, mert a munkások agyon akarják ütni.
Ő meg csak arra tudott gondolni, ott Mrs. Benfield ágya alatt, hogy mindenről a birodalom tehet. Mert ugyan kinek az ostoba és kétbalkezes kormányzása miatt lázadoznak a népek mindenféle istenháta mögötti tartományban? És neki (azaz a Haynau-féléknek) kinek a parancsára kell odakutyagolnia és rendet vágnia? Az ilyesmiben általában beleszoktak halni a rebellisek. Aztán jön a nemzetközi sajtó és felnagyítja a dolgokat. De ha a birodalom jól végezné a dolgát, akkor neki nem kellene felbőszült kőszénhordók elől futnia a Bankside-on, majd, mint őrült bevetnie magát a George public house névre hallgató jóhírű kocsmába.

8./b
Az alvás biológiai szükséglet: ha nen pihenne a test teszthalott állapotban, akkor élettelenül rogyna össze. Az álom nem élettani fontosságú. Tulajdonképpen semmi szükség rá.

9.
A villamos csilingelésére ébredt fel. Épp idejében. Don Carlos sétált arra – Augustín nagybátyja – komornyiknak öltözve.
– Üdvözletem, gróf úr – hajlongott azonnal, mert nem azért volt Madridban, hogy aludjon.
– Áh, vagy úgy – vonta fel a szemöldökét Don Carlos –, a taximat várom.
– Természetesen − helyeselt ő, mert mi sem egyértelműbb annál, minthogy spanyol arisztokraták háziszolgának öltözve várakozzanak bérkocsira.
Rohant is fel a szobájába megírni a jelentését: Don Carlos meglehetősen különc, bár azt beszélik a kávéházakban, hogy a miniszterelnök főleg külügyi kérdésekben hallgat a véleményére. Természetesen a taxis incidensről is beszámolt, mert ilyen unalmas munkát végezve, jól esik néha felüdülni egy-egy jópofa történeten. Mert még a kémek is szeretnek nevetni.
A szakmában a mai napig mesélik egymásnak azt az anekdotát, amikor az 1850-es években egy kissé zilált külsejű fiatalember napokig szobrozott az Evidenzbureau előtt Bécsben és minden arrajárótól megkérdezte: kinél lehet itt másokat feljelenteni. A bureau munkatásai nem vettek róla tudomást, a környéken élő polgárok kinevették, majd egy vicceskedvű katonatiszt kijelentette, hogy nála. A fiatalember nyújtotta a markát. Mert az árulás nincs ingyen. Júdást is megfizették. A tiszt hahotázott. A fiatalember megsértődött.
– Én tudom, hol van Petőfi – mondta haragosan.
– Azt mi is tudjuk – mondta a tiszt.
Erre a fiatalember rémes haragra gerjedt, és hangosan kiabálni kezdett a bécsi utcák zaját túlharsogva, hogy az egész osztrák birodalom beleértve a tisztikart egy förtelmes pöcegödör és csak azért rohanták le Magyarországot, hogy kéjsóvár tisztek fiatal fiúk hamvas testéhez jussanak. Az illető katonatiszt egy ideig figyelmesen hallgatta a magából kikelt idegen ordibálását, majd megkérdezte:
– Ezt mégis, honnan tudja?
A fiatalember meglepődött. Abbahagyta a kiabálást, és csendben elkullogott. Mert igaza volt a katonatisztnek. Mindig ez a legalapvetőbb kérdés: ezt honnan tudja. Ha erre nincs válasz, akkor az egész nem ér semmit.
Tehát irkálhatta ő, hogy ha így haladnak a dolgok, hamarosan polgárháború tör ki Spanyolországban, de amikor visszaírták, hogy ezt mégis honnan tudja, csak annyit tudott válaszolni: Augustín de Foxá grófnak hónapok óta sajognak a veséi – azok, amelyek össze vannak kötve a görög főistennel −, és szerinte ez csakis rosszat jelenthet. Amiben lehet némi igazság, mert a Külügyminisztérium most nevezte ki a grófot bukaresti nagykövetnek. Eredetileg Bombayról volt szó. Ha ez nem baljós jel, akkor mi? – próbálta győzködni az otthoniakat.
Miután megírta a leveleit, elégedetten ült le a fehér zongorához és önfeledten merült el a bécsi keringők magával ragadó világában.
Megcsörrent a telefon. A portárs volt és kissé kérlelően, kissé feddőleg kérte: ha lehet, függessze fel a klimpírozást, mert a szomszéd lakosztályba pihenő halott japán császárné nem tud aludni.

Első megjelenés. Látó. 2022. X.

egy képtelen ifjú feljegyzései

Mivel csak Thomas Manni értelemben tartotta magát írónak, e tevékenység ugyanis még inkább nehezére esett, mint mások számára, nagyobb szívfájdalmak nélkül készült megválni a klaviatúrától. Bár nem voltak illúziói afelől, hogy másképp könnyebb volna kifejezni az arra érdemest, látva, miként győz a kép a szöveg felett és a Gutenberg-galaxis betűt is magával rántó összeomlása hogyan idézi vissza a barlangrajzok korát, inkább olyasmire szánta el magát, melynek több értelmét látta. Zavarban a rendjét bővebben… →

– Góóóóóóóóól! Megnyertük a mérkőzést!
– Vége?
– Ennek igen, de ne izgulj, a Sport 1-en is fociznak, amit szintén megnéznék, ha megengeded. Megengeded? – kérdezte provokáló gúnnyal a borotvált fejű férfi Ottokárt.
A vékony csontú, nyúlánk fiatalember  két kezét többször ökölbe szorítva mélyeket lélegzett.
– Mi az, ideges vagy? Manyika! Nézd, hogy rángatódzik a fiatalúr!
Péntekné megrebbenő szemmel pislantott a fiára. Az bizony tényleg pipás volt; mindig az, valahányszor ekkorákat szusszantgat.
– Nem ideges, csak szeretne ő is végre tévézni. Mit szeretnél nézni, Ottika?
A fiú lemondóan legyintett.
– Hozz még egy sört, és kapcsold be a második ventilátort is! – húzta le magáról a férfi a pólóját.
Ottokár undorodva bámult a tetovált testű emberre. Már egy éve, hogy Gedeon összeállt az anyjával, és eközben számtalanszor levetkőzött előttük, de még mindig nem szokott hozzá a macsó hátán terpeszkedő csúf pókhoz.
– Most mit stírölsz? Valami nem tetszik?
A fiú vállat vont.
– Na, álljon meg a menet, nagyfiú! – egyenesedett ki Gedeon a fotelben. – Vagy válaszolsz tisztességesen, amikor kérdeznek, vagy fogod a sátorfád, és fel is út, le is út.
– Szeretnéd, mi?
– Ottika!
– Kuss! – rivallt élettársára gorombán. – Ez a kettőnk dolga, úgyhogy, légy szíves, maradj ki a buliból.
Még csak az hiányzik, hogy ezek ketten itt összefogjanak ellene. De majd megmutatja ő, ki dirigál ebben a kégliben.
– Jaj, ne haragudj! – rettent meg a kicsi, sovány özvegyasszony. – Én csak arra szerettem volna kérni a fiamat, kérjen tőled azonnal elnézést.
– Ja? Az más – enyhült meg a szupermarketi vagyonőr, aki csupán tíz évvel volt idősebb a legénynél.
Hogy akkor mit akart egy 46 éves özvegytől? Hja, haver, a szerelem, az nem ismeri a korhatárt – magyarázgatta kacsintva, amikor eziránt érdeklődött valaki.
– Elnézést? Én? – képedt el Ottokár. – Csak azért, mert bátorkodnék végre én is tévézni?
– Majd utánam, öcsi, utánam. Mégis hogy képzeled? Én alkalmazkodjak egy köcsöghöz?
– Befejeznétek ezt a vitát, gyerekek! – próbálta kifogni a szelet a vitorlából az özvegyasszony. – Gedeonnak igaza van: elvégre mégis csak ő a családfő, másrészt öregebb, akit már a kora miatt is illik tisztelned.
– Hallottad? – terpeszkedett el a fotelben ismét a “„családfő”. – Hozz egy üveg sört apádnak!
– Hozom – engedelmeskedett az asszony alázatosan.
– Nem te! A fiatalúr, ha nem esik le a karikagyűrű az ujjáról.
– Mert?
– Semmi mert! Így akarom, és kész.
– Légy szíves! Nem azért mondom, de ha már illemről beszélünk, talán egy köcsögnek is dukál némi tisztelet. De tudod, mit? Szolgáld ki magadat! – makacsolta meg magát hirtelen Ottokár.
– Szóval nem mész?
– Nem, és nagyon szépen megkérlek, ne nevezd magad apámnak.
Ajaj, kezdődik – borult el az özvegyasszony. Persze nem csoda, hisz első perctől kezdve acsarognak egymásra. Ez valahol, mondjuk, érthető, egyedül az a baj, hogy a mai napig sem barátkoztak össze egy percre sem.
– Különben?
– Különben menj a…
A fiú nagyot nyelt. Csak azért sem ugrik be ennek a bakternek, merthogy megint provokálni akarja, az egyértelmű. Először még azt hitte, ilyen a természete, hogy csak akkor érzi jól magát, ha folyton ledorongolhat valakit. Hiszen még az anyjával is úgy bánik időnként, mint egy cseléddel. Nem is igen érti, miért tűri ezt a mamája. Később változtatott a nézetén: valószínűleg azért hecceli, hogy kiszekírozza őt a lakásból. Hanem abból nem eszik! Mi lenne akkor a mamából meg a kégliből is nélküle? Egyszerre veszítené el mindkettőt.
– No, nézd csak az égimeszelőt, hova akar ez engem küldeni! – sétált a férfi a fiúhoz.
– Sehova sem akar. Igaz, Ottika? – szólt közbe az anya sietve. – Ez csak olyan… olyan kifejezés. Nincs semmi jelentősége.
– Na, majd mindjárt meglátjuk! – lépett Gedeon még közelebb a fiúhoz. – Szóval, hova menjek, kispajtás?
– A sörért, és elnézést, ha valamivel megbántottalak – visszakozott a hosszúra nőtt fiatalember.
– Jól van, öcsi, semmi gond – paskolta meg Ottokár arcát a biztonsági őr. – Már csak a sör van hátra, és tovább nem is zavarlak.
– Hozom – sietett a fiatalember a konyhába. – Tessék!
– Köszönöm, aranyos vagy – húzott egyet a férfi az üvegből, de ki is köpte azonnal. – Pisi. Na, várj, te lótetű! Meg akarsz engem mérgezni? – kapta el a fiatalember lófarkát.
– Engedd el, kérlek, engedd el! – topogott mellettük tehetetlenül Péntekné. – Én vagyok a hibás. Elfelejtettem betenni a sört a hűtőbe.
A férfi dühösen lökte félre az özvegyet, aki hanyatt esett a parkettán. Ott is maradt, félrefordult fejjel, mozdulatlanul.
– Mama! – tépte ki magát a fiú Gedeon kezéből, odafutott az anyjához, és többször gyöngéden megrázta.
Péntekné nem mozdult.
– Mamaaaa! – bődült el a fiatalember. – Jól vagy? Felelj már, az istenért!
A kicsi asszony kinyitotta a szemét, és rámeredt.
– Hol vagyok? Mi történt?
– Kicsit elaléltál – dörmögte megkönnyebbülten Gedeon. – Egyébként kutyabajod, ha jól nézem. Gyere, lefektetlek, angyalkám!
Az asszony ellökte a férfi kezét, szótlanul megvetette az ágyat, lekapcsolta a tévét, és lefeküdt. Élettársa melléje akart bújni, de Péntekné megint csak ellökte magától.
– Mától kezdve a másik szobában, nem, a konyhában fogsz aludni.
– Mi? Én? – rökönyödött meg a kopasz „apuka”.
Mindenre számított, csak arra nem, hogy egyszer még kiküldik a konyhába. Pedig nyugodtan számíthatott volna erre is, miután ilyen bután kikezdett ezekkel. Legalább addig várt volna, amíg  a szipirtyó ráíratja a vagyonát. Most aztán lesheti, mikor kerülhet ismét helyzetbe.
– Miért a konyhába? – mosolygott Ottokár vidáman az anyjára. – Kívül tágasabb, úgyhogy én inkább az utcát javaslom. Egyébként gratulálok, végre te is rájöttél, mit akar tőled őkelme.
– Mit akarok? Mit akarok? Csak egy jó szót, kis figyelmet, amiről minden kóbor kutya álmodik – alakoskodott a vagyonőr. – De hát ilyen az én szerencsém: belém rúgnak, leköpnek. Már gyerekkorom óta, amióta kivert apám a házunkból – törölt ki a szeméből egy láthatatlan könnycseppet.
– Hát ez abszurdum! – ámuldozott a fiatalember. – Hallottad ezt a hóhányót? Először földhöz vág, utána azon tűnődik, miért rúgnak belé az emberek.
– Nono, pontosítsunk: én csak eltoltam Manyikát magamtól. Arról meg ki tehet, hogy megbotlott a szőnyegben? Ettől függetlenül sajnálom, és bocsánatot kérek tőled, angyalkám.
– Jó, jó, jó, rendben van! – tapogatta meg a nő a tarkóját. – Felejtsük el az egészet, de ha még egyszer hozzám érsz, itt, a fiam előtt esküszöm, megfogadom a tanácsát – figyelmeztette Gedeont.
– De mama…
– Pszt, így határoztam, és így is lesz. Most pedig hagyjatok magamra! Gondolkozni szeretnék.
– Köszi, és még egyszer bocsánat! Ezennel én is ünnepélyesen esküszöm, hogy másodszor nem fordul elő ilyesmi – fogadkozott a tar fejű.
– Helyes, és persze Ottira sem emeled többé a mancsodat, különben…
– Tudom, tudom, mondtad már: megfogadod a fiad tanácsát – csókolt kezet a felbőszült özvegynek. – Imádlak. Te vagy a föld legmegértőbb asszonya. Nem is tudom, mit csinálnék nélküled.
Péntekné elgondolkozva sandított a férfira. De fura pasi ez a vagyonőr. Eddig azt hitte, mint minden kivert kutyának neki is gyöngédségre van szüksége, és ő ennek megfelelően is bánt vele. Erre fogja magát, és belémar. Amikor azonban ő is belerúg, már a kezét nyaldossa.
– Elég, elég, ne hízelegj! Most az egyszer megbocsátok, maradhatsz – lágyult el a férfi bókjaitól. – Ottokár, Gedő, legyetek szívesek, és fogjatok kezet ti is egymással!
– Ez nem lehet igaz! – hitetlenkedett a fiatalember. – Úgy látszik, mama, te semmiből sem tanulsz. – Megyek, kiszellőztetem a fejemet. Remélem, mire megjövök, meggondoltad magadat.
– Kellemes szellőztetést! – kiáltott utána kajánul a vagyonőr.
Alkonyodott. A nap vérvörös korongja méltóságteljesen süllyedt lefelé az égboltról. Még egy perc, és a városra ráborult a szürkület. A főutcán, boltokban lassan kigyúltak a villanyok. Langyos szellő fújdogált. Ottokár céltalanul sodródott a tömegben. Legszívesebben beugrott volna valamelyik lokálba. Csakhogy ahhoz sajna pénz is kell, neki pedig még villamosra sem telik momentán – kotort a zsebébe, hátha talál benne mégis valamit. Persze nem talált, nemhogy bankót, de még egyetlen fémpénzt sem. Észre sem vette, hogy kilépett az úttestre, és egy pillanatra rá már el is ütötte egy személygépkocsi. Zutty! A fiú zöttyenve vágódott az aszfaltnak.
– Jól van? – segítette talpra az odasiető delikvens, egy vörös hajú, parfümtől illatos úrinő.
– Jól, jól, kutyabajom, komolyan.
– Hála istennek! Még szerencse, hogy idejében fékeztem. Miért nem figyel jobban a közlekedésre, barátom?
– És maga? – kérdezett vissza a fiú helyett valaki a hirtelen odacsődült tömegben. – Legalább 60-nal hajtott, ha nem 70-nel. Láttam ám én mindent, kezét csókolom. Meg is jegyeztem magamban, hogy az sem lehetett épeszű, aki jogsit adott kegyednek.
– Tessék? – csodálkozott rá a vörös hajú. – Úristen, maga vérzik! – fedezett fel egy apró vércseppet a fiú homlokán.
– Gyilkos! – sikoltott fel egy miniszoknyás tinédzser.
– Jöjjön, szálljon be, kérem, a kocsimba! – fogta karon a nő idegesen Ottokárt.
– De hát semmi bajom, ismétlem.
– Nem baj, azért csak szálljon be! Kérem, a kedvemért! – húzta maga után, betuszkolta a kocsiba, és gyorsan elhajtottak a helyszínről.
– Hova visz?
– A baleseti osztályra.
– Ezzel a karcolással? Kiszállok. Már megbocsásson, de nem fogom kinevettetni magamat.
– Ahogy óhajtja. Azért beköthetem a sebét, vagy azt sem engedi? Épp itt lakom pár méterre a közelben. Egy perc az egész, és megszabadul tőlem, kedves…
– Ottokár.
– Noémi. Érdekes neve van. Tudja, mit jelent?
– Természetesen: birtokot megőrző. Állítólag a híres germán fejedelem, Odoaker nevéből alakult.
– Hm. Nem nyelvész vagy történész maga véletlenül?
– Ki kell ábrándítanom: egyik sem. Csak egy szegény könyvtáros. Legalábbis formailag.
– Ezt hogy érti?
– Csak úgy, hogy eddig még egyetlen könyvtárban sem dolgoztam. Mi több: sehol sem, mióta beléptem a nagybetűs Életbe.
– Vagyis munkanélküli. Elég kellemetlen állapot, de azért még kár lenne ilyen hamar kisétálni belőle.
– Az életből? Miért gondolja, hogy ki akarok belőle sétálni?
– Hát mert olyan… olyan elesett, és ahogy az úttesten bóklászott… Hopp, megérkeztünk! – fékezett a nő egy impozáns ház előtt. – Szézám, tárulj! – kattintott a távirányítón, és már ki is nyílt a rácsos vaskapu.
– Ezt nevezem! – nézett körül Ottokár a kissé elhanyagolt, de még így is pompázatos díszkertben. – Szobrok, szökőkút, swimming-pool. My good, hova pottyantam!
– Tetszik?
– Oltári. Akár a gazdája – bókolt őszintén a vörös hajú, elegáns asszonynak.
– Nocsak! Már hízeleg is a fiatalúr! Ezek szerint kisebb a baj, mint képzeltem. Hanem a fejét akkor is megnézzük – tessékelte be Noémi mosolyogva a szalonba. – Foglaljon helyet, kedves Ottokár!
A fiatalember elbűvölve süllyedt egy fotelbe. Világéletében szerette a szép, finom dolgokat, legyen az ruha, festmény, bútorok… Ám eddig még csak múzeumokban látott effélét – felejtette tekintetét egy gyönyörű, paradicsomi jelenetet ábrázoló festményen. Vajon ki lehet, hol dolgozhat ez a dekoratív szépasszony, hogy megengedhet magának ekkora fényűzést?
– Szabad? – tapogatta meg a fiú fejét Noémi. – Itt van, meg itt is! – fedezett fel a homlokseben kívül még két apró vágást a haja közt, ezeket szesszel szépen, akkurátusan lemosta, végül nyomott rájuk három ragtapaszt. – Így ni! Köszönöm a türelmét, végeztem.
– Én köszönöm, és borzasztóan restellem, hogy ennyi bosszúságot okoztam.
– Inkább ijedelmet. Hú, majd megállt a szívem, amint láttam, hogy felbukik. Megkínálhatom egy pohár whiskyvel?
– Kösz, nagyon kedves, de nem szeretnék tovább zavarni – pillantott az órájára Ottokár.
– Siet? Várják otthon? No persze, a felesége.
– Otthon? – sóhajtott fel fanyarul. – Nem bánom, ide azzal a whiskyvel!

Ennek valami baja van! – libbent a nő a bárszekrényhez. Tán épp emiatt rohant neki a főutcán. Amúgy tisztelettudó, szerény fiatalember, ugyanakkor szexi és férfias, mint Kálmán volt 25 évvel ezelőtt. Ja, még a szemük és orruk is hasonlít – állapította meg sápadtan. Jézusom, de szerelmesek voltak akkor egymásba! Hozzá is ment volna örömmel, ha tiszteletreméltó szülei nem beszélik le róla. Tanulatlan éhenkórász – fitymálták le egymással versengve Kálmánkát. Egy ilyen bumburnyák bádogos oldalán akarsz te karriert csinálni? És ezzel, de csakis ezzel sikerült is megfogniuk, tudniillik tényleg ezt akart, miközben a bádogosban… Hát abba, szó, mi szó, egy leheletnyi becsvágy sem szorult. Mellesleg csakugyan bumburnyák – döbbent lassanként a valóságra, miután egyre ritkábban tudott elbeszélgetni a fiúval. Az ágyban megjárta, ott nem kellett csevegni, hanem utána csak ültek, és hallgattak: nem volt közös témájuk.
– Parancsoljon! A whisky sajnos elfogyott, de talán ez az ürmös is megteszi – töltött Ottokárnak és magának. – Csin-csin!
– Egészségére! – itta ki Ottokár a poharát fenékig. – De most már tényleg mennem kell.
– Messze lakik? Mert ha igen, hazaviszem a kocsival. Egyébiránt bármi gondja van, forduljon hozzám bizalommal – nyomta kezébe Noémi a névjegyét.
– Nagyon köszönöm az ürmöst meg a jóindulatát is, de rajtam már csak a jóisten segíthet – csúszott ki a fiú száján önkénytelenül.
– Na, idefigyeljen, barátom! Miért nem könnyít a lelkén, és meséli el nekem, mi bántja?
– Önnek?
– Miért ne! Igaz, egy icipicit késő van, és a becses neje is türelmetlenül várja már…
– Micsoda nejem?! Nincs nekem semmiféle nejem, asszonyom. Se nejem, se otthonom. Pontosabban van, csak … Nem tartozik magára – gondolta, de aztán mégis kibökte –, csak éppen most készülök elhagyni.
– A feleségét?
– Az otthonom.
– Szegény fiú. Láttam ám én, hogy valami nem stimmel magával. Nézze, nem akarok tolakodni, de, ismétlem, én igazán szívesen segítek, ehhez azonban kissé többet kéne tudnom magáról.
– Megtisztel, de mit szólnak majd a háziak? Például a férje, ha bekukkant, és meglátja, hogy még itthon, este nyolckor is karitatív ügyekkel vesződik?
– Komolyan érdekli?
– Azért kérdeztem.
– Engem nem. Persze, ha, túl… túl idegennek vagy antipatikusnak talál, megértem, elvégre majdnem elgázoltam a városban. Ebben az esetben isten áldja, és felejtsük el az egészet!
– Ihatok még egy pohárral?
– Kérem! Szolgálja ki magát!

A fiatalember arca kezdett kitüzesedni az erős italtól. Lehunyta a szemét, és átengedte magát annak a kellemes bódulatnak, amit általában akkor érzünk, ha megiszunk valamit.

– Alszik?
– Nem, dehogy, csak hallgatom a csendet.
Költő – mosolygott magában a ház asszonya. Valamikor ő is írt verseket, de aztán az élet kiábrándította a versekből. Kár, és Kálmánt sem kellett volna csak úgy szimplán dobnia. Legutoljára egy fiatal nővel, valószínűleg a feleségével látta a strandon napozni. Mellettük egy fiúcska meg leányka játszadozott, nevetgélt. A jelek szerint nélküle is megtalálta számítását a bumburnyák. Tulajdonképpen ő is. Nem mindenben, de nagyjából sikerült valóra váltania az álmait. Vagy… vagy mégse, mert hiszen mégiscsak ő unatkozik itt üres szívvel, egyedül.
– Szóval ott hagytuk el, hogy meg szeretne lépni otthonról.
Ottokár szeme elsötétült.
– Nem szeretnék, de muszáj, még mielőtt agyonverném az apámat.
– Az… az apját?
– Az apámat.
Hajaj – riadt meg a vörös hajú –, nem költő ez, hanem pszichopata, akitől jobb lenne minél gyorsabban megszabadulni.
– Vagy ő engem, s miután kettőnk közül ő az erősebb, nyilván ő nyírna ki hamarabb.
– Kellemetlen, igazán szívből sajnálom, de szerintem még minden jóra fordulhat, úgyhogy menjen szépen haza, és várjon azzal az izé… agyonveréssel – nyújtott kezet a fiúnak.
– Azt hiszi? – bizonytalanodott el Ottokár. – Á, lehetetlen! Nem olyan fickó ám az a bőrfejű, aki csak úgy simán kiengedné anyámat a markából.
– Hogyhogy az anyját? És ki az a bőrfejű?
– Anyám élettársa. Kb. egy éve csapódott az anyámhoz, amit meg is értenék, ha szeretné.
– Nem szereti?
– Csak a házát. No, nem olyan ház az, mint ez a kacsalábon forgó palota, de neki az is megfelel. Engem persze utál, és folyton abban sántikál, hogy elmarjon otthonról.
– Vagy úgy! Hát ezért akar maga lelépni.
– Ne lépjek?
– A dolog nem olyan egyszerű – vakarta meg az állát Noémi, akinek a fejében lassan összeállt a történet. – Ha lelép, lőttek az anyjának, plusz a háznak is. Ha nem, vagy a bőrfejűnek vagy önnek, egyszóval egérfogóba került, barátom.
– Így igaz. Fájdalom én is így érzem – állt fel elborult arccal Ottokár. – Asszonyom, köszönöm, hogy meghallgatott.
– Most hova megy?
– Nem tudom. Majd… majd útközben eldöntöm. Talán a híd alá, vagy vissza, a mamához, és beverem a Gedeon pofáját.
– Várjon! – állt fel az asszony is. – Hadd gondolkozzam még egy picikét – kezdett fel-alá járkálni a szobában. – Volna egy ötletem – torpant meg két perc múlva a langaléta srác előtt. – Maradjon nálam ma éjjel!
– Mit tetszett mondani?
– Aludjon itt, hiszen úgysincs hova mennie, és hagyja békén egyelőre azt a bőrfejűt.
– Pazar! Ohó, nem hiszem! Megtenne értem ilyesmit?
– Ha nem érti félre, szívesen. Van egy faházam odakünn, ott nyugodtan elalhat, aztán meglátjuk. Majd csak kisütünk ketten valamit. Jöjjön, megmutatom, merre van – vezette a faházba Ottokárt. – Na, hogy tetszik?
– Szuper! Ágy, szekrény, asztal… Van itt minden, úgy látom. Talán még főzőfülke is – mutatott a férfi a szemközti ajtóra.
– Is, hozzá spájz, toalett. Nézze meg nyugodtan, addig hozok önnek egy pizsamát – aprított hálóruháért Noémi, de mire visszatért, a fiatalember már az igazak álmát aludta.

Kukurikúúúú! Ottokár kinyitotta a szemét, felébredt. Pár pillanatig értetlenül bámult körbe a bungalóban, aztán eszébe jutott, mi történt. Kikecmergett a rézágyból, és odaballagott az asztalhoz, ahol egy papírlap fehérlett.

Jó reggelt, barátom! Remélem, jól aludt. Élelmiszer a konyhában, ez a kulcs pedig a kapukulcs. 17 órakor találkozunk, ugyanis addig dolgozom. Vigyázzon magára, és, ne kezdjen semmibe, amíg velem nem beszél. Noémi

Oké, akkor reggelizzünk! – sétált át a fülkébe, reggeli után pedig a díszparkba. Micsoda illatok! – szívta magába a fák és virágok illatát. Úszott egy jót a medencében, majd kifeküdt egy kicsit napozni. Ez ám az élet, tiszta dolce vita! – vetkőzött anyaszült meztelenre. Vajon mit gondol az anyja, ugyan bizony hol lehet, miért nem ment haza, hiszen eddig még sohasem maradt ki egyetlen éjjel sem. Biztosan nagyon aggódik most miatta. Eh, annyi baj legyen! Hadd nyugtalankodjék, amíg el nem dönti, hogy számára Gedeon vagy a fia a fontosabb. Dél körül újból megéhezett. Semmi gond, tele a kamra, gyerünk ebédelni! Amint elverte éhét, sétált egyet a városban. Bár nem kívánta megkeresni az anyját, a lába önkénytelenül is odavitte, ahol a mamája pénztárosként, Gedeon pedig biztonsági őrként kereste a kenyerét. Beszóljon? Ne szóljon be? Már majdnem beoldalgott, amikor eszébe villantak Noémi szavai: Vigyázzon magára, és ne kezdjen semmibe, amíg velem nem beszélt. Erre kinn maradt, ám helyette elbandukolt a Városfejlesztési kft.-hez. Ennek volt ugyanis az ügyvezető igazgatója Noémi. De aztán ide se mert bemenni. Utóvégre semmilyen kapcsolatban sincs az asszonnyal. Amiért eltöltött egy éjszakát a házában, még nem nem jelenti azt, hogy csak úgy ki-bejárhat egy ilyen fontos személyhez. Tehát inkább megvárja – kutatott valami virág után, mert ez a személy nemcsak fontos, hanem kivételesen rendes és csinos, irtó csinos is, egyszóval különleges figyelmet érdemel. Ott vannak! Micsoda gyönyörű orgonák! Csak észre ne vegyék, amikor leszakít néhányat. Szerencséje volt, nem vették észre. Ezután várt még tíz percet, aztán megnyílt a kapu, és az udvarról kigördült az asszony kocsija.

– Ni csak, Ottokár! – hajolt ki a szépasszony. – Szálljon be gyorsan, mielőtt újra elütném.
A fiatalember pipacsvörösen csúszott az Opelbe.
– Mit keres maga itt, barátom?
– Semmi különöset, csak errefelé sétáltam, és ha már itt jártam, gondoltam, megvárom – nyújtott át a nőnek három szál orgonát.
– Ó, de aranyos! Tudja, hogy nagyon hasonlít a régi szerelmemre, Ottokár?
– Valóban?
– Bizony. Kissé fittebb volt, mint maga, de a szemük meg a lófarkuk ugyanaz. Valahányszor magára nézek, mindig Danika jut eszembe.
– Megkérdezhetem, miért maradtak el egymástól?
– Nem túl kíváncsi maga, kedves Péntek úr?
– Bocs, igaza van, de hát ön kezdte, én csak rákérdeztem a dologra.
– Mert hülyék voltunk, illetve csak én voltam, mert azt hittem, boldogabb leszek egy tanult, vagyonos férfi oldalán – fintorgott az igazgatónő.

Meg is bánta azonnal, amiért így bizalmaskodik ezzel a kölyökkel. Már az is hiba volt, amikor elvitte a házába. Végeredményben semmi baleset nem történt, ja, még csak fel sem írták a rendőrök, úgyhogy minden lelkifurdalás nélkül faképnél hagyhatta volna Ottokárt.

– Ebédelt?
– Igen, hála a spájzának. Meg fürödtem is a medencében engedelmével.
– És? Hogy határozott: visszamegy az anyjához?
– Nem. Van elég hajléktalan menhely a városban, ahol én is meghúzhatnám magamat. Na nem életem végéig, csak amíg munkát nem találok.
– És ha nem talál? Esetleg az is megeshet, hogy be sem fogadják a menhelyre, ugyanis magának van hol laknia, amit le sem tagadhat, mert ez a személyi igazolványában is benne van.
– Meggyőzött – roskadt magába a könyvtáros. – Ön mit tenne a helyemben?
– Jó kérdés – fogta el Noémi szívét a szánalom, s noha már letett eredeti tervéről, mely szerint munkát kínál a kölyöknek, most mégis visszakanyarodott ehhez az ötlethez. – Én bizony munkát kérnék a Városfejlesztési kft.-től – kacsintott a fiúra, mert azt azért sehogy sem venné a lelkére, ha Ottokár kárt tenne magában, ugyanis, ahogy itt elnézi, hamarabb megy ez a Dunának, mint a híd alá.
– Öntől? – döbbent meg a könyvtáros.
– Például. Épp szükségünk van egy raktárosra. Igaz, nem könyvtári munka, és a fizetés is szerény, de per pillanat ennél többet nem nyújthatunk. Ha úgy vesszük, nincs is olyan távol a két szakma egymástól, csak nálunk nem könyveket, hanem szöget, szerszámot és efféléket rendezget. Ami pedig a dácsát illeti, ott továbbra is ellakhat. Természetesen ingyen, és hogy ne érezze magát adósnak, szabad idejében megmetszi a rózsáim, kicsit odanéz a kutyára, baromfira stb.
– Köszönöm. Ön igazi úriasszony – kapott Ottokár a szeméhez. – A franc egye meg, már megint berepült valami bogár a szemembe!

Raktárosi munka. Pfuj, de utálta! Ő aki mindeddig ideje nagy részét csupa könyv, Tolsztoj, Móricz, Hugo, Goethe társaságában töltötte, most napestig áruátvétellel, kiadással, a raktáron lévő készletek adminisztrációjával bíbelődött. Annál jobban kedvelte a kerti munkát, a fákkal, virágokkal és állatokkal való törődést. De nemcsak kedvelte, értett is hozzá, hiszen a nagyapja kertjében gyakran foglalkozott ilyesmivel.
– Nagyszerű, végre helyrepofozza valaki ezt a kertet is – dicsérte meg gyakran a mérnöknő. – Valamikor volt ugyan egy kertészem, de az folyton részeg volt, ezért hamar útilaput kötöttem a lábára.

Hét közben elég ritkán, akkor is csak futólag találkoztak. A hétvégi partik azonban, melyekért élt-halt Noémi, sűrűn összehozták a legénnyel. Ilyenkor Ottokár be is vásárolt, grillezte a húsokat, felszolgált, és apró szívességeket tett a hölgyeknek. Noémi eleinte elnézte, de aztán bosszantani kezdte a fiú túlzott szolgálatkészsége.

– Ajánlom, vigyázzon ezekkel a spinkókkal, mert nem minden férj díjazza felesége szabad elveit. Egyébként is mi a csudát lát bennük? Talán szebbek, kívánatosabbak, mint én vagyok? – tréfálkozott vele pajzánul.
Hűha, féltékeny! – nyugtázta magában meglepetten Ottokár. Máig úgy tekintett az asszonyra, mint egy csodatevő Mária-képre, aki segített rajta, amikor bajban volt. Szó se róla, azért látta ő, hogy szép és ingerlő. Még azt is észrevette, hogy, vice versa,[1] a nő sem vélekedik róla másképpen. Hát istenem, ez is előfordul, de ha már valaki féltékeny, nem árt, ha résen van, mert nem olyan biztos, hogy másodszor is kihúzza őt a lekvárból. És akkor agyő, édenkert, mehet vissza a bakterhez.
Ősszel elmaradtak a nagy baráti piknikek, ám Noémi továbbra is főzőcskélt. Hétköznaponként többnyire az önkormányzati menzán étkezett, de amikor eljött a vasárnap, egész reggel sütött-főzött a konyhában. Ez volt a hobbija, és hogy ne étkezzék magában, újabban meghívta Ottokárt is ebédre. Hiába, tetszett neki a lófarkú, s miután mindkettő művelt, nyíltszívű ember volt, remekül elszórakoztak egymással.
– Nézze ezt a göncöt! – mutatott neki egyszer egy öltönyt Noémi. – Legyes szíves, próbálja fel, hátha illik magára.
Illett, oda is ajándékozta azonnal.
– Köszönöm – ölelte át meghatottan Ottokár.
– Nem a legújabb divat szerinti, azért megjárja. Megkérhetem, hogy a farmer helyett ezt hordja ezentúl?
Október elején elkezdett hűlni a levegő. De még mindig kellemes meleg volt, különösen a déli órákban, ezért egy vasárnap kifeküdtek a kertbe napozni.
– Lám-lám megvan ám a globális felmelegedésnek is az előnye – pihegett a formás, hosszú combú háziasszony. – Ha így haladunk, felfalja a nyár az őszünket, utána a telet, és…
– Megfövünk, mint egy tyúktojás.
– Dehogy fövünk – nevetett Noémi. – Akkor jutunk másodszor az édenbe. Na, jöjjön, ússzunk egyet, Ádámka!
– Én inkább maradnék. Szeretném meghallgatni a híreket – kapcsolta be Ottokár a rádiót. –Semmi érdekes! – fordult a medence felé ásítva, és sehogy sem értette, hova tűnhetett Noémi, amikor az előbb még ott lubickolt előtte.
– Mérnöknő!
Csend, csak a madarak énekeltek a lombok közt.
– Hahó!
Rosszat sejtve gázolt a medencébe, és a kristálytiszta víz alatt rögtön felfedezte a főnökét. Közelebb úszott, és elhalványodva látta, hogy apró buborékok törnek a felszínre.
– Atyaúristen, ez fuldoklik!
Kihúzta a partra, és kitapintotta nyaki erén a szívverést. A nő szíve gyengén, de még dobogott. Ekkor nekilátott az elsősegélynyújtásnak. Megtornáztatta, és szájával levegőt fújt Noémi tüdejébe. Fáradozását csakhamar siker koronázta: az asszony magához tért, és kihányta a vizet magából.
– Jaj, de rám ijesztett. Ha csak néhány másodperccel később érkezem, most tényleg a paradicsomból hallgatja a cinegék trilláját. Mi történt?
– Kicsit hideg volt a víz, és elfogta a görcs az izmaim. Képzelheti, hogy egy szempillantás alatt elmerültem, így aztán még segítségért sem kiálthattam.

Ettől a naptól kezdve Noémi hatványozott figyelemmel bánt a férfival, és mindent megtett azért, hogy jól érezze magát a házában. Legelső lépésként még aznap kiköltöztette a faházból, és átadott neki egy pazarul berendezett, tévével, számítógéppel és telefonnal ellátott helyiséget.
– Használja egészséggel, hozzá a fürdőszobát és konyhát, kedves barátom.
– De hölgyem, ez sokkal több, mint amennyit megérdemlek. A dácsa még hagyján, azért én megdolgoztam, de egy ilyen szobáért már albérletet illene fizetnem.
– És?
– Ennyi pénzem nincs, hiszen ön tudja a legjobban, mennyit keres egy raktáros.
– És? Kértem én ezért egy fillért is? Ezenkívül, kérem… kérlek, ne szólíts többé hölgyemnek. Mától kezdve Noémi vagyok, te meg Ottika. Továbbá olyan szót se halljak, hogy albérlet, mert az az ember, aki megmentette az életem, számomra sokkal több, mint egy szimpla albérlő.

Egy héttel később, újabb, ezúttal még váratlanabb hírrel lepte meg Ottokárt:
– Felvettünk egy raktárost… helyetted.
– Micsoda! – hökkent meg a Ottokár. – Ezt értsem úgy, hogy kirúgtok?
– Isten őrizz, dehogyis! Felőlem maradhatsz, de akkor más foglalja el a városi könyvtárnál a helyedet.
– Stop! Álljon meg a menet! Ehhez fel kell ám előbb venniük – meredt Noémi arcába, akiből hirtelen kipukkant a nevetés.
Na látják! Így megy ez, mióta világ a világ, akkor is, ha szocialista, meg akkor is, ha kapitalista urak vezetik. Amit Ottokár nem tudott elintézni egy év alatt, az megoldódott egy kurta telefonhívással. Ja, egyedül arra kel ügyelni, kik veszik fel a telefont.
– Rézpataky-rezidencia? – köhögött valaki Noémi videós kaputelefonjába egy vasárnap.
– Igen. Kit keres? – fürkészett a topogó, szakállas férfi arcába.
Hideg, téli reggel volt. A hó sűrű pelyhekben szitált odakinn.
– Jocó vagyok.
– Milyen Jocó?
– Hát a Schmidt. Nem ismersz meg? Dr. Schmidt József, az exférjed.
– Bocs, nem ismertelek meg ilyen torzonborzosan. Kocsival vagy?
– Azzal. Beengednél?
– Tessék! – engedte be kelletlenül. – Ülj le, és bökd ki gyorsan, mit akarsz!
– Ejnye, de sietsz. Öt év óta nem láttuk egymást, és te máris kitennéd a szűrömet? Egyébként semmit sem akarok. Volt egy kis dolgom errefelé, így néztem be hozzád is, hadd lássam, hogy irul-virul az én exnejem.
– Köszönöm, megvagyok, s miután semmit sem akarsz, ajánlom magamat.
– Még mindig haragszol rám?
– Ugyan! Ami elmúlt, elmúlt – vont vállat a Rézpataky-villa asszonya. – Elváltunk, elmentél: vége, pont. Már el is felejtettem az egészet.
– Nem mentegetőzésként mondom, de, remélem, ma már te is belátod, hogy ebben az országban egyetlen orvosnak sincs jövője.
– Lehet, én nem politizálok. Én csak annyit tudok, hogy aki a hazáját és feleségét szereti, nem hagyja ott néhány plusz dollárért. Különösebben nem érdekel, de… legalább megérte? Mert ha történetesen mosogatsz, vagy netalán szendvicsember lett belőled…
– Gúnyolódj csak, gúnyolódj? Sajnos ki kell ábrándítsalak, mert igenis megérte, és csak azt bánom, miért nem mentem ki hamarabb. De ezt hagyjuk most, inkább arra válaszolj, mit csináltál magaddal? Becsület szavamra, te semmit sem öregedtél, ugyanakkor szebb és kívánatosabb vagy, mint öt évvel ezelőtt.

– Nem öregedtem? – sétált csípőjét riszálva a tükörhöz. – Az tény, hogy lefogytam, azért a ráncok engem sem kímélnek – tapogatott végig a homlokán.
– Érdekes, én egyet sem látok belőlük – cammogott közelebb a pocakos, kopaszodó úriember. – Szabad? – simogatta meg Noémit. – Bőröd, mint a bársony, „a te két emlőd olyan, mint két vadkecske, amelyek a liliomok közt legelnek”[2] – csúsztatta kezét a formás halmok közé.
– Megkergültél! – lépett oldalt dühösen a mérnöknő. – Tapogasd a feleséged, te vaddisznó! Mégis mit képzelsz? Egyik percben eldobsz, a másikban lerohansz? Lehet, hogy nálatok, Bécsben így szokás, de itt utoljára tettél ilyet, mert legközelebb, esküszöm, be sem engedlek. Úgy, és most iszkiri, tűnj el a házamból!
Ebben a pillanatban kopogtattak, és Ottokár lépett a szobába.
– Bocsánat, zavarok?
– Nem, dehogy, gyere csak be nyugodtan! Doktor úr, örvendtem a szerencsének.
– Úristen, nem is mondtad, hogy beteg vagy! – riadt meg a könyvtáros. – Doktor úr, súlyos? Mi baja a…
– Hadd mutassam be a férjemet – villant meg a nő szeme. – Péntek Ottokár, a városi könyvtár igazgatója – hunyorgott titokban a férfira.
– A… a férje? – hűlt el az Ausztriába települt belgyógyász. – Örvendek. Dr. Schmidt József, szolgálatára.
– Szóval mi baja a… feleségemnek?
– Nyugodjék meg, semmi különös, csak egy enyhe gyomorrontás. Várjon, felírok valamit. Tessék, váltsák ki máris, és ha nem használ, keressenek fel a rendelőmben további vizsgálat céljából.
– Köszönöm, doktor úr.
Alig távozott az orvos, Noémiből kirobbant a nevetés.
– Most mi van? Rajtam nevetsz vagy az orvoson?
– Hahaha, hehehe, tudod ki volt ez az úriember?
– A háziorvosunk.
– Nem, az exférjem. Figyelted, hogy bámult ránk, amikor úgy mutattalak be, mint a férjemet?
– Tehát ő volt az. No, de miért neveztél férjednek?
– Ó, csak úgy tréfából. Hadd irigykedjék a vén kecske, amiért ilyen fiatal férjem van.
– Aha! És ez olyan mulatságos?
– Na hallod: te meg én… Hiszen az anyád lehetnék.
– És? Attól még elvehetnélek, ha akarnád. Bocs, most én vicceltem.
Az asszony szeme másodszor is megvillant.
– Vigyázz, mert még meggondolom, ha már olyan bolond vagy, hogy feleségül vennél egy negyven éves vénasszonyt – ingerkedett vele kacéran.

A fiatalember szíve szaporábban kezdett dobogni. Már első perctől fogva tetszett neki a mérnöknő. Előbb csak mint nő, aztán megtanulta becsülni benne a melegszívű, intelligens embert is. Mennyire más nő ez, mint azok az üresfejű plázacicák, akikkel hébe-hóba ágyba bújt. Igazság szerint szívesen kikezdene vele is, ha a hála vagy isten tudja, mi miatt tabuként nem tisztelné.

– Vénasszonyt? Ne nevettesd már ki magadat! Különben sem nézel ki többnek harmincnál.
– De szépen tudsz hazudni. Azért köszönöm, így is jólesett.
– Nem, nem, ez a színtiszta igazság, és ebben a percben csak azt bánom, miért nem lehetek legalább tíz évnél öregebb.
– Miért?
– Mert akkor komolyabban vennéd az albérlőd.
A nő ringó léptekkel indult a hálószobájába, az ajtóban megfordult, és magához intette a könyvtárost.
– Gyere, mit állsz ott, mint egy sóbálvány?

Ottokár és Noémi kapcsolata színleg semmit sem változott. Otthon együtt éltek, aludtak, kifelé azonban eljátszották a nagynéni és unokaöcs szerepét. Tiszta ügy, amiben nem is lett volna semmi zökkenő, ha Ottokár nem zúgolódik emiatt.
– Azt, hogy nem jössz hozzám, üsse kő, ez a trendi manapság, de hogy egy kis korkülönbség miatt reggeltől estig hazudjunk… Látod, ez sehogy sem fér a begyembe. Néha az a benyo­másom, hogy szégyellsz engem, nyuszikám.
– Tizenhat év nem kis korkülönbség. Szégyellni téged pedig nyilván nincs okom, ugyanis én vagyok az idősebb, és ilyen esetben legfeljebb a fiatalabb restelli a másikat – nézett a nő Ottokár szemébe.
– Igaz, igaz, erre nem gondoltam. Bocsáss meg, haragszol?
– Nem, persze, hogy nem, de ami tény, az tény: a világ egyelőre még nem elég érett ahhoz, hogy az ilyen kapcsolatokat is megértse.
– Nem kellene mégis házasságot kötnünk, nyuszikám? – vetette fel a kérdést tíz év múlva Ottokár.
– Az bizony jó lenne – bólogatott nagyokat Péntekné, aki szintén hozzá költözött, miután Gedeon mindenéből kitúrta.
Így ért véget a nagy románc, amit Ottokár réges-rég megjósolt. De még így is szerencsésnek mondhatta magát a kasszásnő, hiszen a bőrfejű akár agyon is verhette volna, amikor rájött az ihatnék.
– Minek? Talán egy papír megvéd attól, hogy elváljunk?
– El akarsz válni a fiamtól? – rezzent össze Péntekné.
– Szó sincs róla, csak kérdeztem.
– Nem. Legfeljebb megnehezíti, merthogy ehhez pénz, ügyvéd és idő is kell, nem szólva arról a tömérdek méregről, amit le szoktak nyelni ilyenkor – ismerte el a fiatalember.
– Akkor meg mi nyugtalanít? Esetleg az anyagiak, ki örökli a villát, pénzt, autót és egyéb javakat? Biztosítalak, manapság egy élettársnak szinte ugyanazok a jogai, mint a törvényes há­zastársnak.
– Tudom, csupán az a bökkenő, hogy még élettársak sem vagyunk, ugyebár.
– Hogy te milyen aggályos vagy! Ám legyen, a kedvedért megírom a végrendeletem, és mindenemet… rád hagyom.

Rá is hagyta, amire főként az bírta, hogy egyre gyengébb és gyengébb lett. Az orvos szerint sorvadnak az izmai, ajánlatos lenne megmasszírozgatni őket, és tornázni, tornázni. Az igazgatónő ugyancsak megszeppent, és elkezdett törődni magával. Fizioterápiára járt, gyógyszert szedett anélkül, hogy Ottokárral is megosztotta volna a gondjait. Majd elmúlik, minek idegesítse ezzel is az emberét? – reménykedett a jóasszony. Mindhiába: állapota lassan, de fokozatosan  rosszabbodott, így kénytelen-kelletlen bevallotta, milyen betegség támadt rá.

– Jaj, ne! – futott ki minden vér a férfi arcából. – De hisz ez rettenetes! És biztos, hogy nincs remény?
– Izomatrófiára nincs. Szerencsére eddig csak a nyakamat érintette, a többi izmom viszonylag fitt maradt. Viszont számítanunk kell arra, hogy idővel tolószékbe kerülök, és utána rokkant nyugdíjasként már csak itthon tekerek egyik szobából a másikba – vázolta fel jövőjét remegő hangon, ám blazírt arccal Noémi.

A férfit szinte megbénította a szánalom és tehetetlenség érzése, és csak állt, könnybe lábadt szemmel, szótlanul. De hát mit is mondhatott volna? Hogy azért se adja fel, és ha már az orvostudományban nem bízik, bízzon a csodában? No persze, a csodában, már ha egyáltalán létezik még ilyesmi.

Egy év múlva Noémi lebénult, és tolószékbe kényszerült.
– Íme, a Városfejlesztési kft. ügyvezető igazgatója – mutatott magára ekkor a mérnöknő. – Pontosabban, ami maradt belőle. Ezek után csöppet sem csodálnám, ha fognád a sátorfád, és egyszerűen lelépnél.
– Na, akkor, nem ismered a fiamat – tiltakozott Péntekné. – Ő ugyanis még ismeri a becsület és hála fogalmát.
– Becsület? Hála? – húzta el a száját az öregedő, de még mindig szép asszony. – Köszönöm szépen, nagyon lekötelez, de ha csak a miatt tart ki mellettem, máris felhúzhatja a nyúlcipőt.
– Nem a, hanem e miatt – tapadt a férfi Noémi szájára. – Világos, vagy magyarázzam meg külön is?
Egyrészt spórolási okokból, másrészt amiért Ottokár mindennél többre tartotta a személyes kontaktust, nemsokára maga is nekifeküdt a gyógytorna és masszázs tanulásának, hogy később átvegye a terapeuta szerepét. Néha, Noémi kifejezett kívánságára elkocsiztak egy-egy misére. Szegény nő minden módszert bevetett, beleértve a hitet, csodát is, ami visszahozhatná Ottokár ölelő karjába.

Ezekben a válságos időkben ismerkedett meg a férfi Lídiával, a megyei könyvtár új takarítónőjével. Eleinte észre sem vette a rövid hajú, tűzrőlpattant bombázót. Nem úgy a bombázó, aki addig-addig kacérkodott Péntekkel, amíg sikerült magára hívnia a figyelmét. Hanem ennél messzebb nem jutott. Ejha, hogy ezt a lófarkút milyen kemény fából faragták! De várjál csak, adod te még alább is – rohamozta meg újult erővel, amíg a férfiban mocorogni nem kezdett a … Szeretet? Nem, mert ő továbbra is Noémit lájkolta. A kedvességét, műveltségét, ami a taka­rítónőt távolról sem jellemezte. De ha nem szerette,  akkor mi vonzotta annyira, hogy lassanként már többet gondolt rá, mint az asszonyra. Amikor erre ráébredt, mert végül is ráébredt, kerülni kezdte Lídiát.
– Állj! – állta el az útját egyszer a városban Lídia. – Te kerülsz engem, lófarkú.
– Én, dehogy kerüllek, illetve… Gyere, igyunk meg egy kávét, és öntsünk tiszta vizet a pohárba. Az a szitu, hogy… – kortyolt kávéjába Ottokár. – Kicsit nehéz, mert eddig még sosem beszéltem neked…
– Noémiról?
– Hm, úgy látom, ismered.
– Vili, ismeri itt mindenki a tolószékes nagyasszonyt.
– Akkor nyilván azt is tudod, hogy élettársak vagyunk immár tizenkét éve.
– Tizenkét éve? – csettintett a bombázó. – Hogy bírtad ki ennyi ideig? Bocs, folytasd csak! Csupa fül vagyok.
– Az egésznek nem volna különösebb jelentősége, ha te meg én… Szóval szimpla kollégák maradunk.
– Miért, nem így van? Talán lefeküdtem veled, vagy mi a fene?
– Természetesen nem, csak lelkileg… Az az igazság, hogy ma már sokkal közelebb érezlek magamhoz.
– Igazán? Akkor elég jól titkoltad, mert én semmit sem vettem észre mostanig. Még a végén kiderül, hogy belém zúgtál, lófarkú.
– A… azt éppen nem, de…
– Szóval nem szeretsz – szögezte le dühösen, amiért a férfit a mai napig sem tudta az ujja köré csavarni. – De ha se nem dugtunk, se nem csípsz, mi a problémád? Á, ne is folytasd: Noémi!
– Igen, Noémi. Tudod, milyen nagybeteg, de ettől függetlenül sem érdemli meg, hogy ilyen csúful átrázzam. Meg te sem, ezért nagyon szépen megkérlek, legközelebb ne hívj többé ká­vézni, diszkóba stb. A legtanácsosabb persze az lenne, ha másik állást keresnél.
– Na ne mondd! – húzta össze szemöldökét. – De miért én? Ha már itt tartunk, vagy azt hiszed, olyan könnyű manapság munkát találni?
– Sajna nem, meg nem is igazságos, ha jobban belegondolok, elvégre nekem van bajom veled, és nem fordítva – ismerte el a férfi kelletlenül. – Mindegy, a lényeg lényege: hogy utoljára ültünk így együtt asztalhoz.
– Megtisztelsz – ironizált vele a takarítónő. – Halló, pincér! Kérem, hozzon nekem egy Martinit! Te mit iszol? Utoljára, búcsúként – tette hozzá fanyarul.
– Én… Nem is tudom. Ugyanazt.

Megittak egy pohárral, aztán még eggyel és még eggyel, különösen Lídia.
– Most pedig, Ottikám, irány a b. nejed ! – állt fel kissé inogva az asztaltól. – Szeretném végre megismerni a nagyasszonyt.
– Semmi akadálya, előbb azonban hazaviszlek, ugyanis elég szépen bekávéztál – támogatta ki a bárból a könyvtáros, és leintett egy taxit az úttesten. – Hol laksz?
– Táncsics utca 34.
– Megérkeztünk. Ébresztő, kisasszony!
– Máris? – rezzent fel a takarítónő, valahogy kikászálódott a kocsiból, de már a lábán alig bírt megállni.
– Várj, beviszlek. Szabad a kulcsot?
A nő albérletben lakott, de külön bejáratú szobában, így nem is találkoztak senkivel.
– Na, megyek. Isten áldjon, és, ismét kérlek, ne haragudj, amiért nős ember létemre, vagyis … Eh, nem számít! Bye-bye, sok szerencsét!
Lídia átölelte a férfit, s mint egy vércse csapott a szájára, miközben Ottokár kezét rátolta a mellére. A könyvtáros megszédült, és tehetetlenül hagyta, hogy a nő magára húzza a rekamién.
– Szeretsz?
Nem válaszolt. Hazudni nem akart, hát inkább hallgatott. Hanem a szeme, keze mindent elárult. Levetkőztette a lányt, egymás után kétszer magáévá tette, majd kisurrant a szobából.

Az első szerelmes ölelést még sok, szenvedélyesebbnél szenvedélyesebb összeborulások követték. De azt a szót, hogy szeretlek, Ottokár ezután sem mondta ki. Nem is oktalanul, mert csakugyan nem szerette a bombázót. Túl nyersnek, kissé műveletlennek és számítónak is tartotta. Annál nagyobb hatással voltak rá a bájai: fekete, fiús frizurája, nagy szeme, búján ívelő csípője… Tulajdonképpen ez vonta magára első perctől a figyelmét, de csak miután szeretkeztek, vált tudatossá benne, mi vonzotta őt eddig a leányhoz. Alighanem emiatt érezte aztán egyre gyakrabban, hogy olyan nő mellett pocsékolja el legszebb ifjú éveit, aki ilyen szempontból semmit sem jelent a számára. Az elején persze kívánta, de ahogy öregedett a mérnöknő, úgy hi­degedett el fizikailag tőle az immár 36. esztendejében járó Ottokár.

Lídia megelégedetten figyelte, hogy bomlik érte a lófarkú épp akkor, amikor már-már azt hitte, kicsúszott a markából. Ennél többet nem is akart elérni. Számára Ottokár nem volt más, mint egy jópofa bélyeg, amivel gazdagítani kívánta az albumát, s miután ez sikerült, új bélyeg felé kacsintgatott.

Csakhogy észrevette ezt a férfi is, amitől aztán végképp kiborult. Nem csoda, hisz majd belebetegedett abba is, hogy megcsalta Noémit. De ha már megtörtént, csak nem hagyja, hogy két szék közül a pad alatt maradjon.
– Látom, meguntál – sóhajtotta bánatosan. – Egyáltalán szerettél te engem valaha?
– Annyira, mint te biztosan.
– És most?
– Mit most? Te visszamész a mámihoz, én meg férjhez megyek valakihez, elvégre már én is túl lennék a 30-on, s miután hozzád nem mehetek…
– Ki mondta, hogy nem mehetsz? – szakította félbe türelmetlenül.
– Hát elvennél? – nézett nagyot a meglehetősen becsvágyó takarítónő, aki nagyon is tisztában volt azzal, mennyire ragaszkodik Noémihoz a főnöke.
– Persze – vörösödött el Ottokár.
– Ezt nem tudom elhinni. Jól meggondoltad ezt, lófarkú?
– Jól – biztosította Lídiát; meghányta-vetette ő ezt magában elégszer, és csak az alkalomra várt, hogy megkérdezze.
– És a nagyasszony? Volna szíved magára hagyni egy magatehetetlen rokkantat?
– Ilyen az élet!  – sütötte le a szemét szégyenkezve. – Mindenkinek megvan a maga sorsa, keresztje. Szerencsére nem vagyunk házasok, így nem kell hivatalosan is elválnunk.
– Hivatalosan nem, de mi lesz a házzal, mert ha nem vagytok házasok, örökölni sem tudod, ha jól sejtem. Hacsak nem hagyta rád a nagyasszony.
– És ha nem? Akkor már nem is jönnél hozzám, a keservit?
– Ne te ne, mióta káromkodsz így, apukám?
– Nem káromkodok, csak kérdezem.
– Képzeld el, hozzád mennék. Azért az sem mellékes, hogy egy villában vagy albérletben fekszünk le estenként. Láttad, ugye, hol lakom. Igazán semmi kedvem, hogy életem végéig egy nyomorúságos odúban húzzam meg magamat.
– Tisztában vagyok vele, de ne aggódj, Noémi minden vagyonát rám íratta.
– Brávó! Látom, jól sáfárkodtál az időddel.
– Nem sáfárkodtam, így alakult.
– Elhiszem, paci, elhiszem, csakhogy mi haszna, ha a villát, autót stb. csak a Rézpataky asszony halála után öröklöd. Na, pá, aludjunk egyet a dologra!
– Aludjunk – szorította össze szívét a félelem, amiért elveszítheti Liduskát. – Nem vigasztalásként, csak mint tényt közlöm, hogy már nem sok van hátra szegénynek, és akkor rögtön hozzám költözhetsz – restellte ismét el magát, hogy pont azzal kecsegtet valakit, amire alapozni felér egy istenkáromlással.
– Pontosabban?
– Két hónap, egy év. Elég nehéz megjósolni effélét.
– OK, kivárom. Egyetlen feltétellel: ilyen szó, hogy holtomiglan nálam nem létezik. Nem vagyok én apáca,/Nem élhetek bezárva – zendített rá Schöck Ottó közismert dalára. – Vágod? Én, kérlek, szabadnak születtem, és az is kívánok maradni, éppen ezért lehet, hogy nem is megyek hozzád feleségül.
– Hogyhogy? – ütközött meg a könyvtáros. – Hiszen nincs öt perce, hogy az ellenkezőjét ígérted.
– Azt ígértem volna? Akkor visszavonom, bár ettől még nyugodtan élhetünk együtt is. Úgy ahogy te élsz Noémi asszonnyal. Megegyeztünk?

Ottokár belement. Nem is tehetett egyebet, amennyiben a lányt meg akarta tartani. Hanem a nőt továbbra is lelkiismeretesen ápolta, miközben Lídia alig várta, hogy meghaljon. Meg is kér­dezte szinte hetente.
– Hogy van a naccsága, bírja-e még sokáig?
– Egyelőre bírja, de az isten szerelmére, hogy lehetsz ilyen kegyetlen! Nem tudod türelmesen megvárni, amíg jobblétre szenderül?
– Juj de szépen mondtad! Nem írsz te titokban verseket?
– Már nem, csak hát az illem, az emberség…
– Eh, széplelkek! – legyintett lenézően.
A továbbiak során azonban már bölcsen hallgatott az asszonyról. Ehelyett arról kezdett beszélni, mi volna, ha beköltözne hozzájuk.
– Hová?
– A dácsába. Tudod abba a csini faházba, amiről annyiszor meséltél – remegett meg az ötlettől, hogy Noémitól alig pár méterre kettyinthet a férfival. – Albérletnek megfelel, és megvan az az előnye, hogy senki sem láthat meg, amikor együtt lógunk a városban.
Hűha, zsonglőrmutatvány égő fáklyákkal! – verte ki Ottokár homlokát a veríték. De már ebbe is belement. Elég perverz idea, ezzel szemben itt valóban senki sem láthatja meg őket kettesben.
– Megpróbálhatod, föltéve, hogy semmit sem tud rólunk. Sírd el neki, hogy árva és nagyon- nagyon szegény vagy, a férjed alkoholista, és állandóan ver téged. Amilyen vajszívű, biztosan megsajnál, s talán még bérleti díjra sem tart igényt.

Noémi  nem sokat vacillált, pöccre befogadta a bombázót, s vele együtt két kóbor macskát és kiskutyát.

– Nem lesz ez sok egyszerre? – nevetett Ottokár. – Ki fogja a baromfik mellett ezeket is gondozni?
– Hát te, meg én, meg Lídia. Tudod, az a boldogtalan asszony a faházból.
Így éldegéltek együtt hónapokig békében, amíg a bombázó bele nem unt ebbe is.
– Elég! Ami sok, az sok – vágott indulatosan földhöz egy poharat. – Ezt én nem vállalom tovább, feladom. Mi vagyok én, állatetető? Lehet, hogy nektek ez a hobbitok, de én ki nem állom ezeket a hápogó, ugató szörnyeket. Elég nekem, mit elég, túl sok nekem a könyvtárban a seprű is. Ebben csak az vigasztal, hogy a munkatársam, a Földiné diplomásan is ugyanezt csinálja. Már csak arra lennék kíváncsi, hol fogok dolgozni, ha elveszel. Remélem, nem hagysz tovább seperni.
– Magától értetődik. Legrosszabb esetben otthon maradsz, és alászolgája.
– Kösz – jutalmazta meg egy csókkal a könyvtárost. – Mindig tudtam, milyen rendes hapsi vagy. No de mikor, könyörgöm, mert ahogy elnézem, a mélyen tisztelt asszonyság nem nagyon siet meghalni. Basszus, elfelejtettem, milyen érzékeny vagy ebben a kérdésben.
A férfi keze önkénytelenül megrándult, de aztán lenyelte ezt a sértést is. Tisztában volt vele, mekkorát vétkezett, és vétkezik folyamatosan a mozgássérült nő ellen, ergo nincs joga elítélni Lídiát. Eldőlt a rekamién, és szórakozottan szemlélte, mint tesz-vesz a takarítónő a faházban. Huh, ha most hirtelen rájuk nyitna Noémi! Ami azt illeti, ő sem igen bánná már, ha nem kellene nap mint nap titkolózni, bujkálni – hunyta le a szemét fáradtan. Vajon gyanít-e az öreg hölgy róluk valamit? – tette fel a kérdést újból és újból magában.

– Alszol?
– Nem, csak úgy mélázok, töprengek.
– Miről?
– Rólad, a jövőnkről.
– Meg Noémiról – csipkelődött Lídia. – Lehet, hogy nem hiszed, azért én sem nézem örömmel, ahogy kínlódik itt előttünk. Ilyenkor mindig az jár az eszemben, nem lenne jobb, ha…
– Meghalna?
– Logikus, ha már úgysem épül fel. Legalább nem szenvedne annyit, nem igaz?
– Hát… van benne valami. Isten bocsássa meg bűnömet, de nekem is így tűnik – ismerte be a férfi zavartan.
– Én inkább szánalomnak nevezném, úgyhogy ostobaság volna emiatt lelkiismeret-furdalást érezned – simogatta meg Lídia Ottokárt.
– Nem érzek.
– Dehogynem. Pedig szerintem még az sem lenne bűn, ha… Kérlek, ne érts félre, de ezek után ugyancsak az lenne logikus, ha besegítenél egy kicsit a… kaszásnak – villant meg a nő szeme.
Péntek úr úgy ugrott le az ágyról, mintha kígyó csúszott volna a pléd alá. Odarohant a ruhájához, és elkezdett sebesen öltözni.
– Most hova mész? Valami rosszat mondtam, édesem?
– Rosszat? Megáll az eszem, esküszöm. Nem is tudom, a diliháznak vagy a rendőrségnek telefonáljak.
– Hóhóhó, hátrább az agyarakkal, lófarkú! Ez csak egy jóakaratú vélemény, amiről mostanság egyre több szó esik. Még nevet is kapott, úgy hívják, hogy atanázia.[3]

Erre a szóra megtorpant. Ez bizony nem mese, és a lány is csak azt mondta, amiről maga is sokat hallott beszélni.

– Mindegy, ez akkor is gyilkosság. Az élet isten adománya, s mint ilyent csakis ő veheti el tőlünk – dünnyögte.
Noémi betegsége lassan de biztosan haladt a végkifejlet irányába. Izomsorvadása átterjedt a törzsére, karjára, egyedül a légzőizmai működtek még úgy-ahogy. Ennek sorvadását azonban már nem akarta megvárni.
– Altassanak el! – esdekelt az orvosnak egy-egy hevesebb rángógörcs után. – Ne hagyjanak tovább kínlódni!
– Sajnálom, ezt a beavatkozást sem a törvény, sem az orvosi etika nem engedélyezi Magyarországon – dadogta megindultan az orvosa.
És ebben már Ottokár sem segített, bármennyire is szorgalmazta Lídia és Noémi egyaránt. Pedig egyszer az ő fején is átsuhant, mennyivel egyszerűbb volna minden, ha örökre elaludna a nagyasszony. Nem kéne más hozzá, mint egy halálos adag dormicum. Vagy még annyi sem, csupán hébe-hóba kihagyni egy-két gyógyszert, gyúrást, jeges fürdőt stb. Ettől az ötlettől rémült csak meg igazán! Istenem, hová jutottam!

– Megkérték a kezem, lófarkú – jelentette be egy napon Lídia.
– Már megint? Gazdag pasi?
– Te mit gondolsz?
– Tehát elhagysz. Talán jobb is így, mint minden nap azért görcsölni, mikor mondod be az unalmast – bandzsított rá gyanakodva a könyvtáros, ugyanis riogatták ezzel őt már máskor is, aztán kiderült, hogy csak taktikázik a leányzó.
– El. Vártam, amíg várhattam, de már az én türelmem is elfogyott. Neked megvan a magad élete, hadd legyen meg az enyém is.
– Mikor költözöl?
– Attól függ. Egy hét, hónap múlva, vagy… hamarabb szeretnéd?
– Nekem nyolc. Addig maradsz, amíg jólesik. Sok boldogságot! – adta a közömböst, míg a valóságban majd megszakadt a szíve egyrészt a leányért, másrészt az asszonyért.
De hát mit tegyen? Nem szakíthatja magát kétfelé. Ekkortájt találkozott egyik távoli rokonával, Bandi bácsival. Péntek András úr Floridából érkezett, ahova 1988-ban disszidált. Beszélgettek erről-arról, így került szóba Noémi.
– Izomsorvadása van? Annak a disztingvált, finom lelkű mérnöknek?
– Ismered?
– Felületesen. És az orvosok szerint nincs remény?
– Nincs.
– Pedig van – gondolkozott el a barázdált képű, galambősz öregúr. – Legalábbis egy professzor szerint nálunk, Miamiban, aki valamiféle őssejtizével gyógykezel, állítólag sikerrel.
– Ez komoly? – halványodott el Ottokár.
– Így hírlik. Az igaz, hogy nem ingyen. Forintba átszámítva két milkóba is belekerül egy kúra, de ahogy meséled, ti sem vagytok éppen koldusok.
– Megkérhetnélek, hogy tudj meg mindent erről a kezelésről, pontosan mennyibe kerül, és egyáltalán kicsoda ez a professzor? – csillant fel benne a remény úgyszólván a 24. órában, s már rohant volna is a hírrel Noémihez, aztán mégsem ment sehová.

Előbb talán nem ártana megvárni az újabb híreket, mert hátha kisül, miszerint… egy szó sem igaz az egészből. Vagy ha mégis igaz, ki sem bírná a profot fizetni. De tegyük fel, hogy kibírná, még mindig fennáll annak a veszélye, hogy ezzel a mondattal dobják be a törülközőt: az operáció sikerült, csak a beteg szenderült jobblétre. Egy szó mint száz, továbbra is csak úsznak, lebegnek ég és föld között. Pedig milyen jó lenne már kikötni – tekintgetett Lídia felé sóváran, és egyre kevésbé törődött az asszonnyal, már nem segített be a gyúrásnál, s néha még a gyógyszerét is elfelejtette beadni.  Meg is halt az, pontosabban fulladt egy ködös novemberi délután. Erre átdülöngélt a leányhoz. Közben eszébe jutott, hogy talán már el is költözött. Ekkor elkezdett szaladni. Lélekszakadva robbant a faházba, és még megláthatta, amint becsukja a bőröndjét.
– Gyere! – vezette be a nagyházba. – Meghalt a nagyasszony.
– Na végre! – ejtette ki Lídia kezéből a cókmókját. – Bocs, nem azért mondom, de legalább nem szenved tovább szegényke. Hát akkor isten áldjon, lófarkú!
– Nem érted? – meredt Ottokár a leányra. – Meghalt a mérnöknő.
– Nyugodjék békében! Vigyázzon a fiára! – szólt oda a nő Ottokár csöndesen szipogó anyjának, és kisuhant a kacsalábon forgó kastélyból.
– Lídia! Noémi! – bődült el Péntek úr.
De már egyikük sem hallotta.

Temetés után kopaszra nyíratta a fejét, és tetováltatott a hátára egy tarantulát.

[1] Fordítva. (lat.)

[2] Salamon: Énekek éneke.

[3] Eutanázia. Gyógyíthatatlan, fájdalmas betegségben szenvedő ember halálának előidézése.