A férfi tűnődve nézett maga elé, jobb karját végignyújtva a pad háttámláján. Már legalább ötven éve ült ott, nézte a járókelőket, a téli ruhába öltöztetett kutyákat és a fák törzsét. Ismerte azokat, akik mindennap arra jártak, tudta, hogy mikor merre mennek, és hogy mikor vannak késésben. Volt, aki leült mellé, nekidőlt a karjának, és eltöltött vele egy pár percet csendben. A turisták fotózkodtak vele, átölelték, megpaskolták a hasát, ami talán tényleg egy kicsit gömbölyűbb volt a kelleténél. Szerelmek fonódtak és szakadtak szét a karja alatt, gyerekek másztak fel rá, és sikongatva ültek a nyakába. És a férfi szerette ezt a nyüzsgést, szerette, hogy szeretik. Figyelte a növények színének változását, ahogy elfonnyadnak, aztán újra kikelnek, és nem érezte az idő múlását.
Egy iskolás csoport vonult át a parkon, színes cipők toporogtak libasorban. A sor elejéről a tanárnő időnként hátrakiabált a gyerekekre.
– Figyelj oda! Ne maradj le!
Ahogy elhaladtak a pad mellett, az egyik kislány hosszan nézett a férfira.
– Tanár néni, ki ez? – kérdezte.
A tanárnő feszülten pillantott oldalra.
– Senki, csak egy szobor – felelte, és ismét odakiáltott a sor végén caplató gyerekekre.
A férfi még sokáig hallotta a zsibongásukat. A szél a lába elé sodort egy nejlonzacskót, azt figyelte. És lassan, ahogy a növények ősszel megsárgultak, rozsdásodni kezdett.