Fényes nappal volt, éjnek baljós évadja, hajnalok hajnala, amikor elgyötört anyám elhívatta hozzánk a skulptort. Akadémista volt, tehetséges művészpalánta, mestere ajánlotta a szobrásznövendéket. Felállította az állványt, közepében a cölöppel. Még ki sem szállt az álom a szememből, amikor már ott kerülgette ezt a fa gerincoszlopot, és agyagot hajigált rá: elsőbben valamiféle serleg formálódott ki belőle, ami semminemű élőre nem hasonlít, azután tojásdad alakot öltött, egy embrióra emlékeztetett, amely még csak ezután fog megszületni, végül fejformája lett, kialakult a tarkó, a homlok, az orca, az áll. Mindeddig anyánk nem tartózkodott a közelben, ám mihelyt az agyagban szemből mutatkozni kezdett az arc kezdeménye, nekiállt ide-oda járni körülötte, mint valami anyafarkas. Ő, aki valójában oly elbűvölő, vicsorítva, a rettenetes fenevad nézésével, amely kész habozás nélkül átharapni zsákmánya torkát, meredt a kicsiny agyagfejre, amelyen kirajzolódtak már a járomcsontok, a szemgolyók, a két szemöldök íve, az ajkak, s amely valahova félrenézett. Igen, ő volt, Menyus kisöcsém, a féltestvérem, Melchior-Menyhért, anyám rendelte meg a portréját, és ő ragaszkodott hozzá, hogy ilyen nyersen, a szeme láttára formázza meg a szobrász. Egy kör, majd még egy (balett-táncos módjára – fekete hattyú); lépteit szaporázva nagy ívben (közelebb hozzám, aki hálóköntösben ácsorgok szobám ajtajában), aztán kisebb sugarú, fékezve a tempót, miközben kacéran megérinti a fehér köpenyben munkálkodó szobrász vállát. Kisöcsém meghalt, nagy elesettségben, minden égi elrendeléssel ellentétesen. Megbontva a dolgok rendjét, amely arra épül, hogy az emberek mit tartanak helyénvalónak, kilehelte gyermeklelkét – és az én szegény, szépséges anyám szemében semmi sem látszott többé, sehol semmi, senkinek semmi; sem jövő, sem múlt; másoknak sem és nekem sem. Kerengett a fej körül, amely mind jobban hasonlított a gyermekre, szegénykére, és vezényelt: kicsit teltebb arcot, duzzadtabb ajkacskákat, mélyebb gödröcskét az állán, picivel nagyobb fülcimpácskákat, kisebbre gyenge nyakán a pici porcot, alacsonyabbra a homlokot, egy árnyalattal hullámosabb legyen a haj, és legyen szőke, szőke… Egész álló nap hol lent, hol fent, hol itt, hol ott tapasztott fel a mintázó egy-egy agyaggöröngyöt, és aztán leszállt az est, sötét éj borult ránk, mint valami suru fekete tészta, s én elálmosodtam. Miközben álomba merültem, az imbolygó éji ködalakok felől egyre csak ez szüremlett felém: „Kicsit nagyobb szembogarat, a fülkagyló belseje lágy vonalú, mint egy gyermektrombita, a halántékot vegye lejjebb, a választék olyan legyen, hogy a délutáni nap átsüssön rajta.” Másnap – de mintha sem egyikük, sem a másikuk, sem anyám, sem a szobrász egy szemhunyásnyit sem pihent volna – ott röpdösött körülötte lepkeszárnyon, ismételgetve: „Ide még egy kicsit, csak egy kicsit, még kevesebbet; ide még tbbet, többet, még többet.” Később azt kezdte hajtogatni: „Itt élettelen, nem lélegzik, a szája nem hajlik mosolyra.” Majd pedig újra: „Élettelen, élettelen!” A Comuna di Veneto motorcsónakján érkeztem Velencébe 1938-ban. A feketeingesek azt gondolták, ha teli tüdővel fújják, megváltozik tőle a világ, s a csatornaparton menetelve harsogták: „Noi siamo Veneziani, portiamo il coltello in bocca, guai a chi ci tocca.” („Velence köveit tapodjuk, a pengét a fogunk közt hordjuk, ki utunkat állja, eltiporjuk.”) Bizonyos Claudia megismerkedett valamiféle száműzött, földönfutó orosz gróffal, aki egy vagy két hétre óvatlanul grófnét csinált belőle. Az oroszlános oszlopnál hajótöröttként léptem partra, és mindenütt kerestelek, Euripidészem, téged, a szabad polgárt. Rosszullét fogott el (a márványszerű víz fölé hajoltam): a fárasztó vezetés, az idő, a kor tehette. Nem találtalak meg 1911-ben, abban bizakodtam, felbukkansz majd 1938-ban. Újra itt voltam hát, és a novemberi Velence sivár volt, minden velenceinek hasogatott a térde, és mindegyiküket árnyként követte a halál. A felhők úgy tornyosultak, mintha az olajfestéket egyenesen a tubusból nyomták volna az égre, a Szent Márk téri galambok pedig, úgy látszik, megérezték a háború előszelét, őszi varjak módjára rajokban írtak le nagy köröket a dózsepalota meg a templom öt tornya és a bronzlovak fölött. Tovahaladtam a csatornákon át, orromban éreztem a tiszafák, a só, a penész szagát, amely San Michele szigetén, a velencei temetőben mindenünnen árad, és az Akadémiai híd felé vettem az irányt. По улицам Венеции, в вечренийневерныйчас, блуждал ямеж толпы, и сердце трепетало суеверней. Каналыкак громадные тропы, манили в вечность; в переменах тени казалисьдивныстрогие столпы, и ряд оживших призрачных строенийявлял очам, чего уж больше нет. Что было дляминувших поколений.Fülledt esti órán Velence utcáin csámborogván a sokaságban szívem dobolását hallgattam. Szövevényes utak gyanánt a kanálisok az örökkévalóságba hívtak, az árnyékok változásának játékában olybá tűntek, mintha pompázatos és szigorú oszlopok lennének, a benépesült áttetsző építmények soráról pedig úgy éreztem, valójában nincsenek, csak visszfényei annak, amit letűnt nemzedékek valóban láttak… A csatornaparton szorongó mindegyik kis boltban, melyek a békeidők dohszagát árasztották, Mussolini arcképét láthattam. A patikák, amelyek cégtábláján valaha a „Triacanti” felirat állt, s polcaikon gyógyszerek sorakoztak, de mérget is árultak bennük orgyilkosoknak, most teákat kínáltak. A címkék – „Vetriola”, „Trifoglio acquatico”, „Aassenzio marino”, „Capelvenere”, „Raseda alba” – mégsem csábítottak senkit arra, hogy betérjen, az árnyékot maguk után vonszolók tájukra sem néztek. A mesterek, akiknek műhelyébe csak elvétve tévedt be vevő, bordó pecsétviaszt árusítottak, velencei zöld festéket fiolákban, iniciálékat, merített papírt különböző méretekben, az íveket kézzel vágták fel, mint a postabélyeget; továbbá festőecseteket és egész kis kézi nyomdákat, fémhengerrel, fapréssel. Olyan előzékenyek voltak ezek a boltosok, mintha magtalanul kivesző családok utolsó sarjai lennének, kihaló mesterségek utolsó avatott űzői, és mindenfelé a Duce zöld passepartout-s rézmetszeten megörökített arcmásába ütközött a tekintet: Benito Mussolini fehér nyakkendősen egy ifjúkori fotográfiáján, koponyáját még haj borítja; fasiszta tollas sapkával a fején mint comandantare; első világháborús rohamsisakban, melynek felöltésére az alkalmat oly sóvárogva várta. Először úgy tűnt, hogy megpillantottalak, fia Mneszarkhosznak, szemtelenül fiatalon, karcsún, amint befordulsz előttem az utcasarkon (a kirakatokra ügyet sem vetettél), és elnyel a szűk sikátor, ahol a szemközti házak kéznyújtásnyira vannak egymástól, és a kötelet a jellegzetes zsalugáterek tövében kihúzva aggatják ki száradni a ruhákat. Siettél, hosszú léptekkel szedted a lábad bűnös módjára, akár az a nagybeteg 1911-ben. Csak most nem engem követett valaki, hanem én követtelek. (Mint egy 1938-as kíváncsiskodó? Mint az 1911-beli, fehér pantallós haldokló?) Belevesztél a gondolakikötő homályába, és azután, úgy rémlett, egy hosszúkás fekete csónakba lépsz, amely hihetetlen fürgeséggel iramodott meg a Canale grande felé. Magam is beugrottam a következő gondolába, s rárivalltam a csónakosra: „Avanti!” Utánad vetettük magunkat, szalamiszi, de te úgy bújócskáztál velünk, mintha idevalósi, velencei lennél; el a vízből kimeredő kék-fehér cölöpök mellett, a paloták falai alatt, melyek alsó szintje vízben áll, boltíves mennyezetüket freskók ékesítik; suhantál arrafelé, ahol az orosz gróf utolsó éjszakáit töltötte tüdőbajos grófnéjával. Csónakosod sebesen mártogatta evezőjét a vízbe, a sekélyesben hihetetlen ügyességgel tolta el magát az iszapos mederbe lenyomva. Törékeny tested ide-oda inogva egyensúlyozott az éles kanyarulatokban. Nem tudtunk beérni téged, tragédiaszerzőnk, tengerhajósunk! Mintha maga Kháron lett volna a vezetőd, s a kanálisok, melyeken siklasz, mintha a Styx és Kókütosz lenne. Végül szem előtt tévesztettünk. Nádszál hajlékonysággal meggörbülve segítetted a hajósok hajósának nyaktörő irányváltását, s besiklottatok a Canale grandéba a Rialto fölött – ott, ahol a híd környéke még most is olyan, mint a régi mesterek vásznain –, és elvegyültél a járókelők közt . Hogy tehettél ilyet, Euripidészem, te, akit vállára vett a nép azon az éjszakán, amikor diadalmaskodtál, s aki ezt írtad: „’άγει μ’ ’άγει μέ τις – ουχ ορας; – νεκύων ’ες αυλαν υπ’ ’οφρύσι κυαναυγέσι‚ βλέπων πτερωτος ’Άιδας.ορω δίκωπον, ορω σκάφος νεκύων δε πορθμευς ’έχων χέρ’ ’επι κοντω Χάρων μ’ ήδη καλει:τί μέλλεις; ’επείγου συ κατείργεις. τάδε τοί με σπερχόμενoς ταχύνει.” „Vonszol-húz magával, nem tudom, ki az, a holtak csarnokába. Hadész az… ni!, szárnya van, suru szemöldje alól méreget. Jön a bárka, rajta két sor evező. Kháron kezében bot, megszólít. »Mire vársz?« – kérdi. »Ne tétovázz, indulj!« – int magához szörnyu szóval.” Meg ezt is írtad: „ει μεν τον ’Ορφεως ειχον, ω πάτερ, λόγον πέιθειν ’επάδους, ωσθ’ ομαρτειν μοι πέτρας, κηλειν τε τοις λόγοισιν, ους ’εβουλόμην, ’ενταυθ’ αν ηλθον.” „Ha Orpheusz hangján szólhatnék, atyám, hogy dalom a követ is megindítsa, s feltámaszthatom vele a holtat, azon énekelnék.” Hogy illanhattál el, ravaszdi? Tudod-e, te szalamiszi, hogy az erkölcs azon a feltevésen alapul, hitetlen ember nincsen – akár megvallja, hogy hisz egy istenben, akár nem? Jó lenne meg is bizonyosodni róla, de előbb vizsgáljuk meg ketten, te meg én, noha a halál karcsú fekete gondoláján éppen megléptél előlem, milyen helyzetekben nélkülözhetné az ember a hitet, az egyedüli tényezőt, amely erkölcsössé teszi. Vegyünk szemügyre három ilyen emberfajtát. Az első azok csoportja, akikről már szót ejtettünk, s akiknek a magatartását, nemdebár, a „¿Qué es la vida?” kérdéssel határoztuk meg. Az ilyenek számára, láthattuk, az élet egy villanás két nemlét: a születésük előtti végtelen semmi és a haláluk utáni végtelen üresség közt. Mért lenne hát az ember jó vagy rossz, ha semmivel nem érdemelte ki az életét, mint ahogy semmivel nem is szolgálhat rá a meghalásra? A létezés akkor csak véletlen villanás, melyet alantas élvezetek töltenek ki, és gátlástalan elpusztítása mindenkinek, aki ennek útjában állna; az élet, Euripidészem, abból állna, amit 1911-ben itt, ebben a városban, a fehér pantallós ismeretlen torzságától lenyűgözve, kis híján elfogadtam. De itt van még egy emberfajta, amelynek kolonc az erkölcs. Az ember nem szabna magának erkölcsi korlátokat, ha örökké élne és hasonlatos lenne az istenekhez. Ebben az esetben sem kellene hinnie semmiben, és nem is kellene igazodnia semmiféle normákhoz. Egész végtelensége az időnek előtte állna, és bármennyi rosszat cselekedne, volna rá elég ideje, hogy jóvátegye. Ha ma rossz fát tettünk a tűzre, sebaj, helyrehozzuk holnap, a jövő héten, jövőre vagy száz év múlva. Minden embertársunk örökké él, nem követhetünk el ellenük jóvátehetetlen vétket, türelmük a mi bűnbocsánatunk záloga. Az emberiséget, hogyha a szörnyeteg istenek módjára örökéletű volna, alighanem egyenesen szórakoztatná, hogy gonoszságot művel, talán az időszakosan, megfelelő gyakorisággal elkövetett vétkek és megbánásuk lenne végül is az egyetlen mércéje annak, hogy a végtelen idő mégiscsak folyamat. Ilyenformán az örökéletűek merőben különböznének a harmadik emberfajtától, mert az erkölcsi normák megalapozása, Euripidészem, akkor is lehetetlen, ha az embernek nem jut el a tudatáig az élet és nem jut el a halál sem. Az ilyen emberek létezését egyedül az érzéki tapasztalás fonala és ösztöneik szabályoznák, s az ő közösségük egészen más lenne, mint ama erkölcstelen hedonistáké, akiket elsőként vettünk sorra vizsgálódásunkban, azoké a korcs élvhajhászoké, akik biztosra veszik, hogy semmiből lettek és semmivé lesznek. Az erkölcs nélküli emberek eme harmadik válfaja a vegetálók rendjét alkotná, olyan emberekét, akik oktalan állatok módjára éldegélnek, vagy mint növényegyedek az emberrengeteg tenyészetében. Valahol a létezés peremén kívül mocsárvidék ködlik ekképpen, trópusi táj, sűrű kipárolgások felhőzte ég alatt, nyirkos, burjánzó, elképesztően nagy kiterjedésű ősvadon lenne ez, szalamiszi, szigetekkel, tocsogókkal, folyóágakkal, bennük öntudatlan emberlényekkel, akik süttetik a hasukat, össze-összeérnek, és szótlanságba süppedve merengnek, miközben nem ismernek szenvedést. De velem együtt te is tudod, hogy nincsen így, és hogy éppen ezért a morál, melyet az élettudat és a halálfélelem szembesítése táplál, kikristályosítható.
Bognár Antal fordítása
