A Lőtéren aznap este mást sem lehetett látni, csak kardvirágot. Ki tudja, milyen szervezet rendelte őket, de bizonyos, hogy sokba kerülhetett nekik. Életemben annyi virágot nem láttam. A téren hosszú vályúk cikáztak keresztül-kasul, melyekben még két méternél is magasabbra nőlt fehér és vörös kardvirágok ágaskodtak. Az ember kiszállt a metróból és azt hihette, arborétumba érkezett, ahol illattól megtébolyultan kóvályog az a sok ember, maguk sem értve, hogyan kerültek oda.
Be kell vallanom, magam is visszahőköltem, mikor a keleti átjáró felől érkezve az Igazságügyi Palota oszlopcsarnokán át megláttam a lenyugvó nap sugaraiba öltözött Lőteret. Pedig az egész napos kutatómunka után (akkoriban Dsemshyd al Sabir politikai iratainak és meglehetősen unalmas költeményeinek olvasásával loptam az időt a Vízügyi Hivatalban) annyira kimerültnek éreztem magam, hogy nem számítottam semmiféle meglepetésre. Lépteim önkéntelenül lelassultak, álmodozásomból a vaskordon bejáratát védő, fején akváriumhoz hasonló sisakot viselő őr bugyburékoló megszólítása riasztott fel. Egyenruháján fehér kitűző, rajta felirat: Dobribán.
– Igazolja magát, Dsemshyd úr!
Amíg a táskámban kotorásztam összegyűrt, lekávézott jegyzeteim között, a Dobribán nevű őr papírt és dohányzacskót vett elő, hogy cigarettát sodorjon. Látva, hogy zavarban vagyok, szuronyával megbökdöste a hátsó felemet. Én vihogva és kacéran elhúzódtam, nehogy megsértsem. De ő kaján vigyorral tovább bíztatgatott, bizonyára sürgősen rá szeretett volna gyújtani:
– Csak kapkodja magát, Dsemsyd úr, kapkodja, különben még a tűzőgépet is használni kényszerülök! – kacagott erre egy nagyot, s a zsebéből merőben váratlanul előkapott egy szem datolyát, amit erőszakosan a szájamba gyömöszölt.
Engedelmesen rágcsálni kezdtem a datolyát arra gondolva, hogy bizonyára most büszkeség tölti el ezt az ostoba őrt, hogy ismeri a nevemet, de közben megfeledkezik arról, hogy én is leolvashatom az ő nevét a mellére tűzött céduláról.
Igyekeztem nyugodt maradni, noha egyre erősödött a gyanúm, hogy pénztárcámat, benne minden iratommal, a Vízügyi Hivatal olvasótermében felejtettem. Akkurátusan elhelyezkedtem törökülésben a bejárat mellett, hogy ne zavarjam a térre belépőket, és elkezdtem kipakolni hátizsákomból a könyveket, jegyzeteket. Hátha mégis megtalálom Dsemshyd al Sabir, múlt századi perzsa költő és politikus munkáiról készített jegyzeteim közé csúszva az irataimat, amelyekkel igazolhatnám magam. Dobribán, látva elszántságomat hosszadalmas, kioktató monológba kezdett, erős célzásokat téve nemzeti hovatartozásomra is.
– Ébresztő, ember, csessze meg a hetvenhétféle szikrát szikrázó magasságos mennyei seregek ura. Hát azt hiszi, hogy én jó kedvemben állok itt, mint a fasz a lakodalomban ezzel a hülye sisakkal a fejemen? Hát azt hiszi, hogy nekem már nincs is lelkiismeretem? – közben belecsókolt a tenyerébe, és megdörzsölte a nadrágját. Ott, ahol erősen kidudorodott.
Rögtön láttam, hogy Dobribán, az őr már nagyon-nagyon szeretne rágyújtani, ezért ennyire enervált, de az irataim csak nem kerültek elő, ráadásul a földre kipakolt jegyzetcsomóimról néhány lapot a szél pofátlanul fölkapott, a levegőben jól megtekergette, majd ki tudja hová, elszáguldott velük az alkonyatban. Egyre kínosabban éreztem magam, de nem jutott más eszembe, lerántottam csutka lábaimról a bakancsokat, és papírnehezéknek a kupacokra tettem. Dobribán most közegészségügyi érvekkel próbálta ellehetetleníteni működésemet, mire én azzal vágtam vissza, hogy a sisak alatt ő egyáltalán nem is érezheti, hogy büdös lenne a lábam. Azt is mondtam neki, mivel a fejembe ment a vér, hogy csak vaktában vagdalkozik, valójában semmilyen elfogadható bizonyítékot nem tud felmutatni ellenem, s hogy hegyes szuronyszúrásaitól megkíméljem magam, elszaladtam összeszedni a jegyzeteimet, amelyek közül néhányat az Igazságügyi Palota oszlopcsarnokaihoz sodort a szél.
Ahogy ott ugráltam mezítláb a magasztos lépcsőfokokon, mint egy csapzott zsidrák, aki valami hallatlan keleti tartományból jőve, maga sem tudja, hogyan, a procurator elé kerül, másrészt kipirulva a futástól és a szégyentől, hogy ilyen nevetséges helyzetbe hoztam magam, egy papírlapot sodort felém a keleti átjáró irányából a szél. Csak egy pillanat volt, míg felkészültem, hogy utána vessem magam, s most utólag látom csak, hogy milyen csodálatos és kijátszhatatlan a fátum akarata, amely már akkor megtörténté teszi a dolgokat, mielőtt mi bármit is tudnánk arról, hogy mit cselekszünk. Nem tudtam, hogy mit cselekszem, csak elkaptam a papírt.
Az oszlopcsarnokból ismét jól beláttam a Lőtér kardvirágokkal borított kiterjedéseit, amely a tér körüli lámpák halovány fényében olyan volt, mint egy római cohors. A tér közepén ott magaslott a Sánta Terrorista hősies ércszobra. Néhány másodpercig elméláztam az éjszaka látványán, majd a vaskordon bejárata felé vettem megint az irányt, ahol magából kikelve üvöltött Dobribán, az őr, és világos foltként fehérlettek a hátizsákból kirámolt jegyzeteim, rajtuk mintegy nyomatékként levetett pár bakancsom.
– Dobribán úr – kezdtem meglehetősen alázatosan –, nem gondolom magam annyira elkurvultnak, hogy ne beszélhetnék őszintén magával. Engem egész nap hajtott a tudásvágy, ám annyira figyelmetlen voltam, hogy a Vízügyi Hivatalban felejtettem a pénztárcámat az igazolványaimmal. Szépen kérem, hallgasson végig… – itt majdnem elcsuklott a hangom a meghatottságtól, de aztán sikerült kicsit lazábbra venni a figurát.
– Szóval, ez van. Ne hidje, hogy engem nem bánt a dolog. Maga is tudja, hogy jelen állapotok között egyáltalán nem biztos, hogy bejutok még egyszer oda. Ez a rohadt csőcselék mindent ellehetetlenít a városban…
– Kapja be – szakított félbe az őr, aki még mindig enervált volt egy kicsit –, de egyébként igaza van. Ettől függetlenül te egy szarfasz vagy. Ha elmondod az igazságot, lehet, beengedlek.
Igen, talán beengedett volna, mert voltaképpen nem tudunk olyan rendeletről, ami kötelezővé tenné az igazolvány bemutatását. Végül is senki nem tudja, hogy kicsoda ez a Dobribán? Bárki lehet. Minthogy bárki lehetett az, aki virágokkal rakta tele ezt a történelmi események emlékétől csak úgy hemzsegő teret, az is bárki lehet, aki vaskordont von köréje. Számítanom kellett volna az emberségére. Ebből látszik, hogy manapság mindenki fél. Úgy járunk az utcán, mint a fegyencek. Nem ismerünk senkit.
Melankolikus hangulatba merültem. Lehúztam a fenekemről a nadrágot, Dobribán, akit immár nem éreztem ellenségemnek, gumikesztyűt húzott a kezére, barátian rá csapott füstölgő húsomra, majd kacarászva beizzította a tűzőgépet. Ekkor is, mint már számtalanszor életem során, Dsemshyd al Sabir, múlt századi perzsa költő és politikus enyhített kínjaimon. Egyébként nem vagyok egy gyáva alak, de a fizikai fájdalom könnyen megtörheti a legerősebb lelkeket is, és a tűzőgép – valljuk be – kegyetlen egy találmány. Ha az embert tűzőgéppel bántalmazzák, mindaddig, míg valamilyen kegyes ismerőse ki nem szedi húsából az apró fémkapcsokat, az az érzése, hogy szűk a bőre. Hiába is akarnánk ezekben a nehéz napokban fölszedni pár kilót, a kapcsok nem engedik lerakódni a kalóriát, felborul a bioritmus, s gyengébb fizikumúaknál előfordul, hogy a szájukon keresztül kell hogy ürítkezzenek.
Velem ez nem fordult még elő, s ezt a költészetnek köszönhetem. A fájdalom pillanatában mindig fölidézem ama gyönyörűséges virágot, mely Perzsia szívében, pontosabban Dsemshyd al Sabir szívében nyílott a hazaszeretet nemes szimbóleuma gyanánt. Otthonra lelvén e költő hatalmas lelkében, bármilyen fájdalmat hajlandó lennék elviselni.
Bejutva végre a Lőtérre, fenekemben a kapcsokkal, lelkemben a Kék Virággal, még álmatagon visszapillantottam Dobribán barátomra, aki végre levehette fejéről az akváriumot és rágyújthatott. Háttal állt nekem, s csak most láttam, hogy egyenruhája fölött a hátán két hatalmas fehér szárny meredezik. Vajon megőrültem? – merült föl bennem a kérdés, de aztán eltévedtem a kardvirágok oszlopai között.
Azon a napon kezdődött minden a Vízügyi Hivatalban. Dobribán, az őr még semmit sem tudhatott rólam, hiszen azelőtt soha nem találkoztunk. Volt egy titokzatos szövegrészlet, amit sehogy sem tudtam értelmezni. Elég reménytelenül pislogtam az olvasóteremben vízmértékkel, mérőónnal, vinklivassal járkáló vízmérnökökre. A szövegtöredék, amit nem értettem, a következő volt:
Déltájban kinéztem a hárem háromszögletű ablakán, s látni véltem Báhrámot, a Nagy Vadászt, amint a sivatagban felénk lovagol, sűrű porfelhőt kavarva maga mögött. Kiköptem a szétázott datolyamaradékot gyérülő fogazatom közül, és a hárem belsejében megpillantottam egy fiatal hurilány ruháján a csillagokat. Olybá tűnt, hogy a látvány arcomra hímezi az olvashatatlanná táguló Világegyetem üzenetét. Nem veszíthetek tehát – gondoltam.
S most már abban is biztos voltam, hogy soha nem leszek sem szolgája, sem katonája a Nagy Vadásznak, akit Sirázban Báhrámnak ismernek. Ha Báhrámnak van szíve, meg fogja érteni döntésemet. De ha Báhrám gonosz – ő és én együtt veszünk. (Dsemshyd Al Sabir: Hurik könyve)
Nevezett szöveg abban a kéziratos gyűjteményben maradt fönn, melyet bizonyos Kápálb készíthetett nem sokkal az eredeti perzsa szöveg megjelenése után. Csakhogy a szerző maga is töredéknek szánhatta, mint sok más művét, amely összefüggéstelen töredékek halmazaként jelent meg. Lelkiismeretes filológusként én persze nem dőltem be ennek a szándékos szerzői megtévesztésnek, a töredék mögött meghúzódó lélektani motívum fölfejtésébe kezdtem.
Dsemshyd al Sabir tudtunkkal soha nem járt Sirázban, noha többször megemlíti a távoli várost, vagy inkább városköztársaságot, ami akkoriban Kelet legpéldásabb önigazgatás alatt álló világvárosainak egyike volt. Életének homályos eseményei közül talán a legrejtélyesebb az a momentum, amikor száműzték otthonából, méghozzá politikai okokból, amely szerintem nem lehetett más, mint Siráz, bár feltevésemet nem tudom filológiai érvekkel megbízhatóan alátámasztani.
Az idézett töredék második része voltképpen a politikai viszonyok összekuszálódásáról tudósít minket. A költő, bár soha nem tért vissza Sirázba, innentől kezdve folyamatos üldöztetést szenved feltételezett szülővárosa politikai elitje részéről, erre utal a költő sivatagi látomása, melyben Báhrám, a Nagy Vadász üldözi és valamilyen megalkuvásra igyekszik rábírni őt. Mármost Dante korában megengedhetetlen lett volna, hogy a költőt firenzei politikai ellenfelei ott is üldözzék, ahová már nem terjed ki felhatalmazásuk. Egy másik Dsemshyd-töredék rávilágít arra, hogy költőnk maga is hasonlónak érezte sorsát középkori elődjééhez. Először Dante sorait idézem:
Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
A sabiri nyelv játékossága, alliterációi, képeinek áttetsző sejtelmessége, úgy vélem sokkal érzékibben jeleníti meg a pokol látomását. Nem is csoda, ha arra gondolunk, hogy Dante korában még igen fejletlen volt a magyar nyelv, e nagy költő érdeme inkább abban áll, hogy megmutatta, politikai ellenfeleinket erős akarattal magunk juttathatjuk a pokol fenekére. Mert Dante nem csak a Pokol című könyvnek, hanem magának a pokolnak is a szerzője. Talán az a mű, amelyből a következő töredék származik, Dsemshyd szándéka szerint nem volt más, mint a pokol modern, indusztrializált változata:
Ó, szörnyű szólni lékek áramáról,
mit pokla rejt e térnek vak vadonja,
de romtanyáján révi fény világol,
ha Báhrám jőve fátyolába vonja.
A tág teremben tűzőgépek állnak,
Rászegezve szörnyű asztalokra,
Jeleként a kegyetlen halálnak…
S vigyáz Báhrám a vészes játékokra.
Soha nem derült ki számomra, hogy miért üldözték őt, de ez a politikában tán nem is érdekes. Dobribán, az őr aznap meglehetősen goromba volt velem, de az esetről hamar megfeledkeztem. Aznap ismertem meg ugyanis Emericust, aki úgy hitte, hogy ő egy királynak a fia, s ami fontosabb, akkor pillantottam meg először Boldog Mária, Emericus húgának szeplős pofikáját. Emericus naív ember volt, legalább húszféle-fajta nemzeti lobogóval érkezett a térre. Egy hatalmas bőröndben tartotta őket, amit hangszertoknak néztem volna leginkább. Amikor végre a Sánta Terrorista emlékművéhez érkeztem, elkábulva a virágillattól és a hátsó felemben nyilaldosó fájdalomtól, Emericus éppen a szobor talapzatán ült, térdein a nagy zászlótokból egy mesterlövész precizitásával szedte ki a halászbotból készített zászlórudakat, egymásba illesztette őket és a végükre aggatta a lobogókat. Bemutatkoztunk. Emericus gépészmérnök volt és egy dobogókői árvaházban nevelkedett. Amióta ott járt Dobogókőn a Dalai Láma – így mondta – nyugtalanság gyötri az ország sorsa miatt.
– Ki az a Dalai Láma? – kérdeztem csak hogy kérdezzek valamit, mert nagyon zavart, hogy a fogaim közé préselődtek a datolya-darabkák, amiket egy halászhoroggal igyekeztem időközben kipiszkálni.
– Elég nagy ember – felelte bennfentesen.
– Ha te mondod … – vontam meg a vállam.
A beszélgetés itt elakadt, mert tüsszentenem kellett és addig ügyetlenkedtem, hogy a horog beleakadt a nyelvembe. A helyzetet a szónok mentette meg, aki iszonyatos hangerővel pont ekkor ordított bele valahol a hangosbeszélőbe, így nem kellett tovább beszélnem, amit igencsak megnehezített volna a nyelvembe akadt halászhorog.
Margarin-halvarin, margarin-halvarin, margarin-halvarin – ezt kiabálta a szónok, valaki közberöhögött, de a kardvirágoktól semmit nem lehetett látni. A felszólalást hangos helyeslés és taps követte. A szónok most már megbátrodva kezdte el a beszédet:
Testvéreim a felsőbesmetyegben! Engedjétek meg, hogy szerényen köhintsek a nevetekben. [a szónok köhint ] A felsőbesmetyeg meghallgatta ím bannyogásunkat, binári poklok balmadára kárhoztatta a bősz buritánt és társait. Grósz vadákat élünk, grószakat, mely mián kötelességünk a burga balvederség ellen nyilatkoztatni, hogy hejába főtt, rüppögött Cseszen a csusza buritán, hejába mutatta föl hatalmas bránerét és verke minket el odva banyja albujába, mink nem szöszhetünk heveny hevedernek hamvedrében toszva. [Harsány kiáltások a tömegből: ballib kutyák, ballib kutyák]
Magam is föllelkesültem e zseniálisan megmunkált rímes prózán, és ordibálni kezdtem a következő jelszavakat: pityk és paszománt, pityk és paszománt.
A szónok folytatta: Felsőbesmetyegben bunnyadt társaim. Én nem vagyok senkinek se fiaborja, egyáltalán. De Cseszen a csusza buritán gyékát-bíkot mondott, amiben gyaszta, hogy őgyintetett nem is kicsit, de sokat, nem is csak fuszli, hanem detren, hevenyen meg lugyonán. Azt is mondta, és most figyeljetek, hogy farcsokán jön már ki a velő, tele a foszulykája a jittel, addig őgyintett. De méges bízzunk két erős baljában, méges bízzunk benne. Én megmondom akkor a véleményemet. Én már nem bízom ennek sem farcsokájában, sem foszulykájában, sem két erős baljában, mert ez már, társaival együtt, széthordta a zoholmányt, csahogot, eladta az összes betyeruszkát és elárulta ez saját enkaláját. Pfuj. [A szónok kiköp, a tömeg egyetértőleg zúgolódik]
A felsőbesmetyeg legyen velünk e grósz vadákban, csigalom, nyugavér. Igen, testvérem, grósz vadák, sőt meggrasszált, pockista, pickos fikák fiai ezek, kiknek semmi sem gurgula. Mert mit mondott Pocki? Hadd idézzem ezt a rüsmeteg picsulát: „Csihányok népekárjai, agyvelőgjetek!” Kell-e ez nekünk? Kell-e csihányok népekárja, agyvelőg? Hát mik vagyunk mi, bomlott kéve, mit sergő csapot, szám foga org a tőre? Testvéreim, menjenek ők a morgába, ők, a buritánok, a bránermutogatók, eszenyei jeszenyők, kik martonkában dornikat vágtak. Minknek van ősveli iramatunk, melyben foglalva van szlittya szlájdunk fittyes ereménye. Hujj a cínyes cihelőkre lető há. Hajrá Csalaország, hajrá csalivér. [ováció, taps, zászlólengetés]
A következő szónok, bizonyos Tar Kopasz, aki a moderátor szerint blogger és bártulajdonos a Fehér Szukák utcájában, sztyeppei nomád öltözékben jelent meg, kevélyen beköszönt, csuma, majd segglukához tartva a mikrofont, pukizott vagy kettőt. Mi, akik nem láthattuk, hogy mi történik az emelvényen, azt hittük, hogy eldördültek az első lövések.
Emericus, aki eközben mind a huszonvalahány zászlóját felvonta, átszellemült arccal fordult felém.
– Nem ismerlek téged, de bízom benned, mert itt vagy.
– Tudnod kell, hogy Mária húgom szerint is, akinek én mindent elhiszek, misztikus pályára állt az ország. Szavak, mondatok, gesztusok ismétlődése, semmi konkrétum. Az este az országos rendőrfőkapitány az Operában a szívére tette a kezét. Azt hiszem, kezdenek eposzi színezetet ölteni az események.
– Te viccelsz! – mondtam.
– Nem viccelek. Tegnap éjszaka is mesterlövészek mocorogtak az Igazságügyi Palota tetején a nemzet papjainak szobrai mögött. Villantós puskáik föl-fölcsillant a sötétben, mint a tigris szeme. És ez már nem az első alkalom. Ha a felsőbb hatalom már a sötétben is ennyire kézzelfogható, annak apokaliptikus következményei lehetnek. Hidd el nekem, ha ezek egyszer elindulnak, nem szarral fognak gurigázni. Szerinted mi lesz?
– Szerintem? Az égvilágon semmi. Elhagytam az igazolványaimat, egy Dobribán nevű őr pedig összekapszálta a seggemen a bőrt.
– Nem azt kérdeztem. Hanem mi lesz, ha itten kitör valami…
– Tudom is én. Mondjuk, forradalom. Vagy polgárháború.
– Miért törne ki?
– Nem bírják a nyomást.
– A nyomást? Hát akkor miért nem mennek futballmeccsekre?
– Kenyér helyett kalács, mi? Szép kis alak vagy, mondhatom.
– Nyálas, unalmas seggfej vagy. – kiáltottam – Ha nem tudnám, hogy fáj, jól seggbe dugnálak.
Nyugtalanított, amit Emericustól megtudtam, de nem mertem hinni neki. Nem hihettem, hogy érdemes meghalni a szabadságért. Úgy képzeltem, az ilyenféle hőstettekhez megfelelő génálománnyal születik az ember, s nem a helyzet hozza magával.
Boldog Mária, Emericus szeplős testvéhúga éppen akkor lépett oda hozzánk hófehér pelerinjében, amikor legyaláztam szűzies bátyókáját. Persze, hogy megbántam. De halálra idegesített már a nyelvem, s egy hirtelen mozdulattal kirántottam belőle a horgot, kiszakítva egy jókora darab nyelvhúst is. Boldog Mária közelebb hajolt a fülemhez, és elmagyarázta nekem, hogy bátyjának szexuális gátlásai vannak, ezért boldoggá fogja avattatni magát. Leomló hajából sült gesztenyeillat csapott meg, ami nem nagyon harmonizált szája eukaliptusz-lehelletével.
– J’adore? – kérdeztem a parfümjére célozva.
– Nem. Ingrid Millet tizenöt milliliteres kaviáros éjszakai krém. Éjszakai tüntetésekre mindig ezt használom.
– Nem. Ampulla kúra.
– Hát jó. Én inkább valami Ted Lapidus-termékre szavaznék – kötekedtem tovább. Éreztem, hogy sérült nyelvemből apró vércseppeket köpdösök Boldog Mária szeplős arcára. Mindenestre sikerült megbeszélnem vele egy randit másnapra a Chat Noir-ba.
Emericus eközben félárbócra engedte huszonvalahány nemzeti zászlóit. Úgy tűnt, magában imádkozik.
Az a másnap soha nem jött el. Soha többé. Úgy él Boldog Mária képe emlékezetemben, ahogyan azon a végzetes éjszakán utoljára láttam. Sötét szobámban magam fölé képzelem az ég csillagos sátorát, betakarózom, és Dantéra gondolok, meg az ő Beatricéjére. Utólag megbocsájtottam már bigottságát, hogy bennem is a Megváltót akarta látni. Én benne csak egy húsevő virágot. Mindenki lehet a Megváltó, ha belátja, hogy minden emberi törekvés a lehető legnevetségesebb, s mégsem kurvul el annyira, mint a sztoikusok – fejtegette gyöngyöző zamattal ajkain. Azt hazudtam neki, hogy értem, amire gondol.
De akkor már eldördültek az első igazi lövések. Az emberek tehetetlenségükben a térre rendelt kardvirágokat használták fegyvernek, azzal mentek neki a kordonoknak. Ide-oda sodródtam a tömeggel, egyszer az Igazságügyi Palotánál, máskor a Lőtér délnyugati oldalán, a metrónál találtam magam, de minden kijárat el volt barrikádozva, s körülöttem egyre csak véreztek az emberek.
Boldog Mária eltűnt mellőlem. Egyszer csak Emericus ugrott oda véres pofával. Zászlói igencsak megfogyatkoztak, és ezt kiáltotta nekem: nincs új a nap alatt, nincs új a nap alatt. Látod, végre lőnek.
Boldognak látszott.
Az általános kavarodásban valaki megtalálta a mikrofont. Utolsó lehelletével kiáltotta bele: vesszen a bősz buritán és az ő guzma ármiája – majd meghalt.
Néhány óra múlva sikerült áttörni a keleti átjáró felőli kordont, én is arra vettem az irányt, elég álmos voltam már. Egy reflektor fényében még láttam a szeplős arcú Boldog Mária hófehér pelerinjét, úgy ugrált a rendőrök között mint egy angyali jelenés. Pár métert szaladt a reflektor felé. Éjjeli lepke, gondoltam. Aztán eltaknyolt a trutyiban.
Az Igazságügyi Palotánál, amikor utoljára végignéztem a téren, erős déja vum támadt. Hirtelen Dobribán termett mellettem. Úgy hahotázott, hogy alig bírtam kivenni, mit makog.
– Idióták, bedőltetek. Leszerződött szarvasmarhák, szarfaszok, lál-lá-lá-lá, balfaszok. – Azzal lerántotta hátsómról a nadrágot és az acélviperával akkorát húzott a sonkámra, hogy percekig meg se mertem mozdulni, mert az volt az érzésem, hogy hiába mennék el, a fél lábam úgy is ott maradna. Később úgy emlékeztem, nem volt rajta kitűző.
Ez a fejezet – tüstént vágjunk elébe – kicsit nehéz; a nehézség kétségkívül nem annyira a mondatról mondatra haladó azonnali megértésre vonatkozik, sokkal inkább abból a bizarr törekvésbôl fakad, hogy egy elliptikus levezetésféleséget adjak, kiindulópontnak azt az álmot téve meg, mely kettôs kísérletem (Regény és Terv) kezdetét megjelölte, távoli okaként mindannak, amit Ön itt olvas.
Sohasem jártam az aradi gőzfürdőben. Két vagy három évvel az alább elmesélendő történet után, egy utcai téblábolás közben láttam meg a táblát, hogy hát ez az, ide kellett volna jönnöm akkor. Különben soha, semmilyen gőzfürdőben nem voltam, és mivel ma már a privát fürdőszoba a divat, azt hiszem, nem is fogok. Lehet, hogy már gőzfürdő sincs.