Még mindig Gy-nek, még mindig mindenért
Néhány hete döntöttem el, hogy mostantól nekem is Marokháza, úgy nevezem, ahogy az idősebb falubeliek. Addig, amíg a térképen sem volt rajta Márkháza volt, ki tudja miért, de most Marok (és marok, sőt, marok).
Amikor a története kezdődik Rákosszentmihályon lakunk, panelsorházban (ma lakóparknak hívnák), ahol a legmagasabb torony a negyedik emeletig terjeszkedett, hetente három alkalommal járok be a munkahelyemre (Móra könyvkiadó, Kozmosz szerkesztősége), két nap szabad, csaknem húszezer forintunk van az OTP-ben, két egészen pici lányunk után várjuk, akkor még nem tudjuk, a fiút.
Van egy Zastavánk, akkor a legdrágább, nyugatinak számító gépjármű, amire hivatalosan itthon is feliratkozhattál, és két év várakozás után már bele is ülhettél. Feleségem apja, az apósom, miután rettegni kezd attól, hogy előbb-utóbb papírdobozban (Trabant) hordjuk majd az unokáit óvodába-iskolába, lemond a javunkra. Fele áron kapunk – úristen! még nyeretlen kishitűként – egy luxusautót. A benzin hét forint ötven. Mit is vezetek vajon?!
Ha nem abban, vagy az azt követő évben születik a fiam, azt sem tudnám, mikor vettünk, vehettünk a házat. De arra emlékeznék, hogy ő ott tanult kikönyökölni a műanyagfonalas állókából, felállni, járni, azon a gidres-gödrös emelkedőn, ami a drótháló kerítette baromfiudvar, a disznóól és a ház között hullámzott még jó ideig. Amikor elment a kerítés előtt valaki, egy falutárs ki-(be)szólt, így: aö! aö! Vagy így: öőőö! Öőöő. Ma már tudjuk, akkor, a faluban még mindenki értette őt, hiszen megálltak hozzá.
Ezerkilencszáznyolcvanhét, vagy –nyolcvannyolc. Megnézhetném, nincs kedvem hozzá (adásvételi szerződés). Van úgy, hogy az a legjobb, ha egy történetről semmi pontosat nem tudunk. Ez is az a történet lesz.
Még nem úgy van, ahogy később, amikor Gy. elindul a három gyerekkel vásárolni, piacra vagy a patikába. Ekkor még egy gyerek gyerekkocsiban, másik kézen fogva, harmadik pociban. Csak később lesz egy gyerek, a fiú, a kocsiban, másik gyerek kézen fogva, harmadik meg a gyerekkocsit húzza hol jobbra, hol balra, és nem tetszik neki ez a szórakoztató foglalatosság. Ekkor még nem az van, hogy az egyik a kenguruban, az anyja hasán, mellén érzi az anyai szívet (lüktet, macskaként dorombol, nem szőrős, nem csupasz). A másik a gyerekkocsiban van gépesítve. A harmadik előre vagy hátra csavarog „nehogy lelépj a járdáról, az anyád istenit, mert agyon ütlek” pozícióban.
Mit tudtam én? Vajon mit tudtam? Kétlaki vagyok. Kétlelkű voltam (vagyok), tehát kétlakivá kell válnom. Kétlaki leszek, gondoltam, mert az voltam, vagyok, leszek, vagy nem leszek.
Kéttestű vagyok-e? Elválik majd.
Letettük Magyarország térképét a konyhaasztalra – nagyasztalunk akkor még nem volt –, húztunk körzővel száz kilométer átmérőjű kört a főváros köré. Levágtuk belőle a Dunántúlt, mert mi – mi ketten, önállósodásom után (Nagyvárad – róla, róla is írni itt – után – kimondom – Sáska Géza és családja adott otthont Budán) mindig Pesten laktunk (Csillaghegy, Békásmegyer kizárva, Varga József lakótelep, Rákosszentmihály). És mindig – Sárgarózsa, Futórózsa – Rózsa utcában).
Kis színes karikával jelöltük ki a zsákfalukat. Kedden és csütörtökön reggel kocsiba ültem, keresgéltem. Nem néztem hirdetéseket, de láttam hirdetett házakat is. Megálltam a bolt és kocsma, vagy a templom előtt. Ez az a két-három hely, ahol mindig találtam valakit, akitől, érdeklődhettem. Van-e, van-e eladó ház a faluban. Olyan falu nincs, ahol ne lenne, akkor se volt. Jászság és Kunság, paprika-, paradicsom- és hagymatermelők nadrágszíjtelkein, harminc négyzetméteres, felfelé még nem terjeszkedő, szerszámos kamráknak álcázott apró házak előtt ültek elfáradt vénemberek, elhasznált asszonyok sok-sok elhasznált unokával. Tenyérnyi nyaralókon hangosan szól a drótkerítésre aggatott Szokolrádióban (emlékszel még? te még igen, te már nem) a Kossuth, a Petőfi meg a Bartók. Folyik a saját – homoki – fröccs, a szomszéd, ha éppen nincs harag, meg is kóstolja, és vicaverza. Méteres szódavizes palack a tőke mellett. Amint haladsz a homok úton, úgy értesülsz a politika álló, a zenevilág változó híreiről, hallgatod a Szabó családot, a Játék és muzsika tízpercben-t az Astoriából, meg az Öt órai teát. Honnan is? Azt –akkor még nem tudod: virtuálisan – mindenhonnan.
Néhány hét után már tudtad, hogy tudom: az a jó ház, amit, amikor megláttam, belé is szerettem. Több ilyen volt. Sok(ház)ba szerettem belé. (Nőbe sem, de egy, egyetlen asszonyba már akkor, amikor még csak nő volt, és nem asszonyod). Tóparton, homok dűnén, mesterséges félszigeten. Találkoztam egy mézeskalácsházzal is, ellopott tóparton, nagy fák alatt, apró parasztház, rendezett kiskert (tavasz indult éppen, áprilisi, változásra készülődő). Nincs ilyen már, nincs tavasz, nincs nyár, nincs ősz, nincs tél sem.
Könnyező, özvegy parasztasszony, még nincs egy éves a gyász, türelmetlen, gimnazista fiú világmegváltó hangulatban, most már (fél), de inkább egészen árván. Néhány tízezer forinton múlott, nem tudtunk megegyezni, na meg azon, hogy én szívesebben fizettem volna valutában, német márkában (egy márka 59 forint a feketepiacon, az államnál huszonvalahány, orvos barátok minden mennyiségben megveszik, és jobban szeretik, mint a dollárt). Az egy havi amerikai ösztöndíjamat Bécsben, ráfizetéssel, sikerült dollárról márkára konvergálnom. A gyerek későn ír, hogy mégis adná, amikor én már – nem sajnos, első pillanattól nem – megvettem Marokházát, akkor még Márkházát.
Mi hiányzott ezekből az utakból? Rájöttem. A domb (ami itt már hegy) meg a víz. Ezek együtt. Vagy-vagy volt minden megszeretett ház környezete. Fordítottam a térképen. Ki Pest-megyéből, ki Hevesből – Nógrád felé.
Kisbárkányt, Bedepusztát néztem ki magamnak, de Nagybárkány után Markháza – ma már Marokháza – következett egy meredek lejtő után (a Csihaj) alatt. (Itt indul el öt év múlva Gazsival új, féknélküli biciklije, hepehupán, gödrökön át, le a meredeken, cikk-cakkban, ami a laposon tovább cikkcakkosodik. Mi, akkor még Gy., (ma legkedvesebb ribanca mindennapjaimnak) meg én (a kurvára pecér és pinavadász), a tetőn megálltunk. Lássuk, belehal-e. Belehal, ha autó jön szemből, belehal, ha elvágódik oldalt (szakadék). Belehal nagyon, ha megússza. Nem vágódott el, nem jött autó szemből, bevette a kanyart. Ledobta a biciklijét, guggolt és zokogott. Így találtuk. Mibe halt bele vajon Gazsi akkor ott? Mert bele, valamibe, biztosan. Ez volt, ez, azóta is ez, a belehalásos Marokháza, ami a Csihaj-tetőn kezdődik, a vége pedig a templom és temető utáni Ortvány eleje, mögötte a kicsiny (luc)fenyőerdő.
Itt kell majd sírbeszédet tartanom, ha túlélem a szenvedőt, megígértem.
Eltévedtem. A térképemen a falu – Márkháza – nem szerepelt. Még sokáig nem fog szerepelni egyiken-másikon. Ha vendég jött, eltévedt. Ma is, bemegy Nagybárkányba és tovább, magyarázni kell. Akkor még nem volt mobiltelefon, hétköznap megkeresett a postán, szombat-vasárnap útkereszteződésben várakozott.
Végiggurulok a falun. Nincs benne senki. Ember nincs benne, csak baromfi, egyetlen tehén, sok kutya. (Egyszer majd lesz benne egy kos, sétáltatják, lovat én hozok, a „hülye pesti”, aki valszin zsidó, állandóan akar valamit, még a pénztárcáját is kinyitja, amikor nála van.)
Különös küllemű, hajóék alakú, bádogkeresztes fatemplom lépcsőjét mossa egy öregasszony. Mégiscsak ember. Eligazít. Egyetlen eladó parasztház (ő azt mondja: hagyományos) van a faluban, azt is három éve hirdetik, kulcs az alsó szomszédnál. Megnézzük.
Három éve nem járt az udvarán senki. „Néha összeszedtem a szilvát, kaszáltam a nyulaknak, ott né.” Józsi bácsi hetvenévesnek mondja magát „a diófa éppen az idén száz, gyerekkoromban még nem termett.” Napsütés pirít, almafa virágzik, zsongnak a méhek. A diófa alatt, ahol majd egy év múlva, s aztán több-kevesebb rendszerességgel nyolcvan-száz embernek ökröt sütök, bográcsban, üstben birkát főzök, derék fölé ér a fű. Le szoktam kaszálni, de má nincs nyulam, a tyúk megelégszik a sajátommal. Szilva? Hét vagy nyolc, a fene tudja. Pálinkának.
Bútor egy szál se (de majd lesz), víz, ásott kútban a ház előtt, kívül az udvaron, hat-négy méter mély. „A többiből siet, a tiedben marad meg legtovább a víz”.
Egyszer majd kiszippantjuk belőle a vizet, belé ereszkedek bányász vödörben. Kitakarítjuk. Karórát, pénzt, kotont, küldök fel ez utóbbit hallgatom. Villany is van, villanyáram, hol igen, hol nem, most éppen nem. Padlásra nem megyek (pedig azelőtt hányszor voltál azokban a házakban, amelyek már első látszatra sem kellettek. Kinézel az ablakon. Buda-hegy, mondja. Még ez is, gondolom. Pestről, vagy honnan jövök, nem Budáról. Kezembe nyomja Józsi bácsi a papirost, rajta a tulajdonos neve, címe. Futballista volt, mondja, oszt ezt adták neki, amikor a legjobbak vótak. Mit tudom én.
A ház tulajdonosa, pesti szomszéd, lakásával szemben az óvoda, ahova reggelente a gyerekeket, még csak a két lányt visszük, viszem. Buda-hegy üzenetével keresem meg a tulajdonost, a szomszédot Pesten, sőt Rákosszentmihályon. B. F. – Qukorelly máig számon tartott balbekkje . Nem is hagyom ki, dicsérem a tavaszi zsongást, a telkét, meg a házát, amit meg akarok tőle venni – éppen annyi pénzért, amennyi van nekem. Nem érti, azt hiszi gúnyolódok, s amikor észreveszem, hogy hülyeséget beszélek, le kéne húzni, hiszen szar, de még mennyire, se víz, se villany, se ép gerenda, ő is észreveszi és komolyan vesz. Annyiért nem adja, de a duplájáért, azért igen, ismeri a piaci viszonyokat, s ha lehet annál is többet kérne. Három éve nem járt benne, nem emlékszik, inkább ne meséljek róla. Ennyi! Benyit a feleség. Ugye Mucuskám, mondja neki Mucus, három alatt nem adjuk? Három? Nekem reggel még kettőhuszat mondtál, mondja és a szájára csap. Miután a tálcát a két kávéval az asztalra teszi. Kétszázezer. Amikor a faluban még fél év múlva is ötvenezerért vettek házat, igaz, lapos telekkel.
Másnap, vagy harmadnap elviszem Gy.-t hadd lássa, és örüljön, lesz
házunk, s nekem kettős lelkem mellé kettős, mindvégig csak kettős szellemi életem falun.
Tart még a tavasz, április van, ha nem emlékeznénk, a méhek, mintha
haza se mentek volna az éjjel, hangosabban zümmögnek, mint az elmúlt húsz évben valaha. Átjön Józsi bácsi a kulccsal. Csak most, hogy a kezembe vehetem, látom, hogy a bejárati kulcs hossza több, mint egy arasz, a súlya sem semmi. Meg van ma is (2009 augusztus). A dús növényzet, Gy-nek gaz, a három éve meszelt falak ápolatlanok. „Meg vannak repedve.” Nem járt ebben azóta senki, mondja Józsi bácsi (aki egyszer majd, hetvenévesen, el akarja őt csábítani). Nem ápolatlan, hanem senki se ápolta, mer nem volt, miért ápolhassák.
Felmegyünk a padlásra, átmegyünk a ház mögé, megnézzük a háznak a hátát. Te jártál erre? – kérdi. Nem, mondom, miért? Púpos! Ez a gerenda el fog mozdulni innen, hasas az épület háta. Nem vetted észre, na gyere, nézzük meg. Egyre rosszabb a kedvünk, illetve csak az övé, mert én jobban szeretem, de már erőlködök. Föl megy a padlásra (létra), hááát!, mondja háttal lefelé jövet, itt se jártál. Nem. A diófa alatt kis mosoly, itt nem kell félnie, hogy megcsípik a méhek, akár csapkodhatna is. Kimegyünk a hátsó kapun, az orgonasövény mögé. Megáll, körülnéz, forog, megforgatja magát, bő szoknyában van, banálisan szép. Szeme fölé emeli a kezét, banálisan okos. Az a major, mondom, a gödörben, látom, tetszik neki. Az erdő széle is, és az árok előtte, a széles nádas – most éppen, hála istennek, nem majd gyakran égni fog. Patak. Mi a neve? Kis Zagyva, mondom lelkesen, szép neve van, nem?! Az nem lehet, nem lehet minden patak itt Zagyva. Kis Zagyva, mondom. A Zagyva Hatvan alatt van, és még attól is tovább, ráadásul, így nem csoboghat. Buda-hegy, mondom. Abba az irányba csalogatom a tekintetét. Azt ott, Buda-hegynek mondják. Hallom, mondja, miért gondolod, hogy nem hallom? A szokásosnál, is jobban kiegyenesedik, már-már felemelkedik, tenyerét napellenzősen a homlokához viszi, megint a szemöldöke és a tincsek közé, majd kimondja: „Vettél nekem egy panorámát!” Elhangzott, el, hogy mit, meg hogy én neki. Mennyiért? Kölcsönkérünk, mondom. Ennyit? Amennyit kell.
Május elsején sütött a nap, ez még a (valódi) munkásosztály ünnepe volt. Azt hittük. Plédet hoztunk magunkkal meg két kicsi lányt, Sárát és Ágnest. A pléddel lenyomtuk a másfél méteres gazt gazba, és belebámultunk a panorámába. Akkor már Gy. hasában ott volt Gazsi, későbbi (indián) nevén Lassú Villám. Egyikőnk sem tudta, hogy majd ő lesz-e az, aki lett. (Mert két lány is, ugye, elröpül, a férfi megmarad, annak, aki lett).
A nyolcvanas évek végén, Magyarországon egy család maximum egy ingatlannal és – kizárólag – üdülő övezetben plusz egy nyaralóval rendelkezhetett. Marokházát, (akkor még nekem is Márkháza) a kedvünkért sem kívánták üdülő övezetté nyilvánítani, így aztán elfogadtuk, hogy, amennyiben a törvény nem változik a kettő közül az egyik lakóépületet – a rákosszentmihályit, vagy a marokházit – egy éven belül elidegenítjük. Vagy válunk, de nem engedünk. Sejtettük, vagy tudtuk, hogy lesz változás, hiszen minden – minden! – éppen akkor kezdett változóban lenni. (Így!) Az amerikai ösztöndíj összegét is addig küldözgettem vissza a banknak (Általános Értékforgalmi), amíg végül valutában fel nem vehettem. Hogy honnan (a csudából) értettem ezekhez, máig sem tudom. Ma biztosan nem értenék hozzá. Nincs is valutám, csak árfolyamom van. Emelgetem, emelgetem, lám ezúttal is.
A cigányasszony, aki már nem él (nagydarab teste volt, baszhatós), megállt a kapunk előtt, mert már a mienk a kapu is, és elátkozott. A fia elől vettem meg a házat, felverem az árakat, hogy fognak ők ezután ötvenezerért.
A következő, vagy az azt követő tavaszon kidőlt a kisebbik szoba felső szomszéd felöli fala. Kőház volt, alap nélkül. Visszahúzattuk a falat, de a két egymástól távolodó gerendát nem sikerült egymáshoz visszaácskapcsozni. Ezzel egyidőben elindult az épület lefelé a dombról, évi egy-két centimétert tett meg (ha igaz) a közút felé. Másfél colos acél sodronnyal körbeabroncsoztuk, majd alapot raktunk az utcafront felöli házrész alá és nyolcvan centi mélyen háromszor megpapucsoztuk. Már nem csúszkált, de ősszel és tavasszal állt a víz pincében meg a tehénistállóban, ha patakokban jött, kihordta a falból a sarat. Kőház volt, lassan már nem sárbarakva. Cementtel, malterral pótoltuk.
Bontani kezdtük, előkerült a pince boltíves bejárata. Gy. vette észre. Hol pince van, boltívnek is lennie kell, mondta, vagy mondhatta volna. Kölcsönből, hitelből hátulról előre haladva újra építtettük. Kezemhez homok, téglapor, cementsár nem tapadhatott, dolgoztam. Nehogy elfelejtsem, Gy. is dolgozott, ő a házon is. És tervezett a tervezővel. Mindig abban a házrészben laktunk (nyaraltunk), amelyik éppen lakhatóbb volt, mint a másik, ami egyáltalán nem. Kétszintes lett, kétszintes parasztház. Tizenhat év alatt. Egyszer leálltunk évekig. A leállás legelején a lányoknak megígértem, hogy mire tizennégy évesek lesznek, lesz külön szobájuk a felső szinten. Ki is választották annak a kettőnek a vázát, amelyekből legkorábban szoba lehet. Nem tizennégy, tizenhat, tizennyolc évesek lettek.
Egyik hétvégén ülünk a régi konyha asztalánál, még csak a hátsó fertály újult meg, és azon töprengünk, hogyan oldjuk meg majd a feljárást a gyermekek szobáihoz, a felső szintre úgy, hogy a majdani „amerikai” konyhából a lehető legkevesebbet vegye el a lépcső. Számolgattunk, méricskéltünk, sehogyan sem volt jó. Vagy kevés hely maradt a konyhának, vagy rondára sikeredett az elképzelés, amikor megszólalt Sára – mondjuk – tizenhatévesen. „Miért nem toljátok ezt ki? Legyen lépcsőház, üvegfalakkal.” Az lett. Most olyan, mint egy kis, három oldalról üvegfallal borított – túlzás – arborétum, a ház egyik leglátványosabb, egyben leghasznosabb tere. Látni rajta keresztül a nagybárkányi templomot a dombokon túl, aminek a látványához Gy. mindig is ragaszkodott.
Víz, telefon, gáz. Ebben a sorrendben jöttek. Eltüntettük a budit az udvarról, a disznóól helyén, ahogy itt mondják „száraz alja”, nyári-lak van. A birkaistálló helyén fészer, benne ping-pong asztal, a tehénistálló az én dolgozószobám. Ami nincs Pesten, és sohasem volt, van – három, vagy négy éve – Marokházán.
Úgy emlékszem, és jól emlékszem, hogy egyetlen szeget nem tettem benne arrébb. Csak ragaszkodtam ahhoz, hogy Gy. mellett én is kitalálhassam, kitalálója lehessek. És egy idő után nem én találtam ki, hanem ő, Gyöngyi. Gy., aki azt mondta a dombtetőn, a valóban száz éves diófa alatt, 1988-ban, amikor még nem tudta, hogy szeret ő majd még idejárni, hogy „Vettél nekem egy panorámát.” És, amíg budi az udvaron, víz a ház előtti kerekes kútban (nem habzik, a kávé íze sem jó), nem járt ki szívesen, pedig. És hiába csábítottam, a padláson, szénában, nem akart szeretni.
– Honnan tudhatnánk, hány éves a szalma?
– Széna vagy szalma?
Röhögtünk.
Vagy nem.
Rendszeresen járnak vendégek hozzánk, jártak akkor is, amikor nem volt hová fektetni őket. 20-30-80-100 fős bulikat rendeztem. Oka van, hogy szüneteltetem, ritkítom, mondjuk, évi egyre-kettőre. 2005 óta Eörsi lángot gyújtok minden október 13-ához egyik legközelebbi szombaton. Egyre többen vagyunk rajta, babgulyás bográcsban.
Évekkel ez előtt, egy több napos sütés-főzés végén, amikor gyerekből is csaknem harmincat számoltam, az akkor öt-hat-hét éves Gazsim felfelé jövet, a diófa előtt, de még az emelkedőn, amikor műanyag zsákban éppen a csontokat, a maradékot cipeltem, húztam magam után lefelé, hogy majd dögkútban végezze, megállított.
– Mikor sütjük meg az ökröt?
A három nap alatt nem sikerült találkoznunk, talán nem is evett, ökröt, karót, nyársat, tüzet, bográcsot se látott.
Ezekben a napokban, már mind együtt voltunk, telefonon hívott Szigeti Laci. Itt mennek el mellettünk, jönnek át Csehszlovákiából (1989?) Mészöly Miklóssal, benézhetnek-e? Hát? Van boldogság? Van. És volt még hozzá negyven fok a százéves diófa alatt.
Ült Miklós a széken, mellette, körülötte és a háta megett negyvenen punnyadtak a fűben. Megragadta a karom.
– Hozz nekem olyan pálinkát, amit ebből a szilvából főztek.
– De Miklós, ahol ülsz éppen negyven fokos hőség van, te is pihegsz.
– Ne törődj vele, hozzad.
Átmentem a szomszédba, Józsi bácsihoz, nem szilvát, vegyes gyümölcsöt
hoztam, féllitert. Tálcán stampedlis poharakkal, meg az üveggel megálltam Miklós széke előtt (trónolt, fotó is készült, félmeztelen), töltöttem, majd a poharakkal és a már hiányos tartalmú palackkal mentem volna, kínálni, a többiekhez (akik, telehassal, nyílván azt gondolták őrült vagyok, őrültek, de legalábbis öngyilkos jelöltek vagyunk, nyári öngyilkosjelöltek – orvos is volt köztünk – hőguta áldozatai leszünk, vagy már vagyunk is.
Miklós ismét megragadta a karom, azt, amelyikben a palackot tartottam.
– Hagyd nálam! –Kivette a kezemből, maga mellé tette a földre, a szék
lábának támasztva. A tekintetében láthattam: azoknak?, hát megvetik, nem látod? Most már látom, megvetették.
Jártam gombászni is. Főleg egyedül, de kétfős társaságot még elviseltem. Öt-nyolc-tíz-tizenöt kilométeres erdőket jártunk be, míg nem egyszercsak lovazni kezdtünk.
Amikor a „srácok” – a lányok is srácok még, hogy miért, a fene se tudja – már pénzhez juthattak (9-10 évesen rendszeresen), ha nagyobb igényük volt, elvártuk, hogy a költségek egy részét ők fedezzék. Így lett profi bicikli, később számítógép és kétszer ló. Gazsi volt akkoriban a legtakarékosabb, aztán vagy vele együtt Sára is. Gazsi akkor még nem lovagolt, esze ágában sem volt megtakarított pénzét beleadni a „lányok szórakozásába”. Évekkel később tudtuk meg, hogy Csillag (első kancánk) vételárának a fele (40 ezer forint) egy kemény éjszakán jött össze. Győzködték a mindig, a mai napig is különleges tiszteletnek örvendő férfiembert, de az nem állt kötélnek, hát pokróc alá került. A lányok kikínozták belőle a hiányzó összeget, lett hát lovunk, azaz csillagunk.
Tapasztalat? Volt több lovunk, kutyánk és macskánk. Mások lettünk általuk, általuk lehettünk mások. Nem az embertől tanul az ember. Életvitelt eldöntő tapasztalat ritkán jön az embertől. Keménység, határozottság, napi gondoskodás, fegyelem, kitartás. Nekem van ő kiszolgáltatva. Ő van nekem kiszolgáltatva. Van valaki, aki rádborul, mert boldog, ha lát. Linda szeme – hat éves, elhanyagolt, poros-koszos kanca, mielőtt hozzánk kerül – a harmadik látogatáskor bepárásodik, tudja, hogy nem csak répát, almát kap, le is lesz csutakolva. Hogyne vettük volna magunkhoz.
Egy ló, két ló, három ló, a társaságnak összesen tíz-tizenkettő, nekünk másfél, ma már csak egy, az is tartozásban, nem bírjuk. Istállót építettünk négy családnak. Aprócska földeket vettem, némelyik a mai napig nincs a nevünkre íratva, egy részét az eredeti tulajdonos eladta másoknak is. Lovastúrák. Lovik Károlyról elnevezve. Talán a tizediknél tartunk, tartottunk, naplóm szerint kilenc biztosan megvolt. Három-négy-öt-hat naposak nyolc-kilenc éven át. Ma már nem értem, hogy volt mersz belekezdeni, majd tíz fővel elindulni járatlan utakon, dög melegben, apró gyermekekkel. (A többit lásd az Alibi 2. , vagy 3. számában)
Jöttünk hazafelé zokogó esőben huszonöt-harminc kilométeren át. Októberben a két lány, a lovász meg én. Erdőben, legelőn. A legelő jobb, ott folyton esik, megszokod. Erdőben, ha hozzáérsz fejeddel az ághoz, medencényi vize ömlik a nyakadba. Megállsz, megkeresed, kezedbe veszed, pisilsz. A lányok is. („Apa, van nálad zsebkendő?”) Most érzed a különbséget közted és nő között, nő és nő között. Bakancsodból, csizmájukból liternyi víz.
Este, amikor hazaértünk (Marokháza), pálinka mindenkinek, forró fürdő. Másnap suli Pesten.
Ma már a lovak felé sem megyek, de még élvezem a trágyájuk szagát este, naplemente után. Romantika. Hajnali három órakor, csípős hidegben, csillagos, fedetlen ég alatt. Aki nem tud kikelni ágyból ezért az élvezetért egy, legalább egy éjszaka, az nem tudja. Nem tudja meg soha, miért. De él. Falun. Élem a falumat Pesten, a falumat a test(em)en.
A gombát ma már megveszem a falubeli cigányoktól. Vesszőkosarat is velük fonatok minden évben egyet-kettőt. Fontos, hogy időben szóljak – nem dolgoznak feleslegesen – mert ha megvastagszik az ág, nehéz lesz a kosár.
Csudabogár voltam, aki akkor hoztam lovat a faluba, amikor a legnagyobb négylábú az ólban hizlalt sertés. Emberszámba vettem a cigányokat, például munkát kaptak az építkezésen, megszóltak érte. Szólt a szomszéd, a felső, hogy miért nem inkább őt hívom, ha munkáskézre van szükségem. Azért öregem, mondtam neki, mert te nem vagy cigány. Mert tót vagyok, azér? Nem, mert nem vagy cigány! Csudabogár lettem, és lehet, hogy ez tetszik nekem. A kocsmában, ahova már nem járok, nekik is.
Egy alkalommal lefelé menet (kocsma lent) megállít egy asszony, vagy én állítom őt meg. Erről, arról udvariasan beszélgetünk, majd el. Hallom a hátam mögött, néhány méter után, egy másik asszonnyal:
– Mit akart tőled az a zsidó?
– Semmit, kvaterkáztunk.
Így lett néhány órára zsidaja a kocsmában is a falunak, nem tiltakoztam.
Első „bevándorlók” voltunk, „idegent” itt, Marokházán (akkor még Márkháza), csak a televízióban láttak. Azóta tíz-tizenkét „pesti” család „lakja”, többségük kocsmába nem jár, a boltban nem vásárol, panaszkodik a boltos kocsmáros, aki többnyire a Tescóba nem járó cigányokból él, hitel.
Az általunk becsábított családok újabbakat telepítettek le a faluban, mi egy amerikai házaspárt is. Most már ők a csudabogarak. Szempont volt, hogy a „telepeseknek” a mieinkkel hasonló korú gyermekeik legyenek. Ez nem mindig sikerült, de most hogy már mindenki felnőtt, nem is érdekes. A boltos nem örül nekünk, mert a „pestiek” nem viszik, hanem hozzák az árút. Ha nem lennének a cigányok, felőletek be is csukhatnám a boltot, mondja. A kocsmát nem csukhatná be, mert azt a pénzt, amit nem a boltban hagyunk, a kocsmába visszük, és ő a kocsmáros is. Vadász, két hete panzió tulajdonos.
Az új házat, mert új még, Gy. építtette, ő tervezte is, legfeljebb bele szóltam, most én lakom. Rajta tartottam a szemem, érvényesültem. Legyen szélesebb a nappali, meg amerikai a konyha. A lépcsőházat, írtam és mondtam, Sára találta ki, ma a ház egyik legizgalmasabb szeglete. Nem értjük, miért nem bontottuk le már másnap a házzal szemben lévő, előttünk már több éven át nem használt disznóólat, miért csak tizenöt év elmúltával. Szabad tér, a bejárattal szemben.
A főzdében pálinkát főzettem, egy alkalommal 51 litert. A hat éves Ágnes gyűjtötte, hordta össze fémhordóba a cefrének valót a szilvafák alól. Ez a történet is megér másfél oldalt, különösen a szállítsa. Mert Pestre vittem. Gy. ajtót nyitott, s amikor mondtam, hogy ötvenegy lett, nem engedett be. „Ennyi pálinkával meg veled nem tudok egy fedél alatt élni”. Kritikus helyzetekben mindig választékosan fogalmaz. Ezért válunk. Igaza lett. Nem is értem, mit akartam kezdeni ennyi pálinkával Pesten, a hatodik kerületben.
Sára öt-hatévesen itt (akkor még Márkháza) dobta kukákba a takiját. Azt a rongyot, amit mindenhova magával vitt, és ha „depresszióba”esett, ahogy mi egyszerűen fogalmaztunk, bárhol – porban, lakásban és füvön -, játszótéren, padlószőnyegen és járdán, hanyattfeküdt, szájába dugta a hüvelykujját, arcához szorította a büdös rongyot, és bámult a semmibe, vagy elaludt. Ha Gy. éjjel megszabadította tőle és kimosta, két napig cirkuszolt. „Hogy tehettél ilyet?!”Márkházán egyszer csak kidobta a konténeres kukába. Később tudtuk meg: megígérte a nagyapjának, hogy, mire legközelebb találkoznak, nem lesz taki. És nem lett.
Cigányoznak a kocsmában. Persze. Mindig cigányoznak. Nem dolgozik, ingyenélő, bezzeg ő, megszakad. Mondom, hagyjátok már, hát van köztük is dolgos ember, a magyar között meg léha. Egyet mutass. A mi lovász fiúnk. Tizenkét éve dolgozik nekünk, alkalmazásban. Feri? Az nem cigány, hát munkahelye van.
Évtizedes szokása a cigányoknak, húsvétkor összegyűlnek a férfiak, végig járják a családokat, fentről, a templomtól jönnek lefelé. Harmincan, negyvenen színes, zöld sárga és piros, zakóban, öltönyösen, férfigyerekkel. Állunk a kocsma előtt, azt hiszem a többiek is csodálják őket, mire az egyik „fehérember”:
– A sörétes puskámat megint otthon feledtem, pedig most szolgálatos is lehetne.
Kezdetben vasalt fehér ingben járt ki a lovakhoz a cigány lovász, Feri, különösen öltözködött, ha vendégre is számíthatott. Ma már sehogy sem jár ki, ellustult, elkényelmesedett, ha egyáltalán. Putri lett, putriszerű az istálló meg a környéke is, mondják a falubeliek. Tapasztalom, de nem ezért nem járok oda már évek óta.
Pénzt, sok pénzt is, akármennyit, ma is rá lehet bízni Ferire. Meg a betakarítást.
Marokházán az van, ami a férfinek kell, s amitől retteg a nő, magány. Férfimagány. Alkotómagány. Asszony utáni, asszony előtti magány. A magány a férfiaké. Ez is megkülönböztet az állattól, ha állati tapasztalat, akkor is. Akarsz és tudsz. Igényled. Tudunk magányosak lenni, nem csak tudunk, hanem akarunk is. Akarunk nélkületek is élni. Lejárok Marokházára magánykodni. Élek Marokházán magánykodva. Kedvesebben mondva: dolgozni járok le, dolgozni élek itt. Még kedvesebben. Magánykodom és dolgozom itt.
Mitől félsz? Nem a magánytól félsz. Kitől? Nem tőle. De, tőle, a marokházi magánykodásaidtól félek. Mondja.
’89 június 16-án menekültünk a fővárosból. Bevallom. Féltem és féltettem (az enyémeket) a (véres) forradalomtól.
(Marokházán a tanítónő férje, az egyszer volt téeszelnök és párttitkár, az önkéntes rendőr – minden férfi önkéntes rendőr, munkásőr volt, a volt nagygazda, meg a nincstelen bányászparaszt is – 89-ben hetekig nem jött a kocsmába le. Azelőtt kocsmatöltelék.)
Június 16-án, útközben (96 kilométer) hallgattuk a névsorolvasást. Megérkeztünk a ház elé és nem szálltunk ki a kocsiból. Nem is akkor, csak jóval az után kezdtem szégyellni magam: nekünk volt (van) hova menekülni. Ki is használtuk, menekültünk, de már nem a véres, hanem a vértelen forradalom elől. A mai napig.
Rádiónk már van, de nem hallgatjuk, televíziónk, azóta sincs. A Gorbacsov elleni puccsról Pesten értesültünk, otthon, vagy itthon, amikor vasárnap este valamelyik hírműsorban (A hét) láttuk, hogy Gorbacsov és az elhíresült pléddel betakart Raisza kiszáll a repülőgépből. Puccs is volt: nem vettük észre. (Azóta tény: a politikát Marokházán nincs, aki észrevenné). Ha visszafelé fordul akkor a világ kereke, de ha csak más irányba, Marokházán (akkor Márkháza), észre sem vesszük. Azóta sejtem, hogy nincs semmi, nem történhet semmi fontos a világban. DVD-lejtászón nézem a filmeket.
Sok évig nem hoztam munkát magammal, legfeljebb olvasnivalót. Akkor is felpakolva olvastam, de nem nyúltam minden kihozott darabhoz hozzá. Most már ezt nem tehetem. Márkházáról is Marokházán írom ezt, és mindent, csaknem mindent Marokházán írok. Marokházán gondolkozom. Most, például, gondolok egy kovászos uborkát. Miközben ezt írom, már a kövön van, két öblös üvegben, forr a napon, cigányasszonytól vettem (a szőlőt is tőle), csak azért is.
(Kisgyerek korában Ágnes ragaszkodott ahhoz, hogy virágot, zöldséget piacon (utcasarkon), csak öregnénitől vegyünk, ha koldussal találkozott, azonnal nyúlt a saját, vagy az anyja zsebébe fillérekért, forintokért. Egyszer egy asszony, karján kisgyerekkel azzal kezdte, hogy erdélyi menekült, Gy. kikerülte, tovább ment dühösen. Ágnes elé állt: Miért?. Csak!, mondta az anyja. Értették – később, mondjuk egy óra múlva már – mind a ketten)
Kovászos uborka. Fokhagyma van benne, babérlevél, bors, kapor, száraz kenyérhéj, a sarka, meg só. A bográcsban most nem fő semmi, de Pünkösdkor, vasárnap, minden évben szokott. Szokott még máskor is.
Ha nincs Marokháza (akkor még Márkháza), biztosan nem élek már. (Nem élnék akkor sem már, ha nincs Gy., három kicsi sóhajtás, akik kicsik maradnak és sóhajtások). Mégsem mondanám, hogy Marokháza tart életben. Nem. És már Gy. sem. Gy. semmiképp. De a kétlakiságom, és az, hogy élni tudok vele, hogy élni tudok a kétlakiságommal, az biztosan életben tart.
(A cigaretta is megölt volna, ha nem hagyom időben, huszonnégy húsz éve, egyik percről a másikra, egyik pillanatról a másikra abba. Az alkohol inkább éltet, mint nyomorba dönt.)
Nem élnék már, ha nem úgy élnék, ahogy élek. Most már Marokházán.
Ahol él az ember – és az ember mindenütt él – ott a lelkekben kupleráj van. A saját lelkében is, ha saját lelkében él az ember.
Marokházán nincs kupleráj a lelkemben. Ebből következne, hogy Marokházán nem az ember él? Nem az ember lelke él ott. A lelkem nem, a testem kétlaki? Az én saját lelkemnek nem lehet kétlakisága? Nem értem. Ebből következhet-e az, következik-e, hogy nem az vagyok ott, aki itt vagyok. És itt nem az, aki ott.
Marokházán nem ugyanaz az ember él bennem, mint Budapesten? Kérdezem. Nem állítom, kérdem. Nem.
