A fiatal író gondolatai, mint a pusztító vihar; fekete vízzel telített, súlyos sötét felhői, szigorúan gomolyognak homloka horizontján, hogy a poharán sejtelmes csillogásban tündöklő kávézó finom fényei csupán tudata áttetsző felszínét legyintsék meg lágy fuvallatukkal. A félelem fájdalma kiélezett nyilak formájában fúródik mellkasa üregébe, ahogy az újabb hölgy már feltöltött, kialakított, s bekeretezett képe bekúszik a szokásos történések önbeteljesítő jóslatának keskeny halmazába. Az ajtó csapódásának szorító döngése figyelmét ujjai remegésére tereli, s a mély levegővétel sűrű dohányfüst maró mérgét juttatja el tüdőhólyagocskái kapilláris ereinek apró falaiba. Agytekervényeinek furfangos forgása azonnal beindul, s a szavak úgy buggyannak elő, mint ahogy a barázdált ujjbegyekkel szétpattintott magos gyümölcsök lédús húsa fényes héjuk repedései mentén. Lábai a tompa automatikusság erejétől irányítva veszik fel a mozgás törvényeinek szabályosságát, s egyedül a lépcső első fokától átbillent súlypontja téríti vissza a valóságba. A lány váratlan szépsége, s meglepő bájossága a kibontakozó vonzalom éretlen magjait ülteti el a fizikai sík veteményesébe, azonban a realitás fagyasztó hidege jeges kristályfátyol réteggel fojtja el a csírákat. „Milyen kedves lány, és az érzés, amit hoz, s létrehoz, feltölt. Mint a kábítószeres első slukkja olyan intenzív, de oly hamar el is illan. Még nem tudja, mit adok cserébe. Szerelmébe töltött izzását magamévá teszem, hogy szemembe nézve nyögjön fel, s így legalább hadd lássam, miként működik az elérhetetlen. Ez vagyok én. Szipolyozó, kiszakító, pusztító, álnok szürke árnyék, s halvány ujjaimmal megrajzolom világom mélységességét.” – elmélkedik, miközben egy hosszú pillanatra földöntúli ragyogás fedi el szeme fehérjét, s a lány megigézve bámulja eme gyönyörű jelenséget. Az író a lányra néz. Nézi a kedves arcot, a széles mosolyt, a szégyenlősség és ártatlanság fényében úszó búzakék szemeket, és feláll. Teste elválik nyakától, s amorf pacaként nyúlik, mállik a kávéház füstjében, húsának kocsonyás masszáját a levegő markolássza, míg végtagjai hatalmasra duzzadva, barna homokzsákként húzzák mellkasát a föld felé. „Testvér, egy kis aprót!”– üti meg fülét a szokatlanul erős rokonszenvet keltő borvirágos hang. Megtorpan. A borostás arc visszataszító hibáit, a serték rózsaszínen parázsló töveit szemléli. Az aluljáróban van. Már rég nem foglalkoztatják a memóriájából vélten örökidőkre eltűnt percek, s egy szó nélkül indul tovább. Lábaival az ismert porhanyós talajra lép, s mély megnyugvással tölti el a szalmasárga fűszálak puha hullámzása, ahogy a hangtalan hideg szél lassan átfésüli ruganyos derekukat. A szikár barna bokrok rendíthetetlenül merednek az ég felé, miközben ujjaikkal egymásra mutogatnak, s a szürke sziklák érdes élei acélhangon morogják el rövid történetük kegyetlen igazságát. Léptei ruganyossá és megszállottá válnak, ahogy morzsolja a szavakat: „A bódultság. Keresni a felejtést, szétoszlatni a fájdalmat, megtölteni az ürességet, bokrokkal teli ültetni a sivatagot, széllel felfrissíteni a tikkasztó hőséget. Elszakított az élet anyánktól, és keressük, azóta is keressük azt, amit csak egyféle barlangban élhettünk át. De a tökéletes lét ezen formája van, akinek sohasem adatott meg. Annak, aki már akkor a rettegés és a fájdalom szorító ölelésében fulladozott, amikor még pusztán élete első szikrái villantak fel apró sejtjei kapcsolódási ösvényeként, kinek barlangja a kínok pokoli falából épült, s magzatvize a gyűlölet és a szorongás mérges folyadékának egyvelege volt. Az honnan meríthetne? Honnan sejtené milyen az felengedni, lebegni a nyugalomban, fürödni a kényelemben, úszni az élvezetben és szeretni, szeretni mindent, beleértve önmagát is.”