Nem fáj, amit megszelídítenek

Komoly ébresztőórához komoly táska kell, a komoly táskához pénztárca, a pénztárcához esernyő – olyan esernyő, amit ha valahol ottfelejt az ember, nem kell szégyenkeznie. Van egy esernyőzöld szín, finom, tompa, de mégis határozott zöld, Zsófi már régen vágyott egy ilyenre. Esernyőhöz aztán esőkabát is kell, és persze egy jó, strapabíró dzseki.
Késő délután már megrettent, hogy nem éhes, még mindig nem éhes. Csak lebeg fel-alá az üzletekben, mindenhol az esernyőt keresi, azt a szép, komoly esernyőzöldet, és próbálja a tárgyakat fejben tartani: sál, trikók, egy hálóköntös, negyvenegy, negyvenkettő, negyvenhárom. Talán le is ülhetne egy padra, és felírhatná a noteszébe a számokat? Felrémlett előtte a bátorságot jelentő 53 529 866, de csak legyintett.  Azok a számok még nem jelentettek semmit, csak továbblöktek egy pillanatot, mert amikor gyerek volt, még nem volt mit megszámolni. Most viszont úgy ragyog a bevásárlóközpont, mint egy hatalmas ékszerdoboz.
De nyolc óra is elmúlt, indulnia kell.
A Westend előtt könnytelen, borzongató szél söpört végig – október vége volt, irgalmatlan idő, az ősz már a várossal háborúzott. Ám Zsófi egy csöppet sem fázott, a szél szinte átemelte a házak fölött, melege volt, mintha csak a boltokban összeszámolt pulóverek melegítenék.
Talán tényleg így van, gondolta Zsófi. Hiszen az emberek nemcsak dzsekit vesznek, hanem márkát, nemcsak esernyőt, hanem esernyőzöldet is. Minden tárgyat körüllebeg valami titokzatosság, ez is benne van az árban, és akár benne van az áruban, és ő most nemcsak a varázsukat, hanem a melegüket is érzi.
Téveszmék, neurózis…, gyógyíthatatlan, borzasztó… valami hasadásos, suhant át rajta, mikor felpattant a trolira. Pár nap, és úgyis összecsuklom az éhezéstől. Az arcom a sok-sok összeszámolt krémektől talán ragyogni fog, de hát ilyenek a gyógyíthatatlan paranoiások, a javíthatatlan téveszmések. Kár ezért a szép lányért, mondják majd a mentősök. De most hiába próbálta a két nappal ezelőtti nyomorúságát maga elé képzelni, alig emlékezett arra a lányra, aki egy szikkadt zsemléért besündörgött az áruházba, és oldalazva járt, mint aki lopni készül.
A trolibusz röpült, az éles szél elfújta a gondokat. A püthagoreusok vajon nem a számokkal kerítették a világot a hatalmukba? Hódítók voltak, világhatalomra törő hadvezérek, pedig egész életükben csak kavicsokat tologattak a homokban. Számok: egész számok, természetes számok, pozitív egész számok, növekvő, pozitív egész számok, növekvő sorok. A számokkal egy kis győzelmet aratunk a dolgok végessége fölött. Senki nem képes minden számot sorra venni, de bármelyiket könnyedén felírhatja, mégpedig tíz jellel. Amit megszámolunk, az a hatalmunkban van, nem veheti el senki tőlünk.
Zsófi a saját elszánt, rajongó arcélét figyelte a trolibusz üvegében. Köszi, jól vagyok: sohasem éreztem magam ilyen pompásan.

De az anyját nem volt ilyen könnyű a telefonban megnyugtatni. Mért csatangolsz annyit, mért nem jársz interjúkra, résen kell lenni, hátha bejön valami… De te elszalasztod, mert nem vagy komoly, csak csatangolsz… te nem vagy résen, nem jársz utána, te csak fel-alá mászkálsz, és nem elég céltudatosan.

Csak várod a sült galambot… Hát meddig tudunk mi támogatni?
Piff-puff.
Anya lerakta, de Zsófi mosolygott. Egyetemista korában is dolgozott, mosodában, nyomdában, éjjel-nappaliban, bölcsődében, két hétig még egy pókerklubban is. Mindez elvi, nagyon is elvi kérdés volt. Anyja akkor utalta át a józan észre valót, ha Zsófi már bizonyított. Sok kicsi sokra megy, szemesnek áll a világ, aki korán kel, aranyat lel. Mi lesz abból, aki csak éjjel-nappal ténfereg, bár az esztétika és történelem szak az anyja szerint rosszabb volt a buliknál, de még az örökös, céltalan ténfergésnél is.

Meglesz a nagy arcod, és mire mész vele.
Számolni is otthon tanult meg. Anya képes volt egy téves villanyszámla miatt a területi képviselőig vagy akár az ombudsmanig futni… Mert futott, futott, mindig futott, egyre csak intézkedett, hogy a pénzekből valamit visszaszámoljon. Perelt a közös képviselővel, perelt a gázóraszerelővel. Csökkenő sorozatok, kilencvenhat, kilencvenöt,  kilencvennégy, kilencvenhárom… A számokat a vágyak írják, mindig a vágyak, gondolta Zsófi. Nem az ész, hanem csak a szív.
Ha már így van, megpróbált mindennek utánaolvasni: kabbala, számmisztika, püthagoreusok, számelméletek. Olvasott a híres michigani ikrekről, akik értelmi fogyatékosak voltak, de fejben nyolc-kilencjegyű prímszámokat adtak össze, igaz, ők nem számoltak,  csak látták a számokat. De Zsófi amúgy is utálta prímszámokat. Meddő, haszontalan lényeknek tartotta őket, a számrendszer vénlányainak, az eleven számrendszerbe belebökött rozoga, rozsdás szögeknek látta őket, akik semmit sem akarnak, semmit sem éreznek.
De hát mit számított Michigan, a számrendszerek vagy a prímszámok, ő bele volt szorítva a saját idejébe.

Eltelt nyolc nap, és semmi sem változott, csak épp a legválasztékosabb holmik közt kóválygott. Most is csak azért jött be a Mammutba, hogy azt a különlegesen finom esernyőzöldet megtalálja. De ha már itt van az ember, ha már gondtalanul fel-alá járkál egy üvegpalotában, akkor más színt, más árnyalatot, más árut is megtalál. Akár könyveket is – mert alig hihető, hogy a világot birtokba vevő görög filozófusok bugyikat vagy trikókat számolgattak volna.
De hogyan vegye birtokba, hogyan tulajdonítsa el a könyveket? Ha megszámolja őket, akkor minden mondat, az összes adat és szereplő átköltözik a fejébe? A szüzsé, a jelentés, a fabula? És ha az egészhez hozzáad egy kínai szótárat? Akkor mi történne? Átáramlana a fejébe a kínai nyelv?
Vakmerőn villogtak feléje a gúlákba rakott könyvgerincek.

 

Vélemény, hozzászólás?