– Miben segíthetek? – lépett hozzá az eladónő.
Zsófi végighúzta a kezét a saját combján. Ez a mozdulat mostanában mindig megnyugtatta: Nyúlánk testén úgy feszült a farmernadrág, mint a lakkbevonat.   Megvetően elmosolyodott, és – ámbár még soha nem érezte ilyen jól magát – mégsem mert a könyvek közelébe menni.
– Azt hiszem, nem itt kéne lennem – mondta mosolyogva, és gyorsan sarkon fordult.
Mért szórakozzon a könyvekkel, mikor megszámolhatná magának az embereket is. Azt a finom urat ott! Vagy akár azt az életuntan sétálgató, vörös hajú nőt! Mindene drága, mindene válogatott, mindene vadonatúj, és úgy jár-kel mégis, mintha megvetné az egész bevásárlóközpontot. Hát nem olyan emberek ők, akiket szeretne közelről ismerni! Hirtelen ránézett egy szeplős, zöld fülbevalós lányra, és mikor egy vonalba ért vele, kimondta, kilencvenhét. Gyorsan elfordult, de akárhogy sietett, érezte a hátában a lány megbántott tekintetét: mintha csak miatta jött volna a Mammutba, egyes-egyedül Zsófi miatt, de mégsem hajlandó őt fölismerni.
Megijedt és rohanni kezdett.
Az áruház túlsó végén lezuhant egy padra, és beírta a füzetébe: zöld fülbevalós lány – kilencven.

Ilyet máskor nem szabad, intette magát, de micsoda íze volt a győzelemnek!
Ma este mindent akart.
– Úgy nézel ki, mint egy képregényhősnő – szólította meg egy langaléta fiú. – Szép vagy. Úgy ülsz ott, mintha csak ellenőrizni akarnád az egész áruházat.
Zsófi felkapta a fejét.
K. K., ez a langaléta fiú nagyon nagyfiú volt az egyetemen, neki nem is volt szokása csak úgy üdvözölgetni azokat, akikkel véletlenül összeakadt. Ami azt illeti, ők még sohasem beszéltek négyszemközt egymással.
– Nahát! Szia! Szia!
A nagy üdvözlés közben látta Zsófi, hogy K. K.-nak gusztustalanul korpás a gallérja.
–  Jó neked, Zsófi, te már biztos, hogy megtaláltad magad.

Talán behívtak állandóra. Talán kinéztek, talán már véglegesítettek.
Te jó Isten, nyolc napja nem ettem! K. K. irigykedve, mégis bátorítón hunyorgott rá. Mért is ne? Nemcsak a nadrágja, a cipője, a dzsekije volt vadonatúj, hanem a körme, a haja, az arca, de még a mosolya is. Igen, olyan magabiztosan ül itt a padon, mint aki kihúzta a legjobb tételt. No de erre vágytam-e? Akárhogy, most nem K. K.-ra volt szüksége. Ő hiba volt a sorozatban, az élő, lélegző számegyenesen, egy ronda, magányos kis prímszám. Kilencvenegy, mondta magában.
– Mesélj magadról! – nógatta K. K. És bár mindig halaszthatatlan dolga volt, sőt örökké rohanásszag vette körül, most leült mellé a padra.
– Na mondd, hogy csináltad.
– A kocogás elűzi a depressziót. Kitágítja a vérereket, felszabadítja az endorfint…
Ócska kis megjegyzésvolt, de K. K. lelkesen elnevette magát. Ám mielőtt indult volna valamelyik halaszthatatlan dolgára, kérlelte  Zsófit, hogy jöjjön el, menjen el, nézze meg, hívja fel… Van valami csütörtök délután, egy egészen komoly hely…Zsófinak is  látnia kell minél előbb
Aztán mintha a hátuk mögött eltörtek volna egy poharat, nem volt miről beszélgetniük tovább.
A Nagy K. K. az izgalomtól korpás gallérjával elsietett.
Zsófi körül sziporkáztak a fények. De ő most már csak a saját körmén éktelenkedő foltot figyelte. 

Egy hiba, az első kis hiba, mióta csak számolni kezdett.
Mintha egy kitalált történet – amit nem vitt magával a könyvesboltból, amit itt, az áruházban a többi történet közt hagyott – lassan a vége felé közeledne.
Van még nyolc napom, hogy állást keressek. Nyolc napom, hogy megfordítsam az egészet.
Felvette a hátizsákját, és nyugodtan útnak eredt.