Elválaszt jó két-, háromujjnyi szeletet, elfekteti a deszkán és vékony, hegyes körmeivel, kapkodó mozdulatokkal csipegeti belőle a csokoládéfoltokat és az aszalt gyümölcs és a zselé színes, elaprózott darabkáit, ezt a mozaikszerű törmeléket. Végez vele és a kifosztott, sárga tésztára tenyerel, és megnézi, ott maradt-e a lenyomata – persze, hogy nem, látja be idén is –, és megnyalja, megszimatolja tenyerén a massza ragacsos helyét, a nyomát, hogy az orra hegyére is jusson, és a szétnedvesedő tésztából gyurmát készít, akár valaha kenyérbélből a polentát, mikor Apussal horgászni készülődtek. És ebből az alaktalan sütiből, ellapított piskótából, mint hosszú éveken át minden vasárnap, most is akkora darabot gyúr éppen, hogy pontosan az öklébe férjen, hogy senki ne leplezhesse le, amíg a karámhoz ér, hogy kisebb darabokká gömbölyítve, sorra kínálhassa szét a lovaknak. Azok pedig hagyják kócolni sörényüket megint, és nyálasan csücsörítenek a csemegére.

A Nap igazán süt most, hevíti a zsindelyt: remeg a levegő a gerendaház felett, amelynek közelében hatalmas pajta dülöngél, szénapadlással szuszog, oldaláról lábos-kék viharlámpa százas szögre akasztva csikorog. A kazalból fényes nyelű villa áll ki, egy halott szekér megroggyant, leláncolt csontvázából pedig rozsdás pántú kocsirúd, amin furcsán fénylik mégis egy-két szegecs. A kukoricás szélén madárijesztő, rajta éppen azonosítható még a valamiféle egyenruha rongya; a szeme helyén meg szalma türemkedik, zubbonyán jól kivehető a sok golyó lyuggatta, szaggatta nyom; mikor lőhettek célba rá, honnan tudnád, ám régóta halott lehet már. Ormótlan, krumpliforma, molnárzsák fejét tarkón lőtték, onnan porzik azóta leginkább, és nyilván a napsütésben. A ház mögötti konyhakertben néhány nagyobb forma vakondtúrás, belőlük szögletes whiskey-s üvegek állnak. Az ólak felől élénk gané, valahonnan pedig savanyún áporodó káposztaszagot hoz és sodor itt egymásba most a szél, majd kukoricacsuhét és kevés frissen kaszált zöld fűszárat kap magára; a házba a behajtott zsalugáter résein át ront, ám az megszűri, levetkőzteti, így áramlik most meztelenül a szobába, elmozdítja az egyetlen képet a falon, megigazítja a virágokat a vázában, elragadja a sütemény illatát a konyhából, belékap még a függönybe, aztán távozik is a veranda felé a bejáraton.

A lány felé tart, hogy mindazt, mi az imént a házban megesett, annak hullámos, hollófekete hajába keverje, hogy belefésülje ez a naiv gondoskodás.

Apus, aki ott ül, aki alatt hintaszék nyög a verandán és a veranda is, elnézi, hogyan szállhatna lányának derékig érő vörös haja ebben a tolvaj szélben, és újra és újra a lányba szeret, miként valaha annak anyjába. Amint elnyílik húsos ajka kissé e merengésben, rögtön ki is hűl szájában a rengeteg vas, és az ír rokonokra emlékezik, meg az emészthetetlenül tömény fémes ízre, a vérre, amelyből az első kortyokat még lenyeli az ember, aztán elhányja magát.

Apus a pajta felé réved. Leginkább a langaléta, a szeplős, tar sógor kísérthet ott ilyenkor, na, és a kérdés, az akadémikus, hogy „mosolyog-e még a nigger a fehér lányra?” És a válaszra, hogy igen, az újabb rúgás, amely mint később kiderült, átszakította a szájpadlását és ezért, hogy vakítóan fehér, fiatal fogainak törmeléke az orrába jutott és belealvadt a sok vérbe. Egy álló napig tartott, míg Memphisben kitisztították, kikaparták az orrmandulájával együtt, véresen történt ez is, miként a verés és emlékezetesen, akár egy abortusz, feketén, harminc dollárért. Vagy négy üveg whiskey-t itattak meg vele aznap, tán soha ennyit azóta se. Aztán pontosan emlékezik a karcos tükörre is, amelyben a birkanyírók borotválkoztak reggelente, amelyet elétartottak, miután rátaláltak és szalmazsákra fektették. Vajon miért tartották elé azt a tükröt? Ezen is elgondolkodik sokszor, és azon, hogy amikor a szalmazsákra fektették, mégsem az alaktalanná rugdosott feje sajgott viselhetetlenül, hanem a zsák vásznát hegyesen átnyársaló, és hátába álló törek csípte, viszkette inkább, sőt csiklandozta, és ha lett volna szája, szeme, füle, orra, ha lett volna arca, tekintete akkor, fölismerhető, talán láthatta volna a tükörben, hogy esetleg mosolyog, talán nevet.

Mintha annyira érzéketlenné lehetne ütlegelni, rugdosni az ember fejét, hogy annak feladatát aztán egy olyan testrész is átvállalhatná, amelynek igazán nem az lenne a dolga, hogy érezzen. Az ember hátának nem az a dolga, hogy érezzen. És eszébe jut most a játék, mit nagyapjával úgy szeretett:  „No, hány ujjammal nyomom a hátadat, te huligánpalánta?” – kérdezte volt mindig nagyapa. És igazán nehéznek bizonyult helyesen felelni, hogy hány ujjal is nyomják az embernek a hátát. De ott, kiterítve akkor, pontosan megmondta volna, nem sokat kalkulálva, inkább, akár egy térképen mutogatva el, hogy itt és ott meg amott, száz és ezer helyen egyszerre, mégis külön-külön szúrja, szurkálja a sok szalmaszál, a feje búbjától egészen a fenekéig. Effélékre gondol Apus, és ajkait összezárva melegíti most szájában a vasat. Aztán az ölébe hanyatló játékra hunyorít, mire megvarrt szemhéja rondán, ijesztően gyűrődik el hiányos szemöldöke alatt. Igazít még a játékon kicsit és fölpillant a lányra, aki úgy áll ott a karámnál, oly függetlenül ebben a háztáji szélben, mint egy macska, aki elviseli csupán, hogy babráljanak a fején, tűri csak, hogy a hajába mozduljon ez a dús, szelídített levegő.

„Megjavítottam! Nézd!” – kiált a lányra tompán, odvas hangján Apus, akárha korhadt fatörzsből szólítaná – „Emlékszel rá?!” Sápadt, viaszarcú babát mutat föl, szája piros, nyakában többször ráfordított hosszú, fehér gyöngysor, mint csángó népviseleten. Frankie nyugodtan fordul hátra, el a lovak felől, tétován, mint akit meglehetősen távolról hívnak, vagy valahonnan igazán bentről, a ház mélyéről, de élénken lágyul el a kedves figura láttán, amely Apus lapát kezében csakis fogolyként, valamiféle túszként látszhat, aztán éppen véget érő gyerekkorában igyekszik a veranda felé, siet kiszabadítani kedvenc babáját, hogy lénye eddigi történetének egyetlen, összegző, egyben utolsó kifejezése legyen, pontosan az a mozzanat most, amely a babát kéri Apustól.

A lány barátnője mindig elszarja.

Fekszenek az ágyon, például, a fiúval, egy a fiú miatt gyorsan lezajlott (s a jelenből szemlélve szinte csak egy pillanat erejéig tartó) szeretkezés (inkább párosodás) után, késő délután, a lány szobájában, ahol a plafont csak a mindörökké láthatatlan szentlélek tartóztatja meg lágy kezeivel az össze (vagy le-) omlástól. Fönt hajszálrepedések és penészfoltok, mintha szándékoltan nonfiguratív pacák volnának. Most ez az ég fölöttük, vagy az óvó háló, a dunnyha, a meleg simogató anyai kéz. Paradox módon épp a szülőktől legtávolabbra repítő tevékenység után érzi magát az ember néha legközelebb a szülőkhöz (az anyaméhben pl., vagy az anyai ölelésben – mindegy is; közel az anyag s az eredet istennő-szubjektumához, a megszopogatható, megfacsarható megragadhatatlanhoz) – gondolja a lány barátnője, s pechjére, a gondolatát hangfolyamhoz kalapálja, mely folyamot nagy sóhajjal ereszti ki még nyálcsillámlású ajkai közül.

Mi van?!, kérdi a fiú, kinek testében még bőven eleven a pár perccel előbb robbant élvezet. (Azaz, már csak parázslik a robbanás után; narancssárga vérerek, ritmusát újra feltaláló szívverés.) – Na itt szarja el a lány barátnője; – Csak azt kérdeztem, gondolsz-e anyádra szeretkezés közben…- két oldalról, mint a jól megtömött kurva.

Mert egy, mi az, hogy szeretkezés?! Derogál. A fiú nagyonis poszt, mit kezdene egy ilyen romantikus kifejezéssel. Bölcsész egyébként, ha a lány jól emlékszik, esetleg valami szociológus. Vagy talán pszichológus? Ógus, mindegy: nem autószerelő. (Ha az lenne egyébiránt, akkor meg mi?!) És nem is filológus. – Pátosz tehát, hogy lehet ilyet mondani? (Volt olyan már, egy, akinek tetszett. Vagy nem derogált neki. Mindenesetre, nem izzadt le a szó hallatán, nem érzett felgyülemleni magában olyféle megzabolázhatatlan taszítást, amit a zsíros haj vagy a pattanás vagy az alig-mell láttán.) Pátosz, az istenbasszameg! Rá is gyújt. Meg a lány barátnője is. A nikotin plusz orgazmus, majdnem mint a kávé és a tej. (Már aki tejjel issza. Már aki rágyújt sz. után.)

Szóval szex vagy baszás.

Kettő: mi az, hogy anyádra?! – Magyarázatra sem érdemes.

Rágyújtanak, a füstöt fel a plafon felé, elkendőzni az anyai simogatást, ezt az anyaméhbe. A lány barátnője derűsen tekereg az ágyban, mit sem sejt még. Sejthetne már, hisz volt pár hasonló eset; de a remény ugye, utoljára. Eszébe jut egy hang:

Eszednél légy mán, mari! Hát miajóistent csinálsz te? Már megin kurvákocc? Inkább egyé, mer sovány vagy mint a fogyókúra.

Tekereg tovább, miért ne tekeredne; a kígyók is így csinálják a mesekönyvben, meg a kis férgek a gyerekek seggében meg a kutyáéban, ő miért ne csinálhatná.

Hagyd már abba, az istenbasszameg.

A cigaretta végét már egyedül szívja el, a második cigaretta végét, mert időközben, a felgyülemlett (fokozatosan emelt s púpozott, mint a homokvár) feszültség új cigarettákat lobbantott füstre, s a fiú, hát mondhatni, úgy otthagyta a lányt, azon spermaszagban, azon verejtékben, azon langyosságban – mint a frissen baszott lányokat, akik csak arra jók.

A lány barátnője egyébként nagyon vékony. Talán egészségtelenül az. Bár, egészség? – ebben a világban, főleg így a vége felé, az egyik legtaktikásabb fogalom, amit eddig emberi elme megteremtett. Viszonylagos, relatív; függőben van, mindentől. Civilizációs betegségek, mondják, meg a kultúra átka, meg az évezred átka, meg ilyenek. A lány barátnőjének egyébként semmi komoly baja nincsen.

Magának semmi komoly baja nincsen – mondta is a szürke bajszú, jóképű háziorvos, az ötvenes éveiben járó -, hacsak az nem, hogy túl sokat idegeskedik; meg kéne nyugodnia tán, többet aludni, nem agyonhajszolni magát: akkor megjön az étvágya.

A lány meg a lány barátnője talán ezen az egyetlen ponton érintkeznek (szellemileg) ti., hogy egyikük sem szeretett enni, mikor még kisebb volt.

S ott vannak azok a szörnyű nagymamák, akik, jó népszokás szerint, s azoknak a jó kis létfenntartó ösztönöknek hűen engedelmeskedve, csak tömik és tömik és tömik a karmaik közé került unokákat. Láccik, hogy városi vagy – köpik a szavakat a ráncok közül -, láccik, megláccik, hát ez a vézna kölök, hát nem lesz ebből semmi. Na jól felhízlallak én, ha akarod, ha nem – s a kislány (a lány barátnője) ettől rettegett, ettől a hízlalástól, mert tudta: még ha meg is jön itt az étvágya, a folyó mellett nem sokkal, ebben a kis kunyhóban, amiben a nagymamája meg a nagypapája töltötték az egész nyarat, ha visszakerül a városba, rögtön elmegy a kedve az evéstől. Teleszítta a tüdejét az erkélyen állva a lány a friss vidéki levegővel, a folyó szagával telített levegővel, az esti párával túltelített nehéz levegővel, és érezte, hogy ez valami nagyon egészséges, ez valami ősi és igaz, és ilyen körülmények között érdemes enni, zabálni, mint a disznóknak (amik egyébként nem voltak a kertben), vagy mint a libáknak (amiknek a tömését sem a lány, sem a lány barátnője nem látta soha.) A lány barátnője sokszor elképzelte, hogy egy tanyán lakik most épp, egy olyan tanyán, amiről sokszor ábrándozott – kacsák, lovak, frissen fejt langyos tej kora hajnalban, bodros felhők a végeláthatatlan rét fölött, ilyenek -, és abban a világban a nagymama kicsit megemberesedett, összeszedte magát, hogy jobban nézzen ki (pl. szépen meg volt mosva az ősz göndör haja), és kedvesebb is volt sokkal.

Kellemes séta volt, úgy egyébként. Régóta áhított. Aztán egy asztalhoz ülni egy közös ebéd erejéig. És elcsodálkozni azon, hogyan történt mindez. Ez fordult meg a fejemben, de még mindig nem hittem el. Csak, amikor megszólalt – Egyébként mi újság?

Nem örültem ennek a kérdésnek, ahogy egy kérdésnek sem akkoriban. Pedig kitalálhattam volna. Az egész arra ment ki, hogy megtorpedózzon. Csak azért is, hogy végre történjen már valami. Mindez persze álca volt, hogy inkább ne legyen semmi. Tiszta logika. Az arány léptéke befoghatatlan. Ekkor mondta, javadra váljék, fiam. A torpedó felrobbant. Nehezebb lesz, mint gondoltam, gondoltam…

Mintha hátrafelé lépdeltünk volna határozott léptekkel, közös origónkat kutatva. Azt mondják, van ilyen. Apa és fia. Erre is azt mondják, van ilyen. Különös séta, igen, van ilyen. Allé. Ollé.

Amikor nem lehet nem csöndben lenni, akkor. És ha ez is elmúlik, leginkább akkor.

A piacnál megálltunk.

Tudod, mit csinálsz, kérdezte. Tisztában vagy azzal, milyen következményekkel járhat minden cselekedeted bizonyos emberek fejében? Gondoltál erre? Avagy felelőtlenül jársz-kelsz a világban, és gyanútlanul felforgatod a tehetetlen fajtársak egyébként is háborgó életét, mert ez is lehet.

Nálad mit jelent a fajtárs, pajtás?

Azt az idétlen ábrázatodat.

Volt némi gyanúm.

Tartsd meg magadnak.

És így tovább egészen a piac sarkantyús italméréséig, a Tóig. Egy parton. Újra ugyanott. Átutazóban. Ketten egy ebédért. Szinte kéz a kézben. De távolodva percről percre. A párhuzam nem feltétlenül erőszak, ahogy a derékszög nem feltétlenül karambol. Az úgynevezett jobbik eset. Legyen most ez. A görbület, mely a szándékos elkerülésé, és a kör, akinek nem sikerült. Ez az álom volt a határ, és most eltűnt, felelősséget hagyott maga után. A beilleszthető hiányt.

Igazán indulhatnánk már, morogtam rá. Kinézed a vizet a tóból.

De Dórémi mozdulatlanul tovább bámulta az enyhe szél fodrait a víztükrön egy odvas szomorúfűznek támaszkodva.

Anyádat itt csókoltam meg először, mondta aztán. Nem volt egyszerű. Féltem. Szerettem.

Leguggolt és előbb a kezét, majd arcát is megmosta.

Indulhatunk, szólt.

Soha nem csengett szebben a hangja. Kondenzcsíkok gubancolódtak az égen. És elviselhetetlen lett a bűz. A megváltozott szélirány egy vízihulla jelenlétére engedett következtetni, vagy valami más dögfélére. Ez adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy elhagyjuk azt a helyet, ahol addig megtalálhatóak voltunk.

Az étteremben Figaró nem várt szívélyességgel fogadott minket, talán még kacsintott is, de ebben nem vagyok biztos. Dórémi a „B” menüt választotta. Figaró cinkosságának köszönhetően nem két fél, inkább két háromnegyed adagot ehettünk a húslevesből és a töltött paprikából. Alighanem egy valószínűsíthetően mindkettőnk számára előnyösnek tűnő üzlet is közrejátszott túláradó figyelmességében, ugyanis még az ételrendelés előtt sikerült töltény nélküli pisztolyom az ő fényszórók nélküli biciklijére cserélnem, bár akkor még fogalmam sem volt, mihez kezdjek egy tini pincér örömével, és egy ekkora vagyontárggyal. Apám az egész mögött szemléletváltást sejtett. Igyekeztem megnyugtatni, hogy a tett mindig elkésettségre utal. Azt válaszolta, hogy az embernek nem feltétlenül önmagát kell megelőznie, ha egyáltalán meg kell előzni bármit is. És hogy a preventív élet nem gyorsaság kérdése, inkább a türelemé és az odafigyelésé. Hagytam, nem volt kedvem vitatkozni. Csak néztem, ahogy lassan kanalaz, ahogy az ízek serkentik gondolatait, és ismét szárnyalni kezd, és hatalmas szárnyaival engem ismét betakar.

Régen nem esett ilyen jól az étel. Az annyi, amennyi. És könnyekre sem volt szükség. Pedig búcsúztunk, ezzel mindketten tisztában voltunk. Böffentett, és ez nekem jólesett. Kedvem támadt, hogy elfingjam magam. De nem tettem, egyrészt nem állt módomban, másrészt szégyenletes bunkónak titulált volna, és nem így akartam megmaradni emlékezetében. Micsoda emlékezet! Szigorú, egyszersmind pajkos. Ez apró utalásokból derült ki, melyek vagy idilli ecsetvonásként, vagy holmi nehéztüzérségi ágyúként realizálódtak félelmekkel bélelt képzeletemben. Félelmem abban volt, szeret-e egyáltalán? Másképpen – elfogad-e fiaként az az ember, akire mindig rácsodálkoztam, mert azt mondták, ő az apám. A perspektíva alkonya. Ugyanazon viszony újabb kezdete. Merthogy a dolognak erősebb volt másik oldala – hiszen én lettem az, aki szégyenemben megtagadtam őt.

Bocsáss meg, apa, mondtam.

Ettem már szarabb kaját is, mondta ő. Egyébként nem vagyok sem finnyás, sem ínyenc. Azt eszem, ami van, és ha van, annak örülök. Ettől függetlenül úgy gondolom, kissé túlfőzték a rizst, a fűszerezést pedig meg sem említem, esküszöm.

Két falat közötti röhögésem köhögésbe fulladt, kínomban az asztalt csapkodtam, azonban mindent összevetve nagyon boldog voltam. Azazhogy, újra emlékeztem arra, hogy valaha voltam boldog, és ez boldoggá tett.

Dóréminek több mindennel kapcsolatban igaza volt egyébként, éles szeme a lélek színeváltozásait fürkészte, és mindig hasznos információkkal szolgált nekem, rólam. Baráti tükör. A pisztolyt ugyanis magamnak szántam, egy ujjnyi mozdulatot hordoztam a szívem fölött. A biciklit pedig valahogy rá kellett sóznom. Semmit nem fogadott könnyen, sem el, sem meg. Makacsul kérette magát, nehéz volt bevonni abba a játékba, amit tulajdonképpen ő talált ki.