Címke: próza

Bejegyzések

Miura Sion: Virágok

 

A majomférj

Történt egyszer, hogy egy parasztember nem tudott aratni az aszály miatt, ám egy majom ekkor megsegítette: esőt hozott a földjére. Hálaképpen az ember három lánya közül a legkisebbet a majomhoz adta feleségül.

Egy napon, amikor a lány hazalátogatott szüleihez, rizssüteményt készíttetett a majommal, mondván, apjának viszik ajándékba. A rizssüteményes mozsarat aztán a majom hátára adta. Útközben a lány meglátott a folyóparton egy gyönyörű virágzó cseresznyefát. – Olyan szépek ezek a virágok! Szeretném megmutatni apámnak is – mondta a majomnak. – Na, majd én szedek belőle – válaszolt az. Azzal a majom, hátán a rizssüteményes mozsárral, felmászott a cseresznyefára. A vékony ág letört a mozsár súlya alatt, a majom pedig  a folyóba esett. Miközben sodorta az ár, egy verset költött, amely erről szólt: – Az életem nem sajnálom, inkább az szomorít el, ha arra gondolok, mennyire megsiratsz majd. A lány meredten bámulta a hullámokon sodródó majmot. Aztán egymaga hazament, és boldogan élt.

 

 

Miért is mentem én hozzá egy ilyen férfihoz? Néha elgondolkozom rajta.

            Te persze nevetsz, hogy mekkora luxus. Képzeld csak el! Egy kis szobában, kettesben egy majomképű férfival, az ablakból pedig mi látszik? Csak a koromsötétség. A majom egy ideig beszél a laboratóriumban aznap történtekről, aztán tétovázva megkérdezi: – Ne menjünk lassan aludni? – Eláll tőle az ember lélegzete.

            A majom nagyjából rászedett engem.

            Éjfélkor beállít a lakásomba. – Ezeket a virágokat neked hoztam – azt mondja. A kezében egy nagy csokor világoskék liliom volt.

            – Saját fejlesztés. Nemsokára kész lesz a szilvavirág illatú cseresznyevirág is. Ha kinyílnak, te leszel az első, akinek hozok belőle.

            Átvettem tőle a liliomokat. A virágporuk aranyszínű volt, a szirmaik pedig vékonyak és áttetszőek, mint a celofán.

            A majom taxival száguldott idáig, hogy átadja nekem az épp elkészült virágokat. A haja ragacsos volt, még a szemüvege is bepárásodott a zsírtól, a lábára bolyhos zoknit és bioszandált vett. Mégiscsak túl hideg fogadtatás lenne, ha mindössze annyit mondanék: Köszönöm! Viszlát! – és rácsuknám az ajtót – gondoltam. Megmutattam a jószívű énem, és bizony ez volt az első lépés a tévedés útján.

            – Iszol egy teát? – kérdeztem, a majom pedig nagyon örült, kivörösödött arccal bólintott. Aztán kicsattanó jókedvvel leült a nappaliban az asztalhoz, de láttam, hogy amerre járt, gőzölgő lábnyomok keletkeztek a padlón. Borzalmasan zsíros, vagy inkább fülledt…? Mindenesetre a majom lába szinte olyan volt, mint valami halálos fegyver.

            – Mi lenne, ha lezuhanyoznál? – javasoltam tehát. Nem akartam ezzel semmi különösebbet mondani, csak hát nem akartam egy mocskos férfit éjfélkor vendégül látni.

            Még váltóruhát is adtam a majomnak. – Tessék! Itt van ez. Aszadáé, de sajnos nincs más – mondtam. A majom olyan lett, mint egy olívaolajtól csöpögő paradicsom, bizonytalan léptekkel eltűnt a fürdőszobában.

            Nem, nem volt ebben semmi kegyetlenség vagy ilyesmi. Hiszen a majom volt az, aki – bár nem kértem erre – folyton nyüzsgött körülöttem még az után is, hogy Aszadával szakítottunk. A barátja volt szerelmétől általában el szokott távolodni az ember, nem? Szerintem épp ezért tisztáznia kellene, miért lóg mégis folyton a nyakamon.

            – Nem is érzek irántad semmit, és különben is, még el sem felejtettem Aszadát – mondtam neki.

            Nem tudom, a majom megértette-e, amit mondani akartam. Mindenesetre egy kicsit tisztábban jött ki a fürdőszobából. Aszada inge nagy volt rá, így már szinte túlságosan is szánalomra méltó volt a látványa.

            Ezalatt vizet forraltam, és elkészítettem a kávét, aztán beletettem a liliomokat egy lábmosó lavórba. Nem tudtam jobbat kitalálni! Hisz nem volt otthon akkora váza, amibe beleférnének.

            A majom akkor sem tűnt különösebben elégedetlennek, amikor a konyha padlóján meglátta a liliomokat a lavórban. Megint leült a nappaliban, és elkezdte szürcsölni a kávét. „Most már igazán hazamehetnél” – gondoltam, és leültem vele szemben.

            Egyikünknek sem igazán volt beszélnivalója a másikkal, meg se szólaltunk egész idő alatt, de aztán a majom egyszer csak felemelte fejét, és rám nézett.

            – Amit most mondani fogok, arra válaszolj egy „ühüm”-mel!

            – Nem! – mondtam.

– Akkor is megkérlek rá. Barátok vagyunk, nem?

            – Mióta vagyunk mi barátok? Te csak a volt párom barátja vagy, semmi több. Számomra nagyon-nagyon távoli valaki.

            – És miért engedsz be egy ilyen távoli valakit a lakásodba? És még azt is megengeded, hogy lezuhanyozzon? – A majom furcsa módon ellentámadásba lendült. – Már korábban is gondoltam rá, de te egy kicsit túl könnyen adod magad, vagy hogy is mondjam… Ezért van az, hogy belesétálsz az ilyen Aszadaféle férfiak csapdájába, aztán meg sírás a vége.

            – Fölösleges sajnálnod – szóltam dühösen – Aszadaféle férfiak? Te talán nem annak az Aszadának vagy a barátja? Miket nem beszélsz!

            – Én nem vagyok olyan viszonyban Aszadával, hogy szerelmesen suttogjunk, így nem különösebben érdekel, mennyire aljas.

            – Én sem suttogtam vele szerelmesen!

– Igen? – kérdezte a majom – Még ilyen ridegséget!

Ostobaságnak tartottam megmagyarázni, hogy szerelmes szavak nélkül is nagyon jól megértettük egymást. Inkább elismételtem magamban vagy százszor: „Pusztulj, majom!”

– Holnap is dolgozol, ugye? Nem kéne lassan hazamenned?

– Még nem fejeztem be. Azaz, hogy még el se kezdtem.

– Akkor kezdd el gyorsan, és rövid legyél!

– Én is ezt szeretném. Ezért mondtam, hogy válaszolj mindenre egy „ühüm”-mel!

Mintha egy hosszú, hófehér kígyó tekergőzne a gyomromban, egyre jobban gyűlt bennem a méreg.

– Ezt az előfeltételt változtasd meg! Így nem fog haladni a beszélgetés, nem gondolod?

– Értettem. Akkor nem is kell mondanod semmit – válaszolta erre a majom – Egy szó nélkül gyere hozzám feleségül!

Talán még akkor sem estem volna így kétségbe, ha egy olyan emberrel ennék együtt, akinek a hazájában két emberre három evőpálcika jut. Meg se bírtam szólalni.

– Ho… Ho…?

– Így van. Nem kell mondanod semmit – szólt a majom – Az az igazság, hogy már benyújtottam a házassági anyakönyvi kivonatot.

– Azt meg hogyan? – kiáltottam ijedtemben, és teljes erővel az asztalra csaptam – Olyat én ki se töltöttem!

– De hát Aszadának egyszer a kezébe nyomtál egyet, amin kitöltötted a rád vonatkozó részt, nem?

Valóban így volt.

– Ilyet nem szabad csinálni. Legalább akkor visszakérhetted volna tőle, amikor szakítottatok. Amikor Aszada megkérdezte, kell-e, azt mondtam, kell, és ötvenezerért megvettem tőle.

– Ez aljasság!

– Pontosan. Vigyázni kell az ilyen férfiakkal…

– Ezzel most leginkább magadra céloztál.

Mint egy átverés, ugye? Pontosabban maga volt az átverés, hogy mit ne mondjak. Nem megmondtam, hogy rászedett a majom?

Kétségbeesetten hangsúlyoztam tehát, hogy ez a házasság érvénytelen. A majom viszont folytatta:

– Csakhogy… – mondta, miközben már ki tudja hányadik tasak tejszínt tette a maradék kihűlt kávéjába – attól tartok, az érvénytelenséget elég körülményes lenne bizonyítani. Hogy az anyakönyvi kivonatot te írtad, ahhoz nem fér kétség, arról pedig semmiféle bizonyíték nincs, hogy Aszada és énköztem pénzadás-vétel történt. Úgy gondolom, egyelőre jobb lesz, ha hozzám jössz.

– Egyáltalán nem lesz jó! – majdnem elsírtam magam – Miért kellene hozzád mennem?

A majom kiitta posványszínűvé vált kávéját, és fintorgott egyet.

– Nem azt mondtam, hogy egyelőre? Most még nem beszélnék a részletekről, a lényeg, hogy nemsokára áthelyeznek egy kicsit távolabbi helyre. Mindenképp magammal akarlak vinni. Veled szeretnék odamenni.

– Miért?

– Mert szeretlek. Nagyon, kimondhatatlanul.

A majom keze, és benne a kávéscsésze, remegett, mint a kocsonya.

– Nekem az a munkám, hogy ritka, szép virágokat fejlesztek, de ha te nem lennél, ennek a munkának nincs értelme. A virágok mind-mind neked készülnek.

Nem emlékszem, hogy kértem volna ilyesmit. Csak a majom találta ki, hogy mind-mind nekem készül. Nekem ehhez semmi közöm.

A majom arckifejezése viszont nagyon komoly volt, és én is gondolkoztam rajta, hogy lassan férjhez kéne már menni, ez viszont Aszadával nem jött össze. Ráadásul a majom azt mondta, miután elutazom vele az új munkahelyére, rövidesen elválhatok tőle, ha akarok, tehát úgy voltam vele: hát legyen, így végül hozzámentem.

Ez egy nagyon régi történet.

A majomtól kapott liliomokból arany virágpor hullott a konyhapadlóra.

 

 

Ahogy te is tudod, a majom új munkahelye koránt sincs közel az otthonomhoz.

Óriási volt a környezetváltozás, úgyhogy igazán kétségbeestem.

De hát nem is éltem még soha ennyire zárt térben, egy ilyen hatalmas lakótelepen.

Az ablakból örökké csak a sötétséget látni, azt sem tudja az ember, reggel van-e vagy este. Az előszoba ajtajából pedig rálátni a lakótelep belső kertjére, ahová rengeteg egész évben nyíló cseresznyefát ültettek.

Tulajdonképpen mindet a majom ültette. Az illatuk inkább a banánéhoz hasonlít, mint a szilvavirághoz. A lakók körében viszont szerencsére nagyon népszerűek: – Jó, hogy vannak, mert szépek – azt mondják. Én azért egy kicsit félek, ha belegondolok, hogy egész évben éjjel-nappal banánillatú lesz a levegő.

A majom mindig fölösleges dolgokat talál ki. Pedig a cseresznyevirág azért volt jó, mert nincs olyan erős illata.

Nem gondolod?

Az általa készített cseresznyefák nem hoznak termést. Itt ugyanis nincsenek madarak, amik megennék. A hulló szirmaik meg elolvadnak a levegőben, mint a tavaszi hó, egy darab sem kerül a földre. Hiszen nincs is itt hely, ahova elássák a hulladékot.

Milyen szerencsétlen virágot készített ez a majom!

Hogy felkészüljön a madarak és szabd terület nélküli életre, egyfolytában az ilyen körülmények közt is megélő virágok fejlesztésével volt elfoglalva – azt mondja.

– A mostoha feltételek mellett is termeszthető rizs és búza létrehozásával régóta foglalkoznak. Viszont szerintem csupán élelemmel, virágok nélkül nem igazán lehet teljes életet élni, nincs igazam? És ebben elértem valamit, hála annak, hogy nem nagyon volt vetélytársam. Ráadásul te is itt vagy velem, úgyhogy most én vagyok a legboldogabb.

– Még ha többé nem is térhetsz haza? És akkor is, ha minden nap el kell viselned a kedvetlen arcom látványát? – kérdeztem tőle, de ő ezen is csak mosolygott.

A majom nagyon kedves. Amikor a közös ágyunkban felébredek, és meglátom magam mellett, néha megrémülök, de ezen kívül nincs különösebb bajom vele.

Mielőtt munkába megy, mindig megkérdezi:

– Ma hány körül jöjjek haza?

Ha nem akarok egyedül lenni, vagy sok étel maradt itthon, azt válaszolom:

– Lehetőleg minél hamarabb.

Ha pedig nem szeretném őt látni, azt mondom:

– Ne gyere haza!

Ilyenkor a majom bent alszik a munkahelyén, és haza sem jön, míg érte nem megyek.

Amennyire csak lehet, nem szeretne nekem kellemetlenséget okozni – azt mondja.

Ha unatkozom, hétvégén kivisz a kupola széléig. Ott van a majom munkahelyéhez tartozó melegház, ahol legyezésre csengő hangot adó gyöngyvirágok nyílnak, pöttyös harangvirágok, amikből úgy csöpög a víz, mint valami rossz vízcsapból, de vannak ott ezüstösen csillogó virágú gardéniák is. A melegház levegője pedig tömény és édes, mint egy halom trópusi gyümölcs.

A majom havonta egyszer megemlíti:

– Ha rossz velem élned, azonnal szólj!

– És ha azt mondanám, hogy rossz, akkor mit csinálsz?

– Eltűnök a szemed elől.

– Ezt most fenyegetésnek vegyem?

– Nem, szó sincs ilyesmiről. Csak az elhatározásomat mondtam el neked.

Így éljük mindennapjainkat a majommal, néha veszekedősen.

Ide figyelj! Nem dicsekedni akarok a házaséletünkkel, nehogy azt hidd! Kérlek, hallgass végig! Én kimondhatatlanul félek.

A majom azt mondja, szeret.

Ez először semmi más nem volt, mint zaklatás. Aztán így, hogy együtt élünk, idő közben tényleg kialakult némi ragaszkodás a részemről.

De azért mégsem szeretem a majmot. Csak annyi, hogy nem akarok egyedül lenni. Egy ilyen helyen, ahol egy szál ismerősöm sincs, nem tudnék egyedül élni. Csakis ezért vagyok együtt a majommal.

És ha belegondolunk, igazából még Aszadát sem szerettem különösebben. Most már jól tudom.

Ha a majom felém tett önfeláldozását, gondoskodását és irántam való érzéseit nevezzük szeretetnek, akkor én még nem szerettem eddig senkit.

Nem is volt senki, akire úgy gondolok: nem tudnám elhagyni, pedig most nagyon távol vagyok a szülőföldemtől.

Szüleimet, testvéreimet és barátaimat otthagyva, nem törődve még a gravitációval sem. A majom mindössze a szeretet hajtóerejével mindent megszerzett, amire szüksége volt.

Csakhogy a sors fintora, hogy éppen én vagyok a legüresebb, akire pedig ez a szeretet irányul.

És vajon mi lett a Földdel?

A majom saját döntése alapján szállt űrhajóba, hogy elhagyja a Földet, én viszont nem. Csak a majom heves érzelmeinek nyomására jöttem vele, és mire észbe kaptam, már itt voltam ezen a távoli helyen.

Félek. Mi lesz, ha a majom egyszer csak felébred ebből a vak szerelemből, és észreveszi a bennem tátongó űrt? És ha már kezdettől fogva észrevette, miért suttogja továbbra is folyton, hogy szeret?

A majom szerelme megkötöz, mint egy lánc. Megkötöz, és lelógat az elvesztésétől való rettegés szakadékának széléről.

Természetesen beszéltem erről a majomnak is. Ő viszont csak nevetett, és azt mondta:

– Már megint túlbonyolítod a dolgokat. Én tényleg szeretlek téged, és ez a saját megelégedésemet is szolgálja. Te is szerethetnél, hogy elégedett legyél. Szerethetsz is, de az sem baj, ha nem szeretsz, csak együtt élsz velem.

A majom ujjai ekkor is reszkettek. Remegő kézzel, de úgy, hogy azt én ne vegyem észre, megfogta a poharat, és kiitta a sörét.

Aztán később hazahozta a munkahelyéről ezt a telefonkészüléket.

– Erről közvetlenül tárcsázható az életvezetési tanácsadó robot. Tudod, a környezetváltozás miatt állítólag sokan panaszkodnak stresszre. A szomszéd laborban fejlesztették.

Te tényleg egy robot vagy? Igen? Értem. Csak mert a majomból kinézném, hogy valami szerkezettel elváltoztatja a hangját, és lehallgatja a telefonjaimat.

Milyen furcsa dolgokat találnak ki egyesek! Hogy az emberek egy robottal beszéljék meg a problémáikat!

Mindjárt itt az ideje, hogy a majom megkérdezze: – Ne menjünk lassan aludni? – Fejezzük is be mára!

Elalvás előtt a majom és én jó éjszakát szoktunk kívánni egymásnak. Ilyenkor mindig egy kicsit nyugtalan leszek.

Vajon felébredünk-e másnap? Vajon nem keletkezik-e a kupolán egy lyuk, mi pedig mást-mást álmodva nem szívódunk-e fel külön-külön a világűrben? Ha így történne, többé nem láthatnám a mellettem alvó majmot.

Mi az? Miért mondod olyan jókedvűen, hogy ezt nevezik szeretetnek?

Bár… Igaz. Talán úgy van, ahogy mondod. Nevezzük szeretetnek. Ettől én is megkönnyebbülök.

Így biztos végig együtt fogunk maradni. Egy öt kilométer átmérőjű kicsi, nagyon kicsi kupolában, fullasztó virágillatba burkolózva.

Na, majd még hívlak. Ennyit mára. A viszonthallásra!

 

 

2005

 

 

Fordította: Fittler Áron

Bejegyzések

A védett királyság (folytatás)

Két lovagot, Jaert és Paeront, otthagytunk, hogy kutassák át a helyet, maradék csapatunk pedig Saerith-szel – miután összekötöztük a kezét és betömtük a száját – visszatért a palotába. Azt hiszem, azon már meg sem lepődtem, hogy egyáltalán nem próbált meg elmenekülni. Természetesen lehet, hogy azért nem, mert még egy mágus sem tud mit kezdeni egy csapatnyi lovag ellen, ha be van tömve a szája. De én úgy éreztem, hogy akkor sem tett volna semmit, ha teljesen szabadon sétálhat. Hiszen akár csapdákkal és halálos varázslatokkal is készülhetett volna a Bérgyilkosok Céhének rejtekhelyén, helyette azonban egyszerűen megvárta, hogy megérkezzünk. Krogar királyunk és Naonar fogadott minket a palotánál. Naonar szemében mintha a felismerés szikráját véltem volna felfedezni mikor Saerithre pillantott. A lovagjaimnak meghagytam, hogy kísérjék vendégünket a cellájába, én pedig igyekeztem pár szót váltani királyunkkal és főmágusával.

– Elnézést, Krogar király, de nem jártunk sikerrel. Mire odaértünk, a rejtekhely már üres volt, ezt a mágust leszámítva.

– Mi a mágus neve? – vágott közbe Naonar

– Saerith. Saerith Lúrien.

Naonar elsápadt, királyunk és én érdeklődve néztünk rá, nem értettük elsápadásának okát.

– Valami probléma van, főmágus?

– Hány embert vesztettetek, mire meg tudtátok kötözni, Aethor?

– Hogy érted ezt, Naonar? Magától jött, saját akaratából.

Ekkor Naonar hátat fordított nekünk, és elindult a börtön felé. Királyunkkal váltottam egy pillantást, majd követtük Naonart. Pár utcával arrébb értük utol, a maradék utat szótlanul tettük meg. Mikor a börtönhöz értünk, Naonar kérésére Krogar királyunk elbocsátotta az őröket. Engem már egyre jobban érdekelt, hogy mi lehet annyira fontos, hogy az őrök nem lehetnek jelen. Naonar szólalt meg először.

– Egyszerűbb módját is választhattad volna a megjelenésednek, Saerith.

– Ugyan, kedves Naonar, nem jelenhetek meg csak úgy a személyes lakodban. Ki tudja, milyen meglepetések várják ott a hívatlan látogatókat?

– Főmágus, honnan ismered ezt a bérgyilkost? – kérdezte Krogar király.

– Főmágus? Komolyan? Alig párszáz év telt el, és főmágusi rangra emelkedtél? Szép munka, úgy látszik jót tett neked a távozásom!

– Úgy emlékeztem, hogy előtted nem volt főmágus a Mágusok Társulatában, Naonar – szóltam hozzá bizonytalanul a társalgáshoz. Saerith mosolyogva rám szegezte tekintetét.

– Mondd, kedves Aethor, te beírnád a történelmi jegyzetekbe, hogy a Mágusok Társulatát a Bérgyilkosok Céhének egyik vezéralakja alapította?

– Nem is az a lényeges, hogy ki alapította – szólt közbe Naonar –, hanem hogy mit keresel itt. A Bérgyilkosok Céhének egyik vezére nem hagyná magát csak úgy elfogatni.

Saerith a fejét csóválta, láthatóan csalódottan.

– Látom, még mindig nem figyelsz a részletekre, bizonyos dolgok soha nem változnak. Nem vezér vagyok, csak vezéralak, egy olyan személy, akihez szívesen fordulnak a tagok. Én egyetlen gyilkosságot sem követtem el a céhben töltött időm alatt, és ezt már kezdetekben is kijelentettem. Hogy miért maradtam akkor? Jó móka volt figyelő tekinteted elől elrejteni a céhünket. Ó igen, pontosan tudom, hogy az egész várost behálóztad megfigyelő varázslatokkal. De hát hiába, van előnye, ha valaki a főmágus mestere volt.

– Szóval ezért nem találtam semmit, gondolhattam volna…

– Nem csak ezért, idővel lehet, hogy át tudtad volna törni a varázslataimat. A valódi ok a céh igazi vezére. Talán hallottál már róla, a neve Duatos, az éj mágusa – Naonar elmosolyodott.

– Mintha kis félelem vegyülne az amúgy nyugodt hangodba, kedves Saerith.

– Meglehet, bár inkább tiszteletnek mondanám. Legalább száz évet mellette töltöttem. Ha pedig valakit a Bérgyilkosok Céhe egy évszázad alatt sem tud leváltani a vezérpozícióból, az sokat elmond a vezérről.

– Ez hogyan lehetséges? – szólt közbe a királyunk. – Hogyan lehetne Duatos a vezér száz éve, ha a Bérgyilkosok Céhe csupán pár éve létezik?

Saerith helyett Naonar válaszolt a kérdésre.

– Királyom, a céh sokkal régebb óta létezik, de csupán az elmúlt pár évben kezdtek el nyomokat hagyni.

– De milyen megfontolásból? – fordult oda királyunk Saerith-hez.

– Tudjátok, hogy milyen unalmas a bérgyilkoslét? Próbáltuk felkelteni a figyelmeteket a létünkre, hogy legyen valami izgalom a vadászatunkban. Legalábbis ez a hivatalos történet.

– És a nem hivatalos?

– A nem hivatalos pedig az, hogy el akartalak vezetni titeket magamhoz. És meg kell hagyjam… elég pocsék munkát végeztetek. Másfél év kellett ahhoz, hogy egy rejtekhelyünkre ráleljetek?

– Elcivakodhatnák ezen akár egész nap, de a lényeg inkább az, hogy mit akarsz.

– Mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy ki akarom adni a céh mesterének rejtekhelyét és összes titkát?

– Azt, hogy ne nézz minket bolondnak.

– Igen, rögtön gondoltam, nem is lep meg ez a válasz. Mielőtt pedig megkérdeznéd, hogy miért tennék ilyet: mert már jó ideje úgy érzem, hogy Duotas kezelhetetlenné vált. Nem hallgat senkinek a tanácsára, olyan, mintha teljesen elvesztette volna az eszét. Azt pedig mondanom sem kell, hogy egy őrült mágus milyen pusztítást tud véghezvinni, akár a saját céhén belül is.

– És mit kérnél az információért cserébe?

– Egy egyszerű kis házikót valahol a vidéken, és egy mágiatanítói pozíciót a Mágusok Társulatában.

– Mágiatanítói pozíciót? Meg vagy te hibbanva! – förmedt rá Naonar.

– Ugyan, kedves Naonar. Pontosan tudod, hogy milyen tehetséges voltam már azelőtt is, hogy a Bérgyilkosok Céhéhez csatlakoztam volna. Az pedig csak elárul valamit – fordult királyunk felé –, hogy nem csak, hogy idáig túléltem a céhben, hanem az egyik kiemelkedő alakja is vagyok… illetve voltam.

Királyunk egy percnyi hallgatás után ennyit mondott:

– Ezt meg kell tárgyalnunk, nem tudok azonnal választ adni.

– Természetesen, gondolkozzatok, ameddig csak akartok, én nem megyek sehova.

Nem bírtam megállni, hogy feltegyem a kérdést, amire a kezdetek óta kerestem a választ.

– Saerith… mielőtt elmennénk, szeretnék valamit megérdeklődni. A királyságunk betegség– és járvány-immunitása… az első Mágusok Társulatának munkája?

– Hallottam én is ezt a teóriát, tisztelt Aethor, de el kell, hogy keserítselek, a válaszom: nem. Hogy minek köszönhető, azt én sem tudom, de nem sokkal az után jelent meg az immunitás, hogy társaimmal megalapítottuk a Társulatot.

Biccentettem felé, majd mindhárman elhagytuk a börtönblokkot.

Két nap telt el mielőtt visszatértünk Saerith-hez. Két vitával, érvekkel és ellenérvekkel teletűzdelt nap. Végül azonban megszületett a döntés, miszerint teljesítjük a mágus kérését, ha az információja pontosnak bizonyul.

– Ah, látom visszatértetek. Meg kell hagyjam, igazán kellemes volt az itt töltött két napom. Még ennivalót is kaptam, bár a szakácsot azért lecserélhetnétek.

– Ez egy börtöncella, nem a királyság legjobb szállója! Örülj neki, hogy egyáltalán kaptál ennivalót!

– Látom, különösen morcos hangulatodban vagy ma, Naonar – mosolygott Saerith. – Csak nem azért, mert tiltakozásodra fittyet hányva Krogar király úgy döntött, hogy teljesíti kívánságaimat?

– Csakis akkor, ha pontos az információd – szólt közbe királyunk.

­– A bérgyilkoscéh tagjainak mindig pontos az információja.

– Rendben, majd meglátjuk. Tehát az éjmágus… merre található?

– A tornyában, nyolc kilométerre északra Vanisiatól.

– Hogyan lehetséges, hogy nem is láttuk még azt a nevezetes tornyot? – kérdezte Naonar, és a szeme összeszűkült.

– Ugyan, Naonar, tudhatnád a választ. Egy értelmes mágus elfedi tornyát a láthatatlanság fátylával.

– Az a varázslat nem éppen a legalapvetőbb varázslatok egyike.

– És valóban, mert minden mágusnak külön tornya van…

– Rendben, igazad van, amely mágusnak saját tornya van, az valószínűleg ismeri. Ellenvarázslat?

– Arra gondolom magadtól is rájöttél, hogy egy egyszerű varázslatsemlegesítés nem lesz elegendő. Az egyetlen módszer, amivel megjelenik a torony, az a Da rai an su varázslat.

– A sötét villám… – láttam, hogy Naonart kirázza a hideg.

– Nocsak, nocsak, látom nem véletlenül lettél a Mágusok Társulatának vezére. Valóban, a sötét villám.

– Úgy tudtam, hogy az csak egy mítosz, egy legenda.

– Ó nem, nagyon is létezik. Összesen két ember ismeri: Duatos és aki tanította neki, vagyis én. Ahhoz pedig, hogy a torony megjelenjen, két lehetőség közül választhatsz. Vagy magatokkal visztek, vagy megtanulod te is a varázslatot.

– Magunkkal semmiképpen sem viszünk, ha a „tanítványoddal” újra találkozol, akkor semmi sem gátolna meg abban, hogy az ő oldalára állj. Az pedig lehetetlen, hogy egy ilyen hatalmas erejű varázslatot el tudnék sajátítani pár héten, vagy akár egy hónapon belül.

– Javíts ki, ha tévednék, de szerintem nem azt mondtam, hogy egy teljes erejű Da rai an su szükséges, hanem hogy egy legalapvetőbb szintű is megfelel.

– Nem vagyok benne biztos, hogy épp tőled akarnék varázslatokat tanulni.

– Naonar, a királyságunk múlik rajtad – szólt közbe Krogar királyunk. – Nem tudom, hogy mi ez a Da rai an su, de a nevéből kiindulva egy erőteljes varázslatnak tűnik, és ha egy őrült mágus kezében egy ilyen varázslat leledzik, az semmi jót nem jelent. Kérlek, a királyság érdekében, tedd félre aggályaidat, és tanuld meg a használatát.

Egy perc néma csend borult a cellára, majd hosszas gondolkodás után Naonar lassan bólintott egyet.

– Rendben van, a királyság érdekében megtanulom.

– Bölcs döntés, holnap reggel kezdjük a tanulást. Pihend ki magad alaposan, fáradságos munka lesz, egyetlen varázslat tanulásához sem fogható.

– Milyen kellékek szükségesek hozzá?

– Kellékek? Ja, igen, el is feledkeztem róla, a ti kis társulatotok még mindig kellékeket használ a varázslatokhoz. Na, mindegy. Ehhez a varázslathoz nem lesz szükséged semmilyen kellékre, csupán friss elmére. Ha pedig félsz attól, hogy megsérülsz, bele se kezdj! Már a tanulás kezdete is veszélyes, én legalább hat alkalommal kerültem halál közeli állapotba a végső stádium kifejlesztésekor.

– Ha te magad el tudtad sajátítani, akkor a legalapvetőbb szintjét én is képes leszek.

Bejegyzések

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Kilencedik fejezet

KILENCEDIK FEJEZET.

A Tengeri Herkentyű meséje.

– Jaj, csakhogy végre újra láthatlak, édes kis nagymamám – örvendezett a Hercegnő s szeretettel karonfogta Évikét.

Évike igen örült, hogy a Hercegnőnek ilyen jó kedve van. Csak azt nem tudta, miért nevezi őt nagymamájának.

 – A multkor a konyhában nyilván a sok paprikától volt olyan paprikás hangulatban – gondolta. – Ha egyszer majd hercegnő leszek, – tünődött s elszomorodott, mert kevés reménye volt ahhoz, hogy valaha is hercegnő legyen – akkor sohase főzetek malacpaprikást. Inkább malacpecsenyét süttetek. Lehet, hogy az emberek csak a paprikástól olyan mérgesek, – fűzte tovább a gondolatait – a citromtól pedig savanyúak lesznek, a kinintől keserűek és a törökméztől édesek. Miért is nem adnak a gyerekeknek több törökmézet?

vike közben teljesen megfeledkezett a Hercegnőről s meglepődött, mikor az megszólalt a füle mellett.

– Úgy látszik, elgondolkoztál, édesem, attól állt el a szavad. Várj csak. Tudok erre egy jó közmondást, csak nem hamarjában az eszembe.

– Talán nincs is rá közmondás? – jegyezte meg Évike.

– Dehogy is nincs, te kis csacsi. Mindenre van közmondás – felelt a Hercegnő s még jobban belecsimpaszkodott Évikébe.

Évike szerette volna lerázni magáról. Először azért, mert a Hercegnő szörnyen csúnya volt, másodszor pedig azért, mert a csontos, hegyes válla épp Évike válláig ért s folyton szurkálta vele. Évike azonban nem akarta megsérteni, hát inkább tűrte.

– Most már rendesebben játszanak – szólalt meg, hogy másra terelje a szót.

– Erre azt szokták mondani: Rend a dolgok lelke és veleje. Akinek pedig rendben a szénája, annak nem fáj a feje.

– Én is úgy hallottam: Ki-ki a maga mesterségét folytassa – szólt Évike.

– Ez is ugyanazt jelenti – mondta a Hercegnő, éles állával egyre szurkálva Évike vállát. – Különben azt is szokták mondani: Ki-ki saját szerencséjének a kovácsa.

– Hogy szereti a közmondásokat – gondolta Évike.

– Tudod miért nem ölelem át a derekadat? – kérdezte váratlanul a Hercegnő. – Azért, mert félek a flamingódtól. Nem csíp?

– De bizony, alighanem csíp – válaszolt gyorsan Évike, nehogy átölelje a derekát a Hercegnő.

– Csip-csip csóka, vak varjúcska – idézte a Hercegnő.

– Ez nem vak – mondta Évike.

– Persze, hogy nem vak. Csóka a csókának nem vájja ki a szemét. Régi közmondás.

– Csakhogy ez nem is csóka – ellenkezett Évike.

– Hát persze, hogy nem csóka – nevetett a Hercegnő – Nem illik más tollával ékeskedni. Ez pedig azt jelenti, hogy: „légy az, aminek látszani akarsz”. Vagy egyszerűbben és rövidebben: ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál.

– Ha le tetszenék talán írni, akkor jobban megérteném – mondta udvariasan Évike. – Kicsit nagyon hosszú.

– Ez még semmi – dicsekedett a Hercegnő. – Még sokkal hosszabbat is tudok.

– Ne tessék vele fáradni – kedveskedett Évike.

– Ó, nekem ez nem fáradság. Szívesen csinálom. Örömöt akarok vele szerezni neked.

– Szép kis öröm. Ha névnapomra csak ilyesmit kapnék, nem nagyon örülnék neki – gondolta Évike, de mondani azért nem mondta.

– Már megint elgondolkoztál? – kérdezte a Hercegnő s újra megszúrta Évikét a csontos állával.

– Hát már gondolkozni se szabad? – fakadt ki Évike, mert kezdte únni a dolgot.

– Dehogy szabad – folytatta a Hercegnő. – Söpörjön ki-ki…

Ebben a percben azonban Évike nagy meglepetésére a Hercegnő a tanulságot lenyelte s remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Évike fölpillantott. Hát látta, hogy a Király áll előttük, összefont karral, villámló szemmel.

– Felség – rebegte a Hercegnő fakó, élettelen hangon.

– Utoljára mondom – kiáltott lábával dobbantva a Király. – Vagy te tűnsz el innen, vagy azonnal leüttetem a fejedet. Válassz a kettő közül.

A Hercegnő választott. Már ott se volt.

– No, menjünk vissza tenniszezni – mondta a Király Évikének.

Évike úgy meg volt rémülve, hogy szólni sem tudott. Némán ballagott a Király után a tenniszpálya felé.

A tenniszezők fölhasználva a király távollétét az árnyékban hüsöltek, de mihelyt megpillantották, eszük nélkül futottak vissza játszani, mert azt kiáltotta feléjük, hogy egy pillanatnyi késedelem a fejükbe kerülhet.

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Rangadó

1. perc – A bíró sípjába fúj, úgy, hogy mindenki hallja. Ez most egy különösen idegesítő síp, érzékeny fülekre és a közeli játékosok hallására ártalmas.

 

1. perc – A két CBA-s bevásárlószatyor megtelik élelmiszerrel, majdhogynem szétszakad útközben. A legügyesebb háziasszonynak is megmérettetés ezzel közlekedni: akrobatikus mozdulatokkal átkelni az úttesten, ahol még zebra sincs. Légvonalban rövidebb. Útközben néhány apró dolog kiesik a szatyorból, és ilyenkor nincs mit tenni. Mindkét kéz, mint a mérleg két nyelve, egyensúlyozz a súlyokkal, és ha megtörik a harmónia, újabb áldozatot követel mentőakciód. Ezért inkább otthagyja, amúgy is csak egy kis tasak sütőpor hullott a járdára, valakinek majd jó lesz…

 

4. perc – Az első fontosabb esemény a mérkőzésen: Hajdú megtolja a szélen, egy szép kényszerítő, de az akció meghiúsul: becsúszó szereléssel vet véget neki a svájci hátvéd.

 

4. perc – Apró ugrásokkal a kulcsot valahogy kirázza zsebéből, úgy hogy mindkét keze tele, vállán retikül, aligha tudná megismételni a mutatványt. Valahogy ezek a bravúrok mindig az adott pillanatokban sikerülnek csak, se utána, se előtte.

 

10. perc – Az ellenfél támad. Inler viszi el két ember mellett, becsapva ezzel egy harmadikat is és majdnem sajátmagát. A 16-oson belül találja magát, fél méterrel előtte a labda gurul, úgyhogy rálövi. Fölé-mellé!

 

10. perc – Emlékek, érzések. Következetlenségek, ezek a vágyak és félelmek nem hagynak békét. Elfordítja a kulcsot. Folytatja terv szerint.

 

11. perc – Szöglet. Veszélytelen. Bihari egy kicsit túllőtt a célon. Egy szurkolónak meg jó lesz otthonra a labda.

 

11. perc – A megszokott sárgás színek fogadják. A fény félig jut át a redőnyön. Egy kis világosságot csinál. És hozzá is kezd a vacsora előkészítéséhez. Siet, mivel fél óra múlva már ott is kell lennie.

 

14. perc – Kovács egy gyönyörű köténnyel lep meg huszonkét játékost, próbál a kapu felé törni… Egy átadás. De hova?

 

14. perc – Bekapcsolja a tévét, a Magyarország – Svájc miatt. Sok kis pont közül az egyiket figyeli: a jobb szélsőt. Ismerős mozgás, ismerős lépések, el is mosolyodik láttára. Aztán gyorsan vált a kamera, másokat mutat.

 

17. perc – Pontosan három perce nem történik semmi a középpályán. Mintha megállt volna az idő, mint amikor megszakad a közvetítés és egy állóképet merevítenek a nézők elé. Egyszer nálunk a labda, egyszer náluk és így tovább…

 

17. perc – A hús bepácolva, a hagyma, a gomba előkészítve. Majd ha hazajön, folytatja, hogy friss legyen minden, mire az asztalra kerül.

 

25. perc – Yakin és Frei passzolgatnak. Majd Yakin megunja, rálövi távolról. Gól! Mondhatjuk: kapushiba. Mit fog kapni szegény az öltözőben…

 

25. perc – Ketten passzolgatnak, nem tudja megvárni az akció végét, indulnia kell. Kikapcsolja a tévét. Berakja a hűtőbe, amit kell. Beköltözik a mosdóba.

 

40. perc – A magyarok küzdeni tudásával nincs baj, hiszen foggal-körömmel próbálnak szépíteni,  minden labdát megtartani és megjátszani. Inkább a technikai jellegű hiányosságaik szembetűnőek. A kontrákból építkező, gyors svájci csapat egyre nagyobb veszélyt jelent. Jól helyezkednek, mozgékonyak és nem gondolkoznak sokat lövés előtt. Most is egy bal szélről jövő támadás van kibontakozóban, de a kapu felé emelt labdát kapusunk szerencsére begyűjti.

 

40. perc – Ingerli torkát a parfüm, egy kicsit túlfújta magát. És a smink is kihívóbb a kelleténél, mondhatni, már-már nem természetes.

 

47. perc – Félidő. A csapatok szusszanhatnak egyet. A magyar válogatottnak lényegesen jobb játékra lenne szüksége egy esetleges győzelemhez.

 

47. perc – Kis kézitáskája úgy himbálózik a karján, mint a harang nyelve, templomban. Prédaként mozog, esti, városi fények kísérik lépteit. A járókelők közül néhányan utána fordulnak, néhányan nem mernek, csak úgy helyezkednek, hogy szemük sarkából még lássák a kerek idomokat. A nő nem érzi jól magát így és ez egyre inkább látszik rajta. Ahova megy, a helyet már jól ismeri. Egy eldugott kis utca, a főúttól jóval kijjebb. A kínai étterem után kettővel kell befordulni, jobbra a harmadik ház, alulról a negyedik kapucsengő.

 

46. perc – Második félidő. Többen panaszkodhattak, mert ez egy másik, tompább hangú síp kerül elő a bíró zsebéből.

 

46. perc. – Hezitál, hogy becsöngessen-e. Egyszer már megbánta, utána folytatta. Fölnéz az ablakra. Persze arra az ablakra. A férfi meg éppen kihajol, már várja, füttyent egyet és karjával int neki, majd eltűnik. Innen már nincs visszaút. Hiszen a férje is csinált már ilyet. Minden bizonnyal. A kapu berreg, zár kioldódik, mintha cinkostárs lenne.

 

48. perc – A magyarokkal történhetett valami az öltözőben, mert még rosszabbak lettek. Alig jutnak labdához, ha mégis, akkor szabálytalanság következtében. A bíró már kezdi elveszteni türelmét. Most osztja ki nekünk az ötödik sárgalapot. Legjobb lenne itt véget vetni ennek.

 

48. perc – Újra lépcsőforduló. Ezek a fránya lépcsőfordulók… Lassan lépdel felfelé, szeme könnyes és a smink is rondán elkenődött.

 

53. perc – Na, most talán valami. Czuczor Böjtinek passzol. Böjti meg Takácsnak a jobb szélre. Nem pihen a labda, gurul, (kivételesen arra) amerre mi akarjuk. Takács meglódul, hihetetlen sprintbe kezd. Majdnem kisodródik, de még sikerül beadnia középre. Egy fejes és csak egy kicsivel megy a svájci kapu fölé.

 

53. perc – Gyertyafényes szoba. Meghitt illatok, a füstölő. A férfi arca nem árnyékként hat a félhomályban, ahogy vezeti őt a nappaliba. Leülteti, tölt neki. Egy szót sem váltanak, mintha a sötétség és a némaság most együtt járna. Koccintás. Még mindig nem hangzik el semmi. A nő föláll, odatipeg a szélesvásznú tévéhez, bekapcsolja. A hirtelen fényességben látni mindkettejük arcát, a könnycsepp a nő szájáig ér, megízleli, nyel egyet és ezt látja:

 

67. perc – Újra Takács Zoli húzza meg a szélen. Most nagyon él. Viszont Bergen is ott van, mégpedig olyannyira, hogy hátulról, egy rossz ütemű becsúszással beleszáll Takácsba. Takács hármat pördül maga körül, majd lent marad a gyepen. Mi történt? A kamera ráközelít a jobbszélsőre: teste összegörnyedve és mozdulatlan. Az orvos-csapat már jön. Bergen stoplija rendesen felszakította a bőrt és a térdével is baj lehet. Hordágy viszi el. A kamera követi, egészen az alapvonalig. A nő is kíséri a kamerát tekintetével, látszólag nyugodt már, ’semmi baj nem lesz’ – mintha ezt súgná valakinek. Bergen kiállítva.

 

70. perc – A férfi próbál hatni rá. Maradjon még egy kicsit; nem lesz semmi baja a férjének, inkább igyanak meg még egy pohár bort. Utána jön a vádaskodás: „Te akartad ezt!”, „Eleinte nem én.”, „De már egy ideje látom rajtad, hogy nem kellek neked!” stb. A nő alig szól valamit, leginkább remeg az idegességtől és zokog. Az ajtó felé támolyog, de a férfi visszatartja. A nő arcul csapja és szalad kifelé.

   Az eldugott kis utca ablakából egy ideig még hosszú szitkozódás hallatszik, a ’páreszéd’ egyirányú, a férfi hamar megunja, és belülről magára csapja az ablakot. A nő siettében még hall valami neszt, egy reccsenést, mintha összetört volna valami.

   Siet haza, hiszen várja a vacsora, amit még el kell készíteni és oda kell vinni ahol Takács van, akihez ő tartozik.

 

82. perc – A vérzést elállították. Takács próbálja mozgatni, és közben elhiteti magával, hogy olyan a lába, mint néhány perccel ezelőtt. Képzeletben fut. Fut a pályán, gyorsabban, mint valaha; átszeli a középpályát, meg sem áll a kapuig. Gólt lő; örömében körbeszalad többször a kapu körül, felszalad a lelátóra, ki a stadionból, egészen hazáig.

   Az orvosok komor arccal néznek le rá. Néhány szakkifejezést suttognak, csak úgy maguk között, hogy az, akire igazán tartozik, véletlenül se értsen belőle semmit.

 

82. perc – A férfi eszelős tekintete a tükörben. Az előbbi meghitt szoba egy utolsó, rendetlen kocsmává változott. A falban ökölnyomok, poharak összetörve, tartalmuk a szőnyegen, mécsesek felrúgva. A nőre gondol, és arra, hogy szerelmes, és Takácsra és arra, hogy mennyire gyűlöli őt. Nem is gyűlöli Takácsot, inkább csak elviselné, ha nem létezne most.

 

92. perc – Mobilon keresik Takácsot. A felesége az. Megnyugtatja, hogy semmi komolyabb baja nincs. Az orvosok csak találgatnak, még el kell menni röntgenre, ott majd kiderül. A vacsora megvár, majd még egyszer megmelegíted, remélem, nem kell a kórházban maradnom éjszakára. Szeretlek.

 

92. perc – Egy másik poharat emel le a polcról, de már csak egyet. Tölt, iszik, tölt, iszik. Magába roskad. Nem tud nem a nőre gondolni.

 

Bejegyzések

Varujan Vosganian: Suttogások könyve (részlet)

 

Nagyapáim, Garabet Vosganian és Setrak Melichian, az évszázadból, amelyben éltek, csak annyit értettek meg, hogy milyen nehéz azon a földön meghalni, ahol megszülettél. Gyermekkorom öreg örményei nem állhattak meg egyetlen sír előtt sem, ahol gyászolhassák a szüleiket. Magukban hordták a sírokat, bármerre is jártak, éppen úgy mint a zsidók, akik a szentségek köré építik a templomot, ők is, ha megpihentek, levették a sírokat vállaikról és ott építettek házat.Jelenlétüket gyakran érzem az égben. Kimért, megfonotolt szavú nagyapámat, Garabet Vosganiant. Setrak Melichian nagyapámat, mosolyogva, olvasót morozsolva ujjai között. Giulbahart játszanak. „A kockákat jól meg kell forgatni a kezedben, hogy tudják mit akarsz tőlük – mondja Garabet nagyapám. Az az előfeltétel, hogy tudd mit akarsz. Na lám! – örvendezik – Egy-egy!” Setrak nagyapám nem esik kétségbe és áthajol az eresz fölött. „ Ha egy-egyet dobtál, megint háború lesz. Nézz csak oda, messzebb.” Valóban odalentről sötét füst emelkedett az égnek. Setrak nagyapám a tenyerébe fúj, dob és tekintete a kockákat követi. „Hat-hat – nevet fel tenyereit összecsapva. Látod – mondja és ismét lepillant –, eltűntek a felhők. Béke van.” „Te csalsz – komorodik el Garabet nagyapám. Legközelebb odaraklak, hogy csészében keverd a kockát. „Hatalmas teljesítmény! – nevet rajta Setrak nagyapám. Öt-négy! Ez még egy özönvízhez sem elég. Na, ide nézz! – mondja duzzogva. Három-kettő. Most aztán tényleg nem történik semmi. Nincs semmi újdonság!” „Isten őrizzen az újdonságoktól” – mondja Garabet nagyapám. Setrak a kockákra mered. „Hát ez meg mi? A kettőnk arca jött ki a kockán!” „Összekeverted őket – mondja a bölcs Garabet. Ezek régi kockák, valaki másé. Add vissza őket.” „Kinek adjam vissza? Csak mi ketten vagyunk!” Garabet nagyapám vállat von: „Ez van! Ha néha a mi arcunkat adja ki a kocka, az nem érvényes. Te következel.” És tovább játszanak, kockázva döntik el a világ sorsát, háborúkat, születést, csodákat, de elsősorban a kálváriákat.A tűz arcai, a gyermekkor illatai, a fák és a fantazmák védtek engem.És mégis, zűrzavaros idők jártak. Garabet nagyapám és a velünk egy udvarban élő Sahag Şeitanian néha suttogva beszélt. Egy napon, az út másik oldalán álló ház udvarán, megjelent Carol Spiegel, egy öreg, akit nem ismertem. Egy ideig az öregcsak az udvaron jelent meg; ült a lócán és a semmibe bámult. Aztán láttam a kerítés lécein át, hogy elmegy a kapuig és végignéz az utcán. Egy reggelen kijött, hogy a járdáról leseperje a száraz leveleket. Aztán eltelt még néhány nap, amíg odáig merészkedett, hogy a mi kapunkon is bezörgessen.Nem tudtam mit jelent a börtön. Csak később értettem meg nagyapám válaszát, ami akkor csak amolyan szólásmondásnak tűnt: „A börtön az a hely, ahol a többiek világa a lehető legtágasabb, míg a tied a lehető legkisebb.”Carol Spiegel az volt, amit kollaboránsnak nevezünk. A polgármesteri hivatalnál dolgozott a háború idején. Mert német volt, tolmácsként szolgált. Egyébéként a városban rendes körülmények között állomásoztak a német csapatok. A németek békén hagyták a város lakosságát, nem rúgtak be, nem is ricsajoztak. Egészen más volt a helyzet, amikor megjöttek a szovjetek. A lányokat napközben bezárták a házba, a kocsmárosok pedig elzárták az italkészletet.Ami a bombázásokat illeti, fordított volt a helyzet. Az oroszokét könnyebb volt elviselni. A várost súlytó szerencsétlenségek leggyakrabban az 1940-es földrengést emlegették. Nem a bombázásokat. „Mi értelme lett volna elbújni? – kérdezte Garabet nagyapám. Amikor az amerikai gépek jöttek nyugodtan ültünk. Az országút melletti német kaszárnyákat keresték. Annyira pontosan céloztak az út mindkét oldalán, hogy az épületeket porrá zúzták, de az út érintetlen maradt. Ami pedig az oroszokat illeti, azoktól sem kellett félni. Nem is igazán tudom, mit kerestek az oroszok, de bármit is kerestek, nem találták el soha. Csak egyetlen estén hullott két bomba a mi külvárosunkra. Egyik sem robbant fel. Az egyik egy ház udvarába esett, a zöldségek közé, a másik a ház tetejére zuhant és átszakította azt. A tulajdonos betemetta a bombát, hogy ne ijessze meg a gyermekeket, és kijavította a háztetőt.”Nagyapám átélte mindkét háborút. Nem harcolt, de mindent észrevett. Akik harcoltak, jóval kevesebbet értettek az egészből.Garabet nagyapám éppen ezért mesélhetett róluk. Történeteiben nem mindig azok győztek, akiket a könyvekből ismertünk. „Ne siess – mondta. Csak ritkán fordul elő, hogy az a győztes, aki győztesnek látszik. A történelmet pedig a vesztesek alkották meg, nem a győztesek. Győzni végülis annyit tesz, mint kilépni a történelemből.” Elővette a nagy könyvet: „Ez itt Vartan Mamigonian. Ez itt meg az örmények és perzsák által, 451-ben, Avarair mezején vívott csata. A mi seregünk elpusztult az utolsó emberig. A perzsák elégedettek voltak és azt mondták, hogy ennyi elég mára, és úgy távoztak, hogy közben már eltervezték az egész örmény királyság meghódítását. És végül mi történt? A perzsák nem tértek vissza, arra kényszerültek, hogy elhagyják saját hitüket, és ahelyett, hogy továbbra is a napot tiszteljék, kénytelenek voltak áttérni az iszlámra. Mi ellenben keresztények maradtunk mind a mai napig. Tehát tulajdonképpen Vartan Mamigonian és az ő lemészárolt serege győzött.”Setrak nagyapám, anyám apja, a vér filozófusa pedig azt mondta: „A vér engedetlenebb mint a hús. Az erő nem abban rejlik, ha mások vérét ontod – az inkább gyülölet vagy közönyösség –, inkább abban, amikor a saját véredet.” Setrak nagyapám, aki a történelmet és annak győzteseit a vér erejével mérte, leült és kezeit ölébe helyezte, hogy a vér körbeérjen és megpihenjen.Éppen ezért vélte úgy Garabet nagyapám, hogy nem a generálisok alakítják a történelmet, hanem a költők, és az igazi csaták nyomait nem a lovak patái alatt kell keresni. De még nagyapám sem volt teljesen tisztában a dologgal és kénytelen volt elfogadni, hogy nem ismerjük a háború törvényeinek minden részletét. Mert nem csak ő ismerte az udvarban elásott bomba történetét. Tudomást szerzett róla néhány gyerek is, és titokban elkezdték kiásni. Adott tehát a valóság, és egy másik valóság: a magvaké. Anélkül, hogy tudtak volna róla, a gyermekek összevegyítették a két világot. A háború oly régóta eltemetett magvai pedig elvágtatta az erdő felé. Sergiut, idősebb barátomat a helyszínen ölte meg a robbanás, a kis Tofan pedig alig úszta meg élve, és mellkasán mind a mai napig viseli egy olyan háború nyomát, amely nem volt az övé. „Így tehát – döntötte el nagyapám – a háború nem ért véget.” „Melyik háború” – kérdeztem én. „Hát, csak egyetlen háború van. De mindig más helyen tör ki, mint a csalánkiütés. Minél jobban vakarod, annál inkább viszket. A történelem csak hosszú vakarózás.”

 

Bejegyzések

Messzebbre szállt, mint gondolnád

  

Baloghék egy egyszerű, lepukkant kertesházban laktak, távol a fővárostól. A környéknek nem volt túl jó hírneve.

Már esteledett, a meleg nyári levegőt szórványos eső hűsítette. A ház tetejéről leívelő ereszből kifolyt a víz. A békák és a kukacok a kertben elszaporodtak az utóbbi egy órában, amiket a kutya előszeretettel vadászott és hajkurászott. Néha megfogott egy-egy ugráló békát, de borzasztó ízük miatt rögtön visszaköpte őket a földre.

Az utcáról nézve a lakás egyik kisszobájában halványan égett egy kislámpa, két szobával odébb pedig tévé kék fénye vibrált.

Kitti a szobájában ült a földön, ölében a történelemfüzettel, amibe órákon szokott jegyzetelni. Erősen koncentrálva készült a holnapi órára. Édesanyja a másik szobában nézte a televíziót, miközben a késői vacsorát készítette. A házban nem is volt hallható más nesz, csak a televízió reklámszignáljai, azok is elfojtottan.

Az eső most kissé rákezdett, és a szél miatt az ablakokra pattantak a cseppek, bár nem túl erősen és nem is zavaróan.

Aztán egy éles ajtócsapódás zavarta meg a csöndet.

A lány fölriadt a füzetbe való merengésből, és összeszorult a gyomra. Szíve másodpercről másodpercre fokozatosan kezdett hevesebben verni, torkában kisebb gombóc nőtt. Füzetét sietve az iskolatáskájába rakta, a kis éjjelilámpáját lekapcsolta és az ajtót is becsukta pont olyan óvatossággal, hogy ne lehessen hallani, ahogy nyikorog. A kilincset lassan engedte föl. Gyorsan bemászott az ágyába, a takaróját nyakig magára húzta. Próbált meg se moccanni. A hátán fekve leste a plafont és hallgatózott.

Az előszobát és a nappalit elválasztó ajtón egy jókora ember botlott át. Szőrös arca és őszes rövid haja mögött semmitmondó, kótyagos tekintet lapult.

A tévét néző asszonyhoz ment, és beletúrt a hajába. – Na mi van, cicám, mi jót csinálsz? – Hangja néhol megbicsaklott.

-Kész van a kajád, ha éhes vagy még ehetsz.

-Majd éhen döglök!

A lány még mindig mozdulatlanul feküdt, a plafont bámulva. Szíve hevesen kalapált. Nem akart megmozdulni az ágyában, nehogy egy közeli hang a füle mellett megzavarja a távoli zajokat. Csak feküdt a sötét plafont nézve, aztán reszketni kezdett. Nem volt hideg a szobában.

A nő lerakta a tányért. Csirkecomb, krumplipürével.

A férfi ránézett a nő kezére, ahogy lerakta a tányért az asztalra. A nő leült mellé, és ismét tévézni kezdett.

A férfi egy ideig még vizsgálta a tányér tartalmát, majd behunyta a szemét, és egy mozdulattal fölborította az asztalt. A krumplipüré rátapadt az asszony combjára, a csirkecombok a földre gurultak.

– Hogy a francba magyarázzam el neked, te ostoba állat, hogy a csirkecombot csak sültkrumplival szeretem? Te tényleg ilyen hülye vagy?! –ordított a férfi, miközben fölpattant a székéből. Szemei vörösek és részegek voltak, tekintete a világ összes haragját hordozta. – Miért nem tudsz te sosem megjegyezni semmit, te idióta némber? Hát ezért melózok állandóan, hogy te így várjál engem? – Szavai néhol összemosódtak.

A lány mindent kristálytisztán hallott, gyomra kalácsba fonódott.

Minden pofont és ökölcsapást a gyomrában érzett, ami a másik szobából szűrődött be. A takarót a fejére húzta. A háta is fájni kezdett, mélyen és az egész gerincére átsugárzóan. Korábban is voltak már ilyen fájdalmai, de nem szólt senkinek. Az előszobai ajtó úgy vágódott be a férfi után, hogy kiesett az üvege és a felső zsanérból is kicsúszott az egész szerkezet.

A gyomorgörcsöt felváltotta egy hirtelen jött fejfájás, és a kínzó hátfájás sem múlt el.

Másnap az iskolában ismét jól teljesített, bár nem sok kedve volt barátkozni és a labdajátékokban sem szívesen vett részt. A tanárok már régen észrevették rajta ezt a néhai kedvetlenséget: Kittike depressziós, terjedt körükben a pletyka.

Egy harcias huszonéves nem kapott annyi verést, mint ő tizenegy év alatt.

És nem csinált mást, csak tanult, tanult és tanult, méghozzá kitűnően. Az osztály legjobbja lett. Az ütésnyomokat és a foltokat a néha fellelhető mozgékonyságának és elevenségének tudták be.

Az ütéseknek nem volt okuk; valamikor csak úgy jöttek.

A lány háta egyre jobban fájt, néha hirtelen be is lázasodott esténként. Az ágyában izzadtságban reszketve vergődött, lázálmok gyötörték.

Egy szokványos augusztusi kedden teljes béke honolt Baloghéknál. Már beesteledett, fél tíz fele lehetett már. A házban csak a televízió zaja adott némi hangforrást a kívülről jövő tücskök zenélése mellett.

Anyja már elküldte aludni Kittit, ő mégsem tudta abbahagyni a rajzolást. Egy gyönyörű szép lepkét rajzolt egy egyszerű A4-es papírra, színes ceruzák segítségével. A lepke egyszerű szárnyainak alakját a rikítóan kék alap és a sárga csíkozása dobta fel. Annyit csicsázott és szépítgetett a szárnyain, hogy a ceruza hegye lassan kezdett végleg a fa mögé kopni.

Olyannyira belemerült az alkotásba, hogy meg sem hallotta az előszoba ajtajának csukódását. A kívülről jövő hangokat most tényleg kívülről jövő hangoknak érzékelte, csak a saját belső hangjaira koncentrált.

-Te meg mi a rossebért nem alszol, te hülyegyerek? –kérdezte a hirtelen a szobába robbanó férfi. –Hát holnap iskola van, te meg itt rajzolgatsz még tíz órakor? Mi a francot rajzolsz te meg?!

Felkapta a rajzot a földről.

Vörös szemeivel mélyen belenézett a képbe.

– Ez szar – két barbár mozdulattal széttépte az egészet, a cafatokat összegyűrte, majd ledobta őket a fölre, egyenesen Kitti orra elé.

Kitti az arcába temette kezeit és úgy kezdett el zokogni. A háta pedig egyszerre kezdett el égni és lüktetni.

A férfi fölrángatta őt a földről, adott neki két pofont és ledobta őt az ágyra.

-Aludjál, te büdös kölyök végre! – azzal a lendülettel kiment az ajtón és azt jó erősen bevágta maga után.

A lány sírva kapcsolta le az éjjeli lámpáját, visszamászott az ágyba és betakaródzott. Szája fölrepedt, a vér halványan szivárgott belőle és a bal szeme alatti rész is kezdett zöldülni.

Csak zokogott. A háta egyre jobban és jobban égett, egy mélyről jövő bizsergés áthatott mindent. Az ajtó alatti résen átszűrődött valami tompa pityergés.

Egy óra múlva sem tudott igazán megnyugodni, még mindig fájt az egész lapockája. Furcsán, lüktetésszerűen.

Aztán valamivel később álomba sírta magát.

Már hajnalodott, a napfény halványan derengett. Kitti álmából riadt föl, de úgy, hogy teste teljesen átizzadt és a levegőt is kapkodva vette. Egész testében égett a láztól, háta az eddigiekhez képest még jobban fájt. Sosem érezte magát még ennyire rosszul.

Egy ideig ült az ágyon és végigtörölte arcát a takarójával.

A levegőt még mindig nehezen vette és erős légszomj lett rajta úrrá. Az ablakát már évek óta nem lehetett kinyitni.

Egyre nehezebb volt levegőt venni, és háta is őrjítő fájdalommal égett és lüktetett. Pizsamájában fojtva próbált köhinteni párat, de semmivel sem lett jobb.

Levegőre volt szüksége.

Nem is nagyon gondolkodott, egyszerűen elindult az előszoba felé. Ajtaját nagy óvatossággal nyitotta ki és lassú léptekkel ment a nappalin át. Hallotta a férfi hortyogását. Nem figyelt rá.

A kijárati ajtót is kellő figyelemmel csukta be és amikor megfordult, észrevette a kutyát.

Megsimogatta a fejét és nagyot szippantott a levegőbe.

A nap éppen felkelőben volt.

-Hátrébb, a kertben sokkal frissebb a levegő- gondolta a lány, és elindult a kert felé. A kertajtót becsukta maga mögött, a kutya így nem tarthatott vele.

A lány összekulcsolta a kezeit és mezítláb megállt a kert egyik szélén. A napfelkeltébe bámult és próbálta légzését lecsillapítani, pusztán a gondolattal. A lapockái és gerince még mindig kellemetlenül lüktettek.

Belenézett a felszivárgó fénybe, majd lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett.

Egy percig ha állt ilyen nyugalomban, ekkor azonban megérezte:

Valami megmozdult a hátában. Pontosan a hátában. A bőre alatt. A lüktetés egyre erősödött.

Felhúzta hátul a pizsamáját, és megborzongott a látványtól: csupa lila és véraláfutás volt az egész hát és mögötte, mintha lett volna valami szürke. Pár másodpercig csak némán és ijedten nézte, majd annyira görcsölni kezdett a gerincoszlopa, hogy legörnyedt a földre. A fájdalomtól sírva fakadt és beletérdelt a földbe.

Szépen, lassan el kezdtek kinyílni a szárnyai. Először csak valami fonnyadt fekete volt a hátán, majd egyre jobban nyíltak, mint a fekete rózsa. Nem mert hátranézni.

Gyönyörű szép, fekete szárnyai voltak. Nem is inkább angyalhoz, hanem egy tündérhez hasonlított. Fakó, fehérkés bőrét belepte a napfény. Hátranézett a szárnyaira és egy kicsit megijedt, bár elsőre is elképesztően szépeknek gondolta őket.

Előre nézett, bele a napba és megpróbálta mozgatni a szárnyakat. Magát is meglepte, milyen könnyű őket irányítás alá bírni. A földes lábai lassan felemelkedtek a kertből. A kutya veszettül ugatott, nekiugrott a kerítésnek.

A lány először szépen, komótosan, majd egyre gyorsabban szelve a levegőt, repülni kezdett. Már nem fájt a háta, a levegőt is tisztának érezte és a láza is elmúlt. Nem gondolkodott, merrefelé repüljön, egyenesen a nap felé vette az irányt. Úgy, ahogy van, pizsamában.

Megkönnyebbült. Azóta nem látta senki.