Címke: próza

Bejegyzések

Leánybúcsú (37/7) – Bernáth Antal dicsérete

Sok boldog, áhítatos órát töltöttem én soha fel nem fedezett, remek életműveddel, amíg a szerelmem otthonának rejtekeit járta be felajzott képzeletem, kedves, örökkön áldott Bernáth Antal! Igen, a sors úgy hozta, hogy a rólad elnevezett utcában lakott, s így lettél te is életem középpontjává – hányszor, hányszor hanyatlott oda lázas homlokom könyveid hűvös lapjaihoz, hányszor enyhítették ízes mondataid, jóravaló stílusod lelkem egyre nehezülő terhét! És nehogy azt hidd, hogy huszadrangú könyvtárakból kölcsönöztelek ki (bár, ahány könyvtárban csak jártam, tisztogattam, simogattam könyveidet)! Jártam utánad, kutattalak, kerestelek, egyszer még Szegedre is leutaztam, hogy megszerezzem egy ritka példányodat, amit egyenest az ágyamba vittem, ott olvastam, ott öleltem! Szép könyv, igazán, át- meg átjárja még ugyan a fiatal intellektus természetes önélvezete, a korrekt és ihletett tudás egyelőre kiegyensúlyozatlan vonzereje, de így szép, így igaz, így ragadt magával újra és újra. Százszor, ezerszer ittam én magamba szavaidat, kívülről tudtam, imaként suttogtam, vágyó könnyeimmel vegyítettem őket! Hogy szerettem hivalkodás nélkül följegyzett történeteidet, bátor, figyelmes utazóm! Milyen fogékony, mélyérzésű elmét ismertem meg általad! Tényszerű voltál mindig, a tudomány elkötelezettje, de a poézis hívott magához minduntalan, én tudom. Nekem te költő maradsz mindörökre, született lírai alkat, szellemes, rejtőzködő poéta – előttem nem maradtál rejtve. Bernáth Antal, ismertelek. Ismertem a szavaidat. Nagyon szerettem őket. De akkor este a legjobban, s nem szerettem senkit így a halottak közül – mikor a Felügyelő meghívott magához. Ez nem presszómunka – mondta, s földiktálta ezerszer áldott nevedet! Először el sem hittem. Ott leszek, ott leszek hát nála, amiről eddig csak álmodhattam, olyan intenzitással, mely csak a beteljesületlen álmokat illeti meg! Bevallom, még sírtam is. Sírtam, mert azt hittem, innentől kezdve már biztosan nem lehet véletlen, ami velem történik, azt hittem, most már valóban utat találtam oda, ahová az elmúlt hetek minden perce vonzott. Hogy beleszokik az ember a szerelembe! Mert a minden perc nem a kitöltetlen idő tartalmát jelenti, nem az ébredés körüli eszmélkedést, sem az elalvás előtti merengést, nem a felívelő időt, a váratlan hálaadást és a csak káromkodással elüthető időt, hanem a minden percet, a jelenvaló idő egészét, teljes és olykor nem is érzékelhető kitöltöttségét – itt nem lehet lazsálni, elkalandozni, pihenőidőt kérni, üresjáratokat fúrni, az órát kétpercenként későbbre állítni, alkudozni, hogy ne kezdődjék még az idő, vagy hogy ne végződjék, mert itt egy idő van, és az mind az övé.

A készülődés ünnepi volt. Még a templomba is elmentem. Néri Szent Fülöp szobra előtt majd’ egy órát imádkoztam, s csekélyke pénzemből tetemes összeget áldoztam. Amióta szerelmes voltam a Felügyelőbe, először éreztem, hogy nem érdemeltem ekkora kegyet. Nála lenni! A székében ülni, a csészéjéből inni, az asztalára tenni a kezem, a szőnyegére lépni, a legbensőbb tárgyi világát látni, ellesni egy-egy morzsányi rendetlenséget, egy-egy véletlen kitárulkozást, félig nyitvahagyott fiókot! Minden gondolatra forró hála öntötte el a szívemet. És persze – rettegtem. Biztosan éreztem, hogy összeesem az ajtajában. Annyira biztosan éreztem, hogy szinte nem is tiltakoztam e lehetőség ellen. Azért a szöveget előre megírtam – pedig sohasem csináltam még ilyet. Mindig is bíztam a nyelvben, és abban is, hogy intellektusom sohasem hagy cserben: ösztönösen véd és összefog engem. De azért megírtam. Megírtam és megtanultam. Szeretném rituálisan tudatni Önnel, hogy mélységesen megtisztel és meghat engem azzal, hogy a dolgozószobájában fogad, és mivel ennek a rendkívül telített lélekállapotnak a jeleit úgysem rejthetem el Ön elől – nem is akarom –, éppen a szóvá való megformálásának erejétől remélem, hogy az izgatottságom valamelyest alábbhagy. Ezt mondtam neki, amikor átléptem lakásának küszöbét. Szegény szerelmem. Mert erre természetesen semmit nem tudott felelni. Kezdettől fogva és mindvégig úgy beszéltem vele, mintha egy regényből olvasnám. Ő nem lehetett erre fölkészülve. Mert, igen, én már akkor is írtam ezt a regényt. Regényt írtam, anélkül, hogy tudtam volna róla. Szerelmesregényt. Istenem, mennyire szerelmes voltam! Milyen áradón, álnokság nélkül voltam szerelmes! Hányszor, hányszor képzeltem el, milyen lesz, ha nála leszek – és soha nem hittem, hogy ez valóban megtörténhetik –, és mégis! Igen, zavartalanul boldog voltam azokban a napokban, és akárhányszor merültem alá ebbe a boldogságba, ha fölemeltem a fejem, hogy újra szétnézzek a felszínén, mindig ugyanazt a boldogságot találtam. Szerelmem! Olvasod te ezeket a sorokat valaha? Megtudod valaha, hogy mennyi boldogságot adtál nekem? Minden fájdalmat elfeledek, ha ezekre a napokra gondolok. Háromkor várom a dolgozószobámban – gyönyörű mondat volt ez akkor nekem.

Miután az előbbiekben ismertetett köszöntő szöveggel belekezdtem regényem újabb fejezetébe, valamint sikerült megúsznom az ájulást (öt Unicum), leültetett a dolgozószobában, s kiment kávét készíteni. Ültem a fotelban, és mondogattam magamban: ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz. Fullasztóan meleg volt a szobában, meghatódtam: bizonnyal miattam kapcsolta föl ennyire a fűtést. Kávéztunk, és beszélgetni kezdtünk. Mindenről beszélgettünk, nemcsak a szakmáról. Vajon rájött-e már akkor, hogy a szakma csak ürügy? Nem tudom, de úgy éreztem, nyitott felém. Szívesen mesélt az életéről, s én szívesen hallgattam. Néha olyan történeteket is elmondott, melyeket csak régi ismerősöknek szokás. Ezt furcsálltam; nemcsak azért, mert éppúgy lehet a közömbösség, mint a bizalom jele, hanem azért is, mert ilyenkor olyan embernek tűnt nekem, aki nem reflektál kellőképpen önmagára. Mert az, hogy szerelmes voltam, nem jelentette azt, hogy nélkülöztem irányában a kritikát. Sőt. Én egészen pontosan láttam a hibáit is, láttam, mikor téved, miben túloz, és azt is, miért teszi. Lehet, hogy a szerelem vakká teszi az embert, egyszersmind azonban éleslátóvá is: tárgyilagos jellemrajzot készítettem, és mindenben megbocsátottam neki.

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

A szél gyökere a tenger.

         Hát ezért szerette a királyné annyira a vizet, ami elválasztotta (most már úgy tűnik már, mindörökre) a szülőföldjétől. A távolság, a rettenetes távolság megvédte attól, hogy a régi barátai megpillanthassák.

        Jól van ez így. A szél olyan, mint egy vak futár: átadja az üzeneteket, és már fordul is vissza. Őt, Urraca királynét egyetlen rokona sem szégyenítheti meg azzal, hogy megpillantja. Hogy végigméri a kiszikkadt testét, az arcát, a vállát, a derekát.

        De itt van a kert, az ő kertje! Régebben hogy hihette volna, hogy a titokzatosan meghaló és újjászülető, fátyolszerűen egymásba hajló növények sokaságát is a tenger lélegezteti! A tenger – mi más! Hiszen a sziget terméketlen volt, szikkadt, kimerült. Hiába becézgette, hiába csíráztatta a virágmagvakat nedves rongyok között, az életerő egy-két hónap alatt kimerült bennük. Mikor serdülő lányként megérkezett a szigetre, megtapasztalta, hogy semmiféle növényt, de még egy rekettyebokrot sem sikerül meggyökereztetnie. És a virágok! Mintha mind tetszhalottak lennének! Egy-két hónapig viaskodtak a halállal, aztán a leveleik is kifakultak az északi szélben.

      És sehol sem látott méheket. Ez volt ezen a szigeten a legkülönösebb.

       Mintha csak a szél kényére-kedvére volnának bízva a virágmagvak! Ez csak megerősítette a királyné félelmét: a szigetet azoknak a hajósoknak az álmai éltetik, akik megpillantják a nyílt tengerről, de nem mernek a partjain kikötni. Hiszen ki ne tudná?… maradni lehet, de elmenni sohasem… több, mint harminc esztendeje, hogy senki sem hajózhatott el innen. Ennek ellenére megérezte a szélből a hajósok vágyakozását.

       A szél gyökere a tenger. Ki tudja, hány mérföldet tettek meg a magvacskák a szélben, mielőtt megérkeztek az ő csontos szigetére? Ezek a rózsaszín, sárga, fehér, zöld, vagy éppen szemmel alig látható magvak? Az első tavasszal kikapargatta a sziklák repedéseiből, aztán összezárt tenyerében átvitte őket a kertjébe. Néhány hónap, és ezekből a kis magvacskákból soha nem látott szirmok, áttetsző hártyácskák, piros vagy fehér szemű bogyók, csontokhoz hasonló ágak sarjadtak. A kert végében megrázta levélkéit egy bokor – és láss csodát, almafa lett belőle! Mikor agusztus végén beérett a ribiszke, olyanok voltak a gyümölcsei, mint a vércseppek.

        Egy szigeten, ahol szinte semmi sem terem meg.

       A szél gyökere a tenger. Ahogy a szenvedélyé is, gondolta a királyné. Ha nem lesz kire várnom, elcsitul bennem a betegség is.

       Korábban senki sem látott itt efféle csodát. Hiszen Bandemag király szigetén csak rozs, szúrós tövis és állatoknak való fű termett. Mire eljött a tavasz, már az életerős férfiak is támolyogtak az éhségtől. Hiszen egész télen csak rossz kenyeret és faggyas birkahúst ettek, és abból sem eleget, sohasem eleget. Életerős férfiak! – ugyan már! Az életerős férfiak ott éltek az ő szülőföldjén: telente jól belaktak hússal, elandalodtak a régi, nagy királyok hőstetteitől, aztán tavaszonként elindultak új asszonyokért a szigetekre. Mert erős a vágy, és szűk a tenger. Elfér egyetlen pohárban vagy egyetlen cseppben…

       Urraca királyné már nem is emlékezett, hogy ő miféle alku révén került erre a szigetre. Az életerős férfiak  nem tárgyalnak asszonyokkal, legfőképpen nem fiatal lányokkal – ugyan ki tárgyalna a széllel, még ha ezen az élete is múlna…? Ő volt a legkisebb, a legjelentéktelenebb, a legcsenevészebb lány a családban. És mikor már nem volt szükség rá a konyhában, vagy a nővérei esküvőjénél, akkor becsomagolták a ruháit, és megmagyarázták neki, hogy egy távoli szigetre viszik. Olyan távoli szigetre – mondták –, ahol az álmok is elfáradnak, és ha onnan egyszer visszatérne, ki tudja, hogy egyáltalán megismernék-e…? De akkoriban még jöttek-mentek a hajók tengeren, és a történet a kopár kis szigetről, ahonnan nem térhet vissza senki, dajkamesének tűnt.

       Palotám lesz! Sok-sok gyerekem! És egész nap csak rózsát nevelek…

      Ámde nem kapott sok hozományt. A szülei összedobálták egy ládába, amire a nővéreinek már nem volt szüksége, gyorsan megáldották, aztán kikísérték egy kopott, gyanúsan jelentéktelen kis hajóhoz. Úgy sírt az eső, mintha nem is tudná abbahagyni… És a kelengyeládát is rosszul bélelték ki, mire partra szállt az „új országban”, a kopár szigetecskén, a hímzett hálóingei, az arannyal átszőtt ruhái mind megpenészesedtek. Egy foltos, rossz  köpenyben dideregte végig a saját esküvőjét.

       De az álmok nem fáradnak el! És a gyűrűsujján még ott volt a kék vágás, a dinasztia jele. És nem is volt mindvégig egyedül, ahogy teltek az évek, egyre szebb, egyre tündöklőbb lett a kertje. A virágmagvak onnan jöttek, a saját világából, és a királyné nem tett mást, mint dédelgette ezeket a sziklahasadékokban megbúvó emlékeket. És ha rázúdult a délnyugati szél, már a reszketéséből kiolvasta, mit üzennek a nővérei. A szelek a barátai voltak, a szolgái, és még arra is megkérhette őket, hogy cseresznyemagokat hozzanak, vagy üzeneteket vigyenek.

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Oroszlánkeringő (5/5)

Csendes, lelassult időszak volt ez, közelgett a tanév vége, s e kettős kudarc jobban összekovácsolt Petivel, mint addig bármi közös lovagmunka vagy rajcsúr. Viszonzatlanságunkra mindig gyógyírül hatott a másik felsülése, az osztályunk újabb viselt dolgairól nem beszélve, és egyre tapinthatóbbá vált valami törvényszerűség a sorozatos bukásainkban. Bármit is hittünk magunkról, éretlenek voltunk a legtöbb velünk egykorú lánnyal szemben, akiknek hiúságát meglegyintették ugyan remekbe csiszolt leveleink, hódító hadjárataink, mégsem jelentettünk számukra többet egy kölyökkutyánál, akit könnyedén terelhettek odébb lábfejükkel, amikor már terhes volt a lihegő settenkedésünk. Ez pedig elég hamar bekövetkezett mindig. S ha arra ítéltettünk, hogy a szerelmi hadmozgásainkba kopjáink rendre beleszakadjanak, nem maradt más hátra, mint olyasmi felé teljesednünk, amiben sikereket könyvelhettünk el. Így hát tovább éretlenkedtünk, és örömmel nyugtáztam, hogy időközben nőtt az osztályban a tekintélyem. Mert négyen-öten, ha tettünk azért, hogy egy-egy lánnyal megismerkedjünk, és a többiek elismerték érdemeinket, amelyek persze sosem hozták meg a remélt beteljesedést, legalábbis sokunk szemében nem hatottak többnek szánalmas szárnyverdesésnél.

Bár nyíltak kilátásaim a párosodásra Andi után is, igaz, csak kétszer. Év vége felé a német tanárnőnk elvitt bennünket egy Shakespeare-darabra, amelynek egészen át tudtam volna adni magam, ha nem ül éppen a szomszédos páholyban egy lány, aki nem a mi sulinkból jött. Miután megkértem Kasza Zsoltot, aki közöttünk ült, hogy húzódjon már hátrébb, mert a nagy fejével belezavar a panorámámba, egyre többször felejtettem szemem a lány sziluettjén, és az utolsó felvonás alatt eszembe jutott, hogy a kockás zakóm zsebében van néhány sárga, öntapadós cetli. Írni szerettem volna neki, de a sötétben egyszerűen nem lehetett. Hátra sunynyogtam, hogy résnyire nyissam a páholyunk ajtaját, és a beszüremlő fényben gyorsan odafirkantottam pár sort. A cetlit odaadtam Kaszának, hogy csúsztassa a lány elé. Ez állt rajta: „Műsor után várom a limuzinomba. Hódolattal: Enrico Palazzo, operaénekes”.

Diszkréten előrehajoltam, és intettem a lánynak. Pár percre rá Kasza már kezembe is nyomta a választ: „Sajnálom, Hamlettal van randevúm. Ophelia”. De én akkor már sokkal jobban élveztem ezt a játékot, mint a színészekét, és új cetlit küldtem: „Utolsó levél: válasza akkor is nemleges, ha bevallom, hogy nem vagyok operaénekes, csak egy külvárosi suszter fia? Alázatos szolgája: Kovács Béla, suszterinas”. És mit ad Isten, célt értem, mert a következő sorokat kaptam: „Kedves Suszter Fia! Én sem vagyok Ophelia, s bevallom, hogy Hamletem eddig még nem ismerem. De ez este akkor sem szabad, azonban tetszik nekem szavad. Tulajdonképpen mi a kérdésed?” Nem hittem a szememnek. Zavaromban majdnem felbuktam Kasza székében, miközben próbáltam visszaülni a helyemre. Készen is voltam a következő üzenettel: „Tulajdonképpen az a kérdés, hogy mi a telefonszámod (amelyen kegyed elérhető, ha »szabad«)?” A közönség már vastapssal méltatta a színészeket, amikor én négykézláb silabizáltam az utolsó választ az ajtó résében: „Szeretném, ha e bűvös számot nem osztanád meg a közöttünk ülő – egyébként rokonszenves – lovaggal: 391–45–17”.

Csodálkoztam azon, hogy két rövid levélváltás után már csak a puszta adminisztráció választ el egy találkozástól. Kezdtem magam kínosan érezni. Még abba sem maradt a taps, amikor én már kint toporogtam a ruhatár előtt, éppen csak a hölgy nem volt a helyén, akinek a bilétát odaadhattam volna. Gyülekezni kezdtek hátam mögött és mellettem az emberek. Nem mertem hátranézni. Egy-két percre rá megjelent a ruhatáros hölgy, és majd átestem a pulton, hogy felkeltsem a figyelmét. Még arra is gondoltam, hogy egyúttal Kasza Zsolt kabátját is kikérjem, így a két ruhadarabot úgy szoríthattam magamhoz, hogy ki sem láttam mögülük, nem mellékesen az arcomat is elfedték, miközben próbáltam kivergődni a tömegből. Azonban nem volt menekvésem. Mire Kaszához értem, két lépésre találtam magam a lánytól, aki cinkosan nézett vissza rám, majd szemérmesen előrefordult. A világosban már nem találtam olyan szépnek, de azért odasúgtam neki:

– Most sietnünk kell, de majd felhívlak! – és azzal elszeleltünk. Napokon át nézegettem a cetliket, és roppant büszke voltam magamra. Azonban éreztem, hogy minél többször veszem elő a levélkéinket, egyre kisebb az esély rá, hogy ezt a lányt én valaha felhívom. Így is lett: szegénynek tovább kellett keresnie a Hamletjét. Mert mintha lett volna valami közös a rakoncátlankodásainkban és hódítási próbálkozásainkban: ahogy az előbbiek következményeit nem viseltük szívesen, úgy az utóbbiak fejleményeit sem. Én legalábbis biztosan, Andi után pedig különösen.

Hányszor néztem végig, ahogyan egy-egy balhé kiderülése után megbomlik a fene nagy összetartásunk, és valamennyi tettes elrohan a szélrózsa minden irányába, s ha egy-egy szerencsétlent fülön is csíptek, ő már csak a maga irháját akarta menteni. Olyan családra kezdtünk hasonlítani, amelyben a gyerekek egy-egy csíny után néha beárulják a másikat. Sokszor bosszankodtam is, amikor úgy éreztem, hogy a többiek benne hagytak a pácban, mégis volt valami magától értetődő az egészben, ami nem is a bajtársiasságunkat kérdőjelezte meg igazán, hanem azokat a magaviseleti normákat, amelyek nem engedtek minket a pillanatnak élni. Mert a pillanatnak élni elsősorban személyes és nem közösségi élmény,még ha együtt idéztük is elő az ilyen történéseket. Élvezettel néztem, gyakoroltam vagy szenvedtem el az ugratásokat, és kíváncsian figyeltem, ha egymásra mutogattunk a felelősségre vonáskor. Megláthattam, hogy e határhelyzetekben ki meddig képes elmenni a túlélésért, és ez sokkal többet elárult a résztvevőkről, mint hittem. Az volt mindvégig talán a legfontosabb, hogy mi derül ki magunkról a partomlásszerű váratlanságainkban. Ha ódzkodtunk is életünket a hátunkra venni, mégis élethű életet játszottunk ezekben az években, élethűbbet a valóságosnál.

Az utolsó osztálykirándulásunkon történt, hogy elkódorogtunk vidéki szállásunktól osztályfőnöki felügyelet nélkül. Egy elhagyatott sípályán kötöttünk ki, felkapaszkodtunk a tetejére, és a meredek, műanyagosított lejtőn néhányan lecsúsztak szatyorral a fenekük alatt. Utána felcipeltük a tövében talált gumiabroncsokat, legurítottuk őket, de hamar eluntuk a játékot, így visszaindultunk a szállásra.

 

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8
Bejegyzések

Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek fel (részlet)

Tito nyara

 

Amikor végre behajtottunk amerikai autónkkal, egy mélybarna, mondhatni csokoládészínű Chevrolettel, a nap kegyetlenül égette a kisvárost, a házak és a fák árnyait szinte maradéktalanul felfalta; délidőben hajtottunk be, s mi nyakunkat nyújtogatva néztük, hogy minden ott van-e még, hogy ugyanúgy van-e, mint tavaly nyáron meg az azelőtti években.

Hajtottunk befelé, siklottunk a fenséges nyárfák szegélyezte úton, végig a fasoron, amely a kisváros kezdetét jelezte, és soha senkinek nem mondtam, hogy engem ezek az égnek meredő fák úgy megszédítettek, mint amikor Matteóval enyelegtünk. (Olyan kábulatba estem, mint amikor Matteo meg én vég nélkül forogtunk körbe-körbe a falu erdejének legszebb tisztásán, bensőségesen, homloka a homlokomon, később Matteo sajátosan hűvös nyelve, fekete szőrzete, amely úgy tapadt a testéhez, mintha csak annak szépségét kívánná kiteljesíteni).

Ahogy elsuhantunk a nyárfák mellett, a susogásuk eszemet vette, csokoládészínű hajónk hangtalanul siklott az egyik fától a másikig, s közben a síkság felett szemmel láthatólag megállt a levegő, mert a nap olyan könyörtelenül sütött, hogy Apám hátraszólt a légkondiért; még mindig pontosan ugyanolyan minden, mondta halkan, semmi sem változott, abszolúte semmi.

 

Felvetődött bennem, hogy Apám vajon profi kertészeket hiányol-e, akik legalább az ágakat megnyesnék – a vadhajtásokat szembeállítva a civilizációval! – vagy hatékony gépeikkel egyszer s mindenkorra kiirtanák a kisvárost jelző nyárfákat? (Mi meg leülnénk az egyik ilyen farönkre, pillantásunkkal uralva a déli hőségben felszívódó síkságot; Apámnak fel kellene állnia egy tuskóra, megpördülne saját tengelye körül, majd olyan ember módjára, akinek későn ismerik el az igazát – de jobb későn, mint soha! – keserűen megjegyezné: végre eltűntek innen azok az átkozott poros fák!)

Senki nem sejti, mit jelentenek nekem ezek a fák, a fák között a levegő, amit szinte látni lehet, és a fákat még soha sehol nem lepte be úgy a hőség, mint itt, ahol a síkság helyet ad nekik, s én most is azt kívánom, bárcsak megállnánk itt, hogy nekidőlhessek egy fatörzsnek, égnek emeljem a tekintetemet, hogy elvarázsoljanak a meg-megzizzenő levelek, és most sem kérem meg Apámat, hogy álljon meg, mert a miértre nem tudnék válaszolni, sok mindent el kellene mesélnem, egészen biztos Matteóról is, hogy megmagyarázzam, miért szeretnék megállni pont itt, a célhoz ilyen közel.

Megy tovább az autónk, melyet mintha valami titkos erő vonzana szinte mindig az út egyenetlenségei felé, s mielőtt végérvényesen megérkeznénk, még egyszer elhangzik a „Semmi nem változott”, a civilizációnak még egy visszavágást, azaz helybenhagyást el kell szenvednie, s mi, gyerekek arcunkat baloldalt a döbbenetesen hűs üveghez nyomjuk, s hitetlen szemekkel mustrálgatjuk a szemétdombon élő embereket, semmi nem változott, mondja Apám, hullámbádogból, gumiból tákolt kunyhók, autóroncsok és háztartási szemét között kócos gyerekek játszanak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mi van a szilánkokkal, mi van, amikor leszáll az éj, mozdulnak az árnyékok, amikor a szanaszét heverő tárgyak életre kelnek? S egy szempillantás alatt megfeledkezem a nyárfákról, Matteóról, a levelek susogásáról, a Chevroletről, s a síkság fekete éjszakája teljesen körülvesz, bántón hatalmába kerít, s nem hallom őket, a sokat szidott, sokat csodált cigányok énekét, mohó árnyakat látok csupán olyan sötétségben, amit nem űz el az utcai lámpák fénye.

S Apám kihajol az ablakon, a fejét csóválja, szárazon felköhög, mint szokott, olyan lassan vezet, azt gondolná az ember, pillanatokon belül megállítja a kocsit, nézzétek, mondja, és mutatóujjával kopog az oldalsó ablak üvegén (emlékszem egy tűzre, aminek megbolydult a füstje), én, aki a koszos arcokat rögzítem, az éles pillantásokat, a lámpákat, rongyokat, a szemétdombokon reszkető fényt, elnyújtva nézem, mintha mindent meg kellene értenem, ezeknek az embereknek a képét, akiknek nincs matracuk, ágyuk meg már biztosan nincs, ezért éjjelente talán a földbe fúrják magukat, a mélyfekete földbe, amelyik most, nyáron telis-tele van napraforgóval, télen viszont úgy megadja magát, hogy az ember szinte megsajnálja; a földet, a puszta földet, amit télen százszoros súllyal nyomaszt az ég, s mikor az ég békén hagyja, szélcsendben tengerré lesz.

Még soha senkinek nem mondtam, de szeretem ezt a síkságot, amely vigasztalan vonallá vékonyodik, nincs semmije, amit az embernek ajándékozhatna; egyes egyedül ezen a síkságon, amitől semmit nem akarhatsz, ahol legfeljebb leheveredhetsz, szétterjesztett karokkal, s ennyi oltalmat ad neked.

Ha azt mondtam volna, hogy szeretem Matteót (egy szicíliai fiút, akit a nyári szünidő előtt pár héttel raktak be az osztályunkba, ciao, sono Matteo de Rosa! s a tanárt leszámítva mindenki azonnal megszerette), akkor a legtöbben nyilván értettek volna, de hogy mondja azt az ember, hogy szeret egy síkságot, a poros, közönyös, büszke nyárfákat, s köztük a levegőt? Nyáron, amikor emeletnyit nő a síkság, mindenütt, ahová csak a szem ellát, napraforgó-, kukorica- meg búzaföldek, s azt mesélik, hogy a végtelen földeken minduntalan eltűnnek emberek, azt mondják, ha nem vigyázol, téged is elragad és felfal a síkság, de én nem hiszem el, azt hiszem, hogy a síkság tenger, a saját törvényeivel.

Ezek a szegény párák, mondja Anyám, mintha tévét néznénk, s ahelyett, hogy csatornát váltanánk, elhajtunk mellettük, továbbmegyünk a hűtőládánkban, amely egy rakás pénzbe került, olyan szélesek vagyunk vele, mintha a miénk lenne az utca, Apám felkapcsolja a rádiót, mire az alantast tánclépések ütemére váltja a zene, a valóság szempillantás alatt gyógyítja a dongalábat: Ici-pici kisgalambom, édes párom, Gyere ide az ölembe, jöjj ide hát! A csókodat réges-régen várva-várom, Add ide az ici-pici szád!…

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Leánybúcsú (37/6) – Rémület

Következő hétfő este: pszichodráma és nagypletyka. Ezúttal persze nem nagy kedvem volt ehhez az egyébként kedves foglalatossághoz, mely két év óta erősen tartotta magát a szak elithallgatói között – ugyanakkor otthon lenni se kívántam, elfogadtam hát a többiek javaslatát: menjek csak a rendszerint irgalmatlan ivással egybekötött beszélgetésre. Kamilla, 8 óra. Legyen. A társaság már ott volt, amikor beléptem a jól ismert helyiségbe, melyben ez idő tájt már bőven vágni lehet a füstöt, a társadalom rétegeinek képviselete pedig differenciáltság tekintetében éppen tetőfokára hág. Ezeken az estéken mindig zárásig maradtunk, szerettünk elnyúlni a szánalmas emberi létnek ebben a veszélytelen kigőzölgésében, hiszen megvolt az az ugyancsak szánalmas illúziónk, hogy sohasem adhatjuk át magunkat ennek a mocsárnak annyira, hogy ne lenne meg a mi kis steril belvilágunk, melyet valóban érinthetne az alantasság ködje.

A füst és a tömeg mellett talán az öntudatból származó ernyedtség is közrejátszott abban, hogy a társaságból senki nem vette észre illogikus viselkedésemet, miszerint néhány kábult másodperc után éppoly lendülettel fordultam ki az ajtón, mint ahogyan beléptem rajta. Nem hangzott meglepett kiáltás az összetolt asztalok mögül, nem integettek, nem hadonásztak, és senki nem jött utánam, amint a presszótól pár lépésre a falhoz dőlve levegőért kapkodtam. Tagjaimban még ott volt a remegés, agyamban a zsibbadás, gyomromban az a jellegzetes hidegség-érzés, és éreztem a naftalin szagát is, ami valami gyermekkori trauma óta az ijedtség állandó tünete nálam, de tudtam már, hogy nem ájulok el, csak hadd pihenjek még egy kicsit, aztán otthagyva kezem párás nyomát a falon visszamegyek, és leülök a többiek közé. De addig még vár rám egy ócska szerepjáték. Mi történt tehát?

A jobboldali asztalok egyikénél a Felügyelő ült egy nővel, akinek fogta a kezét. Fogta a kezét. Fogta a kezét. A nők örök rosszindulatának pontosságával az alatt a pár másodperc alatt bőven fölmértem a helyzetet. Régi kapcsolat, amely voltaképpen véget ért már. Egy véletlen találkozás azonban fölindította azt a gyöngédséget, amely a volt szerelemeihez köti az embert, amely figyelmes, meleg, készséges és kiengesztelő légkört teremt kettőjük között, s amely főként azt teszi még ekkor is kiszolgáltatottá, aki többet szenvedett. Hogy ez ebben az esetben a Felügyelő, rögtön világossá vált. A nő csinos, zárkózott, számító. Kígyó. Méregeti a Felügyelőt, aki odaadó tekintettel magyaráz valamit. Ez fájt a legjobban: ez az odaadó, telített arc. Jobban fájt, mint ez a kamaszos szokás, a kézfogás egy bájos lebujban. Mindenesetre amikor odaléptem az asztalukhoz, már nyugodt voltam. Udvarias mondatok. Várom a hívását – végezte be beszélgetésünket kedves és a közömbösségnél valamivel jelentőségteljesebb félmosollyal a Felügyelő. Talán imponált neki a fiatalságom. A kézfogás ezúttal azonban elmaradt. Én pedig elegánsan továbbálltam, s letelepedtem a pszichológusok asztalához, ahol a beszélgetés természetesen a szakmai gyakorlatok körül szerveződött, és már kezdett kimunkálódni az a jellegzetes csipkelődő modor, amelyben mindannyian kiélhettük agressziónkat, sérelmeinket, féltékenységeinket. Ez a stílusgyakorlat az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyenes arányban egyre kimunkáltabbá vált, s a pletykafolyam egy pontján mintegy levált a komoly indulatokról. Ilyenkor majdnem szerettük egymást. Ezért persze valóban meg kellett dolgozni – az összetolt asztalokon nemsokára hemzsegnek a söröskorsók és a vodkáspoharak –, s mivel én igencsak le voltam maradva, az előzékeny rendelés meg is érkezett.

– És veled, Mariann, aki köztudottan el tudnád tölteni az életedet azzal, hogy Scarlatti-szonátákat hallgatsz, s bámulod az esőbe hajló szürke egeret, bocsánat (harsány nevetés) eget, hogy eshetett meg az a ballépés, hogy kriminálból mész gyakorlatra? – kérdezte az újabb szállítmányt igazgató csoporttársam.

– Nos, éppen az f-moll szonáta esőcsepp-akkordjai ihlettek erre a lépésre – feleltem, és ez volt az utolsó mondatom aznapra. A nőt néztem.

Ki ez a nő? Félhosszú fekete haj, szűk és valamelyest összehúzott fekete szemek, karcsú alak, de telt arc, szürke nadrág, fehér pulóver, magassarkú fekete cipő. Kellemes, tetszetős, de semmiképpen nem különleges külső, értelmes, de korántsem kifejező tekintet. Légköre, ha nem is igéző, de az átlagosnál erősebb, s van benne valami összeszedettség, amivel uralja és irányítja önmagát. Tudatában van önmagának, ez kétségtelen. Ha akar, nagyon hatásosan tud megjelenni. Hideg, és ez a női hidegség mindig kevesebbet takar és ad annál, mint amennyit a férfiak tulajdonítanak neki. Azaz nem végzetszerű, de jól áll neki ez a szereptulajdonítás – és mindig hálás következetességgel játssza végig. Valamivel alattomosabb, mint a nők többsége, de nem elég okos, hogy kiaknázza ezt a tulajdonságot. Ugyanakkor nem is igen van rá szükség: a férfiak elég okosak ahhoz, hogy megtalálják benne, ha ezt keresik, jóllehet maguk sem tudnak róla. Egyszóval éppen alkalmas arra, hogy törlesszék általa adósságaikat. Van benne valami finomság, törékenység, majdhogynem mimózaság is, ami természetesen nagyon izgató. Néha nagyon szép és nagyon távoli. Szeszélyes. Tud közönséges is lenni. De – ki ez a nő? Régi kapcsolat, de nem házastársi. És – hogyan fog végződni ez az este?

– Fogta a kezét, fogta a kezét, fogta a kezét – hadartam zokogva a telefonba két órával később. Részegen.

– Kérlek, menj haza. Hol vagy? – kérdezte Elina.

– Nem megyek. Nem megyek sehova. Nem bírok hazamenni.

– Akkor gyere ide! Hol vagy?

– Nem megyek. Nem megyek! Hová mehetnék én már ezután? Nincsen helyem sehol.

– Hol vagy?

– A metróban. De elmegyek a Bernáth Antal utcába, ott állok reggelig, és akkor megtudom, hogy nála volt-e az éjjel.

– Mariann. Kérlek, menj haza!

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Nyílások (K.V. cover)

Egyedi méretű nyílászárók beszerelésével keresem a kenyeremet. Főleg panellakásokban dolgozom, mert a szocializmus korában épített lakótelepeken egyetlen szabványméretű ajtót sem szereltek be. Feltehetően inkább a falat igazították a hiánygazdaság ötéves tervében előirányzott és kötelességtudóan legyártott egymilliárd ajtóhoz. Ugyancsak feltehetően ezek az ajtók azért nem szabványméretűek, mert egy egészen más szabvánnyal dolgozó baráti szocialista ország számára készültek, akik valamilyen okból utóbb visszamondták a rendelést. Talán Kína. Persze nem tudhatom biztosan, de csöppet sem elképzelhetetlen. Tehát, mint mondtam, főleg lakótelepeken dolgozom, de előfordul, hogy gazdagabb helyekre is eljutok. Például Balatonra, közelebbről Balatonbükkmakkra, ahol is a miniszterelnöki rezidencia található, vagyis csak amolyan nyári lak, s ahol az Orbán család szokott nyaralni gyerekestől, nagymamástól, nagypapástól, közeli és távoli rokonostól, esetleg barátostól. Én Pilispitypangon lakom. Azért látogattam el Balatonbükkmakkra, mert Bókay kapitány, aki Gyurcsány Ferenc feltétlen híve, azt hitte rólam, hogy én is az vagyok. Addig még sosem jutott eszembe, hogy Gyurcsány Ferenchez való viszonyomat átgondoljam, sőt az sem, hogy esetleg valakinek a híve lehetnék. Tehát mi is történt? A Pilispitypangi Civilek Egyesületének elnöke az egyik gyűlésükre meghívott egy céltudatos, politikai pályára készülő egyetemistát, nevezetesen Bókay Boriszt, hogy tartson előadást a FIDESZ disznóságairól. A srác valami baloldali ifjúsági szervezet országos elnökeként jelent meg. Ez a szervezet azt a célt tűzte zászlajára, hogy visszavezessék Magyarországot az Etikus és Demokratikus Alapelvek útjára, melyről a FIDESZ – hatalomra jutását követően – letérítette. Az Etikus és Demokratikus Alapelvek egyike a jövedelemadó azonnali drasztikus csökkentése volt. Ez a rész fergeteges tapsot kapott.

   Ahogy hallgattam, az az érzésem támadt, hogy a srácot nem érdekli jobban a politika, mint engem. Fáradtnak tűnt, a tekintete ábrándosan kószált ide-oda a teremben, s láthatóan jobban érezte volna magát valahol máshol. Igyekezett keményen, határozottan és céltudatosan fogalmazni, de csak annyira sikerült neki, mint egy kereskedelmi tévé riporterének. Érdekes dolgot is csak egyszer említett, amikor arról beszélt, hogy számtalanszor volt már alkalma együtt vitorlázni és focizni az Orbán család tagjaival. Hevesen leszögezte, hogy csak a jobboldali bérpropaganda hazug állítása, hogy Orbán Viktor jó focista. A valóságban annyit ért a futballhoz, mint muzulmán hívő a kolbásztöltéshez. És hogy az általa alapított felcsúti futballakadémia egy nagy humbuk.

   Bókay Borisz szülei is eljöttek a gyűlésre Balatonbükkmakkról, hogy meghallgassák fiúkat. Az apáról lesírt, hogy roppant büszke a fiára. Bókay papa nagy gonddal nyírt körszakállat és –egyelőre számomra ismeretlen okból – tengerész egyenruhát hordott vagy valami olyasmit. Aranygombos kék kabát, fehér nadrág, tányérsapka. Az egyik kezében pipát tartott, amit akkor sem gyújtott meg, amikor a szünetben kiment az épület elé. Köpcös, napcserzett arcú fickó, nagy, elálló fülekkel, melyekből dús szőrcsomók meredeztek elő. Az arca víg kedélyű és barátságos. Egy roppant elégedett barnamedvére emlékeztetett, igaz, a medvék mindig úgy néznek ki, mintha mindennel felettébb elégedettek lennének. Később egy titkosszolgálati tiszttől megtudtam, hogy az Orbánok maguk közt Bókay urat Füles Mackóként emlegetik. Balatonbükkmakkon ugyanis szomszédok.

   Bókay feleségében azonban nem lehetett felfedezni semmi mackósat. Magasabb volt, mint a férje, s karcsú, gyorsmozgású. Láthatóan idegesítette a gyűlés, a tömeg, de a legjobban az, hogy a férje fiúk minden mondata után tapsolt. A srác mindennek elmondta Orbán Viktort és kalandor, haszonleső, korrupt sleppjét. Előadása után Czeffer Endre, a Pilispitypang és Környéke Vegyi és Háztartási Bolthálózat tulajdonosa emelkedett szólásra, akivel nekem egyébként ajtóügyben kellett beszélnem, ezért néztem be a gyűlésre. Czeffer Orbán párti konzervatív, így hát alaposan beolvasott a kölyöknek. Azzal kezdte, hogy egy ilyen kis balliberális csíra, akinek van pofája és gyomra a Global Marijuana March legalizációs piknikén betépett, zsíros hajú rasztáknak és hippiknek szónokolni, az ne ugasson etikáról, hiába mosakodott ki és bújt öltönybe azóta. És ennél csak durvábbakat mondott. Borisz nem kapta fel a vizet, simán csak zavarba jött. Az apja agyát viszont elöntötte a kaka rendesen, barna arca vörösbe borult, felállt és a Czefferéhez hasonló válogatott trágárságokkal válaszolt. Rá sem hederített, hogy felesége közben tengerészkabátja ujját rángatja.

   A civilnek hirdetett gyűlésnek ezzel vége is szakadt, a zavart tömeg oszlani kezdett. Odamentem Czefferhez, hogy végre szót válthassak vele egy ajtóról, amit én adtam el neki. Czeffer mindenáron maga akarta beszerelni, mert így megtakaríthatott hatezer forintot. Az ajtó egy hihetetlenül csiricsáré, giccses darab volt, aminek intarziáját, színeit és motívumait ő maga válogatta össze a cég honlapjáról. Viszont a legdrágább típus, amit valaha is rásóztam valakire, több mint kétszázezer forint. Rosszul szerelte be, a tok vízszintesen és függőlegesen is ferde lett, az ajtó így nem tudott becsukódni, ráadásul, amikor ki akarta bontani, hogy igazítson rajta, tönkretette a tokot, körülötte pedig teljesen leverte a vakolatot. A nappalija speciálisan kevert narancsszínben pompázott, amit nem tudott újra előállítani, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy hibás terméket kapott, és ránk akarta verni az új ajtó és a nappalija teljes újrafestésének árát is. Még mindig bosszankodott az idősebb Bókayval való csetepaté miatt, ezért a neki szánt mérget is rám fecskendezte. Nem tudtam igazán higgadt maradni, ezért kissé emelt hangon újra elmagyaráztam neki, hogy ő a hibás és menjen a fenébe. Majd faképnél hagytam. Az idősebb Bókay azt hitte, a fia, az ő és általában az egész baloldal védelmére keltem. Elkapott a kijáratnál, megszorongatta a kezemet és hosszan biztosított elvbarátságáról. És arra kért, szólítsam kapitánynak. Nem fűlt hozzá a fogam, hát nem is szólítottam.

 

Oldalak: 1 2 3 4