Címke: próza

Leánybúcsú (37/4) – Ki állította, hogy nincs a földön igaz, hűséges, örök szerelem?

Hétfőn reggel telefoncsörgésre ébredtem. Elina volt.

– Áldás, békesség! – hangzott a diadalkiáltás.

– Istennek dicsőség – motyogtam.

– Hogy van a mi sármos negyvenesünk érző szívű barátnője?

– Rosszul.

– Kérlek, a szerelem dinamikája. Ha meghívsz egy kávéra dupla tejszínhabbal, elmondok valamit.

 

– Mit?

– Azt, hogy milyen hatást tettél rá.

– Uramisten. Honnan tudod?

– Egy óra múlva a Kamillában?

– Elina, könyörögöm, nem bírom ki addig. Csak egy mondatot mondj!

– Nem egy mindennapi szerzet. Ezt mondta rólad.

– És hogy mondta? Kinek mondta? Mikor mondta?

– Türelem.

– Elina! Ez jót jelent?

– Nagyon jót. Siess.

Siettem. Rohantam. Gyerek vagy te még, gyerek vagy te még, mondogattam magamban. Elina már várt. Annál az asztalnál ült, ahol négy napja mi a Felügyelővel. Az akkor volt, most meg most van.

– Azonnal mondj el mindent! – vetettem le magam a cigarettával több helyen kiégetett székre.

– Színházi találkozón voltam tegnap este. Egy társasággal ő is ott volt. Kinyitottam kissé a fülemet. Akkor beszélt rólad.

– És mit mondott?

– Arról beszélt, hogy megkereste egy fiatal szőke lány az egyetemről. És akkor tette hozzá, hogy nem mindennapi szerzet.

– Nem mindennapi szerzet.

– Igen. Öregem, ez a pasi nagyon iszik.

– Mit iszik?

– Whiskey-t.

– Miért iszik?

– Hát azt én honnan tudjam?

– És hogy iszik?

– Ahogy bárki más. Fölemeli a poharat és – iszik.

– És mást nem mondott?

– Nem.

– És milyen ruhában volt?

– Feketében.

– És hogyan mondta, hogy nem mindennapi szerzet?

– Mosolygott.

– Nem is szokott mosolyogni.

– Jó, egy kicsit mosolygott csak. De az arca beszédes volt.

– És ez mit jelent?

– Hát, azt, hogy szimpatikus vagy neki.

– Nincs ebben a véleményben egy kis lekezelő hangvétel?

– Szerintem nincs.

– De illik ezt egy nőre mondani?

– Bolond vagy. Jó benyomást tettél rá és kész.

– És állt vagy ült, amikor mondta?

– Ült.

– És sokan voltak ott?

– Nem. Csak egy pár ember, úgy tűnt, régóta ismerik egymást.

– És mit mondtak arra, amikor ő ezt mondta?

– Semmit. Hiszen tudod, hogy az emberek manapság teljesen érdektelenek.

– Nővel volt ott?

– Nem tűnt föl.

– Nyugodtan megmondhatod.

– Nem tűnt úgy, mintha valakivel lenne ott. Volt két nő is a társaságban, de nem hozzá tartoztak.

– És szerinted miért említett meg engem?

– Hát, biztosan, mert nem vagy mindennapi ember.

– Lehet, hogy gondolt rám azóta?

– Ezt nem lehet tudni. De valószínű.

 

Aleksander Gatalica: Euripidész halála – részlet

Fényes nappal volt, éjnek baljós évadja, hajnalok hajnala, amikor elgyötört anyám elhívatta hozzánk a skulptort. Akadémista volt, tehetséges művészpalánta, mestere ajánlotta a szobrásznövendéket. Felállította az állványt, közepében a cölöppel. Még ki sem szállt az álom a szememből, amikor már ott kerülgette ezt a fa gerincoszlopot, és agyagot hajigált rá: elsőbben valamiféle serleg formálódott ki belőle, ami semminemű élőre nem hasonlít, azután tojásdad alakot öltött, egy embrióra emlékeztetett, amely még csak ezután fog megszületni, végül fejformája lett, kialakult a tarkó, a homlok, az orca, az áll. Mindeddig anyánk nem tartózkodott a közelben, ám mihelyt az agyagban szemből mutatkozni kezdett az arc kezdeménye, nekiállt ide-oda járni körülötte, mint valami anyafarkas. Ő, aki valójában oly elbűvölő, vicsorítva, a rettenetes fenevad nézésével, amely kész habozás nélkül átharapni zsákmánya torkát, meredt a kicsiny agyagfejre, amelyen kirajzolódtak már a járomcsontok, a szemgolyók, a két szemöldök íve, az ajkak, s amely valahova félrenézett. Igen, ő volt, Menyus kisöcsém, a féltestvérem, Melchior-Menyhért, anyám rendelte meg a portréját, és ő ragaszkodott hozzá, hogy ilyen nyersen, a szeme láttára formázza meg a szobrász. Egy kör, majd még egy (balett-táncos módjára – fekete hattyú); lépteit szaporázva nagy ívben (közelebb hozzám, aki hálóköntösben ácsorgok szobám ajtajában), aztán kisebb sugarú, fékezve a tempót, miközben kacéran megérinti a fehér köpenyben munkálkodó szobrász vállát. Kisöcsém meghalt, nagy elesettségben, minden égi elrendeléssel ellentétesen. Megbontva a dolgok rendjét, amely arra épül, hogy az emberek mit tartanak helyénvalónak, kilehelte gyermeklelkét – és az én szegény, szépséges anyám szemében semmi sem látszott többé, sehol semmi, senkinek semmi; sem jövő, sem múlt; másoknak sem és nekem sem. Kerengett a fej körül, amely mind jobban hasonlított a gyermekre, szegénykére, és vezényelt: kicsit teltebb arcot, duzzadtabb ajkacskákat, mélyebb gödröcskét az állán, picivel nagyobb fülcimpácskákat, kisebbre gyenge nyakán a pici porcot, alacsonyabbra a homlokot, egy árnyalattal hullámosabb legyen a haj, és legyen szőke, szőke… Egész álló nap hol lent, hol fent, hol itt, hol ott tapasztott fel a mintázó egy-egy agyaggöröngyöt, és aztán leszállt az est, sötét éj borult ránk, mint valami suru fekete tészta, s én elálmosodtam. Miközben álomba merültem, az imbolygó éji ködalakok felől egyre csak ez szüremlett felém: „Kicsit nagyobb szembogarat, a fülkagyló belseje lágy vonalú, mint egy gyermektrombita, a halántékot vegye lejjebb, a választék olyan legyen, hogy a délutáni nap átsüssön rajta.” Másnap – de mintha sem egyikük, sem a másikuk, sem anyám, sem a szobrász egy szemhunyásnyit sem pihent volna – ott röpdösött körülötte lepkeszárnyon, ismételgetve: „Ide még egy kicsit, csak egy kicsit, még kevesebbet; ide még tbbet, többet, még többet.” Később azt kezdte hajtogatni: „Itt élettelen, nem lélegzik, a szája nem hajlik mosolyra.” Majd pedig újra: „Élettelen, élettelen!” A Comuna di Veneto motorcsónakján érkeztem Velencébe 1938-ban. A feketeingesek azt gondolták, ha teli tüdővel fújják, megváltozik tőle a világ, s a csatornaparton menetelve harsogták: „Noi siamo Veneziani, portiamo il coltello in bocca, guai a chi ci tocca.” („Velence köveit tapodjuk, a pengét a fogunk közt hordjuk, ki utunkat állja, eltiporjuk.”) Bizonyos Claudia megismerkedett valamiféle száműzött, földönfutó orosz gróffal, aki egy vagy két hétre óvatlanul grófnét csinált belőle. Az oroszlános oszlopnál hajótöröttként léptem partra, és mindenütt kerestelek, Euripidészem, téged, a szabad polgárt. Rosszullét fogott el (a márványszerű víz fölé hajoltam): a fárasztó vezetés, az idő, a kor tehette. Nem találtalak meg 1911-ben, abban bizakodtam, felbukkansz majd 1938-ban. Újra itt voltam hát, és a novemberi Velence sivár volt, minden velenceinek hasogatott a térde, és mindegyiküket árnyként követte a halál. A felhők úgy tornyosultak, mintha az olajfestéket egyenesen a tubusból nyomták volna az égre, a Szent Márk téri galambok pedig, úgy látszik, megérezték a háború előszelét, őszi varjak módjára rajokban írtak le nagy köröket a dózsepalota meg a templom öt tornya és a bronzlovak fölött. Tovahaladtam a csatornákon át, orromban éreztem a tiszafák, a só, a penész szagát, amely San Michele szigetén, a velencei temetőben mindenünnen árad, és az Akadémiai híd felé vettem az irányt. По улицам Венеции, в вечренийневерныйчас, блуждал ямеж толпы, и сердце трепетало суеверней. Каналыкак громадные тропы, манили в вечность; в переменах тени казалисьдивныстрогие столпы, и ряд оживших призрачных строенийявлял очам, чего уж больше нет. Что было дляминувших поколений.Fülledt esti órán Velence utcáin csámborogván a sokaságban szívem dobolását hallgattam. Szövevényes utak gyanánt a kanálisok az örökkévalóságba hívtak, az árnyékok változásának játékában olybá tűntek, mintha pompázatos és szigorú oszlopok lennének, a benépesült áttetsző építmények soráról pedig úgy éreztem, valójában nincsenek, csak visszfényei annak, amit letűnt nemzedékek valóban láttak… A csatornaparton szorongó mindegyik kis boltban, melyek a békeidők dohszagát árasztották, Mussolini arcképét láthattam. A patikák, amelyek cégtábláján valaha a „Triacanti” felirat állt, s polcaikon gyógyszerek sorakoztak, de mérget is árultak bennük orgyilkosoknak, most teákat kínáltak. A címkék – „Vetriola”, „Trifoglio acquatico”, „Aassenzio marino”, „Capelvenere”, „Raseda alba” – mégsem csábítottak senkit arra, hogy betérjen, az árnyékot maguk után vonszolók tájukra sem néztek. A mesterek, akiknek műhelyébe csak elvétve tévedt be vevő, bordó pecsétviaszt árusítottak, velencei zöld festéket fiolákban, iniciálékat, merített papírt különböző méretekben, az íveket kézzel vágták fel, mint a postabélyeget; továbbá festőecseteket és egész kis kézi nyomdákat, fémhengerrel, fapréssel. Olyan előzékenyek voltak ezek a boltosok, mintha magtalanul kivesző családok utolsó sarjai lennének, kihaló mesterségek utolsó avatott űzői, és mindenfelé a Duce zöld passepartout-s rézmetszeten megörökített arcmásába ütközött a tekintet: Benito Mussolini fehér nyakkendősen egy ifjúkori fotográfiáján, koponyáját még haj borítja; fasiszta tollas sapkával a fején mint comandantare; első világháborús rohamsisakban, melynek felöltésére az alkalmat oly sóvárogva várta. Először úgy tűnt, hogy megpillantottalak, fia Mneszarkhosznak, szemtelenül fiatalon, karcsún, amint befordulsz előttem az utcasarkon (a kirakatokra ügyet sem vetettél), és elnyel a szűk sikátor, ahol a szemközti házak kéznyújtásnyira vannak egymástól, és a kötelet a jellegzetes zsalugáterek tövében kihúzva aggatják ki száradni a ruhákat. Siettél, hosszú léptekkel szedted a lábad bűnös módjára, akár az a nagybeteg 1911-ben. Csak most nem engem követett valaki, hanem én követtelek. (Mint egy 1938-as kíváncsiskodó? Mint az 1911-beli, fehér pantallós haldokló?) Belevesztél a gondolakikötő homályába, és azután, úgy rémlett, egy hosszúkás fekete csónakba lépsz, amely hihetetlen fürgeséggel iramodott meg a Canale grande felé. Magam is beugrottam a következő gondolába, s rárivalltam a csónakosra: „Avanti!” Utánad vetettük magunkat, szalamiszi, de te úgy bújócskáztál velünk, mintha idevalósi, velencei lennél; el a vízből kimeredő kék-fehér cölöpök mellett, a paloták falai alatt, melyek alsó szintje vízben áll, boltíves mennyezetüket freskók ékesítik; suhantál arrafelé, ahol az orosz gróf utolsó éjszakáit töltötte tüdőbajos grófnéjával. Csónakosod sebesen mártogatta evezőjét a vízbe, a sekélyesben hihetetlen ügyességgel tolta el magát az iszapos mederbe lenyomva. Törékeny tested ide-oda inogva egyensúlyozott az éles kanyarulatokban. Nem tudtunk beérni téged, tragédiaszerzőnk, tengerhajósunk! Mintha maga Kháron lett volna a vezetőd, s a kanálisok, melyeken siklasz, mintha a Styx és Kókütosz lenne. Végül szem előtt tévesztettünk. Nádszál hajlékonysággal meggörbülve segítetted a hajósok hajósának nyaktörő irányváltását, s besiklottatok a Canale grandéba a Rialto fölött – ott, ahol a híd környéke még most is olyan, mint a régi mesterek vásznain –, és elvegyültél a járókelők közt . Hogy tehettél ilyet, Euripidészem, te, akit vállára vett a nép azon az éjszakán, amikor diadalmaskodtál, s aki ezt írtad: „’άγει μ’ ’άγει μέ τις – ουχ ορας; – νεκύων ’ες αυλαν υπ’ ’οφρύσι κυαναυγέσι‚ βλέπων πτερωτος ’Άιδας.ορω δίκωπον, ορω σκάφος νεκύων δε πορθμευς ’έχων χέρ’ ’επι κοντω Χάρων μ’ ήδη καλει:τί μέλλεις; ’επείγου συ κατείργεις. τάδε τοί με σπερχόμενoς ταχύνει.” „Vonszol-húz magával, nem tudom, ki az, a holtak csarnokába. Hadész az… ni!, szárnya van, suru szemöldje alól méreget. Jön a bárka, rajta két sor evező. Kháron kezében bot, megszólít. »Mire vársz?« – kérdi. »Ne tétovázz, indulj!« – int magához szörnyu szóval.” Meg ezt is írtad: „ει μεν τον ’Ορφεως  ειχον, ω  πάτερ, λόγον πέιθειν ’επάδους, ωσθ’ ομαρτειν μοι πέτρας, κηλειν τε τοις λόγοισιν, ους ’εβουλόμην, ’ενταυθ’ αν ηλθον.” „Ha Orpheusz hangján szólhatnék, atyám, hogy dalom a követ is megindítsa, s feltámaszthatom vele a holtat, azon énekelnék.” Hogy illanhattál el, ravaszdi? Tudod-e, te szalamiszi, hogy az erkölcs azon a feltevésen alapul, hitetlen ember nincsen – akár megvallja, hogy hisz egy istenben, akár nem? Jó lenne meg is bizonyosodni róla, de előbb vizsgáljuk meg ketten, te meg én, noha a halál karcsú fekete gondoláján éppen megléptél előlem, milyen helyzetekben nélkülözhetné az ember a hitet, az egyedüli tényezőt, amely erkölcsössé teszi. Vegyünk szemügyre három ilyen emberfajtát. Az első azok csoportja, akikről már szót ejtettünk, s akiknek a magatartását, nemdebár, a „¿Qué es la vida?” kérdéssel határoztuk meg. Az ilyenek számára, láthattuk, az élet egy villanás két nemlét: a születésük előtti végtelen semmi és a haláluk utáni végtelen üresség közt. Mért lenne hát az ember jó vagy rossz, ha semmivel nem érdemelte ki az életét, mint ahogy semmivel nem is szolgálhat rá a meghalásra? A létezés akkor csak véletlen villanás, melyet alantas élvezetek töltenek ki, és gátlástalan elpusztítása mindenkinek, aki ennek útjában állna; az élet, Euripidészem, abból állna, amit 1911-ben itt, ebben a városban, a fehér pantallós ismeretlen torzságától lenyűgözve, kis híján elfogadtam. De itt van még egy emberfajta, amelynek kolonc az erkölcs. Az ember nem szabna magának erkölcsi korlátokat, ha örökké élne és hasonlatos lenne az istenekhez. Ebben az esetben sem kellene hinnie semmiben, és nem is kellene igazodnia semmiféle normákhoz. Egész végtelensége az időnek előtte állna, és bármennyi rosszat cselekedne, volna rá elég ideje, hogy jóvátegye. Ha ma rossz fát tettünk a tűzre, sebaj, helyrehozzuk holnap, a jövő héten, jövőre vagy száz év múlva. Minden embertársunk örökké él, nem követhetünk el ellenük jóvátehetetlen vétket, türelmük a mi bűnbocsánatunk záloga. Az emberiséget, hogyha a szörnyeteg istenek módjára örökéletű volna, alighanem egyenesen szórakoztatná, hogy gonoszságot művel, talán az időszakosan, megfelelő gyakorisággal elkövetett vétkek és megbánásuk lenne végül is az egyetlen mércéje annak, hogy a végtelen idő mégiscsak folyamat. Ilyenformán az örökéletűek merőben különböznének a harmadik emberfajtától, mert az erkölcsi normák megalapozása, Euripidészem, akkor is lehetetlen, ha az embernek nem jut el a tudatáig az élet és nem jut el a halál sem. Az ilyen emberek létezését egyedül az érzéki tapasztalás fonala és ösztöneik szabályoznák, s az ő közösségük egészen más lenne, mint ama erkölcstelen hedonistáké, akiket elsőként vettünk sorra vizsgálódásunkban, azoké a korcs élvhajhászoké, akik biztosra veszik, hogy semmiből lettek és semmivé lesznek. Az erkölcs nélküli emberek eme harmadik válfaja a vegetálók rendjét alkotná, olyan emberekét, akik oktalan állatok módjára éldegélnek, vagy mint növényegyedek az emberrengeteg tenyészetében. Valahol a létezés peremén kívül mocsárvidék ködlik ekképpen, trópusi táj, sűrű kipárolgások felhőzte ég alatt, nyirkos, burjánzó, elképesztően nagy kiterjedésű ősvadon lenne ez, szalamiszi, szigetekkel, tocsogókkal, folyóágakkal, bennük öntudatlan emberlényekkel, akik süttetik a hasukat, össze-összeérnek, és szótlanságba süppedve merengnek, miközben nem ismernek szenvedést. De velem együtt te is tudod, hogy nincsen így, és hogy éppen ezért a morál, melyet az élettudat és a halálfélelem szembesítése táplál, kikristályosítható.

                                                                                     Bognár Antal fordítása

 

Tábori posta

(Fejezetek Vári Fábián László azonos című regényéből)

1.

Délután ötkor Lajos letette a harmonikát. A vodkától meg a hitvány házi bortól kábultan ültünk még egy darabig az asztal körül, s hallgattunk nagyokat, mert nem esett jól már a nóta sem. Ami fontos volt, azt elfújtuk elégszer. Egy hét múlva én írom majd a levelet Balog Máriának, aki Dankó Pista szerint a legszebb ugocsai lány. S ha egyszer ezt az a prímás állítja, akinek Nagymagyarország minden szögletében elismeréssel emlegették a vonóját valaha, akkor bizonyára így is van, de hogy engem hol vár a kaszárnya, azt talán csak a Jóisten és a nála illetékesebbek tudhatnák megmondani.

 

Ez egyszer Magdi is elnézte, jobban mondva elhallgatta, hogy a katonakesergőben idegen leány nevét emlegettem, mert a következő dalba, a világszép virágénekbe kezdve nem dalolta fülembe – egyedül csak nekem szánva – a két kedves nótámból tömörített egysorosát, amely paródia-létére is olyan szépen sírta, hogy Lovamat kötöttem Balog Máriához. Ez egyszer tehát kegyes volt a nótabeli lányhoz, elhagyta a képzelt riválisnak is mindenkor kijáró fricskát. Hagyta, hadd gyötörje bennem egymást a bor és a bánat, hisz volt már az én szívemen így is épp elég teher. Katonai behívóm alatt roskadozott az öreg kredenc polca, hamarosan meg kell jelennem Szolyván, a nagy sorozóbizottság előtt. Megyek Béni után, aki fél éve oda van. Most engem híjnak Fábián Gyulának! – utalt utóbbi levelében a hajdani tragikus sorsú betyárra. Mindketten ismertük és jól értettük ezt a nyelvet. Engem soroztak bé katonának, fényes kardot kötnek ódalamra, széles szíjat karcsúderekamradúdoltam magamban tovább a barátom által előhívott balladás sorokat. Okkal aggódó, kíváncsi természetű édesanyám megtalálta és elolvasta a levelet. Azt pedig rosszul, nagyon rosszul tette, mert csak szomorúbb lett tőle, s ki is fakadt belőle rögtön a keserűség:

– Azt hiszed, fiam, én nem tudom, ki volt Fábián Gyula? Az meghalt a katonaság alatt!

Nem kezdtem győzködni, hogy nem így, hanem amúgy kell azt érteni. Hallgattam inkább, mint akinek minden úgy jó, ahogyan az Isten megadta, s ha Fábián Gyula sorsát szabták ki a barátomra, hát legyen, ahogyan anyám hiszi, viselje. És különben sincs értelme a magyarázkodásnak, azzal csak tovább táplálnám a bánatát. Tudja ő jól, ha egyszer a leveleknek ily jeles szakértője, hogy Bénivel – Dnyeprodzerdzsinszk alatt szinte maga is rab lévén – most rabokat őriztetnek, így hát az érte való aggodalmának komoly oka van. De hagyjuk, most már valóban hagyjuk. Nem érkezett még el a kesergés ideje!

A fiúk felálltak. Bátyu és Királyháza felé szinte egyszerre indulnak a vonatok. Anyám elkezdte bontani az asztalt, s apám megtöltötte az útra kelők Szent János-poharát. Ennyi volt a legénybúcsú, akarom mondani, a regrutabúcsúztató.

Lassan magam is készülődni kezdtem, hogy elkísérjem a rahói buszhoz a kis bányászlányt, de amikor az alkohol maradék mámorával szemünkben ölelésre éhesen egymásra néztünk, akkor döbbentünk rá, hogy a szerelem ellen való szánalmas vétek lenne, ha most önszántunkból válnának külön útjaink. Hol van ez megírva, ki kívánhatja ezt tőlünk, amikor jut még egymásra egy kevéske időnk? És szomorú boldogsággal döntöttem el, hogy úgy teszek most, ahogyan a Biblia mondja: itt hagyom apámat, anyámat, s csak ketten vágunk neki a tekervényes máramarosi útnak, mert megeshet, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött éjszakánk…

Anyámtól búcsúztam először. Keserves sírással kapaszkodott belém, könnyeit csókjaival maszatolta az arcomra. Apám görcsösen szorított magához. Ő nem sírt, de a testét valami önemésztő belső zokogás rázta, s az kis híján tanyát vert bennem is.

Apai nagyszüleim háza, születésem és gondtalan gyermekkorom földes, szoba-konyhás hajléka egy kerítésnyire volt csak tőlünk. Az öregek ott álltak már a düledező deszkapalánk túloldalán, nagyapám a görbebotra, nagyanyám egy kerítéságasra támaszkodva, s vártak sorukra, várták az elválástól nehézzé váló perceket. De mire odáig eljutottam, csak nagyapámat találtam egyedül. Derekát, térdét megroggyantották az utóbbi évek, le kellett hajolnom hozzá, hogy megcsókolhassam borostás, öreg arcát. El-elcsukló zokogás tört fel a kebeléből. Ez hát a végső búcsú – futott át bennem. Hallottam hangját, értettem szavait, de nekem úgy tűnt, hogy nem is ő beszél már, hanem egy felsőbbrendű akarat jövőbe néző üzenetét sírja:

– Drága fiam, sose látlak többet!

Majd’ négy éve, amikor egyetemre készülve nekivágtam a nagyvárosnak, még csak az idegen ajkú fehérnépek ölelésétől féltett. Huncutul villant a szeme, rándult a bajsza:

– Oszt valami hucuj cselédbe bele ne gabalyodj!

De ez most más. Sok víz lefolyt azóta a Tiszán, s eszi a rozsda rendesen a nagy vasfüggönyt! Vigasztalni próbáltam:

– Nagyapa, a lakodalmamban még táncolni kellesz!

Hiába. Könnyeit restellve elfordult, s csak intett:

– Menj a házba, nagyanyád nem győzött várni!

 

 

Zárlat Tennessee-ben (3/2)

Akár fékező tehervonat, csikorogva áll meg a dallam, bele a tájba, szaggatva tovább szövetét. Egészen különös, Apus akkor torz igazán, ha harmonikázik, nem is tudom, beszéljek-e róla, elmondhatom-e, mikor úgy, kegyetlenül elverték, az ágyékát sem kímélte az ír rokonság…

 

Nem, nem használtak kocsiláncot, boxert, miskárolót vagy egyebet, de megkomponáltatott az ütleg: elsőként vágták gyomorszájon,  így mozdította előre súlypontját a görcs, majd ketten rúgták egyszerre rüszttel mindkét térdhajlatán, roskadt hát a földre Apus akkoriban, kelet felé éppen, hajolt mint a muszlimok. Aztán külsővel törte orrát a sógor, ő hátra hanyatlott, karjai az égnek lendültek, a gólt ünneplik így, manapság a futballisták, a nedves füvön térden csúszva el. Aztán elroppant számos borda, és rövid körömpasszokkal vitték kapura a suvickos bőrt – ahogy egymás között mókázva nevezték el – a koponyányi niggerfocit. Az ágyék csontján csattant végül a sógorbakancs, és a pontos találatban, gondolhatom, megpattant minden, mi Apusnak arra következhetett. Szóval, mintha azt a formátlan üvöltést dolgozná fel újra és újra, mit akkor hallatott, ha azóta működteti hangszerét.

Foszfor lobban csizmatalpon, akárha Frankie-nek farán, hiszen Johnny gyújt rá éppen, de alábukik hirtelen a peca végen a toll, édesapa kivár kicsit, és fémesen fickándozik máris, akár virgonc, csöpp robot, horgon a hal. Finoman bánik az öreg roppant marka evvel az együgyűen eleven, parányi programmal, óvatosan, ahogy utódjaikat veszik krokodilok a szájukba, hogy a partra vigyék és vízbe bocsássák őket.  De hiába a kímélet, a gondoskodás, egészen mélyre akadt, talán a gyomráig a kampó. Felfigyel a helyzetre Johnny, mint operál gyöngéden az após, és akasztott macskák kezdenek hintázni a kamaszkorában. „Hadd segítek, fater!” – szól, és tehetséggel nyugtatja egy lapos kőre a tátogó fájdalmat. Mintha csak behorpadna, aztán felvérzik mégis csizmasarkán az ezüst, dülled a szem, kopoltyú kiakad, és tátva marad a száj, mert azon át távozik a halacska magából, mintha egy tubus cipőpasztára lépett volna az ifjú. „No, nézd csak, nem fér a bőrébe! Kívül tágasabb, mi …?!” – reccsent egy tréfát a Johnny, mikor a halacska elhagyja magát, de nem gúnyolódnék, ha így nem történhetett volna, hiszen magunk is szeretjük az állatokat, miközben édesapa úgy takarítja le, zavart csendben a horgot, akárha szövegét feledte volna, ám valaki mégis színpadra lökte.

Hajnalban nem, de reggel irányt vesz fiú és leány, hogy azon szerepeljenek tovább együtt, poroszkálva, a város felé váltva felvonást. Miközben ringatja őket a csődör, Johnny a pikk ászra gondol, és dózni helyett most dalra gyújt inkább:

                                    Csavargó kártyás volnék,

                                  játszom nyáron és télen.

                                 Zöldposztó, ha elém terül,

                                   kidobom rá a pénzem.

                                  Washingtonban időztem én

                                  egyszer vagy három hetet,

                                megszeretett egy szép leány,

                                 magam is megkedveltem.

                                Hazavitt és legyezgetett,

                               babrált velem az ágyon.

                              Az anyja fülébe azt súgta:

                              A játékost úgy imádom,

                             a játékost úgy imádom.

                              Ó, lányom, édes angyalom,

                            hogy bánhatsz így el vélem?

                             Itt hagynád a vén anyád,

                            csak hogy ezzel elmenj?!

                             Anyám, anyám, ó, jó anyám

                           szeretlek, hidd el nékem,

                          de nincsen arra dal, se szó,

                          a játékos megnyerte szívem!

                           Vertem a blattot Washingtonban,

                           zsugáztam spanyol tájon.

                           Georgiába most indulok én,

                           végső partira vágyom.

                           Úgy hallom, vonat közeleg,

                         jön felém egyre csak robog,

                        száguldó mozdony sípszava,

                         egészen szívemig hatol.

                        Anyám, anyám, ó, jó anyám,

                       magadat ugyan ne áltasd!

                      Viszont, ha újra látni fogsz,

                      a játékossal látsz majd!

 

 

A feledékeny emberek betegesek (3/3)

A Rosthow Fotó kazettás ablakán át még szüremlett ki némi fény, úgyhogy bezörgettem. Kulcs fordult a zárban és egy baseballsapkás férfi állt meg a küszöbön, mélyen ülő szemekkel és mértani alapossággal megtervezett körszakállal, pulóverén kenguruzsebbel.

 

Réti úrral kell beszélnem, sürgős.

Éppen nem alkalmas, indulni készülök, és a nőket nem illik megvárakoztatni, ha érti, mire gondolok. Jöjjön vissza holnap.

Egy perc az egész. Azonosítania kellene valamit.

Bent olcsó díszletek árválkodtak, könnyen mozdítható, mobilis paravánok, egzotikus tájakat idézve; az alpesi lankák és egy karibi tengerpart között foglaltunk helyet.

Nos, mit szól hozzá?

Először is, a képen látható férfi akár maga is lehetne, de valahogy…

Engem az érdekel, ki készítette a fotót és az, hogy hol.

Nézze, a sivatagi dűnék már nem divat, ilyen háttérrel senki sem dolgozik, egyébként is, ez a fotó megvan már harminc éves, úgyhogy ha itt készült volna, amit kétlek, akkor sem hiszem, hogy emlékeznem kéne.

Pedig nem ártana. Hiszen a papír minősége vagy fajtája, vagy egy megkülönböztető jelzet, nincs semmi, ami az ön munkáját összetéveszthetetlenné varázsolja a többi korrupt lesifotós, perverz kukkoló, buzeráns műtermi élvezkedő kontárkodásaitól?

Tessék?

Ez a kép tizennégy éve készült! Hol dolgozott akkor?

Hogy merészel ilyen hangot megengedni magának?

Memit átrázhatja, de engem nem!

Micsoda? Ki maga?

Akinek az apját otthagyta a sivatagban! Mert ez a kép nem műteremben készült, hanem a Szaharában. Tizennégy éve a Hírmondó akkori újságírója, született Doren Miklós, alias Dórémi, és maga mint a lap fotósa egy eltűnt városlakó nyomába eredtek, a szálak egészen Marokkóig vezettek, aztán még tovább, csakhogy közben felbukkant Pásztor Boldizsár, aki akkor még igencsak illékony személyiség volt, lopott régiségekkel kereskedett úton-útfélen, és persze vele volt jóvágású vezetője, testőre és szakácsa, egy bizonyos Uzel Tarla nevű férfi. Ön beszállt az üzletbe, amit apám nem volt hajlandó megtenni valamilyen homályos okból, ezért, hogy ne járjon el a szája, egészen egyszerűen magára hagyta a homoktenger közepén, előbb azonban Polaroid gépével készített róla még egy felvételt, és azt bedugta az ő ingzsebébe, hogy ne legyen olyan magányos. Aztán maga visszajött ide, újdonsült barátainak tetszett a hely a rég áhított letelepedésre, ezért beindították itteni ténykedésüket, Rachely áldásos közreműködésével. Na, ehhez mit szól?

Azt, hogy a fotó akár a Kiskunsági Nemzeti Parkban is készülhetett. A fantáziája viszont lenyűgöző. Mi maga, egy vándor mesemondó?

Nem egészen. Csak egy rossz lelkiismeret.

Abból nem kérek, köszönöm, lévén, az enyém tiszta, mint a szűz hó.

Eltéptem a képet és a lábai elé dobtam.

Bevallom, nem egészem értem önt, mondta.

Felálltam és az ajtó felé indultam. A kezem már a kilincsen volt, amikor újra megszólalt.

Örülök, hogy megismerhettem.

Jobb ötlet híján a hotel felé vettem az irányt, utam a Korona Presszó mellett vezetett, ahol megláttam Figaró kerékpárját a falnak támasztva. Rövid gondolkodás után benyitottam, éppen a játékgéppel volt elfoglalva, a szomszédos asztalnál pedig Dórémi ült, félig lecsúszva székén, újdonsült öltözéke csupa hányadék, szájából csorgott a nyál, amint feje mellkasára bukva erőtlenül ide-oda himbálózott.

Mi történt vele, kérdeztem.

Nem tudom, így ül itt, amióta megérkeztem. Semmilyen szóra nem reagál.

A WC-ben találtam egy felmosórongyot, kiöblítettem és letörölgettem vele a fáradt öregembert.

Jó lenne, ha nem műsoroznál többet és elindulhatnánk, mondtam neki.

És csodák csodájára fölállt, igaz, nagyon lassan, szeme mindvégig lehunyva, de akkor is fölállt, a bal karját átvetettem a vállamon és így, városnéző tempóban tettük meg a mintegy másfél órásra sikeredett távot. Aztán leültettem a hotel lépcsőjére és szóltam, hogy várjon. Ő pedig várt türelemmel. A portán ismét a vörös hajú üldögélt, későre járt, éjszakás lehetett azon a héten, megkértem, segítsen ágyba tenni az apámat, nemmel válaszolt, ahogy számítottam rá, azután próbáltam megvesztegetni, nemet intett többször, határozottan, erre nem számítottam, és amikor megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni, csak nevetett bőszen. Ezután finoman betömtem a száját, őt szolidan a székéhez, a székét udvariasan az asztalhoz kötöztem. A kulcs a helyén volt, ennek köszönhetően Dórémi az ágyamban aludhatott. Én a hallban tértem nyugovóra, a vörössel szemközt, egy díványon. Sokáig hallgattam dühödt nyögdelését, de hajnalban, amikor olajra léptünk, már az igazak álmát aludta. Asztalán rövid levelet hagytam, melyben ez állt –

Leánybúcsú (37/3) – Találkozás

Egy találkozás története a nő esetében jóval előbb kezdődik. Nálam rögtön másnap kezdődött, mert úgy ítéltem meg, megfogyatkoztak kissé a szépségápolási készleteim. A Pszichológusetika jegyzet hátuljából kitépett lapra gondosan följegyeztem, mit kell vennem az előadás után. Illóolajat a fürdőhöz, arckrémet, testápolót, alapozót, púdert, tust, ezüstporos szemhéjpúdert, szempillaspirált, ajakrúzst, vele egyező színű körömlakkot, arcpakolást, hajbalzsamot A következő napokban e kiadások miatt alig ettem. Lefogytam két kilót, de a Hold állása miatt teltebbnek mutattam. De elfogadtam, sőt zokogás nélkül tűrtem a természet eme közömbösségét, mert ez megtörte volna amúgy is kialvatlan szemem fényét. Új kontaktlencsét bontottam ki, ebbe talán nem szárad bele annyira a szemem. Felfrissítettem minden számításba jövő ruhámat. Selyemfényű harisnyát és bíborszínű alsóneműt vásároltam – egyiket sem fogja észrevenni, de nem a lét határozza meg a tudatot, hanem a tudat a létet, ezért elég ezek meglétének puszta tudata is. Hétfőtől kezdve napi tizenkét órát aludtam, mert aki csak a találkozást megelőző éjjel alszik ennyit, annak egyszerűen bedagad a feje, de a vonásai nem lesznek kisimultak. Kedden rendbe tettem az arcomat, és kifestettem a körmömet, hogy csütörtökre eltűnjenek a körömágyon maradt kicsiny festékfoltok. Szerdán hatalmasat sétáltam a Margitszigeten, este pedig meghallgattam a Varázsfuvolát, hogy nyugodt és emelkedett legyek. Csütörtökön illatos fürdőt vettem, arcpakolást készítettem, egy órán át sminkeltem, a hajamat besütöttem, de épp csak annyira, hogy úgy tűnjék, a szél zilálta össze. A ruhát, az alsóneműt, a cipőt és az ékszereket már előző este kikészítettem, s most, mindennel kész lévén, míg megittam egy pohár Martinit rengeteg jéggel, egy óráig szemléltem. Felöltöztem, szigorúan összepontosítva, behintettem magam a finomabbik gyöngyvirágparfümömmel, s már kabátban bekentem a kezemet krémmel, hogy amikor kezet fogunk, puha tapintású legyen. Elindultam, s igyekeztem nagyon vigyázni magamra, nehogy most, az odavezető úton leljem halálomat. A hosszabbik útvonalon mentem, hogy legyen időm végiggondolni, mit fogok mondani.

Ervin (milyen szép ez a név! zárkózott és tiszta, hangzása markáns, mégis kecses, ritka, különös név, éppen szerelmi vallomásra termett). Tudom, hogy amit mondok, meglepi, sőt talán a terhére lesz, pedig semmit sem szeretnék kevésbé, mint a terhére lenni. Mert ha az érzés, melyek által e szavakat formálom, határtalan is, az elsődleges kérdés mégiscsak az, hol vannak a másik megszólíthatóságának határai. Én, aki, persze a szinte kötelező iróniával, de elmondhatom, hogy lét és nemlét logikája felől nézni mindent nem teljesen ismeretlen szemléletmód nekem, a túlzás és a szégyenkezés jellemhibáit elkerülve büszkén akarok a szemébe nézni, de itt munkál folyton bennem a kétely: van-e jogom megzavarni a lelkének nyugalmát (bár a szívem mélyén nem tulajdonítok ekkora jelentőséget magamnak)? Vannak kitüntetett pillanatok az életben, amikor átléphetjük azokat a szabályokat, melyek a mindennapokban éltetnek minket, amikor egy döbbenetesen személyes megnyilatkozás előtt még csak nem is kell azzal érvelnünk, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy távolságtartóak legyünk azok iránt, kik által valami jóban részesülünk, amikor kimondhatjuk, hogy mostantól kezdve minden mindegy, mert ez olyan kommunikáció, mely eleve nem illeszthető a mindennapok közegébe, hanem saját tere és ideje van. Ezekben a pillanatokban megérzi az ember, hogy valóban egymásban élünk, és egymásban fogunk meghalni, s ezért nem is kell bocsánatot kérnie a másiktól, hogy olyasmit közöl, mely az évezredes magyarázatok ellenére is most-születettnek, egyedinek és rendkívülinek tűnik, és nem kell ostobán, körülményesen és mindenekelőtt fölöslegesen mentegetőznie, amiért éppoly védtelenné teszi a másikat e megnyilatkozásban, mint amilyen tehetetlen ő azzal az igazsággal szemben, amely érthetetlenül és kíméletlenül nyilatkoztatta ki magát, s mégis olyan csodálatos intimitást teremtett meg benne, hogy talán arra se kellene kérnie a másikat, ne gyűlölje meg, s ne próbálja meg a létezésnek ama biztonságával, melyet értelemnek nevezünk, ezt a szót, melyet oly nehéz kimondani, válasszal illetni, hanem fogadja lelkébe azzal az alázattal, melyhez a másik a döbbenet, az ujjongás és a félelem hullámverései által már eljutott, s mely mégsem éri őt váratlanabbul, mint azt, aki elé odateszi, mintha egyszerű tényt közölne, és ne akarja beleilleszteni saját élete szövedékébe, mert ez úgyis örökre a másik rettenetes, féltett titka marad, mégis tekintsen rá olyan ismerős, elfogadó szemmel, amilyen ismerősévé fogadta őt, ismeretlenül, vele szinte mégis azonosan az, aki minden erejét és reményét gyűjtve e szóba, nehezen vagy akár könnyedén, mert hát olyan egyre megy, mondja ki, amit én itt és most kimondok. Amit maga iránt érzek: szerelem.

A Felügyelő öt percet késett. A kedvenc helyemre ültem, szerencsére éppen szabad volt, amikor a presszóba léptem. Azonnal összekulcsoltam a kezem, hogy ne remegjen annyira. Azokra a percekre alig emlékszem. Valami félájult állapotban néztem az ajtót, melyen nemsokára belép, a széket, ahova nemsokára leül, az asztalt, melyre nemsokára a kezeit helyezi. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy ez valóban megtörténik. Szinte kívántam is, hogy ne történjék meg. Szerettem volna körbenézni, hogy lássam az embereket, akiknek ez az itt és most semmit sem jelent, de nem tudtam levenni a szemem az ajtóról, az asztalról és a székről. Végső kétségbeesésemben a kiszolgálónőt néztem, akinek ugyancsak semmit nem jelent, hogy nemsokára a szerelmemet szolgálja ki.