7.

 

Körülállják. Nézik, nézik. A csillagok.

Tele van velük az ég ma éjjel. Hatalmas nagy összejövetel van a Duna-part fölött. Heverésznek odafönt a csillagok, ki érkezett, kit hívott meg, kit engedett be a házigazda.

Hát engem, meg az én összekarcolt szívemet.

 

A csillagos ég pont ilyen, ha nincsenek felhők. A semmi ágán ül a szív, és vacog, vagy éppen lerészegedik a bálozókkal hajnalra, de az én szívemet addig nézik, nézik, bámulják onnan föntről, amíg a helyére nézik, a saját maga közepébe, oda, ami a helye az embernek lehet a csillagok alatt.

Nem érdekli őket, hogy milyen zavarba ejtő ez a kitartó érdeklődés, amilyet csak vidéki rokonok részéről tapasztalhatni.

Addig néztek, néztek a csillagok vasárnap éjjel a Duna-parton, amíg azt nem mondtam: Én vagyok a világ közepe, hová kéne innen elnyargalnom bármiért?

 

Lám a mesemondó is hogy kifáradt, amikor odáig elért, hogy a táltosló meg a szegény jányka repülnek, mint a szél, vagy mint a gondolat. Abba is hagyta a mesélést, letette aludni a jánykát is, meg lovat is, a fa alá.

Maga is elment aludni, hogy kipihenje annak a nagy hiábavaló száguldásnak a fáradságát.

 

Mert a mese az mindig olyan, hogy előttünk jár. Előtte jár okosnak, bolondnak is. Amíg gyalogoltak, lóháton mentek az emberek a tájban, a természetben, az évszakokban, volt értelme jó messzire elmenni saját magukért, a boldogságukért. Mert a táj titkos lelke, az évszakok, a napszakok, a csillagok, a nap, a hold a növények, az illatok, az ízek eldajkálták, a helyére rakták, meggyógyították az embert, aztán már csak meg kellett látnia magában, máshonnan a dolgát, mint ahonnan addig látta.

 

Lettek is olyan utak a valóságban, amilyenek a mesékben vannak, legalábbis a mesék felszínén. Valaki elmegy a világ végére, és kivel találkozik ott, hát saját magával, a saját maga megjavított másával, vagy a mesterével, vagy a tulajdon árnyékával. Elutazik drága pénzen, s ott marad a szívében, ahol addig volt. Csak még meg is szomorodott hozzá. Csak még a hiábavalóság is eljött érte, és rágja, rágja mai napig az életét.

Autóval, vonattal, repülőgéppel átgázolunk a tájon berregve, gyorsan, gyorsan, nem tud minket gyógyítani se ég, se föld, se virág, se gyümölcs, de még öregapó, öreganyó, meg az éhes kicsi egér sem. Futunk, futunk, magunk elől futunk, ki a világ végére, és még azon is túlra.

Most nem jó úgy mondani a mesét, hogy fölkapott a legény a táltos paripára, s elvágtatott hetedhét ország ellen, mert ha elvágtatott, bizony el is rontotta a dolgát. Most úgy kell mondani a mesét, hogy a szegény jányka, amikor felébredt a százéves fa alatt, belenézett a szívébe, és ott mindent meglátott, hogy kicsoda ő valójában, és mi az ő dolga. S akkor meglátott minden mást is, a három legényt, a maga jövőjét, és meglátta azt is, hogy minden úgy jó, ahogy van.

Így jár mielőttünk a mese. Így mondja el, hogyan találjuk meg a boldogságot.

 

 

 

 

 

8.

 

Nem volt olyan messze az a kocsma, ahol az első legény üldögélt. Az álomszótár – meseszótárnak is beválik gyakran – azt mondja a kocsmában ülőről: megrontásodra törnek. S bizony az úgy is volt, mert ez a legény igen szeretett verekedni a kocsma mögött, hát talált is magának olyat, akinek veszekedős kedve volt. De talán asszonyszemélyt is, aki rossz szívvel gondolt rá.

 

Makacs is volt ez a legény, önfejű, ne akarja senki tudni, hogy támogatták végül a kút aljához, mert magától menni nemigen akart, hiába hívogatták szép szóval. Elég annyi, hogy odakeveredtek végül, s nem is kerestek se vedret, se láncot, se pedig kötelet, hanem csak beugrottak a kút aljába, és szálltak hárman együtt fölfelé a kútban. S hát ha szálltak, zuhantak fölfele, mint a fölhajított eleven kövek, el is értek a kútnak addig az aljáig, amely csupa szép finomra csiszolt kerekded kavics volt, aranyló homok, meg szép tiszta víz.

Mikor már ott voltak, a szegény jányka fölgyűrte a szoknyáját, s leguggolt a vízbe. Az ölébe fektette a múzsáját, s a kendőjével végigtörölgette a feje tetejétől egészen a lába ujjáig. Lemosogatta, megtisztogatta, hogy már ne vigye azt a sok bajt a fönti világba. Ahogy ezzel megvoltak, szálltak, szálltak fölfele tovább a legénnyel. Addig-addig ereszkedtek fölfele, míg nagyanyót meg nem látták a kút szélén. Segített is nekik kitenni a kútból a múzsa testét, hadd szárítsa meg a nap, s hadd ébressze fel. Azután már tudnia kell a dolgát. Föl kell mennie az égbe, égbolttá kell változnia magának is, be kell kereteznie, be kell fednie azoknak az életét, akik reá vannak bízva.

Amikor ezzel a legénnyel végeztek, a szegény jányka és a táltosló már zuhant is vissza az alsó világba, hogy a másik két legényt is fölvigyék A második legény a sehol mezejében állt, kitépett nyelvvel, átvágott torokkal. Sehol mező sem esett messze, a szíve ablakából könnyen megláthatta, aki irgalmazni tudott magának is, meg másoknak is. Úgy látta meg őt a szegény jányka is.

Üveges volt a tekintete, meg sem moccant, hiába szólongatták. Fölügyeskedték őt is a táltosló hátára, és már vitték is a kút aljába.

 

A kút jegyezhet isteni kegyelmet, megbocsátást, szerencsét, nagyra törő álmok megvalósulását, kárt is, árulást is, ha valakit mélyen meglátni a kútban.

 

Szálltak, szálltak fölfele a második legénnyel, egészen, amíg a kútnak addig az aljáig elértek, amely csupa finom, színes féldrágakő volt alul, fölötte meg szép tiszta borvíz. Megfogta akkor a jányka a legény fejét, és tiszta erőből lenyomta a víz alá, addig nyomta, míg a sok vér föl nem jött, s le nem tisztult a víz színéről. Akkor a legény kapálózni kezdett, látszott, hogy van benne élet.

Félt ugyan a jányka, hogyha visszakapja a nyelvét is a legény, hétszerte szemtelenebb, hétszerte élesebb nyelvű lesz, mint amilyen eddig volt. De aztán meg azt gondolta, az már legyen azoknak a baja, akik így elbántak ezzel a becses testrésszel. Prüszkölt a legény, köpködte ki a vizet, rázta le magáról. Segített neki a jányka, hogy a legény levegye magáról véres ruhákat. Ki is mosta, ki is teregette a sok vizes holmit, hadd szárítsa meg a nap, mire fölérnek a fönti világba.

Öreganyó a kútnál állt most is, ott várta őket. Kivette a múzsát a kútból, az meg már szaladt is, és huss, föl a létrán, biciklistől fölsuhant az égre, látta is őt odafönt a szegény jányka meg a táltosló, mikor a kútba visszafordultak.

 

Az alsó világban a kút legaljánál lábnyomokat láttak. Arra menekült batyuval a hátán a tolvajok elől a harmadik legény.

A batyu hosszú utat jelöl az Álomszótár szerint, hosszú nehéz utat, sok szomorúságot. A tolvajok olyanokat jegyeznek, akik nem hisznek ebben a legényben, látva a nehéz sorsát, és ezért nem segítik. Látják, hogy olyan ártatlan, mint a gyermek, és amiatt se restellnek bánatot szerezni neki, s vinni tőle, amit lehet. Vakító fehér a hátán az a batyu, amibe ezek folyton belenyúlkálnak, s az a fehérség jegyez ártatlanságot, de sok félelmet is.

 

A jányka és a táltosló megtalálta a harmadik legényt. Keresni nem is igen kellett, jött ő magától is, dehogy akart már több bánatot. Csakhogy amint a lóra fölült, azok, akiknek a batyuba beért a kezük, nem tágítottak ám tőle. Kapaszkodtak, csimpaszkodtak a táltos hátán, hogy szegény lépésben is alig bírta azt a rengeteg terhet. A jánykának kellett fölfele tolni a táltost a múzsával, meg a sok élősködővel együtt a kútban, hogy haladjanak valamicskét. Hanem amikor mégiscsak elérték a kútnak azt az alját, ahol csupa-csupa kristályok voltak a víz alatt, és oda folyt be a hegyi patak éltető gyógyvize, abba a legényt rögtön belefürösztötték ketten együtt. De előbb lángot lehelt a batyuba a táltosló, hogy kiáltozva kapkodták el a tolvajok a kezüket, s vissza is potyogtak mind az alsó világba, ott is a sehol mezőbe.

(Ott várják azóta is, ki jön megint arra nagy vakító fehér batyuval. Hanem azt várhatják ítéletnapig.)

Jól megfürösztötték, megszárogatták a legényt, míg fölértek.

Kivárták hárman együtt az éjszakát a csillagok alatt. A csillagok meg körbeállták, meggyógyítgatták a legény testét-lelkét. Hajnalban föl is ereszkedett az égi rónán, föl a napba, ott volt neki a helye az idők kezdetétől fogva. A szegény jányka meg ballagott tovább a lóval, mentek, mendegéltek, most már együtt keresték a kristálykupolás házat, ahol a legény a kereveten várja őket meg a mesét.

 

 

9.

 

Elgondoltam már régebben, hogy valakit örökbe kellene fogadnom. Valakit, akinek ez nagyon kellene, és ezért még dicsekedhetnék is mások előtt, hogy milyen jót tettem vele. Néztem, néztem körbe, hogy ki lenne az.

S hát, magamat kellett örökbe fogadni, senki se volt olyan árva, mint én.

 

Hogy is fogadhatna be másvalaki, ha még én se fogadom be magamat.

 

De magam előtt kinyitni az ajtót, és behívni azt a szegény koldust, nem lehet egy pillanat alatt. Minden nap beljebb kell fogadni, beljebb kell hívni.

Meg kell látnom a saját árvaságom minden jelét. Le kell simítgatni, mint a ráncokat, a morzsákat a hímzett hófehér abroszról.

 

Most éppen úgy vagyok árva, hogy a múzsáim, mihelyt fölkerültek abból a kútból, elmentek szélnek-világnak. Járja mind a maga útját, még arra sincs gondjuk, hogy jól megszomorítsanak.

 

Nem akartam, eszem ágában sem volt éppen most kikényszeríteni ezt a mesét, hogy kihozom a kútból a múzsákat, egyiket a másik után. Így alakultak a dolgok, hogy ott maradni sem lehetett velük, ahol voltunk.

Elporzottak a múzsák, üres lett az út mellettem.

És még máshogyan is árva lettem.

 

Idő előtt – mert én ezt is csak a végére gondoltam – valaki jelentkezett, hogy talán ő a legény a kristálykupolás házból, akinek majd mesélni kell.

De nem mesélőt, feleséget keresett magának.

Nem vagyok én feleség, te legény.

S hogy ezt megmondtam, nem kérdezett tovább engem se, meg a sorsát se, hogy akkor mégis mi hozott engem az útjába.

Haszontalan, félrevetett holmi, egy árny lettem megint, aki hátrál, vissza-vissza, a mezsgyén túlra, a kedves halottaihoz és a múlthoz. Az élet oldaláról vissza a halál és a gyász oldalára. Így tettem mindig, ha valaki nem fogadott be, de most a csillagok alatt, akik a helyemre néztek, nincsen már utam visszafelé. Maradok középen.

 

Miért is nem szólítottál legelébb húgodnak, te legény, aki útonjárónak mondod magadat?

 

Mert a régi mesékben a legény először húgomnak szólítja ám a leányt, akit később megszeret.

 

Soha olyan élességgel nem éltem át, mit jelent testvérnek lenni a Létben, mint amikor a kedvesebbik múzsámat, nem a mestermúzsát, nem is a táncost, legelőször megpillantottam.

Másodpercek alatt, amíg felállt az asztaltól, hogy kezet fogjon velem, és bemutatkozzon, megláttam, hogy valójában mi testvérek vagyunk. Ő a bátyám, szép arcú idős szüleink és testvéreink is vannak, szeretjük mind egymást.

 

Amikor veszekszem a világgal, hogy nem kapok szeretetet, nem kapok támogatást, és bolondnak mondanak sokan, mindig arra emlékszem, mindig ahhoz mérek mindent, amikor ővele testvérek voltunk.

 

Miért is nem szólítottam fivéremnek? Akkor talán soha nem vesztettem volna el.

Amíg láttam magunkat abban a régi várban, ahol éltünk, a múzsám pedig fölállt az éttermi asztaltól, zajlott egy másik mozi is.

Két nagyétvágyú ember kinyújtotta egymásra a csápjait, körbeszuszogta, körbeszaglászta az érdekes idegent, hogy jó lenne-e vele. Jó. Biztos, hogy jó. Jó lett volna. Össze is gubancolódott minden.

Bár húgának szólított volna legelébb. Bár fivéremnek mondtam volna legelébb.

 

0.

Most, csináld már, most!

Mikor felébredt, először csak a hideget érezte, hogy nincs a testén ruha, majd észrevette a szúrásnyomokat a tenyerében. Aztán fájni kezdett a feje, és odakapott, persze véres volt. Még mindig esett az eső, ő pedig teljesen meztelen volt. Akkor vette észre, hogy a fél lába is hiányzik, térdtől lefelé, a jobb.

 

1.

Az ablakból pont rá lehetett látni a templomra és a templom előtti parkra, közepén a szökőkúttal. Rá lehetett látni a gyertyaláng-formára metszett tujákra és a cseresznyefára, meg arra a hatalmas fehér nyárra, amiről az apja egyszer azt mondta: populus alba, pontosan 135 éves és két hónapos és egy napos. A populus alba a templom mellett vert gyökeret, állta a viharokat és védte a templomot a lombjával. Márciusban meg elárasztotta a levegőt a nyúlós, fehér könnyeivel.

A fiú nagyot húzott a borosüvegből; az ablakból figyelte az anyját, ahogy sietősen halad, kikerülve a parkot, mintha félne. A padokon öregek ücsörögtek, a szökőkút körül gyerekek és kutyák rohangáltak.

Ez a nagy nap, gondolta a fiú: most végre lemegy, és megteszi.

Az anyja már ott is volt az ajtóban, kulcsa csörrent, a hatalmas szatyrokat, amiket cipelt, a fiú szinte látta: nehezen engedte ki a markából, a műanyag zacskók nyomot hagytak a tenyerében, mintha korbáccsal verték volna. A fiú bedugaszolta az üveget, és a ruhásszekrénybe dugta, az ünneplői közé. Azokat úgyse használta soha.

–Milyen napod volt – mondta az anyja fáradtan, és megcsókolta a fiú homlokát. Kimerült volt, az olcsó parfüm szagát rég elnyomta a munka serkentette verejték. – Vacsoráztál már?

Aztán nekiállt karfiollevest melegíteni a gázon egy hatalmas lábasban. Miközben a levest kavarta, az egyik lábát megrogyasztotta, aztán a másikat, és aztán tovább, váltogatta mindkettőt. A fiú bekapcsolta a tévét a konyhában.

Volt egy macskájuk, úgy hívták: Bébé. Lusta, hosszú szőrű fehér kandúr volt. A nő kikaparta a tálba a macskakaját, aztán visszaállt a gáztűzhelyhez, hogy tovább kavarja a levest.

Vacsora után a fiú megkérdezte, leviheti-e Bébét egy kicsit levegőzni. Nem hajolt túl közel a nőhöz, nehogy megérződjön a borszag.

 

2.

Este kilenckor jutott le: nagyot szippantott a levegőből, az utcán erősen fújt a szél.

Tudta, hogy melyik padnál ülnek, szinte hallotta őket, és érezte a szagot. A macskát a kabát alá dugta, az meg tűrte. Mindent elviselt. A fiú közelebb lépett, látta a tuja mögött a félkopasz, foltos fejeket. Mielőtt megszólalt volna, jól belehúzott a borosüvegbe, amit a macskával együtt sikerült észrevétlenül kicsempésznie a lakásból.

-Helló – mondta.

-Atyám – mondta az egyik, a kapucnis pulóveres srác –, atyám, egy szellem.

A srác és a másik összefogózkodtak, és úgy néztek a fiúra. Aztán röhögni kezdtek.

-Helló – mondta a fiú. – Semmi gáz… ott lakok abba a házba – és felmutatott arrafelé, ahol az egyetlen, közös szobában laktak ő és az anyja.

-Ez hülye – mondta a másik, és felröhögött, hogy közben össze-vissza köpködött a levegőbe -, ez hülye, még meg is mutatja, nem hiszem el!

A srác és a másik felröhögtek, és össze-vissza köpködtek a levegőbe. Habos nyál csurgott a koszos pulóverükre.

-Ne féljetek – mondta a fiú, és még közelebb lépett. – Helló. Tom vagyok.

A srác megkapaszkodott a pad háttámlájában, miközben röhögött, a másik meg lecsuklott a földre, és úgy. A fiú csak most vette észre, hogy a másik egy lány – eddig, míg figyelte őket, sosem tűnt fel -, egy lány, csak rövidre van nyírva a haja, és semmi nőies cucc nincs rajta. Csak a dereka volt olyan, mint egy nőnek, ahogy a fiú most észrevette, miközben a földön térdelt, és előrehajolt.

Tom vagyok, mondta a fiú megint, és elvigyorodott ő is, mert végre egészen közelről érezte a ragasztó meg a lakk meg a higító szagát. Olyan volt, mintha hazatalált volna. Megkínálta őket borral, az üveg alján még lötyögött körülbelül másfél deci.

-Cigid nincs? – kérdezte a nő hirtelen komolyra váltva.

Tom lehajtotta a fejét, és szomorúan megvonta a vállát. – Tommy – mondta a nő, és aztán röhögni kezdett. – Tommy!

Ideig csupán a szörcsögő, szipogó nevetés hallatszott.

-Csak macska van – mondta a fiú hirtelen, és előránotta a Bébét a kabátja rejtekéből. A nő felsikított, kikapta Tommy kezéből a kandúrt, és simogatni kezdte a koszos, nyálas, húgyos kezeivel.

Tom körbenézett. Még sosem látta így, ilyen közelről:

A templomot hatalmas, égbe nyúló, tompa fényű lámpák világították meg, olyan volt az egész, mint a mennyország kapuja a csillagos ég alatt. Erősen fújt a szél, a fiú orrába, arcába fújta a technocolszagot.

-Te – mondta a srác Tom felé kapálózva a levegőben. – Te… te Tom… Tommy… kérsz?

A fiú nagyot nyelt, és bólintott. Kapott egy zacskót. Csak annyi, hogy be kellett lélegezni mélyen, mint a friss tavaszesti levegőt.

 

3.

A templom szikár, megvilágított építménye megmozdult, mintha földrengés rázta volna meg. Aztán Tommy összeszedte magát, és a többiek felé nézett. A padon ültek és röhögtek. Tommy beletúrt a homokba, aztán felnézett a templom felé, és röhögni kezdett ő is, aztán félni.

Tudjátok… tudjátok, milyen régóta várok erre?, kérdezte a többieket, de azok, mintha meg se hallották volna. A padba kapaszkodva álltak vagy keringtek, akárha valami ősi körtáncot járnának egy feldíszített, szent fa körül.

Tom is táncolni szeretett volna. A templom súlyos, fekete árnyékot vetett a tujákra és a padra. – Tinektek micsinálnak a szüleitek – kérdezte. – Az én anyám óvónő.

A táncosok most megálltak egy pillanatra, egyszerre, mintegy varázsütésre vagy tapsra. A szürke, kapucnis pulóveres srác Tomra vigyorgott a fekete fogaival és a lukakkal a szájában.

-Dejó pulcsi – mondta, és közelebb lépett Tommyhoz. – Dejó, add nekem.

A fiú arra gondolt, ezt az anyja kötötte neki még nagyon régen, vagy talán a nagyanyja. Észre se vette, hogy időközben elhagyta valahol a kabátját. Lehámozta magáról a pulóvert, amin rombuszminták voltak piros, kék és zöld kerettel, és odanyújtotta a srácnak.

-Hogy hívják a macskát – mondta a csaj, és rávigyorgott Tomra a foghíjaival. Fekete és cserepes volt a szája, mintha földet evett volna. – Add nekem!

Tommy rábólintott. Aztán közelebb lépett a padhoz, és felállt rá. Széttárta a karjait, a pólóján átsüvített a koratavaszi, hideg szél. A srác és a csaj tátott szájjal bámulták, mit csinál a fiú: Tommy a templom felé nézett, széttárta a karjait, hagyta, hogy átsüvítsen a testén a szél, és arra gondolt, hogy a srác majd hordja a rombuszmintás pulóverét, a csaj meg játszik a Bébével.

-Hozok nektek még! – mondta, és a srác félkopasz fejére tette a tenyerét.

Tommy úgy állt a pad tetején, mint egy megfeszített csontváz vagy egy széltépte madárijesztő, a többiek meg a földön, törökülésben, tátott szájjal bámulták őt.

Aztán eleredt az eső.

A srác leránotta Tomot a földre, van egy rejtekhely, mondta, de csak akkor mutatjuk meg, ha nem mondod el senkinek! Tom bólintott. Ment velük, mint két testőrrel, az utcán, megkerülték a parkot és a templomot, és a csikkekkel, borosüveg-darabokkal és műanyag zacskókkal teli patakhoz értek. A patak fölött egy híd ívelt át, az alá rángatták a fiút. A srác rágyújtott.

Tom ekkor vette észre, de még sosem látta ilyen közelről:

A populus alba gyökerei, mintha kecses fekete-barna karok lettek volna, a nyers földbe kapaszkodtak, és a híd mellett ágaztak el, bele a patakba, mintha onnan akarnák felszippantani a vizet; olyan volt az egész így, ahogy megcsillant az esőáztatta rögökön a lámpafény, mint egy földre hullajtott, ezüst szálakkal átszőtt viaszparóka.

-Na micsináljunk – kérdezte a srác, és maga elé fújta a füstöt, aztán odaadta a csajnak a cigit, ami maradt belőle. A nő a patakba köpött, és valami olyasmit mondott, el kéne dugni a zsaruk elől, de minél gyorsabban. Tommy elvesztette a fonalat.

-Honnét tudjam – mondta a srác, és köpött egyet. A nyála egy része a rombuszmintás pulóverre csurgott, amit időközben felerőszakolt a szürke, kapucnis pulóverére.

-Valamit kell csinálni – mondta a csaj.

-Dugjuk el – mondta a srác.

-Hova – kérdezte a csaj, és elnyomta a cigit a földbe, amiből a populus alba táplálkozott.

-Olyan régóta várok erre – mondta Tom, és elmosolyodott. – Húúúú, hogy csak na, húúú.

Végre lent vagyok, gondolta, végre megcsináltam. Majd mint anyu, csinálok valamit ezekkel a gyerekekkel. – Hol van a Bébé? -kérdezte. Hirtelen eszébe jutott.

-Haggyál már – mondta a nő nyűgösen.

-Nyugi – mondta a srác. – Biztos nincs cigid, gyerek?

Tommy megrázta a fejét.-Nem vagyok – mondta.

-Mi nem vagy – kérdezte a srác. Kicsit előrehajolt, mintha hányni akarna.

-Semmi – mondta a nő. – Ne foglalkozz vele.

–Gyerek nem vagyok – mondta Tom.

A srác és a nő most mindketten ránéztek, mintha valami komoly, jelentőségteljes dolgot mondott volna. A templom órája elütötte a tizenegyet.

Tommy a homlokára csapott. – Már rég… rég!…

-Nyugi – mondta a srác, előrehajolt, és lassan, ritmikusan, hányni kezdett a patak felé. A nő megpaskolta közben a hátát, és azt mondta: – Szegénykém.

-Szegénykém – ismételte Tommy is.

-Amúgy nem szar – mondta a srác, miután kihányta magát, és megpróbált felegyenesedni, de nem sikerült, úgyhogy visszahuppant a megáradt patak vize puhította avarba. – Csak dögunalom. Igaz, bébi?

-Ja – mondta a nő. Állva maradt, és mintha fürkészett volna valamit maga előtt a levegőben. – Aha, ja. Abszolút – mondta egy kicsit később.

Eltelt vagy öt perc. Vagy talán több is. Tommy már nem hallotta a templomóra kongását, csak a patak csobogását, és ahogy az eső verte a hidat fölöttük a maga egyenletes tempójában.

-Van még? – kérdezte a srác, és hirtelen mozdulatot tett. Azonnal sikerült felállnia. Talán elszundított az előbb egy kicsit, csak nem merte bevallani senkinek.

-Ja – mondta a nő, és kotorni kezdett a rongyos táskájában. Tom megint megérezte a ragasztó meg a lakk meg a higító szagát, és elmosolyodott.

 

0.

Most, csináld már, most!

Mikor felébredt, először csak a hideget érezte, hogy nincs a testén ruha, majd észrevette a szúrásnyomokat a tenyerében. Aztán fájni kezdett a feje, és odakapott, persze véres volt. Még mindig esett az eső, ő pedig teljesen meztelen volt. Akkor vette észre, hogy a fél lába is hiányzik, térdtől lefelé, a jobb.

Egy pillanatra majdnem felsikított, de tudta, hogy az lányos dolog, úgyhogy mégse. Megvolt a lába, félig be volt temetve az avarba, a populus alba lábai, a populus alba gyökerei közé. Tommy fejjel lefelé lógott, a feje búbját már majdnem elérte a koszos, szemetes víz.

Kiszabadította a lábát, és csak egy kicsit csúszott bele a teste a patakba, épp hogy lenyalta róla a megalvadt vér egy részét. – Bébé – mondta, és kiabálni kezdett. – Bébé! – A templom órája kilencet ütött.

Meztelenül indult neki a hazaútnak. Volt pár járókelő, egy templomba totyogó vénasszony, kismamák: ártalmatlan korosztály. Alig bámulták meg. Tommy feltotyogott a lépcsőkön, mint egy kopasztott kacsa, nagy tócsákat hagyva maga után, még mindig csöpögött a testéből a víz, de honnan? Bekopogott a laskásuk ajtaján. Aztán még egyszer. Még egyszer. Még. Csak a tizedik kopogás után döntötte neki homlokát az ajtónak, és kezdett el bőgni.

 

 

„Egy név állított meg”

 

A temetőbe tartottam, hogy fölkeressem a szegény kis Betti sírhalmát.

Szép, derült alkony volt. Tavaszodni kezdett az idő, a fák hajtottak, a tavalyi száraz füvek között a sírokon itt-ott zöld sarjak bújtak elő. Midőn a temetőbe értem, a nap utósó sugárait lövelé a keresztekre, melyek között magasan emelkedett a nagy fehér feszület, repkénytől környezetten. A temető ajtajához közel egy roskadozó sírhalmon ült egy igen öreg, szegény asszony, ki ájtatosan imádkozott, olvasóval kezében. Más nem volt a temetőben, csak ezen aggastyán és én és a csendesség. Halk léptekkel, érzéketlenül haladtam a mondott gyalogúton a nagy kereszt irányában. Már elfeledtem, mit mondott Betti anyja: az úttól jobbra vagy balra fekszik-e leánya? azért mind a kétl oldalon sorra olvastam a keresztek föliratát. Egyszerre, mintha feneketlen örvény szélére bukkantam volna, megálltam, és úgy tetszett: szívem is megállt egy pillanatra… aztán, mintha ki akarta volna pótolni, amit elmulasztott, gyorsan kezdett verni. Egy név állított meg… Róza neve… az én Rózámé! Leborultam sírja előtt, és csókoltam fejfáját.

–Tehát itt nyugszol, itt enyészel, édes idvességem! – kiálték föl.

Újra elolvasám nevét… tudja isten, oly jólesett azt olvasnom. Fejfája piroslott a nap vérsugarától… egyszerre sötét lett… Félve tekintettem körül; azt gondoltam: valami ellenséges kéz takarta el szemem elől Rózám nevét. A nap leáldozott. Túlnan a még leveletlen, gyér fák között megkezdé útját a telihold, bágyadt halovány arccal, milyen a szenvedő hűség.

– Megtaláltam sírodat, Rózám, szép kedvesem! – szólék. – Tudod-e, mi volt végszavad hozzám? Azt mondád te, hogy hajoljak le hantodra, s híjalak neveddel… te meg fogod hallani, bármi mély lesz is sírod, és feljössz hozzám, és megölelsz, mert még itt is szeretni fogsz. Lehajlok hát hantodra, és nevedet hangoztatom, kedves nevedet, imádott Rózám! halld meg ott alant… és kelj föl… Ah, te nem jössz; nem hallod-e hangomat? vagy már elfeledtél engemet, ki téged sohasem foglak elfelejteni? Oh, nem, azt nem hiszem; de te már meghaltál, és a holtak nem kelhetnek föl, csak éjfélkor. Jó, be fogom várni az éjfélt, hogy még egyszer láthassalak, kit jobb lett volna soha nem látnom!

Így panaszkodám magamban, és vártam az éjfélt, sírhalmán ülve, fejfájára támaszkodva. Minden véle töltött órám emléke átvonult lelkemen, édesen, mintha éolhárfa pengett volna keblemben, mert azok boldogságos órák valának.

– És hová lett e szép idő? – kérdém, s keresve tekinték szét a földön és égen. Körülöttem a fák és keresztek hosszú, sötét árnyat vetének. A földön a harmatcseppek, az égen a csillagok ragyogtak… csak szívemben nem ragyogott semmi. Fölsóhajtottam, és sóhajomat messziről meg lehetett volna hallani, mert csend volt, oly csend, mintha a világ nem létezett volna. Csak távol, alig hallható távolban zengett egy pásztorfuvola oly édes-búsan, hogy azon haldokló hattyú énekét véltem hallani, melyet álmamban láttam a folyam ringató hullámain.

És ezalatt közeledék az éjfél…

Ütni kezdett az óra…

Olvastam…

Tizenkettő!…

Összeborzadtam…

Fáztam és izzadék…

Iszonyodva tekinték körül…

És mit láttam?…

Irtóztató jelenés!…

A sírok megnyíltak. Mindnyájan. Egyszerre. Csak mellettem Rózáé nem. A megnyílt sírokból kiléptek a halottak… ifjak, vének, hölgyek, férfiak. Csak Róza nem volt köztök. A szellemek mellettem lebegtek el. Hallottam, véltem hallani ruháik suhogását, csontjaik koccanásait.

– Hah – kiálték föl -, minden sír nyitva, csak a tiéd nem, Róza; a világ minden halottját látom, csak tégedet nem, Róza!… hol késel? miért nem jössz? még egyszer látnom kell téged, szívem kitépett gyökere! még egyszer látnunk kell egymást. És te csak nem jelensz meg? nem jősz fel sírodból?… jól van, hát én megyek le hozzád!

Őrült gondolat gyújtá meg agyvelőmet.

Rohantam a sírásó kunyhajához, mely a temető közepén állott. Megzörgettem ablakát.

– Ki az? – hangzék ott benn.

– Nyiss ajtót! – mondám.

– De ki az?

– Csak nyiss ajtót!

– Minek?

– Nyisd ki az ajtót, vagy rád gyújtom a házat, és meggyilkollak. Nyisd ki!

– Hah, zsivány… haramja…

– Csitt, ne kiálts… én nem vagyok haramja… jőj ki, és meg fogod látni, hogy nem vagyok az. Jőj ki, jó ember, kérlek, kényszerítlek, légy irgalmas!

Esedező hangom megindíthatta a sírásót, mert kijött.

– Ki az hát? – kérdé, amint az ajtót nyitá. – Mit keres itt, uram, ily későn? mit kíván tőlem?

– Mit kívánok?… mit is kívánok csak? úgy, igaz! adj nekem ásót, kapát…

– Mi végre?

– Ne kérdezd, csak adj. Ha nem adsz: agyonlőlek… töltött fegyver van nálam.

– Hah, csakugyan zsivány…

– Nem, nem igaz, nem vagyok zsivány, nincs töltött fegyverem, csak ijeszteni akartalak. De őrült vagyok, ember, úgy nézz a szemembe, hogy őrült vagyok, és az őrülteknek óriás erejük van… azért adj ásót, kapát!

Félelemből-e vagy miből? id’adta, amit kértem.

– Jól van, köszönöm. Hanem megállj, add ide ezen ajtónak kulcsát is.

– Házam kulcsát? minek?

– Hogy bezárjalak!

– És miért?

– Hogy el ne futhass. Add ide ezt a kulcsot, ha mondom. Így. Most lódulj be, hadd zárjam rád az ajtót. Ne félj, mindent visszahozok. De addig csendes légy, meg ne moccanj; mert ha egy hangodat hallom, hogy segítségért kiáltasz: ott benn termek nálad, és kettéhasítom agyadat ez ásóval, és szívedbe vájom tíz körmömet.

Rázártam a sírásóra az ajtót, és visszafutottam, és ásni kezdtem… Róza sírját.

Ástam, ástam.

Szakadt rólam az izzadás.

Végre lejutottam a sír fenekére.

Nekifeszítettem az ásót a koporsó födelének…

– Mindjárt meglátlak, Rózám, szépséges szeretőm!

A hold pályája tetőpontján állott, s csaknem oly fényesen világított, mint a nap.

Most fölfeszítém a koporsófödelet… a hold elözönlé sugáraival Róza arcát… én megpillantám azt… és… egy jajkiáltással élettelenül rogytam a koporsóba a halott fölé.

Nem tudom, meddig tartott ájulásom.

Midőn magamhoz tértem, hirtelen leborítottam a koporsót födelével. Nem mertem többé rátekinteni Rózára; oh, az az egykor oly gyönyörűséges arc mily iszonyúan el volt éktelenítve! ama homlok helyett, mely fehér volt, mint a zuhatag tajtékja; amaz arc helyett, melyet a szellő sokszor el akart fújni, mert azt gondolta, hogy rózsalevél; amaz ajkak helyett, melyek pirosak valának, mint a rubint lelke; ama lehelet helyett, mely illatosabb volt Arábia minden fűszerénél… mindezek helyett most mit láttam és mit… oh!…

De néhány napig a folyam halaival és néhány hétig a föld férgeivel lenni… s a szépségnek vége!

Kijöttem a sírból, és hánytam ismét be. Minden hantnál, mely a koporsóra zuhant, úgy éreztem, mintha egy óriási kalapáccsal ütnék mellemet. Az idő elkomorodott. Szél jött, haragosan süvöltő szél, mely fekete felleget hajtott magával, mintha egy szerecsen rabszolgasereget hajtottak volna haragos kalmárok.

Midőn a sír be volt hányva, s a temetőt elhagyám: keleten a szürkület első nyoma látszott.

Mentem, mentem, és már messze jártam, mikor eszembe jutott, hogy a szegény Betti sírjához indultam, és nem az övénél voltam.

 

(Martinkó András szövegkiadása nyomán.)

(A fejezet címe – „Egy név állított meg” – önkényes.)

 

Összevágott cetlik előttem: Az öreg halász és a holló… Ármány és bűnhődés… A három nővér Afrikában… B. Egy újabb zsákot dobott le elém. Újabb cetlik szóródtak. Fontoskodó arccal vizsgáltam, úgy vettem észre, ezúttal a Winnetou került feldolgozásra – Ez lesz az utolsó fuvar, a Szivárványosok húsvéti szünetet tartanak. A Szivárvány utcai óvoda valóban komoly bedolgozó partner, hetente öt zsák kivágott hópelyhet szállítanak le, a legkiválóbb bestsellerekből összeállítva. Az üzem működik, hangosan csörömpöl előttünk a gigantikus méretű szövőgép, percenként két marok cetlit is elnyel, a keskeny csíkokból születik csodálatos alkotása. – A Díva jelentkezett? – Itt lesz két óra múlva. Sietni kell, még a detektívregényekkel nem végeztünk. Jómagam hivatásos szövegelőként napi 8-10 órát töltök szószövéssel, kivéve vasár- és ünnepnapokon, olyankor muffint sütök.

– Hm, A szegény Dzsoni panaszai… Tamás bátyja és a negyven rabló… B.-nek jó kedve volt, fütyörészve válogatta szét az esetleg összeragadt sorokat. Mindig szerettem nézni, milyen örömmel végzi a munkáját. „Honnan az idézet”-et játszik saját magával, immár harminc éve, meglehetősen alacsony órabérért. Persze ha az órára nézett, mindig elkomorult. A Dívától még ő is tartott kissé. Az a múltkori alkalom mindannyiunkban enyhe homloki fejfájást kelt, ha csak eszünkbe jut. Az akkori megrendelést persze visszadobta, a művünk apró fecnikre tépve szállingózott még egy hét múlva is a szekrény mögött. B. azóta is viharosabb éjszakákon hallani véli a Díva rikoltozását, különös módon az ablakrésekből. Újabban fülvédőben alszik.

Pontosan dél előtt három perccel a szövőgép végre felhagyott a csörömpöléssel, óvatosan emeltük le a húrokról a mesterművet. B. elégedetten csettintett. – No, mondtam én, hogy kell bele az a Winnetou! –további örömködésekre nem maradt idő.

Az utcát ekkor végighasította a rettegett fékcsikorgás. Nem néztünk az ablak felé. Csak semmi izgalom, nem kutyát ütöttek, nem, ez csak a mi hőn szeretett… Másfél pillanattal később nagy elánnal kivágódott az ajtó, egész parfümzuhatag lökődött nekünk, szinte a széknek tántorodtam. Ahogy a köd eloszlott, lassanként kirajzolódott a Díva fejedelmi alakja. Igyekeztünk úgy tenni, mintha mind mélyen meghajolnánk. Kegyes hangulatában volt, csupán a segédszövegelőt csapta pofon, amiért az bal kézzel merészelt a kabátjáért nyúlni. A frissítőt pajzsként magam elé tartva siettem elé. – Parancsoljon helyet foglalni… Ezt persze hiába mondtam volna. Már helyet foglalt. Sőt parancsolt is. – Látni akarom! Négy reszkető kéz nyújtotta felé a Művet. Minden idők művét, a Mi Művünket. Idegenkedve méregette. – Poros, szűknek látszik és fakó. Az ujja rövid. A szöveget meg se próbálta elolvasni. Hiába állítottunk tükröt, fel se próbálta. Dívához méltó kecses mozdulattal intett a díványról – Ah, hát ragasszanak bele még egy kis szerelmet, ez így nem márketing! B. merev arccal darálta be a Trisztán és Izoldát a papírzúzóba. – Nos, így már tűrhető. Kislányosan bájos mosolya a gyilkosan villogó szemei alatt kissé groteszknek tűnt, de ezt magamnak se mertem bevallani.

Hát inkább siettünk valamennyien szerfelett örülni, ha a Díva megérkezett. És módfelett elkeseredni, amikor távozott.

A művünket három segédje vitte utána diadalmasan. Ezúttal nem téphette szét, hisz nem lett volna mit viselnie másnap a karneválon. B. a biztonság kedvéért extra hópelyheket ragasztott a gallérokra, csak olyat, amit Andersen mesékből vágtak.

Másnap estére futballpálya méretű kerek színpad magasodott a főtéren. Különös gyümölcsökként lampionok csüngtek minden fáról. Érkeztek a meghívott vendégek, az érdeklődő turisták és az alkalmat kihasználó kéregetők. Egyikük feltűnést keltett kalapjának lendületes emelgetésével, ahogy szüntelen hajbókolt boldog, boldogtalannak, mindenkit „tiszteletreméltó művészúr”-nak szólítva.

Megkezdődött az előadás. A fények fokozatosan erősödtek a színpad kellős közepén, morajló, zavaros zene csendült fel, s előtűnt a Díva a semmiből.  Most méltóságteljesen és valódi bájjal. Lágy hangon énekelni kezdett. Végigszaladt a tömegen a suttogás – A Díva, aki egyedül énekel kánont! Minden korábbi ellenére valahogy büszkén néztem rá. Mindez a mi művünk. Ruhája ezer és ezer történet szerteágazó szálaiból szövődött, csodás események díszítették uszályát, száz és száz szereplő sorsa fonta körül a derekát. Énekelt, és minden szemet megbabonázott, minden fület elvarázsolt. A dallam erősödött, s ő egyre magasodott, karcsú alakja felnyúlt egészen a házak fölé, végigtekintett a városon. Hangja felhőként úszott felettünk, úgy tetszett, csodálatos kánonáriája az egész világon hallható, még egy utolsó trillába kezdett, majd végtelennek tetsző karjait kitárta, s két markából konfettit szórt nézőire, miközben kecsesen meghajolt. Dübörgő tapsvihar rázta a főtér ablakait. A meghívott vendégek könnyekben törtek ki, az érdeklődő turisták a kezüket tördelték. A hajbókoló koldus áhítattal tartotta ki kalapját a konfettiesőbe, s csak sokkal később, az előadás után, egy híd alá húzódva merte megnézni zsákmányát – mondanom sem kell, még aznap megírta első regényét, a Háború és békét.