„Olasz diákok, a dinamikus és agresszív futurizmus teljes mértékben a világháborúban fog kibontakozni, amelyet egyedül mi láttunk előre és dicsőítettünk, még mielőtt kitört volna. A küszöbönálló háború lesz mind között a legszebb futurista poéma. A háború elfújja majd a régi totemeket: a diplomatákat, professzorokat, archeológusokat, kritikusokat, a kultúra rögeszméit, a görögöt, a latint, a történelmet, a szenilitást, a múzeumokat, a turisztikai iparágat”, harsogta, halld, Filippo Tomaso Marinetti küszöbén az első világháborúnak, melyben szabadalmat kaptak a harci gázok, és amely elvitt csaknem egymillió emberéletet. „Ma megöltem egy németet. Kifordítottam a zsebeit, és megtudtam, hogy neve van és családja”, írta Guillaume Apollinaire Luisa de Cotillon Chationnak. „A zsidó intellektualizmus túlzásainak befellegzett, és a német forradalom áttörése ismét megnyitotta az utat a német lélek előtt. Helyesen teszitek, ha ezen az éji órán a múlt démonait a tűz martalékául vetitek. Erős, nagy jelképes cselekedet ez, amely az egész világ előtt meghirdeti, hogy alapjaiban számolunk le a weimari köztársasággal.” Alig húsz évvel később ezt ugyanebben az én véres századomban harsogta, amikor a Berlini Opera előtti téren németellenes tartalmú könyveket égettek, Joseph Paul Goebbels. Ugyane században, a második nagy háború előestéjén történt ez, amely egymilliónál több gyermek életét oltotta ki gázkamrákban. És mindezt a legjobb szándékok vezérelték, mert így követelték a meghirdetett célok és ezt diktálta a józan megítélés. Goebbels, el ne feledd, kétszeres heidelbergi doktorandusz volt. (A német sors naplója, bejegyzés 1931. november 15-i keltezéssel: „Megtekintettem a modern festészeti kiállítást. Sok hatökör és egy csillag, Vincent van Gogh munkáit láthattam. Mindama elkorcsosulástól körülvéve ő egyszeriben visszafogottnak hatott… A modernségnek semmi köze a hősiességhez… Olybá tűnik, hogy végső soron mind őrültek vagyunk, ha van egy eszménk.”) És a többi nemzetiszocialista kitűnőség? A német intelligencia színe-java: Albert Speer, a kivételes képességű építész, dr. Joseph Mengele, Auschwitz gothai doktora, akit néhány ízben Nobel-díjra jelöltek, és Heidegger, Martin Heidegger filozófus, aki jóval felülmúlta Rudolf Carnapot, Karl Jasperst, Max Schellert, sőt még az idős Husserlt is. A nácizmus, Euripidészem, Kanttal kezdődik (aki most, mintegy vezeklésül, Königsberg-Kalinjingrádban nyugszik, két országnyira a Vaterlandtól). A németek akkor, a szellem felforgatói, odahagyták a régimódi filozofálást a világ alapjairól, és az ontológiához, a lényegesnek a lényegtelentől való elválasztásához fordultak. Amikor pedig hosszas nyomozás után Roberto ránk talált egy kis hónapos szobában, rozsdaszínű volt feje felett az ég. Néztem Melchi-Menyust – az én kis kormányosomat, akivel eső áztatta csónakunkon beeveztünk a kivilágítatlan Jelzálogbankba –, láttam, hogy figyeli. E nostra mamma, nostra meravigliosa mamma mereven nézte Robertót, szótlanul, arcizma se rezdült. Hogy kitanulta a néma szenvedést! Száraz száján elhalt a sikoly, vaginájából észrevétlen harmatcsepp indult; csontmarok tapadt szívére, mégis némán turte. Nagy fehér metszőfogaival érzékien harapott rá alsó ajkára, és Roberto a küszöbön állt, háta mögött a közös terasszal, a belső udvarral, a szomszéd gyerekek zsivajgásában. Anyám, mint valami fásult özvegy, hetente váltogatta a férfiakat, becserkészte és ágyba vitte zsákmányát. Némelyikükkel odahaza kötött ki, ilyenkor Menyusnak és nekem késő estig magunkban kellett szórakoznunk labdázva és karikát hajtva az udvaron. Másokkal napokra eltűnt; sohasem beszélt nekünk erről – egyszerűen lelépett; büszke asszony, aki saját gyermekeivel sem osztotta meg titkait. Magunkra hagyott bennünket, és amikor hazatért, csak annyit mondott: „Angyalkáim, így kellett történnie.” Mindig különösnek láttuk, amikor megérkezett, furcsa alkonyi fényben, mint most Roberto. De ő, Roberto többé nem térhetett vissza. Az én rátarti anyám összecsapta kacsóit és magában azt suttogta: „Elegem van a Római Birodalomból!” Roberto után is, akárcsak Tibor után, maradt egy befejezetlen regény, továbbá egy családi olajütő kisüzem meg az üvegfúvóműhely, egy szelence a szippantáshoz használt burnótnak, egy fehér Borselino kalap, amely karcsú, szikár alakjához különösen jól állt rajta, a Storia della rivoluzione fascistaRobert Facinatitól meg a fél kar. A másikat Roberto valójában egy lövészárokban hagyta valahol a Piave mellett, a vérzivatarból 1918-ban a bal birtokában tért meg, készen arra, hogy ilyen nyomorékan hirdetője legyen a „sacre egoisme” eszméjének, nyomban a fekete ingesekhez szegődve. Vagy talán másképpen volt? Miután bérelt szobácskánk bejárati ajtajának keretéből kilépve elment, egy hajón bukkantak rá, amely a Mare Adriatico vizén ringatózott. Hatalmas, hétszintes szanitéchajó volt ez, amelyet nemzetközi vizeken 1916 áprilisának egyik hajnalán torpedóztak meg, csupán megsérült, de veszélyesen jobb oldalára dőlt, mely bármelyik pillanatban megroppanhatott. Borzasztó látvány, kétségtelenül (méltó a világháborúhoz, amelyet Gavrilo Principnek Szarajevóban, felforgatói elszántságból leadott lövései indítottak el). A felső fedélzetekről az ápolónők ápoltjaikkal együtt ugráltak a tengerbe, és sokan közülük – mint egy szerb költő is, aki oly szépen dalolta meg a halált, s még az évben ugyanígy vízbe veszett – biztos halált leltek a kék sírveremben, merthogy nem tudtak úszni. A vérrel átitatott sebkötöző pólyákba könnyen belekaptak a minden fedélzeten felcsapó lángnyelvek, és mindenfelé égésszag, égő emberi testrészek szaga terjengett. A tengeralattjáró, amely az S. S. Savoyát harcképtelenné tette, csendben alámerült és eltűnt a horizonton; periszkópját bevonta, kapitánya és a legénység elégedetten nyugtázták, mekkora csapást mértek az ellenségre. Az utolsó túlélő, Roberto pedig a hajófenék kísértete gyanánt, élő halottként tengődött a hánykolódó hajótestben. A félrebillent folyosókon egymagában kerengett, gyorsan kitanulva, milyen módon használhatók közlekedésre, a hajó békeidőbeli urak kiszolgálására egykor első osztályúra épített kabinjaiban ott voltak még az emeletes hadikórházi vaságyak. Roberto itt gyűjtött eleséget. A háború forgatagában a megfeneklett szanitéchajóról, amely eredetileg luxus óceánjárónak épült, mindenki megfeledkezett, és Roberto (vajon gondolt-e rá valaha Melchi-Menyus így: Apa?) az utolsó lakója lett szeméttorlaszok, elhajigált szutykos orvosi eszközök, különféle rangjelzésekkel ellátott tépett uniformisok és soha fel nem használható fegverek között. Egyszer Menyus meg én a tengerentúlra hajóztunk. A belle époque korában, amikor senkinek sejtelme sem volt a világháborúról, és az európai államok, amelyeket féltestvéremmel együtt hírből sem ismertem, csaknem negyed századon át békében éltek. Takaróba csavargózva kinn, a fedélzeten heverésztünk 1897 kora tavaszán, és a felszolgálótól forró csokoládét és tejeskávét rendeltünk. A fedélzeten pelerint magukra terítve sétálgattak az utasok, a nevelőnők számos nyelven csitítgatták a rosszcsont kölyköket, nem messze tőlünk pedig valamiféle, a bocsához hasonló játékot űztek. Este volt, tavaszi este, ott volt a féltestvérem, és valahol a közelben, vagy talán mégsem, anyánk is, a grande dama; a mi anyánk, az éra delnője, akit mindenki szeretett volna táncba hívni vagy elcsevegni vele egyikén a nyelveknek, amelyeken folyékonyan beszélt. De Roberto visszatért. A szent egoizmus kultuszának oltárán Gallipolinál – s nem a Piavénál – otthagyta jobb kezét. Tengerre sose szállt. Fasiszta meggyőződéssel tért vissza, a bandák egyikének tagjaként, amelyeket teherautókkal szállítottak a helyszínre és vérebekként uszítottak a felvonuló munkásokra. Hadirokkantként érkezett haza, a megrovások, kiközösítések, a ricinus, a máglyák, az orgiák és a bikacsök törvényének megszállottjaként, mint egyike azoknak, aki egész környezetén számon kéri mindazt, amit a világháborúban el kellett szenvednie. Végtére pedig Roberto el sem ment a háborúba. Angolkóros, katonai szolgálatra alkalmatlan lévén veszteg maradt Itáliában, amely a háborús húszas években az áldozat és a veszélyes élet kultuszát ápolja és a háborúskodásba belefáradva a győzelem kétes gyümölcseit élvezi. Nyomban a háború végeztével Roberto a Lloyd nápolyi fiókjánál helyezkedett el, és akkurátusan jegyezgette az óceánjárók és rakományaik biztosítási tételeit: Washington, Hamburg, Imperator, Olympic, Titanic, Regina, Sofia. nem tudtam, soha, Euripidészem, soha nem tudtam fordítódként sem megérteni, hogyan hódolhattál be annyira az úrhatnám fővárosi közönségnek. Minden szavadat átszűrtem, mintha örökké barátkoztunk volna, minden gondolatodat kiveséztem. Először a színpad enfant gÂté-ja voltál, majd pedig enfant terrible a deszkákon, amelyek akkor is a világot jelentették, végezetül enfant trouvé, lelenc, akire senki nem kíváncsi. Ha úgy akartad, utánoztad a dráma régi nagyságát és fényét, jóval a háború előtti időből, a te belle époque-odból. Szophoklészt imitáltad, a dionüszoszi játékok többszörös győztesét, odavarázsoltad, annak a rugalmasságával, akitől semmilyen alakoskodás nem lehet idegen, az ő világát, benne a mitikusan örökletes bűnösség eseteivel; holott gyűlölted őt, Szophoklészt, megvetetted a zsűri feltűnő hajlandósága miatt és mert az aranykorban élt, a boldog időkben, amikor nem ismerszett olyan, mint szeretteink halála, járványok, éhség. És mégis, nem épp azért gyűlölted titokban, mert a mitikus dráma neki, Szophoklésznak adottság volt, neked pedig nem. Az öreg Szophoklész árnyékában járva nem merült-e fel benned a kétely tehetséged felől? Nem, a kar tenálad úgy szól, mint őnála, az agón és agónia közepette annak protagonistái nálad úgy fakadnak dalra, mint Aiszkhülosznál, a kozmogóniai tragédiaírónál, aki szemében a bűn a kozmosz zavara volt, amelyet csakis áldozattal lehet kiigazítani és helyrehozni. Legalább őt szeretted-e, hiszen dédapád lehette volna? Nem, Euripidészem, te, a zseniális utánzó, senkit sem szerettél. A zsűritagok pedig – azok az összetöpörödött vénségek, akik jobb időkre emlékeznek és tőled eltérően hisznek az istenekben –, akik ünnepi tógát öltve fáklyafényben késő éjszakába nyúlóan tanácskoztak, mindig is átláttak a szitán, és megvetésüket érzékeltették azzal, hogy díjban nemigen részesítettek. Még a közönség is, hiába kerested a kedvét olyannyira, nemritkán szemedre vetette és – meggondolatlanul, mint mindig – nem bocsátotta meg melléfogásaidat. És akkor magadra maradtál, széltoló hírébe kerültél, századok bélyege rajtad, hogy csaló voltál, elárultad a nőket, akiket a lehető legrosszabb fényben tüntettél fel. A fáklyák kialudtak az amfiteátrumban, és a meleg éjszakában sokadszor találtak rád egymagadban a csillagok: árván az árnyékoddal, a nem mindennapi tehetségeddel. Éjszaka volt vagy este, esetleg kora hajnalra járt, de te sohase sejdítetted azt az egyszerű tényt, hogy a te drámáidból marad fenn a legtöbb: több, mint a tragédia megalapozójától, Aiszkhülosztól és a tragédiaírás atyjától, Szophoklésztól együttvéve. Szerencse dolga? A puszta véletlen műve? Zsenialitásod jutalma? Alighanem ez utóbbi, Euripidészem, s így lettél te a hiányzó láncszem. Hatottál a francia tragédiaírásra és Racine-ra, Corneille-re, ők pedig Christoph Willibald Gluckra, a francia opera megreformálójára, minek folytán a te drámatípusodat, meghasonlott figurákat és belső vívódásukat jeleníti meg az összes opera. Verdi Aidája, Bizet Carmenje, Puccini Toscája valójában a te hősnőid, szalamiszi, a te képedre és hasonlatosságodra formálódtak ki. Választani kell a lángoló hazaszeretet meg a hon ellensége iránti szerelem közt – nem találod ismerősnek? „O, patria mia”, „Parle moi de ma mcre”, „E lucevan de stelle”… Mindazonáltal ma este, egy újabb fiaskó után, mégis egyedül vagy, és mindarról, ami vár rád, még semmit sem tudhatsz. Színpadra állítottál egy tragédiát, amely a Khrüszipposz címu szatírjátékkal zárul, s amelyben a Laész és Pellopé fia, az ifjú Khrüszipposz közti fiúszerelmet mutatod be. A fajtalanság szenvedélyét oly közvetlenül ábrázoltad, ahogyan csak te tudod (felmerült-e benned a saját bujálkodásod is a szophisták testvériségébe való felvételedkor?) szilárd istenhit és hagyományhűség nélkül, szophista módjára ellentmondásos, dialektikus nézeteket ütköztetve. Tipikus monológgal kezdted a darabot, amelyben örömöt leltél, mégis megbuktál vele. „Kétféle történettel is szolgálhatok ez ügyben”, „mondanak róla ezt is, azt is” – talán ezért következett be ez? Kilépsz. Mélységes éj, mindenfelé csend honol körötted szunnyadoz minden; a kertben nyílnak a rózsák, zsendül a fű,a tücskök az ember nélküli természet teljes hangerejével cirpelnek, de te nem szenvedsz, az isteneket nem átkozod, nem is áldod, csupán az új, nagy dionüszoszi játékok járnak az eszedbe – merthogy te szakértőjük vagy, és semmiben sem hiszel, csak a saját szakmai felvértezettségben. Mécsest gyújtasz házad mögött, a kertben, és még egyszer nekiveselkedsz a drámának. Vállmagasságba emeled a gyertyát, a papír fölé görnyedsz (látásod fokozatosan gyengül), és írni kezdesz. Odabiggyeszted a címet: Heléna.

 

Fordította Bognár Antal

Okó Isizu falu legősibb családjából származott. Azt beszélték róluk, hogy mivel annak idején földbirtokosok voltak, még a Meidzsi reformok idején is – amikor a parasztok hatalomhoz és földhöz jutottak – sok rizsföldjük volt, és ezért felvették az Óta nevet. Ennek ellenére vagyonuk több mint kétharmadát veszítették el, amikor a lány nagyapja által vezetett vászonkészítő üzem csődbe ment, majd pedig a nagyapa meghalt, és Okó apja lett a családfő. Ő azonban éppen csak húszévessé serdült akkoriban, így hát az üzletvezető különböző piszkos eszközökkel szinte egész vagyonukból kiforgathatta őket. Okó és három évvel fiatalabb öccse, Hiszakicsi még kicsi gyerekek voltak, amikor apjuk, Kiicsiró tüdőbeteg lett, majd két évre rá meghalt. Az Óta család abban az időben már az Isizu folyó túloldalára költözött, Inari, a Rókaisten erdeje mellé, ott laknak ma is. Okó és öccse már a család hatalmas rizsföldei között lévő Három fenyő dombján épült házra is úgy tekintett, mint valami mesebeli helyre, pedig korábban az ő tulajdonuk volt. Most viszont a falu vászon-nagykereskedője, Jamani nyaralója. Okót kemény fából faragták. Még ha gyönyörködött is néha a dombon álló három fenyőben, egyszer sem hatódott meg annyira, hogy könnyeket hullasson értük. Idén tavasszal végezte el a felső elemi iskolát, és már kínosnak érezte, hogy anyja őket dolgoztatja megmaradt kevéske földjükön, így hát elszegődött cselédnek barátnője, Nakamura Ocuru szüleinek házába. Nakamuráék is vászon-nagykereskedők voltak. Okó már vagy öt hónapja dolgozott a Nakamura családnál, ám mindeddig nem érte őt semmi kellemetlenség. De Ocuru, aki mindig kedves volt hozzá, szeptemberben egy ószakai leányiskolában kezdte meg az új félévet, és ottani rokonaihoz költözött. Ez pedig Okó számára igen nagy csapást jelentett. A Nakamura-házban két rosszmájú cseléd is szolgált. Talán az zavarta őket, hogy Okó nem dolgozott késő estig, hisz neki haza kellett mennie, mindenesetre amíg Ocuru otthon volt, nem mutatták ki indulataikat. Mivel a Nakamura-ház úrnője beteg volt, a konyhát ez a két szolgálólány vezette, a munkát pedig felosztották maguk között. Okónak ezért túlságosan sok dolga volt az egyéb teendőkkel, így természetesen az úrnő szobájában is ritkábban tudott csak megjelenni. Olyankor pedig odament hozzá valamelyik szolgálólány, hogy egy újabb adag feladatot adjon neki, miközben a háta mögött beárulta: hanyagul végzi a munkáját, mert úgy gondolja, a kisasszony most úgysem láthatja. Azt is kitalálták, hogy este nem hagynak neki helyet a szolgálók asztalánál. Ezt pedig azzal a képtelenséggel magyarázták, hogy aki hazamegy, hogy otthoni teendőit elvégezze, annak nem kell vacsora. A lány azonban úgy gondolta, azt mégsem mondhatja otthon anyjának, hogy még egyszer szeretne enni, így hát elhatározta, inkább ebédnél eszik egy kicsivel többet, és majd kibírja valahogy. Két rosszmájú társa azonban ezúttal is durva megjegyzést tett. Éppen ötödik napja volt, hogy Okó napjában csak kétszer evett.

Kilépett a Nakamura-ház hátsó bejáratán, és felsóhajtott.

– Ki kell találnom valamit – mondta magában a lány. Az udvaron hangosan ciripeltek a tücskök. Előtte a Nakamura-birtok pajtájának hosszú épülete sötétlett, a mögött pedig a kölesültetvény nyújtogatta kalászait, magasabbak voltak a háztetőnél. Amikor már ekkorára nőtt a köles, Okó gyakran embereknek képzelte ezeket a növényeket, így hát nyugodtan ment végig szokott útján. A hold megbújt a Nakamura-birtok főépülete mögött, a folyóparton azonban már-már nappali fénnyel vonta be Okó alakját. Ezüstösen csillogott a víz és a homokpart. A falu igazi hídja a folyó alsó folyásánál volt, Okó viszont egy keskeny deszkapallón kelt át, amit Nakamuráék és a hozzájuk érkezők számára fektettek a folyó fölé. Mintha csak jel lett volna a Szainen templom tízórás harangja: mire egyet kondult, már át is kelt a túlsó partra a lány. Egy utcával arrébb jobb kéz felől áll Mondzsu, a bölcsesség buddhista istennőjének csarnoka. Ezt a csarnokot egy fehér fal veszi körül. Ide ragasztgatta ki hirdetéseit mindenki, az akupunktúra mestereitől kezdve Szakai város szövetkereskedőin keresztül a munkaközvetítőkig.

– Nahát, mik vannak! – csodálkozott Okó, mert egy új hirdetést fedezett fel köztük. Kézbesítőt keresnek az ócui postahivatalnál.

– Lássuk csak… Legalább általános iskolai végzettségű, tizenöt éven felüli fiúk jelentkezhetnek. Már ilyen fiatalon lehet menni? A napi bér harmincöt szen – olvasta hangosan a lány, és néhány percig elidőzött a hirdetés előtt.

– Nem vagyok fiú, úgyhogy mindegy is lenne.

Nemsokára újra nekiindult, és most már fürgébben szedte lábát, mint előtte, ám egyszer csak megtorpant. Az őszi hold, akár az ördög szeme, még egy Okóhoz hasonló színjózan fiatal lányt is álmodozásra csábított.

– Micsoda ostobaság! – mondta, mintha épp akkor jutna eszébe valami, és álmai attól kezdve nőttön-nőttek. Arra gondolt ugyanis, mi lenne, ha levágatná haját, férfiruhát öltene, és jelentkezne Ócuban a postán. „Anya biztos nem engedné” – gondolta, és már látta is maga előtt édesanyját, amint hajvágás közben megjelenik, és valami olyasmiről beszél, hogy megpróbálta megakadályozni a hős Kuszunoki Maszacura öngyilkosságát, miközben lefogta a kezét, melyben az ollót tartotta. Úgy érezte, valóban lehetetlen.

– De hát…

Okó visszatért előbbi gondolataihoz. „Hiszen Ócu ugyan három mérföldre sincs innen, de mivel a falunk Ószaka déli kerületében van, aligha jár innen valaki az északi kerületben lévő Ócuba. Mondhatnám azt is, hogy a halászok munkájára és Ócura, a gyárvárosra a falubeliek úgy tekintenek, mint a törvényen kívüliekre. Úgyhogy biztosan senki nem ismerne fel, ha fiúnak öltöznék és elmennék oda kézbesítőnek. El sem tudom képzelni, mennyivel jobb lehet mostani cselédsorsomnál az, hogy magam keresem meg a kenyeremet önálló munkával. Mi a jó abban, ha tapasztalatot szerzek a gazdagok szolgálatában? Én egészen mást szeretnék. Feltétlenül lépnem kell. Tudom, milyen unalmas a munkáslányok élete. Nem is mennék el egy gyárba dolgozni. Egy kézbesítő nem olyan, mint a munkáslányok, akiket a gazdagok kényükre-kedvükre megalázhatnak, hanem egy nélkülözhetetlen mozgatója annak a gépezetnek, ami a nemzet együttélését biztosítja. Csodálatos segítői az embereknek, úgyhogy fiúnak öltözöm, nevet cserélek, és már megyek is a felkészítő tanfolyamra.”

Okó azt hitte, ez valóban jó ötlet.

Ekkorra már beért a Rókaisten erdejébe. A tücsökciripelés már csak távolról hallatszott, itt a baglyok huhogtak szüntelenül.

– Hisza! – üdvözölte öccsét a lány, mint mindig. Zörögve nyílt a régi tolóajtó.

– Nővérkém! – Hiszakicsi felkapta szalmaszandálját, és kiszaladt a kertbe. – Mondani akarok neked valamit.

– Mi történt? Édesanya?

Okó szíve hevesen vert.

– Nem édesanyáról van szó. Nem megmondtam, hogy neked akarok valamit mondani?

– Na, mondd csak! – mondta kedvesen Okó, miközben kezét öccse vállára tette.

– Nővérkém! Ma sült krumpli van vacsorára!

– Ja, vagy úgy.

– De hát éhes vagy, nem? Tudom én azt nagyon jól – sajnálkozott Hiszakicsi.

– Honnan tudod?

– Nakamuráék Otoszakujától hallottam. Állítólag ma este sem adtak neked enni. Azt mondta, hogy már aligha bírod az éhezést.

– Ezt elmondtad édesanyának is?

– Nem. De megkértem, hogy süssön krumplit, úgyhogy most jól lakhatsz.

– Tényleg? Köszönöm, Hisza!

– Menjünk gyorsan!

Amikor Hiszakicsi rántott egyet a ruháján, eszébe jutott, hogy vele szerette volna megbeszélni terveit, vagyis azt, hogy kézbesítőnek jelentkezne, most azonban inkább bement vele a házba rég nem látott édesanyjához.

Az asszony, Ocsika éppen a rábízott bő ujjú felöltőket tömte ki vattával.

– Jó estét, édesanya! Megjöttem. Még ilyen későn is dolgozik, édesanya? – hadart Okó.

– Örülök, hogy megjöttél. Biztos féltél az úton.

– Holdvilágos éjszakánk van, úgyhogy még lámpást sem kellett magammal vinnem.

A tálcáról, amit Hiszakicsi behozott a konyhából, olyan édes illat szállt fel, hogy majd könnyekre fakasztotta az éhező Okót. A lány el is fogadta öccse kedvességét, és szó nélkül megette a sült krumplit. Hiszakicsi a teát is elkészítette.

– Én sütöttem – szólt az asszony, és közben lányára nézett. – Ha ízlik, akár minden este ehetsz.

– Azért finom, mert édesanya készítette.

– Próbáld meg elkészíteni magad! Úgy még finomabb.

Ekkor Okónak kellemetlen érzése támadt, mert azt hitte, semmibe vette anyja fáradozását.

A lány öccse már készült elvinni a krumplihéjjal teli tálcát, ám ő megállította:

– Majd én kiviszem! – mondta Okó, és kiment a konyhába. – Édesanya! Nem látok itt a sötétben, de nincs esetleg valami tennivaló? – kiáltott vissza.

– Látom, nővérkém, már nagyon jól érzed magad – válaszolt Hiszakicsi. – Nem, nincs semmi.

– Édesanya, édesanya! Én elmondom. Okó nem kap vacsorát Nakamuráéknál, a többi szolgálólány gorombáskodik vele. Nakamuráék Otoszakuja világosan elmondta nekem. Édesanya! Ne küldd őt többet oda!

Okó a konyhában hallgatta végig, amint öccse mindent elmond anyjuknak.

– Okó! Ez tényleg így van?

– Igen.

A lány könnyes szemmel jött a lámpafényre. Ocsika félbehagyta a ruhaujjak beszegését.

– De hát miért nem szóltál? Miért nem ügyelsz a saját egészségedre, Okó?

– Igaza van. Már annyira szenvedtem, hogy gondolkoztam is más munkán.

– És mire gondoltál?

– Hazafelé láttam egy hirdetést, amiben azt írták, hogy Ócuban kézbesítőnek keresnek tizenöt évesnél idősebb fiúkat. Édesanya! Már azon is gondolkoztam, hogy esetleg fiúnak öltözöm, levágatom a hajam, és jelentkezem – mondta ki végül nyíltan és határozottan.

– Te elbírnál egy ilyen munkát?

– Persze, hisz sokat gyaloglom, erős is vagyok…

– Csak ezért szeretnél postás lenni?

– Nem. Azért szeretném kipróbálni, mert ezzel segíthetek az embereknek.

– És a mostani munkád?

– Rájöttem, hogy ha egy gazdag család sok cselédet tart, az csak lustaságra neveli a háziakat, de nem segít az embereken. Nincs igazam?

– De alighanem igazad van.

– Szerintem a lehető legjobb munkát kéne megtalálnom.

– Látom, már tizenöt évesen is egész jól megérted a világot – mondta Ocsika, és Hiszakicsire nézett.

– Nővérkém, te nagyszerű vagy. Én arra gondoltam, hogy az iskola elvégzése után az lesz a legjobb, ha földművesnek megyek – mondta Hiszakicsi.

– Mi a véleményed a földműves munkáról, Okó?

– Ezen még nem gondolkoztam.

– Nem gondoltál még bele? Nem kellett volna felfigyelned rá, ha esetleg hibát követtem el? Én földműves vagyok. Szerintem az ember azzal tehet a legtöbbet másokért, ha úgy él, hogy nem zavar senkit. Magam teremtem elő az élelmet, és én készítem el a ruháinkat. Amit meg nem tudok elvégezni, azt a munkámért kapott fizetésért megteszi helyettem más. Azt hiszem, számomra ez a leghelyesebb életvitel.

Okó összefonta térdén a karjait, úgy hallgatta végig tiszteletteljesen Ocsika szavait, majd felemelte fejét, és megkérdezte:

– Édesanya! Kaphatnánk bérbe egy kicsit több földet?

– A béreseknek kevés van, és nehéz a soruk, még ha kölcsönadnak is belőle.

– Volt már olyan munkám, édesanya, ami jobban illett hozzám, mint egy olyan cirkusz, hogy levágatom a hajam!

– És mi volt az?

– Hát a mezei munka. A földművelés.

– Igaz. Bár mivel azt mondtad, hogy a postán szeretnél dolgozni, arra gondoltam, nem kellene beöltöznöd férfinak, hanem találkoznál a postamesterrel, és igyekeznél elérni, hogy nőként is alkalmazzanak. Én csak azt mondtam, hogy nekem jobb a mezei munka, de az nem jelenti azt, hogy neked is földművesnek kell lenned – mondta Ocsika.

– Nővérkém! Legyél te is földműves! Fogjunk össze mi hárman! – szólalt meg Hiszakicsi.

– Én mindenre képes vagyok, még a mezei munkára is.

– Akkor hát rajta! Képzeld, Okó, ma megkérdeztem Kakuzó urat, és azt mondta, hogy Jamani úr megint eladja a Három fenyő házát a szakai-i kereskedőknek. Szerintem ez jó hír. Ti nem tudjátok, de az egy hatalmas ház. És ha valaki tényleg az emberek javára akarja fordítani, akkor sokak számára meg kell nyitnia, igaz? Az épület pedig szállítható és szétszedhető, így csak el kell vinni Szakaiba, és ott szétválasztani több házzá. Persze az már más kérdés, milyen felbecsülhetetlen kincs az az épület– magyarázta Ocsika.

– És akkor szabadon felmehetnénk arra a dombra, ugye? De jó lenne! – mondta Hiszakicsi.

És ekkor mindhárman úgy érezték, hogy boldogok.

 

1918

 

Fordította: Fittler Áron

 

Az előző fejezetben tárgyalt érzelemmel ellentétben a föld gyomrában reménytelenség lett úrrá. Amikor már végre kezdtek hozzászokni a körülményekhez, az állott levegőben csatornaszag csapta meg az orrukat. Városi emberek bélbűze,  meg a kutyáké, macskáké, patkányoké, rovaroké és madaraké, végbélnyílások és kloákák, enzimzubogás, erjedés, baktériumok és gombák zuhantak alá fokról fokra a folyó vizébe.

João úgy kapaszkodott António nadrágjába, mint egy bója, és közben hüppögött. Félt a sötétben, ilyen félelmet a gyerekek csak földrengéskor, az éjszaka közepén élnek át, két betontömb közé szorulva.

António elhajította a koponyát, mely zörögve gurult végig az üres csatornán. Egyszer még az előkészítőben, a gimnázium előtt a franciatanárnője meg akarta mutatni, mennyire csodálja őt a bátorságáért, hogy miután kikerült a vakok intézetéből, ahol megtanulta a Braille-írást, a matematika és az írás alapjait, nem hagyta, hogy máshogy bánjanak vele, mint a többiekkel. Az irodalomtanárnőjét egyszer például egy egész életre meghatotta az a makacsság, amellyel António ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen egy táblára írt szöveg közös felolvasásában. A szöveg nem volt meg Braille-írással, ezért nem tudni, hogyan, de António kívülről megtanulta az egészet, és tökéletesen „felolvasta” a palatáblát, a mondata pontosan illeszkedett az előzőhöz, és át tudta adni a szót a következő osztálytársának.

A franciatanárnő esetében viszont a nemes érzelmek António legnagyobb nyilvános megszégyenüléséhez vezettek. A tanárnő azt harsogta neki:

– António, gyere ide, légy szíves. Nem, várj, majd én megyek oda…

António bizalmatlanul indult el felé.

– Emeld föl a kezed.

A fiú pánikba esett.

– António, azt szeretném, ha megérintenéd az arcom, hogy lásd, milyen vagyok. Szeretném, ha látnád a tanárnődet, oui, moi, ton professeur de français, avec tes doigts, az ujjaiddal, hogy te is pont úgy láss engem, ahogy az osztálytársaid látnak nap mint nap a szemükkel, c’est ça.

– Hagyja csak – motyogta António.

De a tanárnő elkapta a csuklóját, António pedig végigtapogatta az arcát, melyet puhának, ragacsosnak érzett, és egész lényével azért könyörgött az égnek, vágják már ki ebből a filmből. Az osztálytársai közben vinnyogni kezdtek, fulldokolva vették a levegőt. Aztán mindenkiből kitört a nevetés, nem bírták nézni a jelenetet. A legrosszabbak a lányok voltak.

Az volt a legfurcsább az egészben, ahogy António érintése levált a tanárnő bőréről, hájas húsáról, és a porcokat kezte kitapintani, az orrnyergét, aztán oldalt a füleit, lenn az ereit, érezte kiugró orrcsontját, és a kép, amelyet ekkor maga előtt látott, gondolta végig később, erősen hasonlított a fiatalon meghalt Tutanhamon fáraó arcáról készített modern, tudományos rekonstrukciókhoz.

Amit António rémült ujjbegyeivel ekkor látott, az olyan volt, mint egy számítógépes koponyarajz, egy röngen- vagy mágnesesrezonancia-felvétel, csontok, melyeket még be kell fedni plasztilinnal: a tanárnő hústól megfosztott arcát látta maga előtt.

 

– Egy csontváz volt, egy emberé, aki itt halt meg bezárva!

– Ezt nem tudjuk, João, lehet, hogy a falból esett ki, és hogy már réges-rég el lett ide temetve. Amikor Lisszabon régi negyedeiben építenek valamit, ez mindig könnyen megtörténhet. A városháza környékén még sodronyinges katonákat is találtak a mórok idejéből, akkor akadtak rájuk, amikor új vezetékeket fektettek le a kábeltévéhez. Ne félj.

– De félek.

– Most jut az eszembe, a Baixában van egy banképület, alatta hihetetlen dolog húzódik, egy kis római temető, még egy csontvázat is kiállítottak benne. Egy olyan ember vázát, aki Jézus Krisztus korában élt!
– Az mikor volt?

– Hogyhogy mikor? Úgy kétezer évvel ezelőtt, na, mit gondolsz erről? Jézus Krisztus 33 évesen halt meg a keresztfán Jeruzsálemben, a rómait pedig… ugyanabban az időben temették el itt… ő is 30-40 éves lehetett… akkoriban a várost Olissipónak hívták, és várj csak, voltak ott még…

Voltak ott még gyerekcsontvázak is magzati pózban, gondolta, fogd már be.

– Félek – ismételte meg João, és António-ba mélyesztette a körmeit.

– Gyere, ölelj át!

Átölelték egymást.

– Még sosem jártál csontkápolnában?

– Az meg mi?

António gyerekkorában két csontkápolnában is járt, az egyik Évorában, a másik Campo Maior-ban volt. Ezért is tudta olyan jól elképzelni a franciatanárnője koponyáját. Az évorai hatalmas volt, kilencezer koponya falakba ágyazva, a kriptákat csigolya-, kulcscsont-, keresztcsont-, combcsont-, sípcsontáthajlások kötötték össze, a kutacstól a lábfej utolsó ujjpercéig és a farokcsontig minden, a test összes kalciumtartalma. A papok hosszú évekig gyűjtötték őket a temetőkből és a város kolostoraiból, hogy „megörökítsék az élet mulandóságát”.

A Campo Maior-i sokkal kisebb volt, és mivel, úgymond, kevésbé vette birtokába a halál, António attól ijedt meg igazán. Egy meleg napon vitte el őt az anyja a székesegyház alatt található egyhajós kápolnába abban a ragyogó, fehérre meszelt, vidéki utcában. A városkában frissen pörkölt kávé illata terjengett. Stukkódíszes, kőből rakott ajtón kellett belépni, fölötte felirat és liliom

– anya, a cserkészek virága, tudod, légy résen!

Az anyja elolvasta az Építészeti Örökség Intézetének prospektusát: a falakat és a tartóelemeket teljes egészében csontok és koponyák borítják, a fal alsó szakaszának kiugró részeit szintén. Szemben, a főoltáron koponyacsontok, egy üveggel fedett fülkében kereszt. A színes csempepadlóban a kék, a sárga és az ökörvérvörös dominál.

António-nak nagy tehetsége volt a hivtalai bürokrácia és a különféle szaknyelvek végtelenségig burjánzó részleteihez, és el kell ismerni, valamennyire még élvezte is ezeket a jelentéseket, melyeket szóról szóra megtanult. Néha feltette magának a kérdést, vajon nem uralkodott-e el szellemén ez az attitűd kora ifjúságától fogva, egy csomó fölösleges kacattal teletömve a memóriáját, és elhódítva a teret a képzeletétől, talán ez akadályozhatta meg abban, hogy alkotó művész legyen belőle, mert ha csak a vakság jelentett volna gondot, akkor azt valamilyen területen biztos le tudta volna győzni, vagyis hogyha a tehetségét és érzékenységét nem szorította volna korlátok közé az a töménytelen logisztikai információ, a napról napra szaporodó sok érdektelen újdonság; ám mivel ilyen szellemi adottságokkal született, végül magától értetődően, és a saját kérdését is megválaszolva, autóbalesetekre szakosodott jogász lett belőle. Nem ez a legrosszabb szakma a világon, és meg is lehet élni belőle.

Campo Maior-ban megérintett egy csontvázat, melyet úgy illesztettek habarccsal a falba, mint egy domborművet. Aztán a koponyákat kezdte tapogatni, úgy futott végig az ujja a sorokon, mintha ütőhangszereken játszana, kop-kop-kop, dóval kezdett, aztán egy szó következett, majd egy fá, kop-kop, csak az ujjízületeivel érintette meg őket, ebben a koponyában egyszer rég egy nyelv lakott, mely énekelni is tudott.

Ebből elég, ne légy tiszteletlen, szólt rá az anyja. Húzd itt végig lassan az ujjad. Az van ideírva… „Mi… mi csontok kik…”

 

Mi csontok kik itt vagyunk a tiétekre várunk

 

mivel írták a szöveget?, bordacsontokkal, római betűtípushoz hasonlítanak a betűk, el tudod olvasni? Nagyjából, anya. Több mint kétszázötven éve haltak meg, egy szörnyű katasztrófa miatt emelték ezt a kápolnát.

– Mind egy napon halt meg. Itt, körülöttünk és fölöttünk úgy nyolcszázan vannak habarccsal a falba illesztve. 1732. szeptember 16-án abban az órában haltak meg, amikor lecsapott egy villám az égből, és felrobbantotta a vár lőporraktárát, majdnem el is tüntette a várost a térképről, és a lakosság kétharmadával végzett. Aznap az emberek eszegettek, beszélgettek, féltek a vihartól, a katonák a kedveseikre gondoltak, ahogy ott ülnek a faluban az ablakban, asszonyok, férjek, gyerekek, aztán hirtelen bumm!, és az egész fölkerült egy kápolna falára.

Ami pedig engem, Lisszabon gyomrának foglyát illeti, gondolta António, én majd azoknak a listáján szerepelek, akik egy múzeum polcán fognak díszelegni. Egyszer majd egy ásatáson, ahol fogkefével tisztogatják a csontokat, egy régész rátalál a koponyámra, egy felnőtt férfi betört koponyájára, melyen sok begyógyult gyerekkori törés nyoma látható, nem lesznek viszont rajta a meszesedés természetes folyamatának nyomai, a homloklebeny barázdált szirmai, melyek a halántéklebenyekhez illeszkednek, annak a törésnek a nyomai, ami azon a napon történt, úgy tűnik, kedves kollégák, ez a férfi megérte a felnőttkort, és tragikus körülmények között halt meg… ezen éhséget, fagyást vagy fulladást értek, vagy  mindhármat együttvéve.

Ez pedig itt annak a gyereknek a feje, aki vele volt a halál pillanatában… ezt a duót elnevezzük… Férfi-Gyermek párosnak…tehát amikor, álmodta a jelenben António, amikor… várjanak csak!, itt van melletük egy harmadik koponya, de ez… ez hihetetlen, ez egy másik korszakból származik, az ásatás ugyanazon rétegéből került elő, de ez a harmadik férfi minden kétséget kizáróan sokkal korábban halt meg, mint a Férfi-Gyermek páros, tudjuk jól, hogy a XXIII. század kriminalisztikája és az őslénytan-genetika olyan fejlettségi szinten áll, hogy ilyen kérdésekben sosem tévedünk, az utoljára talált lelet, ahogy önök is láthatják, olyan korból származik, melyben még se szájhigiénia, se fogpótlás nem létezett, nézzék ezeket a fogakat, mind szúvas, az alsó állkapcsa se lehetett jobb állapotban, talán a régi Lisszabon egyik természeti katasztrófája vitte el a szerencsétlent, valószínűleg a XVIII. századi Nagy Földrengés, az utolsóelőtti, mely megelőzte a XXI. század közepén egész Lisszabont romba döntötő Óriásrengést.

Akkor most datáljuk pontosan, mely évszázadokban élt a három koponya: a Férfi-Gyermek páros halálának időpontját ennek a századnak az elejére tenném, 2010-20 a feltételezett korszak, kisebb-nagyobb intervallummal, az áldozatok lejutottak a régi Lisszabon csatornarendszerébe, valami titokzatos ok miatt kerülhettek oda, akkoriban, ahogy azt a felnőtt férfi állkapcsán is láthatják (a gyerek alsó állkapcsában még tejfogak vannak), már általános volt az amalgám fogtömés használata (sőt, kezdett kimenni a divatból a nehézfémek mérgező hatása miatt), és kerámiakoronát is készítettek (csupán durva, olcsó fajtákat, de a gazdagabb városrészekben, például a Lapában figyelemreméltó, csontba épített titánprotéziseket is találtunk, ez a technika akkoriban még újdonságnak számított) meg olyan fogkeféket, amilyeneket mi régészeti feltáráskor használunk.

 

Az ég világon senki se tud róla, hogy itt vagyunk, vagy már keresnek minket, kesergett magában António. Találnunk kell egy vaslétrát, melyen felmászhatunk egy csatoranfedélig, lennie kell valahol egy létrának. Hangosan viszont ezt mondta:

– A csontok senkit se bántanak, João. Gyerünk, tovább kell mennünk.

Nem tűnt föl neki, milyen csöndben rágódik João is a maga dolgain, melyeket egyre sötétebb színben lát. Ebben a nyomasztó helyzetben, csontok és csontok, csontvázak meg csontvázak között, éhesen a hideg sötétben kezdte őt hajtani a cselekvés vágya.

– Mennyi ideje vagyunk itt? – kérdezte. – Fenn most nappal van?

– Szerintem még igen. 24 óra telhetett el. Egyél még kenyeret.

– Most én megyek elöl.

– Dehogy mész.

– De én is tudok elöl menni.

– Ez most nem szembekötősdi. Veszélyes lehet.

– Engedjen el, engedjen már el! Minden veszélyes, a világon minden veszélyes!

António megrémült. João kihasználta a pillanatot, és úgy előzte meg António-t, hogy átmászott rajta.

– A tengerparton egyszer láttam – kezdte João –, amikor meghalt egy férfi. Ásott magának egy gödröt, egyedül volt, senki se vett észre, a törölközőink mellett csinálta, illetve én láttam, de a felnőtteket semmi más nem érdekelte, csak a napozás. Elmentem bevizezni a lábam, tapicskoltam egy kicsit a sekély vízben, és amikor visszajöttem, hogy megnézzem a gödröt, amit a férfi ásott, a homokkúp már be volt omolva, ő meg nem tudott kimászni alóla, és úgy halt meg, mintha futóhomokba fulladt volna. Némán halt meg. A hülyesége miatt, mondta a parti őrség vezetője. A saját kezével ásott. Nem csapott zajt. Én meg kiabálhattam volna, amikor már nem láttam őt.

Mik nem jutnak most az eszedbe, te rémült kisfiú. Maga a sír.

– Az a férfi hülye volt, mi meg nem vagyunk azok. Engedj előre, João.

– Mondtam már, hogy engedjen el! Van benne gyakorlatom. Sokszor versenyeztünk olyat, hogy ki ér előbb célba bekötött szemmel.

– Hol?

– A tengerparton. És hogy ki tud minél többet lépni úgy, hogy nem lép a homokba leszúrt kagylókra… csukott szemmel kellett haladni. Majdnem mindig én nyertem.

– Gratulálok. És kiket győztél le, a rákokat?

– Az… az apámat.

– Hol van az apád, João?

– Nem fontos.

– És az anyád?

– …

– …

– …

– Rendben van, egy kicsit mehetsz te elöl. De fogom a lábad, ezeket a hideg kis lábacskákat, ne gondold, hogy megszökhetsz előlem, és itt hagyhatsz a sötétben, ahol semmit se látok.

– Hahaha.

– Hahaha.

Azt a mindenit ennek a kölyöknek, rendkívüli gyerek. Nem is tudtad, hogy ilyen csodálatos lények tudnak lenni a gyerekek, tényleg nem tudtad.

 

António-nak és Helenának gyakorlati okból nem volt gyereke, Helena nem esett teherbe az első három évben, keserű korszak követte ezt az időszakot, mindenki jótanácsokkal traktálta őket, merő jószándékból, de ezek a beszélgetések az egész életüket megmérgezték. Olyan családban felnőni, ahol sok mindent nem szabad, szegény gyerek, annak a vak ügyvédnek a fia stb. Nem adták fel, az összes klinikát kipróbálták. De semmi.

Nekik úgy tűnt, a gyerek hiánya nem tette tönkre vagy zilálta szét a hétköznapjaikat.

Gyerekek… ez a kisfiú, micsoda bátorság… gondolunk valamit róluk, hogy ilyenek meg olyanok, aztán kiderül, hogy dehogy, sokkal erősebbek, éberebbek és okosabbak… és erősebbek, de ezt már mondtam.

 

– Látsz valamit, João?

– Semmit se látok.

– Én se látok semmit. Döntetlen, haladjunk tovább. Mit csináltál még a tengerparton az apukáddal?

– Semmit.

A járat továbbra is lefelé tartott, úgy tűnt, egyre mélyebb rétegekben járnak. António-ban csak az tartotta a lelket, hogy minden bizonnyal egy nagyon meredek utcán haladnak lefelé, és hogy délnek tartanak, egy olyan utca irányába, mely végül a Marquês de Pombal térbe fut, ahogy a GPS mondta nekik. Lisszabon ugyanúgy hét dombra épült város, mint Róma, és most épp az egyiken haladsz lefelé. És mintha egy kicsit kiszélesedett volna a járat. Lehet, hogy ezek a csatornák lefelé egyre szélesebbek?

João nem tudott szabadulni az előző témától.

– Kitaláltunk egy történetet, de nem fejeztük be. Apa fogott egy kaméleont a Barqueiros szigeten, és a karomra tette. A kaméleon zöld maradt. „Daltonnak hívják, Daltonista Kaméleonnak”. Akarja hallani?

– Végre valami vigasztalás.

– …

– Meséld csak.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kaméleon, aki nem tudta megváltoztatni a színét, vagyis tényleg daltonista volt. Ahányszor csak színt kellett váltania, mindig rosszfelé színesedett. Ez bizony sok gondot okozott neki, nagy veszélyt jelentett rá és kaméleoncsapatára, akik se barnának, se zöldnek, se sárgának nem akarták őt látni, rá se bírtak már nézni, annyira feltűnő volt!, mindig rosszul álcázta magát… ezért szegény Daltont szomorú magányba taszították. Sose tudta eltalálni a helyes színt, mert daltonista volt, meg mert olyan suta is volt. Egyszer épp egy lagziból tartottak haza a bokruk felé, nagyot ettek-ittak a lakodalomban, volt ott kéklégyleves, főfogásnak ritka homoki pók, amelyiknek csak hat szeme van (a mérgét nem szabad megenni), muslincafelfújt, szárnyashangyapuding, amit erjesztett sáskaszósszal öntöttek le… szomorúan ballagott hazafelé Dalton a lakodalomból, mert a gyönyörűséges Színpompás Maria ment férjhez, a legérdesebb bőrű kaméleonlány egész Algarve-ban.

– Algarve-ban?

– Igen, miért, hol élnek még kaméleonok? Algarve-ban, Madagaszkáron és még egy-két helyen, nagyon különleges klíma kell hozzá. Igazából az összes kaméleon szerelmes volt Színpompás Mariába, de csak a „Vörösnyakú” tudta őt meghódítani azzal a vörösnyakos trükkjével, a többiek meg szomorúan ballagtak haza, mert nem ők vehették feleségül Mariát, a mulátságnak azért persze örültek, és hajnaltájban, telehassal vánszorogtak hazafelé, még annál is lassabban haladtak, mint ahogy a kaméleonok szoktak, akiknek csak a nyelvük fürge, és egyszer csak megjelent a magasban egy kánya, erre az összes kaméleon olyan színt vett fel, amilyen az út volt a hasuk alatt, és… és… hogy is volt tovább?

– Sose ér véget ez a mese, João?

– Hova siet?… olyan színt vett fel, amilyen az út volt a hasuk meg a farkuk alatt, mind átváltozott, Daltont kivéve, aki, mint mindig, sárga maradt a zöld fűben, a kánya meg meglátta őt odafentről, és vííííí! bummm… rájuk támadt, nekik meg menekülniük kellett, és ahogy a ragadozó madár egyre közeledett, meglátta, hogy több kaméleon van ott, mint hitte, nagyon meg volt elégedve magával, és Dalton helyett a legkövérebb kaméleont ette meg, akit „Dagi”-nak hívtak, és amúgy szemüveges volt.

– Politikailag nem igazán korrekt a meséd.

– Mivel a „Dagi” két szeme két irányba nézett, rugalmas lencséjű szemüvege volt.

– Ja, az más…

– Daltont pedig a szerencsétlenség után elűzték a csapatból, nagyon szomorú és magányos lett, mert érezte, hogy más, mint a többi, és mert senki se szerette, meg a szokásos bla-bla. Csakhogy az egyik nap, amikor épp átkelt az úton, elkapták a volt barátai, és verni kezdték, olyan erősen ostorozták a nyelvükkel, hogy nem vették észre a közeledő autót, ez az egyik fő oka az algarve-i kaméleonok pusztulásának, a másik meg hogy az emberek kalitkába zárják őket, mint valami háziállatot, ami tilos, tudta?

– Bizony.

– Amikor közel ért hozzájuk a kocsi, és meghalloták a motor zaját, Dalton régi barátai ösztönösen mind a forró aszfalt színét vették fel… a sárga por meg a fekete szín keverékét… a sofőr persze nem vette észre őket. Dalton viszont, aki nagyon megijedt, amikor a többiek ostorozni kezdték a nyelvükkel, megint eltévesztette, a két szemét két ellenkező irányba fordította és elvörösödött, teljesen vörös lett, vörös, vörös.

– Ökörvérvörös.

– Kicsit világosabb. A kocsi lefékezett, hogy ne üsse el a kaméleont, de kisodródott, és a sofőr – szerencsétlenségére – tovább rontotta a 125-ös autóút halálos baleseteinek nyári statisztikáját, mely az egyik legrosszabb a világon. Erről azonban Algarve gyönyörű kaméleonjai már nem akartak tudni, még azon az éjszakán, hogy megünnepeljék az agyafúrt Daltont, aki mindnyájuk életét megmentette, óriási bulit csaptak, melyet hüllőpikkelyeik ragyogó tüzijátékával kísértek, még Színpompás Maria is megjelent, hogy egy csókot adjon Daltonnak. Itt a vége, fuss el véle!

António nem szólalt meg, inkább João hangjából próbált olvasni. Valami nem stimmelt. João se mondott semmit.

– Nekem tetszett. Mi a baj? – kérdezte António.

– Hülye egy történet.

– Na jó, bevallom, megsajnáltam a férfit. A vége egy kicsit morbid.

– Az.

Tudja, mit jelent a morbid szó. Ha megkérdezné tőle valaki, mi az a fejbiccentő izom, mint a Lisszaboni dal című filmben… talán még azt is tudja, mi az a csecsnyúlvány. Nekem úgy tűnik, ebből a történetből csak úgy süt a lelkifurdalás.

Apukáddal találtad ki?

– Csak a felét. Ott tartottunk, amikor meghalt az apukám.

– …

– …

– …

António megsimogatta a kisfiú bokáját. A lába… mint egy jéghideg cső. Hagyd most. Már nem is olyan büdös ez a hely.

– Egyszer majd talán kitalálunk egy másik befejezést a történetednek.

– Talán.

 

Bense Mónika fordítása

 

(Részlet Miura Sion regényéből)

 

 

A kristály

(Részlet az első fejezetből)

 

A lenyugvó nap ekkorra már bevilágította a nappalit, a folyosóról már belopódzott az este. Összehajtogattam a levelet, és a jegyzetfüzetemmel együtt eltettem az öltönyöm zsebébe, majd összetekertem a nyakkendőmet, és a nadrágom zsebébe gyömöszöltem.

– Elnézést kérek, hogy ilyen sokáig maradtam!

Az asszony enyhén megrázta a fejét, majd megkérdezte:

– Mit fog tenni ezután, Miszaki úr?

Gondolkoztam egy kicsit, de nem jutott eszembe semmi. A tanár úr olyan, mint az a magányos császár, aki nem felejt, és esze ágában sincs megbocsátani, hogy becsapták. Szakítani fogok Kaorival, gondoltam, és beleásom magam a történelmi anyagokba azon az egyetemen, ahonnan már elment a tanár úr, és megsemmisített engem. Nem akartam azokra az örömtől és bánattól is mentes napokra gondolni, amelyek várnak rám.

– Nos, mit kéne vajon tennünk? – mormogtam, majd eszembe jutott valami.

– Ön nem gondolt még rá, hogy bosszút álljon a tanár úron és Tada Harumin?

– Miért?

– Nem bírom elviselni. Most nem érzek semmit, mintha csak egy nagy, hűvös karót döftek volna a szívembe, de kis idő múlva már azt sem fogom tudni, mit csináljak. Önnek nem volt még hasonló érzése?

– Úgy emlékszem, mintha már velem is előfordult volna – válaszolta az asszony, s közben úgy tűnt, magába néz. – Most viszont sajnálom azokat, akik olyanok, mint Muragava és Tada Harumi. Nagyon sajnálom őket, akik naivan hisznek abban, hogy megszerezhetnek valakit úgy, hogy kivetnek magukból valami fontosat.

– Talán nem is nagyon lehet hozzászokni ehhez a fajta észjáráshoz – válaszoltam, és az ajkamba haraptam.

Nevetni próbáltam, de nem sikerült. Sírásra hajló, torz arcot vághattam, magam is megijedtem a gondolattól, és most már tényleg felálltam a kanapéról, majd kimentem a szobából. Az asszony utánam jött, hogy kikísérjen. Mialatt felvettem a cipőmet, ő megállt az ajtóban.

– Miszaki úr! – szólt utánam, de én nem fordultam vissza, úgyhogy úgy tetszett, mintha magában beszélne. – A karó, amit az ön lelkébe döftek, egyszer felolvad. De a helyén tátongó lyuk örökre megmarad, nem igaz? Tovább fog fájni, és bizonyára lesz majd olyan éjszakája, amikor a lyukon keresztülfújó szél nem hagyja önt aludni. Én viszont ezt a fajta fájdalmat örökké érezni szeretném. Hiszen ez a bizonyítéka annak, hogy éltem, és élni fogok. Az én fájdalmam csak az enyém. A bennem lévő űr csak az enyém. Végre sikerült megszereznem valamit, amit még senki nem sértett meg.

Szótlanul kinyitottam az ajtót. A Nap már lenyugodni készült, ám a hőség még ezekben az órákban is rátapadt a földre. A garázsban egy poros autó állt. Az autó, amellyel a tanár úr olyan gyakran vitte a nőket, és amelynek kilométeróráját ez az asszony – a felesége – minden reggel ellenőrizte. Ennyi maradt a szerelemből: egy többé talán nem is mozduló roncs.

– … Elnézést kell kérnem öntől. Végül is az események közvetett oka mégiscsak az én telefonhívásom volt, igaz, engem Kaori vezetett félre.

Az asszony nem mondta, hogy megbocsát-e vagy sem, csak szandált húzott, és kikísért a kapuig. Már épp búcsúzni készültem, amikor észrevettem, hogy elmosolyodik.

– Ön elhitte, amit mondtam ma, Miszaki úr?

– Mit jelentsen ez?

Megint rám tört a szédülés. Olyan érzésem támadt, mintha egy pillanatra minden szürke ködbe burkolózott volna körülöttem.

– Talán nem az igazat mondta nekem?

– Én azt mondtam, ami szerintem az igazság. Hisz valóság csak egy van, de igazság bizonyára annyi, ahány ember él a Földön.

Az asszony egyfolytában izgett-mozgott, így nemigen tudtam kivenni alakjának körvonalait. Végül észrevettem, hogy amit hideg, nedves párának hittem, az valójában valami ismeretlen, gyanús füst volt. Ám az asszonyt egy pillanatra sem rettentette el a feltörő hőség, megfoghatatlan anyagával és lelkével úgy állt ott a pokol tüzében, mint valami délibáb.

Álláról, mint az olvadt viasz csöpögött az izzadság, és foltot ejtett a garázs betonján.

– Mit fog tenni ezután, Miszaki úr? – tette fel az előbbi kérdést. Nem tudtam, mit akart hallani. Egy lépést tett hátrafelé, és kilépett a kertből. Kezét a kapura tette, majd mintha próbára akarna tenni, így szólt:

– A levelet én írtam.

Elég szánalmas képet vághattam.

Ő nevetett, majd rögtön hozzátette:

– Ha ezt mondanám, vagy lenne valaki más, aki szerint nem írhatta más, csak ön, Muragava bizonyára elhinné. Hogy ön, Miszaki úr ebben a hőségben az igazság után járkáljon, sajnos fölösleges. Bárki írta is, Muragavát nem érdekli.

– … És ha nem is Tada Harumi írta?

Úgy tűnt, az asszony még csak fel sem vette gyengécske ellentámadásomat. Becsukta a kaput, majd rátette a kezét.

– Ha ezek után össze akarná gyűjteni a bizonyítékokat, legyen óvatos, Miszaki úr! Ön túlságosan nyílt lapokkal játszik.

A sodró hőhullám szinte égette a torkomat.

Lehet, hogy mégis ő írta a levelet? És azon a kazettán vajon nem a közös hálószobájában történteket hallottuk? Akkor úgy gondoltam, a hang hasonlít Tada Harumiéra. Ugyanakkor az is csak egy elhamarkodott ítélet lehetett, amit az váltott ki belőlem, hogy hinni akartam: a levelet Tada Harumi írta.

Összeszedtem minden erőmet, mert majd összerogytam a gyanakvás súlya alatt.

– Azt hiszem, ezután elmegyek Tada Harumihoz. De én az ön feltételezésében hiszek.

– Talán azért, mert önre nézve az a legelőnyösebb?

– Így van. Szeretném, ha a tanár úr elhelyezne az egyetemen maga helyett. Akármi legyen is, ő bizonyára tudja, hogy nem én írtam a levelet, és hogy Tada Harumi azt tervelte ki, számítással szerzi meg a szerelmét. Szeretne valamit üzenni neki?

– Hát… Nem is tudom. Talán azt, hogy ezután ő következik. Hogy biztosan mardossa a féltékenység, amiért azon aggódik, mikor csábítja el tőle a férjemet egy másik nő, de ettől függetlenül jó egészséget kívánok neki.

Ötven-ötven százalék tehát az esély arra, hogy a levelet ez az asszony vagy Tada Harumi írta. Illetve engem is beleértve változatlanul azt mondhatjuk, hogy mindegyikünkre egyharmadnyi gyanú vetődik.

A tanár úr pedig nem hisz a feleségének és nekem. Az a tanár úr igazsága. Én viszont akkor ennek az asszonynak a szavaiban fogok hinni. És az a mi igazságunk. Hogyha ez az asszony valóban felgyújtotta is az erdőt, amikor kilépett onnan, azt nem látta senki. A mi igazunk, azoké, akiket a tanár úr eldobott magától és itt hagyott, ettől még nem változik.

A levelet Tada Harumi írta.

Talán meglátogatom Tada Harumit. Bekopogtatok az ajtaján, kezemben a vádirattal. Vajon mit szól majd hozzá? Elváltozott arcszínnel fog zavarba hozni engem, a követet, vagy világosan elmondja az „igazat”, ahogy ez az asszony tette?

Akármelyik legyen is, nem változtat semmin. Olyan az én mérges fullánkom, akár a skorpióé. Elmegyek, és megölöm vele Tada Harumi szavait. Csak ki kell jelentenem, hogy nincs igaza.

Eltaláltam. Az, hogy Tada Harumihoz küldene, az asszony első és utolsó, nagyon apró ellentámadásának tűnt. Egy sápadt követ váratlan látogatása valószínűleg kellemetlenül fogja érinteni Tada Harumit, aki harsány kacajjal nyugtázza, hogy minden versenytársa fölött győzelmet aratott, és megszerezte a tanár urat.

A felesége egyszerűen csak szívből szerette a tanár urat. Szó sem volt arról, hogy a megcsalásra megcsalással válaszoljon, ehelyett a saját szívét adta neki. Nem tervezte, hogy piszkos eszközökkel ejtse őt fogságba. Legalábbis ebben szeretnék hinni.

A nő, aki engem elárult, azt mondta, hasonlítok a tanár úrra. Pedig inkább erre az asszonyra hasonlítok. Az mindenesetre közös bennünk, hogy mindketten hittük, a világ bizalomra és szeretetre épül, és hogy őszintén kerestük a tanár úr jóindulatát. Szeretném, ha így lenne.

– Viszontlátásra, asszonyom!

– Nem tudom, találkozunk-e még, de ha igen, akkor már biztos nem leszek „asszonyom”.

– Akkor hát, hogy szólítsam majd?

– A nevemen – Az asszony szeme visszanyerte csendes fényét, amely egy tiszta éjjeli tóra hasonlított – Ha esetleg találkoznánk valamikor.

Nem tudtam a nevét, de igent mondtam.

Hátat fordítottam a háznak, és elindultam kifelé a keskeny utcán. Néhány lépés után megfordultam, és láttam, hogy az asszony követ a szemével. Megálltam.

– Még egy utolsó kérdést megenged?

– De sokat kérdez – nevetett. – Persze, mondja csak!

– Ha újjászületne, megint nő szeretne lenni? Vagy ezúttal férfi?

– Nem hiszek a lélekvándorlásban. De… ha mégis lehetséges volna, akkor valami olyan lénnyé, aminek nincs neme. Olyan élőlénnyé, ami csak úgy magától osztódik, míg egy napon hirtelen, valami semmiség miatt elpusztul.

Amikor kifordultam a sarkon, még láttam a szemem sarkából, amint az asszony lehajol az előszobában lévő virágokhoz, és leszedi róluk az elszáradt leveleket.

Alkonyodott, ám a buszmegálló felé vezető úton egy lélekkel sem találkoztam. Senki nem volt, aki rohant volna megvenni a vacsorát, vagy aki ide térne haza.

Az utcák elcsendesedtek, az ablakok sötétek voltak, és magukba zárták a megmaradt forróságot.

Elmentem az építkezésig, majd a földbe gyökerezett a lábam. A bíborvörös égbolt alatt több ezer keskeny fekete cölöp sorakozott végeláthatatlanul. A nap olvadó piros gömbje épp leszállni készült mögöttük, a sugaraktól megvilágított épülő házak vázai parazsat gyújtottak az oszlopokon, egészen úgy, mintha egy lángoló erdő fái volnának. Mintha már érezném is az égett fa szagát.

Ennek az asszonynak az elmúlt tíz éve kísértetiesen egyforma házakat teremtett itt. A krémszínű külső falak tojáshéjak, melyek az asszony által szült szenvedéseket zárják magukba. A csupasz cölöpök az erdő fái, melyek között az asszony kóvályog. Végül pedig felgyújtja azokat. Eljátszottam egy darabig ezekkel a haszontalan gondolatokkal.

Feltámadt az esti szél, és keresztülfújt az elképzelt erdő fáin.

Az árulásnál is csúnyább, mégis gyönyörűbb dolog, amit az asszony felfedezett a lelkében. Én is kerestem magamban, de nem találtam a leégett, széles pusztaságon a puha rügyet, amely egy ahhoz hasonló tiszta harmatcseppet őriz.

Semmiféle támpontot nem láttam, az irányt és a távolságot is szem elől tévesztettem, csak a sugárút távolról morajló zaját követtem, ahogy folytattam utamat a buszmegálló felé.

 

 

Fordította: Fittler Áron

 

 

Kritika a regényről: http://ujnautilus.info/fittler-aron-lelektisztito-vizoezoen-es-az-elmulas-cseresznyeszirmai-miura-sion-vilaga

MÁSODIK FEJEZET.

Könny-tó.

– Egyre klasszabb! – kiáltott fel Évike.

Úgy meglepődött, hogy egyszeriben elfelejtett magyarul beszélni.

– Most hát olyan hosszúra nyúltam, mint egy fényképezőállvány. No, szerbusztok lábaim.

Tudniillik, lenézett a lábaira, alig látta őket, olyan messzire estek tőle.

– Jaj, szegény kis lábaim, ki húzza majd föl rátok a cipőt meg a harisnyát, édeseim? Én aligha fogom tudni. Sokkal messzebbre kerültem tőletek, semhogy törődhetnék veletek. Nektek kell most gondoskodni magatokról, ahogy tudtok. De azért kedvesnek kell lennem hozzájuk, – gondolta Évike – különben nem visznek el oda, ahová akarom. Igen. Minden karácsonykor veszek majd nekik egy pár cipőt.

Évike tovább tervezgette, mikép juttatja el lábaihoz a cipőt.

– Póstán küldöm el, – gondolta – ajánlott csomagban. Jaj, de muris lesz ajándékot küldeni a tulajdon lábaimnak. Ezt írom majd a csomagra:

 

Évike szépreményű

Jobblábának

a kandalló szőnyegén

közel a zsámolyhoz.

Szíves üdvözlettel:

Évike.

 

– Jaj, Istenem, mennyi csacsiságot beszélek össze.

Ebben a pillanatban feje a mennyezetbe ütődött. Most több mint három méter magas volt. Hirtelenül fölkapta az icike-picike kis aranykulcsot s futott a kertajtó felé.

Szegény Évike. Legföljebb azt tehette, hogy a földön fekve a félszemével átkukucskált a kertbe. De hogy keresztül is juthasson rajta, ahhoz még kevesebb reménye volt, mint valaha. Leült hát a földre és sírvafakadt.

– Szégyelheted magad – mondta Évike. – Ekkora nagy lány (no, ezt most joggal mondhatta) és így sír. Elég legyen, ha mondom?

De azért csak tovább sírdogált. Literszámra folytak könnyei, míg egy jókora tó nem támadt körülötte. Ez a tó vagy tizenöt centiméter mély volt s elfoglalta a csarnok felét.

Egy kis idő mulva tipegést hallott a távolból, gyorsan megtörülte szemét, hogy lássa, ki jön. A fehér Nyuszi tért vissza, csudamód kiöltözködve. Egyik kezében pár fehér bőrkesztyűt, másikban egy nagy legyezőt tartott. Sietve loholt s közben egyre ezt mormolta:

– Jaj, a Hercegnő megesz, ha elkésem.

Évike annyira kétségbe volt esve, hogy bárkitől is segítséget kért volna. Amikor a Nyuszi közelébe ért, halkan, félénken megszólította őt:

– Bocsánatot kérnék, tisztelt uram…

A Nyuszi erre visszahőkölt, elejtette a fehér bőrkesztyűt meg a legyezőt s hanyatt-homlok rohant neki a sötétségnek.

Évike fölkapta a legyezőt meg a kesztyűt s mivel a csarnokban iszonyú hőség volt, legyezgetni kezdte magát. Közben folyton ezt hajtogatta:

– Istenkém, Istenkém, milyen különös is ma minden. Tegnap pedig még minden egészen rendes volt. Vajjon csakugyan megváltoztam-e az éjszaka? Nézzük csak: Ma reggel, amikor fölébredtem, még az voltam-e, aki voltam? Úgy rémlik, mintha egy kicsit más lettem volna. De ha nem az vagyok, az a kérdés, kicsoda is vagyok voltaképpen. Borzasztó.

Évike sorba vette valamennyi hasonló korú barátnőjét, hátha azok közül az egyik.

– Hogy a Magdi nem vagyok, az bizonyos. Magdinak hosszú, göndör haja van, az én hajam pedig nem göndör. Az is bizonyos, hogy a Sárika se lehetek, mert én rengeteg mindenfélét tudok, Sárika pedig semmit se tud. Aztán meg a Sárika a Sárika, én pedig én vagyok. Jaj, Istenem, milyen zűrzavaros mindez. Nézzük csak, tudom-e még azt, amit tanultam az iskolában? Szóval négyszer öt az tizenkettő, négyszer hat az tizenhárom és négyszer hét az…jaj, még húszig se tudok számolni. De hagyjuk az egyszeregyet. Vegyük a földrajzot. Berlin fővárosa Bécs, Bécs fővárosa Róma, Róma fővárosa pedig – nem, itt valahol hiba lesz. Úgy látszik, mégis csak Sárika lett belőlem. Megpróbálok fölmondani egy verset.

Évike szépen meghajolt, mint az iskolában, amikor verset mondott. Hangja azonban rekedten, idegenül csengett s nem azok a szavak jöttek a nyelvére, amelyek szoktak.

 

Krokodil fürdik,

Fekete tóba,

Anyjához készül

Négerországba.

 

Görcsös a bőre,

Görbe a lába,

Fordulj ki, fodulj,

Vasorrú bába.