Címke: próza

Bejegyzések

Szerda

Valószínűleg szerda volt. Képtelen voltam követni akkor már a napok múlását. A fény kitágította teret és az időt. Mintha a világ egyetlen kert lett volna, mögötte valahol a tenger, talán sziklák is és homok, talán más mozdulatok is és más hangok, mint a Kölyök örökös hintázása, a vaskarikák ütemes sikolyai. Úgy tűnt, mintha a zaj ütemére ringatná magát, és nem az ő ringása hozná létre a zajt. Minden egyes hátradőlésénél meg tudtam volna számlálni a bordáit. Vékony volt, mint egy kivert kutya, és legalább annyira közömbös minden iránt. Csontos gyermekvállait barnára pácolta a napfény. Nem lehetett trikót adni rá. Az édesanyja sem adott rá soha. Nem tűrte a nevelés vagy a változás legapróbb jeleit sem. Unalmas egykedvűséggel fogott bele mindenbe, ami a feladata volt, és nem önszántából csinálta. Kezet is csak azért mosott ebéd előtt, mert tudta, különben nem teszem le elé az aznapi ételt. Eleinte látványosan duzzogott, bármilyen feladatot próbáltam adni neki, most már csak egyszerűen nem csinálta. Képes volt egész éjjel fennmaradni, mert késő este ágyba küldtem, vagy a délutánt a bükkfa tetején tölteni, mert behívtam ebédelni. Akkor jött, amikor éhes volt, vagy amikor megunta, amivel épp foglalkozott, sosem akkor, amikor éppen elkészült az ebéd. Csak a levest ette, mindig csak a levest, gyönge gyomra volt. Valami betegség érte az anyját, miközben várta őt, megpróbáltam erre fogni a dolgok legnagyobb részét.

Hat éve éltünk így, egymás mellett, hat éve haragudott folyamatosan rám és a világra. Dacosságának oka tulajdonképp világos volt előttem. Alig volt három éves, mikor édesanyja belehalt a betegségbe. Egy reggel ügyvédek kerestek meg, hogy az anyja engem jelölt meg gyámjának, amennyiben vállalom a fiú felnevelését, ha nem, megkeresik az apját, és hozzá kerül. Egyetlen nap gondolkodási időt kértem. Nem szerettem azt a gyereket, pedig nem is láttam azelőtt soha, el akartam felejteni azt is, hogy a világon van, hogy többet ne jussanak eszembe a dolgok, amik a fogantatását övezték. Nehéz volt szembenézni a kudarccal. És e kudarccal egy hároméves kisfiú formájában kellett akkor újra szembesülnöm. De nem akartam, hogy egy gazember nevelje föl, mert én gyáva vagyok, és ítélkezem egy ismeretlen gyermek felett. Ha az apja nem kerül elő, ki tudja, hová viszik. Lehet, hogy még rosszabb helyzetbe kerül. Végül is ő csak egy ártatlan kisgyerek, aki most veszítette el az édesanyját, az apja pedig ugyan olyan ismeretlen ember a számára, mint én vagyok. Az is megfordult a fejemben, hogy ha magamhoz veszem a Kölyköt, azzal legalább egy kicsit bosszút állok, legalább egy kicsit én is elveszek tőle valamit. Tudtam, ha hozzá kerülne, nem törődne vele, csak fel akarná használni a kisded játékaihoz, ahogy azt az anyjával és velem is tette.

Mindaz, hogy a Kölyök elveszítette az édesanyját, nem volt elég. Még el is cipeltem őt a megszokott környezetéből, országokkal arrébb, távol a nyelvtől, amit nagy nehezen megtanult, hogy végképp új életet tudjunk kezdeni, és hogy az apja nehogy ránk találjon.

Így kerültünk ide, a tenger partjára, egy hosszú és fáradtságos buszút után. Pénzünk nem volt, csak egy képemet sikerült eladnom hirtelen az indulás előtt. Azt hittem, idővel megoldódnak a dolgok, minden enyhül, magától, de be kellett látnom, hogy az idő nem rendez semmit, úgy sem, ha dolgozom a körülményeinken és a kapcsolatunkon. A Kölyök egyre makacsabb lett, én pedig egyre fáradtabb és elkeseredettebb, míg végül feladtam a kísérleteket a nevelésére vagy az idomítására. Talán a név az oka, hogy ilyen – gondoltam –, de soha nem hagyta, hogy a saját nevén szólítsam.

Sokszor, mint ha nem is lett volna – kint lófrált az úton, vagy a kertben matatott valamit, ha bejött, csendesen megette, amit talált, a kihűlt, vagy még meleg levest, este nem köszönt el, ha aludni ment. Ha valamiért mégis beleavatkoztam ebbe a csendes magánrendjébe, magából kikelve üvöltött velem, hogy hagyjam, dobálta magát, mint egy megszállott, rúgott-harapott, kiabált, hogy inkább elmegy, és megkeresi az apját, elszaladt, számtalanszor hozták vissza órákkal később a faluvégről. Messzebb sosem jutott. Egyesek szerint a faluszéli vak öreg bírta maradásra. Vagy csak tudta, hogy nálam legalább biztonságban van, és mindig lesz mit ennie. Volt idő, hogy egy héten háromszor-négyszer megszökött.

Később mégis csillapodott a helyzet, de hozzászólni még mindig alig mertem. Szégyelltem magam, hogy így nevelek föl egy gyereket, azonban nem hittem, hogy jobb lenne neki, ha most újabb nevelőt kapna valami újabb, ismeretlen helyen. Megpróbáltam kihozni a helyzetből a lehetőségekhez mérten a legtöbbet. Próbáltam a kedvében járni – csak titokban, nehogy észrevegye, mert a gondoskodás legapróbb jelei is fölháborították volna – hetvenféle levest tudtam elkészíteni, hogy változatos étrendje legyen. A kóbor kismacskát, amit úgy vélt, ő talált, én csempésztem a kertünkbe. A csónakot, amit egy reggel boldogan cipelt haza, én hagytam ott este a parton, egész éjjel virrasztottam és imádkoztam, nehogy megtalálja más, mielőtt a Kölyök szokásos hajnali sétája közben a partra ér.

Mindebből semmit sem sejtett. Magányosan kóborolt, barátai nem nagyon akadtak, mert nem bízott senkiben. Az egyetlen ember, akivel sikerült barátságot kötnie, a faluvégi vak öregember volt, világgámenéseinek feltételezett végállomása, aki egész álló nap mást se csinált, mint a kapuja előtt ült és pipázott. Neki valamiért sikerült megkaparintania a Kölyök bizalmát, talán azért, mert ünnepnapokon megengedte neki, hogy beleszívjon egyet-egyet a pipájába.

Azon a nyáron az öreg meghalt. Akkor vettem a Kölyöknek a hintát, azt hazudtam, hogy az öreg hagyta rá, így elfogadta. Ki se szállt belőle, akkor már úgy tűnt, napok óta csak hintázik, mintha napok óta sikítoztak volna a vaskarikák meztelen vállai felett. És akkor, abban az forró, állandó délelőttben csilingelni kezdett a szélcsengő az ajtó előtt, és hirtelen, mintha csak látomás lenne vagy varázslat, mintha a csilingelés hozta volna létre őt és nem ő a csilingelést, ott állt előttem az apja.

 

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Szinbád megtér

I.

 

Szinbád a méltán hírneves festőművész, a nagyszerű gavallér és bogarasan üde agglegény, sohasem képzelte volna, hogy mindez megtörténhet vele. Az életet mindaddig olyannak fogadta el ahogyan az tízezernyi alakban mutatkozott körülötte, kedvelte a bort, az asszonyszemélyeket, sőt, még a futballmeccseket is, és hatalmas könyvtárában szenvedélyes szeretettel lapozgatta elmúlt korok gyönyörű modern fóliánsait, melyek segítségével úgy utazgatott képzelete tengerén, mint egy igazi hajós a végtelen, hullámzó víztükrökön. Ifjúkorában bejárta már a legnagyszerűbb messzi kikötőket, a pálmafás, zsengemellű bennszülött lányok énekével koszorúzott partoktól, észak fjordjain át a ciprusi bordélyokig megmerítkezett ama kalandok sűrűjében, amelyekben akkoriban csak igen kevés férfiembernek lehetett része. Most azonban gondterhelt ábrázattal ücsörgött kedvenc erkélyén a délutáni nap fáraói fénypászmái között,  nézegette a szemben sorakozó kellemes villatetőket, és az éjszakánként párzó macskák visításaitól hangos erdőszéli tájat. A lányra gondolt, az alig húszesztendős, csodálatos mosolyú festőnövendékre, Hysteriára, akinek Szinbád szinte apja lehetett volna. Az egykori világutazó azonban, mint tudjuk, sohasem akart komoly családfő lenni, őt az élet kavargó teljessége vonzotta, ahol a buja, fiatal hajadonok és az érett szépségek, az Égei-tenger nedűi és az álmok tovatűnő színes foszlányai sokkal békésebben megfértek egymás mellett mint egyetlen asszonyszemély és a puják nyüzsgése, melyek, egészen bizonyos, hogy naponta borították volna ki érzékeny idegrendszerét. Hysteria azonban valahogy mégis egészen másféle ígéretnek tűnt, akit megismerve, Szinbádnak életében talán először, még az is eszébe jutott hogy nőül kérje, igaz, ezt annak idején nem merte elmondani neki, hiszen első találkozásaik alkalmával tudta hogy a lány foglalt, mi több, szerelmes, méghozzá nem is akárkibe. Imádatának tárgya Lucius volt, a divakreátor, akit szebbnél szebb hölgyek rajongtak körül, ismert és befutni vágyó modellek közül válogathatott, s talán még az egykori világutazónál is nagyobb étkű férfiember hírében állt. Szinbád eleinte különösnek találta, hogy miért pont Hystérián akadt meg Lucius szeme, aki bájos termetét hosszú ruhákkal szégyenlősen elfedve sétált mindig a férfi oldalán, és halkszavú, mosolygós lényével, göndör, fekete csigafürtjeit feje tetején összefogva, annyira különbözött a divatkreátor közelében legyeskedő bombázóktól.

Azok, akik közelebbről ismerték Luciust, s tudtak egyet-mást züllött életéről és korábbi, elrontott házasságairól, már jobban értették a választás okát, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a férfi szakítani szeretett volna a múltjával, a lehámozott női bugyiktól hemzsegő partyk pezsgős, buja őrületével, s végre igazi, nemes kapcsolatra vágyott. Hysteriát egy csöndes művész-rendezvényen ismerte meg, a bamba festő mutatta be neki, aki talán a lány titkos hódolói közé tartozott, és rezignáltan vette tudomásul, hogy az angyali szépség és a divatkreátor között milyen hamar kifejlődött a kölcsönös vonzalom. Lucius rövid idő alatt mindent egy lapra tett fel, érezte, hogy ebben a mai, tapasztalatai szerint egyre romló világban olyan kincsre akadt, amely bizony nem sok férfinek jut osztályrészéül, hiszen a lány egy bájosan szokatlan erénnyel rendelkezett, amely a divatkreátort eleinte módfelett meghökkentette, majd imádatának még teljesebb hőfokú vonzalmat adott. Hysteria, elmondhatjuk, bizonyos értelemben ártatlan, azaz érintetlen volt, testébe férfiember még sohasem hatolt, s a lány, talán vallási, vagy valamilyen hasonló jellegű megfontolásból, egészen házasságáig meg kívánta őrizni a szüzesség szent adományát. Ebben a tekintetben olyannyira különbözött a Város legtöbb hajadonjától, hogy a sokat próbált Luciust a hosszú, alkalmi és felszínes kapcsolatokal teli esztendők után, végre átjárta a hódolói tisztelet az egyetlen Igaz Hölgy iránt, miként a középkori trubadúrokat. Verseket írt hozzá, csónakázni vitte, színházakba, hosszú erdei kirándulásokra, majd aztán magához is, hogy szerelmes ölelésben összebújhassanak, vigyázva, hogy a végső beteljesülés gyönyöreit a nászéjszaka idejére tartogassák. Mindketten örök hűséget fogadtak egymásnak és már házasságuk idejét tervezgették.

Szinbád tudott minderről, és akkoriban, mivel Luciussal távolról ismerték egymást és közös társaságokban olykor össze is futottak, alkalma volt időnként elbeszélgetnie Hysteriával. Lenyűgözte a lány kedves, tapintatos lénye és kétségtelenül szokatlan, de valami miatt mégis tiszteletreméltó elvei, hogy titokban hamar csöndes vonzalmat kezdett érezni iránta. Egy-két találkozás után bizonyossá vált benne is, hogy meg kell változnia, szakítania kell szeszélyes, a nőket csak kívánatos áldozatokként kiélvező múltjával.  Ekkor fogalmazódott meg benne először, hogy szívesen lenne a divatkreátor helyében. Persze csodálkozott is magán, hiszen tudjuk, az egykori világutazó számtalan leányt és asszonyszemélyt szeretett már, de ezeknek a vonzalmaknak túlnyomó része a csábítás és a hatalom jegyében álltak, nem a szív diktálta gerjedelmeit, hanem a kalandkereső férfiösztön. Hysteria a maga nőiességének teljében, minden más eddig meghódított hölgyénél egy összehasonlíthatatlanul tisztább, szinte elérhetetlen magasságot képviselt. Sokat beszélgettek a  lélek dolgairól és a hit kérdéseiről, valamint a lány őszinte érzelmeiről Lucius felé, miközben Szinbád érezte, hogy Hysteria őt is bizalmas barátai közé fogadja.

Mivel, mint tudjuk, méltán  kitűnő hírű festőművész volt, egy idő után megbeszélték, hogy a lány néhány képét megmutatná neki, hiszen immár atyai mestereként bízott Szinbád ítéleteiben. Hosszú hetek-hónapok teltek el az első csodálatos találkozásig, hiszen Hysteria, általában imádott Luciusa oldalán sétált szerelmesen, aki féltő szeretettel vette körül a lány minden lépését. A divatkeátornak azonban időnként el kellett utaznia távoli vidékekre, s Hysteria végre egy egész délutánt töltött az agglegény kopár, mégis vonzóan izgalmas lakásán, ahová festményeit is magával vitte. Az alkotások elnyerték a férfi tetszését, a képek színvilága az örök nő izgalmas rejtelmességeit sugallták, az ecsetkezelésben mély lelki finomságok tükröződtek. Szinbád őszintén megdícsérte a lány festményeit, és a rend kedvéért egy-két jótanácsot is adott, azután bizalmas beszélgetés kezdődött közöttük.

 

Oldalak: 1 2 3 4 5 6
Bejegyzések

A Trogger házaspár szerencséje

Frank Trogger világhírű zongoraművész. Nem túl korán és nem könnyen lett az, mert a megszokottnál később kezdte a leckéket. De ma New Yorkban, az Upper East Side-on saját tulajdonú luxuslakásban él, mely akkora, hogy – amint ő maga szokta mondani – kulaccsal kell közlekedni benne, mert mire az ember a konyhából visszaér a zongorához, újra megszomjazik. A huszonnégy emeletes házban a legfelső emelet az övé és családjáé. Feleségével, Sharon Maimitivel és négy gyermekükkel, két lánnyal és két fiúval élnek ott. Bejárónőjük, szobalányuk, komornyikjuk és szakácsnőjük is van. Pedig ha éppen nem a város egyik legjobb éttermében étkeznek, akkor többnyire ezek egyikéből hozatják az ételt. A szakácsnő jóformán csak a személyzetre főz, igaz, a reggelit is ő készíti. Lent a kapunál a márványlapos pult mögött kifogástalan modorú portás ül, aranygombos egyenruhában, fején tányérsapkával.

   – Örömömre szolgál, uram, hogy újra itthon láthatom. Mi újság Japánban? – szokta például kérdezni finom eleganciával, cseppet sem tolakodó, mégis bizalmas hangon, amikor Frank Trogger hosszabb távollét után betoppan a kapun.

Ebbe a mondatba már szinte a világ összes országát és kontinensét volt alkalma belefoglalni, kivéve az olyan barbár helyeket, ahol az egész államban nem akad zongora, vagy ha mégis, úgy azt a legutóbbi felkelés, polgárháború, faji zavargás vagy vallásháború alkalmával elpusztították. Hivatásos világutazó létére ilyen eseményeket Frank Trogger kizárólag a tévéhíradóban láthat, mert menedzsere és annak kiterjedt stábja jótékonyan megvédi az ehhez hasonló kalandoktól. Illetve látott ilyesmit egyetlenegyszer, tízéves korában, kilencszázötvenhatban, amikor az apja szívét a mellére szorított hegedűvel együtt átfúrta egy orosz géppuska lövedéke. Szisszenni sem maradt ideje.

   Frank Trogger felesége, Sharon a Hawaii szigetekről származó félvér szépség. Tahitiról elszármazó anyjától a Maimiti, míg a holland származású, Pearl Harborban állomásozó Jonathan Hendrix törzsőrmestertől a Sharon nevet kapta. Így lett a lányból Sharon Maimiti Hendrix. Öt nyelven beszél, az angolon kívül franciát, japánt, a polinéz őslakosok nyelvét, és egy kevéssé hollandul is ért. Csak a hollandot kellett tanulnia. Egyszer lett Hawaii, egyszer New York állam szépe. Nem sokkal azelőtt, hogy feleségül ment Troggerhoz, egy segélyszervezetnél helyezkedett el, ami felkelésekben, polgárháborúkban, faji zavargásokban és vallásháborúkban szüleiket vesztett gyermekek mentésével, rehabilitációjával és adoptálásával bíbelődött fáradhatatlanul. Négy gyermekükből kettő ilyen eseményekből kimentett árva. Egyikük egy afrikai srác. Az anyja fejét ötéves korában egy ellenséges törzs vérgőzös agyú felnőtt harcosa egyetlen nagyszerű mozdulattal csapta le. Macsétával, a kölyök szeme láttára. A harcos fel sem szisszent. A srác apja nem tartózkodott otthon, mert a törzs többi harcosával egyetemben éppen látogatást tett egy szomszédos törzsnél. Kapákat és macsétákat vittek magukkal.

   A másik egy fehér kislány, az ő szülei orosz katonáknak szánt csecsen taposóaknára léptek, miközben sebesült kisfiúkkal, a lány öccsével karjukban szaladtak hazafelé a parkon át. Az akna a robbanás előtt halk, fémes hangot hallatott. Mintegy felszisszent.

   Frank Troggernak a bal lába Nasa fejlesztésű speciális titánötvözetből készült, és jobb szeme sem valódi, üvegből van. Amikor akár interjúkban, akár magánbeszélgetésekben felmerül ez, és ostoba emberek csapásként, balsorsként beszélnek róla, Frank nem fakad ki, nem dorongolja le az illetőket. Mindig szakít rá időt, hogy türelmesen közölje velük,

   – Ez nem csapás, ez áldás! – és tréfásan azt is hozzáteszi: – Ha fél szemmel a feleségem szépségének csak a felét látom, akkor a teljes szépsége egészen megvakítana.

   Nos, Sharon Maimiti a férje muzsikájába szeretett bele. Túl fiatalon lett szépségkirálynő, mint ahogy minden szépségkirálynő túl fiatalon lesz az. Ez bizony nemigen lehet másképp. Sharon okos nő volt, de mégiscsak túl fiatal, naiv és tudatlan. A szívét jóképű, gazdag, kéjsóvár férfiak törték össze, akik nem teljesítették ígéreteiket. Akkor már New Yorkban lakott, egy koszos kis lukat bérelt nyolcadmagával a Queensben, csupa szomorú, csalódott, egykori megyei szépségkirálynővel. Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy pincérnő legyen egy ócska lebujban, ahonnan aztán – azt mondják – nincs többé visszaút. Állt a kricsmi nagy üvegkirakata előtt, elmorzsolt még néhány könnycseppet, aztán rendbe tette az arcát, s belépett. Kora délelőtt volt, az ivó néptelen és büdös. Az üres kocsma bűze nem olyan, mint a teli kocsmáé. Nem meleg, nem barátságos, nem otthonos, nem hívogató bűz. Éppen ellenkezőleg, hideg, ellenséges, idegen, s mintha azt akarná világgá kürtölni, tűnj el innen, menekülj, míg nem késő! De Sharon egyelőre maradt. A pulthoz lépett, megszólította a csapost, aki egyben a tulajdonos is volt.

   – Három hónap próbaidő, heti nyolcvanöt dollár.

Sharon nem volt rutinos munkavállaló, nem tudta, hogy a hasonlóképpen kifosztott, kiábrándult, elkeseredett lányok gondolkodás nélkül, fásultan, lehajtott fejjel kell, hogy elfogadják az ilyen és ehhez hasonló ajánlatokat, vagyis a sorsukat. A tulaj rosszalló szemöldökráncolása közepette gondolkodni, számolni kezdett. Gondolatai közé egy zongora szívszaggató futamai furakodtak, s képtelenné tették a matekozásra. Felemelte a fejét, fülelt. A muzsikából a saját fájdalma, elhagyatottsága tükröződött vissza. De nem úgy, amilyennek Sharon látta, sárba taposott, ócska, mocskos holmiként, hanem fennkölt, tiszteletre méltó, szépséges érzelemként. Azt gondolta, aki így játszik, az már rengeteg kínt elszenvedhetett életében, s alighanem most sem boldog. Megfeledkezett a csaposról, annak kocsmájáról, a felkínált állásról, önmagáról, és a zongora hangját követve kiment az utcára. Néhány lépést kellett csak tennie, hogy elérje a nyitott, emeleti ablakot, ahonnan a zene szólt. Megállt alatta és lehajtott fejjel, elmerülten, sokáig hallgatta. A szíve zsibongott, a könnyei potyogtak. Amikor a zongora elhallgatott, felemelte a fejét. Egy kis iroda előtt állt, melynek üvegkirakatában néhány embert látott, férfiakat felgyűrt ingujjban, nőket egyszerű blúzban, szoknyában. A kezükben kávésbögrét tartottak, őt figyelték. Fáradt, nyúzott arcukon gúny nélküli, kedves mosollyal. Visszamosolygott rájuk, letörölte a könnyeit, s akkor egy papírra firkált felhívást pillantott meg belülről az üvegtáblára ragasztva. „Idegen nyelvet beszélő munkatársat felveszünk”.

 

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Oroszlánkeringő (5/4)

Hozzászólás most!

Két évre rá, az alattunk lévő gimnáziumi évfolyamban felfigyeltünk egy lányra, akit Bazinagynak neveztünk magunk között, toledói mellszerkezete után. A nevet a Roxanne című Steve Martinfilmből vettük, amely a nagyorrú Cyrano de Bergerac történetét dolgozta fel. Bazi nagy kerek arcú, hatalmas kék szemű, barna hajú lány volt, és egy nyálas, hosszú hajú gyerekkel járt, aki folyton csuklópántot viselt, és tele volt a könyvtár a könnyeivel. Ha megláttuk Bazi nagyot, általában eljátszottuk a párbeszédet a filmből: „Megbabonáz, igaz?” „Ez óriási, ez bazi nagy! Mondták ugyan, hogy nagy, de nem gondoltam volna, hogy ekkora!”, és jót röhögtünk egymás között, de hamarosan elment a kedvem az egésztől, mert egy fagyos kora tavaszi reggelen megláttam Bazinagyot a nyaka köré tekert selyemkendőjében, éppen a sulihoz vezető sétány mellett szállt le a buszról, és beleszerettem.

Módfelett megörültem annak, hogy jó ideje nem láttam már együtt a lézengő ritterével, akit amúgy is méltatlan ellenfélnek tartottam. Nemes Andreát, mert addigra megtudtam a becsületes nevét, heteken át nézegettem. Egyszer a magyartanárnőnk megkérdezte egy szünetben, hogy volna-e kedvünk Kasza Zsolttal, osztálytársammal színházba menni, alapvetően gimnazistákat hívott, többek között Nemes Andreát is… – nem tudja, ismerem-e.

– Hogyne volna! Ööö, nem, nem ismerem – feleltem, és a tanárnő szeme ravaszul villant, amiből megérezhettem volna, hogy éppen most sétáltam bele egy fedeztetési „kelepcébe”. Én azonban nem éreztem meg semmit, csak ugrálni kezdtem a folyosón, miután a tanárnő elment, és nem hittem el, hogy micsoda lehetőség pottyant az ölembe.

Találkozásunk a színházban jobban sikerült, mint reméltem. Kaszával csak úgy ontottuk magunkból a villámtréfákat az előadás szüneteiben, és Nemes Andrea a barátnőjével, akit Vogelmantelnek hívtunk (ez szó szerint Madárkabátot jelent), oly elismeréssel nevetett a poénjainkon, amiről addig álmodni sem mertem. Andrea füle erősen fázott hazafelé, amikor a villamosra vártunk, ezért ráadtam a bojtban végződő csíkos sapkámat, amit anyám kötött még gyerekkoromban. Ez legalább okot adott arra, hogy ismét találkozzunk, és csakugyan, két napra rá Nemes Andrea az egyik szünetben elém toppant az illatos sapkámmal, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem lemenni az udvarra. Összerándult a gyomrom, de igent mondtam, és megindultam mellette a folyosón. A többiek leesett állal néztek bennünket, és én csak annyit suttogtam feléjük elhalón:

– Vávávú.

Mások számára is feltűnt, hogy Andrea mellett lépcsőzök le az udvarra, és ettől sztárnak éreztem magam, akit lopott és döbbent, így mégis észrevehető pillantások kísértek, ez pedig úgy esett, mintha hájjal kenegetnének, mert a vonulásunkban volt valami bosszantó, ami örömmel töltött el. Odalent Vogelmantel várt bennünket a kapuban, erre nem számítottam, és még inkább erőt vett rajtam a szorongás, mert most már nem volt menekvés, beszélgetni kellett, én pedig úgy gondoltam, hogy ők ketten túlerőben vannak. Kénytelen voltam az egyik gesztenyefa tövében ácsorgó Kaszának észrevétlen jelezni, hogy haladéktalanul siessen a segítségemre, mert hurok szorult a nyakamra, sőt egyenesen vergődöm. Zsolt hamarosan meg is érkezett, és a szünet percei érezhetően oldottabb hangulatban teltek.

Néhány négyesben eltöltött szünet után Zsolt megjegyezte, hogy álljak már a sarkamra, mert egyre nagyobb nyűg számára velünk töltenie az idejét, hiszen napnál világosabb, hogy ezek a találkozások csak Andreáról és rólam szólnak, és az ismeretségünk egyre inkább négyszemközti susmusokat igényelne. Emellett megjegyezte, hogy azért is kényelmetlen neki ez az egész, mert ő nem akar semmit Vogelmanteltől, Mezei Peti viszont szerelmes belé, és nem szeretné fájdítani a szívét. Nyirkos tenyérrel hallgattam végig Kaszát, és bármennyire megijedtem az újabb, immár komolynak ígérkező lovagmunkámtól, igazat kellett neki adnom. Ezért legközelebb, amikor idejét éreztem egy újabb csevelynek, az egyik szünetben felkerekedtem. Andreáékat az osztálytermük előtt találtam, a fal tövében ültek Vogelmantellel, valami tankönyvvel az ölükben. Megálltam Andrea fölött, amikor is semmi tapintatos nem jutott az eszembe, viszont nem állhattam ott időtlen időkig, így a legegyszerűbb megoldásnál maradtam.

– Nem jössz le az udvarra egy kicsit? Hétágra süt a nap – lódítottam, mert március ide vagy oda, még mindig nagy fagyok jártak. Nem mertem Vogelmantelre nézni.

Andrea elmosolyodott, összecsukta a könyvét, amit mélyen a táskájába csúsztatott.

– Mehetünk – felelte, de nem sikerült feltápászkodnia, amin Vogelmantel homlokát fogva, szégyenlősen nevetett. – Emelj már fel!

Ekkor fogtam meg először Andrea kezét, bakancsom orrát az övéhez szorítva találtam támasztékot, és nehézkesen felsegítettem, így most már hárman kacarásztunk, amennyire a lihegésünk engedte. Nem tudtam szabadulni Andrea illatától, a nagy hurcolkodásban ugyanis arcomba csapódott a haja, s hogy ne lássa zavaromat, azonnal hátat fordítottam, és határozott léptekkel vágtam utat a tömött folyosón. Rövid szabadulásunk alatt a lépcső felé semmi másra nem tudtam figyelni, csak a hevesen kalimpáló szívemre, mert még mindig fogtam Andrea kezét, hogy szorosan a nyomomban maradhasson. Ez nagyon tetszhetett neki, mert a lépcsőhöz érve összetalálkozott a tekintetünk, és vigyorogva, mint a vadalmák, elengedtük egymás kezét, majd megindultunk az udvar felé.

 

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7
Bejegyzések

A mozdulatlanság töredékei – IX. stáció

(Részlet Az amerikai fiú című regényből)

Péntek

 

– Csomó idő eltelt már, mióta rockerek lettetek, faszikáim, hétfőn frankón eljön az első igazi feleltetés ideje! – préseli ki összeszorított fogai közül fenyegető szavait, miközben Sanya nővérének az ágyán, szívecskés párnák meg öregmackók között hempereg, mi meg kiterülve fekszünk a szőnyegen a sok parancsba adott fekvőtámasz meg felülés után.

– Tökre olyan képe van, mint a tapéta alatt lakó törpének a Macskaszemben! – súgom némán Sanyának, szerencsére a röhögés határának még az innenső oldaláról. Bár igazából, ha az ember belegondol, ez azért frankón nem is annyira vicces, mert nem valami bíztató, ha egyszer csak felbukkan egy sokkal nagyobb példány abból a falban lakó rusnya kis krapekból, aki alvás közben a  mellkasodra ül, aztán néhány perc alatt totál kiszívja a lelkedet, miközben az arcán olyan elégedett mosoly ül, mintha a világ legfinomabb zacskós kakaóját szürcsölné. Te meg csak alszol-alszol, lehet, hogy tökre baróságokat, hogy páncélos lovag vagy, esetleg letetted már az utolsó rockervizsgádat is, nem is sejtve, hogy többet talán már fel sem ébredsz.

– Sugdolózunk, bunkókáim? Velem akartok szarakodni? A mesteretekkel? Mert ha igen, annak rohadtul csúnya vége lesz! – köpi felénk, miközben vigyorogva leszakítja az egyik mackó fejét, az arcán meg ott ül az a kakaószürcsölős mosoly, amitől kiráz a hideg, a rohadt életbe, tutira meghallotta a törpés szövegemet.

Bámul rám, még mindig vigyorogva, aztán megszólal megint, szinte kedvesen:

− Okés, Sanya, akkor most vágd hasba a nagypofájú haverodat háromszor! Nem úgy, cseszd meg, erősebben!

 

Hétfő

 

– Hasmenés! Disznóetetés! Te holnap csak ebéd után, te meg már reggel szólsz! Te nem indulsz rögtön haza, mert félsz, mert tutira nem bírnád ki az utat; értve vagyok, fostoskám? Te meg rögtön rohansz, mert sírnak a kocák, éhségükben pedig szörnyen begerjedhetnek, de te nem szeretnéd, ha valakit megtámadnának az ólból kitörő szörnydisznóitok. Vágod? Elő ne forduljon még egyszer, hogy nem vagytok itt, amikor megérkezem! Nem érdekel a napközi, nem kellenek állandóan a rohadt kifogásaitok! Világos? Tuti világos? Felkészültél? Felkészültetek? Újoncok, hát ki a büdös francnak pofázok? A kurva életbe! – sziszegi Tóth Karcsi, ami most már, ennyi nap után, sokkal rosszabb még annál is, mint amikor tornaóra után bedugják az embert a tornaszőnyegek alá a nyolcadikasok, hogy a bordásfalról leugrálva rárepüljenek.

– Frankón! – kiáltja Sanya riadtan.

– Totál frankón! – kiáltom kissé talán remegős hangon, ami nem jó, nagyon nem, mert ilyenkor mindig csúfolódni kezd, aztán meg addig mondogatja a hülyeségeit, amíg csak el nem bőgöm magam. Vagy ha nem sikerül neki szöveggel, akkor egy kis kínzással helyre tesz.

– Frankón? Totál frankón? A jó büdös francokat! Mit válaszolsz, ha rákérdez az a hülye osztályfőnökötök, hogy hányszor voltál vécén a mai nap? – förmed rám, miközben kihúzza magát és kidülleszti a mellkasát, amitől pontosan úgy néz ki, mint azok a vicces földikutyák a Süniben, ahogy figyelik a mindenféle dolgokat a magas fűben üldögélve, de ő egyáltalán nem olyan kedves, sőt, rohadtul nem. Inkább tökre mocsok, de azt mondja, hogy ezt így kell, meg, hogy csak értünk csinálja, ha pedig ugye nem végezné jól a dolgát, akkor az ördög már rég kirúgta volna. De nem rúgta, szóval ez van. Mindenki végezze a maga dolgát, egyedül abból nem lehet baj. Becsszó, hogy igyekezni fogok, de attól még a Karcsi elmehet a jó büdös francba.

– Mit mondasz, ha arra kíváncsi, hogy mivel és hányszor etetik nem túlzottan távoli rokonaitokat? Szóval miből keveritek a moslékot, te barom? Milyen hangon sivalkodnak, ha valaki nyúzott hörcsögöt ad nekik? Imádják vagy gyűlölik? Sanyikám, megkukultál vagy megint pofon kell?

Karcsi röhögni kezd, azt hiszi a rohadék, hogy jó poén, ha engem üt meg helyette.

 

Kedd

 

Rendben, akkor hallgatunk tovább, ő meg csak ordítson nyugodtan, úgyis ezt csinálja. A nyakán az erek már tisztára olyanok, mintha paradicsomos makaróni lenne a bőre alatt, színre, vastagságra, tökre. Minden délelőtt rettegek, minden délután ez megy, ráadásul éjszakánként meg ott vannak az álmaimban azok a lángoló babák, a zuhanó Moszkvicsok és a körülöttem ácsorgó rockerek. Nincs egyetlen nyüves perce se az életemnek, amikor ne kellene attól rettegnem, hogy mi történik majd, ha találkozunk suli után Karcsival, hogy milyen új feladatot talál majd ki nekünk, mert előbb-utóbb tutira akad olyan, aminek börtön vagy kinyuvadás lesz a vége. Addig még jó volt, amíg egymást kellett pofoznunk büntetésből, de annak már vége, egy ideje már az ő keze csattan a képünkön, ha nem tetszik neki a rendszer. Sanya azt mondja, biztosan ez most a legnehezebb része, innentől már minden csak jobb lesz. Csak egy kicsit kell még várni, aztán tutira vége. Persze neki könnyű, mert ő sokkal ügyesebb, tízből kilencszer beleállította ma is három méterről a kést az anyja gyúródeszkájára rajzolt szörnyeteg fejébe. Én meg kb egyszer sem. Mondta is a Karcsi, hogy nem csak gyépés vagyok, de még olyan béna is, hogy azt mutogatni kéne. Az lehet a baj, hogy nem bízom eléggé az ördögben, meg, hogy hagyom a diszkódémonnak, hogy ilyen lázadozós dolgokat súgjon a fülembe, azt hiszem, Sanyának ebben frankón igaza lehet.

 

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Jean Ferniot: Az én Franciaországom – részletek

Akik a Napkirállyal dacolnak

 

 

Az anyám halálát követő évben, 1927-ben apám Jurába vitt: anyám révén ugyan félig breton lettem, de apám után Franche Compté-i és savoyai vagyok. Az utazás során olyan rokonokat ismertem meg, akiknek korábban a létezéséről sem tudtam. Egyik ilyen rokonunk volt a Gendrey-i pék, aki reggelente zsömlét sütött nekem, és vele mentem, amikor kétkerekű kis kocsiján kihordta a cipóit.

A másik rokon Offlanges-ban lakott. Barbier volt a neve. A keresztnevét nem tudom. Mindenki, még a felesége is, Barbier-nek hívta. Tömött fehér bajszú öregember volt, és soha nem láttam fedetlen fejjel: vagy fülvédős sapkát, vagy madárijesztőszerű kalapot viselt. Aprócska szőlejében karcos vinkót pancsolt; apám borzongott tőle.

Barbier rokon facipőket fabrikált, nem annyira eladásra, mint inkább azért, hogy „elfoglalja valamivel a kezét”. Mert volt mit a tejbe aprítania, vagyis, ahogy arrafelé mondják, „jól kibélelte szénával a facipőit”. Szerettem nézni, ahogy a vésőt és a gyalut kezeli, s beszippantani a faforgácsok tejes illatát. A facipész legszívesebben kőrissel dolgozik, mert ez a fafajta nem csomós. Akárcsak nagyanyáméknál Bretagne-ban, ebben a faluban is sok paraszt járt még facipőben, legalábbis olyankor, amikor sárban kellett tocsogni, meg trágyázni a jószág alól.

Egy napon a műhelyben néztem, amint Barbier rokon átlényegít egy satuba fogott fatuskót, durvasága ellenére is valahogy elegánsan, amikor belépett a mesternek egy barátja, még nála is idősebb. Beszélgetni jött. Nagyon sovány, félszemű öreg volt, sántított is. A dohányzásban lelte örömét: egyre szívta meg tömögette a pipáját.

A látogató beszélt. A rokon a satupad előtt nem hagyta félbe a munkáját, csak foghegyről felelgetett. A félszeműt ez csöppet sem zavarta. Azt mondta, Barbier „vén medve”; ami őt illeti, inkább beszélni jött, mintsem hallgatni. Nyomorúságáról mesélt: reuma kínozza, látása gyengül, füle is cserbenhagyja, a keze reszket. A rokon mordul, sóhajt, „Ah”, mondja, vagy: „Igen, igen”.

Hogy egy kis figyelmet kapjon, vagy inkább együttérzést, a látogató a halált veti fel, mert úgy érzi, nemsokára eljön érte, de ezzel is csak egy „Ugyan már”-t tud kipréselni a rokonból.

Ekkor, hogy a közöny falát áttörje, az öreg kinyújtja reszkető kezét, tenyérrel a föld felé:

– Látod, – mondja Barbier-nak –, én is úgy teszek majd, mint a régiek. Engem is így temetnek el!

Hiába minden, a facipész csak vési tovább a fát teljes gőzzel, s csak pár szót mormol: lassan kivesznek a hagyományok, megérti, hogy tisztelik a szokásokat azok, akik ragaszkodnak a szülőföldjükhöz, stb. Az öregember jobb híján ennyivel is beéri, s elbúcsúzik.

Fölöttébb kíváncsi lettem, viszont nem mertem megtörni a csendet, amit a feladat megkívánt, ezért megvártam, amíg a rokon abbahagyja a munkát, hogy cigarettát sodorjon magának, s csak akkor kértem magyarázatot.

– Látod, –  mondta –, mifelénk nem is olyan régen a halottakat fordítva temették, arccal a föld felé.

– De miért?

– Hogy hátat fordítsanak a napnak, XIV. Lajos jelképének.

Történelemlecke következett. Franche Comptét 1678-ban csatolták Franciaországhoz, a Nimegues-i szerződések alapján, a birodalom és az egyesült tartományok közötti véres háborút követően. A Franche Compté-iak még két és fél évszázaddal később sem feledték a királyi csapatok kegyetlenkedéseit.

 

 

A sárga csillag

 

Mintha akkora pofont kaptam volna az utcán, hogy a fal adja a másikat.

Jeanette és én holtfáradtan róttuk a hosszú, kihalt Buffon utcát; feleségemet a nagy hasával formátlan kis ruhája fojtogatta, én meg spárgával átkötött bőröndünket cipeltem, mintha döglött szamarat vonszolnék. Kora reggel érkeztünk a gare de Lyonra egy zsúfolt, büdös vonattal. Az utasok megszánták a feleségemet, leülhetett. A férfiak úgy szorongtak a folyosón, mint heringek a hordóban.

Ilyenkor az utcák még szinte üresek. Messziről feltűnt egy furcsa szerzet; apró léptekkel haladt, egyik válla feljebb volt, mint a másik, s tekintetét görnyedten a földre szegezte. Mellén, a szíve tájékán sárga foltra lettem figyelmes. Ahogy közelebb ért felénk, a folt határozott formát öltött: a két, középen egymást keresztező háromszög Dávid csillagot alkotott, s rajta fekete felirat: ZSIDÓ.

Az ország déli övezetében aktakukacosan kicsinyes antiszemitizmus dívott. Pétain árnyékában Charles Maurras tovább forralhatta mérgét. „Zsidóügyi biztos” működött. 1940 októbere óta zsidók nem űzhettek bizonyos foglalkozásokat. Erre a hátrányos megkülönböztetésre még csak nem is a németek kényszerítettek. Másrészről a demarkációs vonaltól délre nem volt kötelező a sárga csillag viselése.  Tudtunk a csillagról. De tudni valamit, és saját szemünkkel látni…

Igen, mintha csak arcul ütöttek volna.

Ahogy közelebb ért, a férfi felgyorsította lépteit. Nem nézett ránk. Kisvártatva még két zsidóval találkoztunk, akik sárga csillaggal mentek a közönyös járókelők között. Hogy lehet ehhez hozzászokni? Vajon egy idő után már nem fogom érezni, mennyire éget a pofon, amit kaptam?

Este megkérdeztem apámat. Eléggé hűvösen kezdtünk el beszélgetni. Újdonsült németbarátsága okán képes elfogadni a csillag szégyenét?

– Erről legalább fel lehet őket ismerni – válaszolta kérdésemre. – Most már nem tudnak bárhová bejutni.

Ezzel a néhány szóval fényévekre távolodott tőlem. Már másnap szállás után néztem. Amíg nem találtam lakást, ellenséges csöndben éltünk egymás mellett. Még aznap elrohantam egészen a Port-Royal bulvárra, ahol Albert lakott.

Albert Nahmias, akivel együtt jártunk a Montaigne-be, hatodikos korunk óta a barátom. Elválaszthatatlanok vagyunk. Mindig együtt jöttünk ki a gimnáziumból. Minden apróságon nevetni kezdtünk, végeláthatatlan vitákat folytattunk, cinkos barátság szövődött köztünk. Nem volt abban semmi számítás, semmi hátsó gondolat – ilyen barátság csak tizenévesek között létezhet.

Nahmias-ék spanyol származású zsidók voltak; mielőtt Párizsba költöztek volna, Isztambulban éltek. Albert apja idegen akcentussal beszélt, s a háború előtt kávét importált. Nahmias-né csodálatos feketéket tudott főzni, törököset, mokkát és Maragogype kávét. Páratlan eleganciával töltötte ki aprócska, áttetsző porcelán csészékbe. Liszt finomságúra őrölte a kávészemeket, s egy csepp hideg víztől a zacc a csésze aljára gyűlt. Méregerős kávéja mellé mézes és mandulás süteményt adott Nahmiasné. Szénfekete haját sűrű kontyba fogta, szeme sötét volt, mint a kávéja, s jóakarat sugárzott belőle. A keleti dohány illata kellemesen keveredett az arab kávé aromájával…

Megmásztam három emeletet. Rányitottam az ajtót Albert-re, akinek a meglepetéstől tátva maradt a szája; megöleltük egymást. Fiatal korunkban nem volt ez szokásunk. A férfikor előtt elég egy kézfogás.

Albert anyja már nem élt. Apja csonttá aszottan didergett háziköntösében, a kánikula kellős közepén. Fel sem kelt a karosszékéből, csak a karját nyújtotta felém. Lehajoltam, mire a vállamra tette a kezét, megszorongatott és sírt.

Albert ingujjban volt. Elkapta a tekintetemet. Tudat alatt a csillagját kerestem. Szó nélkül a szék támláján lógó zakójára mutatott:

– Ott van. Itthon még nem kell viselnünk.

Apa és fia szegényesen éldegélt, akár Albert két nővére; egyikük egy kiskereskedőhöz ment férjhez, akinek be kellett zárnia a boltját. Minden percüket szorongás hatja át. Heves szívdobogást okoz minden csengőhang. Tőlük tudom meg, hogy alig egy hónappal azelőtt a németek a párizsi rendőrség segédletével végigtarolták a Marais-i zsidónegyedet. A razziában senkit sem kíméltek. Nahmias-ék „az üldözöttek telefonján”, szóbeszédből értesültek erről.

– Hová hurcolták őket?

­– Vél’ d’Hiv-be.

Ez a Grenelle úti velodrom, ahol a háború előtt a hatnapos pályakerékpár-versenyeket tartották. Nem kis távolság.

– Ott vannak még?

– Nem. Onnan elvitték őket máshová.

– Hová?

– Nem tudjuk. Senki nem jött vissza, hogy elmondja nekünk. Úgy gondoljuk, hogy munkatáborba küldték őket.

Ha tudták volna! Ha tudtuk volna!

A Buffon utcai találkozás 1942 augusztusában olyan lázadást váltott ki belőlem, hogy elmondhatom, attól a naptól a szívem szerint zsidónak érzem magam. Egy életre.

 

 

Korrektek

 

Ez az egyik első mondat, amit apám kiejtett a száján. Természetesen a szokásos, egészségünkre, hogylétünkre, a mindennapok nehézségeire, és különösen az akkori időket jellemző élelmiszerhiányra utaló közhelyek után.

– Korrektek. – Ez a „korrektség” a németekre vonatkozott. Apám már nem hívta őket büdös sváboknak, mint korábban tette egy negyed századon át, sem poroszoknak, mint Agathe nagymama szokta volt. Nem azért, mert a falnak is füle van, és valaki meghallhatná, hanem mert tiszteli őket és alapjában véve csodálja is. Méghozzá attól a naptól fogva, hogy bevonultak Párizsba, ami egybeesett a hatvanadik születésnapjával: június 13.

– Ez egy fegyelmezett nép, értenek a rendhez. Nem úgy, mint nálunk, ahol minden csupa kapkodás meg zűrzavar!

Ezután hosszasan méltatta a megszálló csapatok „példás” magatartását, akik „bármit megengedhetnének maguknak”, „de maradnak a helyükön”.

– Az első helyen – mondom én.

Apám kikel magából:

­– Ők nyerték meg a háborút, nemde?

– Még nem.

– Most falják fel az oroszokat is.

– Ott van az Egyesült Államok.

– Gengszterek és négerek földje!

Máris kifakadt: alig érkeztem meg, nem tart sokáig, hogy felfogjam. Nincsenek sáros bakancsok és nyitott zubbonyok, elhagyott, vagy a földön vonszolt puskák. Felsóhajt:

­– Hacsak rágondolok a mieinkre: rendetlenek, egyik részegebb, mint a másik.

Ellent mondok. Legyőztek bennünket, de senkinek sincs joga megvetni a halottakat.

– Halottak? Néhányan. Kiváltképp a foglyok, futottak, mint a nyulak.

S hogy lezárja a vitát, és belekössön abba, amit mondtam:

– A metrón felállnak, átadják a helyüket az időseknek. Már rég nem lehetett ilyesmit látni mifelénk.

Való igaz, hogy nem sokat láttam még közülük. Ott voltak a vonaton és a gare de Lyon peronjain: járőröztek, a francia zsarukkal együtt kinyittatták a bőröndöket.

– Azért teszik, hogy sarokba szorítsák a feketézőket – mondja apám.

Feleségemmel gyalog jöttünk a pályaudvarról, teljesen kimerülten. Eszünkbe sem jutott, hogy hatalmas bőröndünkkel és minden vagyonunkkal lemenjünk a zsúfolt metróba. Egyetlen biciklis taxi – a megszállt Párizs tuk-tukja – sem lett volna hajlandó elfuvarozni bennünket, akármilyen erős is volt a kerékpáros lábikrája.

Arra nem is gondoltunk, hogy körülnézzünk. A rákövetkező két napon hagytam pihenni a mindenórás Jeanette-et, és régi szokásomhoz híven naphosszat Párizs utcáit róttam. A felületes szemlélő kétségtelenül korrekteknek láthatta őket. Alig fordultak meg az augusztusi hőségben igen lengén öltözött lányok után, akiket már messziről elárult fatalpú cipőik csattogása a járdán.

Látni lehetett őket a kávézók teraszán, zöld egyenruhában (Wehrmacht) vagy kékben (Luftwaffe). A pompás tengerésztisztek övükön csüngő tokban vékony tőrt viseltek. Bizonyos középületeken – például a Meurice palotán, a Rivoli utcában – hosszú vörös náci zászlók lógtak, középütt fekete horogkereszttel, a sátán színeiben, dölyfösen dacolva a tekintetekkel. A megszállók minden útkereszteződésbe gót feliratos jelzőtáblákat tettek. A Champs-Elysées tövében a cinéma de Paris-t kisajátították a katonáknak: Soldatenkino. A falakon „terroristák” elleni megtorlásokat kilátásba helyező kiáltványok: Bekanntmachung.

Működnek a kivégzőosztagok, és ha rosszalja is ezt valaki, csak suttogva teszi. A londoni rádiót hallgatjuk, már amennyire a német zavarás mellett ez lehetséges, meg a párizsi rádiót. A kollaboráció hullámhosszán a krónikás, Jean Hérold Paquis a vén Cato felkiáltására utal: „Angliát úgy el fogják pusztítani, mint Karthágót!” A szabad Franciaországból egy háború előtti ócska sláger, a la Cucaracha dallamával felel neki egy hang:

– A párizsi rádió hazudik. A párizsi rádió hazudik. A párizsi rádió német.

Valójában az emberek rosszindulata leginkább az élelmezési korlátozások ellen irányul. Ha a párizsiak jóllaknának, kevesebbet panaszkodnának. A legtöbb beszélgetés az élelmiszer-ellátás körül forog.

„Két tojást kaphattam volna… Elfogytak a kenyérjegyeim… Vigyázz a csikkjeidre!… Ha a textiljegyeimhez hozzáveszem a lányomét, kijönne belőle egy párnahuzat… Ah! Istenem, a háború után első dolgom lesz, hogy egyek egy jó marhasültet sült krumplival…”

Érkezésünk estéjén szomszédaink, Rousseau-ék és Jeanine lányuk, aki „zászlóanyánk” volt a háborúban, lejöttek beszélgetni, hogy megkérdezzék, mi újság nálunk, milyen a légkör a „szabad” zónában. Kérdezem tőlük:

– És itt?

– Egy szavunk se lehet rájuk, nyilatkoztatja ki Rousseau-né. Korrektek.

 

 

 

Amerikai narancs

 

A történelem szele csapott meg 1944 forró augusztusában. Gyerekkoromban a szüleim gondoskodtak róla, hogy emlékezetemben hiánytalanul megmaradjon 1918. november 11-e, a fegyverszünet napja, s a vidámság, amely magával ragadta a szorongásából szabadított nemzetet. A tömeg az utcákon hömpölygött, az emberek magukon kívül ujjongtak, rikoltoztak, minduntalan összeölelkeztek, megfeledkezve a halottakról, akiket a sokaság zajától távol, háború sújtotta hozzátartozóik sirattak.

Feleségemmel és kislányommal (egyéves fiunk Brindes-ben volt, ahol úgy gondoltuk, kevésbé szenvedi meg a háborút, mint Párizsban) ugyanolyan mámorosan lelkesedtünk, mint egész városunk azon a pénteki napon, 1944. augusztus 26-án, amikor de Gaulle tábornok, Leclerc tábornok és az Ellenállás tegnap még ismeretlen vezetői az árnyékból kilépve, megdicsőülten vonultak a Champs-Elysées-n. Immár nem jövő időben beszéltünk a felszabadulásról.

A Concorde téren voltunk mindhárman – a kis Michèle a karomban – , a végtelen tömeg kellős közepén, a Tuilériák oszlopsora alatt. Egész Párizs ott tülekedett, általános nagy barátkozásban. A Tengerészeti Minisztérium homlokzata még magán viselte az ágyúk ütötte sérüléseket.

E nagy boldogság közepette hirtelen puskaropogás ijesztett ránk. Honnan jöhetnek a lövések? Lehetetlen volt hasra vetődni abban az irdatlan tömegben. Védőn borultam a gyerekre… De Gaulle tábornok szálfaegyenesen haladt el előttünk, akár egy obeliszk, messziről úgy látszott kepi sapkája, mint IV. Henrik fehér sisaktolla.

Másnap tudtam meg: visszautasította, hogy a Notre-Dame-ban fogadja őt Suhard bíboros, négy hónappal korábban, április 24-én ugyanis Párizs főpapja Pétain marsallt fogadta ugyanott, a tábornok szerint túlzott pompával. Emlékszem, miután tudomást szereztünk erről, számos párizsi sietett a Városháza térre (nyilván ugyanazok). Az öregnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy „a párizsiaknak rövid az emlékezete”. Nem igaz, papa?°

Dúlt még a háború, de a Köztársaság ideiglenes intézményei egyre-másra beindultak, s Párizsban állandósult a vigalom. Üdvrivalgások éltették a Szabad Franciaországot és az Ellenállást, noha mindannyian tudtuk, hogy valójában ezek a battle dresst és bográcsszerű sisakot viselő katonák a felszabadítóink. Néhány óra alatt elfelejtettük a „Verboten” jelentését, és megtanultuk a „freedom”-ét.

A G.I-ok teherautóikon, vagy az USA fehér csillagaival díszített harckocsikon vonultak. Az emberek tapsoltak, éltették őket, divatjamúlt ruhát viselő, túlpirosított arcú lányok kapaszkodtak fel a járműveikre, és csokorban osztogatták csókjaikat.

Egy reggel pár percre megállt egy hadoszlop a La Fayette utcán, tőlünk nem messze. Kislányunk anyja kezét fogta. A teherautóról néger óriás mosolygott rá a gyerekre, s intett a kezével. Michèle köszönt neki és visszamosolygott rá. Ekkor az amerikai katona elővett egy narancsot, lehajolt, s odanyújtotta neki. A kislány elvette, és lenyűgözve kiáltotta:

– Labda! Amerikai labda!

Soha nem látott még ilyen gyümölcsöt. Feledhetem-e valaha is ennek a gyereknek a tekintetét, a nevetését? A felszabadulás nemcsak hősi kalandot hozott az aszkétizmusra ítélt párizsiaknak: vele érkezett az Atlanti óceán túlpartjáról a bőség maga, csokoládé, húskonzerv és szőke cigaretták özönével.

Számomra azóta is a narancs színét és ízét jelenti.

 

 

A kopaszra nyírt nő

 

Hány éves lehetett az a nő? Huszonöt? Negyven? Hamuszínű, aszott képén két nagy karmolás; egyik az orrán, a másik az arcán fut végig. Nyilván nem hagyta magát, ellenállhatott, amikor verték. Talán kiáltott is? Vagy lehet, hogy összeszorította a fogát?

Mezítelen, és kopaszra nyírt feje úgy fest, mint egy tojás: kékesfehér, beteges. Miért vetkőztették le ezt a nőt? Hogy undort keltsenek, semmiképpen sem vágyat. Bennem szánalmat ébreszt. Mellei megereszkedetten csüngnek, combja reszket. Ez a rémség meg sem kísérli, hogy a megalázottak ösztönös mozdulatával eltakarja a mellét vagy a szemérmét. Az őt körülvevő csőcselék szitkokat szór, ütlegelik, az arcába köpdösnek.

Vihar készül, az utcán fülledt hőség. Mosólúg szaga úszik a levegőben.

A nő még mindig a ház folyosóján van, a kapualjban. Ki akarják tuszkolni, de ellenáll. Mi történik vele, ha elhagyja ezt az illuzórikus menedéket? Férfiak veszik körül, vörösek, kimelegedtek; szigorú pofát vágnak, bírói szerepben tetszelegnek. Az asszonyok torkuk szakadtából ordítoznak, férjeiket, fiaikat biztatják, hogy csak üssék a szerencsétlent.

Már a járdán van a nő. Sokan jönnek a látványosságra. Párizsban, ahol a munka még nem indult újra, a dologtalanok találtak maguknak szórakozást. Kegyetlenség nélkül hol maradna az öröm?

A nő már képtelen bármire is reagálni, homlokán halványan felsejlik egy szájrúzzsal odakent horogkereszt. Vajon azt jelenti ez, hogy német nője, egyike a megszálló hadsereg „szürke egereinek”, ahogyan ezeket a nőket nevezték?

Egy szabó áll boltja lépcsőjén, kirakata üres, nézi a jelenetet. Zakóját levetette, de nyakkendője rajta van. Karja alatt tűpárnát szorongat: miféle rendelésre, milyen próbára, nagy Isten? Csöndben, mozdulatlanul, visszafogottan néz. Magatartásából rosszallást vélek kiérezni. Megszólítom:

– Mi történik itt?

Óvatosan, kényszeredetten annyit mond, hogy a nő „németekkel feküdt össze”.

– Prostituált?

– Nem.

– Bűnös teremtés?

– Még az sem.

A szabó, mintha érezné, hogy nem tartozom az ítélkezők közé, felbátorodik:

– Ismerem. Szerencsétlen egy nő ez. A férje hadifogoly, szegény ördög, vele meg jól elbánt az élet. Egy német altiszt oldalán talált némi gyengédségre és élelemre.”

Folytatódik a kutyakomédia. Két vidám fickó hónaljánál fogva vonszolja a nőt. Ugyan hová?

A szabó hozzáteszi:

– Valamiféle rögtönítélő bíróságot rendeztek. Az, amelyik kézbe vette az ügyet, nem is olyan régen még Pétain híve volt. Az ott, amelyik századosi egyenruhában feszít.

Az ökölcsapások alatt tántorogva halad a szerencsétlen nő. Tekintete a semmibe réved, szája félig nyitva, karjai lankadtan himbálóznak, immár túl a megaláztatáson, sőt nyilván a szenvedésen is túlnan.

Ellenálló barátom – nem is a legkisebbek közül való – , Claudius Petit, néhány nappal később mesélte nekem, a leszámolások kapcsán:

– Záporoznak a névtelen levelek meg a feljelentések. Akárcsak a megszállás alatt, amikor a Gestapo volt a címzett… Az is lehet, hogy ugyanazoktól jönnek.

 


° A szerző itt nyilván saját édesapjára céloz, aki – más önéletrajzi írásai szerint – nem sokkal korábban még Hitler csodálója volt, a háború vége felé azonban kifejezetten tagadta, hogy valaha is rokonszenvezett volna vele /A ford.megj./


Fordította Turucz Éva


Jean Ferniot, C’était ma France, Grasset, 2004.