I.

Szinbád a méltán hírneves festőművész, a nagyszerű gavallér és bogarasan üde agglegény, sohasem képzelte volna, hogy mindez megtörténhet vele. Az életet mindaddig olyannak fogadta el ahogyan az tízezernyi alakban mutatkozott körülötte, kedvelte a bort, az asszonyszemélyeket, sőt, még a futballmeccseket is, és hatalmas könyvtárában szenvedélyes szeretettel lapozgatta elmúlt korok gyönyörű modern fóliánsait, melyek segítségével úgy utazgatott képzelete tengerén, mint egy igazi hajós a végtelen, hullámzó víztükrökön. Ifjúkorában bejárta már a legnagyszerűbb messzi kikötőket, a pálmafás, zsengemellű bennszülött lányok énekével koszorúzott partoktól, észak fjordjain át a ciprusi bordélyokig megmerítkezett ama kalandok sűrűjében, amelyekben akkoriban csak igen kevés férfiembernek lehetett része. Most azonban gondterhelt ábrázattal ücsörgött kedvenc erkélyén a délutáni nap fáraói fénypászmái között,  nézegette a szemben sorakozó kellemes villatetőket, és az éjszakánként párzó macskák visításaitól hangos erdőszéli tájat. A lányra gondolt, az alig húszesztendős, csodálatos mosolyú festőnövendékre, Hysteriára, akinek Szinbád szinte apja lehetett volna. Az egykori világutazó azonban, mint tudjuk, sohasem akart komoly családfő lenni, őt az élet kavargó teljessége vonzotta, ahol a buja, fiatal hajadonok és az érett szépségek, az Égei-tenger nedűi és az álmok tovatűnő színes foszlányai sokkal békésebben megfértek egymás mellett mint egyetlen asszonyszemély és a puják nyüzsgése, melyek, egészen bizonyos, hogy naponta borították volna ki érzékeny idegrendszerét. Hysteria azonban valahogy mégis egészen másféle ígéretnek tűnt, akit megismerve, Szinbádnak életében talán először, még az is eszébe jutott hogy nőül kérje, igaz, ezt annak idején nem merte elmondani neki, hiszen első találkozásaik alkalmával tudta hogy a lány foglalt, mi több, szerelmes, méghozzá nem is akárkibe. Imádatának tárgya Lucius volt, a divakreátor, akit szebbnél szebb hölgyek rajongtak körül, ismert és befutni vágyó modellek közül válogathatott, s talán még az egykori világutazónál is nagyobb étkű férfiember hírében állt. Szinbád eleinte különösnek találta, hogy miért pont Hystérián akadt meg Lucius szeme, aki bájos termetét hosszú ruhákkal szégyenlősen elfedve sétált mindig a férfi oldalán, és halkszavú, mosolygós lényével, göndör, fekete csigafürtjeit feje tetején összefogva, annyira különbözött a divatkreátor közelében legyeskedő bombázóktól.

Azok, akik közelebbről ismerték Luciust, s tudtak egyet-mást züllött életéről és korábbi, elrontott házasságairól, már jobban értették a választás okát, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a férfi szakítani szeretett volna a múltjával, a lehámozott női bugyiktól hemzsegő partyk pezsgős, buja őrületével, s végre igazi, nemes kapcsolatra vágyott. Hysteriát egy csöndes művész-rendezvényen ismerte meg, a bamba festő mutatta be neki, aki talán a lány titkos hódolói közé tartozott, és rezignáltan vette tudomásul, hogy az angyali szépség és a divatkreátor között milyen hamar kifejlődött a kölcsönös vonzalom. Lucius rövid idő alatt mindent egy lapra tett fel, érezte, hogy ebben a mai, tapasztalatai szerint egyre romló világban olyan kincsre akadt, amely bizony nem sok férfinek jut osztályrészéül, hiszen a lány egy bájosan szokatlan erénnyel rendelkezett, amely a divatkreátort eleinte módfelett meghökkentette, majd imádatának még teljesebb hőfokú vonzalmat adott. Hysteria, elmondhatjuk, bizonyos értelemben ártatlan, azaz érintetlen volt, testébe férfiember még sohasem hatolt, s a lány, talán vallási, vagy valamilyen hasonló jellegű megfontolásból, egészen házasságáig meg kívánta őrizni a szüzesség szent adományát. Ebben a tekintetben olyannyira különbözött a Város legtöbb hajadonjától, hogy a sokat próbált Luciust a hosszú, alkalmi és felszínes kapcsolatokal teli esztendők után, végre átjárta a hódolói tisztelet az egyetlen Igaz Hölgy iránt, miként a középkori trubadúrokat. Verseket írt hozzá, csónakázni vitte, színházakba, hosszú erdei kirándulásokra, majd aztán magához is, hogy szerelmes ölelésben összebújhassanak, vigyázva, hogy a végső beteljesülés gyönyöreit a nászéjszaka idejére tartogassák. Mindketten örök hűséget fogadtak egymásnak és már házasságuk idejét tervezgették.

Szinbád tudott minderről, és akkoriban, mivel Luciussal távolról ismerték egymást és közös társaságokban olykor össze is futottak, alkalma volt időnként elbeszélgetnie Hysteriával. Lenyűgözte a lány kedves, tapintatos lénye és kétségtelenül szokatlan, de valami miatt mégis tiszteletreméltó elvei, hogy titokban hamar csöndes vonzalmat kezdett érezni iránta. Egy-két találkozás után bizonyossá vált benne is, hogy meg kell változnia, szakítania kell szeszélyes, a nőket csak kívánatos áldozatokként kiélvező múltjával.  Ekkor fogalmazódott meg benne először, hogy szívesen lenne a divatkreátor helyében. Persze csodálkozott is magán, hiszen tudjuk, az egykori világutazó számtalan leányt és asszonyszemélyt szeretett már, de ezeknek a vonzalmaknak túlnyomó része a csábítás és a hatalom jegyében álltak, nem a szív diktálta gerjedelmeit, hanem a kalandkereső férfiösztön. Hysteria a maga nőiességének teljében, minden más eddig meghódított hölgyénél egy összehasonlíthatatlanul tisztább, szinte elérhetetlen magasságot képviselt. Sokat beszélgettek a  lélek dolgairól és a hit kérdéseiről, valamint a lány őszinte érzelmeiről Lucius felé, miközben Szinbád érezte, hogy Hysteria őt is bizalmas barátai közé fogadja.

Mivel, mint tudjuk, méltán  kitűnő hírű festőművész volt, egy idő után megbeszélték, hogy a lány néhány képét megmutatná neki, hiszen immár atyai mestereként bízott Szinbád ítéleteiben. Hosszú hetek-hónapok teltek el az első csodálatos találkozásig, hiszen Hysteria, általában imádott Luciusa oldalán sétált szerelmesen, aki féltő szeretettel vette körül a lány minden lépését. A divatkeátornak azonban időnként el kellett utaznia távoli vidékekre, s Hysteria végre egy egész délutánt töltött az agglegény kopár, mégis vonzóan izgalmas lakásán, ahová festményeit is magával vitte. Az alkotások elnyerték a férfi tetszését, a képek színvilága az örök nő izgalmas rejtelmességeit sugallták, az ecsetkezelésben mély lelki finomságok tükröződtek. Szinbád őszintén megdícsérte a lány festményeit, és a rend kedvéért egy-két jótanácsot is adott, azután bizalmas beszélgetés kezdődött közöttük.

Frank Trogger világhírű zongoraművész. Nem túl korán és nem könnyen lett az, mert a megszokottnál később kezdte a leckéket. De ma New Yorkban, az Upper East Side-on saját tulajdonú luxuslakásban él, mely akkora, hogy – amint ő maga szokta mondani – kulaccsal kell közlekedni benne, mert mire az ember a konyhából visszaér a zongorához, újra megszomjazik. A huszonnégy emeletes házban a legfelső emelet az övé és családjáé. Feleségével, Sharon Maimitivel és négy gyermekükkel, két lánnyal és két fiúval élnek ott. Bejárónőjük, szobalányuk, komornyikjuk és szakácsnőjük is van. Pedig ha éppen nem a város egyik legjobb éttermében étkeznek, akkor többnyire ezek egyikéből hozatják az ételt. A szakácsnő jóformán csak a személyzetre főz, igaz, a reggelit is ő készíti. Lent a kapunál a márványlapos pult mögött kifogástalan modorú portás ül, aranygombos egyenruhában, fején tányérsapkával.

   – Örömömre szolgál, uram, hogy újra itthon láthatom. Mi újság Japánban? – szokta például kérdezni finom eleganciával, cseppet sem tolakodó, mégis bizalmas hangon, amikor Frank Trogger hosszabb távollét után betoppan a kapun.

Ebbe a mondatba már szinte a világ összes országát és kontinensét volt alkalma belefoglalni, kivéve az olyan barbár helyeket, ahol az egész államban nem akad zongora, vagy ha mégis, úgy azt a legutóbbi felkelés, polgárháború, faji zavargás vagy vallásháború alkalmával elpusztították. Hivatásos világutazó létére ilyen eseményeket Frank Trogger kizárólag a tévéhíradóban láthat, mert menedzsere és annak kiterjedt stábja jótékonyan megvédi az ehhez hasonló kalandoktól. Illetve látott ilyesmit egyetlenegyszer, tízéves korában, kilencszázötvenhatban, amikor az apja szívét a mellére szorított hegedűvel együtt átfúrta egy orosz géppuska lövedéke. Szisszenni sem maradt ideje.

   Frank Trogger felesége, Sharon a Hawaii szigetekről származó félvér szépség. Tahitiról elszármazó anyjától a Maimiti, míg a holland származású, Pearl Harborban állomásozó Jonathan Hendrix törzsőrmestertől a Sharon nevet kapta. Így lett a lányból Sharon Maimiti Hendrix. Öt nyelven beszél, az angolon kívül franciát, japánt, a polinéz őslakosok nyelvét, és egy kevéssé hollandul is ért. Csak a hollandot kellett tanulnia. Egyszer lett Hawaii, egyszer New York állam szépe. Nem sokkal azelőtt, hogy feleségül ment Troggerhoz, egy segélyszervezetnél helyezkedett el, ami felkelésekben, polgárháborúkban, faji zavargásokban és vallásháborúkban szüleiket vesztett gyermekek mentésével, rehabilitációjával és adoptálásával bíbelődött fáradhatatlanul. Négy gyermekükből kettő ilyen eseményekből kimentett árva. Egyikük egy afrikai srác. Az anyja fejét ötéves korában egy ellenséges törzs vérgőzös agyú felnőtt harcosa egyetlen nagyszerű mozdulattal csapta le. Macsétával, a kölyök szeme láttára. A harcos fel sem szisszent. A srác apja nem tartózkodott otthon, mert a törzs többi harcosával egyetemben éppen látogatást tett egy szomszédos törzsnél. Kapákat és macsétákat vittek magukkal.

   A másik egy fehér kislány, az ő szülei orosz katonáknak szánt csecsen taposóaknára léptek, miközben sebesült kisfiúkkal, a lány öccsével karjukban szaladtak hazafelé a parkon át. Az akna a robbanás előtt halk, fémes hangot hallatott. Mintegy felszisszent.

   Frank Troggernak a bal lába Nasa fejlesztésű speciális titánötvözetből készült, és jobb szeme sem valódi, üvegből van. Amikor akár interjúkban, akár magánbeszélgetésekben felmerül ez, és ostoba emberek csapásként, balsorsként beszélnek róla, Frank nem fakad ki, nem dorongolja le az illetőket. Mindig szakít rá időt, hogy türelmesen közölje velük,

   – Ez nem csapás, ez áldás! – és tréfásan azt is hozzáteszi: – Ha fél szemmel a feleségem szépségének csak a felét látom, akkor a teljes szépsége egészen megvakítana.

   Nos, Sharon Maimiti a férje muzsikájába szeretett bele. Túl fiatalon lett szépségkirálynő, mint ahogy minden szépségkirálynő túl fiatalon lesz az. Ez bizony nemigen lehet másképp. Sharon okos nő volt, de mégiscsak túl fiatal, naiv és tudatlan. A szívét jóképű, gazdag, kéjsóvár férfiak törték össze, akik nem teljesítették ígéreteiket. Akkor már New Yorkban lakott, egy koszos kis lukat bérelt nyolcadmagával a Queensben, csupa szomorú, csalódott, egykori megyei szépségkirálynővel. Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy pincérnő legyen egy ócska lebujban, ahonnan aztán – azt mondják – nincs többé visszaút. Állt a kricsmi nagy üvegkirakata előtt, elmorzsolt még néhány könnycseppet, aztán rendbe tette az arcát, s belépett. Kora délelőtt volt, az ivó néptelen és büdös. Az üres kocsma bűze nem olyan, mint a teli kocsmáé. Nem meleg, nem barátságos, nem otthonos, nem hívogató bűz. Éppen ellenkezőleg, hideg, ellenséges, idegen, s mintha azt akarná világgá kürtölni, tűnj el innen, menekülj, míg nem késő! De Sharon egyelőre maradt. A pulthoz lépett, megszólította a csapost, aki egyben a tulajdonos is volt.

   – Három hónap próbaidő, heti nyolcvanöt dollár.

Sharon nem volt rutinos munkavállaló, nem tudta, hogy a hasonlóképpen kifosztott, kiábrándult, elkeseredett lányok gondolkodás nélkül, fásultan, lehajtott fejjel kell, hogy elfogadják az ilyen és ehhez hasonló ajánlatokat, vagyis a sorsukat. A tulaj rosszalló szemöldökráncolása közepette gondolkodni, számolni kezdett. Gondolatai közé egy zongora szívszaggató futamai furakodtak, s képtelenné tették a matekozásra. Felemelte a fejét, fülelt. A muzsikából a saját fájdalma, elhagyatottsága tükröződött vissza. De nem úgy, amilyennek Sharon látta, sárba taposott, ócska, mocskos holmiként, hanem fennkölt, tiszteletre méltó, szépséges érzelemként. Azt gondolta, aki így játszik, az már rengeteg kínt elszenvedhetett életében, s alighanem most sem boldog. Megfeledkezett a csaposról, annak kocsmájáról, a felkínált állásról, önmagáról, és a zongora hangját követve kiment az utcára. Néhány lépést kellett csak tennie, hogy elérje a nyitott, emeleti ablakot, ahonnan a zene szólt. Megállt alatta és lehajtott fejjel, elmerülten, sokáig hallgatta. A szíve zsibongott, a könnyei potyogtak. Amikor a zongora elhallgatott, felemelte a fejét. Egy kis iroda előtt állt, melynek üvegkirakatában néhány embert látott, férfiakat felgyűrt ingujjban, nőket egyszerű blúzban, szoknyában. A kezükben kávésbögrét tartottak, őt figyelték. Fáradt, nyúzott arcukon gúny nélküli, kedves mosollyal. Visszamosolygott rájuk, letörölte a könnyeit, s akkor egy papírra firkált felhívást pillantott meg belülről az üvegtáblára ragasztva. „Idegen nyelvet beszélő munkatársat felveszünk”.