Harmadik fejezet

 

Avagy hogyan lelt rá Arthur legendás kardjára

 

 

Egy nap egy pajzshordozó esett be a fiatal király udvarába. Halálra sújtott mesterét a hátán hurcolta, és annak gyilkosa ellen hajszát követelt. Griflet, egy Arthurral egyidős fiú ekkor felpattant, és bár csupán fegyvernök volt, azt kérte, hogy üssék lovaggá, mivel üldözőbe akarja venni azt a lovagot, aki ezt a galádságot elkövette. Az udvarban tudták hol találhatják meg a gazfickót: az erdőben, egy forrás mellett vert tábort.

Arthurnak nem tetszett a gondolat, hogy egy ilyen ígéretes, bátor fiatalembert ily végzetes kalandra küldjenek. Végül azonban beadta a derekát Griflet esdeklésének, a fiatal lovag pedig szelek szárnyán rohant a forrás felé.

Meg is találta ott a keresett lovag sátrát. A gazfickó lova kikötve pihent, viszont fel volt nyergelve és kantározva. A lovag sátrától nem messze álló fa ágán egy sokszínű pajzs és egy hatalmas lándzsa hevert. Griflet a lándzsája tompa végével egy hatalmasat vágott a pajzsra, mire az hangos kongással leesett a fáról. A kondulásra a lovag kijött a sátrából, és ennyit kérdezett:

– Ugyan mondd meg, kedves lovag, miért verted le pajzsom?

– Mivel meg fogok küzdeni veled! – válaszolta Griflet

– Jobban tennéd, ha lemondanál erről – vágott vissza az idősebbik lovag, – hiszen túl fiatal vagy még ahhoz, hogy csak úgy eldobd az életed. Azt a vak is láthatja, hogy képességeid meg sem közelítik az enyémet.

 

S mégis Griflet ragaszkodott a párbajhoz. A két ellenfél oly erővel rohant egymásnak, hogy az ifjabbik lovag lándzsája darabokra tört, ló és lovasa pedig súlyos sebekkel zuhant a földre. Az idősebb lovag megszánta fiatal vetélytársát, amikor meglátta, hogy az a földön hever. Levette hát annak sisakját, hogy levegőhöz juthasson, végül pedig felsegítette a lovára, és bátorító szavakkal visszaküldte a királyhoz. A királyi udvarban mindenkin őrületes jajveszékelés lett úrrá, miután meglátták Sir Griflet sérüléseit, Arthurt pedig a dühroham kerülgette.

 

Másnap a király felöltötte legjobb páncélját és már hajnal előtt távozott leggyorsabb lován, hogy maga mérkőzzön meg a hírhedt lovaggal. A harcuk hevében a király lándzsája kettétört, ő maga pedig lezuhant a lováról. Bár a legtöbb összecsapás itt véget ért volna, ez kardvívással folytatódott. Ha lettek volna nézők, akkor rengeteg rafinált trükköt, és még ennél is több vért láthattak volna. Végül azonban Arthur kardja az ellenfél hatalmas erejének következtében darabjaira hullott. A végső csapás bevitele helyett a lovag döntés elé állította Arthurt:

– Vagy beismered, hogy alulmaradtál és gyáva féreg módjára távozol, vagy meghalsz.

– Ami a halált illet, – szólalt meg dacosan Arthur – jöhet bármikor, én szívélyesen fogadom. Azt a megaláztatást viszont, hogy gyáva féregként távozzak erről a helyről, nem viselném el. Inkább választom a halált!

 

Ekkor érkezett meg Merlin, ki felfedte Arthur valódi kilétét, majd bűbájt bocsátott a lovagra, aki ennek hatására mély álomba merült. Míg a bűbáj tartott, addig Arthurt elvitte egy remete ismerőséhez, hogy az meggyógyíthassa a király sérüléseit.

 

Háromnapnyi gyógyító pihenés után Arthur elég jól érezte magát a lovagláshoz, így hát távoztak Merlinnel. Az út során a királynak eszébe jutott, hogy a kardja darabokra hullott.

 

– Ne is foglalkozz vele – vetette oda Merlin – nem messze innen van egy remek fegyver, amit talán meg tudok neked szerezni.

 

Így hát addig lovagoltak, amíg egy hatalmas, gyönyörű tóhoz nem értek. A király a tó közepén egy csodálatos kardot markoló, fehér selyembe burkolt kézre figyelt fel.

– Itt van hát! Ez az a kard, amiről beszéltem – szólalt meg Merlin, – amott pedig a Tó Úrnője látható, kivel, ha tiszteletteljesen bánsz, talán segít neked megszerezni az áhított pengét.

Menten meg is érkezett az említett hölgy, aki Arthurt meglátván mélyen meghajolt, a király pedig viszonozta ezt a gesztust.

– Hölgyem, – szólította meg az úrnőt Arthur – miféle kardot tart az a testetlen kéz a víztükör fölött, ott a távolban? Igazán örülnék egy ilyen csodálatos pengének, mivel a saját kardom apró szilánkokra hullott utolsó ütközetemben.

 

– Arthur király uram – válaszolt az úrnő, – az a kard az enyém. Azonban ha egy általam választott időpontban megajándékozol valamivel, akkor odaúszhatsz, és elviheted mind a pengét, mind a kardhüvelyt.

 

Így hát Arthur és Merlin kikötötték lovukat, majd beszálltak a bűvös csónakba, mellyel a tó közepén található kézhez eveztek. Miután a király megfogta a kard markolatát, a kéz visszahúzódott a víz felszíne alá, a két utazó pedig a partra visszatérvén továbbállt.

 

Lovaglás közben Arthur alaposabban szemügyre vette új kardját, mely az Excalibur nevet viselte, minek jelentése: acélvágó. Nagyon kedvére való volt a penge, az már csak ráadás volt, hogy a markolata drágakövekkel volt díszítve.

– Melyik tetszik jobba, – érdeklődött Merlin, – a penge vagy a kardhüvely?

– A kard – válaszolta Arthur.

– Nem vagy túl bölcs – szidta le a királyt Merlin, – a kardhüvely legalább tízszer olyan értékes. Amíg hordod, addig egyetlen csepp véred sem fog hullani. Így hát azt tanácsolom, hogy mindig tartsd a kezed ügyében!

 

Hangos üdvrivalgás fogadta Arthur királyt és Merlint, amikor visszaértek a Carlioni udvarba. Bár néhányan csodálkoztak, hogy a király ilyen veszélyeknek tette ki magát, abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy nincs annál nagyobb megtiszteltetés, mint egy olyan király keze alatt szolgálni, aki ha kell, a lovagjaihoz hasonlóan felvállalja az út porát, és a vele járó megpróbáltatásokat.

 

Ez hát az Excalibur megszerzésének története. A karddal az oldalán Arthur királynak rengeteg hősies kalandban volt része. Volt viszont olyan is, hogy a gonosz erőknek ideig-óráig sikerült ellopniuk a kardot, mely a királyt életveszélyes helyzetekbe keverte. Ha viszont a király keze a kardját szorította, akkor bármely bonyolult csatát játszi könnyedséggel vett, hiszen a kardhüvelynek köszönhetően nem volt gyenge pontja, a kardot pedig egy misztikus erő vette körül, mely óriási hatalommal ruházta fel viselőjét. Végezetül viszont eljött az az óra is, amikor Arthurnak vissza kellett szolgáltatnia a kardot a jogos tulajdonosának, melyet egy áruló ki is használt, s halálos sérülést mért az immáron sebezhető királyra.