Ha azt mondanám, milyen bájos a gyermekem, bizonyára csak nevetne mindenki. Hisz nincs olyan szülő, aki rosszat mondana a tulajdon gyerekéről! És milyen mulatságos, mikor úgy büszkélkednek, mintha valami különleges drágakő lenne a birtokukban! Így inkább nem mondok ilyeneket, ám közben a lelkem mélyén arra gondolok, valóban milyen drága és hibátlan ő, és nehéz megállnom, hogy ilyenkor hálaimára ne kulcsoljam a kezem.
A gyermekem, az én kis őrangyalom csak mosolyog édesen és játszik ártatlanul, de szóval el nem mondható, hogy ez a kis mosoly nekem micsoda bölcsességet tanított. Mindaz amit iskolásként a könyvekben olvastam vagy a tanáraimtól hallottam, kétségkívül a hasznomra vált: ha visszatekintek erre az időre, megállapítom, hogy tudom, mi miért van, de semmi más nem állítja meg úgy rohanó lépteimet és nem csillapítja őrült szívemet, mint a gyermekem mosolya. Ahogy gondtalanul szunnyad a babbal töltött párnácskáján, kezét a vállaihoz húzva; ha meglátom az arcát, sokkal nagyobb hatással van rám, mint egy tudós beszéde: szívem mélyéről feltörnek forró könnyeim, és minden makacsságom és önzésem ellenére sem tudom már azt mondani, hogy a gyerekekben nincsen semmi aranyos.
Az elmúlt év már a vége felé közeledett, amikor először felsírt. Ahogy a kis vörös arcát felém fordította, úgy éreztem magam, mint aki az űrben tévelyeg, és ma már szégyellem, de akkor arra gondoltam: „Miért is születtél egészségesen? Ha meghaltál volna, visszatérhettem volna a szüleim házába, miután felépülök a gyermekágyból, és többé egy percet se kell a férjem mellett töltenem. Ó, miért születtél egészségesen? Ó, nem! Nem! Miért kellett ez az újabb kötelék? Hogy örökké a fénytől elzárva, a sötétségben kelljen élnem?!” Ilyen szörnyű dolgokat gondoltam én, magamat sajnálva egyre. Az emberek gratuláltak, én azonban kicsit sem voltam boldog. Csak arra a szomorú tényre tudtam gondolni, hogy az életem még elviselhetetlenebb lesz.
Az én helyemben bárki más úgy gondolta volna: ez az élet elviselhetetlen, semmi értelme már, szörnyű és kegyetlen. És egyáltalán, hogy engedhették ezt az istenek? Én, a szívtelen meg voltam róla győződve, hogy semmi rosszat nem tettem, nem hibáztam, és minden problémáról kizárólag a férjem tehet. Elkeseredetten gyűlöltem őt. De gyűlöltem a szüleimet, a nevelőapámat – a nagybátyámat – aki szándékosan egy ilyen férjet választott nekem, pokollá téve az életemet. És legfőképpen: gyűlöltem az isteneket, vagy nevezzük őket akárminek, hogy ilyen sorsot rendeltek nekem. Nekem, aki nem tett semmi rosszat és engedelmesen férjhez ment, amikor azt mondták! Mintha egy vakot löktek volna bele a szakadékba! Borzalmas egy élet!
Jó, ha valakiben megvan a küzdeni akarás, hiszen anélkül nem lehet úrrá lenni a nehézségeken. Vannak, akik gyenge jelleműek, akár valami csúszómászók, de akadnak olyan helyzetek, amikor nincs értelme akaraterőről tanúbizonyságot tenni. Ilyenkor nem árt felismerni az egész helyzetet. Egy olyan akaratos ember számára, mint én voltam, ez talán hiábavalónak tűnik, ám bizony a férjem is sokszor unhatta, hogy ilyen elégedetlenkedő felesége van. Akkoriban képtelen voltam megérteni a férjem érzéseit. Ha rosszalló arcot vágott, rögtön támadásnak vettem: ha csak egy szót is szólt, máris fellángolt bennem a harag. Nem kezdtem el feleselni vele, sőt, nem szóltam egy szót sem, nem is ettem. Ingerült voltam a szolgálólánnyal, elől hagytam az ágyneműt és egész nap ott feküdtem rajta. És mivel egy bőgőmasina vagyok, makacsságomban sírva rágcsáltam a takaróm szegélyét. Könnyeim keserűek voltak, és csakis a makacsságomnak köszönhettem őket.

Mikor három éve nőül vett, egy darabig jól éltünk egymással és nem voltak problémáink. Az egymáshoz csiszolódás jó dolog, de van egy rossz velejárója is: a saját önző természetünk is felszínre kerül. Felmerül sok forrongó vágy, én pedig olyan akarnok vagyok, hogy sosem volt elég nekem semmi, és folyton azon emésztettem magam, vajon miket csinálhat a férjem a házon kívül.
„Mindent eltitkolsz előlem, és sosem mondod el, mit csinálsz, ha elmész itthonról. Elzárod előlem a szíved.” mondtam gyűlölettel.
„Nem is vagyok távolságtartó veled. Hát nem mondok el neked mindent?” ennyit mondott, de nem felelt semmi mást, csak nevetett. Ám én láttam, hogy titkol valamit, és ezt nem bírtam elviselni. Ha az ember egyszer elkezd valamire gyanakodni, utána már mindent gyanúsnak fog találni. Reggeltől estig én is csak ezt tudtam gondolni: „Már megint egy hazugság!” Minden zavarossá vált és képtelen voltam tisztán gondolkodni. Ha most visszagondolok rá, nyilván rejtegetett valamit. De elvégre nő vagyok, akinek eljár a szája, így velem nem beszélhetett a munkájával kapcsolatos dolgokról. Nyilván most is van, amit eltitkol, ezt biztosan tudom, de már nem haragszom érte. És már megértettem: az, hogy nem mondja el ezeket a dolgokat, csak a férjem nemes jellemét bizonyítja. Hiába sírtam, hiába haragudtam, nem mondta el, mert a férjem előrelátó. Hiszen ha akkor nekem, az ostoba asszonynak akár egy hivatali ügyről is beszélt volna, micsoda ostobaságot követhettem volna el!
Mindettől függetlenül rengeteg ember, pereskedők és ügyvédek egyaránt kétes ajándékokat küldözgettek be nekem a szolgáinkkal, hogy aggodalmukat fejezzék ki az ügyeik állása miatt: a bíró döntése élet-halál kérdése volt számukra. Hogy nem fogadtam el ezeket az ajándékokat, nem azért történt, mert Jamagucsi Noboru bíró feddhetetlen felesége voltam. Épp ellenkezőleg: az iránta érzett haragom miatt meg sem fordult a fejemben, hogy ezekről akárcsak beszéljek is neki. Arra gondoltam, jobb, ha hallgatok, mintha megemlíteném ezeket a dolgokat, és cserébe csak semmitmondó válaszokat kapnék. Így szerencsére elkerültem a vesztegetés szégyenét. De férjem és köztem a távolság csak nőtt, a felhők sűrűsödtek, és végül a szívünk már teljesen elfordult egymástól. Ha jól meggondolom, ennek csakis az volt az oka, ahogyan én bántam vele: kétség sem fér hozzá, hogy rosszul kezeltem a dolgokat. Férjem szíve azért tévedt más utakra, mert az én szívem is letért a helyes ösvényről. És ezért még ma is a bánat keserű könnyeit hullatom.
Házasságunk legválságosabb idejében amikor teljesen hátat fordítottunk egymásnak, már meg sem kérdeztem, ő pedig el sem mondta, hová megy. Ha távolléte alatt üzenete érkezett valahonnan, bármily sürgős is volt az ügy, sosem nyitottam ki a levelet, sőt, elküldtem a kézbesítőt egy elismervénnyel, hogy átvettem. Mintha nem egy rendes feleség, hanem valami idióta felügyelné a házat a férjem távollétében! A levelet pedig unottan elhajítottam valahová. Hazatérvén, a férjem természetesen dühöngött. Eleinte megszidott és kioktatott, panaszkodott, utána megpróbált vigasztalni, de az én önfejűségem ennél mélyebben gyökerezett. „Titkaid vannak előttem!” ezt használtam pajzsként és duzzogásba süppedtem, ahol pár kedves szó már nem tudott meghatni, a férjemnek pedig elege lett belőlem. Nem gond, ha egy ház néha visszhangzik a veszekedéstől, de amikor mindez átfordul a kölcsönös néma gyűlöletbe, amikor az otthon már nem más, csak egy fedél a fejed fölött, négy fallal; sivárabb és hidegebb, mint egy éjszaka a réten, melyet az illanó harmat borít… Csoda, hogy akkoriban a könnyeim nem dermedtek jéggé.
Ha belegondolsz, az emberek olyan lények, akik számára csak önmaguk a fontos. Ha boldogok, nem emlékeznek semmire, ám ha eljön a megpróbáltatások ideje, akkor elidőznek a múlton vagy a jövendőn, hogy milyen ígéretes, kiváló és szép volt vagy lesz. Amikor az ember ilyeneken gondolkodik, a jelen egyre gyűlöletesebb és gyűlöletesebb lesz, és el akar előle menekülni, megszabadulni a béklyóktól. Minden bizonnyal arra gondol, ha megszabadulna, milyen szép és jó lenne minden, ahová elmenekült. Épp ezért, én is ilyen álmokba gubóztam: meg voltam róla győződve, hogy nem az a sorsom, hogy ilyen szerencsétlen legyek egész életemben. Mielőtt férjhez mentem, és a Komuro család fogadott leányaként éltem, milyen sok ember tett előkészületeket és mutatott be lehetséges kérőket! Köztük volt a kiváló tengerész, Usioda úr és a világos arcú Hoszoi doktor, akihez majdnem hozzámentem. Ezek után csak valami tévedés lehetett, hogy ez a hallgatag ember vett nőül. Igazán nagy szerencsétlenség lenne ebből a hibából kifolyólag ilyen silány életet élni, gondoltam. Meg sem próbáltam meggyógyítani a sérült szívemet, és ehelyett ellenségesen tekintettem az emberekre, akik mindezt elrendezték.
Egy ilyen oktalan feleséggel, aki semmibe veszi őt, egy férj sem képes kedves lenni. Amikor hazatért a hivatalából, kimentem elé üdvözölni, az udvariasság szabályainak megfelelően, de amikor találkoztam vele, nem volt egy szívélyes szavam sem a számára, az egész elutasító viselkedésem ezt üzente „Rajta, ha dühös vagy rám, dühöngj csak, tégy, ahogy akarsz.” A férjem végül nem bírta tovább, felkelt és elment otthonról. Mindig ugyanoda ment: egy gésaház lampionja alá vagy egy kis tatamis szobába… Ez feldühített, és a keserűségem csak nőtt, de az igazat megvallva, én nem tettem a kedvére. Nem tudta már elviselni az otthoni légkört, ezért vált ilyen kicsapongóvá, aki eljár otthonról szórakozni.
A férjem nem valami gazdag család elkényeztetett sarja volt, aki csak az élvezeteket hajszolta gésák társaságában: nem élvezte igazából mindezt. Inkább azért csinálta, hogy ne boruljon el a kedélye: ha ivott, nem lett jó kedvű részeg belőle, hanem a homlokán kidagadtak a kék erek.
Amikor hazatért, hangosan és keményen kiabált, elvesztette a türelmét, és a legkisebb apróságért is megszidta a szolgálót. Bár engem nem szidott meg, dühödten meredt az arcomba. Ilyet az én gyengéd férjem ma már természetesen nem tesz. De az a szörnyű arckifejezése, és az oldalán én, akiben forrong a düh… a szolgálók ezt már nem tudták elviselni. Általában havonta kétszer váltották egymást nálunk. Minden alkalommal több dolog is eltűnt, így a pusztítások és lopások száma hihetetlen mértékűre nőtt. Azon keseregtem, miért csak ilyen érzéketlen emberekkel vagyok körülvéve, és vajon az egész világ csak ilyenekből áll? Ha valaki a közelembe kerül, akkor szándékosan azon van, hogy a terhemre legyen? Bármerre nézek, nincs senki, akiben megbízhatnék. Szörnyű! Teljesen elhagytam magam és meg sem próbáltam a környezetemmel emberi módon bánni. Amikor a férjem munkatársai tettek nálunk látogatást, a kisujjamat sem mozdítottam, egészen addig, míg külön fel nem szólított rá, és akkor is csak a szolgálókat küldtem a szalonba, fej- vagy fogfájásra hivatkozva kimentve magam. Udvariatlan voltam, akár voltak látogatóink, akár nem. Még csak nem is feleltem, ha üzent értem! Vajon hogyan vélekedett rólam a többi ember? Néhányan bizonyára odáig is elmerészkedtek, hogy bíráljanak engem: „Ez a Jamagucsi is egy százéves aszályt[1] vett el!” vagy „Jamagucsi felesége a leghitványabb nő!”
Ha akkoriban a férjem azt mondja, elválik tőlem, gondolkodás nélkül elmentem volna, és szemet hunyva a saját hibáim felett, valami ilyen magyarázatot találtam volna: „Ha az istenek ilyen szerencsétlen sorsot mértek rám, nem tehetek semmit. Tégy, amit akarsz, én azt az utat követem, amit kijelöltek számomra, és ha a dolgok rosszul sülnek el, hát úgy lesz. Ha jóra fordulnak, az pedig az istenek akarata.” Most már beleborzadok, amikor eszembe jut, mi lett akkoriban belőlem. Hála az isteneknek, a férjem nem szánta rá magát erre a végzetes lépésre, hogy elváljon tőlem, és valamiért úgy döntött, maga mellett tart. Nem tudom, az is lehet, azt gondolta, ahelyett hogy lángoló dühében egyszerűen elválna tőlem, jobban tud majd kínozni, ha arra kényszerít, hogy örökre a börtönében maradjak. De most, mikor már nincs bennem keserűség, különösen nem a férjemmel szemben, hogy így megértettem a dolgokat, tudom: nem lennék ilyen boldog most, ha nem megyek keresztül mindezen. Most, mikor visszanézek, már tudom, hogy senki sem akar bántani, még Haja, a szolgálólány sem, aki sebes léptekkel és hetykén tárta a hibáimat a világ elé, de még Kacu sem, a szakács, aki csak arra volt jó, hogy visszabeszéljen nekem. Mindketten a jótevőim. Ma már csak kiváló cselédek vesznek körül, és csak a bókjaikat hallom, még ha hazudnak is, hogy egy úrnő sem bánik olyan jól a cselédjeivel, mint én. Hogy ez így van, csak azért lehet, mert rájöttem: a lányok pocsék munkája nem más, mint a saját szívem tükre. E világon nincs semmi gonosztevő, aki ok nélkül gyötörné az embereket, még az istenek sem küldenek nyomorúságot az emberre, akik nem velejükig romlottak. Mindezt azért mondom, mert még egy olyan semmirekellő is, mint én, aki oktalanul vezette az életét, de akinek a szíve tiszta maradt, még én is részesülhettem ebben a csodálatos ajándékban, az én imádnivaló gyermekemben.
Mikor készültem megszülni őt, még köd vett körül. Úgy tűnt, ez a köd sosem fog feloszlani. De amikor először felsírt, a testemet elöntötte a szeretet és a csodálat, és bár még méltatlankodtam a sorsom miatt, ha valaki elvette volna őt tőlem, odahagyom a makacsságom és megtiltom, hogy bárki is megérintse. Csak az enyém, hozzám tartozik! Elhalmoztam az öleléseimmel.
Először a gyermekem mutatta meg, hogy a férjem és én ugyanúgy gondolkodunk. Amikor megöleltem vagy megcsókoltam, ilyeneket mondtam: „Nem apáé vagy. Anyáé vagy egyedül! Még ha anya el is megy, nem hagy itt magadra. Anyáé vagy.” A gyermek csak mosolygott, mintha értette volna, és arra gondoltam, ez a vidám, imádni való kisfiú egyáltalán nem olyan, mint a kegyetlen szívű apja. Eldöntöttem, hogy a gyermek az enyém, de amikor a férjem hazatért valahonnan és látszott az arcán, hogy gondterhelt, leült a kicsi párnája mellé és bizonytalan kézzel felemelt egy szélforgót vagy megrázott egy csörgőt. Megtörölte sötét arcát, mintha attól félne, könnyezni kezd és azt mondta: „Itthon egyedül ez a gyermek az, aki fel tud vidítani engem.” Amikor ezt néztem, félve, hogy a kicsi sírni fog vagy megijed, rájöttem, a gyermek ugyanúgy nevet a férjemre, mint rám szokott. Egyszer a férjem, ujjaival morzsolgatva a szakállát, ezt mondta:
„Hát nem imádni való ez a gyerek?”
„Dehogynem.” feleltem.
„Ez esetben te is az vagy.” mondta vidáman, ami teljesen elütött a jellemétől. Hangosan felnevetett, és ekkor félreérthetetlenül hasonlított a gyermekre. Milyen aranyos! Hogy tudtam ennyi időn át gyűlölni a férjemet?! Ha kedves vagyok vele, ő is az velem. Azt mondják, a gyermekek a legjobb tanítók, hát, nekem a gyermekem tanított meg az életről mindent, ami fontos. Ez a kisgyermek, aki még csak beszélni sem tud.

[1]    Utalás a japán mondásra: A rossz feleség olyan, mint a százéves aszály.

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már elkezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség is.)

Nyeste Zsolt fordítása

(A fordító  a fordítás ideje alatt Babits-ösztöndíjban részesült.)

AZ UTOLSÓ PRÓFÉTA

A halhatatlanságért drágán meg kell fizetni: életünkben többször is meg kell halnunk érte.
Nietzsche

Tisztázatlanok a feltűnésmentes misztikus, Metvali és az istentagadó filozófusóriás közti barátság kialakulásának körülményei. 1882 késő őszén járunk. Ciprust sűrű köd övezi. Nietzsche egészségügyi állapota romlik. Fejfájásai elviselhetetlenek. Nietzsche mégis erőt vesz magán, és bizonytalan kézírással feljegyzi mandzsettájára: „Ez többé nem fejfájás. Ez egy tojáshéjagy az izzó vaskoponya kellős közepén.” De esze ágában sincs elhajózni Toszkánába. Vagy Szicíliára. Ott vannak Wagner kémei. Sehová sem megy Ciprusról, amíg Wagner életben van. Lehet, hogy már meg is halt – a döntés megszületett – csak a hírek lassan terjednek. Amíg nem érkezik meg a hír, Famagustában marad. Legjobb lenne, ha, az ottomán hagyományoknak megfelelően, Wagner sózott feje érkezne a címére.
A Nietzsche egészségére ártalmas köd a mevlevik kolostorában, nem messze a filozófus lakóhelyétől, a derviseknek gyógyír. Metvali a bűn allegóriájaként példálózik vele. „Famagusta a lélek – regéli a sejk. – A köd a bűn. Honnan származik a köd, dervisek? A vízből, amely elöntötte a földet. A víz pedig nem más, gyermekeim, mint az élvezetek összessége. A föld, tudjátok meg, a test. Miért párolog el a víz? A föld felületének melegségétől. Honnan a testmeleg? Onnan, derviseim, hogy nem őrződött meg belül, a szív öblén, hanem az élvezetek csábítására kifelé igyekszik. Emiatt a szív üres és hideg marad. És köd lesz. A köd meggátolja, hogy lássuk a lelket. És ami még rosszabb, a köd maga magát is eltakarja. Ki látott már valaha is ködöt? A ködben csak azt látjuk, hogy semmit sem látunk. Emiatt, dervisek, az ember az eszével gondol rátalálni a helyes útra. Minek folytán mindörökre elvész.” És tovább szövi Metvali: „Az ember kör, aki körül az élvezetek máglyája lángol. Az ember lelke hangya. Hová meneküljön a hangya, hogy megvédje magát a forróságtól? A kör kellős közepébe: oda, ahol a legtávolabbra lesz a máglyától.”
Metvali és a filozófus Nietzschének a Famagusta közelében levő cipruserdőben tett sétája során találkoznak először. Nietzsche fennhangon, olykor vulgárisan vitatkozik önmagával, amikor véletlenül (vajon véletlenül-e?) feltűnik a sejk. Nietzsche alsónadrágban és ingben, még inkább abban a nevetséges egyrészes cowboyalsóneműben, amelynek négyzet alakú nyílás van a fenekén, jár sétálni, úgyhogy, mandzsetta hiányában, írásos feljegyzések nélkül maradunk a vita témájáról és folyamatáról. Metvali egy szót sem tud németül. Mégis minden világos előtte. Tapasztalt lélekkalauzként felismeri a lelki állapotokat; ezúttal szörnyű sebet lát. A szóáradat csupán a sebből fakadó genny. Mindeközben egy különlegességre is felfigyel. „A nyelvtanító lelkét – jegyzi fel később – soha korábban nem látott pokoli máglya vette körül, amilyet eladdig soha nem láttam. És olyannyira távol volt a középponttól, hogy a középpont egyáltalán nem is derengett. A Tanító lelke azonban nem élvezetekre, hanem elképzelhetetlen kínokra áhítozott.”
A misztikum mindig előnyben van a pszichoanalízissel szemben. Metvalinak elegendő egy futólagos pillantás, hogy megállapítsa azt, amit a pszichoanalízisnek sohasem fog sikerülni: Nietzsche valójában szenvedni akar. Minden cselekedetének és stratégiájának egyetlen célja: minél több szenvedést termelni; megakadályozni a szenvedések elkerülésének lehetőségét; bezárni minden ajtót, amely az élvezetek csalóka kertjébe vezet. A pszichoanalízis fényében ez őrület, legjobb esetben mazochizmus; a miszticizmus tükrében azonban ez reálpolitika. Tapasztalataink arra okítanak bennünket, hogy az élvezetek mindig valamiféle illúzión alapszanak; egyedül a szenvedés az, ami valószerű az életünkben. A pszichoanalízis ellenben azt tartja, hogy a dolog fordítva áll. De a pszichoanalízis az intellektusra, a pletykára és a voyeurizmusra alapszik, és a ködben tévelyeg.
Persze semmi sem ilyen egyszerű. Alighogy elhinnénk, megfejtettük a szfinx mosolyának titkát, megváltoztatja arckifejezését. Nietzsche, akinek célja a szenvedés, azzal tölti életét, hogy örökösen fájdalmakra, idegességre, fejfájásra, rossz emésztésre, környezete értetlenkedésére panaszkodik, Sigmund Freud pedig – akinek a vezetékneve egyben a tudományos credója[1] is, és aki az élvezetet népszerűsíti – állkapocsdaganatban szenvedve hosszú éveken át sztoikusan tűri a szörnyű kínokat. Ami azt a szfinxet nyelvöltésre késztető gondolatot ébreszti bennünk, hogy minden ember egyszerre magasztos és jelentéktelen. Metvali sejktől sem áll távol ez a gondolat. De azért tisztes távolságra tartja magát tőle. Tudja, hogy a gondolat értékét tartóssága szabja meg. Ha mesterséges úton, akár emlékezéssel, akár, ami még rosszabb, lejegyzésével hosszabbítjuk meg időtartamát, leromboljuk magának a gondolkodásnak az ázsióját. Metvali mindeközben azzal is tisztában van, hogy az északról érkezett Tanító nagyra tartja a gondolatokat. Hogy téves rögzültségek miatt abban a meggyőződésben él, a gondolatok halmozása a bölcsességet gyarapítja a világon. Holott szinte mindenki látja, hogy a bölcsesség fogyatkozóban van. És hogy ez úgyszintén téveszme. „A Tanító gondja – folytatja feljegyzését Metvali – a naivitása. Hisz a nyelvekben, végtére is ez a hivatása; azt gondolja, hogy egy nyelv jobb lehet az embereknél, akikhez tartozik, és a nyelv eszközével szeretné jobbá tenni őket. Szelleme azonban, az igazságos és könyörületes Allah akaratánál fogva, túlszárnyalja az emberi beszédet. Csak a Zűrzavar előtti nyelvvel fejezhetné ki magát, ha az lehetséges lenne.”
A misztikus és a nihilista találkozásai folytatódnak. Nietzsche nagyra becsüli az iszlámot. A legtökéletesebb vallásnak tartja, egyetlen fogyatékossággal: az istenhittel. Vonzónak találja az iszlám józanságot, a mértéktartást a megnyilatkozásokban, a más vallásokra oly jellemző pátosz és melodrámai mozzanatok hiányát. Különösen lenyűgözi a nők eltakarásának szokása. „A misztérium – jegyzi fel mandzsettájára – ily módon a felszínen marad, és lehetővé teszi, hogy a kendő magánszféráján belül a nő elérje az abszolút szabadságot. Mennyire más, mint a nyugati nőknél, akiknél az őszinteség és a szabadság a felszínen van, a misztérium pedig odabenn.” Igazi nietzschei módon még tovább megy, hangsúlyozva, hogy a férfiaknak is el kellene fedniük az arcukat. Sehogy sem megy a fejébe, hogyan alakulhatott ki, hogy a többé-kevésbé egyforma seggüket az emberek elfedik, arcukat pedig, az individualitás lenyomatait, mindenki előtt szégyentelenül feltárják.
„Miért kotnyeleskedik bele az Isten minden vallásba? – kérdi Nietzsche Metvalitól egyik sétájuk alkalmával. – Szálljon átok fejemre, de egy hit magáért a hitért, olyan hit, amelyet semmiféle haszonelvűség nem motivál, sokkal kedvesebb lenne ezeknél a leendő erőviszonyok hozadékára alapozott, kommercializált vallásosságoknál. Ez nem is vallás. Ez politika. Pontosabban politikai gazdaságtan.”
Nietzsche zavarodottságra és indulatos reakcióra számít. De a miszticizmus nem ugyanaz, mint a protestantizmus, amely a hit hiányát fanatizmussal pótolja. Misztikusokra jellemző módon Metvali úgy tartja, hogy a semmi a legpontosabb terminus, amelyet Istent említve használhatunk, anélkül, hogy közben szentségtörést követnénk el. Egyáltalán nem érti Nietzschét: tökéletes elképzeléssel rendelkezik Istenről, mégsem hisz. Undorodik az élvezetektől, de állandóan új élvezetre sóvárog. Szüntelenül böjtöl, és közben gyomorrontásra panaszkodik.
„Nincsen vallás Isten nélkül – válaszolja Metvali. – Azért, mert Isten nélkül, áldott legyen az Ő neve, világ sincs és ember sincs. Tévedsz, amikor az istenfélő embereket haszonelvűséggel vádolod. Miközben Jákob lajtorjáján felfelé kapaszkodunk, a matematika nagyon is hasznunkra van. Nem várhatod el – te pedig éppen ezt teszed –, hogy Isten ide jöjjön, és elmagyarázza saját indokoltságát, bár szívesen megtenné. Szaid al-Dzsurdzsáni azt mondja, hogy a nagy és dicsőséges Allah mást sem tesz, mint hogy az utolsó semmirekellő előtt térdepel, könyörögve neki, fogadja el az üdvösséget. Tudnod kell, hogy ez a világ a semmiből keletkezett. És hogy többnyire semmi is. Isten nem jelenhet meg a semmiségben. A semmiségnek kell felemelkednie Istenhez.”
„Megértem, hogy nem akar megjelenni. Én is megalázva érzem magam, ha emberek közé kell mennem. De miért esik nehezére egyetlen szót is szólnia?” – erősködik Nietzsche.
„Isten szüntelenül beszél – mondja Metvali. – Csak nem halljuk szavát a zajtól, amelyet csapunk. A beszélgetésektől, amelyeket folytatunk. A daloktól, amelyeket éneklünk. Ha a világ egyetlenegy pillanatra elcsendesedne, nemcsak hogy mindnyájan meghallanánk, hanem látnánk is.”
„Akkor miért nem adta meg nekem, hogy a légballonom felszálljon?”
„Azért, mert olyan kevélység kerített volna tőle hatalmába, hogy végül restelltél volna megbolondulni.”
Nietzsche időnként ellátogat a kolostorba. El van ragadtatva a mevlevi dervisek misztikus táncától. A transzban pörgő legények látványától. Ebben az elragadtatásban Freud később, rá jellemző módon, a homoszexualitás elemeit fedezi majd fel. Minden bizonnyal – a sajátjait. Nietzsche intuitívan érzi, hogy itt valami természetfeletti zajlik, valami sokkal szédületesebb, mint amilyen a hőlégballonnal való repülés lehet, olyasvalami, ami a táncolók előtt kitárja azokat az ajtókat, amelyek őelőtte zárva vannak. Pontosabban, amelyeket ő zárt be maga mögött. „Ez a tánc a nem muzulmánok részére is engedélyezett?” – kérdi Nietzsche. „Természetesen! Engedélyezett mindenkinek, aki táncolni szeretne.” „Én is táncolhatnék?” Metvali most már kissé óvatosabb; a mevlevik tánca a mennyei magasságokat és a pokol bugyrait is magában foglalja. „Erre a kérdésre csak te adhatsz választ. Én csupán annyit tehetek, hogy némi magyarázatot és útmutatást nyújtok.” „Beszélj, beszélj!” – sürgeti Nietzsche. Metvali látja, hogy nagy igyekezetében a filozófus elért ahhoz a ponthoz, ahonnan már lehetetlen visszafordulni. Remény azonban mindig van. „Mint tudod – kezdi Metvali az okítást –, a Föld nagy gyorsasággal forog nyugatról keletre. Mi ezt nem érezzük, mert megszoktuk már, de ez a forgás olyan szédülést okoz, amitől a hegyeket és a házakat mozdulatlanoknak látjuk. Ez a szédülés az illúzió lendítőkereke. Emlékezz vissza…”
Nietzsche képtelen türtőztetni magát. A logika forog veszélyben. Félbeszakítja az okítást. „Ti, muzulmánok – mondja –, azt állítjátok, hogy a Föld egy sík lap, amelyet négy óriásteknőc visz a hátán, most meg azt mondod, hogy forog, ami azt jelenti, hogy gömb alakú.” „Így van – válaszolja Metvali –, hisszük azt, hogy a Föld sík lap, amelyet négy teknősbéka hord. De forog! Innen ered az illúzió, hogy gömb alakú. Éppen ezt akartam elmondani neked… Idézd csak fel, hogy a gyorsan mozgó tárgyak milyen homályosak, ködben úsznak. A Föld pedig sokkal gyorsabban forog maga körül, mint bármi a felületén. Ilyen körülmények között hogyan láthatunk bármit is bizonyosan?”
„Létezik valami stabil és mozdulatlan?”
„Persze, hogy létezik. Isten az állandó mozdulatlanság állapotában leledzik. Ezért mozgathat mindent.”
Nietzsche az akció embere. Az agilis XIX. század tipikus képviselője. Egyáltalán nem tetszik neki a mozdulatlan Isten eszméje. A lustálkodó Istené. A társadalmilag nem tevékeny Isten képzete. De úgy okoskodik: tanítsa csak meg őt Metvali a tánc fortélyaira; miután a magasságokba lendült, a teológiai finomságoknak már úgysem lesz semmi jelentőségük. Végtére maguk a teológusok is azon a véleményen vannak, hogy a teológia csak egy bárka, amellyel át kell kelni a folyón, s aztán minél előbb el kell felejteni.
„A misztikus tánc értelme – folytatja Metvali – egyetlen szóban összefoglalható: legombolyítás! Tánc közben mi, dervisek a Föld forgásával ellentétes irányban keringünk. Bizonyos értelemben szédüléssel semlegesítjük a szédülést. Tudatunk olyan akár egy selyemguriga. Míg le nem gombolyítod a gurigát, nem láthatod milyen hosszú a szövet. Miután ezt elérted – kinek gyorsan sikerül, kinek sohasem –, a test jobbra, a világ pedig balra megy…”
„És akkor?” – firtatja Nietzsche.
„Akkor látni fogod – mondja Metvali. – Ha meglátod.”
Nietzsche semmit sem fog látni. Legalábbis semmi jót nem. Néhány perdülés után rettenetes szédülés fogja el. És egy felettébb kellemetlen érzés, amitől a léggömbrepülésre való felkészülés alatt is tartott; olyan érzés, mintha szétporladna a semmiben, és ezúttal még elmés gondolatok tűzijátéka sem marad utána. Nietzsche megpróbálkozik még egyszer, ezúttal nietzschei bajusszal az orra alatt; de ugyanazzal az eredménnyel jár – és feladja. Valahogy túl hamar. Igaz, rájön, hogy a látható világ mennyire ingatag képződmény; néhány körforgás után máris úgy hullámzik, mint a hajó a viharban. A szédülés itt egyféle tengeri betegség. Ő azonban nem meri folytatni tovább. Így van ez! Nem lehet valaki egyszerre a nácizmus alapítója – bármennyire öntudatlanul és bármennyire saját akarata ellenére – és az isteni energiák megtekintésének érdemesültje. Ki tudja, milyen eredménnyel jár, ha valamilyen oknál fogva annak az energiának az egyharmadát, amit arra fecsérelt, hogy Lou Salomé közelébe férkőzzön, erre fordítja. Mert ha egyszer feltámad, Nietzsche állhatatossága valódi szörnyeteg. Ő azonban, úgy tűnik, képtelen bármit is tenni a saját javára. Most már teljesen tisztában van ezzel. Beletörődött, hogy nem marad belőle más, csak Freud groteszk karikatúrája, Lou Salomé hazugságai, néhány retusált fotográfia és számos csoportfelvétel, amelyeken idővel egyre több senkiházi bukkan fel, akik az ő jelenlétével igyekeznek megmenekülni a felejtés elől.
Még az álbajusz is túléli.
Ha már így van, gondolja, legjobban teszi, ha átengedi magát a földi élvezeteknek. Most, amikor meg kell tennie a döntő lépést a pusztulás felé, ismét a régi Nietzschévé vedlik, fellengzős melankolikus, gyengélkedő Dionüszosz, hiperaktív nyomorék. A misztikus hangulatú kolostorból egyenesen a kuplerájba megy. White Baker útleírásának tanúsága szerint a higiéniai állapotok Famagustában a XIX. század végén enyhén szólva nagyon rosszak. Modern szabványokkal mérve – gyalázatosak. A szifilisz, virtuálisan, újra forgalomba került. Ismét Freud munkaasztalán található. Figyelembe kell venni azonban azt is, hogy a higiéniai állapotok abban az időben Európában sem kifogástalanok. Az A város a történelemben című művében Lewis Mumford azt írja, hogy paradox módon rosszabbak, mint a középkor végén. Léggömbök, zeppelinek, evolúcióelmélet, szabadságmozgalmak – mindez elfedi a párizsi, londoni és berlini előkelő szalonokban terjengő savanykás szagot. A fényképek nem bűzlenek, de az objektivitásnak tartozunk egy megjegyzéssel: a kopottas öltözék, az ápolatlan és zsíros haj, az adott korban készült fotográfiákon és dagerrotípiákon domináló szürkeség nem az anyagfáradás, az elhasználódás és szétmállás következményei; a felvételeken látható emberek egész egyszerűen ilyenek voltak. Ideálok és a romanticizmus igézetében nem sokat törődtek külalakjukkal. Vagy Elisabeth Förster-Nietzsche nem ejtette el, hogy Lou Salomé nyolc éven keresztül nem fürdött? Még ha az állítás kétharmadát a húg rosszindulatú túlzásaként el is vetjük, aminek célja minél rosszabb fényben feltüntetni azt a nőt, aki az orránál fogva vezeti Elisabeth fivérét, akkor is marad hétszáz nap, amelyek alatt a szentpétervári némber mentesítette magát a fürdőszoba áldásaitól. Lehet találgatni, mekkora mértékben kerülték a mosdóvizet a famagustai bordélyokban dolgozó hölgyek.
Ezeken a helyeken ópiumot is szívnak. Rejtély marad, vajon Nietzsche alámerült-e „a mákgubó nedvének csalárd világába”, ahogyan Nietzsche egyik költő kortársa nevezi az áfiumot. De miért is ne? Mi mást tehetne a bordélyházban? Freudnak igaza van: Nietzsche impotens. Néhány ugyanannyira kínos és sikertelen próbálkozás után, mint amikor dervis szeretett volna lenni, Nietzsche letesz ama szándékáról, hogy kéjelgés által érje el a transzcendenciát. Ennek ellenére továbbra is mindennapos vendég a bordélyban. Az egykedvű örömlányoknak egyik este egy szuszra elmondott apokrif történetet feltételezhetően a narkotikum ihlette. A kuplerájbeli jövendölés Aziznak – az összes Cipruson tevékenykedő titkosszolgálat megbízottjának – köszönhetően maradt fenn napjainkig. Aziz a besúgással és kémkedéssel keresett pénzt nőkre és ópiumra költi. De még ilyenkor sem feledkezik meg a munkáról. Nietzsche hagyatékában nincs meg a szöveg. A mandzsettaarchívumban sincsenek feljegyzések. Titokzatos módon fennmarad azonban a jóslat, jelentéktelen változtatásokkal és a védikus hagyománynak tulajdonítva, Julius Evola Lázadás a modern világ ellen című könyvében.

Az utolsó idők járnak, ó, famagustai örömlányok,
Amelyekben a gyengék és a kirekesztettek zsarnokoskodnak majd az emberek felett.
Ők lesznek a világ urai, és erőszakos természetükkel uralkodnak majd a földön.
Magukhoz ragadják alattvalóik javait, annak ellenére, hogy hatalmuk korlátozott lesz, legtöbbjük gyorsan felemelkedik és lehanyatlik.
Életük rövid lesz, vágyaik kielégíthetetlenek, s nem ismerik majd a könyörületességet.
A földművesek elfelejtik a földet, a mesteremberek elvetik mesterségüket, a katonák, ahelyett, hogy védelmeznék az alattvalókat, gyilkolni és bántalmazni fogják őket. A belső egészség és a saját természetnek megfelelő törvény napról napra fogyatkoznak, mígnem a világ teljesen megromlik.
Csak a javak jelentenek majd rangot.
Templom helyett az emberek bordélyokba járnak majd.
Zarándoklat helyett portyázni mennek.
A gyengeség ezerszer könyörtelenebbül uralkodik majd a világ felett, mint ahogyan az erő uralkodott.
Az istenek helyett az emberek a gazdagok előtt fognak hajbókolni, a gazdagok pedig megalázásoknak teszik ki őket.
Mégis, mindenki azt gondolja majd, hogy egyenrangúak az istenekkel, és sohasem éltek még náluk jobb emberek.
A nők nem engedelmeskednek majd férjük parancsainak és utasításainak. Hűtlenek, sóvárgók, illetlenek és hazugok lesznek.
S minden újabb nemzedék ezerszer rosszabb lesz az előzőnél.
Az angol királyt le kell önteni kátránnyal, tollban meghempergetni és karóba húzni.

Leöntés kátránnyal, tollban meghempergetés, karóba húzás! Mindez arra utal, hogy az utolsó sor szerzője Aziz, aki azért egészítette ki a szöveget, hogy hangsúlyozza Nietzsche felforgató hajlamát, s egyúttal növelje jelentése díját. Nem vált be az angoloknál, akik kémügyletekben nem tűrik meg a fantasztikumot és az improvizációt. Ezt bizonyítja a kormányzósági levéltárban található, „felségsértés” miatt 1882 novemberében Aziz ellen kimondott és végrehajtott ítélet is. Huszonöt botütés deresre húzva! Ennek következtében, minden világos ok nélkül, Nietzsche hírhedt könyörületességi válságai egyikébe kerül; mindenáron meg akarja menteni Azizt. Úgy látszik, képtelen ellenállni a szükségletnek, hogy minden pillanatban legyen egy eszményképe. A tetves tolvaj, besúgó és csaló Aziz máról holnapra Wagner helyébe lép. Igaz, nincs valami nagy különbség kettejük között: Richard annyiban különb Aziznál, hogy nem tetves és tud zongorázni. Nietzsche a kormányzóságra megy, írásos nyilatkozattal, miszerint igenis ő mondta azt, hogy az angol királyt le kell önteni kátránnyal, tollban meghempergetni és karóba húzni. Követeli, hogy a besúgóra kirótt botozást vonják vissza és osszák rá. Sir Alister Bengleby tudja, hogy Nietzsche sohasem mondana ilyet. De azt nem érti, hogy a filozófus miért akarja magára vállalni a felelősséget, amit ő, Bengleby, akkor sem fogadna el, ha Nietzsche valóban felségsértést követett volna el. Egy dolog az, amikor a sértést egy csóró famagustai mondja; és egészen más, amikor egy világhírű író teszi, még ha tiszta őrült is. Magas politikáról van szó. Az angol titkosszolgálat, amely nyilván a világ legjobbja, mindenhová elér fülével és csápjaival; minden irányban és dimenzióban terjeszkedik. A jövőből sürgönyök érkeznek, arra figyelmeztetve, hogy a filozófus vallomása esetleges elfogadásának messzeható következményei lennének a nemzetközi kapcsolatokra. Hogy időt nyerjen, és el tudja dönteni, mihez kezdjen Nietzschével, akinek feldúltságában hol a keze, hol a füle, hol az álbajusza esik le, Sir Alister végtelenül hosszú időre elnyújtja a tea felszolgálását. Olyan hosszúra, hogy már maga is kezdi gésának érezni magát. Ez a kifogástalan gentleman közben megpróbálja összeválogatni hozzá a szavakat, hogy azt sulykolja vendégének, a kupleráj, amelyben állítólag a sértő szóra ragadtatta magát, nem Famagustában van. Még csak nem is Cipruson. Az a bizonyos nyilvánosház magánterületen található, amelynek pontos helyét – hogyha nem lenne delíriumban – csak ő tudná meghatározni. De nincsenek kerülő utak. Az egyetlen módja annak, hogy megmondja azt, amit tudtára szeretne adni, ha kimondja: „Ember, te hallucinálsz!” Sir Alister azonban túlságosan jól nevelt, hogy ezt kiejtse a száján. Végül feladja. Rájön, a türelem a legjobb módja, hogy kievickéljen a kellemetlen helyzetből.
A teát kortyolgatva hallgatja a filozófus tirádáit. Előbb-utóbb Nietzschének minden végtagja lehullik, és az majd elhallgattatja.
Nietzsche belátja, hogy szokványos úton semmit sem tehet Azizért. Ezért az előző inkarnációi genealógiai ágára hivatkozik. „Nagyon fontos tudnia – avatja be Sir Alistert –, hogy én annak idején VIII. Henrik voltam. Vagy VI. Henrik. Nem vagyok biztos benne, melyik. Mindig összekeverem a kivégzett feleségek számát a Henrik név előtt álló sorszámmal. Tudom, hogy ön lojális a jelenlegi királyhoz. Tiszteletben tartom lojalitását. Hűségét azonban a múltra is ki kellene terjesztenie. Mert ha a királyságnak nincs tekintélye a múltban, a jövőben sem lesz. Hogyha ön valóban meggyőződéses royalista, a szívére és az eszére hallgat, és futni hagy egy ártatlan embert. Én pedig állok rendelkezésére. Velem azt tesz, amit akar.” Ráeszmélve, hogy túlzásba esett, feláll, átnyújtja névjegykártyáját, kimérten, poroszosan, meghajol Sir Alister előtt, fürgén elhagyja a kormányzóság épületét, és egykettőre belevész a sűrű ködbe.
„Ha még egyszer alá kell írnom – töpreng Nietzsche a ködben bolyongva –, Friedrich Wilhelm Nietzsche VIII.-ként fogok aláírni.”
Azonban, mint kiderül, nem túlzott.
Kifejezetten tehetséges őrült. – Sir Alister ezekkel a szavakkal írja le Nietzschét a számos Huxley egyikéhez írt levelében. – Megkockáztatom az állítást, hogy tehetsége egyszerűen megköveteli az őrület bizonyos fokát. Olyan ez, mint a fémkohászat. Ahhoz, hogy egy tonna rezet nyerjünk, kénytelenek vagyunk ezer meg ezer tonna rézércet kibányászni. Ennek analógiájára, csak hatalmas mennyiségű nyers őrültség feldolgozásával jutunk el a bölcsességhez. A jelenre korlátozódó lojalitás felvetéséről komolyan el kell gondolkodni. A király intézménye kontinuitást követel meg; ez, egyébként, a királyság értelme. A múltbéli koronás fők iránti hűtlenség aláássa a jelenlegi uralkodó iránti hűséget és megkérdőjelezi a leendő uralkodók iránti lojalitást…
Egy hajszál választott el attól, hogy engedjek Nietzsche úr kérésének, bocsánatot kérjek a jelentéktelen besúgótól és megparancsoljam, hogy botozzák meg helyette őt.
Nietzsche úgyszintén levelet ír.

Lou, Ariadném,

nem árulhatom el, hol vagyok, amíg meg nem hal Wagner. Elég, ha annyit tudsz, hogy egy szigeten vagyok a Földközi-tengeren. Remekül szórakozom, de alig dolgozom valamit. Írásaim valószínűleg gyűlölnek hanyagságom miatt. De ha csak lustaságról lenne szó! Az este, például, nyilvánosházban voltam, csábos lányok közt. Az előző napot valamiféle muzulmán kolostorban töltöttem, dervisek társaságában, fakírtechnikákat igyekeztem elsajátítani, de eszméletemet vesztettem. Szörnyű, de legalább biztonságban vagyok. Remélem, hogy te is jól vagy. Még mindig szűz vagy, egyetlenem?

Soha egyetlen est alatt ennyi minden nem íródott még Famagustában. Iszmáil Metvali, teveszőrpokrócba takarózva, bambuszvesszővel rója a Nietzschének szentelt kalligrafikus sorokat:
„…Lehet, hogy a nyelvtanító az utolsó próféta, akit a kortársak nem ismernek fel, aki az ítélet napja előtt érkezik, ahogyan azt Kamal Muszavi tanítja, a nagy és könyörületes Allah magasztalja őt. Mert meg vagyon írva: »Értetlenül fog beszélni, mindenki azt gondolja majd róla, hogy őrült. Jóslata azonban nem a szavaiban rejlik, hanem élete lesz a jövendölés. És kigúnyolják majd, de kénytelenek lesznek a világgal együtt átélni mindazt, amit ő is átélt. Minden, ami megtörténik vele, a világgal is meg fog történni. És ahogyan ő hal meg, úgy végzi majd a világ is.«”

Fordította: Sándor Zoltán

[1] Freud németül örömöt jelent.

(Részlet a Napkút Kiadó gondozásában megjelent regényből)

Teára hívtam az elnököt. Azt válaszolta:
„Az identitásod szellemével vagyok gondban,
inkább ne felejtsd el rakd fel a térdvédőid, göröngyös ám az út.”

Egy csillogó 2002-es Rhetoric-kal jött, fehér bőrülésen
és ez bizony nem túlzás:
a fekete büszkeség nem több ennél a kocsinál.

A büszkeség az akácok árnyékában röppen fel
az ágyon a legyek sárga vadásztekintete les feléd.
Egy fajhoz tartozni, oly vad ez a büszkeség.

Thabo hallgat, rövid erőpróba: ki nyer?
Ritkán, ki elsőnek szólal meg.

Thabo, mondanám, pontosabban: Miszter M.
Szabadjegyed,’ mondhatnánk BMW-nek, „Grand Prix”-nek
eljátszottad és a következménye mi lehet
a teóriákhoz képest?
BMW Z3, takarékoskodni, ugyan!
és az embereid? állandó helyük van a napos oldalon
és száguldoznak a kibaszott – jó márkájú kocsikban,
aki mer, az nyer,
de ki mer ma?
és ki nyer ma?

Azt mondta: ”Akkor jutunk tovább, ha a vásárlók
ereje felduzzad.
Mondjuk ki őszintén: A fekete
csak szinonimája a csúfolásnak,
a casch a nemzet megmentője.
Vagyis a te felszabadítás teóriáddal mehetsz a fenébe.”
Ez a tudatosság, ugye! … Lesem megszületését:
Volvó – m, Audi – m!!!
A gát szakad, a rohadt életbe,
a fővárost ellepik a nincstelenek,
az összkerékmeghajtású munkaerő!
Te is angolszász volnál,
mikor a dudád nyomod
szitkozódol,
ajtód eltorlaszolod
vörös hangyák, egyre többen
lepik el az elkobzott nincseket
a nincstelenek nincsét.

Már túl késő,
hát , jószerencsét!

Egy egészséges, bátor bordélynemzet atyja vagy.
Nagybátyád Amerika majd átlátogat
Nagynénéd Európa megszövi lágy, szép kereskedelmét
mert ez rád hasonlít
(kivéve az autódat)
Nénikénk Ázsia, ki mindig oly messze volt
kap az idilli alkalmon,sebet ejt a szeméthalmon.

A hatalmasok megvédenek, és mindegy ki vagy,
a nevük Mercedes, vagy Jaguár.
Aktivista voltam, ezért mások felszabadulhattak
és te majd kiszolgálod őket, hisz nagy veszély nincs már.

Hirtelen felém fordul:
Volt valaha sikeres fekete, ti fehérek csak levizeltétek őket
a rohadt életbe, lépj egyet vissza 
ahonnan a fajtád jött, oda.

Nocsak! Most akkor én fehér vagyok!
te a származásom a szememre hányod.
Ugyan kérlek, ne szórakozz velem, mert…

… bennem összegyűlt ez a háromszáz esztendős határtalan vásár:
Talán a lócsiszárok, nyájak elhajtói, a gének medencéjében
összekeveredett nedvek, a történelmek is cserélődtek, a változó iskolák
a felföldi csaták, Ashantik.
Sok sikert hát, a kísérletedhez és zárd be az istálló ajtaját
vágtat a történelem, a vissza sem fütyülhető csorda, a látóhatáron por,
a múlt eseményei, játékai
és a saját múltunk romjain üldögélünk
és most keveredünk bele.
Egyetlen, amit örököltünk, az Élet!
Ez a jóvátétel nekünk, ezért hallatjuk hangunkat.

Számomra nem létezik egy korábbi-mindenben jobb-kor
annak örülök, ha azt mondhatom, valamikor már
minden jót, all right.

A harmadik lépés után kínos a hallgatás:
túl sok volna már az „Elittel” a tárgyalás
ő már köhécsel és húzódozik
Ez van, egy el sem kezdett tárgyalás be sem fejeződik.

Az ablakomon nézem a napnyugtát. 
Jo’burg Korház, Krematórium, a kémények fekete csíkja,
égett vér, égett ruhák, felszáll a füst, az égbolt izzó parázs.

Egyedül hörpintem ki a teám, és a tealevelekből jósolnám a jövőt.

A legjobb esetben,
a legjobb esetben ez egy puzzle
egy darabka, mi nem illik sehova
ez a meg nem írt könyv.
Egy vége nincs történet
aminek nincs rése.

Legyen béke.

Tálas Angéla nyersfordítása

Gágyor Péter fordítása

Tanulmány Nietzsche ciprusi tartózkodásáról

(Részlet a Napkút Kiadó gondozásában megjelent regényből)

DIOSZKUROSZOK: SZTÁLIN ÉS NIETZSCHE

Luther, ez a lehetetlen csuhás „lehetetlenségéből” fakadó okoknál fogva rombolta le és – következésképp! – építette föl újra az egyházat…
Ecce Homo

Az igazság az, hogy egyes szerzők jobbak saját könyveiknél, de ez csak azért lehetséges, mert azok a könyvek nem is könyvek.
Proust

A gyűlölet, amely férfiak és nők vegyes csoportját titkos Nietzsche-ellenes társaságba egyesítette, a kezdeti rajongásból alakult ki. Az összeesküvők csoportjának létrejöttéhez és tevékenységéhez maga Nietzsche is sokban hozzájárult. A titkos társaság tulajdonképpen paranoiájának a megtestesülése. Szenvedésének a kommercializációja. A tőzsde nyelvén szólva, részvénycsomagja körülbelül a hatvan százalékát teszi ki a minőségi misztifikációk gyártására szakosodott vállalat alaptőkéjének. Ádámhoz hasonlóan, aki sok-sok emberi lénnyé hullik szét, Nietzsche a kisajátítók aljas szándékaival megszentségtelenített „Nietzschék” sokaságára bomlik. A Nietzsche-egész elvész a tomboló individualitások partikularizmusában. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk róla, betekintést kell nyernünk az összeesküvők életébe és cselekedeteibe. Mára már mind meghaltak; csupán Nietzsche szétzúzott portréjának darabkái maradtak utánuk.
Az igazsághoz vezető út időben és térben messzire vezet bennünket; egészen a tbiliszii papneveldébe, ahol Joszif Visszarionovics Dzsugasvili fiatal papnövendékre bukkanunk, ahogyan gyertyafénynél, a tanterv szerint előírt Erényszeretet helyett, szenvedélyesen, úgy, ahogy csak a grúzok képesek, a Zarathustrát olvassa. Dzsugasvili, a későbbi Sztálin, a Nietzsche-követő, aki betiltja majd Nietzsche könyveinek a nyomtatását Oroszországban. És mindeközben, rá jellemzően, végtelenül pimasz módon, haláláig Nietzsche bajuszának a lehető leghűségesebb másolatát fogja viselni. Mások vagy borotválkoznak vagy szakállat növesztenek, hogy elrejtőzzenek. Sztálin nem. Történelmi távlatból nézve ma már világos, hogy Sztálin Friedrich Nietzsche filozófiájának a megtestesülése. Nietzsche szava Sztálin lett. Sztálin valójában megfordított Nietzsche. Nietzsche az, aki szenved, Sztálin az, aki szenvedést okoz. Nietzschét szétfeszítik a belső küzdelmek, a pszichikai bizonytalanság, az üldözési mánia és a paranoia; Sztálin mindennek az ellentéte: nyugodt, mint egy imádkozásba merült pravoszláv szerzetes, ő a belső küzdelmeket, bizonytalanságot, üldözési mániát és paranoiát externalizálja. Kihelyezi őket oda, ahol a helyük – a tömegek közé. Beteljesülni látszik tehát Metvali jövendölése: Sztálin mindent megtesz, hogy a világ, vagy legalábbis annak jobbik fele megjárja azt a poklot, amelyet Nietzsche is megjárt.
Ebben a korban, amikor azok a dolgok, amelyeknek össze kellene tartozniuk, szétválnak egymástól, azok pedig, amelyeknek el kellene választódniuk, egyesülnek, Sztálin az istentagadás egyik jelképének számít, holott mélységesen vallásos. Nincsenek megbízható adataink a papneveldében töltött éveiről – Sztálin személyiségének fejlődése szempontjából különösen fontos időszak ez. Mint minden misztikus, ő sem bizalmas senkivel; a hallgatás áthatolhatatlan falával veszi körül magát; hosszú és szigorú böjtöket tart, amitől a mosolya titokzatosabb lesz, mint Mona Lisáé. Iskolatársai ritka vallomásaiból mindenesetre tudjuk, hogy mélységesen elégedetlen a vallással, amely jövedelmező üzletté vált, ellustult, hájat növesztett és viszolyog a kereszténység lényegétől: az üldöztetésektől, a vértanúságtól és a világ összes bajától. Felismeri, hogy a kereszténységet csakis ateizmussal lehet megmenteni; küldetése pedig nem más, mint egyesíteni azt, amit a kor szelleme erőszakosan különválasztott egymástól: a vallásosságot és az ateizmust. Ugyanannak a pénzérmének – más-más névértékű – két oldala. Sok félreértés az avers és a revers árfolyamának különbségéből ered. Dzsugasvili szerint az ateisták az istenfélelem sója; ha nem lenne a tagadásuk, Isten elfelejtődne. Vagy Voltaire Istenét – az órást – tennék a helyébe. Vagy valami Télapóra hasonlatos abszurd kreatúrát. Istennek azonban élő Istennek kell lennie.
Az ateizmus visszaadja neki az életét.
Dzsugasvili nem vesztegeti az időt. A bibliai és patrisztikai szimbólumokkal teli Zahar Grigorian Melkianc[1] álnév alatt lefordítja a Zarathustrát oroszról grúz nyelvre. Osztogatja a könyvet iskolatársainak és ismerőseinek; olvasóköröket szervez, amelyeken az elolvasottakat megvitatják. E ténykedésével sok bajt idéz a fejére. A XIX. század végi Tbiliszi nem az a hely, ahol a nihilista filozófia népszerűsítését jó szemmel nézik. Néhányszor börtönbe kerül és megverik. De mi ez egy formálódó übermenschnek? Semmi! Arra sem érdemes, hogy életrajzában említést tegyenek róla! Személyesen ő maga parancsolja meg, hogy Nietzsche olvasását, fordítását és minden egyéb ezzel kapcsolatos adatot töröljenek a hivatalos változatból. Ezzel kétszeres hasznot ér el: elhárítja a dicsvágy úton-útfélen előadódó csapdáját; később meg elkerüli a példamutatást. Ha említés esne arról, hogy Sztálin olvasta Nietzschét, követőinek milliói a könyvtárakba rohannak, és olvasni kezdenek. Nietzsche olvasása pedig olyan, akár a pestis. Villámgyorsan terjed. Jobb Nietzschét zárolni. Mindössze néhány példány, egyéni használatra.
A tömegeknek Gorkij és Katajev is megteszik.
Még évekkel azelőtt, hogy Moszkvába megy és az OK(b)P legszűkebb vezetőségének a tagja lesz, Joszif Visszarionovics Dzsugasvili előtt világos, mi a tennivalója. Tudja, hogy a régi rendszer bárminemű helyreállítása halálra van ítélve. Hogy a látóhatáron felderengő nyugtalanító események a világ megváltására irányuló isteni terv részét képezik. Teljesen tisztában van azzal, hogy a megváltáshoz a megtisztító tűzön keresztül vezet az út. Hogy a történelem folyamatának megváltoztatása csak olajat önt erre a tűzre. Ellentétben Nietzsche általi testvérével, a holdkóros Adolf Hitlerrel, aki arra szánja magát, hogy megvalósítsa Richard Wagner, „a zene Cagliostrója” morbid képzelgéseit, neki nem áll szándékában rekonstruálni a mitológiai világokat. Dehogyis! Az ő elképzelése, hogy megfossza a világot bárminemű tartalomtól. Mint ahogyan a misztikus tudatából el kell tüntetni minden képzetet, hogy az üresség isteni energiával telitődjön, ugyanúgy az emberi közösségeket is fel kell szabadítani a pszichikai projekciók alól, hogy megismerjék az Isten nélküli valóság rettenetét.
Sztálin – felvette már acélos becenevét – még Tbilisziben felvázolja projekttervét, amelyet az elkövetkezendő években nagy, bár iszonyatos hatásfokkal valósít meg. Számítása egyszerű: a szekularizációval mélységesen korrumpálódott összes vallási intézményt szekularizált intézményekkel váltja fel; az Isten nélkül maradt tömegek, vörös zászlókat lengetve, a megváltás helyére sietnek, ott pedig majd lesben állva vár rájuk az Isten. Nem akarnak gyónni? Rendben! Kapnak egy KGB-t, és kénytelenek lesznek. Bár a többség magától is megteszi. A szükséglet, hogy másokkal megosszuk titkainkat, mélyen az emberi pszichében gyökerezik. Ezt Ausztriában és Németországban is felfedezték. A pszichoanalízis mozgalma virágzik. Mi más azonban a pszichoanalízis, mint az a lyuk, amelyet nem is olyan rég még a muzsikok a földbe ástak, és abba mondtak el mindent, ami a lelküket nyomta. Semmi haszna. Kivéve a pszichoanalitikus személyes hasznát. És a muzsikét! A kulákét, úgyszintén. Koba pedig gyűlöli az egyéni haszonszerzést. Továbbá: az önvádaskodás gyógyító gyakorlata szinte teljesen kihalt a kolostorokban, a világi emberekről nem is szólva. Erőszakkal kell az emberekre rátukmálni. És, akárcsak a kereszténység hajnalán, okvetlenül nyilvános eseményként. Az etika szigorú diszkrécióra kötelezi a pszichoanalitikusokat. A lyukak, természetszerűen, nem beszélnek. A népbíróságok azonban nem szenvednek efféle gyengeségektől. Mindenkinek, aki elébük kerül, esélyt adnak rá, hogy hamut szórjon a fejére. A forma legyen szekularizált. Vallják be, például, hogy angol kémek. Ezzel mindent beismertek! Mindenki tudja, hogy az angol kémek fajtalankodók, irigyek, iszákosok, falánkak, kapzsik és gyűlölködők.
Az önzés úgyszintén terjed. A társadalom atomizált, töpreng Sztálin. Mindenki csak önmagáért él, legfeljebb a családjáért. Vajon megfelelő ez a légkör a megváltáshoz? Persze, hogy nem. Az államnak segítenie kell. Kollektivnoe hozjajstvo, kolhoz – létezik az együttélés megerősítésének jobb módja? Nem létezik! Legalábbis az emberi fejlettségnek ezen a szintjén. Ő, Sztálin, pedig nem fog nevetséges becenevekkel díszelegni, mint amilyenek a „Duce” meg a „Führer”; őt úgy fogják hívni hálatelten: hazjain – Gazda.
Hosszú út vezet azonban víziója megvalósításához. Ez az út bizonyos értelemben a Golgotája, amit neki, Sztálinnak, végig kell járnia, mit sem törődve az áldozatokkal. Kezdeményezésének legnagyobb ellenzői a barátai. A Politbüró tagjai. Sokan közülük őszinte meggyőződésből olyan társadalmat szeretnének teremteni, amitől Koba irtózik: az igazságosság, az egyenlőség és a jólét társadalmát. Az ilyen társadalom tízszer rosszabb a cárinál, amelyet Koba a lelke mélyéből megvet. „Adj nekik igazságosságot, egyenlőséget, áramot és bőséges ennivalót – spekulál Sztálin –, és teljesen megfeledkeznek Istenről. Egy napon meg felfedezhetik a halhatatlanság titkát. Lehetővé tehetik a szervek regenerációját. Az önreprodukciót. Nem, és százszor is – nem. Az ilyenekkel le kell számolnom.”
Ez persze nem olyan könnyű. Tapasztalt forradalmárokról van szó. Különös emberfajtáról. Agyafúrt, minden hájjal megkent emberekről. A legkörmönfontabb közülük pedig Vlagyimir Iljics Lenin. Ő is Nietzsche filozófiájából merít ihletet. Sokkal alaposabban Sztálinnál, mert a német nyelv ismeretében a Zarathustrát eredetiben olvassa. És alkalma nyílt személyesen is megismerkedni a szerzővel egy svájci gyógyfürdőben. Nietzsche nem tett rá különösebb benyomást. „Joszif Visszarionovics – magyarázza Lenin –, Friedrich Nietzsche dekadens, vagy még annál is rosszabb. Hogy sikerült neki néhány impozáns könyvet írnia, azt az ereiben csörgedező lengyel vérnek köszönheti. Ő azonban többnyire mégiscsak német. Tehát: javíthatatlan misztikus és fantaszta. A németek lényegében kollektív hallucináció termékei. Ha nem lenne szigorú katonás rend, ami mindezt összetartja, Németország egy pillanat alatt szertefoszlana, mint egy rossz álom. Egy napon, bízzunk benne, hogy minél hamarabb, a világforradalom végleg véget vet ennek a lidércnek, és – a Párt éber figyelme alatt – megteremti az igazi németeket és az igazi Németországot.” („Ha Isten is úgy akarja!” – mondja magában Sztálin.) „Nietzschétől azt kell átvenni, ami hasznos a Forradalom ügyének; a többit el kell vetnünk. A filozófiát meg kell tartani, Nietzschét mint Nietzschét el kell pusztítani. Kérem, Joszif Visszarionovics, egy olyan emberről van szó, aki megengedi, hogy legjobb barátjának és példaképének a felesége a fenekét ostorozza. Olyan emberről van szó, aki zavarodottságában lovakat csókolgat. Olyan emberről van szó, aki egyáltalán nem nőtt fel saját könyveihez.”
Nem lesz könnyű Leninnel. A forradalomba vetett hite olyan szilárd, mint Pál Krisztusba vetett hite. Oly mértékben a materializmus megszállottja, hogy végül kővé változik. A Lenin halála utáni boncolás megerősítette Sztálin feltételezését: az októberi forradalom megkonstruálójának agya a meszesedés következtében egyetlen mészmasszává változott. Azonfelül, hogy személyiségének 90 százaléka élettelen természeti jellegű, ami adott körülmények között nem is hiányosság, egyéb gyengeséggel nem rendelkezik. A blaszfémia szentje! Alig eszik valamit! A vodkába bele sem kóstol! Nős, igen! De Lou Salomével és Carl Andreasszal ellentétben a házastársi életet nem gyakorolja. Bár a nyilvánosság előtt úgy viselkedik, mintha gyakorolná. Nagyezsda Krupszkaja csak párttárs. Valaki, aki teát főz, megszerkeszti a cikkeket és a beszédeket, inget vasal, és akivel társalogni lehet magányos forradalmi éjszakákon. Mire lehet menni egy ilyen emberrel?! Ha egyáltalán ember, nem pedig szofisztikált forradalmi masina, hogy még az osztályellenség gyilkolászásában sem talál semmi örömet.
Egyébként Nietzsche életének egyes aspektusai tekintetében Lenin elvtársnak teljesen igaza van. Amint leteszi a ceruzát, Nietzsche kulákká változik. Vajon nem rémiszti meg a párizsi kommün és a német proletariátus küzdelme? Munkaasztalánál a harc, a háború, a forrongás szószolója, de pszichotikus állapotba süllyed, he netán egy utcai verekedést lát. Sztálin azonban nem ért egyet Vlagyimir Iljiccsel Nietzsche megsemmisítése tekintetében: ez túlságosan radikális! És túlságosan nihilista! Végső soron a forradalom sem semmisít meg egy népet, hogy egy újabb, osztálytudatosabb népet teremtsen, hanem kitartó munkával – egy kis elektrifikációval, egy kis politikai tevékenységgel, egy kis veréssel – megneveli és átalakítja. Hasonlóan kell tenni Nietzschével is. Neki egy pszichikai forradalomra van szüksége, egy lelki vörös októberre, ami megszabadítja valamennyi gyengeségétől. És kicsoda Nietzsche gyengeségek nélkül, ha nem ő, Sztálin?! Ez a dialektika! Így halad az evolúció: az alacsonyabb formák magasabb formákba mennek át, megtartva közben mindazt, ami az alacsonyabban életrevaló és pozitív volt. A történelmi logika azt diktálja, hogy Nietzsche lépjen át egy magasabb formába, nem veszítve nietzscheiségéből semmit, miközben egészségre, magas posztra és világhírnévre tesz szert. A legfontosabb és a legvalóságosabb – a bajusz és a filozófia – halhatatlanná vált; egy megviselt test maradt csupán, amely azért esedezik, hogy megszabaduljon az elviselhetetlen fájdalmaktól.
Ritka szabad perceiben Joszif Visszarionovics Nietzsche sztálinizálásán dolgozik. Óriási munka! Mennyi sok mitológiai hordalék, mennyi, Wagner által a filozófus pszichéjében teremtődött üresség – ezt mind-mind Sztálinnal kell kitölteni! Nagy összevisszaság. Hosszú, nehéz feladat, majdhogynem mint a Fehér-tengeri Csatorna későbbi kiépítése – és ugyannyira fontos is. Nietzsche sztálinizálása mellett Sztálin párhuzamosan buzgólkodik Nietzsche nietzschétlenítésén is. Megteheti! A Szovjetunió összes nyersanyagforrása a rendelkezésére áll. Lenin elvtárs épp hogy csak túlélte a merényletet; lábadozik, de valahogy parciálisan. Biológiailag él, dobog a szíve, lélegzik, de az agya teljesen megkövesedett. Képtelen gondolkodni. De miért is tenne ilyet? Ő is áttért egy magasabb formába, sztálinizálódott, Koba az, immár, aki mindkettejük helyett gondolkodik. Nagyezsda Krupszkaja erőtlen lépéseket tesz Sztálin megfékezésére. Sztálin a Kremlbe hívatja, és nyíltan, elvtársian, a legjobb kommunista modorban figyelmezteti: „Krupszkaja elvtársnő, amennyiben nem hagyja abba az ármánykodást, kénytelen leszek önt félretenni és lecserélni. Új Nagyezda Krupszkaját találni a maga helyére. Egy fiatalabbat és odaadóbbat a forradalom ügyének. Mars kifelé!”
Honnan például a pénz Malwida von Meysenbugnak a római házra, nyári lakra a tengeren és Toszkánában, morfiumra, szeretőkre és pezsgőre? Könyvei valóban jól kitaláltak, igazi remekművek, de még nem íródtak meg és nem jövedelmeznek. A jövedelmet a szovjet nagykövet hozza. És vele együtt az utasításokat is. Nietzsche meghalt, maga is megtett mindent ezért, most még a róla alkotott képet kell a kor kívánalmaihoz alakítani. Sztálin ezt a feladatot a szikofanták piszkos fantáziájára bízza.
Az igazi Nietzsche, Nietzsche, aki áttért a pravoszláv vallásra, ellenben magára ölti Sztálin képét és új nevet vesz fel. Idő múltán az alakok egyre inkább összeolvadnak. Nietzsche felélénkült, szárnyakat kapott, dioszkurosza masszív testfelépítésének köszönhetően megerősödött. Joszif Visszarionovics jóvoltából immár zavartalanul élvezheti az alkoholt, a jó ételt, még a dohányt is. Nem egészen elégedett a szexuális életével; Koba ugyanis aszkéta – de hát semmi sem tökéletes ezen a világon.
Nietzsche tehát élvezi megérdemelt szabadságát. Joszif Visszarionovics számára azonban nincs pihenés. Fáradhatatlanul dolgozik néhány nagy horderejű elképzelésen, melyek közül a legfontosabb a nyílt társadalom kiépítése. Egyelőre szocialistának hívják; korai lenne még a nyílt terminus használatára. És kezdetben – zártnak kell lennie! Sztálin ideális államának a koncepciója végtelenül misztikus, részben a Kínai Császárság belső felépítésének alapos tanulmányozása, részben pedig Platón Államának és Ágoston Civitas Dei című művének elemzése ihlette. Mindhárom autoritás ugyanarra az egy dologra mutat rá: a békesség és a fejlődés csak abban az esetben lehetséges, ha a földi dolgok szimbolikusan a mennyei harmónia mintájára szerveződnek. A kínai Ming-tang doktrínája azt tanítja, hogy a központ a legfontosabb tényező a belső és a külső összhangra a császárságban. Világos és szilárd központ nélkül periféria sincs. A központot a cár testesíti meg. Hogyha a cár, központként, nem stabil egyéniség – mit lehet várni az alattvalóktól?! Van azonban itt egy bökkenő. Nemrég öltek meg egy cárt. És valahogy a titulus is anakronisztikus! A periféria biztonsága érdekében Sztálin Az Emberiség Legnagyobb Zsenije titulus mellett dönt. Ami egyébként igaz is. Most, miután Nietzsche, Lenin és Ő, szétválaszthatatlanul egyesültek a forradalmi hármasságban, ki más viselhetné ezt a titulust?
A második princípium, amit a kínai doktrínából elfogad, a titokzatosság szabályos elosztásának elve.
A tannal összhangban az, ami az égben történik, titok marad az emberek előtt a földön; ehhez hasonlóan a cárt is mint központi személyiséget titok kell hogy övezze. Ebből következik még, hogy a központ titokzatossága szükségszerűen a periféria nyilvánosságához vezet. Ha pedig nem vezet, akkor az állami erőszak eszközeivel kell elérni a nyilvánosságot. Az alattvalók között semmilyen titoknak nem szabad lennie, mert csak azt rejtegetik, ami szégyenteljes, veszélyes és tiltott. Sztálin szó szerint átülteti az életbe ezt a doktrínát. Így gondolkodik: titkai csak Istennek, Isten földi intézőjének és a titkos szolgálatnak lehetnek! A titkosság demokratizálódása megengedhetetlen. A titkolódzás bizonyos értelemben a többpártrendszernél is rosszabb, ami viszont a politikai élet nyilvánvaló széthullásával egyenlő. Ahol titkolóznak, ott titkos társaságok, összeesküvések, csalárdság, képmutatás és egyéb gonoszságok uralkodnak. A dolgozó embereknek, az embereknek általában, titkokra nincs szükségük. Csak megkeserítik az életüket. Megterhelik lelkiismeretüket. Ezért hát tiltottak lesznek. Sztálin humanista ideálja egy olyan társadalom kiépítése, ahol az utolsó semmirekellő is nyilvános személy lesz. Az államnak pedig kolostorrá kell válnia. A föld szárazföldének hatodát elfoglaló szerzetesi testvériséggé. Kezdetnek. Később, ha Isten is úgy akarja, a világ többi részét is áttéríti a pravoszláv vallásra.
Sztálin titkos mottója a következőképpen hangzik: nincs az a szenvedés, ami nem léleknemesítő, és nincs az az élvezet, ami ne lenne káros. Az, amit Nyugaton „demokráciának” és „liberalizmusnak” hívnak, csak államideológiai szintre emelt hedonizmus. Ez pedig velejéig helytelen. Nietzschére hagyatkozhat. Az übermenschnek, az embernek általában két választási lehetősége van: vagy a kolostor, vagy a hadsereg. Az összes többi dekadencia. Pusztulás. Elkorcsosulás. És ha már így áll a dolog, akkor az államot két részre kell osztani: egy megakolostorra és egy univerzális kaszárnyára. Egy másik nietzscheánusnak, a Németországban éppen diadalútjára lépő Adolf Hitlernek, hasonló elképzelései vannak. De valahogyan katolikusak. Protestánsok. Partikulárisak. Ahelyett, hogy egy államon belül mindannyian együttesen szenvednének a közösségért és ki-ki magáért, Hitler úgy véli, hogy a teendőket meg kell osztani, és mások helyett is a zsidóknak kell szenvedniük. Ez az elképzelés vonzó a széles néptömegek számára, éppen ezért veszélyes is. Sztálin feketefedelű noteszébe, amelybe az elkövetkezendő eseményeket írja be, a következőket jegyzi fel:
„Hitlert – megölni! Németországot felosztani!
Két Németország kisebb veszély, mint egy.”
Ám ő és Nietzsche (ebben a sorrendben) obstrukcióba ütköznek saját soraikban. Vannak a Politbüróban, a központi bizottságban, és mindenütt máshol olyan elvtársak, akik felületesen fogják fel Sztálin projektumát, és holmi jóléti társadalom létrejöttén dolgoznak lelkesen, ami színtiszta eretnekség. Vagy talán még annál is rosszabb. Harmadik Római Birodalom helyett Szodomát és Gomorát szeretnének; az Égi Jeruzsálem helyett – Bábelt! Nem veti a szemükre Koba az ateizmust! Dehogyis! A hit olyan, akár az öltözet: ha kívülről hordják, szétfeslik, elszakad, ronggyá változik. Az őszinte ateista istenfélőbb a vallásosságukkal hivalkodóknál. Ami zavarja náluk, az – a politeizmus! Fogékonyságuk a mágiára. Meggyőződése, hogy az ilyenektől meg kell szabadulnia. Mi más lenne a NEP, mint kísérlet arra, hogy a kolostort bordélyházzá változtassák. A kolostornak, ebből kifolyólag az államnak is, mindörökre hűnek kell maradnia a szegénységi fogadalomhoz, a lemondáshoz a javak gyarapításáról és a szakadatlan gyónáshoz. Az ilyen elemektől, mert mi mások ezek, mint elemek, egyszerűen meg kell szabadulnia. Sorra egytől egyig. Mégpedig oly módon, hogy saját maguk végezzenek egymással, az ő kezükön száradjon a vér.
Az ő dolga egyedül az, hogy – az enciklopédia szerkesztőbizottságának segítségével – egyenként törölje őket az élők könyvéből.
A megkerülhetetlen Poliviosz Seitanisz, kerülő utakon, számos közvetítőn keresztül, küldi el válaszát levelemre, amelyben eligazítást kértem tőle a Friedrich Nietzsche személyével való visszaélésekkel kapcsolatban – különös tekintettel Sztálinra – a filozófus halálát követően.
A szerző külön kérésére alább saját megfogalmazásban egyszerűsítve levele tartalma.
Nietzschének, vagy legalábbis a legjobb részének, feltétlenül Oroszországban kellett végeznie. Ami Oroszország a geopolitikában, az Nietzsche az antropológiában. Ha megnézitek Moszkvát, olyan mintha Őt pillantották volna meg. Hasznavehetetlen tágasság! Határtalan szűkösség! Kínzó vágy az önpusztításra! Hajlam a minden lehetséges határ meghaladására! Mivel hogy sohasem élt igazából, Nietzsche igazából meg sem halhat. Mi több, azt mondanám, hogy kimagasló követőivel való szimbiotikus kapcsolatban lévő egzisztenciája valóságosabb evilági életénél. Metvali sejknek teljesen igaza van: Nietzsche mikrokozmikus mintája az utóbbi idők összes folyományának. Az Antikrisztus – Isten óvjon bennünket minden blaszfémiától – valamiféle Keresztelő Szent Jánosa! Itt még Salomé sem hiányzik! Számításaim szerint Sztálin körülbelül Nietzsche 52 százalékát abszorbeálta. Nem mindig a saját hasznára. Sztálin az Sztálin! Nietzsche meg Nietzsche! Sohasem alacsonyodna le odáig, hogy politikával foglalkozzon. Főleg nem forradalommal. A forradalmakhoz azonban éppen azok járulnak hozzá a legjobban, akik viszolyognak tőlük. Vegyük például Sztálin paranoiáját. Egyáltalán nem jellemző Joszif Visszarionovicsra. Tulajdonképpen Nietzsche paranoiájáról van szó. Ezúttal azonban kifelé irányul. Ahogyan a környezet pusztította Nietzschét, úgy pusztítja most Nietzsche, médiumnak felhasználva Sztálint, a környezetet.
Mi több, Sztálint és Hitlert is eszközként használva, Nietzsche meg akarja semmisíteni a világot, amely megsemmisítette őt. Hitler összehasonlíthatatlanul kevesebb Nietzsche-szubsztanciával rendelkezik; alig 18 százaléknyival. És bár felfegyverzettségben és a technikai felszereltség terén fölényben van, kénytelen elveszíteni a háborút. Sztálin, ahogyan a győzteshez illik, természetes halállal hal meg. Felmerül azonban a kérdés, mi lesz Nietzschével? Hová tűnik? Hol talál menedéket?
Nietzsche egy misztikus folyamat által millió, több tíz-, több százmillió csapnivaló Nietzschébe multiplikálódik, befészkeli magát a modern emberek pszichéjébe, akik a legtöbb esetben nem is tudnak róla, mégis következetesen valóra váltják filozófiáját: kizárólag azt teszik, amit az akaratuk diktál nekik. Most már teljesen világos a dolog. A tizenkilencedik század egészen a második világháború végéig tart. És az apokalipszis első pecsétjének feltörésével végződik: a berlini fal lebontásával és a Szovjetunió bukásával.[2] Nietzsche életével összevetve, az ezután következő időszak ikertestvére annak az időszaknak, amelyet Nietzsche őrültségben töltött.
A világ végre térdre hullt és pofán csókolta a nyáladzó lovat.

Fordította: Sándor Zoltán

[1] Gurdzsijev Sztálin pszeudokommunizmusát a pszeudonim elemzésével értelmezi. „A Zahar egyértelműen Zakariás prófétára vonatkozik, a Grigorian a nüsszai Gergely kora bizánci teológusra és misztikusra, a Melkianc pedig alig leplezett változata a héber melek szónak, ami királyt jelent.”

[2] Egy kutatás szerint, amelyet az Oblique folyóirat közölt, a berlini fal elhelyezkedése hajszálpontosan megegyezik Nietzschének itt-tartózkodása alatt a városban tett kora esti sétái útvonalával. A 155 kilométeres táv (amilyen hosszú az építmény) valakinek hosszúnak tűnhet a sétához. De vajon Nietzsche nem a túlzás mestere? Bennünket azonban most valami egészen más érdekel. Mekkora mértékben és mily módon vette ki a részét a fal felépítésében? Mennyiben járult hozzá a lebontásához? Látszólag bármennyire is távol áll a témától, mindezt aprólékosan ki kell vizsgálni. Mert nincs egyetlen jelentősebb vállalkozás sem a XX. században – lehet szó filozófiáról, irodalomról, aeronautikáról vagy architektúráról –, amelyhez Nietzschének valamilyen módon ne lenne köze. Egyébként Seitanisz megjegyzése is a fal lebontásáról, mint „a kinyilatkoztatás első pecsétjének feltöréséről”, közvetlenül hősünkre mint a világvége egyik meghatározó egyéniségére irányítja a figyelmet. Az apokalipszis hősére! A bomlás Von Clausewitzára. Semmi kétség afelől, hogy a filozófusnak igenis köze van a berlini fal körüli eseményekhez. Filozófiai értelemben ugyanis a második világháború, amelyet követően felépült a fal, nem más, mint a Nietzsche-követők és a Descartes-követők fegyveres összetűzése; nagyhatalmi érdekek, történelmi ellenszenvek, ideológiai különbözőségek – mindez csak a felszín, amely alatt két szembenálló filozófiai koncepció háborúja zajlik. Két összeegyezhetetlen életfelfogás. Az egyik oldalon vannak azok, akik alig várják, hogy a lövészárkokba kerüljenek. A másikon pedig azok, akik csatába készülve sajgó szívvel hagyják oda a mindennapok kényelmét, és ríkató búcsújeleneteket rendeznek a vasútállomásokon, sokadszorra is bizonyítván, hogy a giccs a legszörnyűbb háborúnál is rosszabb. Hogy valójában a giccs minden háború okozója. Az előbbiek eszmékért harcolnak – kétségtelenül értelmetlen eszmékért, de eszmékért –, az utóbbiak pedig gyáván küzdenek hasonlóan értelmetlen, valami kis haszon jegyében építgetett egzisztenciájuk folytathatásáért. És hogy az abszurdum teljes legyen, mindig megnyerik a háborúkat. Mégis legyőzöttek maradnak! Mert a háború lényege nem a győzelem vagy a vereség, hanem a harc.

Nem lelek békét, bár nem harcolok.
Fázom, s éget remény és félelem.
Széllel szállok, de nem emelkedem;
Enyém minden, bár nincstelen vagyok.
Nem tart, nem ereszt, bezár, mint rabot,
nem szökhetek, bár nem fog semmi sem,
élni nem hagy, s meghagyja életem,
de esélyt csak a haláltól kapok.
Vakon látok, némán is hallanak.
Pusztulást vágyok és új életet.
Gyűlölöm magam, mert mást szeretek.
Nevetek, mert fáj, s a kín jóllakat.
Egyszerre vet meg a halál, s az élet,
ez a harc jár a vágyam istenének.

Szabó Eszter fordítása