Címke: műfordítás

Bernart de Ventadorn: Szép nézni erdőre-bokorra

Bernard De Ventadorn
Bel me’s can eu vei la brolha
 
Szép nézni erdőre-bokorra,
kizöldül újra fa s bokor,
a lombos ág alatt dalolva
a madár szerelmet dalol,
és abból kél a fájdalom,
és öröm fut a fájdalomba,
szerelmem, ha akaratomra
vágyik, ahogy én akarom.
 
Akarom, ám gőgje hatalma
lesújt, s bennem ily hatalom
feléje nincs. Bár úgy fogadna,
ahogy én őt elfogadom!
A többi asszonyt elhagyom
érte; Isten vesztem ne hagyja!
Tegye, hogy szívében foganva
szerelmét magamba fogom.
 
Fogom magamba, s tart bezárva;
a börtönömön ő a zár;
igaztalanul ér a vádja,
őt inkább illetné a vád:
ő a hibás, de megbocsát
a szívem, s újra megbocsátja;
mert szép és jó minden hibája,
tudom, jók benne a hibák.
 
Hibái jók — ez adományra
könyörgök még egy adományt:
a szám minden böjtje hiába,
csókja gyógyítná a hiányt.
De ily nagy díjat ő nem ád,
bár nagylelkű a díjadásra.
S belévág az ember szavába,
kiforgatja minden szavát.
 
Szavát forgatja felcserélve,
de nem fordul el, s nem cserél
a szívem vágya mást fölébe:
hűségesen vágyom felé,
de nem sóhajt szerelmemért,
s hiába sóhajtozom érte:
hatalmas szépségére nézve
tudom, szemem halálba néz.
 
Nézem halálom, s a remény
elhagy, s el az öröm reménye,
de jó vagyok a szenvedésre;
tűrök, s megtart a szenvedély.
 
Ford.: Horváth Viktor

Li Ho költeményei

Csjü Csjüangnak és Jang Csing-Csinnek írtam, mikor elhagytam a várost

 

Lázas fű és sötétlő ég,
tízezer mérföld tavasz.
Búcsúzom s egy jelre várok,
csodára, mely ittmaraszt.
Hanok kardja, nem repülsz el?
Mért hagysz cserben engemet?
Nem vagyok szikla, csak homok,
mi a szélben elpereg…

 

Adjátok át öcsémnek a verset

 

Majd három éve hagytam el öcsémet,
de tíz nap múlva otthon voltam megint.
Ma éjjel jó bort tölthetünk kupánkba
és várnak itthon megsárgult könyveink.
Sok kínt és bajt átvészeltem, de élek,
az szentigaz, hogy csőstül jön a végzet,
ezért ne jósoltass, ne vesd a kockát,
üres mindegyik lapja bárhogy nézed…

 

Amikor először foglaltam el a szertartásfelügyelői posztot, otthonomra gondoltam, a hegyekben, Csang-Kuban

Lovak nyoma már nem látszik a porban,
a hivatalban nincs egy szolgám sem.
A rizs magában fő a serpenyőben,
a jujubavirág tavaszt üzen.
Családi címerem a falon, szemben,
turbán kígyózik körbe fejemen.
Levélhordó kutyám küldöm futárként.
Beteg vándormadár most megpihen.
Lezárt agyagkorsómban gyógytea,
és bambuszháncs takar egy korsó bort.
Nincs jobb, mint csónakázni holdvilágnál…
De ki tud felhőn átevezni, mondd?!

Herczeg Ferenc fordításai

Michal Habaj: Levél az építtetőnek

(List developerovi)

tisztelt beruházó,
amint épp észrevetted,
ez a boríték
egy levelet rejt,
nem pedig töltényhüvelyt.

mivel nincs fegyvertartásim,
az ehhez hasonló gesztusok
úgyis csak szimbolikus jelleggel bírnának.
én viszont az akció híve vagyok,
a közvetett beavatkozásé, ha lehet,
akárcsak te magad,
aki megkeseríted az én,

a polgártársaim és az egész városunk életét.

felszólítalak ezért,
a Koliba1 Rezidencia projekt
építési munkálatainak
azonnali leállítására.

ellenkező esetben
számíts a legrosszabbra:

az egészen konkrét fogalmak
és tények értelmezésének
finom eltolódásaira:

béke, fájdalom, élet, halál.

az én költészeti projektem
pirkadatkor veszi kezdetét,
az első madárcsicsergéssel,
még a darugépek első mozdulatai,
a kalapácsütések, gyaluk és fúrógépek
felmorajlása előtt.

kérlek keresd ki az alábbi neveket a google-n:
Villon, Byron, Baudelaire, Rimbaud, Lautrémont,
Whitman, Marinetti, Majakovszkij, Tzara, Breton,

Habaj

most már érted, hogy mire gondolok, amikor
a jó és a rossz
a szeretet és a gyűlölet
az élet és a halál
relativitásáról beszélek.

szeretném látni szemeidben
az igazság tudatának kitágulását.
ez csak egy pillanat, de örökre szól.

ez a költészet előjoga:

a te betonépítményedtől eltérően
sosem veszíti el az érdeklődést,
éber, mint a ragadozó madár,
míg meg nem szerzi zsákmányát.

sosem leszel többé biztonságban
a verstől
mely neked íródott.

nem éled túl ezt a verset,
az építményeid sem élik túl,
neved a porba vész.

ez a vers megtalál,
élve vagy holtan,
a Bahamákon vagy a Cipruson,
csőddel vagy anélkül.

de ne félj,
a jóslat és az ítélet
ideje csak jóval azután jön el,
hogy a darugépek hosszú nyaka utolsót fordul,
a földgyaluk rekviemet énekelnek,
a kalapácsok pedig beütik az utolsó szeget a koporsóba.
a billentyűzettel játszom
míg te keményen dolgozol.

az elején volt a szó: szarházi,
a végén pedig a vers,
köszönöm az inspirációt,
ó beruházó, ó építtető, múzsa.

az isten útjai kifürkészhetetlenek,
mondtam neked:
a jó és a rossz relatív.

és ez a vers?
ez csak az isteni tudatnak,
az egyetemes bölcsességének,
és világűr központi intelligenciájának megnyilvánulása.
ma az én dühöm útját kövezi,
holnap a te alázatodét, amikor majd

reggel felkelsz, szétosztod vagyonodat,
beállsz egy kolostorba, s imával ajkadon
zenged majd az öröklét dicsőségét.

most már tudod, hogy csak óvni akartalak:

ugyanolyan Buddha vagy, mint én.

na látod:
beruházó vagy,
múzsa vagy,
buddha vagy,

s mindezt a versemnek köszönheted.

most viszont már halott vagy
és nincs más hátra,
újra kell születned.

a reménytelenség bárdjaként kísérlek,
óvakodj a rezidenciák festményeitől,
a gyönyörű nőktől, drága italoktól,
épp ellenkezőleg,
figyelmedet irányítsd erre a
költeményre.
a kapui előtted nyitva állnak,
elég csak belépni
és a legfelső emeletről leugrani.

gyere,
fehér lepellel takarlak le,
fehér papírlappal,
s rajta a verssel,
mely idáig elvezetett.

ez egy véres beruházás volt,
rászolgált a megváltásra.

 

 

1 A kolibai parkerdő a Kis-Kárpátok pozsonyi részét képezi, a lakók egyik kedvelt turisztikai célpontja, bár az utóbbi évtizedek offenzív urbanizációjának köszönhetően egyre inkább az újgazdagok lakóparkjává alakul át.

 

Pierre de Ronsard: Szonett Helennek (Sonnets pour Hélèn)

Ha öreg lesz kegyed, és gyertyafény alatt
a tűznél szövöget, vagy bontja fonalát,
szól  – s így idézgeti bús költője dalát -:
Ronsard-om ünnepelt, mint ifjú, szép tavaszt.

Nem lesz olyan cseléd, ki meghallhatja azt;
szolgája álmodik, félig sincs ideát;
talán fel sem riad, hallva a vén imát,
mely önt dicséri csak: halhatatlan malaszt.

A föld alatt leszek, mint csont nélküli fantom,
és lombos mirtuszok takarják be az álmom,
míg ön tán elmereng, a hunyt tüzet kotorva,

bánva szerelmemet, és konok büszkeségét.
Éljen! Higgyen nekem, holnapra várni vétség.
Szedjük hát életünk rózsáit most csokorba.

Wágner Eszter fordítása

imgres

Roman Honet költeményei

DAL A VISSZATÉRÉSRÖL AZ EGÉSZRŐL ÉS A RÉSZEKRŐL

reánk a visszatekintő szemek múló időből néznek,
olykor nyissátok fel szemetek.
visszarémlik a száj is, megszólal – önmagáról beszél.
a múlt sosem egész, ami megmarad az néhány rész
nézed a részeket, a libegő szitakötőket a rét felett
egy kézmozdulat – kezedhez gyász tapad
így válik múlttá a jelen. A múlt a holtak szemét
felnyitja, kezeket is ad a megboldogultra
egy időre
és mielőtt a látomás eltűnne,
és jön a nagy semmi. A nagy rejtvényben keresd utadat,
mely minket maga körül forgat.

 

TÉLI TÁJ

Téli táj

a távolság mintha emlékezne
az idő – nem is fáj
a szerelem, mintha nem is gyötörne
drága ércek buzognak fel, lám
a Tejút dübörgő kútjai, a nyár
emléke: madarak, zenék, percek, órák
a folyó köves medre, meg az iszap
és megsimítottad homlokom
vagy egy szellő volt, már nem tudom
riaszt a talaj jeges hidege
kezemben kő, vagy pihe,
minden csak kísértet.

Gágyor Péter fordításai

421087_355065381192927_521895073_n

Hitomaro tankái

A harminchat költőóriás  II. 

Hitomaro II.

 

  1. Midőn a kakukk
    éneke zeng ötödhó
    rövid éjjelén,
    én, ki magamban alszom,
    csak várom, hogy virradjon.[1]

 

  1. Aszuka-patak
    vizén tarka levelek.
    Kazuraki-hegy
    ormán az őszi szelek,
    látom, végigsöpörtek.[2]

 

  1. Halvány-derengő
    Virradat-öböl táján
    reggeli ködben
    szigetek közt eltűnő
    hajó után merengek.[3]

Fordította: Fittler Áron

 

621f2e67-0e6e-43fe-bd74-3b0e96e2ef66

Kakinomoto no Hitomaro

Japán költő, az első japán versantológia, a VIII. században keletkezett Tízezer falevél gyűjteményének (Man’jósú, Hepburn-átírásban: Man’yōshū) egyik legjelentősebb költője. Több mint nyolcvan verse (tankák és csókának nevezett hosszú versek) szerepel a gyűjteményben. Egyes források szerint Dzsitó császárnő (Jitō, 645-703) és Monmu császár (683-707) udvari költője volt. Már nem sokkal a halála utáni időktől kezdve a japán vers isteneként tisztelték.

[1] Az itt szereplő kakukk nem a nálunk ismert fajta, hanem a Cuculus poliocephalus nevű, éles hangú madár, amely a klasszikus japán költészetben a nyári éjjel egyik meghatározó motívuma. Ötödhó pedig nem májust, hanem a holdnaptár szerinti ötödik hónapot jelöli. Ez nagyjából a Gergely-naptár szerinti júniusnak felel meg.

[2] Jelen vers a VIII. században (azaz nem sokkal Hitomaro halála után) összegyűjtött Tízezer falevél gyűjteménye (Man’jósú) című antológiában ismeretlen költő verseként szerepel, később azonban Hitomarónak tulajdonították.

[3] Virradat-öböl: A mai Hjógo megyében található Akasi-öböl.