Album

I.

Most éled az olajfűtéses kazán,
Riadtan, kábán, ahogy a kivágott
Fa dől, pontosan, és úgy képzelem,

Ott vannak, nyáron, nyár kellett legyen,
A helyszín meg, ébredek rá, biztosan
Grove Hill, amikor álltak még a tölgyek,

Ahol annyi levegős vasárnap
Kémleltünk sípcsontig harangvirágban
Magherafelt négy messzi tornya felé.

Már késő lenne idézni, a szerelemre
Az is bizonyság, ha ketten kitartón
Nem egymásra, de egy irányba néznek.

 

II.

Quercus: tölgy. És Quaerite: Keressétek.
A zöld mozaiklombok, makkok között
(A gimnáziumi címeren columba: 

A szent liget galambja Derryben)
A talp koptatta, múlhatatlan írás:
Keressétek az Ő országát… Szilárdan

Álltam az iskola előcsarnokában,
Egy szürke szempár visszanéz,
És akkor láttam őket, most már látom,

Először párnak, akiket összefűz, hogy
Menni kell, indulni, az elhagyásom éppúgy
(Vagy szorosabban), mint az érkezésem.

 

III.

Tél van a tengerparton, ahová esküvői
Ebédre mentek. És én is az asztalnál,
Hívatlanul és óhatatlanul.

Sirályrikoltás. Illatozó halak.
Ódon ezüst. Csend, partra vetve. Könnyek.
Koccan a tál, az üvegcsillár alatt.

A pincérlány magukra hagyja őket.
És ennek az évfordulóiról
Nem emlékeznek meg, még csak nem is

Említik az évek során soha.
És most, aki idehozta, vissza is
Viszi őket, este érünk haza.

IV.

Ha valahol átölelhettem volna,
A folyóparton lett volna alkalom,
Az iskola előtti nyáron, fénykorában:

Akkor nem gondoltam, hogy azért
Jár a sarkamban, mert elutazom.
Ez lett volna az első, mégse lett .

A második igen, New Ferryben, egy este
Nagyon részeg volt, segíteni kellett
A nadrággombokkal. A harmadik

A lépcsőfordulón, az utolsó héten.
Fürdeni támogattam, jobb karomat
Tartva alkarja pókháló-súlya alatt.

 

V.

Egy unoka találta meg a módját,
A karosszékében támadta le
(Hirtelen ütött rajta a nyakán),

S hogy örömtől sebezhető, kiderült,
Ahogy minden nagy bizonyság szokott :
Jön, egyszerre, és aztán a belátás,

Bármi is erat demonstrandum.
Épp ahogy az előbb átjárta a karom
A fiú háromszori próbálkozása

Az elíziumi ölelésre, és az antik
Szöveg súlyos verete a fantom-
Mozdulat igazi súlyát megadta.

Mesterházi Mónika fordítása

 

Seamus Heaney (1939-2013) Nobel-díjas ír költő, író, esszéista. Negyedik magyar nyelvű verseskötete Élőlánc címmel márciusban jelenik meg új magyar nyelvű kötete a FISZ és a Jelenkor Kiadó közös sorozatában.

 

Mesterházi Mónika költő, műfordító, esszéíró, angol nyelvből fordít regényeket és verseket, Seamus Heaneyről hosszabb tanulmánya jelent meg.

 

John Donne

Istenhozzád: Bánat nélkül

A Valediction: Forbidding Mourning

 

Nagy ember csendben múlik el,
súgva biztatva szellemét.
Egy így szól: lelke útra kel,
a másik feljajdul: ne még!

Engedj eltűnni, zajt ne csapj,
nem kell könny, se sóhaj nekünk,
örömünk átkozója vagy,
ha kiadod szeretetünk.

A Föld csak kering, fájva, félve,
kutatjuk mi ez, s mit jelent.
Ámde a bolygók reszketése
távolról nézve bűntelen.

Egyszerű halandók szerelme
a hiányt nem viselheti,
hisz elveszne akkor belőle
mi alapot adott neki.

De mi, oly csiszolt szeretettel,
mit fel tán magunk sem fogunk,
összefonódó szellemekkel
test nélkül is kapaszkodunk.

Kettős lelkünk, kik egyek is már
– s így elszakadnunk jogtalan -,
egymást szorítják távolodván,
mint füstté kalapált arany.

Minket külön csak úgy találsz,
mint körzőn iker szárakat.
Te, biztos pont, középen állsz,
s mozdulsz, követve társadat.

Amíg az egyik szár leszúrva,
és párja kört a körre mér,
utána hajlik, hazavárja,
és égig nő, ha visszatér.

Ez légy nekem, ki elköszön
és kóborolni kénytelen.
Te teszed pontossá köröm,
és végemmé a kezdetem.

Fordította Wágner Eszter

Marius Ștefan Aldea sinistra című kötetének a
D’ale gurii (ennivaló) című ciklusából

 

szétzúzott hagyma
tetszik nekem de ő azt mondja
hogy túl kicsi vagyok még ehhez
dühödten megyek haza
mérgemben ledöntök egy pohár
bort szétzúzok az öklömmel egy hagymát
és könnyes szemekkel megeszem

zsíros kenyér
évekkel később
diákéveim alatt egy csaj
meghívott magához
hétvégére

életemben
először ettem
zsíros kenyeret
egy idegennel

puliszka
annyja’ az ebédlőasztalt
a barackfa tövébe állítja
egyik kezében a bográcsot a másikban
a frissen fent sarlót tartja

miután a puliszkát egy
kerek fafedőre töltöti
a sarlóval leemeli
a barátnőm száradó bugyiját
a szőlőtőkéről
és két mozdulattal
szacskába aprítja

a szemünk láttára szeli
nagy darabokra
egy madzaggal a puliszkát

görögdinnye
ebéd után édességre vágyunk
kiemeli a kútból
megmutatja a sötét felhőt

a görögdinnye ropogós hideg
a magok mélyen
a húsba varrva

törjük mellé a lepényt
mint verejték csorog
végig a leve
a mellkasunkon

és a legyek az első esőcseppek

Gothár Tamás fordításai

 

 

Májusi szalagok

a lég felkacag az ablakom előtt
sokszínű nyelvem árnyékot vet
levelek kavarognak maroknyian
nem értem
van ott valaki?
kinyújtom kezem a sötétbe
de csak               a szél haját simítom

 

Fakó

pislákolva, mint tűz a havon
csillogó ametiszt gombokkal
lassan közeledsz felém

A hegyi galamb elveszett hangokra figyel.
Napsugarak törnek át az ágakon.
Zöld terasz és szomjazó növények.
El ne felejtsem felhúzni az órát.

 

Zöld

reggel az erkélyről             hullámként ostromolva
mindent, mindent elborítva
úgy érzem, megfulladok ezen a hegyi úton
ahogy minden lélegzet a torkomon akad, de el nem esek
a szemem előtt lebegő város nyílik és zárul, mint egy körkörös álom
körbevesznek, elsöprő erővel törnek rám, míg összeroppanok
elhagyatottan

Pillér Emília Réka fordításai

Sagawa Chika 1911-ben született, és fiatalon, nem sokkal huszonötödik születésnapja előtt halt meg gyomorrákban. Rövid, de termékeny élete során a modernista és avant-garde japán költészet
egyik prominens alakjává vált. Japánban ekkor kevés női költőt ismert a közélet, és közöttük is a tradicionális formák, a tanka és a haiku, voltak népszerűek. Sagawa Chika újszerű kísérletezése szokatlan formákat és képeket társít, néhol prózába hajló szövegei szürreálisak és misztikusak. Különleges, forradalmi stílusát a nagy hírnévnek örvendő kortársak, Hagiwara Sakutaro, Nishiwaki Junzaburo, Ema Shoko és Momota Soji is méltatták.

A harminchat költőóriás 1. 

Hitomaro (VII–VIII. század) 1.

1. Hisz épp csak tegnap
   lett vége az óévnek!
   Tavaszi pára
   Kaszuga-hegy lejtőit
   mily hamar belepte már![1]

2. Holnaptól zsenge
   gyógyfüvet hogy gyűjthessünk,
   kataokai
   Reggel-rét száraz füvét
   máma, lám, felégetik![2]

3. Szilvavirágot
   szinte fel sem ismerni,
   végtelen messzi
   égboltot ködösítő
   hó ha mind betakarja![3]

 

Fordította: Fittler Áron

[1] A holdnaptár szerinti újév egybeesik a tavasz kezdetével. A hegyeket belepő kora tavaszi pára megjelenése pedig a tavasz kezdetének jele a klasszikus japán költészetben.

[2] A korabeli újévi szokások egyike a friss gyógyfüvek (vakana) gyűjtése a koratavaszi hegyekben az egészség megőrzése és a hosszú élet reményében. Hogy a friss hajtások gyorsabban növekedhessenek, megjelenésük előtt felégetik a mezőket.

[3] A szilvavirág az újév egyik jellegzetes virága, a tavasz beköszöntének egyik jelképe. A költészetben, ha külön nem emelik ki, a fehér virágú szilvát jelenti, amely gyakran egybeolvad a kora tavaszi hóval.

JOHN DONNE: IMÁK FELMERÜLŐ ALKALMAKRA

I.

Insultus morbi primus.

A betegség első változása, keserve.

1. ELMÉLKEDÉS

Törékeny, és ennélfogva nyomorult emberi állapot! az egyik percben még jól vagyok, a másikban már beteg. Meglep a hirtelen változás és rosszra fordulás, sem okát, sem nevét nem tudom. Olvasunk az egészségről, odafigyelünk a húsra, vízre, levegőre és mozgásra, farigcsáljuk és csiszolgatjuk épületünk összes tégláját; egészségünk hosszú, rendszeres mű: ám az ágyú egy pillanat alatt szétrombol, felrobbant és tönkretesz mindent; minden igyekezetünk dacára, minden kíváncsiságunkat kijátszva; nem, ha a betegséget tekintjük, érdemtelenül rögtön eluralkodik, elhatalmasodik, birtokol és elpusztít. Ó, nyomorult emberi állapot! ez nem Isten képmása, ő halhatatlanként széndarabkát adott nekünk, a halhatatlanság szikráját, melyet lángra lobbanthattunk volna, de eredendő bűnünkkel eloltottuk azt; hamis javak után áhítozva koldussá tevődtünk, és hamis tudásra vágyva megszállottak lettünk. Ígyhát nem egyszerűen meghalunk: kínhalált szenvedünk, és betegség kínoz halálra; sőt, idejekorán és túlgyötör a rengeteg gyanú, sejtelem és rettegés, mielőtt egyáltalán betegségnek mondhatnánk: nem tudjuk, az-e; egyik kezünk a másik kéz pulzusát tapintja, míg szemünk vizeletünktől kérdi, hogy vagyunk. Ó, mennyi nyomor! meghalunk, és még csak nem is élvezhetjük a halált, mert a kín öl meg; kínoz a betegség, és addig sem nyughatunk, ameddig a kín eljő, mert azt korai rettegés és gyanú sejtetik, és még a kín kezdete előtt halált gerjesztenek; megsemmisülésünk ezen kezdeti változásokban fogan, a betegségben gyarapodik, és a kezdeti változásokban gyökerező halálban születik. Ez a dicsőség illeti hát az embert, amiért egy kis világ önmagában? Hogy benne is vannak földrengések, hirtelen rándulások; villámok, hirtelen villódzások; mennydörgések, hirtelen robbanások; fogyatkozások, hirtelen elsötétülések és érzéktompulások; fénycsóvák, hirtelen tüzes kipárolgások; vérfolyók, hirtelen vörös vizek? Azért is világ az ember önmagában, mert nem csupán ahhoz elég, hogy elpusztítsa és kivégezze önmagát, hanem ahhoz is, hogy magára vonja a kivégzést, segítse a betegséget, siettesse, baljóslatokkal visszafordíthatatlanná tegye; és, mintha a szénre szórt víz ugyan táplálhatná a tüzet, rideg rosszkedvbe burkolja a forró lázat; mert a láz egyedül, segítség nélkül talán nem pusztítana elég gyorsan, nem vinné véghez feladatát (a pusztítást), ha nem vegyítenénk rosszkedvünk mesterséges betegségét a természetes, természetellenes lázzal. Ó, bonyolult széthullás, ó, pusztító rosszkedv, ó, nyomorult emberi állapot!