Megőrizi a csendet. Teszi ezt magába roskadtan a széken.
Ebbe kapaszkodik, kitartóan, szakadatlanul. 

Egyre nagyobbá, kisebbé válik. Kimerült a fáradságtól
—távolról is, áthatol a sötétségen. 

Kényelmes számára a semmittevés.
Kiábrándul jelentőségének teljéből. Inkább hisz a védtelenben, 

mint a megvilágosodásban. A szíve mélyén, a halálra vár.
Már csak az idő vonszolja, kiérdemli hát a pihenést. 

Senki se tudja, miért oly csillogóan könnyezik, akár az emlékezet.
Amikor kérdeztem, annyit mondott, a halálnak kell elsőnek érkeznie.

Nagypál István fordítása

hogy történt

aztán megjelentek az első
jelek
minden egy decemberi reggelen kezdődött
amikor egy madárraj
(csupa toll és korom)
hirtelen felröppent
és körülötte a világ
csillámai összerezzentek

azóta
széthasíthatatlan részecskéi
soha nem térnek vissza
ugyanabba az elrendeződésbe

az elemek

gondosan végzett számításokból tudom,
hogy a föld és a hold közé mind felsorakozhatnának a bolygók
a mi naprendszerünkből,
és ráadásul egy szögletes meteoritban is láttam
a grafitrétegeket,
meg a keret nélküli képernyőre rajzolt tömény antracitot
a háttérben egy megapolisszal

elképzeltem a távolságot, nem volt nehéz,
aztán rendben válaszoltam az összes e-mailemre

végül is becsuktam a szépségről szóló könyvet,
a tenyerem élével pedig összesepertem a morzsákat, csak úgy,
/ ahogy jöttek:
antimon,
malachit,
ámbra-tinktúra,
mindaz, amit nem lehetett
maradék nélkül elosztani

a hajósok

meséltél az ádáz sirályokkal teli városról,
ahol vannak, akik hajókon laknak:
az összes szemetes zacskót megkaparintják,
és folyton váltogatják a kilátást a házuk előtt.
meséltél arról, hogy télen kegyetlen a hideg,
de nyáron ott van nekik a víz,
az a ringatózás.

meséltél egy nagy, régi kertről,
úgy képzelem el, mint egy hatalmas, ócska kanapét,
kopott relikviát, amibe belesüppedsz,
hogy ott olvasd a középkori történelemről szóló könyveidet
a mindig változó ég alatt.

és a zord réteken át vezető ösvényről,
egy fiatal íjász utazásáról,
aki elindult, hogy a dombon túl
találkozzon társaival
ott, ahol a levegőben érződni kezd a tenger.

a tenger illata elszédíti a fiút, akkor is, ha nem fogja meglátni
soha.
arcán már ott a hűvössége, a térde remeg,
véres (ezt mindig
könnyen el tudtam képzelni),
a magasra nőtt fű, ahogy susog, a bőrödbe vág,
a szél, és előtted
az ezredmásodpercek.

András Orsolya fordításai

Alina Purcaru: rezistență. Bukarest: Cartea Românească, 2016.

Úgy keresem a rossz legelejét,
ahogy gyerekkoromban az eső szélét.
Lélekszakadva rohantam, hogy elérjek oda,
és lekuporodva
megpillanthassam végre a határt:
egyik oldalán esik, a másikon nem.
De az eső mindig elállt,
mielőtt felfedezhettem volna határait,
és újra eleredt,
mielőtt megtudtam, meddig tart a derűs ég.
Nem ér semmit felnőttnek lenni.
Fejvesztve szaladok most is
a hely felé,
ahol leülhetnék egy percre figyelni
a választóvonalat jó és rossz között.
De a rossz mindig eláll,
mielőtt felfedezhetném határait,
aztán újra égszakadás-földindulás,
mielőtt megtudnám, meddig tart a jó.
Keresem a rossz legelejét
ezen a földön, rendre
hol borús, hol napos időben.

András Orsolya fordítása

Magas hullámok, hatalmas tengerár,
akiket a szél vad szeszélye dobál,
tudjátok-e, kedvesem merre jár?
Tengerre szállt, s félek, nem tér vissza már.
Ó, Istenem! Jaj, szerelem!
Örömet adsz, de összetöröd szívem.

Lágy szellő, úgy hiszem, onnan érkezel,
ahol kedvesem álmodik és pihen.
Leheletéből egy kortyot hozz nekem,
hogy vágytól nyíló ajkam hűsíthessem.
Ó, Istenem! Jaj, szerelem!
Örömet adsz, de összetöröd szívem.

Fáj szeretni azt, ki messze vív háborut,
öröm helyett szívem bánatba borult.
Nem hiszem el, hogy kedvesem elárult,
bármit kért, megadtam, mindenem övé volt.
Ó, Istenem! Jaj, szerelem!
Örömet adsz, de összetöröd szívem.

Eőry Zsófia fordítása

A Szent Simon-templomban vagyok,
Körbevesznek a hullámok, mily nagyok!
Várom, várom a kedvesem.

Szemben velem a templomoltár,
félek, a vad hullámzás magába zár.
Várom, várom a kedvesem.

Körbevesznek a hullámok, mily nagyok!
Hajóst vagy evezőt itt nem találok.
Várom, várom a kedvesem.

A dagály hulláma is egyre közeleg,
hajós vagy evező menthetne csak meg.
Várom, várom a kedvesem.

Hajóst vagy evezőt itt nem találok,
én, szépség e dagályban meghalok.
Várom, várom a kedvesem.

Hajós vagy evező menthetne csak meg,
nélkülük én, szépség a tengerbe veszek.
Várom, várom a kedvesem.

Eőry Zsófia fordítása

(A képen Xaime Quessadának Vigóban álló, a költemény szerzőjének ajánlott szobra. Mendinhónak ez az egy költeménye ismeretes.)

Régi és új dalok gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötete, 878.)

Téma nélkül.                                                                          Ismeretlen szerző

Szívem bújára
vigasztalásom nincsen,
szarasinai
Nénjét Otthagyó-hegyen
fénylő holdat ha nézem.[1]

Régi és új dalok hat kötete (Ötödik kötet, 3360.)

Öv.                                                                                             Tomonori

Keleti útnak
végét körülöleli:
Hitacsi övnek[2]
csatja bár hozzád fűzne,
akár csak egy percre is!

Fordította: Fittler Áron

Ki no Tomonori

IX–X. század

A Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin Wakashū) egyik szerkesztője. Tankái több költői versenyen (utaavasze) is szerepeltek, valamint feltehetően Koretaka herceg (844–897) és trónrra lépése előtt Uda császár (867–931) udvarában is megfordult.

[1] A vershez egy legenda kapcsolódik, amely többek között a Jamatói történetek (Jamato monogatari, Yamato monogatari) című, X. században keletkezett verses regény 156. fejezetében is szerepel. Eszerint egy férfi – akit anyja helyett nagynénje nevelt – miután megnősült, nehéz megélhetésük miatt felesége javaslatára kitette a hegyre idős nagynénjét, ám furdalta a lelkiismeret, és bánatában ezt a verset költötte. A hold szépségéről híres hegyet onnantól kezdve Obaszute- (Nénjét Otthagyó) hegynek nevezik. A Japán középső részén található Sinano tartomány (ma Nagano megye) Szarasina nevű járásában található.

[2] Hitacsi tartomány a mai Tokiótól északra található Ibaraki megye nagy része, az akkori fővárosból (a mai Kiotó) kelet felé vezető országút végpontjaként tartották számon. A Hitacsi-övet a Hitacsi tartományban lévő sintoista Kasima szentély ünnepén volt szokás felajánlani: a szerelmespárok ráírták egymás nevét egy övre, majd felajánlották az isteneknek, a szentély papja pedig összekapcsolta őket, jelképesen összekötve a szerelmesek életét.