A nyolcadik hónap végén egy lednekágra kötözve[1] küldte valakinek.           

Izumi Sikibu

Még ha mulandó
kapcsolatunk egyszer tán
szertefoszlik is,
harmat lepte lednekről
érdeklődjél legalább!

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Őszi dalok első kötete, 299.)

Hajnalkáról költötte.                          Izumi Sikibu

Habár most itt van,
hihetjük-e: soká él?
E világunknak
természetét tudatja
hajnalkának virága.

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Őszi dalok első kötete, 317.)

Téma nélkül.                                      Izumi Sikibu

Cu földjén Kunyhó –
Mondanám, jöjj lakomba,
de sok kíváncsi
tekintet még egy percnyi
rést sem hagy nádkévék közt.[2]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Szerelmes dalok második kötete, 691.)

Fittler Áron fordításai

Izumi Sikibu (和泉式部)

976?–1030?

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője. Udvarhölgynevének első felét első férje, a tartományi kormányzó Tacsibana no Micsiszada (橘道貞) megbízatási helye, Izumi tartomány (a mai Ószaka prefektúra déli része), második felét pedig apja, Óe no Maszamune (大江雅致) beosztása után kapta. Jól ismert Reizei császár (Reizei tennó [冷泉天皇], 950–1011) két fiával való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, 和泉式部日記) egyikükkel, Acumicsi herceggel (Acumicsi sinnó [敦道親王], 981–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Acumicsi herceg halála után Sósi császárné szolgálatába állt udvarhölgyként. Az udvarban ismerkedett meg második férjével, Fudzsivara no Jaszumaszával (藤原保昌), akit 1020 és 1023 közötti tartományi kormányzósága idején elkísért megbízatási helyére, Tango (丹後) tartományba (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján). Versei rendkívül nagy hatást gyakoroltak a későbbi vakaköltészetre. Ezernél is több költeménye maradt fenn, melyekből több mint kétszáz darab császári rendeletre összeállított vakaantológiákba is bekerült.

Borítókép: bokorhere (a fordító felvétele)

[1] A kor szokásai szerint gyakran küldtek verset az annak tartalmához, illetve az évszakhoz kötődő virágra vagy faágra kötözve. A lednek a bokorhere (jap.: hagi, 萩; lat.: Lespedeza thunbergii), amely a japán koraősz egyik jellegzetes virága. A vakaköltészetben gyakran szerepel együtt a harmattal (lásd a borítóképen).

[2] A vers többértelmű kifejezések során keresztül írja le egy nádkunyhót (amely egyben egy helynév is), illetve egy hölgy panaszát, amiért a sok kíváncsi tekintet miatt nem tud találkozni kedvesével. Az eredeti szövegben a „koja” szó jelent egy helynevet (昆陽) Szeccu (más néven Cu) tartományban (ma Hjógo prefektúrában) és kunyhót (小屋), de azt is, hogy „jöjj” (来や). A „hima” szó pedig időbeli (暇) és térbeli (隙) közt is jelent, ez által kapcsolódik a kunyhó anyagául szolgáló nádkévékhez, egyúttal kifejezi, hogy a lírai énnek nincs egy percnyi nyugta sem, mert környezete kíváncsian figyeli, ezért nem tudja meglátogatni kedvese.

Aranysár

A hallgatás, mint főtt arany,
üszkös kezek között.
Nagyok, szürkék, mint minden, mi elveszett
nővéralakok közelén:
Mind a nevek, az összes szénné lett név.
Az áldásra váró hamu.
Megannyi elnyert táj a könnyű,
oly könnyű lélekkörök felett.
Nagyok és szürkék. Salakmentesek.
Te, hajdanán.
Te, a fakó, felmart bimbókkal.
Te, a boros áradásban.
(Vajon bennünket is felment az óraütés?
Jó, hát jól van, elhaltak szavaid.)
A hallgatás, mint főtt arany,
üszkös, szenes kezek között.
Hártyavékony, füstös ujjaid. Mint korona –
légies díszek, körös-körül.
Nagyok és szürkék.
Nyomtalanok.
Királyhoz méltók.

Levéllel, órával

Viasz,
pecsételni a megíratlant,
az ígéretet, mely néven
talált,
mi fogva tartja
nevedet.

Lebegő fény, ó jössz-e már?

Ujjak, persze viaszból ezek is,
általhúzva idegen, fájdalmas gyűrűkön.
Tovább olvad az ujjbegy.
Ketyeg a gyertyaóra.

Jössz-e már, fények hullámzása?
Jövőtlen a kaptár, hiába az óra,
menyegzőre a méhsereg:
rég útrakész.

Jöjj el hát, áradó fény!

Bánfai Zsolt fordításai

Macska, ki a járda mellett
úgy cicázol, mint az ágyban,
sorsod miatt irigyellek,
mely nem is sors valójában.

Szolgája erős törvénynek,
mely követ-embert vezérel,
személytelen ösztönlényed
csak azt érzi, amit érzel.

Úgy vagy boldog, ahogyan vagy.
Tiéd, mi vagy, mind a semmi.
Én, tudója önmagamnak,
nem tudok magammá lenni.

Havasi Attila fordítása

Utazás Egyiptomban

Tedd, amit akarsz,
tedd, amit kell;
így mondják az egyiptomiak.
És ha a golyó magától forog,
csak az ő parancsukra teszi.
(Nehéz hosszú életet élni.)
Gipszpálma alatt
Délután négy órakor
Az ananász illatától elpirult.
És az arca bíbortól erezett,
a túlságosan sok török kávéval.
Tehát húzd ki
a szörnyű virágokat
A mandula illatától nevetni kezdett,
de  csak óvatosan az okker homokon.
Nagyon kedves nevetés a puha talajon.
És szüntelenül fekete sugarak
ereszkedtek le a napból,
vékony, fekete sugarak.
Ne zavarjon, könyörgöm, Monseigneur.
Egyiptomban azt csinálsz, amit akarsz.

Feliratok chleuh* nyelven

A reggeli vulkánnál
Az ima és a pálmaliget kelet felé terjed.
A föld meztelenül akarta mutatni magát:
De lenyúzták róla a bőrét.
Rózsaszín tűk sikoltanak a mélyben.
Barlanglakók zenéje zeng a szirteken.
„A falakon kívüli erőszakos tettek miatt
a por és az  ösvény összeölelkezik
a déli kútban.
A nap nem fogja tisztára mosni a vörös csontokat.
„… hogy a francia nőktől félünk?! ”

*berber törzsi nyelv

Kakuk Tamás fordítása

A Kasza lány három verse, melyeket Ótomo no Jakamocsinak[1] küldött

Cukuma-réten
sarjadó gyöngykölessel
ruhám befestem.
Habár még fel sem vettem,
színét mindenki látja![2]

Micsinokui
Mano füves mezeje,
bár oly távoli,
látomásokban, mondják,
az mégis megjelenik![3]

Hegyek legmélyén,
sziklák tövénél a sás
gyökere: mélyen
kötöttük össze szívünk.
Elfeledni nem tudom![4]

(Tízezer levél gyűjteménye, Harmadik kötet, Allegorikus dalok, 395–397.)

Fittler Áron fordításai

A Kasza lány (Kasza no Iracume, 笠郎女)

A VIII. század egyik legjelentősebb költőnője, ugyanakkor életéről szinte semmit nem tudni. A Tízezer levél gyűjteményében 29 vakája maradt fenn, ezek mindegyike Ótomo no Jakamocsinak küldött szerelmes vers.

Borítókép: sás (a fordító felvétele)

[1] 大伴家持. 718?–785. A VIII. század egyik legnagyobb költője, a Tízezer levél gyűjteményének (Man’jósú, 万葉集vagy萬葉集) főszerkesztőjeként is ismert.

[2] A gyöngyköles (japánul muraszaki (紫), latin neve Lithospermum erythrorhizon) lila gyökeréből kinyert festékanyagot ruhafestésre használták. Ebben a versben a gyöngykölessel befestett, még fel sem vett ruha képe allegorikusan azt fejezi ki, hogy a lírai én ugyan szerelmes lett kedvesébe, de még nem találkoztak, mégis mindenki tudomást szerzett érzéseiről.

[3] Mano (真野) mezeje Japán északi részén, a mai Fukusima prefektúrában található. A versben a költőnő arra utal, hogy kedvese még látomásaiban sem jelenik meg, ez pedig azt jelenti, hogy a férfi nem is gondol rá. A korabeli közhiedelem szerint ugyanis, ha valakinek álmában vagy látomásában megjelenik kedvese, az annak jele, hogy az illető rá gondol.

[4] Az első három sor bevezető (dzsokotoba, 序詞), amely a „mélyen” szó révén kapcsolódik a vers második feléhez.