Címke: műfordítás

Murakami Haruki: Emberevő macskák

Vettem egy újságot a kikötőben és egy érdekes cikkre bukkantam benne: egy idős asszonyt, megettek a macskái. Hetven éves volt, és egyedül élt Athén külvárosában – csendes élete lehetett, csak ő és a három macskája lakott az egy szobás kis lakásban. Az egyik nap váratlanul összeesett a kanapéján – szívrohamot kapott, valószínűleg. Senki sem tudta megmondani, mennyi ideig tarthatott, míg a roham után végül beállt a halál. Az idős hölgynek egy barátja vagy rokona sem volt, aki rendszeresen látogatta volna, és csak egy hét múlva találtak rá a holttestére. Az ablakok és az ajtók zárva voltak, és a macskák csapdába kerültek. A lakásban semmi ennivalót nem találtak. Valószínűleg a hűtőben volt még valami, de a macskák még nem jutottak el az evolúciónak arra a fokára, mikor már hűtőgépeket is ki tudnak nyitni. Az éhezés határán rákényszerültek, hogy felfalják a saját gazdájuk húsát.

Hangosan olvastam a cikket Izuminak, aki szemben ült velem. A meleg napokon gyakran sétáltunk a kikötőben, megvettük az angol nyelvű verzióját az Athens-nek, és kávét rendeltünk az adóhivatal melletti kávézóból, és japánul összefoglaltam az érdekes híreket, amiket találtam. A napi rutinunk része volt ez ott, a szigeten. Ha valami különösen felkeltette az érdeklődésünket, akkor megosztottuk egymással a véleményünket róla. Izumi folyékonyan beszélt angolul, és egyedül is könnyedén el tudta volna olvasni a cikkeket, de soha nem láttam, hogy újságot vett volna a kezébe.

– Szeretem, hogy van valaki, aki felolvas nekem. – magyarázta. – Ez volt az álmom gyerekkorom óta – ülni egy napos helyen, a tengert és az eget nézni, úgy hogy valaki közben hangosan olvas nekem – újságot, tankönyvet, regényt. Akármit. De soha senki nem olvasott fel nekem eddig. Úgyhogy szerintem most épp az elvesztegetett lehetőségeket pótolod be nekem. Mellesleg, imádom a hangod.

A tenger és az ég csodálatos volt, és élveztem, hogy hangosan olvashatok neki. Mikor még Japánban éltem, mesekönyveket olvastam a kisfiamnak. Hangosan olvasni teljesen más, mint magadban. Egészen váratlan dolgok jutnak az eszedbe, olyanok, mint egy meghatározhatatlan visszhang, amit lehetetlen nem meghallani.

Időnként kortyolok egyet a keserű kávéból, míg lassan felolvasom Izuminak a cikket. Elolvasok néhány sort magamban, majd elgondolkozom azon, hogy ültetném át japánra a részletet, majd hangosan lefordítom. Néhány méhecske tűnik elő a semmiből, hogy felnyalogassa a lekvárfoltot, amit az előző vendég öntött ki az asztalra. Egy pillanatig nyalogatják, majd, mintha valami hirtelen az eszükbe jutott volna, ünnepélyes zümmögéssel felröppennek a levegőbe, megkerülik párszor az asztalt, majd – ismét, mintha csak megint elfelejtettek volna valamit – visszarepülnek az asztalra. Miután befejeztem a cikk olvasását, Izumi még ült egy darabig, mozdulatlanul, felkarját az asztalon pihentetve. A jobb ujjainak a hegyét a bal ujjaihoz nyomta, sátort formázva velük. Az ölembe tettem az újságot, és a sima kezeit bámultam. Izumi rám nézett az ujjai közötti résen át.

– És mi történt azután? – kérdezte.

– Semmi. – válaszoltam, és becsuktam az újságot. Elővettem egy zsebkendőt a zsebemből, és letöröltem a kávépettyeket a szám környékéről. – Legalábbis itt nem ír többet.

– De mi történt a macskákkal?

Visszatömtem a zsebkendőt a zsebembe.

– Fogalmam sincs. Nem írja.

Izumi oldalra húzta az ajkait, ez volt a szokása. Mindig, mikor a véleményét akarta megfogalmazni, ami mindig olyan volt, mintha egy kisebbfajta szónoklat lenne, összehúzta az ajkait, mintha épp egy tükörsimára feszített takarót gyűrne össze. Mikor először találkoztam vele, eléggé vonzónak találtam ezt a szokását.

– Az egyik újság olyan, mint a másik. Teljesen mindegy hol vagy. – jelentette ki végül – Egyikből se tudod meg azt, amit igazán szeretnél.

Elővett egy Salemet a dobozából, a szájába vette, és meggyújtotta egy gyufaszállal. Minden nap elszívott egy doboz Salemet – se többet, se kevesebbet. Reggelente kinyitott egy új dobozzal, és a nap végére elszívta az egészet. Én nem dohányoztam. A feleségem rávett, hogy szokjam le, öt évvel korábban, mikor teherbe esett.

– Amit én igazán tudni szeretnék az az, – kezdte Izumi, és a füst a cigarettájából némán az ég felé kígyózott – hogy mi történt a macskákkal azután. A rendőrség végzett velük, amiért emberi húst fogyasztottak? Vagy csak azt mondták, hogy: „Nem lehetett könnyű nektek, srácok.”, majd megsimogatták a fejüket, és útjukra engedték őket? Te mit gondolsz?

Georg Trakl: A Gonosz átváltozása

  1. változat

Ősz: fekete léptek az erdő szélén; néma rombolás pillanata; leprás homlokot érint a csupasz fa alatt. Régmúlt este, mely most a mohalepte lépcső fokain alászáll; november. Harangszó hallatszik és a pásztor fekete és vörös lovak csordáját hajtja a faluba. A zöld vadász egy vadat belez ki a mogyoróbokrok alatt. Kezei vértől gőzölnek és az állat árnyéka a férfi szeme felett sóhajt a lombokban, barnán és hallgatagon; az erdő. Elszéledő varjak; hármasával. Röptük, mint egy szonáta, telve halványuló akkordokkal és férfiúi melankóliával; csendesen foszlik szét egy arany felhő. A malomnál fiúk gyújtanak tüzet. A láng a leghalványabbik fivére, emez bíborlila hajába temetve kacag, vagy egy gyilkosság helyszíne, mely mellett sziklás út vezet. Eltűntek a borbolyák, ólmos levegőben a fenyők alatt álmodnak évek óta; félelem, zöld sötétség, egy fuldokló gurgulázása: a csillagos tóból nagy fekete halat húz ki a halász, az arc embertelen és tébolyult. A nádas hangjával, veszekedő férfiakkal a háta mögött ringatózik egy vörös csónakon a fagyos őszi vizek felett, nemzettségének sötét legendáiban élve, éjszakára és szűzi borzalmakra nyitott megkövült szemekkel. A Gonosz.

Mi vesz rá, hogy némán állj az atyai ház omladozó lépcsőjén? Ólomfeketeség. Mit emelsz ezüst kézzel szemeidhez, hogy mákonytól részegülve hulljanak le szemhéjaid? De a kőfalon át látod még a csillagos eget, a Tejutat, a Szaturnuszt, vöröslőn. Őrjöngve veri a kőfalat a csupasz fa. Te a romos lépcső fokain: fa, csillag, kő! Te, halkan reszkető kék állat; és az, aki lemészárolja magát a fekete oltáron, a halovány pap. Ó, a te mosolyod a sötétben, szomorú és gonosz, hogy még egy gyermek is elfehéredik tőle álmában. Rőt láng  lobbant fel kezedből és elégetett egy molylepkét. Ó, a fény fuvolája, ó a Halál fuvolája. Mi kényszerített, hogy némán állj az atyai ház omladozó lépcsőjén? Lenn a kapuban egy angyal kopogtat kristályos ujjal.

Ó, az elnyugodottak pokla; sötét sikátor, barna kertecskék. Halkan kondul kék estén a holtak alakja. Zöld virágocskák lengik körül elhagyott arcuk. Vagy sápadtan hajol a sötét folyosón a gyilkos hideg homloka fölé; imádat, a gyönyör bíbor lángja; halva zuhant fekete lépcsőfokokról az alvó a mélybe.

Valaki elhagyott a keresztúton és hosszan elidőzve nézel vissza. Ezüstös léptek vézna almafácskák árnyékában. Fekete gallyakon bíboran ragyog a gyümölcs, a fűben pedig a kígyó vedlik. Ó! A sötétség; veríték, ami jeges homlokodon kiüt, és a szomorú álmok a borban, a falusi kocsmában, fekete füstös gerenda alatt. Te, még vadon, aki rózsás szigeteket varázsolsz elő a barna dohányfelhőből, egy griff vad sikolyát tartóztatva magadban, amint fekete szirtek körül vadászik a tengeren, viharban és jégben. Te, zöld fém és tüzes arc belül, mely halni vágyik, sötét idők csonthalmáról és az angyal lángoló bukásáról énekelve. Ó! Kétségbeesés, mely néma sikoltással térdre rogy.

Egy halott látogat meg. A szívből önkézzel ontott vér szivárog és a fekete szemöldök alatt kimondhatatlan tekintet fészkel; sötét találkozás. Te –  vöröslő Hold, midőn a zöld olajfák árnyékában megjelensz, amit el nem múló éj követ.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

 

 

Paul Celan költeményei VIII.

FÖLD VOLT BENNÜK
(Es war Erde in ihnen)
(a Niemandsrose c. ciklus nyitóverse)

Föld volt bennük, és
csak ástak.

Ástak és ástak, így múlt
nappaluk, így éjjelük. Nem dicsérték az Istent,
aki, mint hallották, mindezt akarta,
aki, mint hallották, mindezt tudta.

Ástak hát, és semmit sem hallottak már,
bölcsekké nem lettek, dalt sem szereztek,
nyelveket ki nem találtak.
Ástak.

Aztán csend lett, vihar is jött,
és eljöttek mind a tengerek.
Én vagyok, aki ás, és te, aki ásol, és a féreg is ás,
s ott az éneklő is így szól: ásnak.

Ó csak egy, ó egy se, ó senki, ó te:
Hova vitt utunk, ha nem tartott sehová?
Te ásol, és én is ások, feléd ásom magam,
és ébreszt a gyűrű ujjunkon.

ASSISI

Umbria, éjidő.
Harangok, olajfák ezüstjével festett umbriai éj.
Umbriai éj: sziklával, mit te hordtál ide.
Umbria. Kong az éj a kőtől.

Néma minden, mi az életbe felszivárog. Néma.
Töltsd meg a korsókat.

Agyagkorsó.
Agyagkorsó, melyhez fazekaskéz nőtt.
Agyagkorsó, mit örökre lezárt a lidércek karja.
Agyagkorsó, árnyak pecsétje rajta.

Ahova nézel, csak kő marad.
Engedd be a szamarat.

Baktató állat.
Baktató állat a hóban, mit legmeztelenebb kezek szórnak.
Baktató állat szavaink előtt, mik ölekbe hullnak.
Baktató állat. Álmát kezedből eszi.

Csillogás, mely vigasztalni nem akar, glanc.
A holtak – ezek még koldulnak, látod, Franz?

Bánfai Zsolt fordításai

(Kép: Paul Klee)

Roger McGough: A lecke avagy: van-e szükség halálbüntetésre az iskolákban?

Az osztályban totális káosz
a tanár épp megérkezett
de észre se vették és hangja
a ricsajba beleveszett

“Az erőszak lesz ma a téma
az anyagból felelni kell
és olyan leckét adok föl
hogy senki se felejtse el”

Fogott egy ordító kölköt
és jól kitekerte nyakát
majd megfojtott egy kis kócost
mert az is nagyon kiabált

A padsorok között ment végig
a kezében kétélű kard
és füleket-orrokat metszett
meg itt-ott egy lábat vagy kart

A kardot egy későnjövőnek
a hasába vágta bele
majd géppisztolyt húzott elő
és gondosan célzott vele

Először végigkaszálta
a renitens leghátsó sort
a banda mint dugóját vesztett
gumimatrac összeomolt

“Tessék kiengedni” nyögte
egy bitang az ajtó előtt
“Hát persze, csak menj” és a fegyvert
a fejéhez nyomta és lőtt

A diri a pokoli zajra
benézett, bólogatott
és a zsibvásár közepébe
egy kézigránátot dobott

De elfogyott végül a lőszer
s a romokon megjelent
és tarkóra kulcsolt kezekkel
megadta magát a csend

A tanár úr végigtekintett
a véres hullahegyen
és így szólt “Az órának vége
a lecke ma ennyi legyen”

Fordította: Havasi Attila

cikkek_32317

Louise Glück költeményei

 

Első emlék

Réges-régen bántottak.
Elhatároztam, hogy bosszút állok
apámon; nem azért, aki ő volt,
hanem azért, aki én voltam.
A kezdetektől fogva,
gyermekkorom óta hiszem,
hogy a fájdalom azzal egyenlő,
hogy nem szeretnek.
Pedig pont azt jelenti, hogy
én szerettem.

Angyalgyökér

Nem a hold az, mondom.
A virágok teszik, ők
világítják be a kertet.

Gyűlölöm őket.
Olyannyira utálom őket
mint a szexet,
a férfi száj undort keltő
pecsétjét számon,
a bénuló férfi testet –

a menekülni akaró kiáltást,
az aljas, megszégyenítő
eggyé válást –

Ma este az a kérdés
nem hagy nyugodni,
ami folytatásra késztető
választ vár, s az
egy hanggá dermedést.
Következik a
nyögdécselés egyre növekvő fokozódása, és vége.
Kettéoszt. Érted már?
Egy vicc az egész.
Az angyalgyökér illata
beszivárog az ablakon.

Így pihenjek?
Annak tudatában
legyek gondtalan,
hogy ez a szag most is
bűzlik a világban?

Kovács Áron fordításai

(Illusztráció: Paul Klee)

Arthur Rimbaud: Álmodó a völgyben

Árnyas lombok között kanyarog a folyó.
Hullámai a part peremét tépdelik.
Apró völgy látszik ott, fényesen ragyogó.
Ezüstös napsugár süti a széleit.

Egy fiatal vitéz; bús fej, nyitott ajak.
Veríték a nyakán, kék zsázsában hever.
Szendereg; megpihent a fellegek alatt.
Napfény takarja őt, e szerény fekhelyen.

Lábánál kardvirág, s álmodik. Úgy, ahogy
beteg gyermek. Pihen, s a szája mosolyog.
Természet! Didereg; melegítsd fel helyét.

Mezőn fekszik, de nem érez illatokat.
Keze mellén pihen, s alszik; süt rá a nap.
Békés. Jobb oldalán két vöröslő pecsét.

Szeder Réka fordítása