Címke: műfordítás

Nichita Stănescu: Fényhajlítás (részletek)

Újhold régi éneke

Háborgó lelkem útjára lépett,
járdák sűrűjén jött Isten felém,
csillagok, göröngyök raja égett
az utcán: nem ismertem fel én.

Az úton lámpasor alvó hamuján
macskaszemek pislákoltak,
süllyedő léptem elterült bután
… és fütyörésztem, hogy ne sírjak.

De bíztam, hogy tán a puha férgek
üres szememben nem tenyésznek,
nem rágják át sem adott mosolyom,
még bíztam, hogy tán ez nem a torom.

Jött elém háborgó lelkem útján
járdák sűrűjén, jött Isten felém,
de nem ismertem fel és – bután
fütyörészve továbbmentem én.

[Cîntec vechi de lună nouă. 1956. jan. 23. Első megjelenés: 1992]

 

Érzelmes történet

Később egyre gyakrabban találkoztunk.
Én ültem egyik szélén az órának,
te – a másikon,
mint amforán a két fül.
Csak a szavak röpködtek közöttünk,
előre-hátra.
Örvénylésük szinte látható volt,
és egyszer csak
térdre ereszkedtem
könyököm belefúrtam a földbe,
hogy jobban lássam, amint meghajlik a fű
egy-egy lezuhanó szó súlya alatt,
akárcsak egy vágtató oroszlán talpától.
A szavak keringtek-forogtak közöttünk
előre-hátra,
s ahogyan egyre jobban megszerettelek,
szinte látható örvénylésben testté
lett, ami kezdetben ige volt. 

[Poveste sentimentală. Contemporanul, 1962. márc. 31. Kötetben: 1964]

  

Fényhajlítás
I.

Próbáltam kifeszíteni a fényt,
ahogy Odüsszeusz ajzotta fel íját a kérőktől még
hemzsegő kőcsarnokban.

Próbáltam behajlítani a fényt,
akár az ágat, amelyen egyetlen levél
ül, a nap.

De a fény hideg villogással kitépte
két karomat,
azok olykor visszanőttek a helyükre,
máskor meg nem.

Próbáltam meghajlítani a fényt,
térdemen kettétörni, mint egy szablyát,
de éle kicsúszott tenyeremből,
és levágta ujjaimat tőből.

És jaj, mind lehulltak a földre
lepotyogtak,
akár egy rakoncátlan tavaszi zápor,
mint baljóslatú riadót pergő dobok.
Én csak ültem, várakoztam,
olykor visszanőttek ujjaim
a helyükre
máskor meg nem.

És ölembe vettem a fényt,
akár egy fatönköt,
és próbáltam puhítani, hogy hajoljon
végre el nekem,
de csak zörgölődött, aztán
homlokkal előre a kövek közé levetett,
két lábam a csillagok felé kalimpált,
mint két vad félholdas zászló, vijjogatva
egy harc hevében elgurult árva sisakra.

 

Euridiké

A levegő még rajongva zsibongott
körülötted,
homályba vonva az időt,
mely szívem szekerén gurította
előre az éjszakát.

És hangod elszakadt a csók alatt,
mit neked adott az el nem kezdett kezdet.
Fáklyák és lángok és tüzek és mécsesek
gyúltak szemedben, könyörgőn kialudtak
arcom fellegétől, mely úgy vonta be
arcodat, mint hó lep el csúcsokat.

Még karomban tartottalak,
életed életemhez tapadt,
el nem szórt szerelem bő jutalma,
pillanathoz csomózott pillanat.

Léptek, kacagás, szótagnyi mesék, történetek,
vallomások, remények – ti
igaz való voltatok
e pár körül azon a télen, amikor
melletted a levegő felszikrázott égett
lángja elmúlt. Lángja elmúlik… 

[Euridice. Luceafărul, 1964. aug. 1. Kötetben: 1964]

 

 Asztal régi barátokkal 

Mindenki ismer mindenkit,
már senki nem figyel oda senkire.
Úri méltósággal, a pincér
kihozza a palacsintákat,
az aludttejet,
és egy fecskendőt.
A szomorúság ismétlődik, sorra a mindenkié,
egészen az egyhangúságig,
anélkül azonban, hogy szerencséje volna –
léggyé változni.
A vita hirtelen robban ki és hamis hangon,
a kibékülés eleve elrendeltségével,
a második pohár meleg sör után.
Nyakon ragadnák egymást,
de fáradtságból – összeölelkeznek.
Egymás vállán sírnának kölcsönösen,
de ki-ki takarékoskodik a könnyeivel.
Úri méltósággal, a pincér
kihoz és a hamutartó mellett elhelyez
egy fél bárányfejet,
egy vesepecsenyét,
egy véres hátszínszeletet,
és egy mandragórát.

 [Masă de vechi prieteni. Megjelent az Argeş című lapban 1973 novemberében. Kötetben: 2004]

Kiss Zsuzsánna fordításai

(Illusztráció: Giorgio de Chirico)

Eckhart mester költeményei II.

Meghitt

A Tudás mindig megtévesztő.
Mindig korlátozza az igazságot, minden fogalom és kép ezt teszi.
Ketrecből ketrecbe megy a karaván,
de én köszönetet mondok
minden egyes isteni találkozásért,
melyben a szárnyaim kitárulnak,
és én
meghittebben
érhetek Hozzá.

 

Mindig csókolóznak

Mindig csókolóznak, képtelenül
uralkodni önmaguk felett.

Nem lehet,
hogy bármely teremtmény nagyszerűbb ösztönöket
és észlelést kaphatna, mint
az érett emberi elme.

Isten
érlelt engem,
így tehát látom, hogy igaz:
minden létező dolog
zabolátlan
a szerelemben.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

Dan Sociu: Fölösleges dal I.

Néha még előfordul, hogy azt hiszem, nemsokára visszatérnek a szupererőim: a repülés, a láthatatlanság, az idő visszafordítása, vagy hogy rugalmasak a csontjaim, hogy átmehetek a falakon, a te szerelmed –
26 évesen, a Romániában várható élettartam felénél, december elején, a Greenben, annak a meredek lépcsőnek a tetején megpróbáltalak megcsókolni, te eltoltál magadtól, és majdnem leestem –
Utoljára a múzeumban értél hozzám, odatapasztottad, de csak egy pillanatra, hogy a barátnőd ne vegye észre, a füledet a karomhoz, és olyan jó volt, mintha akkor értél volna hozzám először –
Mintha a nyáron értél volna hozzám, amikor valamit megint elszúrtam, és leültél mellém, vigasztalni próbáltál, pedig nem is tudtad, mennyire rajongok érted, olyan jó volt, mintha akkor értél volna hozzám –
Amikor szükségem volt rá, a múzeumban, de igazából a nyáron, nehéz ezt elmagyarázni, és majd a következő alkalommal is így lesz, talán már holnap, amikor odatapasztod a füledet a karomhoz, olyan lesz, mintha most tennéd –
amikor az utcán kereslek
mert szükségem van rá.
Pont ezer lejem hiányzik ahhoz, hogy bemenjek valami meleg helyre, de szégyellek kéregetni, és soha nincs szerencsém, hogy pénzt találjak az utcán, nincs telefonom, nincs telefonkártyám, hogy felhívhassalak, nem vagyok elég szerencsés ahhoz sem, hogy véletlenül összefussunk, mert te otthon vagy vele,
szeretlek, de most
nem akarlak tovább keresni az utcán.
Ez a Bukarest teljesen megfeketíti a körmömet, minden reggel levágom a kedvedért, mert megtörténhet, hogy találkozunk. Érted borotválkozom, érted használok dezodort, érted kérek kölcsön pénzt rendesebb ruhákra –
Bárhol elalszom, csak egy városban lehessek veled, mert nincs saját helyem, de lesz saját helyem érted, megölöm magamban a lúzert érted, és pénzt fogok keresni –
Megtanulok vagányabb lenni, mint ő, megtanulom kívülről az összes dalszöveget, minden számot és minden albumot azoktól az együttesektől, amiket szeretsz, vagy megölellek, amikor sírsz –
A trolibuszokból, amik nem feléd visznek, nincs semmi hasznom. A trolibuszokból, amik feléd visznek, nincs semmi hasznom.
Majd egy éjszaka rácsapok arra a fekete autóra a tömbházad előtt, hogy beinduljon a riasztó, te meg idegesen felébredj, és felkelj mellőle az ágyból –
Az utóbbi időben csak folyosókon láthatlak, mikor cigizel, és te hármat is elszívsz, egyiket a másik után, és örömemet lelem ebben a morbid étvágyban. Majd egyszer mindketten tüdőrákot kapunk, és annyira szeretném, ha ugyanabba a terápiás csoportba kerülnénk, úgy,
mint Bohnam Carter és Norton,
vagy Tori Amos és Kafka.  

András Orsolya fordítása

 

Eckhart mester: Amikor erdő voltam

Amikor patak voltam, amikor erdő
voltam, amikor még mező voltam,
amikor én voltam minden pata, láb,
uszony és szárny, amikor maga
az ég voltam,

senki nem kérdezte tőlem, hogy van- e valami célom, senki sem
tűnődött azon, hogy van- e valami, amire szükségem lehet,
mert semmi nem volt.
Nem szerethettem volna.

Majd elhagyva mindazt, amik egyszer voltunk,
a gyötrelem elkezdődött, félelem és kérdések jöttek,
és én csak sírtam, sírtam. Könnyek,
amiket eddig nem ismertem.

Ezért visszatértem a folyóhoz, visszatértem
a hegyekhez. Újból megkérve a kezüket
könyörögtem – könyörögtem, házasságra lépni
minden tárggyal és teremtménnyel,

és amint elfogadták,
Isten egyre ott volt a karomban.
Nem kérdezte tőlem,
„Hol voltál?”

Ebből tudtam meg, hogy a lelkem – minden lélek –
mindig fogja
Őt.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

EJ Koh: Adena Luce 802/A

Amint kivörösödtek az új szobám falai, úgy ragyogtak fel
a vizes rizs szemektől a plafonra ragadt csillagok.

Egy pár zoknit tett az éjjeli szekrényre,
ezért érezhettem.

Amikor tegnap ott jártam, a padlóra hajítottam.
Takarítás közben felszedhette,

majd bokájánál fogva megragadta és az ágyam
mellé tette. Nem érezhettem idegen jelenlétét.

Anyám nem aggodalmaskodhatott. Az ajtó mögül hallottam,
ahogy az ebédlőből kérdezi: Eszel halat?

Nagypál István fordítása

Tankák Ki no Curajukitól (I.)

Curajuki-kötet, 252–253.

[Húsz vers a kjógokui helyettes középtanácsos[1] paravánjára]

Hegyek mélyén áll
lakom, sötét erdőben,
évről évre hát
virágok szíve, bizony,
halovány: hamar hullnak.

Míg odaérek,
oh, biztos mind lehullnak!
Virágok szívét
hogyan ismerhetném meg,
hogy tudjam, mikor menjek?

Fittler Áron fordítása

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Kjógoku no gon-csúnagon. A jeles költő, Fudzsivara no Kaneszuke (877–933) tisztségeneve 927 és 930 között. Az itt szereplő két tanka (többi tizennyolccal együtt) tehát Kaneszuke festett paravánját díszítette.