38.

Éjjel, míg szárnyával szememre ül
az álom, s a zabolátlan szellem
kószálni indul, s fő erőm, lelkem
a rab dolgok rendjéből menekül,
ábrándom tévedése kiderül,
ha Stella képe villan eszembe,
Szerelem szőtte arcát oly remekbe,
hogy vélem, nemcsak ragyog, felcsendül.
Riadok, nézek, fülelek, de mit
lezárt érzékszerv ért, az nyílt útján
a semmibe száll, s engem gyász feszít.
A szebbnél is szebb jelenés múltán
esengtem, hívtam az álmot vissza,
de vad vendége, a rossz, leszúrta.

46.

Átkoztalak sokat, de most szánlak,
vak íjász fiú, mert ő téged s engem
is int, ural, oly zsarnok feletted,
hogy étket és hajlékot hagysz hátra,
míg ő vadul megtiltja, hogy láthasd.
Arcát? Ámor, nyomorú gyötrelmed,
hogy nemcsak látni s szeretni gerjedsz,
de jaj, további üdvre nem vágyhatsz.
Szegény legény, kicsapott diák vagy
tanárnődnél s az új tananyagot
ne lógd el, ez parancs, vagy jár a pálca.
De szerzek én, Stellám, bocsánatot,
ha könyv fölött fiúd vágytól remeg:
csiholj te szén híján forró tüzet.

47.

Mi az, szabadságomat feladtam?
Képes két sötét sugár pecsétet
égetni rám? Vagy rabnak születtem,
s illik a zsarnok járma nyakamba?
Vagy nem is érzek nagy nyomoromban?
Vagy nincs eszem megvetni, hogy megvetett
vagyok, s hűségemért, bár kegyelmet
remélek, nyelek koldus-szidalmat?
Ébredj, erény, a szépség csak szépség;
szabad, muszáj, lehet, fogom, merem
elengedni azt, mi veszve nyereség.
Menjen! De csitt, erre jön ő. Eredj,
cudar, nem szeretlek! Ó, két szeme
tölt szívemből hamis szót nyelvemre.

Kiss Zsuzsánna fordításai

nem is tudod milyen jó
tud lenni
egy ismeretlen városban
senki nem tudja ki
vagy,
megjönni a rosszul fizető
állásodból,
elfelejteni a vacsorát,
levenni a cipőd,
felmászni az ágyra,
fények leoltva
abban az olcsó sötét
szobában
együtt élni a csótányokkal
vagy az egerekkel,
hallani a tapéta
recsegését
vagy a rohanó apró
lábakat a
padlón szökkenve.

borosüvegért nyúlni
a holdfényben
vagy az utcai lámpák
és neon táblák
fényében,
a bor a testedbe
jut,
a gyufád lángja
meggyújt egy

cigarettát.

nem is tudod, milyen jó
tud lenni
nő nélkül
telefon nélkül
TV nélkül
autó nélkül.

egy mosdóval lent
a hallban.

a sötétben pihenni
hallgatni a többi lakó
zaját,
a serpenyő csörömpölését,
az étel sercegését,
a wc öblítését,
a vitákat,
néha nevetést

nem tudod
mi a neve
az utcáknak,
ki a polgármester,
vagy meddig fogsz
maradni
maradsz
a következő városig,
a következő szobáig,
a következő rosszul fizető
állásig.
az egerek egyre

bátrabbá válnak.
az egyik felmászik az
komódra,
felmászik a kávéscsésze
fülére.
ott csüng
téged néz.

felkelsz és
megközelíted az egeret.
te vagy a
betolakodó
ahogy közelebb érsz
még mindig
mozdulatlan.
szeme a szemeddel
keveredik.
a századok
összecsapása ez.

majd ugrik
a levegőn keresztül
a sötétbe
és nyoma vész.

visszatérsz
az ágyba, mosolyogva,
gondolván, hogy milyen szerencsés
amiért nem kell
lakbért fizetnie

iszol még egy kicsit
a boros
üvegből,
majd feltápászkodsz, leveszed
ruhád, felakasztod

a székre.
felülsz a párnának
dőlve
hallgatod az
odalent elhaladó
autókat

felkelsz,
ellenőrzöd az órát,
látod, hogy
7:30-ra van
beállítva

majd nevetséges módon
fel kell venned a nadrágod
újra
hogy elrohanj a
mosdóba

a hall csöndes lesz
és üres,
a fények leoltva
csak a sötétség
minden ajtórésben.
alszanak
a lakók.

az arcod a
mosdó tükrében
rád vigyorog
majd.

majd visszasétálsz
a szobádba
leveszed a nadrágod
újra, felakasztod
a szék

hátára, ami valószínűleg
idősebb, mint
te

az utolsó ital a
legjobb, az utolsó gyufa
lángja
meggyújtja az utolsó
cigarettát.
tartod a gyufát,
tovább ég,
egészen a jobb
kezed
tenyeréig.
hosszú életvonal.

kár.

majd kinyújtózol
betakaródzol
a nyakadig.
meleg takaró
bérelt takaró
a szeretet takarója.

a nap szépen visszafolyik
a tudatodon keresztül.
nem sokáig.

majd, mint a többi
lakos te is
alszol.
egyenlő vagy

a háromszög
oldalával,
egy heggyel
Peruban,
egy tigrissel
ki nyaldossa
mancsát.

Nem is tudod,
milyen jó ez,
amíg nem vagy
ott.

Mussó Erika fordítása

Régi és új dalok gyűjteménye (905),
Szerelmes dalok ötödik kötete, 761.

[Téma nélkül.]                                                  [Ismeretlen költő]

Kora hajnalon
szalonkák szárnycsapása,
hány száz szárnycsapás!
Számon tartok minden éjt,
biz’, amikor nem jössz el! (1)

Régi és új dalok gyűjteménye (905),
Vegyes témájú dalok második kötete, 933.

[Téma nélkül.]                                                        [Ismeretlen költő]

Oh, e világon
ugyan mi tart örökké?
Holnap-patakban (2)
hol tegnap még állt a víz,
lám, ma sebesen zuhog!

Szemelvények gyűjteménye (XI. század eleje),
Vegyes témájú dalok első kötete, 470.

Tacsibana no Tadamoto (3) titokban udvarolt egy lánynak, ám egyszer egy távoli vidékre kellett utaznia (4) , ezért ezt a verset küldte kedvesének:

El ne felejtsél!
Még ha messzi fellegek
fölé megyek is,
akár a hold az égre,
visszatérek tehozzád.

(1) A vers lírai énje egy kedvesét hiába váró hölgy, aki számolja, hány éj telt el azóta, hogy kedvese nem látogatta.
(2) Aszukagava (Asukagawa). A mai Nara megye Aszuka nevű településén lévő patak (ld. a bélyegképen). Neve magában foglalja a holnap (aszu) szót. Minden bizonnyal innen származik a
hozzá kapcsolódó asszociáció, vagyis az idő folyása és a jelen versben is megénekelt mulandóság.
(3 )Jelen versén kívül még egy vakája maradt fenn.
(4) Feltehetően tartományi kormányzóvá nevezték ki. Tacsibana no Tadamoto egy időben a Japán középső-keleti részén lévő Szuruga tartomány kormányzója volt.

Fittler Áron fordításai

A bélyegkép a fordító felvétele.

András Orsolya fordítása

Az ország bal oldalának egzisztenciális kávézójából nézve hogy a valóság elhalad mellettem vadul izzó szemekkel koponyámba vésve a hangzás és a düh meséjét jelezve mindent ami Mahler Hatodik szimfóniájával összefügg és világunk elvész a legutóbbi mozdulatban még a teremtés utolsó dübörgő összecsapása előtt egy utolsó ziháló lélegzet és a görögöktől eredeztetett civilizációnk lefolyik a latrinába És mi lenne ha végre leltárba vennénk hogy mi maradt a kapitalizmus szaros palacsintája után Hiszen ideje lenne ha már ma már oly príma a klíma hogy megpróbáljunk értelmet vagy érdemet szerezni kicsiny életünknek a Földön ami mi más lenne ha nem egy ostoba színjáték szembeköpősdi hókuszpókusz bohóc pojáca csacsiskodása holdon átlibbenő maszkos figurákkal akár egy Chagall képen? Oly meztelen pottyanunk az anyaméhből ebbe a világba oly magányosan és sorsunkra vakon nem tudva hová haladunk merre barangolunk sem azt hogy mit teszünk majd Világra jövünk kijelölt sors nélkül leszámítva azt ami bizonyos tehát hogy bizonyos tagjainkat bizonyos formákba illesztjük igen csak visszatesszük tagjainkat a tégelybe és kevergetjük hogy tovább főjön a pörkölt a nap kályháján
MINT az a tégely amelyet diákként én melengettem két szobás barlangomban Párizsban a Rue de Vaugirald 89-ben a Montparnasson ahol a falra festettem Edgar Allan Poe pár sorát jácintfürtü dalos najád, márvány-arc, örök-otthoni, hazahív[1] és ez volt az első saját helyem és nem bántam hogy csak egy lyuk volt 29 dollárért havonta vagy egy év lett volna? közös wc félúton az első emeletre a csigalépcsőn és lábnyomok voltak a betonban ahol guggoltam és miközben húztam az öblítő láncát már ugrottam is ki a lépcsőre mielőtt a víz elöntötte a padlót És szobámnak egyetlen kis ablaka volt mint egy rés a Bastille falán egy kőudvarra nézett és egyetlen hidegvizes csap volt egy ősrégi barna kőbe vájva talán a középkorból maradt ezen a helyen és ott találkoztam magammal mintha csak egyfajta idegen lennék aki épp belépett a nyugodt utcáról magányos utazó társaságot adó najád nélkül ó mily romantikus illúzió volt az egész és én nagyon szerettem Minden nap kiléptem Párizs utcáira éhesen a rakpartok mentén egyfajta őrült költőnek vagy művésznek érezvén magam és én voltam Apollinaire és én voltam Rimbaud és én voltam Baudelaire és mind az összes átkozott a lét dühétől őrült költő gallérom felhajtva a rakpartok körül tomboló őszi szélben és tomboltam én is a törékeny barna levelek között (métely-emésztette sokaság) ahogy a tél közelített
ABBA a generációba születtem amely a második világháború alatt lett nagykorú és harcolt is benne A legnagyobb nemzedék így hívták így emlékeznek ránk A saját új világát alkotó emlékezet egy homokóra Megfordítod és a múlt homokszemei lefolynak rajta random mixelve a régebbi idők darabkáit az újabbakkal És ez Tente-baba-tente végig és megint és ismét Igen a legnagyobb nemzedék felnőttkorú lett és eljött a teljes szabadság Ez volt a fiatalság életöröme az élet igazi nehézségei előtt Szabadok voltunk hogy szabad szellemek vagy rabszolgák legyünk angyalok vagy démonok konformisták vagy lázadók
És én sosem voltam lázadó igazán sem akkor se most de 1919-ben születve tagja voltam a

háborús generációnak jó időben csatlakoztam a haditengerészethez épp Pearl Harbor előtt Igen a legnagyobb generáció valóban megszületett 1941 december 7-én ahogy azt mondták nekünk megszülettünk hogy a világot biztonságossá tegyük és hogy elhozzuk a demokráciát HA-HA De akkoriban ez nem egy cinikus szlogen volt mi tényleg hittünk benne hittünk abban hogy a Jó Háborút vívjuk egy Amerikáért amely reménnyel és nyájas optimizmussal van tele ahol a szélesre tárt föld még nem lett adásvétel tárgya és a vadnyugati határvidék még mindig teli van szabados ígéretekkel ahol a boldogságra törekvés nem volt taposómalom hogy összegyűjtsük a világ összes pénzét Igen és 1945-ben amikor véget ért a háború úgy tűnt hogy az egész kontinens nyugat felé hajlott és férfiak és nők seregei kiket megfosztott gyökereitől a háború nyugatnak indultak és a hívás még mindig ugyanaz volt „Nyugatra, fiatal” ahogy milliók figyeltek a vak szirén hívására korlátlanul egy új korban amelyben Amerika és az amerikaiak győzedelmeskedtek ennélfogva sokan hitték hogy az élet olyan jó ezekben az államokban hogy senkinek se jut eszébe lázadni semmi ellen ami ma képtelenségnek tűnik mert amikor megkérdeztem egy balos rádióst hogy el tud-e képzelni egy olyan kort ebben az országban ahol többé nem kell másként gondolkodónak lenni? válasz helyett csak egy bölcs mosolyt kaptam
SZÓVAL hová tartunk innen mi a nemzettek legnagyobbika és miben áll a mi nagyságunk ma? És vajon mindnyájunkat megemésztett-e a mindenevő fogyasztói társadalom és a mi televízió dominálta olykor nagyipari fasizmusra emlékeztető hadipari zavarunk? És ördög vigye a hátsó részét a világnak még akkor is ha Az Emberek még mindig nem vesztették el reményüket még ha el is vesztettük Jack Kerouac-ot Mexikóból visszatérve kiábrándultan vagy kijózanodva Az út végén egy elveszett szív és az összes szociológus azt állítja hogy története az amerikai ártatlanság vége volt

(Kabai Csaba fordítása)

(Lawrence Ferlinghetti: Little Boy, Faber&Faber, 2019, p. 15-18.)

[1] Tandori Dezső fordításának felhasználásával

Az idén száz éves Lawrence Ferlinghetti földi létének centenáriumát megünneplendő egy „önéletrajzi” „regényt” jelentetett meg. Az idézőjelek azért indokoltak, mert a könyv nem önéletrajz, és nem is regény. Persze mit is várnánk a beat nemzedék legkevésbé beat, de nem kevésbé felforgató alakjától? A körülbelül 180 oldalas szöveg első 15 lapja tekinthető mindössze önéletrajzi jellegű írásnak, melyben összefoglalja a gyermekkor hányattatásait nevelőszülőtől nevelőszülőig, a kamaszkor kicsapongásait és az egyetemi éveket. Majd az írás átvált egy féléber tudatfolyammá, az addig viszonylag következetes központozás oldalakra eltűnik, majd esetlegessé válik, hogy aztán ismét eltűnjön teljesen. A beszélő hangja egészen hasonlatossá lesz a Her (Egyes szám negyedik személy) című regényben megszokott hanghoz, többször önidézet formájában is visszautal a lassan hatvan éve megjelent korábbi művére, sőt, néha az az érzésünk támad, hogy az abból kihagyott szövegekből is válogat. Ebben a tudatfolyam jellegű részben a nagy pályatársakról elejtett pletykák szolgálhatnak önéletrajzi jellegű elemként. Például az, ahogy Sartre-val történt találkozását írja le: lelkes diákként Párizs utcáin kóborolva megpillantotta a házaspárt, Sartre-t és Simone de Beauvoir-t, követte őket egy kávéházba, és kéretlenül hozzájuk telepedett, beszélni kezdett, egészen addig, amíg Sartre egyszerűen ki nem dobatta. De Ginsbergről, Kerouac-ról is többször ír, csakúgy, mint Eliotról, akit egy helyen Tea Ass Eliotnak nevez.
A pályatársak emlékezete mellett a társadalmi, politikai üzenet is nagyon hangsúlyos a szövegben. Ferlinghetti többször kimutatja elégedetlenségét a világ dolgainak irányát illetően, említve például a gyűlölet politikájának terjedő rettenetét, vagy a klímakatasztrófa fenyegetését.
A szöveg, amely inkább tűnik egy hosszú versnek, mint regénynek, a már említett sajátosságok, a központozás esetlegessége, a nyelvtani szabályok lezser kezelése (vagy egy jó szerkesztő hiánya?), és a tudatfolyam térbeli-időbeli csapongása miatt, igencsak fárasztó olvasmány. És ez nem csak egy idegen anyanyelvű olvasó nyelvi akadályokból eredő problémája, hanem a könyv angol nyelvű fogadtatásának is konszenzusos megállapítása.

(Kabai Csaba)

foghatod az üvegházhatásra vagy bármire
de nem úgy esik, mint régen.
különösen emlékszem az esőkre a
gazdasági válság idejéből.
pénzből alig volt valamennyi de esőből
jutott rengeteg.
Nem csak egy éjszakán át esett
vagy egy napig,
az ESŐ 7 napig tartott és 7
éjszakán át
és Los Angelesben a viharcsatornák
nem úgy voltak kiépítve, hogy elbírjanak
annyi vizet
és az eső lezúdult VASTAGON és
KEGYETLENÜL és
ÁLLANDÓAN
és HALLOTTAD dörömbölni a
tetőn és a földbe
vízesések ömlöttek le
a tetőkről
és ott volt a JÉGESŐ
nagy JÉG KÖVEK
bombáztak
robbanva csapódtak dolgokba
és az eső
meg sem
ÁLLT
és az összes tető beázott-
dézsák,
főzőedények,
voltak kitéve;
hangosan csöpögtek
és ki kellett üríteni
újra és
újra.
az eső átjutott az út szegélyein,
keresztül a sövényen, felmászott a lépcsőn
és bejött a házba.
ott voltak a felmosók és a törölközők,
és az eső sokszor feljött a
budiba: bugyborékoló, barna, őrült örvény
és az összes régi autó kint állt az úton,
autók, amik nem indultak
meleg napokon,
és a munkanélküli férfiak álltak,
néztek ki az ablakon
a haldokló gépeikre
mint élő dolgokra odakint.
a munkanélküli férfiak,
csődtömegek csőd idején
bebörtönözve a házukba a
feleségükkel és a gyerekeikkel
és a
háziállataikkal.
az állatok nem akartak kimenni,
és a házban ürítettek
szokatlan helyeken.
a munkanélküli férfiak megőrültek
bezárva
a valaha gyönyörű feleségükkel.
csúnyán veszekedtek
amikor a végrehajtási értesítők
a postaládában landoltak.
eső és jég, babkonzerv,
kenyér vaj nélkül; főtt
tojás, tükörtojás, buggyantott
tojás; mogyoróvajas
szendvicsek és egy láthatatlan
csirke minden fazékban.
az apám, soha nem volt jó ember
legjobb esetben az anyámat verte
amikor esett
közéjük
vetettem magam,
a lábak, a térdek, a
sikolyok
amíg külön nem
váltak.
“megöllek” üvöltöttem
apámnak. “még egyszer hozzáérsz
és megöllek!”
“tüntesd el innen ezt az
istenverte kölyköt”
“nem, Henry, itt maradsz
anyáddal”
minden háztartás ostrom alatt állt,
de úgy hiszem a miénk
több iszonyt rejtett, mint az
átlag.
és este
megpróbáltunk aludni
az eső még mindig ömlött
és itt volt az ágyban
a sötétben
a holdat nézve
a rémült ablakon keresztül
olyan bátran
kitart
az eső nagy része
Noéra gondoltam és a
Bárkájára
és azt hittem az jött el
újra.

mindannyian azt
hittük.
és egyszer, hirtelen,
el is állt.
és mindig úgy tűnt, hogy
eláll
hajnali 5 vagy 6 körül
elcsendesedett,
de nem egészen
csöpp
csöpp
csöpp

és nem volt szmog sem
és 8-kor
jött egy
lángoló sárga napsugár
Van Gogh sárga-
örült, vakító!
és akkor
a tető csatornái
fellélegeztek az eső
rohamából
és kitágultak a melegtől:
PANG! PANG! PANG!
és mindenki felkelt és kinézett
és ott volt mind a sövény
mindig ázottan
zöldebben mint zöld valaha
lesz
és ott voltak a madarak
a sövényen
veszettül CSIRIPELTEK nem ettek rendesen
7 napon és 7 éjszakán át
és belefáradtak a sok
bogyóba
és
vártak amint a kukacok
feljönnek a felszínre,
a félig megfulladt kukacok.
a madarak felkapták
és felzabálták
őket; ott volt a
feketerigó és a veréb.
a feketerigó megpróbálta
elűzni a verebet,
de a veréb,
az éhségtől megveszve,
kisebb és gyorsabb,

megkapta, ami járt
a férfiak a tornácon álltak
cigarettát szívtak,
nem sejtették,
de el kellett
menniük
munkát keresni,
ami valószínűleg nem is volt
sehol, el kellett indítaniuk az autót
ami valószínűleg el sem
indult.
és a valaha gyönyörű
feleségeik
a fürdőben álltak
a hajukat fésülve,
az arcukat sminkelve,
megpróbálták összerakni
a világukat újra,
megpróbálták elfelejteni azt
a szörnyű szomorúságot, ami
megragadta őket,
azon gondolkoztak mit
üthetnének össze
reggelire.
és a rádióban
azt mondták
most már nyitva
az iskola.
és
hamarosan
ott voltam
úton az iskolába,
széles pocsolyák az
utcán,
a nap, mint egy új
világ,
a szüleim ott abban a
házban,
megérkeztem a terembe
még időben.
Mrs Sorenson üdvözölt minket:
− Nem tarjuk meg a
szokásos szünetet, odakint
minden vizes
−  Hú! mondta a legtöbb
fiú.
− De valami különlegeset
fogunk csinálni
a szünetben − folytatta
− nagyon mókás
lesz.
hát, mindannyian vártuk

mi lesz
az
és a kétórás várakozás
hosszúnak tűnt,
ahogy Mrs Sorenson
próbált
órát
tartani.
én a lányokat figyeltem, olyan csinosnak
tűntek és tisztának és
ébernek,
egyenesen ültek
mozdulatlan
és a hajuk csodás
volt
a Californiai
napsütésben.
kicsengettek
és mi mind vártuk azt a
mókát.
majd Mrs Sorenson azt mondta:
− na most, azt fogjuk tenni,
hogy elmondjuk
egymásnak, mit csináltunk
az eső idején!
az első sorral kezdünk
és jobbra haladunk.
na, Micheal, te vagy az első…
így hát, mi mind elmondtuk
a sztorinkat, Micheal kezdte
és így ment tovább,
és hamar rájöttünk, hogy
mindannyian hazudtunk,
nem teljesen hazudtunk, de nagyrészt
hazudtunk és néhány srác
kuncogni kezdett és néhány
lány rosszallóan
nézett rájuk, és
Mrs Sorenson azt mondta
− rendben, egy kis csendet
kérnék
ide!
engem érdekel
mit csináltatok
ez esőzés idején
még akkor is
ha titeket nem”
így hát el kellett mondanunk
a sztorijainkat és voltak
sztorik.
egy lány azt mondta
mikor a szivárvány először
előbújt
Isten arcát látta
a végén.
csak azt nem mondta melyik végén.
egyik srác azt mondta, kilógatta
a horgászbotját
az ablakon
és fogott egy kis
halat
és megetette
a macskájával.
majdnem mindenki
hazudott.
az igazságot túl
szörnyű volt, túl
kínos volt elmondani.
majd a csengő megszólalt
és a szünetnek
vége lett.
− köszönöm − mondta Mrs
Sorenson− nagyon
jó volt.
és holnapra a talaj is
felszárad
és
használhatjuk
újra”
a legtöbb fiú
éljenzett
és a lányok
csak ültek egyenesen
és mozdulatlan,
olyan csinosnak tűntek és
tisztának
és ébernek,
a hajuk olyan gyönyörű volt a napsütésben,
a világ talán soha nem lát ilyet
újra.
és

(Mussó Erika)