Címke: műfordítás

Brian Bilston: Menekültek

 

Nincs szükségük a segítségünkre
Így hát ne mondd nekem azt,
Ezek az elnyűtt arcok hozzád vagy hozzám is tartozhatnának
Ha az élet másként bánt volna velünk
Látnod kell azt, hogy kik is ők valójában
Kalandorok és potyázók
Csavargók és semmittevők
Bombákkal a derekukon
Torokmetszők és tolvajok
Nem, itt ők
Nem szívesen látottak
Visszamenni oda ahonnan valók
Nem lehet
Osztozni a mi eledelünkben
Osztozni a mi otthonunkban
Osztozni a mi hazánkban
Nem lehet nem
Építsünk falat hogy távoltartsuk őket
Nincs helyén azt mondani
Ők is ugyanolyanok emberek, mint mi
Egy hely csak azoké akik ott születtek
Ne légy oly ostoba és ne gondold azt, hogy
A világra másként is lehet nézni

Marton Réka Zsófia fordítása

 

A fordító megjegyzése:
Brian Bilston (ez az átlagos név nyilvánvalóan egy álnév)  szövegét érdemes tükörképszerűen olvasni, előre  is, visszafelé is: két külön értelmezés tárul így fel.

 

Hoffmann Diótörője (versben)

 

1.

A jégbe dermedt éjszakákon,
ha odakint a fagy kemény,
s mikor igen nagy úr a tél,
kedves gyerekek, azt kívánom,
legyen a szobátok meleg,
és legfőképp: örüljetek,
mert eljön még a szép karácsony,
van még remény,
csak ámuljatok a csodákon,
és hallgassátok meg mesém.

Gondoljatok egy nagy, sötét szobára,
ahol kis gyertyaláng remeg,
és vörösen dereng a kályha,
s halkan beszélget két gyerek.
Az ajándékra és a fényre vár
egy fiú és egy kisleány.

2.

Ez a két testvér kicsoda?
Ha akarjátok hallani,
megmondom: a fiú Frici,
s a kislány neve Marika.
Te milyen ajándékokat szeretnél?
kérdezi bátyját a leány.
Tornyos várat, de még jobb volna ennél
egy csapat szép, derék huszár.

Marika babáin gondolkodik:
melyik örülne új ruhának,
melyik szeretne tarka sálat?
De sok minden kellene itt!

………………… És Keresztapa eljön-e?
Nincs ilyen keresztapja senki másnak;
amit ő ad, az mind varázslat;
egy szeme volt, más baj nem volt vele,
és még talán, hogy  – már bocsánat –
néha kicsit rángott az a szeme.

3.

Ám ekkor hallottak valami halk zenét;
emelkedett, elragadóan áradt,
és lágyan járta végig a szobákat,
távoli volt és csodaszép.
Fehér fény futott át a falakon,
nagy, áttetsző szárnyak lebegtek,
s akkor egy pillanatra csend lett;
figyelt a két gyerek nagyon.
Megszólalt egy kicsiny harang,
ezüst hangon: giling-galang;
a kétszárnyú ajtó szélesre nyílt,
s nagyobb öröme nem lehet gyereknek,
mint látni ennyi pompát, ennyi színt;
előbb ámultak, majd nevettek,
és aztán ámultak megint.

4.

Az óriás fenyő középen állt,
rajta megannyi aranyalma,
ezüst kígyók bujkáltak ágai között,
csillagok szórtak százezer sugárt,
s a tűlevelek mélyzöld rejtekén
szikrák törték át a smaragd ködöt,
és ott sok-sok rejtelmes csodalény:
manó bújt meg, angyalka röpködött.
vasorrú bábák seprűnyélen;
ezt mind elhiszitek, remélem!

És hogy mennyi ajándék volt alatta!
Képeskönyvek és szép babaruhák;
Marika éppen ilyesmit kívánt,
és ahogy azt Frici akarta:
megpillantotta a csapat huszárt.

5.

A fánál találkozott a család,
így kívántak szép, boldog ünnepet,
megölelte Apát, Anyát a két gyerek,
üdvözölték Keresztapát,
majd megcsodálták bűvös ajándékait:
a sokablakos, kicsiny palotát,
konyhájában finom ebéd főtt,
a királyt, aki épp hurkát eszik,
szépséges és gondos királynőt;
járkált még ott sok uraság,
s az ajtón kilépett játék Keresztapa.
– Mondd csak, te vagy az ott?
kérdezte Frici – Igen, én vagyok. 
– De hát ez jár, pedig csak egy baba!
– Ott benn egy rejtett óramű mozog,
az élteti, csak ennyi az oka –
mondta a félszemű Keresztapa.

6.

De volt még valami abban a várban,

nem is bent, mert most jött onnan elő:

egy kis bábu indult útjára bátran,

szemében merészség volt és erő,

csizma volt rajta és egyenruha,

s azonnal megszerette Marika.

Miféle bábu volt? Diótörő!

 

Frici a szájába diót rakott,
egy kar volt rejtve hátul, a kabátban,
meghúzta, s a dió reccsent nagyot,
Diótörő feltörte a fogával.
De Marika valamit észrevett:
– Keresztapa, mintha rád hasonlítana!
– Még mit nem – szólt erre az –, nézzenek oda!
de én már indulok, ég veletek,
ezt a bábut vedd gondjaidba, Marika,
már késő este lett, megyek haza.

 

7.

Marika gyengéden karjába fogta,
és indult, hogy a polcára tegye,
lám csak, milyen szomorkás a szeme,
gondolta, s mégis mintha mosolyogna.
Késő van – mondták a szülők –,
indulás, gyerekek, mert vár az ágy,
feküdjetek le mielőbb,
jó éjszakát, jó éjszakát!

Kint hullt a hó, és csend borult a házra,
mélyen, békésen aludt a család,
hanem nyugtalan volt Marika álma!
s ekkor kezdődtek a szörnyű csodák.
Gyerekek, kapaszkodjatok,
mert ami most jön, rettentő dolog.

 

(Az illusztrációt Vincze Luca Fanni készítette.)

 

 

 

Sir Thomas Wyatt: A vadászhoz

 

(Whoso list to hunt)

Annak, kit hív a hajsza, itt e vad,
én, fájdalom, többé nem űzhetem.
Kimerített a hiú küzdelem,
hajtóként jövök, a legtávolabb.
Fáradt agyam, bár reményt úgyse kap,
egyre festi szép szarvasát, hiszen
elhagyni sem tudom, csak kergetem,
mint ki hálóval szél után szalad.
Ki űzi őt, tudja meg, nincs esély,
életét hasztalan fecsérli el;
gyémántba vésték szép nyaka köré:
Ez Cézáré, Noli me tangere,
ne érints, ha szelídnek is hiszel,
túl vad vagyok a karjaid közé.

Szabó Eszter fordítása

Edward Lear: A két Agglegény 

Egy házban élt két Agglegény, kik nem maradtak veszteg:
egyik fogott egy Egeret, a másik meg egy Kekszet.
És akkor így szólt az, amelyik Egeret fogott:
“Ez épp kapóra jön, mert itthon minden elfogyott.
Nincs más, csak egy kis citromunk meg egy kanálka mézünk,
és vacsorázni mit fogunk? Hisz nincs már semmi pénzünk.
És félő, hogy ha vacsorára semmit sem eszünk,
hajunk és szempillánk kihull, és soványak leszünk.”

A másik erre így felelt (aki Kekszet fogott):
“A Töltött Egérnél bizony nincs fájinabb dolog!
A Töltelékbe Hagyma kell, no meg Pemetefű –
csak hát ezekhez hozzájutni nem o’an egyszerű.”

És akkor a két Agglegény a városba eredt,
és kértek kölcsön Hagymát, no meg Pemetefüvet.
Hagymát, azt kaptak, Pemetét viszont sehol se leltek,
pedig bejártak minden Boltot, Piacot és Kertet.

De jött egy ember: “Látják ottan azt a nagy hegyet?
A tetejére meredek Szörpentin-út vezet,
és odafönn egy bölcs Öreg, egy Remete lakoz,
ki egész nap egy tudományos nagy Könyvet lapoz.
Azt mondom: fogjon Remetét, kinek nincs Pemetéje,
és igen apró cikkekre meg cakkokra metélje.
S ha megvan, nincs is hátra más, csupáncsak őt elég
a Hagymával jól elkeverni, s kész a Töltelék!”

És akkor a két Agglegény, tovább nem késlekedve,
a meredek Szörpentin-úton fölmászott a hegyre.
És odafönn a hegytetőn volt egy sziklás üreg,
s ott elmélyülten olvasott ama Tudós Öreg.
Ráordítottak: “Félre Könyv! Na rajta, Bölcsek Bölcse!
Az időt itt ne, inkább otthon Egerünket töltse!”

A Bölcs Remete nem felelt egy árva szót sem erre,
s a nagy Könyvvel jól rásózott a két nagy kopasz fejre.
És hegyen-völgyön, városon, Szörpentin-úton át
csak gurult a két Agglegény, hazáig meg sem állt.
De akkorára élelem már otthon nem maradt:
az Egér fölfalta a Kekszet, aztán elszaladt.

Így aztán meghitt kis lakuk elhagyták csendesen,
és attól fogva nem hallott felőlük senki sem.

Havasi Attila fordítása

Iuliana Lungu: ének magamról

 

szeretem azt a szót, hogy
kislány, amint
ismétli önmagát:
(a kislány, aki rád néz
a fejét a tenyerére
támasztva, az 

én vagyok) hálás az apának,
mert megverte.
(a tenyerében ott vagyok én,
a bántalmazott kislány. ott vagy
te, nőgyűlölő nő),
aki azt mondja nekem:

nem, egyáltalán nem vészhelyzet,
hogy kiveszik a méhedet,
nem, egyáltalán nem vészhelyzet,
hogy levágják egyik melledet
vagy a fél tüdődet,
nem vészhelyzet a csontvelő-
átültetés,
ha pisilhetsz egy
csövön keresztül is, hátul jön ki,
egyenesen bele a szoknyanadrág alá
rejtett szondába.

neked elegánsnak kell lenni,
neked szelíden kell írni,
mint egy igazi költőnőnek,
azzá kell válnod, ami én
nem voltam. alélt,
csámpás mimózaként melankolikus-depresszív
hangnemben kell írnod arról,
hogyan várják
a férfit, mikor fáradtan hazatér.

neked ki kell lépni az anarchiából
neked meg kell változni
neked meg kell szűnnöd létezni

Ó, medeea,

neked kell, hogy legyen stílusod.
nem szeretem a
kívánni szót. nem szeretem
a szeméremajkak szót. nem szeretem
a románság szót. mi az a
románság. a versedet úgy kell olvasnom,
hogy ott a toll

az ő kezében.
vagyok én, a kislány,
aki először ott látott
péniszt, a tölcsérré
csavart füzetlapon
a tömbház előtt. így tanultam meg,
hogyan kell
félelemmel írni a vonalas papírra.
a kezében
vagyok én, a kislány,
akinek az osztálytársa
azt mondta: fáj a hasad,
mert csak a kurváknak
folyik a vér a picsájából.
a kezében
vagyok én, az anya,
aki azt mondja: nem hiszem,
az én fiam nem
beszél ilyen csúnyán.
nem foglalkoztatnak a társadalmi problémák.

én a saját családommal törődöm.
apámmal, akit rettentően
szerettem, mert megvert,
anyámmal, akit
utáltam, mert

szép volt. az a nő, aki kiáltvány-
verseket ír, férjénél van,
csendes. én nem.
nem tudok kiáltvány-
verseket írni a szerelemről,

de azt megtudtam, hogy
lehet szeretkezni telefonon.
hiába baszol úgy, mint a farkasok
meg a medvék, minden fal tövében
meg a konyhaasztalon,
ha nem izgatod fel 

a nőt. elhagy,
ha nem csábítod el
a kislányt, ha fogalmad sincs, hogy
érintsd meg erőszakkal.
(ha fogalmad sincs, hogy
dobj ki egy kéziratot

a testéről a kukába).
megkívánni nem lehet,
csak az anyagi
dolgokat. és mi van akkor, ha
whitman sora.
nem szeretem. és mi van akkor, ha „ének 

magamról”,
nem szeretem.

András Orsolya fordítása

 

IULIANA LUNGU pszichoanalitikus terapeuta, először 2016-ban, a qPoem irodalmi kör tagjaként publikált verseket. Szövegei ezután a Familia, a Vatra, a Prăvălia Culturală, a Semne Bune és más folyóiratok hasábjain jelentek meg. Versei Daniela Hendea fordításában olvashatók angolul, a szlovák fordításokat Olga Glustikova és Martina Grman készítette a Brat Bratislavsky Literarny Klub számára. Dana Cora olaszra fordított egy válogatást a verseiből, ezeket az Inverso – Giornale di poesia közölte, Elena Borrás spanyolra fordította verseit. 2017-ben, Medeea Iancu költőnő irányításával, a Cartea Românească kiadó szervezte szerzői ösztöndíjprogram keretében összeállította első, feminista ihletésű verseskötetét. „Iuliana Lungu az identitásról ír, a nőiségről és a nemek elfogadásáról / megkérdőjelezéséről; a versei a megtisztulás rítusai, amelyekben megszabadulunk az előítéletektől, a sablonoktól, különleges rítusok, amelyek az énre és az igazságra tekintenek. Szövegei azokról a mintákról szólnak, amelyeket a társadalom kényszerít ránk, a szégyenről, a bűntudatról, a cenzúráról, de főként a női lét bűnéről és szégyenéről.” (Medeea Iancu)

2018-ban jelent meg első kötete a frACTalia kiadónál, Kommos. Procesiune pentru histerectomie [Kommos. A hiszterektómia menete] címmel, amivel elnyerte a női szerzőknek kiosztott Sofia Nădejde díjat első verseskötet kategóriában, valamint a Mihai Eminescu díj 2019-es Opus Primum kategóriájára jelölték.

Az itt közölt szöveg a Cutra feminista folyóiratban jelent meg.