A magány, mintha zivatar volna.
Esténként emelkedik a tengerből,
Távoli, kívül rekedt sík felől.
Az égbe ér, mely az övé igazán.
És az égből zuhan a városokra.
Zuhan alá ezen a féreg-órán,
mikor regellé fakulnak az éjjeli utcák.
és mikor a testek semmit sem találnak,
csalódott bánatot hagynak egymásnak
és mikor, akik egymást gyűlölik,
együtt alszanak, közös ágyban:
a magány a folyókkal távozik…
Meiszterics Adrienn fordítása
A pusztán feljövő vakító napban állok
hallgatom a vízi madarak sietős szárnycsapását
ezeket a bevésődött szívdobbanásokat
nyírfák ágai ütik vadul a hátamat
a távolból hallom ezeket
az ágak borította fákat
a híreket amiket sohasem hallhatok igazán
szélben szakadást a sivatag fölött
alakok közeledtek ritkás gyönge hajjal
szemeik mint a csillagok az ég lebegő lábain
ahogyan a régi könyvekbe
vésődött be csöndesen az írás.
Meiszterics Adrienn fordítása
