A magány, mintha zivatar volna. Esténként emelkedik a tengerből, Távoli, kívül rekedt sík felől. Az égbe ér, mely az övé igazán. És az égből zuhan a városokra.
Zuhan alá ezen a féreg-órán, mikor regellé fakulnak az éjjeli utcák. és mikor a testek semmit sem találnak, csalódott bánatot hagynak egymásnak és mikor, akik egymást gyűlölik, együtt alszanak, közös ágyban:
A pusztán feljövő vakító napban állok hallgatom a vízi madarak sietős szárnycsapását ezeket a bevésődött szívdobbanásokat nyírfák ágai ütik vadul a hátamat a távolból hallom ezeket az ágak borította fákat a híreket amiket sohasem hallhatok igazán szélben szakadást a sivatag fölött alakok közeledtek ritkás gyönge hajjal szemeik mint a csillagok az ég lebegő lábain ahogyan a régi könyvekbe vésődött be csöndesen az írás.