Isaac Dresner épp legjobb barátjával, Pearlmannal játszott, amikor az egyik utcasarok és a kapufa között megjelent egy német katona. A katonának fegyver volt a kezében, és fejbe lőtte Pearlmant. A fiú arccal fölfelé Isaac Dresner jobb bakancsára zuhant, a katona pedig pár másodpercig Isaacot nézte. Ideges volt és izzadt. Patyolattiszta egyenruhát hordott, melynek színe közel állt a halálhoz, rajta fekete, aranyszín, fehér és vörös jelvények.
Szögegyenes, sárgásfehér nyakán két tökéletesen náci ér dagadt ki, és csak úgy csillogott az izzadságtól. Nem lehetett látni, milyen színű a szeme, mert félig lehunyta. Zömök teste föl-le hullámzott, nehezen vette a levegőt. A férfi Isaac Dresnerre fogta a fegyvert, de az nem sült el: beragadt. Pearlman feje Isaac bakancsáról valami lehetetlen, absztrakt szögben a járdára gurult, és fura zajjal ért földet. Közben alig hallható hangot adott, olyat, amely meg tudja süketíteni az embert. Isaac Dresner fülében a következő zajok visszhangzottak:
» A katona zihálása.
» A beragadt Mauser hangja.
» A legjobb barátja, Pearlman fejének alig hallható hangja, ahogy lecsúszik a jobb bakancsáról, és nekikoccan a talajnak.
Isaac ekkor rohanni kezdett vékonyka lábain lefelé az utcán, maga mögött hagyva barátja fejét (egy örökkévalóságot hagyva maga után). A katona újra megcélozta, és lőtt. Nem találta el Isaacot, aki vértől és holt emlékektől tocsogó csizmájában rohant tovább. Három golyó süvített el Isaac Dresner lelke mellett, de csak a gettó falaiba fúródtak bele. Bár Pearlman feje egy örökkévalóságot hagyott maga után, mégis örökre odanőtt Isaac jobb lábához, az a vaslánc rögzítette oda, amely az egyik embert a másikhoz köti. Ezért kezdett sántítani alig észrevehetően, amiről aztán soha többé nem fog tudni leszokni. Ötven év múlva Isaac Dresner a jobb lábával még mindig maga után fogja vonszolni annak a távoli fejnek a súlyát.
Isaac Dresner csak rohant tovább, és kitért a végzet elől, mely ott süvített el mellette. Befordult jó néhány sarkon, lehagyta a katonát, és befutott Bonifaz Vogel madárkereskedésébe. Évekkel azelőtt az apja épített egy pincét ebben a boltban. Isaac elkísérte őt, és látta, hogyan növekszik az a sötét tér a föld alatt. Ekkor értette meg, hogy:
Egy épület felhúzása nem szorítkozik téglák és kövek és cserepek egymásra halmozására, mert üres teret is jelent, a dolgok bensejében, gyomrában növekvő semmit.
Isaac lihegve nyitotta föl a csapóajtót – Bonifaz Vogel észre sem vette –, és úgy folyt le rajta, mint víz a lefolyón. Két napig ki sem mozdult Isaac csak rohant tovább, és kitért a végzet elől, mely ott süvített el mellette onnan, csak éjszaka jött fel, hogy igyon a madáritatóból (a csapot észre sem vette, pedig jól látható helyen volt), és hogy egyen a kanárikölesből. A harmadik napon már nem bírta tovább:
– Adjon ennem, Vogel úr. És hozzon egy bilit is.
Bonifaz Vogel a szalmaszékén ülve pucolgatta a füleit. Hangokat hall. Ebben a pillanatban kezdett hangokat hallani. A hang a lábai között, a nadrágja két szára között indult el fölfelé, és gyerekhangon jutott föl a fülébe, ott tekergett körülötte, mint egy macska, ha ciccegve hívjuk. Isaac Dresner megismételte a kérését – ami másodjára szinte már parancsnak hangzott –, Vogel pedig felállt, és elment ételért. Isaac utasította rá, hogy helyezze a pult mellé a tálcát. És boldog volt, amikor éjjel meglátta rajta a zabkását és a pár szem cukorkát. És egy bili is állt mellette.
(Bense Mónika fordítása)
