szeretem azt a szót, hogy
kislány, amint
ismétli önmagát:
(a kislány, aki rád néz
a fejét a tenyerére
támasztva, az 

én vagyok) hálás az apának,
mert megverte.
(a tenyerében ott vagyok én,
a bántalmazott kislány. ott vagy
te, nőgyűlölő nő),
aki azt mondja nekem:

nem, egyáltalán nem vészhelyzet,
hogy kiveszik a méhedet,
nem, egyáltalán nem vészhelyzet,
hogy levágják egyik melledet
vagy a fél tüdődet,
nem vészhelyzet a csontvelő-
átültetés,
ha pisilhetsz egy
csövön keresztül is, hátul jön ki,
egyenesen bele a szoknyanadrág alá
rejtett szondába.

neked elegánsnak kell lenni,
neked szelíden kell írni,
mint egy igazi költőnőnek,
azzá kell válnod, ami én
nem voltam. alélt,
csámpás mimózaként melankolikus-depresszív
hangnemben kell írnod arról,
hogyan várják
a férfit, mikor fáradtan hazatér.

neked ki kell lépni az anarchiából
neked meg kell változni
neked meg kell szűnnöd létezni

Ó, medeea,

neked kell, hogy legyen stílusod.
nem szeretem a
kívánni szót. nem szeretem
a szeméremajkak szót. nem szeretem
a románság szót. mi az a
románság. a versedet úgy kell olvasnom,
hogy ott a toll

az ő kezében.
vagyok én, a kislány,
aki először ott látott
péniszt, a tölcsérré
csavart füzetlapon
a tömbház előtt. így tanultam meg,
hogyan kell
félelemmel írni a vonalas papírra.
a kezében
vagyok én, a kislány,
akinek az osztálytársa
azt mondta: fáj a hasad,
mert csak a kurváknak
folyik a vér a picsájából.
a kezében
vagyok én, az anya,
aki azt mondja: nem hiszem,
az én fiam nem
beszél ilyen csúnyán.
nem foglalkoztatnak a társadalmi problémák.

én a saját családommal törődöm.
apámmal, akit rettentően
szerettem, mert megvert,
anyámmal, akit
utáltam, mert

szép volt. az a nő, aki kiáltvány-
verseket ír, férjénél van,
csendes. én nem.
nem tudok kiáltvány-
verseket írni a szerelemről,

de azt megtudtam, hogy
lehet szeretkezni telefonon.
hiába baszol úgy, mint a farkasok
meg a medvék, minden fal tövében
meg a konyhaasztalon,
ha nem izgatod fel 

a nőt. elhagy,
ha nem csábítod el
a kislányt, ha fogalmad sincs, hogy
érintsd meg erőszakkal.
(ha fogalmad sincs, hogy
dobj ki egy kéziratot

a testéről a kukába).
megkívánni nem lehet,
csak az anyagi
dolgokat. és mi van akkor, ha
whitman sora.
nem szeretem. és mi van akkor, ha „ének 

magamról”,
nem szeretem.

András Orsolya fordítása

 

IULIANA LUNGU pszichoanalitikus terapeuta, először 2016-ban, a qPoem irodalmi kör tagjaként publikált verseket. Szövegei ezután a Familia, a Vatra, a Prăvălia Culturală, a Semne Bune és más folyóiratok hasábjain jelentek meg. Versei Daniela Hendea fordításában olvashatók angolul, a szlovák fordításokat Olga Glustikova és Martina Grman készítette a Brat Bratislavsky Literarny Klub számára. Dana Cora olaszra fordított egy válogatást a verseiből, ezeket az Inverso – Giornale di poesia közölte, Elena Borrás spanyolra fordította verseit. 2017-ben, Medeea Iancu költőnő irányításával, a Cartea Românească kiadó szervezte szerzői ösztöndíjprogram keretében összeállította első, feminista ihletésű verseskötetét. „Iuliana Lungu az identitásról ír, a nőiségről és a nemek elfogadásáról / megkérdőjelezéséről; a versei a megtisztulás rítusai, amelyekben megszabadulunk az előítéletektől, a sablonoktól, különleges rítusok, amelyek az énre és az igazságra tekintenek. Szövegei azokról a mintákról szólnak, amelyeket a társadalom kényszerít ránk, a szégyenről, a bűntudatról, a cenzúráról, de főként a női lét bűnéről és szégyenéről.” (Medeea Iancu)

2018-ban jelent meg első kötete a frACTalia kiadónál, Kommos. Procesiune pentru histerectomie [Kommos. A hiszterektómia menete] címmel, amivel elnyerte a női szerzőknek kiosztott Sofia Nădejde díjat első verseskötet kategóriában, valamint a Mihai Eminescu díj 2019-es Opus Primum kategóriájára jelölték.

Az itt közölt szöveg a Cutra feminista folyóiratban jelent meg.