Hangosan csendült fel a zene és töltötte meg a díszes tánctermet. A tavasz épp hogy beköszöntött, és az emberek örömmel fogadták. A bál már jócskán belenyúlt az éjszakába. Mindenfelé vérmes párocskák ropták a táncot, a parkett szélén pedig az idősebb hölgyek latolgatták az esélyeket. Melyik lányt tudják jobban férjhez adni, és melyik fiatal férfit kell megvédeni az előnytelen és szégyenletes házasságtól. Férjeik félre vonulva, túlkiabálva a zenét és a zsivajt próbálták megbeszélni az üzleti ügyeiket vagy fontosabb problémáikat.
Catherine egy félreeső sarokban álldogált. Karcsú hátát az ajtó hűvös üvegének támasztotta és figyelte a mulatozókat. Csak bohócokat látott. Különböző színekre festett álarcok sokaságát, amiket a képmutatás és a hamisság hálójából szőttek. A teremben senki és semmi sem volt igazi. Csak ragadozókat látott, kik még a saját családjukat is elárulnák a vagyonért. Az udvariasság maszkja mögött lesték a kínálkozó lehetőségeket. Rang, pénz és a jó hírnév illúziók voltak csupán a lány számára, de annak a világnak ez jelentette a boldogságot.
Catherine úgy érezte megfullad. Megfordult és elhagyta a helyiséget. A zene azonnal halkabb lett, amint becsukta maga mögött a kétszárnyú üvegajtót. A hideg levegő megcsapta szép arcát, és megborzongott. A szél belekapott göndör, fekete hajába, és kiszabadított néhány fürtöt a gondosan feltűzött kontyából. A mély dekoltázsú ruhája táncra és fülledt bálokra készült, nem éjszakai sétákra. Talán vissza kellene mennie? Megfordult és benézett a mulatozókra. Hirtelen valami furcsa érzés fogta el, talán félelem, és hátrált egészen a terasz korlátjáig. Nem fog visszamenni! Nem képes rá. Annyira más világ az.
Mindig csak azt mondani és azt tenni, ami a helyes és a család javát szolgálhatja. Elfojtani az érzelmeit, a gondolatait, a vágyait és férjhez menni szerelem nélkül. Nem! Erre ő nem lesz képes! Pedig a szülei mennyire szeretnék. Lassan huszonnégy éves lesz és egyre kevesebb az esélye rá, hogy bárki is el akarja majd venni feleségül. Mindig próbált önmaga maradni, de ez a kérőknek nem tetszett. Nem akarták őt többet. De a szíve mélyén nem bánta.
A zene ismét hangosabb lett, majd visszahalkult. Valaki kijött a táncteremből, távolabb tőle. Catherine megfordult és lesétált a széles lépcsőn. Nem akart senkivel sem beszélni, sem visszamenni. Lépteit a kert másik vége felé irányította, ahol úgy emlékezett van egy pad egy árnyékos kis ligetben. A telihold beragyogta az éjszakát, szikrákat szórva a szökőkútban lezúduló vízen. Hirtelen siető léptek zaja ütötte meg a fülét. Valaki követte. A lány megtorpant és azonnal szembefordult az ismeretlennel. Egy magas férfi volt. A lány alaposan megnézte magának. Az idegen sötét szemei baljóslatúan csillogtak. Hosszúkás arcát megvilágította a Hold, és a szája pimasz mosolyra húzódott. Barna haja összekócolva lengett a szélben. Laza inget viselt, két kezét pedig a zsebében nyugtatta. Nem éppen egy úriember, gondolta a lány. Catherine lassan hátrálni kezdett, a férfi pedig követte. A lány útját egy öreg tölgy állta el. Tenyere a mohával belepett fatörzshöz simult. Nem volt tovább.
– Megtudhatnám, miért követ? – Kérdezte emelt hangon a lány. A férfi nem riadt meg. Olyan közel lépett a lányhoz, hogy annak a fához kellett simulnia. Egyik kezével a fának támaszkodott, és a lány fölé hajolt.
– Úgy gondolja kegyed, hogy követem? Ez téves elképzelés! Én csak meg akartam csodálni ezt a gyönyörű fát. – Az arca nagyon közel volt és a lány zöld szemeibe nézett. Catherine szíve hevesen vert. Izgatottság és félelem vegyült össze benne, de ez nem vette el az erejét.
– Akkor miért engem néz? – Vágott vissza, de a férfi nem felelt a kérdésére.
– Mit keres idekint egy ilyen gyönyörű hölgy? Nem lenne szabad ilyen későn egyedül sétálnia. Még a végén valami veszélyes alakkal találkozik.
– Mondjuk magával? – A férfi mosolya még szélesebbre húzódott. Catherine zavarba jött. Minél jobban nézte az idegen arcát, annál vonzóbbnak találta. Gyorsan összeszedte magát. – Gondolom, már eleget gyönyörködött. Kérem, távozzon!
– Látom a szemében, nem akarja, hogy távozzam. Sőt, többet is szeretne ennél. – Catherine érezte, hogy elönti a düh. Mit képzel ez magáról?
– Maga egy szemtelen fráter! Nem hallgatom ezt tovább! – A lány, egy hirtelen mozdulattal kibújt a férfi karja alatt, és sebes léptekkel indult meg az épület felé. Most már vissza akart menni a biztonságot jelentő falak közé, de nem tudott. A férfi hirtelen megragadta a karját, és durván visszarántotta. A lány egy pillanat múlva két erős kar fogságában találta magát. Az idegen vadul megcsókolta és Catherine egy pillanatra elveszett a férfi ölelésében. Remegett mindene és a szíve vadul vert, de ez a gyengeség nem tartott sokáig. A férfi erősen fogta, nem tudta a kezeit kiszabadítani, ezért a lábát használta. Ágyékon térdelte. A karok azonnal engedtek, és az ismeretlen összegörnyedt. De a lány nem elégedett meg ennyivel. Már lendült a keze, és teljes erejéből pofon vágta a férfit. Az a földre esett, és fájdalmasan a lányra nézett. Ő még mindig emelt kézzel állt , és a földön fekvőt nézte. A pimasz mosoly eltűnt. Hiánya pedig a lány szívébe mart. Zavarodottság, düh és szomorúság kavargott benne. Önmagát sem értette, de végül a düh kerekedett felül.
– Mégis mit képzel rólam? Ha játszadozni akar, bent a terembe akad néhány ostoba liba! Maga képmutató gazember! Azt hiszi, mert nő vagyok, bármit megtehet? Vagy úgy gondolja, nem tudom megvédeni magam? Tévedett! Takarodjon, és többet ne is lássam!
Catherine átviharzott az udvaron, felszaladt a lépcsőn, és szinte berobbant a bálterembe. Meg kellett állnia a terasz ajtónál, hogy kicsit megnyugodjon. Vett néhány mély levegőt, megigazította a ruháját, és visszatért a mulatozók közé.

Catherine a kertben üldögélt az egyik kedvenc székében és egy könyvet tartott az ölében. Már órák óta csak nézte, de még egy betűt sem olvasott el. Gondolatai messze jártak. Egy teliholdas éjszakán, egy ismeretlen férfi karjaiban. Három nap telt el azóta, de a lány nem tudta elfelejteni a történteket. Bármit csinált, a férfi fájdalmas tekintete vagy a pimasz, kicsit gúnyos mosolya ott lebegett előtte. Még a beszélgetésekre sem tudott odafigyelni, pedig az apja meg is dicsérte a bált követő reggel, hogy nem csinált semmi ostobaságot. Pedig ha tudta volna, hogy egy ismeretlen férfit csókolt azon az éjjelen. Nem örült volna ennyire. Egyedül azt kifogásolta, hogy nem tudta Catherine-t bemutatni a házigazdának. A márki, csak egyszer jelent meg, de a lánya akkor sem volt a közelben. Ez őt nem érdekelte. Ő csak arról a csókról ábrándozott, még három nappal később is.
– Édesem! Gyere gyorsan! Vendégünk van! – Sietett felé az anyja.
– Mit beszélsz Mama? – Ébredt fel merengéséből a lány.
– Hát a mi kedves szomszédunk! Most beszél apáddal és téged akar látni! – Az anyja betessékelte a meglepett lányt a társalgóba. Catherine el sem tudta képzelni mit akar tőle a márki, hiszen még nem is találkoztak. Kisvártatva megjelent az apja és az anyja távozott.
– Figyelj rám Catherine! A márki azért jött, hogy megkérje a kezedet. Ne feledd! Lehet, hogy ez az utolsó esélyed ahhoz, hogy férjhez menj. Mindenféle képen igent kell mondanod!
– De Papa! Nem is ismerjük egymást, hogy akar így elvenni?
– Nem érdekelnek a kifogások! Vagyonos ember és magas a rangja. Ennél többet nem is kell tudnod róla! Tökéletes parti!
– De…
– Catherine! Egyszer az életben cselekedj úgy, ahogyan illik! Hozzámész! Nincs apelláta!
A lány nem válaszolt. Nem is tudott volna, mert a torka elszorult. Hát ez lesz a vége? Ahhoz kell mennie, akit nem is szeret? Szomorúan lehajtotta a fejét. Próbálta visszatartani a könnyeit, de nem sikerült.
– Kedves márki! Erre parancsoljon! Itt van az én gyönyörű lányom! – Hallotta az anyja hangját, amint benyit a szobába a kérőjével. Nem akarta tudni ki az. Csak essenek túl rajta.
– Milyen apa az, aki megríkatja a saját lányát? – Jött hirtelen a kérdés, és Catherine meglepetten kapta fel a fejét az ismerős hangra. Abban a pillanatban mindent elfelejtett. Csak azt az arcot látta, amit három napja minden egyes pillanatban. A férfi most elegánsabban volt öltözve, és a haja is rendezett volt. Komoly arccal állt az ajtóban, de szemei továbbra is baljósan csillogtak. Kérdésével a szülőkbe fojtotta a szót.
– Maga az? Hogy mer idejönni?
– Ismered már az Urat? – Hebegte az apja, de Catherine meg sem hallotta őt.
– Jogos a kérdés. – A férfi nyugodtan állt. A pimasz mosoly ismét előbukkant és magabiztosságot sugárzott felé. Catherine gyomra nagyot ugrott. Csak ezt a mosolyt ne! – Azt hiszem, ideje lenne érkezésem célját és a múltkori viselkedésem megmagyaráznom. Próbára tettem Önt. Tudja, nem szeretem a társadalmi konvenciókat. De, sajnos olyan világban élek, ahol ez a legfontosabb. Nem tudom elkerülni. – A lány szeme elkerekedett. Mintha a szívéből beszélt volna. – Ezért hasonló gondolkozású párt keresek magamnak. Szeretném, legalább az otthonomban megteremteni azt a helyet, ahol önmagam lehetek, és ez csak veled sikerülhet. – Catherine észre sem vette, hogy a márki letegezte. Csak a szavaira figyelt. A férfi pedig egyre közelebb lépett hozzá. – Hallottam rólad Catherine! Nem véletlenül költöztem a közeledbe. Tudtam, hogy olyan, vagy mint én, és három nappal ezelőtt, erről meg is győződtem. A többi lány nem bánt volna velem úgy, ahogy te. Csak szégyenkezve pislogtak volna, ahogy illik. Te bátor vagy. Kimered mondani az érzéseidet, és pontosan erre van szükségem. Egy társra, aki nem fél a szememre vetni a hibáim, vagy szembeszállni velem, ha rosszul döntök, és mindenről meg van a véleménye. Rád van szükségem, Catherine! – A férfi a lány előtt állt és most először kedvesen elmosolyodott. – Légy a feleségem, és ígérem, soha többet nem kell más lenned, mint, aki vagy!
Catherine csak nézte a férfit. Most már nem érdekelte, hogy potyognak a könnyei. Sőt! Már örömében sírt. A márkihoz lépett, és ő átölelte. Csukott szemei előtt megjelent a szeretett öreg tölgy. Milyen sokszor fogja még látni! A férfi pedig csókra emelte az ajkát, hogy megpecsételje fogadalmukat.

(Illusztráció:  Ivan Ivanovich Shishkin – Oak Tree)