Az ágyamból
figyelek
3 madarat
egy
telefondróton.
Az egyik
elrepül.
Aztán
a másik is.
Egy itt marad még,
hogy azután
ő is
tovatűnjön.
Írógépem
lesz a sírkövem.
Talán.
És én,
én is madárrá lettem,
míg spiláztam a madarakat.
Csak gondolom,
azért létezem még,
hogy tudathassam ezt veled,
köcsög.
Márkus László fordítása
Tányérok, amelyekhez nem fűződik étvágy.
Jegygyűrűk, amik viszonzatlanul maradnak
legalább háromszáz évig.
Rajongó – merre van mátkája?
Kardok – de merre haragjuk?
És a lant sem ad hangot szürkületkor.
Ínség idején az örökkévalóság felhalmoz
tízezer évnyi ősrégi dolgot.
A berozsdállt teremőr édesen szendereg
bajuszát lógatva a vitrinnek dőlve.
Fémek, agyag, és madártollak
diadalmaskodnak csendesen az idő felett.
Csak néhány egyiptomi hajtű merészel kacarászni.
A korona túlélte viselője fejét.
A kéz alulmaradt a kesztyűkkel szemben.
A cipő jobb oldali párja győzött a láb felett.
Ami engem illett, élek, amint látod.
Harc a ruhámmal továbbra is tart.
Milyen akaratos egy darab!
Mintha túl akarna élni engem!
Nagypál István fordítása
Szerelmes dal
Tücskök ciripelnek a fülekbe
Érdes csókok tapadnak az arcokra
A szeretők a tóhoz szöknek
A többi holt éjszaka
Vér áramlik az ajkakba
Körmök vájnak a szemekbe
Tudjuk, hogy mi lehetett volna
Amit látunk a szemünkkel
az leírható a szavakkal?
Prelűd és tánc
A magas fa sötét lombja alatt
ettem a krumplit
Szürke gém nézett rám a bokrok közül
Méhek szorgoskodtak a mezőn
Csend volt
A szél sem moccant
De a távoli égen feltűnt egy madár
Láttam a földhajlatokon át
Üvegtetős rétek felett
Platina erdők felett
Acéldombok felett
A kezdetektől figyeltem
Fehér lány sétált a platina erdőben
Lassú fehér dalok hagyták el ajkait
Lépkedett a fák között és énekelt
Ahol fehér az árnyéka az erdőnek
Ahol fehér a fa rajzolata
Ahol fehér a villanyvezeték zümmögése
Ahol fehér az ég a vízen
Ahol fehér időtlenség a nap
Láttam ahogy elveszik a fák között
De énekének dallama örökre ott lebeg
Kakuk Tamás fordítása
Illusztráció: Joan Miro
A végső árnyék, szememet lezárva…
A végső árnyék, szememet lezárva,
napot, világot tőlem elvehet,
s eloldozhatja izzó lelkemet,
melynek az a perc lesz vigasztalása,
de a túlparton sem huny majd ki lángja,
s emléke annak, ahol szenvedett:
átússza égve a hűvös vizet,
a zsarnok törvény hatalmát lerázza.
Lélek, mely istenben sem volt szabad,
vér, melyben oly heves tüzek lobogtak,
velő, mely táplált büszke lángokat:
a testnek int búcsút, nem a kínoknak;
salak lesz mind, de szenvedő salak,
por, de még porként is szeretni fognak.
Egy orr
Volt egy ember: egy orrhoz volt csatolva,
mely több volt, mint orr: győzedelmi zászló,
hatalmas fárosz, messzire sugárzó,
felettébb szőrös, óriás uborka,
szakállas kardhal, töprengő retorta,
szilaj elefánt, hanyattfekve párzó;
nazálisabb, mint Ovidius Naso,
rossz helyre tett gigantikus napóra;
vezérlő gálya a nagy Armadában,
orr, melyhez Egyiptom gúlái: morzsák,
az Orr Tizenkét Törzse egymagában;
orr-abszolútum, mit nem bír le kórság,
orrnagy, táborrnok az orrok hadában,
a Hatalom, a Dicsőség s az Orrság.
Havasi Attila fordításai
Illusztráció: Jules Roman – Francesco Penni: Tenture de Scipion: La Bataille de Zama (Louvre)
Elmosódott, partra vetődött, régi sárga irka
került újra kezembe.
Az ágyból írok,
mint legutóbb,
tavaly.
Meglátogatom az orvost.
Hétfőn.
“Igen, doktor úr, gyengék a lábaim,
szédül a fejem…
és fáj a hátam.”
“Iszol?” – kérdezi majd.
“Végzel elég
a testmozgást, szeded a
vitaminjaidat?”
Azt hiszem, csak beteg vagyok.
az élettől, ugyanazok a megavasodott, mégis
ingatag
körülmények.
Még a pályán is.
Nézem a lovakat, ahogy futnak
és olybá tűnik
értelmetlen ez az egész.
Korán távozom, miután megvettem a tiketteket a
a hátralévő futamokra.
“Elmész?” kérdezi a motelben
a recepciós.
“Igen, ez merő unalom.”
mondom neki.
“Ha szerinted unalmas.
odakint”, mondja nekem, “akkor vissza kell majd jönnöd,
mert neked itt a helyed.”
Tehát itt vagyok,
párnáimnak vetett háttal,
újra.
Csak egy öreg fickó,
egy megvénült író,
kopott, megsárgult
jegyzetfüzettel.
Valami jön…
sétafikálva a
a padlón
közelít
felém.
Ó, hiszen ez csak…
a macskám.
Valóban.
Ezúttal csak a macskám.
Márkus László fordítása
Polemos
Teljesen egyetértek azzal, amit mondasz.
Amikor a felhők és a szavak szétszakadnak,
A levegő megremeg és a világ darabjaira hull.
Amíg a szándék nem fedi fel magát,
A kitaposott utat senki nem találja.
India poros, leopárd bújik a sziklák árnyékban,
A város széléig jöttem,
fehéren ragyogott a napfényben.
A tájkép különös, míg meg nem hunyászkodik.
Salaamed megnyalta az ajkát és a földhöz érintette.
Ő a völgy és a völgy az övé.
De megtagadom tőled, hogy ezt kiejtsd a szádon.
Sidi Amar télen
Azt hiszem, soha nem láttam az arcodat
Egy esős napon, az ég szürke artériája
Lüktet a fákról, és a szívedben
Víz folyik. Még soha nem hallottalak zokogni
Az éjszaka hangján, a lelked ellenáll a csendnek.
Eljön a nap, amikor az égi határvonalak
Nem csak a tornyokba kapaszkodnak,
És neked, aki az éjszakában reszketsz,
Társad már csak a magány lesz unalmas útjaidon.
Kakuk Tamás fordításai
Bélyegkép: Paul Klee
