Címke: műfordítás

Roberto Bolaño versei

FELTÁMADÁS

 

Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár a tóba.
A költészet, bátrabb mindenkinél,
csobban, majd elmerül,
mint Loch Ness feje a végtelen tavon,
megrázó és iszapos, akár a Balaton.
Az alábbiakat figyelembe véve:
a búvárt
az ártatlanság
szárnyai borítják,
miként kívánta.
Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár, aki
isten szemében meghalt.

 

GODZILLA MEXIKÓBAN

Figyelj rám, drága fiam, Mexikó felett
bombák záporoztak,
de senki sem észlelte.
Mérgezett levegő
száll az utcák
felett, a nyitott ablakokon át.
Alig fejezted be az evést, máris leültél
mesét nézni.
Éppen olvastam a hálóban,
amikor rájöttem: meg fogunk halni.
A konyhapadlón találtalak fekve, amikor
kitámolyogtam, szédelegve, émelyegve.
Átöleltük egymást. Azt kérdezted, mi történt;
nem mondtam el, minket játszanak a halál
TV–csatornáján, ami igazából nagy kaland.
Még egy ok, hogy együtt legyünk és ne féljünk.
Le se csukta szemünket, ahogy
ott hagyott minket a halál.
Hol vagyunk – kérdezted egy héttel később,
– hangyák, méhek, balszerencsés számok
az élet rohadt nagy levesében?
Élőlények vagyunk, fiam, akár a madarak,
egyszerű hősök, apró titkok.

 

(Nagypál István fordításai)

 

 

 

Ted Hughes: Varjú első leckéje

Isten próbálta beszédre tanítani Varjút.
„Szerelem” mondta Isten. „Mond: szerelem”.
Varjú tátogott és a fehér cápa a tengerbe zuhant,
és lefelé gurult, felfedezve saját mélységét.

„Nem, nem.” Mondta Isten. „Próbáld újra. Szerelem”!
Varjú tátogott és egy kék cecelégy, egy moszkitó
zizzent kifelé és alá,
külön saját húsosedényébe.

„Utolsó próba” mondta Isten. ’’Szerelem”!
Varjú összerezzent, tátott szájjal megrándult és
testnélküli ember feje
forgó szemekkel gördül le a földre,
zaklatott tiltakozás –

És Varjú megrándult megint, Isten későn nyúlt oda
és egy vulva esett a férfinyakra, rászorult.
Együtt küszködtek a pázsiton.
Isten küzdött, hogy elválassza őket, káromkodott, sírt –

Varjú bűnével szállt tovább.

Zárda Alexandra fordítása

Nyugalom

Nem olyan nagyon régen egy beszélgetés közben ismét szóba került az őszinteség. Őszinte az, aki nyíltan elmondja, ami a szívén van, nem mérlegeli az egyes szavai beláthatatlan következményeit. Ismét rájöttem, hogy mennyire nem vagyok őszinte. És ismét rájöttem, hogy mennyire jó lenne őszinte lenni. Az igazi őszinteség voltaképpen nem is más ugyanis, mint szélsőséges, lenyűgöző bátorság.
Ezer okot lehetne mondani, hogy az ember miért nem azt mondja ki, amit gondol. Nem akar valakit megbántani; nem akarja, hogy szavai miatt felelősségre vonják; nem akar szénné égni mások előtt; nem akarja elvéteni a helyzet kényes egyensúlyát, amelybe belekerült. Mindez azonban mind-mind gyávaság. Valójában úgy kellene beszélnünk mindig, mint aki tudja, hogy nincs második esélye.
Most őszinte leszek: a nyáron valamikor megpróbáltam lefordítani magyarra egy spanyol verset, Emilio Prados egyik 11 soros költeményét. Kosztolányi Dezső spanyol műfordításai között találtam meg a szöveget, két magyarítással együtt, Kosztolányiéval, illetve Imecs Béláéval. Egyik fordítás sem tetszett igazán, az eredeti szöveg viszont nagyon, ezért elkezdtem forgatni magamban a szavakat, és addig nem bírtam lenyugodni (igen, még az ágyamból is kikeltem, az éj közepén, hogy egy papírcetlire gyorsan lejegyezzem a szavaimat), amíg el nem készült egy harmadik változat. Nem tudtam, mit kezdjek a szöveggel, így hát úgy döntöttem, idehozom a blogomra, és megosztom a nagyvilággal. Csakhogy az történt, hogy pár nap múlva máris rájöttem, az én fordításom sem jó, és egy rossz szöveget már nem akartam idemásolni, égetni magamat. (Így voltam, azt hiszem, titkon, azzal a közel ezer versemmel is, amit életem során írtam: túlnyomó többségüket még soha senki sem olvasta rajtam kívül; nagyon féltem a letaglózó kritikáktól.) Úgy éreztem, lenne olvasóm, aki nem értené, hogy nem reklámozni akarnék egy szöveget, hanem gondolkodásra hívni ott, ahol három-négy szöveg összetalálkozik, és ahol a szikrából egyszer csak egy soha nem látott valami pattan elő; valami, ami talán nem szép, vagy nem jó, közvetlen haszna pedig pláne nincs, viszont érdekes.
Most, mintegy két hónap után jutottam el oda, hogy ez a szempont már ne érdekeljen. Úgy látszik, tizenegy sor esetében két hónap a gyávaság legyőzésének szintideje nálam. Hány évig kellene élnem, hogy legyen bátorságom elmondani azt a tizenegymillió dolgot, amit most még nem merek? Ez talán matekfeladványnak is elmenne, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy itt nem egy egyenesen arányos függvényről van szó; aki egyszer elkezd beszélni, az folyamatosan válik egyre szókimondóbbá, így a görbe egy hiperbolához jobban hasonlítana.

De félre az őszinteségről szóló elmélkedéssel; lássuk a verset.

Mint említettem, Emilio Prados a szerző. Spanyol költő volt, 1899-től 1962-ig élt, az úgynevezett “’27-es generáció” tagja volt, mely olyan kiválóságokat adott a spanyol irodalomnak és kultúrának, mint Federico García Lorca, Rafael Alberti, Luis Buñuel vagy Salvador Dalí. A vers címe Calma [Nyugalom], és egy 1932-ben megjelent antológiából ismerhette meg Kosztolányi, aki 1935-ben fordította le. Imecs Béla fordítása 1941-ben jelent meg. Azóta, tudtommal, nem született újabb magyar fordítás róla.
Az eredeti szöveg így szól:

Cielo gris.
Suelo rojo.
De un olivo a otro
vuela el tordo.

En la tarde hay un sapo
de ceniza y oro.

Suelo gris.
Cielo rojo…

– Quedó la luna enredada
en el olivar.
Quedó la luna olvidada -.

Nyers fordításban, betartva a szakaszhatárokat, így:

Szürke ég.
Vörös föld.
Egyik olajfáról a másikra
röpül a rigó.

Az estében van egy varangyos béka
hamuból és aranyból.

Szürke föld.
Vörös ég…

A hold fogva maradt
az olajligetben.
A holdat ott felejtették.

Meg kell jegyeznem, hogy én természetesen nem ilyen sorrendben olvastam el a szövegeket. Először Kosztolányi fordítását olvastam el, és ekkor a vers még különösebben nem fogott meg. Aztán olvastam el Imecs Béláét, amely bizonyos tekintetben elmarad előbbi mögött, mégis abban volt az a mozzanat, amely megragadott, és amely miatt aztán elkezdett foglalkoztatni az eredeti is. Ez a mozzanat a vers zárása volt, amely Kosztolányinál kicsit sem drámai, sőt szinte banális; az eredetiben és Imecsnél azonban megdöbbentő. Ki felejtette ott a holdat, és hová akarta volna elvinni?
Nézzük most akkor a két fordítást. Először Kosztolányiét:

Nyugalom

Az égbolt szürke, szürke,
a föld vörös és rikitó.
Olajfa ágain repült le
most a rigó.

Hamuból és aranyból van a langyos
alkonyban egy varangyos.

A föld már szürke rég,
vörös az ég.

Halvány
hold bújik az olajfán
és eltűnik a  csöndbe lanyhán.

És Imecsét:

Szélcsend

Az ég szürke,
a föld vörös.
A rigó egyik olajfáról
a másikra röpdös.

Az este a varangy hamvas
aranyszínébe öltözött.

A föld szürke,
az ég vörös…

A hold megakadt s ottmaradt
az olajfaligetben.
Ott felejtették a holdat.

Végh Dániel hosszú tanulmányt írt Kosztolányi spanyol műfordításairól, amelyben összehasonlítja e két munkát is, és kiemeli, hogy Kosztolányi fordítása szándékoltan “színesebb” az eredetinél. Így kísérli meg visszaadni annak spanyol fül számára különösen szokatlan, hiányos, furcsa szerkezetét. Imecs fordítása viszont túl köznapi az eredetihez képest, ezért, hiába hűbb, kevésbé sikerült.
Talán mert nem vagyok spanyol, és így nem annyira érzem át a szavak színeit, számomra a szövegnek a filozofikussága megragadó, és azt Imecs jobban visszaadja; egyrészt az utolsó versszakkal, ami nála (szerintem) sokkal jobb; másrészt az “ég szürke – föld vörös” és fordítva alakzat meghagyásával, amely Kosztolányinál nem olyan föltűnően bukkan elő, kicsit szét van írva.
Pedig ez a szerkezet annyira bravúros, hogy szinte önálló versnek is beillene:

Cielo gris.
Suelo rojo.

Suelo gris.
Cielo rojo.

Előbb az ég szürke, és a föld piros, majd a föld szürke, és az ég piros.
Mit jelent ez? Hát azt, hogy kicserélődik ég és föld. Aki a földön volt, az égbe megy, aki az égben volt, az a földre jön. Akár keresztény létfilozófiát is jelenthet ez a pár szó, és milyen varázslatos, hogy ég és föld a spanyolban csak egyetlen félhangban tér el… Kosztolányi fordításában sajnos elvész számomra ez a filozofikus tartalom, mintha a fordító nem érezne rá.
Imecsé a maga prózaiságában közelebb áll hozzá, de egy-két aprósággal nála sem tudtam kibékülni. Úgy éreztem, hogy ezt a verset muszáj legalábbis megpróbálni újra lefordítani.

Így készült el a saját verzióm:

Nyugalom

Szürke az ég.
Vörös a föld lenn.
Olajágról olajágra
rigó röppen.

Hamvas-arany varangy ül lenn
az esti földben.

Vörös az ég.
Szürke a föld lenn…

– Ahol az ág az éggel összeolvad
olajligetben,
ott felejtették, fönn, a holdat. –

Van a versnek egy olyan tulajdonsága, melyről eddig nem ejtettem szót, pedig lényeges: végighúzódik az eredeti szövegen egy olyan rímsor, amely szinte fülsértő monotonitást ad neki (rojo-tordo-sapo-oro-rojo), és amely az utolsó versszakban egy picit megváltozik, de ugyanolyan nőrímes, mélyhangzós, furcsa hatást kelt (enredada-olvidada). Az eredeti szöveget olvasva számomra ez a rímsor nagyon fontos, mert az egész szövegnek valami monoton, szinte-őszisanzonos, furcsa, lassú zenét ad. Ezt a rímsort valamilyen formában mindenképpen meg akartam tartani. (Kosztolányinál teljesen elvész; Imecsnél pedig megvan, de túl sok hímrím keveredik bele: vörös-röpdös-öltözött-vörös, majd: ottmaradt-holdat.) Nálam ebből a rímsorból egy ö-e, majd o-a rímsor lett. Az ö-e ugyan nem mélyhangzós, de elég szokatlan, és szerintem az ismételgetése hasonlóan monoton hatást kelt, mint az eredeti (föld lenn-röppen-ül lenn-földben-föld lenn). Mintha egy hatalmas elefánt a földet döngölné. Az olvad-holdat pedig még a mássalhangzóiban is idomul ehhez.
Érdekes kontraszt, hogy a sok nőrím helyett a vers pont egy elég éles hímrímmel, azaz nem is rímmel, csak egy jambusi sorvéggel nyit (Cielo gris.), ezt én is megtartottam (Szürke az ég.). Valami olyat sugall ez, hogy itt az elején még nem kerített mindent hatalmába ez a monoton mantra a sok nőrímmel. De csak idő (egy sor) kérdése.
És akkor nézzük a vers lényegét.
A vers lényege, mint már pedzettem, számomra az, hogy az ég és a föld kicserélődik, azaz inkább összeolvad; ami az égben volt, az földi lesz, ami földi volt, az égi lesz. Az égen rigó van, aki fürge; a földön varangy van, aki lomha. Az ég kivörösödik, a föld elszürkül. Mint a keresztény hitben, ahol az igazán igazi élet a mennyek országában, azaz odafönt található meg.
De mi történik a holddal? A holdat elfogták, a hold egy köztes helyen maradt. Az olajliget (eredetiben: olivar) hihetetlenül érdekes fogalom. Nem azt jelenti, hogy fönt van, a faágon, az olajfák ágán (mint a rigó, olajágról olajágra röppenve). Az olajliget az egész, a fönt is, meg a lent is. A hold ott maradt, ahol igazából már megszűnt a különbség a kettő között. Amikor azt írom, hogy az ág az éggel összeolvad, akkor persze olyat írok, ami az eredetiben így nincs kimondva. Ez csak az olivar szóból következik. Meg abból, hogy már minden megcserélődött. Az ég olyan, mint a föld, a föld, mint az ég, elmosódnak a határok; ha más nem, a monoton rímek elmosták őket.
De mégis van egy kis különbség: a hold nem jött le a földre, ott felejtették, és ide már nekem kell az, hogy fönn. Igaz, ez a fönn egy olyan világ föntje, ahol nincsen fönt és lent, de mégis: nincsen itt. A hold valahol ott van, ahol az ég-föld csereberéjének szabályai nem érvényesek. A hold kivétel.
Már a rímből is látszik a kivételes státusza, mert nem ismétli a föld lenn-röppen-ül lenn-földben-föld lenn monotóniáját. Csak hasonlít hozzá, de mégse egészen az.
És miért Nyugalom a cím? Azért, mert a szabadságunk (nyugalmunk) így teljes, így, ha tudjuk, hogy minden szabály alól vannak kivételek. A nyugalom nem más, mint a világ szerkezetének elfogadása. És a világ szerkezete nem (teljesen) szabályos.

Első megjelenés: https://pontilyen.blog.hu/2013/09/07/nyugalom

Paul Bowles költeményei II.

Kényes dal

Sokáig tartott a visszaút.
Fehér liliomok lobogtak a falak mellett.
A hamvas kék szőlőszemek
Úgy ragyogtak, mint az üvegcserepek.
Pontosan a kikötő felől fújt a szél
Megfésülte a hosszúra nőtt füvet.
Azt hiszem, a kikötőre gondoltunk
És rendben, hogy jól nézett ki a kék vízével
És a távolodó vitorlásokkal.

Még akkor is, ha szél hajszolta a hullámokat
És ingoványos talajon álltunk
Gondolataink az út körül jártak.

A fuvolák manapság túl sokat hallgatnak
A zenészek pedig hamisan játszanak.
A falak mellett lobogtak a fehér liliomok.

Itt vagyok

Nem bánom, ha itt vagyok
Csak mormogok magamban:
Ha nem jön senki és nem vesznek észre, az is rendben van

Nehéz elhinni, hogy itt bármit szabad
Gyere, hagyjuk veszni ezt a látszat szabadságot
Ezek a dolgok legyenek porszemek
Soha ne fájon a fejem miattuk
Hagyni kell, hogy idővel megérjenek
Mindez történjen lassan és gyengéden
Délben fújjon langyos szél a tető felett
A nagyváros álmosan merüljön el a napsütésben
Legyen mindenhol selymes tisztaság
Jöjjön, aminek jönnie kell
Mindig ezt éreztem


Dal

Rabszolgák lesztek egy kastélyban.
Minden csókhoz kerül kacagás.
Minden kalandhoz lesz tanítvány.
Szabadok vagyunk és hegyeket másszunk,
De minden utazás vége zuhanás lesz.
Régi mozaikképek kísértettek minket
És minden szilánkjuk után jött a zokogás
És minden szúrásra csend volt a válasz.
Minden szabadságunkért megfizettünk,
de minden nevetéshez jutott simogatás;
De minden szerelemhez járt egy mosoly.

Kakuk Tamás fordításai