A mai Franciaország déli részén a középkorban egy olyan, meglehetősen nagy, politikailag széttagolt terület alakult ki, ahol a helyi feudális urak jó ideig központi hatalom híján inkább csak egymással viaskodva, maguk alakították ki a függőségi viszonyokat. Nagy Károly hatalmas frank birodalmát leszármazottai – hosszas háborúskodások és szerződések eredményeképpen – ugyan felosztották egymás között, de ezek az utódok egyre kevésbé tudták egyben is tartani a maguk örökségét.

A nyugati részen maga a germán hódítók frank nyelve is csak különbözőképpen érvényesült a meghódított lakosság beszédmódjával szemben. Az itt élő emberek ugyanis a több évszázados római uralom alatt teljesen átvették a latin nyelvet. Még ha nem is annak a legkifinomultabb formáját, hanem amit a katonáktól, kereskedőktől, hivatalnokoktól hallottak. A nyelvtörténet ezt vulgáris latinnak nevezi, de ők maguk, akik beszélték, inkább csak rómainak, a maguk nyelvén románnak hívták. A régi latint az egyház használta a szertartásaihoz és a több-kevesebb nyelvi tisztasággal leírt szövegeihez. Ezt a nyelvezetet a nép azonban már nem értette. Olyannyira, hogy minden olyan szóbeli megnyilvánulást, amit nem értettek, latinnak nyilvánítottak. Sőt még a madarak énekét is.

Ezek a meghódított népek a nyelven kívül megörökölték a rómaiaktól a városok kultúráját, és az ezzel járó kényelmesebb életmódot mintegy felkínálták a durvább körülményekhez szokott germánoknak is. A hódítók pedig az életmóddal együtt lassanként átvették az itt élő lakosság nyelvét, és szókincsük is összekeveredett. Az északi országrészben így alakult ki lassan az az idióma, amit ma franciának nevezünk. Ez megőrizte a többség beszédmódjának latin struktúráját, de hangképzésében ma is tetten érhetjük a frank kiejtés emlékeit. Azonban a Loire folyótól délre, ahová a nyugati frank királyok befolyása már sokkal kevésbé ért el, a mindennapi beszéd is sokkal erősebben megőrizte a latin sajátságokat mind a kiejtésben, mind a szókincsben. A középkori nyelvi viszonyokra érdekes utalást találunk Flamenca történetében is: amikor a széphistória hősszerelmese, Guilhem Bourbon városába, szerelme lakhelyére érkezik, az őt elszállásoló fogadósné szakmai felkészültségét az elbeszélő úgy érzékelteti (1908-1909. sorok), hogy saját anyanyelvén kívül – ami nyilvánvalóan az elbeszélés nyelve, az okszitán – a burgund, a breton, a német és a francia szót is érti és beszéli.

De ha Bourbon várának földrajzi elhelyezkedését nézzük (mintegy 250 km-re Párizstól délre), erre a fogadósnénak szüksége is lehetett. Hiszen ez a terület volt abban a korban a határvidék a délies beszédmód, a langue d’oc – ahogyan akkoriban nevezték az igenlés szava (oc) után – és a langue d’oil, a mai francia elődje között. A déli nyelv később a legfontosabb tartományról a provanszál nevet kapta, míg ma már inkább okszitánról beszélünk. De ennek a nyelvnek a XII.-XIII. században a főúri udvarokban virágzó költészete alakult ki, sőt vált messzi földön híressé. Az antikvitás után ez a helyi kultúra hozta létre az új Európa első népnyelvű líráját. A költőket pedig trubadúroknak nevezték.

A magas színvonalú, kifinomult líra mellett viszont egy-két elbeszélő mű is fennmaradt ezen a nyelven. Flamenca szerelmes széphistóriáját egyetlen kódexből ismerhetjük meg, amelyet ma a Pireneusok lábánál fekvő Carcassonne város könyvtára őriz. Ez a kézirat a XIV. század elején valószínűleg Aix-ben, az Anzsu grófok provanszi udvarában keletkezett. És a mintegy hétszáz éves, meglehetősen rossz, sérült állapotban ránk maradt kódexnek rögtön az első pergamen-lapja hiányzik. A cselekmény teljes kifejletét sem ismerhetjük meg, sőt kisebb-nagyobb sérülések, hiányok máshol is előfordulnak. Szerencsénkre a fontos részek épen megőrződtek, és az események menetét mindig követhetjük. Az előzmények után a végső megoldás sem lehet kétséges, legfeljebb annak mikéntje marad homályban.

Egy nagyszabású torzóval állunk tehát szemben. De hát a milói Vénuszt is csak csodálhatjuk – hiányzó tagjai ellenére. Flamenca és Guilhem, a két főszereplő pedig eleven nőként és férfiként áll előttünk, a költő bőven lefesti szépségüket, átéljük belső vívódásaikat, szerelmük kibontakozását, egymásra találásukat. A szerző kommentárjai, a szövegbe épülő belső monológok, álomjelenetek pedig az ismeretlen trubadúr műveltségét, pszichológiai érzékenységét tükrözik. Ami egyébként a szerző személyét illeti, a szöveg nyelvezete alapján a szakértők abban tudnak megegyezni, hogy a Francia Középhegységtől (Massif Central) délnyugatra elterülő Rouergue (ruerg) vidékéről származhatott. A fordítás alapjául szolgáló szövegkiadás szerkesztője felveti az 1732. sorban megjelenő Bernardet szerzőségét. De ez csupán az olvasás nyomán felvetődő kézenfekvő ötlet, és egyéb érv nem is támasztja alá.

A történet valamikor a 13. században játszódik. De a szerző nem történelmet, hanem fikciót ír, szórakoztató és tanulságos olvasmányt. Egy szerelem történetét akarta olvasói elé tárni – természetesen annak a kornak a szokásai, elképzelései szerint. És egyben viselkedési, magatartási mintát kívánt bemutatni, követendő és elkerülendő példák megjelenítésével. Olvassuk tehát mi is erre a szerzői szándékra nyitottan a mi jócskán megváltozott korunkban, és próbáljuk meg kiszűrni ebből a „tanításból” azt, amire a mi jócskán megváltozott szemléletünk rezonálni tud.

A történet legnagyobb részének színhelye Bourbon vára, a közép-franciaországi Auvergne (overny) tartomány északi szélén. Ezt a várat IX. (Szent) Lajos király legkisebb fia örökölte felesége révén, és az ő utódaik alkották később a várról elnevezett királyi dinasztiát, amely Spanyolországban ma is uralkodik. De Flamenca férje, Archimbaut úr még egy korábban kihalt főúri család – talán utolsó – tagja. A város pedig ma is ismert gyógyfürdőiről, amelyek – mint majd olvashatjuk – kulcsszerepet kapnak Flamenca és Guilhem szerelmének kiteljesedésében.

Azt pedig, hogy Flamenca hol is született, napjaink szakértői nem tudják egyértelműen eldönteni. Az eredeti szöveg Nemur vagy Nemurs néven emlegeti a várat, és ezt a helyet azonosíthatjuk az Ile-de-France tartomány déli szélén fekvő Nemours-ral, (nömur), de akár a Namur (nȧmür) nevű belgiumi várossal is. A legfrissebb szövegkiadás meggyőzően bizonygatja az utóbbi feltevés igazát, de nem kevésbé elfogadható érvek szólnak az előbbi mellett is.

Bár a történetet fikciónak minősítettük, ez természetesen nem akadályozta meg a modern filológiát abban, hogy támpontokat keressen a történelemben az előadott események és főleg a széphistória megírási idejének feltételezésére. François Zufferey professzor, a lausanne-i egyetem tanára és az okszitán szöveg kiadásának szerkesztője abból indul ki, hogy 1234 kellett legyen az az év, amelyben a Húsvét és május elseje szomszédságára utaló 2790. sor szerint megindul a széphistória fókuszában álló dialógus, az apró szavakra bontott, hosszú heteken át tartó párbeszéd, melynek során Flamenca elfogadja Guilhem szerelmét. Mert a történetnek ez az a csomópontja, ahol az ébredező szerelme tárgyával végre ismerkedni akaró lovag szeme a zsoltároskönyvben éppen úgy bizonytalan érzelmeit megerősítő isteni szavakra bukkan, mint ahogyan erre a tétova szerelemre olvas ki bíztatást a tavaszt ünneplő lánycsapat profán májusdalából is. Guilhem szemei előtt tehát a Húsvét utáni első vasárnapon, éppen a tavaszünnepet megelőzően tűnik fel a templomban testi valóságában is Flamenca, férje igaztalan és kóros féltékenységének rabjaként. És a hölgy majd három hónap után, a titkos dialógus végén, augusztus elsején, a bilincseit vesztő Szent Péter ünnepén mondja ki beleegyező szavát, megszabadítva hódolóját kétségeitől: „úgy legyen”.

És ahogyan a titkos szerelmi dialógus elejétől végéig szakrális keretbe illeszkedik, hiszen a rabként sínylődő Flamencának csak a szentmise ad alkalmat rá, hogy találkozzék a külvilággal, az egész szerelem története is összefonódik a liturgikus év meghatározó pontjaival. Sőt, az a tény, hogy a dinasztia-alapító csak 1283-ban vehette birtokba Bourbon várát, a szöveggondozó számára támpontot nyújt a széphistória megírásának idejére is. Hiszen a vár kápolnájában már ott találjuk azokat a szent ereklyéket, amiket az új tulajdonos, Robert de Bourbon már a királyi kincstárból adományozott a templomnak. Tehát a történet megörökítésére csak a tulajdonosváltás után kerülhetett sor. És Archimbaut úr címerének leírásával Zufferay professzor még heraldikailag is alátámasztja ezt a datálást.

Viszont e szövegkiadással körülbelül párhuzamosan, vagyis a kétezres évek második évtizedében a középkori okszitán szövegek elismert szakértője, Jean-Pierre Chambon, a párizsi IV. számú egyetem, vagyis a Sorbonne professzora egy sokkal korábbi időpontot jelölt ki Flamenca történetének keletkezésére. Ő az 1223-as év tájára időzíti a széphistória megírását, és feltételezését a Bourbonban megrendezett második lovagi torna meghívottainak felsorolásával indokolja, akik mind a királyi birtokokról, a régebbi és az újabb szerzeményekről érkeznek. Jobban járunk azonban, ha megelégszünk a mihozzánk amúgy is eléggé messze eső XIII. század kijelölésével, és nem akadunk fenn a mindkét okfejtésben fellelhető következetlenségeken. Hiszen megállapodtunk benne, hogy csupán egy szép fikciót fogunk olvasni. És a magyar olvasó számára annak sincsen túl nagy jelentősége, hogy a párizsi professzor a rouergue-i trubadúrok közül Daudé de Pradas-t tartja a legalkalmasabbnak a Flamenca megírására. Mert bizonyos hasonlóságokat vél felfedezni annak lírájában, ami itt a titkos dialógus egyes megoldásaival állíthatók párhuzamba.

Talán fontosabb rámutatnunk azokra a vonásokra, amelyek a szerelmi kapcsolat vagy általánosabban szólva a férfi – nő kapcsolat tekintetében azonos irányba mutatnak a széphistóriában és a trubadúrok lírai költészetében. Hiszen ezeknek a rokonvonásoknak jelentős része tovább él egészen napjainkig az európai kultúrában. A nemek közötti „szereposztás” időbeli változásai talán még jobban el is különülnek az epikus megjelenítés révén, és az olvasó előtt is érzékletesebben jelennek meg az elbeszélés folyamán, mint a líra statikusabb közvetítésével. Függetlenül attól, hogy mindkét helyen a fin’amor elvei érvényesülnek.

A széphistóriát mozgató lélektani konfliktus mindjárt a házasság elején, az első Bourbonban rendezett lovagi torna folyamán megmutatkozik, amikor is a királyné intrikálása folytán Archimbaut úrban megfogan a féltékenység. Hosszas belső tusakodás után várfogságra veti Flamencát, és a férj szerepe helyett a rabtartóét ölti magára. A természetellenes helyzet felkelti Ámor isten rosszallását, aki aztán egy gazdag nevers-i lovagban látja a megoldást. Ámor Guilhem lelkébe oltja be álmokkal, elvont fogalmak párbeszédével, sőt közvetlen rábeszéléssel is a szerelem kívánságát, és végül Ámor vezeti el a lovagot Bourbon várához, hogy ott végrehajtsa „feladatát”, szabadítsa ki Flamencát szerelme segítségével férje féltékenységének rabságából. Ezt a feladatot oldja meg Guilhem a körülmények szorításában a vasárnaponként egy-egy – a liturgia ürügyén – elejtett szóval, amire a hölgy ad majd feleletet egy hét múlva. Persze a megközelítés módjához az ötletet a szerelmes álmodozásában megjelenő Flamenca sugalmazza Guilhemnek, akinek aztán a párbeszédet elindító első szót is meg kell majd megtalálnia. S mindebben természetesen hatékonyan közreműködik Ámor isten is.

De a bilincsek augusztustól lehullanak, és Flamenca már naponta eljár a fürdőbe gyógyíttatni magát. És ezt a kúrát férje is támogatja, hiszen ő csak azt látja, hogy mennyire jót tesz felesége egészségének. Guilhem pedig, aki földalatti járatot építtetett a fürdő és saját lakosztálya közé, szorgalmasan átkíséri kedvesét a kényelmesebb körülményeket nyújtó helyre. Négy hónapon át tartanak a mézeshetek, szent András napjáig, a liturgikus év végéig.  Flamenca ekkor veszi át az úrnő szerepét nemcsak kettejük kapcsolatában, amit a fin’amor szabályai amúgy is reá szabtak, hanem férjével szemben is.

A megváltozást először Archimbaut úr veszi észre, és szóvá is teszi, hogy mintha Flamenca már nem azzal a félénk alázattal viselné el rabságát, mint korábban, és mintha már nem mutatná rabtartója iránt a kellő tiszteletet. De a szemrehányás nem várt visszavágásra készteti a fiatalassszonyt. Felajánlja, esküszóval tesz rá ígéretet, hogy ha férje felhagy a mindkettőjüket kínzó féltékenységgel, éppolyan hűséges marad hozzá, mint az eddigiekben volt. Nos, a csel beválik, és az eskü valóban kigyógyítja Archimbaut urat kóros állapotából, Flamenca pedig visszakapja az őt várúrnőként megillető helyet. Feltételezhető, hogy a széphistória szerzője a Trisztán-történetből kapott ötletet erre a megoldásra. Ugyanakkor érdemére válik, hogy ügyesen alkalmazza azt az adott körülményekhez és szereplőkhöz.

Mert megismerkedésükkor Archimbaut urat is elfogta a szerelmi vágy, és a királyné ezért tudta néhány szavával felkelteni benne a féltékenységet, ami aztán kórosan elhatalmasodott rajta. Annyira, hogy teljesen elhanyagolta társadalmi állásából adódó lovagi kötelességeit mániákus féltékenysége kedvéért. És talán ez a veszély ködlött fel Flamencában Guilhemmel kapcsolatban is, és ezért szakította félbe a mézesheteket, visszaküldve kedvesét a hozzá illő, reális életbe. Menjen vissza egy időre a birtokaira, parancsolja most neki, külön felhívva figyelmét a lovagi tornákra és egyéb, társadalmi helyzetéhez méltó megmérettetésekre. Az András-napi fordulathoz ez is hozzátartozott: legközelebb Húsvétkor látjuk egymást a lovagi tornán, amit a „normális” életbe visszatért Archimbaut úr rendez majd. Most még azonban csak a mézeshetek kissé brutális megszakításánál tartunk, és a másnapi búcsúzkodás természetesen a megfelelő sűrű könnyhullatások és kölcsönös fájdalmak mellett történik. De nincs mit tenni: az úrnő parancsának engedelmeskedni kell. Persze túl vagyunk már a trubadúrlíra csúcspontjain, és elképzelhető, hogy ezeket a fájdalmakat az egykori közönség is némi iróniával színezett részvéttel fogadta.

Aztán a húsvéti tornán az ország minden tájáról egybegyűlt fényes lovagsereg színe előtt a vár ünnepelt úrnője csókkal köszönti hónapok óta nem látott kedvesét. De még ez előtt a valóságos találkozás előtt kerül sor egy jelentőségteljes epizódra. A flandriai Louvainben megrendezett lovagi tornán részt vesz mind Guilhem, akinek kedvese parancsolta meg az ilyen alkalmak keresését, mind pedig a lovagi életmódhoz visszatérő Archimbaut úr is. Barátságot kötnek, és Guilhem csatlakozik a férj csapatához már csak azért is, hogy megnyerje jóindulatát, és biztosan ne kerüljön szembe vele a torna során. Mindketten növelik lovagi hírnevüket, és hazatérve Archimbaut úr örömmel számol be feleségének új barátjáról, akit meghívott Bourbonba a húsvéti tornára. Sőt, még fel is olvassa neki azt a levelet, amelyet Guilhem rábízott, hogy juttassa el szerelméhez, akit persze a trubadúrok szokása szerint álnéven ’Belmont hölgyének’ nevez. Flamenca így férje szájából hallhatja kedvese szerelmes szavait, amelyek természetesen neki szólnak. Archimbaut azonban minderről mit sem sejt. Nem is érhetné nagyobb megaláztatás féltékenységéért. Az olvasók előtt pedig a lóvá tett férjnek ez az új szerepe rögzül, hiszen Flamenca már az első éjjel ügyes csellel úgy intézi, hogy maga Archimbaut vezeti be kedvese hálótermébe a lovagot, majd hasonlóképpen kikezdhetetlen cselfogással mindjárt a meginduló torna kezdetén a hölgy Guilhemnek küldi ingujját – nyilvánvaló szerelmi zálogként.

De sajnos Guilhem szerelmi vallomását, melyet Flamenca férje szájából hallhatott, mi nem olvashatjuk, mert az évszázadok során valamelyik túl lelkes (vagy felháborodott?) olvasó azt a három lapot kitépte a kódexből. Az Ámor elgondolása szerint átrendeződött szerelmi háromszög azonban a befejezetlen szöveg ellenére is világosan áll előttünk.

Flamenca (részlet)

okszitán széphistória a XIII. századból

Fordította és közreadja Rajnavölgyi Géza

 

(Ahol a ránk maradt szöveg elindul, egy nagyúr már összehívta embereit, vazallusait, hogy tanácsukat kérje lánya kiházasítása ügyében. Két ajánlatot kapott ugyanis: az egyiket Esclavonia – a szlávok, a rabszolgák földje – királyától, a másikat Bourbon várának urától, Archimbauttól (óprovanszál ȧrcsimbȧ u ̮t – mai francia ȧrsambo) 1 . Választani kell, és mivel a grófkisasszony házassága a jövőbeni hatalmi viszonyokat fogja érinteni, a döntés meghozatalához szükség van a hűbéresek bevonására.)
De lássuk, hogyan is próbálja szóra bírni embereit Flamenca (flȧmenkȧ) apja:

…nekik az úr kérdést szegez:
– Mért nem nyílik meg szívetek?
Mondjátok csak ki, hallgatom!
Nem istenadta alkalom
nekem s mindannyiunknak is?
Archimbaut úrra évekig
vártam, hogy álljon pártomon.
S kérelmét most kézhez kapom:
úrgyűrűt küld, mit ujja hord,
10 s kéri – ez szívem vágya volt –
tőlem Flamencának kezét.
Az volna csúnya hetykeség,
ha mondanék most rá nemet.
Az a király ám nem ereszt,
hitvesnek kéri lányomat:
más nő nem kell, nem válogat.
Ám ez hogyan képzelhető?
Flamenca mint rabszolganő?
Jobb, ha várúrnőnek tudom,
s hetente egyszer láthatom,
vagy hónap, év is eltelik,
még ha nincs is királyi dísz,
s koronát nem hord homloka.
Kárát vallom én mint apa,
ha messze küldöm lányomat,
s ő mindörökre ott marad.
Mondjátok véleményetek!
– Urunk, ha bizton így hiszed,
Archimbaut úrnak tudtul add,
hisz kardot nála jobb lovag
sehol e földön nem visel,
s mi rossz, kerüli messze el.
Tanácsunkban szól szeretet:
biztosabb támaszt nyújt neked
Archimbaut úr, ha jönne baj,
mint egy király – rab vagy magyar! 2
De még úrnőnkkel is beszélj!
S Flamenca erről mint itél?
Ő gondolkozik józanul,
s még vágyától sem elfogult.
Mi most magadra itt hagyunk,
a csarnokban várakozunk.
A gróf hívatja asszonyát,
s Flamencát is, hogy jöjjön át.
Lakrészébe tessékeli
őket, s magához ülteti.
– Hölgyem – kezdi –, itt az idő,
hozzunk döntést, ha lehető.
Hallotta, tudja, úgy hiszem,
hogy szépséges lánygyermekem
kérte hitvesül egy király.
Az is tisztesség volna már,
hogy kéri egy uralkodó.
– Uram – szól az –, sújtson bakó,
ha bármikor helybenhagyom!
Mit hallok itten, borzalom!
Tán legféltettebb kincsemet
vigyék el ismeretlenek?…

(Nem lehet kétséges a családi tanácskozás kimenetele. De itt
újra egy teljes lap hiányzik a kéziratból, és a rákövetkező
sorok is csonkák. Utána azonban a szöveg egyértelmű:
Robert, Archimbaut úr követe visszaérkezik küldetéséből
Bourbon várába, és kedvező választ hoz.)

…nem pihennek egy napra sem
s Bourbonba érnek. Zsémbesen burbon
várakozik a vár ura:
soká maradt Robert oda. rober
De hogy meglátja, szívesebb.
Vár Guiso gróftól híreket, gizo
Flamencáról is kérdezi.
S ki vele volt, ismételi,
hogy Robert nem mond eleget,
mert az a lány százszorta szebb.
Jön útjukról beszámoló,
s szól Archimbaut:
– Az alku jó,
Robert, s részemről teljesül.
Nem végezted ügyetlenül,
s lovagjaid díjuk nyerik,
mert jól segített mindenik.
Hálámat Isten adja meg,
s jutalmuk is kedvükre lesz.
De az idő sürget nagyon,
ne lustálkodjunk vánkoson:
80 készülni kell, vár ránk utunk,
vasárnap korán indulunk!
Nem jön velünk csak száz lovag,
s minddel négy-négy fős kis csapat.
Száz egyszabású lobogó,
mögöttük fegyverhordozó
ifjak, sok-sok egyenruhás:
példás lesz a felvonulás!
Egyforma páncél s fegyverek,
friss színű nyergek, címerek
90 egyöntetű mintázata!
S aranyvirágos zászlaja
az uraságnak jár elöl,
mint mikor tornán élre tör.
Málhásállat ötven legyen,
s ne sántítson egyike sem!
Aki pedig jönne gyalog,
…………… csak vánszorog.
S hogy összeállt már a menet,
Robert hírnököt nem felejt
Guiso grófhoz elküldeni.
Az utat az jól ismeri,
s Nemur várához ér hamar.
Okosan szól ott, nem badar:
pontos, mit mond, a híradás.
A gróf másnak nem adja át,
csakis fiának mondja el:
– Kedves fiam, most rám figyelj!
Jön udvarunkba úri nép,
s készülni nincs időnk elég.
Archimbaut úr üzente meg:
két hét múlva itt is lehet.
– Ne féljen jó apám uram,
hisz elegendő pénze van.
Költekezhet, mint csak akar,
s ha kell, ingyen ad a fukar.
A tárházban jártam minap,
mi rejt ezüstöt, aranyat:
öt éve gyűlnek kincsei,
s szórná bár, el nem költheti.
Nővéremnél nincs senki szebb,
előkelőbb és nemesebb.
Egy fényes udvar kell ide,
mi nem volt Ádám óta se!
Hívja apám mind, ki barát,
s az ellenségnek megbocsát!
Nincsen a német földekig
nagyúr, ki nem igyekezik
ilyen udvarban tűnni fel –
inkább nem megy a hadba el.
– Semmit se aggódj, jó fiam!
Rendezz el mindent gondosan!
Légy bőkezű úr! Megfogadd!
Garast kér? Telt erszénnyel adj!
Ki ötöt kér, kapjon tizet!
Így növekszik becsületed.
– Jó gyors hírnök, apám uram,
levélkénkkel rögvest rohan,
hogy udvarunkba jöjjön el,
aki úr van távol s közel!

1 A személynevek a szövegben az eredeti, okszitán írásmód szerint szerepelnek, és az oldal jobb szélén adjuk meg kurzívval a megközelítő és a vers prozódiájának is megfelelő magyar kiejtést. A földrajzi neveknél a közismert mai elnevezést használjuk.

2 A magyar király itt valami távoli, ismeretlen ország uralkodójaként kerül említésre. Akárcsak Esclavonia vagy később majd Korzika, Szardínia – ugyanilyen értelemben

 

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Flamenca. Texte édité d’après le manuscrit unique de Carcassonne par François Zufferey et traduit par Valérie Fasseur. Librairie Générale Française 2014.

 

 

Részlet A Nagy Háború című  regényből

A németek a nyugati fronton azon a tavaszon furcsamód harc nélkül visszahúzódtak a soká építgetett Siegfried-vonalhoz. Ebben nem játszott közre varázslat, de az, ami az elhagyott Bapaume-ban következik be, ismét csak ördöngösségeket igényel. Alighanem úgy lesz, hogy mindennek ez a hátrálás a kútfeje. A „vén Fritz”, ahogyan az angolok nevezték a németeket, mégiscsak sebtében vonult vissza. Mint egy árhullám, amely visszahúzódván irdatlan emberiszapot hagy maga után. Kísérteties volt az angoloknak és skótoknak a lerombolt városokban járkálni. Átokverte kalyiba, Kemence, Döglött disznó – betűzték a francia városok, Gommecourt és Miraumont német helységfeliratát. Az ellenség Achiet-le-Petit és Bucquoy között tartotta az arcvonalat. A lövészárkok Pys és Petit-Miraumont városa között húzódtak, minden mást a szövetségeseknek engedtek át. Az itt sorakozó halott városokban mindenfélébe belebotlottak a katonák: elhajított matracokba, üres francia vörösboros palackokba, még katonák által zsírkrétával firkált versstrófákba is: „Schnell und gut ist unser Schuss, / Deutscher Artilleristen Grus” („Pontos célzás, gyors durrantás / odaköszön tüzér pajtás”), de semmi sem fogható ahhoz, amire a skót katonák egy bapaume-i házban akadtak.
A várost szinte földig rombolták a francia és brit gránátok. A katonák lábai előtt két méter mély aknatölcsérek is tátongtak. Az égből valami piszkos lé folyt eső képében, behatolva a gallér alá, a csizmaszárba. A skót katonák, akiket egykor Donovan káplán részesített szentségekben, még csak egy macskát sem láttak, ám amikor már azt gondolták, hogy a település teljesen néptelen, az egyik ablakban egy asszonyra lettek figyelmesek, mellette három gyerek. Az asszony valahova a távolba meredt, a gyerekek a derekához bújtak. Vajon halott lehet a három gyerek meg az anyjuk, vagy sem? Az ifjú skótok óvatosan megközelítették az ismeretlent. Szemügyre vették, hozzá-hozzáértek, szimatolták eb módjára, mint az a prédáját. Szantálillata volt, a gyerekein pedig az anyatejé… Végül észlelték, hogy lélegzik. Ő is meg a gyerekek is úgy lélegeztek, mintha inkább élettelenek lennének, mintsem elevenek, percekre kihagyó szuszogással, de azért mégiscsak vettek levegőt, vagyis éltek.
Az asszonybáb nem volt sem szomorú, sem vidám. Tekintetét, anélkül hogy egyet is pislantana, maga elé szögezte, és aki csak megállt a nyitott ablak előtt, úgy hihette, őrá mereszti szemét, valamit mondani szeretne. Ez mély benyomást tett a 92. skót ezred „magasföldi legényeire”. Látták már a halált száz meg száz változatban, és elhagyták minden békeidős tévhitüket ekörül, de ezt még így is furcsállták. Nemsokára volt, aki a gyermekeit karoló élőhalott asszonynak gyónni kezdett, mások ott zokogtak előtte, némelyek meg különböző neveken szólongatták a gyerekeit, várva, hogy hátha valamelyik hallatán a szemidegnek legalább egy rezdülése által tetten érhető. Azután a féltő szeretésétől hajtva táplálni próbálták, mert megijedtek, hogy minden eleség nélkül előbb-utóbb éhen hal, de egyetlen falatot vagy egy kortyot sem sikerült beerőltetni ajkai közé. Szorosan összeharapva száját erősen magához szorította a gyermekeket, eledelre mintha nem is lett volna szükségük. Teljes egy héten át ott maradtak mellette a skótok, és nem látták összeaszalódni, táplálék nélkül is pislákolt benne az élet.
Ez bátor tettre késztette őket. Nekiálltak bejárni a környékbeli települések romhalmazait, amelyektől nemrég még a hideg kilelte őket, a brit impériumbeliek közt vajákosok után tudakolózva, hátha segíthetnének az asszonyon és gyermekein, akiken úgy megesett a szívük. Sámánokat kerestek a keleti származásúak közt. Azok mindenféle bűbájosságban járatosak, az élők pedig arra Indiában halottszerűek, miközben sok holt ember az élők szeme láttára kel életre. Néhány skót katona megkeresi tehát ama bajtársait a második indiai lovas hadosztályból, akik örökké lesütött szemmel járnak. Szótlan emberek, a fejükre tekert turbánok porosak-véresek. Fellelnek közöttük néhány katonát, akik hét tengeren túl, odahaza, Bombay környékén, a vörös indiai földön, melyen hemzsegnek a mérges kígyók, mágusok voltak.
Egyiküket, azt, amelyiket a legmeggyőzőbben ajánlottak a figyelmükbe, elvezetik a bapaume-i családhoz. Ezek a negyvenöt kilós indusok, akik görbe csontjain ráncokat vet a bőr, és szinte elvesznek a brit birodalom uniformisaiban, megszemlélik a kővé dermedt családot. Majd ők is megszimatolják. Azt mondják: szantálillatuk van, ez jó jel. Ezután dalokat énekelnek körülöttük, és ismét szimatolnak. Akkor közlik: továbbra is szantálillatuk van, ez rossz jel. Végül feladják.
Hamarosan tovább kell indulniuk a katonáknak. A csapatoknak kiadják a menetparancsot. Elbúcsúzik százvalahány katona, egyik a másik után, az asszonytól és három gyerekétől, az pedig meredten nézi őket, és nem ejt könnyet, sem ha csókolják, sem ha virágot tűznek a hajába, sem amikor fohászkodnak hozzá, sem amikor a keblén sírdogálnak. Az asszonybáb az ellen sem tiltakozik, amikor az indusok koszorúval övezik, s a gyerekeivel együtt piros pontot festenek az arcukra.
A katonáknak tehát tovább visz az útjuk. Ott hagyják az anyát a gyermekeivel. Az asszony továbbra is eleven. Vagy nem. Vár a felszabadítókra vagy a végleges halálra. A briteknek meg az engedelmes indusaiknak, az idegen háborúba tévedt sámánoknak megint a „vén Fritzet” kell aprítaniuk. Nyugaton a mágia körül semmi új a nap alatt. Közép-Európában csakígy. Lehet-e valami foganatja a varázslásnak Oroszországban, azon a földön, amelyet még a kegyetlenség tengere tart fenn, és amelyet vad népek vesznek körül egyetlen gondolattól fűtve: hogy elpusztítsák?

(Bognár Antal és Virág Bognár Ágota fordítása)

 

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek),  zenekritikus. Több jutalom mellett a Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 “különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak. 

Illusztráció: Giorgio de Chirico

Nem érzek mást,
míg utamat vigyázom

Passo por meus trabalhos tão isento

 

Nem érzek mást, míg utamat vigyázom,
bizony sem nagyságot, sem kicsinységet,
csak azt, hogy a vágy belülről úgy éget,
hogy az már Ámornak kellene fájjon.

Ámor szánt szándéka ugyan, hogy ártson,
ámde ellenméreggel kever mérget,
mert a fájdalom engem inkább éltet,
s a szenvedés eltűnik, mint a kámfor.

Ha Ámor viszont hajlik a tökélyre,
és a gazságot gazsággal tetézi,
készséggel leszek hó a nap hevében.

A rossz dacára járok fütyörészve,
el lesz keseredve, hogyha megérti,
ha többet ró rám, több lesz a reményem.

 

 

Visz a vágy, hogy lássalak,
drága Donna

Pede o desejo Dama que vos veja

 

Visz a vágy, hogy lássalak, drága Donna,
nem tudja, mit visz, el van tévelyedve.
Ő bájt és tisztaságot érdemelne,
de nem tudja, mire vágyik bolondja.

A természet minden saját valója
mindig csak állandóságot szeretne.
A vágynak a cél sajátos kelepce,
nem jó, ha nagyon előtérbe tolja.

Ezért van bennem mindig hiányérzet:
az univerzum különös sajátja,
hogy mégiscsak a vágy a mozgatója.

Donna, te vagy az, akinek varázsa
a gyarló halandót, mint nehéz végzet,
visszahúzza a földi rögvalóra.

 

Rendelkezett velem,
ahogy kevélyen

Tomou-me vossa vista soberana

 

Rendelkezett velem, ahogy kevélyen
lefegyverzett az első pillantásra,
téved, aki számít saját pajzsára
ily csodálatos szemek ellenében.

Az volt győzni a legnagyobb esélyem,
hogy felvértez a józan ész mentsvára;
hiába, hogy a szívem ezt diktálja,
a Sors ellen ember semmit sem ér el.

Ám ha lett is volna ilyen reményem,
hogy a sors a győzelmet kicsikarja,
neked minden kevés lesz lényegében.

De valahogy azt ésszel még felértem,
legyőzni engem nem ok diadalra,
viszont nekem legyőzetésem érdem.

Mohácsi Árpád fordításai

 

Meghívó

A Kalligram Kiadó és a Nyitott Műhely
szeretettel meghívja Önt és kedves barátait
Luís de Camões Vétkek, balsors, szerelmek
című könyvének bemutatójára.
A verseket Mohácsi Árpád fordította.
Köszöntőt mond Jorge Roza de Oliveira, Portugália nagykövete
és Joaquim Pimpão gazdasági és kereskedelmi tanácsos.
Rákóczi István, egyetemi tanár, Mirkó Anna olvasószerkesztő és Mohácsi Árpád műfordító beszélget a versekről;
lesz továbbá korhű zene, amelyről a Hármashatár trió gondoskodik, a koccintáshoz szükséges, jóféle vörösborról pedig az AICEP.

Várjuk szeretettel 2023. február 2-án csütörtökön este 7-kor a Nyitott Műhelyben (Budapest, Ráth György u. 4, 1123).

 

Írásomat újraolvasva elképedve tapasztalom, hogy az elmesélt történtetekben felfedezhető a valóságban megesett dolgokra jellemző tényszerűség. A megtörténteket nagyon nehezen tudom elválasztani attól, ami sose történt meg! Annyira nehéz megtisztítani őket az álomlerakódásoktól, az értelmezésektől és saját torzításaimtól. Minden egyes pillanatban újabb és újabb, csábos színben feltűnő képek, éberálmok vagy egyszerű látomások jelentkeznek, melyeket távol kell tartanom, hogy történetem azért megmaradhasson bizonyos logika keretein belül, de aztán mégis csak főként én csodálkozom el azon, hogy az általam leírtakat értelmezni lehet. Néha azonban szeretném lejegyezni minden ábrándozásomat és éjszakai álmomat is, hogy ténylegesen megmutathassam legbensőségesebb, legtitkosabb sötétségemben elmerülve pihenő fényes odúm valóságos képét.
Talán majd egyszer minden álombeli történést leírhatok, éspedig az életben megesett dolgok ábrázolásánál nem kevésbé szenvedélyesen, de az is lehet, hogy tartalékaim kimerülnek, és az írást abba kell hagynom…
Ez utóbbi esetben nagyon fogom sajnálni, hogy nem jegyeztem le például azokat az álmokat is, amelyek az élet valóságánál sokkal jobban szórakoztattak, sokkal nagyobb szenvedélyességgel ragadtak magukkal.
Ebben a pillanatban például csak egy kis elkülönült álomrészlet jut eszembe, ám azonnal tudom már azt is, hogy miként kellene kibővíteni, miféle cselekmény bonyolódhatna le a díszletek között, a szereplők részvételével. Bár egyelőre úgy látom, ez csak bevezető a teljes történethez, mégis leírom úgy, ahogy álmomban láttam, tudniillik nagyon mulatságos.
…Változás ment végbe a városban, leginkább „szakosodásnak” tudnám nevezni. Az öröktől fogva jól ismert utcán az üzletek és az intézmények ellátott „feladatuk” formáját vették át, így például az állomás csillogóan fekete, nagy böhöm mozdony lett, bejárata a fűtő ajtajánál, a peron pedig a gőzkazán előtt, aztán a posta: kék csíkos sárga levélszekrénnyé változott, az egyik könyvesbolt tintatartóra, a másik szép kötésű könyvre hasonlított, az összes cukrászda krémes-tejszínhabos sütemény, a gramofonüzletek tölcsér alakúak lettek, a húsüzletek pedig vízszintesbe helyezett sonkák… Mindez azonban csak homályos benyomás, ami el is tűnt, amint bementem a hentesüzletbe, hogy vacsorára vásároljak magamnak valamit. Az üzletben csupa meglepetés. Itt is polcok és pultok sorakoztak, mint a szokványos üzletekben, ám egész érdekesen megoldva: a falat messziről a legpompásabb mozaiknak tűnő szeletelt kolbászdarabkák fedték, a sajátos eljárással megmerevített vékony szalonnadarabkákból készített polcok akárha elefántcsontból készültek volna, az üveghez hasonló aszpikos pástétom-pultok pedig úgy ragyogtak a tisztaságtól, mint bármely más magára adó hentesüzletben.
Valódi ízélményt nyújtott mindezeknek már a szemlélése is, ugyanakkor két rendkívül furcsa dolog igencsak nyugtalanított: először is hogy a sápatagon barna arcú, bajuszos kis ember, a hentesüzlet tulajdonosa gyászhuszárnak volt öltözve, másodsorban pedig az, hogy az átnyújtott hentesárucsomagra szembeötlő helyre kis cetlit tettek e felirattal: „Gyártotta a Rádió”.
Vajon mit jelenthet a gyászhuszár-ruha, illetve a felvágottakhoz kapcsolt pár szó? Mivel tehát olyannyira fúrta az oldalamat ez az egész, fizetéskor meg is kérdeztem a korai órákban most még egyedül kiszolgáló tulajdonostól.
– Napközben fehér henteskötényt viselek – felelte –, ám ön most nagyon korán jött vásárolni, időm se volt még átöltözködni, miután ma pár koszorút kiszállítottam egy nagy házhoz, ahova egyenruhában kellett mennem…
Fokozódó meghökkenésem látva, a boltos részletesebb magyarázatokba fogott.
– Nősülésem előtt temetkezési cikkekkel kereskedtem, illetve temetkezési vállalkozó is voltam, volt egy gazdag választékú, szép boltom, tele koporsókkal, koszorúkkal, lámpatartókkal és mindennel, ami csak szükséges lehet egy halotthoz, kedvező körülmények, ahogy mondani szokás, és hát kifizetődő is. Pár éven át együtt vittük az üzletet a nejemmel, besegített nekem, mígnem aztán elhunyt apósom – feleségem lévén egyetlen leánya – örökül hagyta rá ezt a hentesüzletet. A koszorúk árulásánál sokkal vonzóbb és sokkal jövedelmezőbb kereskedelmi műfajnak tűnt, hiszen sonkát vagy kolbászt az emberek naponta esznek, meghalni viszont ritkábban szoktak. Ám hogy egy már jól működő, mellesleg jövedelmező üzlet kárba ne vesszen, úgy döntöttem, mind a koporsókkal, mind a hentesáruval foglalkozni fogok. Aztán mivel a bolthelyiség bérleti díja az egekbe szökött, ugyanakkor itt volt ez a saját tulajdonú ház is, arra jutottam, hogy mindkét tevékenységemet ugyanabban a helyiségben bonyolítom le, így a háziasszonyok már megszokták, hogy kedden, csütörtökön és szombaton nálam megtalálhatják a legfrissebb, legízletesebb hentesárut, méghozzá versenyképes áron (más napokon ez az üzlet „nem is megy”, böjtnapokon itt senki se vásárolt húst, ebben a kisvárosban mindenki vakbuzgó), aztán hétfőn, szerdán és pénteken a temetkezéssel kapcsolatos cikkek árusításával foglalkozom.
Mindent összevetve, hogy a libapástétomot óhajtó vevőknek ne kelljen olyan üzletben vásárolniuk, ahol a koporsók meg a koszorúk a szalámik, illetve pastramik szomszédságában díszelegnek, és persze mivel a városunk „szakosodott”, amint azt jól láthatta, azaz, hogy az üzletek alakja és díszítése követi az áruk formáját, nos ezért a hentesáruk napján, amilyen ma is van, az üzlet külseje óriási sonkára hasonlít, s ahogy észrevehette, bent szalámifal, szalonnapolc, illetve aszpikpult található, míg a koszorús napokon kis pipereeszközökkel, melyeket bizonyos erre a célra szolgáló kampók és csavarok segítségével fel lehet függeszteni, a kintről látható sonkaformát negyedóra alatt átváltoztatom sárga fogú, üreges szemű koponyává, a helyiséget pedig sírbolttá. Semmit sem mozdítok el, csak annyi, hogy a falakat fekete vászonnal, a sonkákat pedig fekete selyemmel vonom be, hasonlóképpen a kolbászokat ezüstszállal tekerem be, akár a menyegzői gyertyákat, azzal a különbséggel, hogy az enyéim feketék (ha megkapargatja az ember őket, láthatja, hogy belsejük darált malachússal van tele).
Ezeknek a fekete és ezüst díszítőelemeknek köszönhetően csak pár perc, s már rá sem ismer az ember a hentesüzletre. Rögvest minden gyászos és sötét lesz… fekete és ezüst…
Kicsit elmerengett, aztán suttogva bölcselkedett tovább:
– Minden csak a színválasztástól függ, színezzen csak át az ember egy pompázatosan vidám rózsakertet feketére meg ezüstre, és az máris gyászosnak fog látszani… ezüstlevelű fekete rózsák… halotti… gyászos… Minden csakis színválasztás kérdése, meg persze a hozzájuk tapadt jelentés, melyet megszoktunk, rendkívül mélyre hatoltak belénk.
Ha lehet, a korábbinál is halkabban folytatta, hozzám közelebb hajolva, kis bajusza alatt átsuhanó mosollyal bizalmasan ezt sutyorogta:
– Ajánlom, tegyen egy kísérletet, hazatérve díszítse fel… hm… a dolgozóját… hm! érti, mit akarok mondani… hm! WC – ahogy mondják… nos hát, borítsa be teljesen fekete papírral, helyezzen el ott koszorúkat meg feliratos szalagokat, „ÖRÖK EMLÉKEZETÜNKBEN” és „MEGMARADSZ ÖRÖK EMLÉKEZETÜNKBEN”… nos, kezeskedhetem róla, hogy… hm! a helyiséget a továbbiakban már nem fogja tudni rendeltetésszerűen használni… pár nap alatt az egész ház székrekedéstől fog szenvedni, biztosíthatom…
Türelmetlenül legyintettem, és elértette, hogy ideje abbahagynia.
De meg kellett még tudnom, mit is jelenthet a hentesárucsomagra tett felirat: „Gyártotta a Rádió”.
Kérdésem naivsága a hentesáruk és koszorúk kettős vállalkozóját teljességgel elképesztette.
– Hát uram, hihetetlen, hogy még nem ismeri ezt a találmányt…
És amint folytattam gyónásomat, hogy bizony nekem fogalmam sincs, miről van szó…
– Nem kétlem… azonban sose gondoltam volna, hogy manapság van még olyan ember, aki nem tudja, mit jelent a „Rádiós gyártás”… még egy gyermek is meg tudja magának mondani… akkor azt vajon tudja-e, mi az a bicikli…
– Kérem, nem gúnyolódjon itt velem, és ha szándékában áll egyáltalán elmondani…
– Nagyon szívesen… szívesen… kövessen, kérem… a gyártóhelyiségbe.
Az üzlet szomszédságában lévő helyiség kellős közepén ott állt egy rádióhoz hasonlatos, ám a valóságos készüléknél úgy háromszor nagyobb rendkívüli szerkezet, a hangszóró helyén pedig fehérre sikált, tiszta falú nyílás.
– Melyik hullámhosszot szeretné befogni? – kérdezte a gyászos hentes.
– Mindegy…
– Ez esetben a véletlenre bízom…
Elfordított egy gombot, várta, hogy a lámpák bemelegedjenek, eközben észrevettem, hogy a szerkezet elején van egy lista, pont úgy, mint a rendes rádióknál, ám az adást sugárzó rádióállomások és városnevek helyett gyárnevek sorakoztak, majd kisebb betűkkel következett az előállított termékek megnevezése, valami címjegyzék-gyűjteményféléje volt ez az összes európai gyárnak, ráadásul néhány nagy hírűt is felfedeztem köztük.
Amikor már égtek a lámpák, a hentes újra elfordított egy gombot, a jelző pedig megállt a „SARDINOS AUX HUILOS” Portugália feliratnál, mire a készülékben, a beszélő helyén rövid zümmögés hangzott fel, aztán pedig lassacskán, mintha csak a levegő sűrítésével történt volna, valami kristályosodni kezdett, majd besötétedett, és végül megszilárdulva valódi anyaggá vált, igen, megjelent egy szép, kívánatos szardíniásdoboz, melyet a készülékből kivéve a hentes felém nyújtott:
– Kóstolja csak meg ezeket a szardíniákat, ezek a legfinomabb fajtából valók… – Majd legnagyobb csodálkozásomra kezembe adta a dobozt, melyen a hentesáruról már ismert felirat szerepelt.
– Ne haragudjon, kérem, de én ezt nem értem – makogtam.
– Akkor hát mindent elmagyarázok – mondta a hentes… – Ezt a készüléket, melyet látom még nem ismer, tíz éve találták fel és helyezték üzembe. Ez ez úgynevezett „Rádiós gyártás”, és a legtöbb nagy felfedezéshez hasonlóan ez is egy eléggé egyszerű elven alapul. Minden bizonnyal ismeri a zenés rádiókészüléket, nahát, annak mi a működési elve? Bármilyen közönséges, csöndes szobában legyen is az a rádió, mégis működni fog, mert a készülék a szervezetlen mikrobával, füsttel, nitrogénnel és mindenféle haszontalan összetevővel teli levegőből csak a számára szükséges hullámot vonja ki, azaz a levegő muzikális elemeit, lefejti róluk a mikrobákat, az oxigént, mindent, ami nem zene, és aztán máris hallgathatóvá teszi… a levegőből vonja ki, ahol azelőtt még szennyezett elemekkel vegyült. Pontosan ezen elvet követi az előttünk álló készülék is, ön nem látta ugyan, ám a hátulján ott van egy doboz, amibe én naponta beleteszek mindenfélét, abszolúte mindenfélét, amit csak találok, úgymint darált húst és halat, mindenféle anyagdarabkát, kelméket, amiket a ház körül lelek, szalagokat, ócskavasat, lisztet, bort és papírt, narancshéjat, gyufásdobozt, de még használt bélyeget is… na és a készülék tehát éppen úgy válogat ebből, mint a zenés fajta, egy gombbal kiválasztom a szardíniagyárat, mire a levegőbeli „gyártáshullám” összhangba kerül a gépi hullámmal, mely az említett dobozban lévő különféle szervezetlen anyagból kiválasztja magának pontosan azt, ami egy doboz szardínia előállításához szükséges, annak mintájára, ahogy a zenés rádióban a hullámok egyeztetése révén elérjük, hogy a készülék a szervezetlen levegőből éppen a szükséges hangjegyeket válassza ki, mondjuk egy Beethoven szimfóniához… ilyen egyszerű ez…
És amint látható, a készülék az elképzelhető legbővebb listával rendelkezik, mindenféle tárgy előállítására megfelelő „gyártáshullám”-gyárakkal…
Most persze azt fogja ön mondani, hogy ez esetben akkor a háziasszonyok vásárolhatnának maguknak egy-egy készüléket, mely ott helyben, otthon előállítana mindent, amit csak szeretnének, s így aztán a kereskedelem fölöslegessé is válna. A készülék piacra dobásának idején valahogy így is állt a helyzet, de aztán a gyűlések, tiltakozások és sztrájkok következtében közbelépett az állam is, most már szigorúan szabályozza a készülékek birtoklási jogát, illetve az előállítható termékek listáját, ez utóbbit abban az értelemben, hogy egy ilyen készülék tulajdonosa csakis a saját nevére kiállított engedéllyel gyárthat le cikkeket, olyanokat, melyek előállításáért különben egész magas adót fizet.
De közben a gyárak is tovább működnek, mert vannak olyan vásárlók, akik az ott előállított terméket részesítik előnyben, mondván, hogy a rádiós termékek valahogy mesterségesek, íztelenek, mint ahogy a zenerajongók között is akad olyan, aki rádión át nem képes koncertet hallgatni, mert ez utóbbit teljesen elváltozottnak, a valódi zeneiségtől távolesőnek találja…
Azt hiszem, most már érti, miért kerül az árura a felirat.
Készülékemmel én csak hentesárut vagyok jogosult előállítani, de mivel ön nem ismerte a szerkezetet, hát készítettem szardíniát is, hogy láthassa a gyártási folyamatot… De akármit előállíthatok ám…
Beszéd közben tekert egyet a gombon, mire a készülék szakirányú kis terében lassan, lassúdan megjelent egy nagyszerű, csillogó selyemnyakkendő. Ugyanúgy idehozott még nekem egy doboz külföldi cigarettát, egy karórát meg egy jó meleg gyapjúsálat.
– Mit szólna egy üveg francia pezsgőhöz?
Hát tényleg kedvelem az ilyesmit.
A hentes nagy óvatosan egyeztette a gombokat, mire az egyik legnevesebb pincéből származó palack kezdett alakot ölteni előttünk.
Amikor elkészült vele a gép, a hentes borzasztót káromkodott, mert az üveg már meg volt bontva, ráadásul tele volt mandzsettával.
– Mi történt? – kérdeztem csodálkozva.
– Csak egymást keresztező hullámokról lehet most szó… a zenekészülékkel úgyszintén megesik, hogy egyszerre két állomást „fog be”, minek következtében nem is lesz más eredmény, mint a kettőnek az egyvelege. Egyszer a gépem itatóspapírból készített tányérokat, egy másik alkalommal pedig rókaszőrmét teának való cseresznyeszárból.
Na és egy ízben még egy tökéletes kinézetű, minden szükséges dologgal rendelkező írógépet is, csak hát használhatatlan volt. Tudniillik sajtból volt.
Megköszöntem részletes magyarázatait, és indulni készültem.
– Jelen pillanatban – tette hozzá – nagy a túlkínálat, a japán adók teletömnek áruval, ha az ember elkapja Tokiót, annyi izzója és biciklije lesz, amennyit csak akar. Európai állomás fél óra alatt állítja elő a biciklit, amihez kétszer kell megtölteni szervezetlen anyaggal a dobozt, Tokióból azonban ennyi idő alatt már tíz bicikli is megérkezik, doboztöltés pedig csak egyszer szükséges.
Hirtelen eszembe jutott valami, hogy a zenés rádiókkal való párhuzam teljes legyen.
– És a paraziták… a készüléknek nincsenek parazitái?
– Hajjaj, de még mennyire – ismerte el a hentes nevetve. – Amikor például kolbászt gyártanék, de közbelépnek a kártevők, a készülékben hasonló formában ugyan, de… – És a fülembe súgta: – Szar jelenik meg… egyszerűen szardarabok…
Hát ezzel így véget ért a hentesüzletben tett látogatásom. Újra megköszöntem mindent, és távoztam.
Az utcán három barátom várt, ám ők is felettébb érdekesek voltak, az első kék volt, tetőtől talpig kék zománc fedte, mint a lavórokat és konyhai edényeket, ezt pedig azzal lehet magyarázni, hogy a „szakosodások” országában az emberek is felvették mesterségük jellegzetességeit, barátom pedig edényzománcozó gyárban volt mérnök, a másik barátom ellenben celofánruhát viselt, egész teste áttetsző, ugyanakkor homályos is volt, akár egy röntgenfelvétel.
– Tudod, hogy mindig beteges voltam – válaszolta a miértet firtató kérdésemre. – Folyton röntgeneztetnem kellett magamat, hogy kiderüljön, mi is van velem, mim fáj, így hát elhatároztam, hogy véglegesen megröntgeneztetem magamat, majd celofánruhát öltök, hogy minden egyes percben követni lehessen a testemben zajló változásokat.
Ami pedig a harmadikat illeti, ragyogóan zöld szemén kívül semmi rendkívüli se volt rajta, cukorkával kínált bennünket, ám észrevettem, hogy valójában szájban elolvadó órák. Kék bőrű barátom meg is jegyezte:
– Azt hiszem, sietsz öt percet – olyan hangsúllyal mondta ezt, akárha csak a következőt állította volna: „Mintha kissé savanyú volna ez a cukorka.” Egész szokványos fantázia-művész volt, csak annyi érdekesség volt rajta, hogy fogak helyett porcelánbabák sorakoztak szájában, jól látszott, amikor a cukorkát bekapta, nyelve pedig kis piros bőrszalagokból állt, mintha nedvesen húsos szirmokkal tobzódó krizantémvirágot tartott volna szájüregében. Szemét fürkészve, rájöttem, hogy az valójában limonádés üvegből készített két kis golyó.
És e bámulatos részlettel álmom véget is ért.

Boda Edit fordítása

Kép:  Vladimir Kush

Nem teszed, nem teszed
soha többé, fekete cipő
melyben úgy éltem akár a láb
harminc éven át, fonnyadozva,
lélegzet s jajveszékelést visszafojtva.

Apu, meg kellett öljelek.
Még azelőtt meghaltál, hogy időm lett volna –
Márvány-nehéz, Istennel teli zsák,
rémes szobor, melynek szürke lábujja
akkora akár egy egy frisco-i fóka.

S a fej a szeszélyes Atlanti óceánban,
mely zöldet kékre hány Nauset partjain is túl.
Imádkoztam, hogy visszahozzalak.
Ach, du.

A német nyelvet, s a lengyel vidéket
egyaránt kilapította a háború hengere, háború, háború.
De a város neve mégis ismert.

S a lengyel barátom szerint
van ilyen városból egy csomó,
így nem mondhatom meg hol veted meg a lábad s versz gyökeret.
Soha nem tudtam beszélni veled.
Nyelvem rendre az állkapcsomba szorult.

Tüskés szögesdrót mögé szorult.
Ich, ich, ich, ich.
Beszélni is alig tudtam.
S nekem minden német pont olyan volt mint te.

Trágár ez a nyelv,
s a gép, a gép:
elhurcolt engem is, akár egy zsidód.
Egy zsidót Dachau-ig, Auschitz-ig s Belsen-ig.
Majd úgy kezdtem beszélni, akár egy zsidó.
S talán az is vagyok, zsidó.

A tiroli hó és a bécsi sör
se nem tiszta, se nem valós.
Cigány örökségemmel és különös szerencsémmel
és a paklimmal, a tarokk paklimmal
még talán egy kicsit zsidó is lehetek.

Mindig is féltem tőled, Apu.
Luftwaffe, gombnyomás-agyú.
És a csinos bajuszod,
az árja, világoskék szemed!
PanzermanN, páncélos, Ó Apu –

Nem Isten, csak horogkereszt.
nincs oly fekete ég mely keresztül kiáltható.
S a nők a fasisztákat szeretik,
ki csizmájával arcukra lép, egy szörnyeteg
szörnyszívű szörnyeteg, akárcsak te.

A tábla mellett állsz,
ekKéppen őriz téged a fotó.
Hasított áll, és nem köröm,
de te túltettél az ördögön,
ki szép szívemet kettéharapta

Te sötét manó.
S én tíz voltam, mikor lezárt a kripta,
s húsz, mikor meg akartam halni,
hogy visszajuthassak hozzád – vissza.
Hittem, hogy még a csont is jó.

De visszamart magának a világ,
a nagy üstfoltozó.
Tudtam már, mi a teendő,
hogy megalkossalak magamnak:
ki egy Meinkampf-szemű, sötét figura,
tűzszerszám, ujjszorító.
Jó, megteszem, mondtam, jó.

Végül túl lettem, Apu.
Tövestül kirántott telefonzsinór,
mostanra süket, lopakodó.

Megöltem, ahogy azt a vérszívót is,
ki azt állította: Te vagy.
Véremen egy évig nevelkedett,
hét évig, tudd meg – azt is, ugyanúgy.
Ideje, hogy aludj.

Sötét szívedből vascölöp kandikál ki,
s a falu mindig is gyűlölt.
Hamvaidon táncolnak s taposnak a népek.
Egytől egyig tudják, kié a hamu.
Túljutottam azóta rajtad te torzszülött: Apu.

Szoó Viktória fordítása

Idefent, a madarak vérétől
hideg a levegő.
Érzed, ahogy a csípős-erős
szél belekap a szemedbe
és átjárja elméd folyosóit.
Tarackcsomók, akár a föld termékeny haja,
a tintába mártott táj,
mint egy medence,
melyben a gyönyörű mennybolt
összeomlik;
a reggeli lomha napfényben
megtisztulva híznak az Isten és az Ember ruhái.

Nagypál István fordítása