Címke: műfordítás

Max Blecher: Fényes odú (Naplóregény-részlet)

Ha csukott szemhéjam alatt a korábbiakhoz hasonló emlékeket idézek fel, és azok a néhai valóság intenzitásával születnek újjá bennem, ha máskor meg sosemvolt helyszínek, illetve események ugyanolyan elevenséggel és meggyőző megvilágításban futnak végig elmémben, aztán később, ha szememet kinyitva körülnézek a napsütéses délutánban, és akkor szemembe szökőkút vízsugaraiként hatolnak a színek, az adott nap alakzatai, a apró fű szétfolyó zöldje, a dáliák kínai selyemhez hasonló ragyogó sárgája meg a nefelejcsek gyerekes kéksége, melyre rímel az ég örök mélykékje, olyannyira intenzív és világos, hogy a benne rejlő misztérium elmémet tündökletes bódulat gőzével tölti meg – ha tehát az emlékek, a látomások és a díszletek ily módon követik egymást, hol szemem előtt, hol szemhéjam mögött vonulgatva, nagy megindultságomban gyakran kérdezgetem, vajon mi is ennek a folyamatos belső megvilágosodásnak az értelme, s vajon mekkora szeletét képezik a világnak, mindezt pedig azért, hogy a végén mindig ugyanolyan kérlelhetetlenül elbátortalanító válaszhoz érkezzem…

A valóság leglényegében mérhetetlen nagyságú és irdatlan változatosságú titokzatosság rejtezik, melyből a mi képzeletünk csak jelentéktelen számú elemet tesz magáévá, csak annyit, amennyi ahhoz szükséges, hogy az összegyűjtött kis világosságdarabkák és néhány értelmezési minta segítségével létrehozhassa az „élet fonalát”. A fényfoszlányokból és álmokból szőtt, szakadatlan és finom vonalú csermelyekhez hasonló életfonalat minden ember a valóságnak színhelyekkel, eseményekkel és élettel telidesteli anyai tartályából vonja ki ugyanúgy, ahogy a tudatlan gyermek anyja emlejét szopva bekebelezi a meleg, tápláló tejet.

A „még el nem folyt” időben várakoznak a még valósággá nem vált események, érzelmek, gondolatok és álmok, onnan veszi ki a maga számára szükséges valóság-, álom- és őrületadagját minden egyes ember, generációról generációra. A világ mérhetetlenül hatalmas őrülettartaléka, melyből oly sok álmodozó fog még táplálkozni! A világ végtelenül nagy ábrándtartaléka, melyből oly sok költő fog még verseket előhozni, és az éjjeli álmok végtelenül nagy tartaléka, melytől annyi alvó ember rémálma benépesül!

Homállyal és meglepetésekkel teli a valóság ismeretlen raktára.

Mindezek felhalmozódva pihennek a végtelen időben, csakis sejtről sejtre, álomról álomra, szálról szálra haladva bontakoznak ki, így alkotnak minden egyes percben óriás mozaikot a világ összes zugában, kövecske illeszkedik kövecskéhez, hogy létrejöhessen maga az elgondolhatatlan, ami nem más, mint „a folyamatosan történő egyetemes élet”.

Erre a folyamatos történésre gondolok életem egyetlen pillanatában.

Az írás pillanatában fénytelen kis csatornákon, elevenen kanyargó patakocskákban, a húsba vájt sötét üregeken át vérem – húsom, idegszálam és csontjaim között – pulzusszerűen ritmikus bugyogással ömlik a test éjszakájába. Világtalanságban folyik a vér, ezernyi csövön át, akár egy térképen az sok ezer folyócska, s ha elképzelem, hogy apró lényként ezen artériák egyikén tutajozom, akkor az engem sodró folyadék morajlása kimondhatatlan erejű zúgással tölti meg a fejemet, a hullámok alatti pulzus gongütésszerűen erős hangja jól elkülöníthető, az áradat pedig csak növekszik, a visszhangzó ütemet magával söpörve be, a bőr alá, miközben engem a habok gyorsan sötétségbe röpítenek, leírhatatlan süvöltéssel odavetnek a szív vízeséseibe, be az izom és rost pincéibe, ahol a zubogó vér megtölti az óriási tartályokat, de a következő pillanatban a duzzasztógát máris kinyílik, és az üreg végtelenül erősnek tűnő, rettenetes összehúzódásával, mely olyan félelmetes, mintha saját szobám egyetlen pillanat alatt összegyűjtené, majd szét is lövellné a helyiségbeli levegőt, szóval egyetlen összehúzódás eredményeként szétárasztja a vörös folyadékot az arcban, sejtet sejthez illesztve besűrűsíti, a vizek hirtelen erővel ki- és elűzetnek, odacsapódnak a sötét csatornák lágy és fényes falához, magasból alázubogó folyam nagy hullámveréseihez hasonlatosan.

A sötétben az engem szállító folyóba könyökig mélyesztem karomat, melegen gőzölgő vize átható szagú.

Tenyerembe veszek belőle, számhoz emelem, felszürcsölöm a meleg folyadékot, mely a könnyek és a tenger ízére emlékeztet. Sötét van, én pedig be vagyok zárva saját vérem süvöltő gőzfelhőibe.

Eszembe idézem a földkerekségen élő számtalan emberben található összes vérfolyót, vérzuhatagot és sötét vércsatornát, a helyváltoztatásuk és alvásuk közben is sötétségben, bőrük alatt folyamatosan történő fénytelen özönlést, aztán az összes állatot is, melyben ugyanaz a forróság hatol el a hús legvégső határáig, ugyanaz a gőz, ugyanaz a vérzúgás. Ha pedig megkísérelem elképzelni a vér, és csakis a vér egyetemes életét, akkor húsa-, idege-, illetve csontjavesztett emberek és állatok jelennek meg lelki szemeim előtt, melyekből csakis az artériák és erek szövevénye maradt meg, mind az emberek, mind az állatok teljességgel megőrzik az eltűnt test alakját, ezeknek a finom, piros hálózatoknak köszönhetően, mintha az összes lény valódi hús helyett rostból, gyökérből meg liánból állna, de az emberek mégis emberek maradnak, hiszen labdaszerű fejük van, csakhogy lukacsos, hiszen vérerek alkotják, még az orruk is szálacskákból összeálló egyenes vagy sasorr, míg szájuk mozgó, kinyíló vörös géztépés, és végül: ha szellő lebben, egész testük beleborzong, akár egy száraz növény az őszi fuvallatra.

És most már akkor csak ezek a hústalan ér- és artériahálózatból álló testek léteznek az egész világon, ők közlekednek, ők alusznak és ők táplálkoznak a valamikori normális lények helyett, ők sétálgatnak a levelek, füvek és fák között, mintha a növények, illetve fák nedvvel teli, klorofillos világa mellett megjelent volna egy vérerekkel átszőtt növényi világ is.

Csakis vérből álló világ, az artériákból álló lények és rost-testek világa, ez a világ pedig egyáltalán nem képzeletbeli, hiszen így létezik, ahogy én látom, az emberek és állatok bőre alatt. Abban a pillanatban, amikor róla írok, és amikor rá gondolok.

Ez a bőr alatt található világ valóságossága, mely a nyitott szemünkkel érzékelt díszlet és világosság alatt lapul.

Ily módon képzelem el a vér világát, és rá kell jönnöm, hogy az egész világ vérartériás fák alkotta erdejében saját vérem csupán csak egyetlen jelentéktelen vér-artéria szövevénye, zúgása, csobogása pedig csupán csak jelentéktelen kis remegés a világ minden sarkából összegyűlő és mindenhova kiáradó véráramlás hatalmas ritmusában és hangorkánjában.

A vér morajlásának hangját pedig elnyeli a szélzúgás, az óceán hullámverése, a világ összes folyójának és folyamának ömlésével járó dübörgés, a világ hangtörténéseinek véghetetlen zaja. Jaj! Bolygónk végtelen űrbéli lármája! E süvöltésben vérem üteme! Teljesen elveszve, teljesen jelentéktelenül!

Eszembe jut még valami számomra rettenetes.

Miközben írok, miközben a papíron tovasikló pennám rajzolta ívek, vonalak és hullámok szavakká alakulnak, és melyek – mély döbbenetemre – értelmet is nyernek olyan számomra ismeretlen emberek elméjében, akik majd ezt „olvasandják” (nekem az írás aktusa mind a mai napig teljesen érthetetlen és ámulatba ejtő tevékenység), tehát írás közben: a világegyetem minden egyes atomjában lezajlik valami.

A kertben fölröppent egy madár, megtette az utat egyik ágtól a másikig, megindult a szél, lengedezett a falevél, az utcán elhaladt egy kissé nyikorgó kerekű babakocsi, a benne lévő gyerek szipogott, fülsértő hang kíséretében szilárd testbe hatolt egy éles eszköz, az átellenben lakó asztalos belevágott egy fadarabba, egy tehén elnyújtva bőgött, a szomszéd raktárból számomra azonosíthatatlan motozás szűrődik át, a szomszédos kertben valaki fát ráz, hogy az érett gyümölcshöz hozzájuthasson, a külváros mélyéről újra hegedűcincogás hallatszik, nyekergését keresztezi a kutyaugatás, és itt leállok, mert képtelenség akár csak a körülöttem, közvetlenül mellettem történő dolgokat figyelemmel követni.

És ha arra gondolok, ami az általam hallható vagy látható tevékenységek körétől valamivel távolabb történik, akkor utcáról utcára haladva rendkívüli módon megsokszorozódik a mozgások és cselekedetek száma, az ember által sejthető és nem sejthető dolgok is végbemennek, borzasztó sok minden. Hogy mennyire sok? Irgalmatlanul sok, egy egész rakás mozgás és cselekedet, egyes emberek beszélgetnek, mások dohányoznak, kávéznak, teáznak, és ismét továbbiak alszanak, álmodnak, újabbak lassú mozdulatokkal leporolják ruhájukat, aztán míg egy elsötétített helyiségben filmvetítés folyik, hámba fogott lovak kocsit húznak, valahol gőzzel teli, túlfűtött helyiségekben emberek fürdőznek, a síneken vonatok közlekednek, a mindenhol garázdálkodó erős szél végigkajtatja a felnyögő erdőségeket, a folyók pedig szédítő ereszkedésükben tutajokat sodornak magukkal…

Írásom jelen pillanatában folyamatosan végbemennek dolgok, de olyan sok dologról és történésről van szó, hogy az emberek által a világ kezdete óta kiejtett első szótól mindmáig terjedően és még a jövőben elhangzó összes szót hozzájuk adva sem volna elegendő annak a töméntelen eseményanyagnak a leírására, ami most egyetlen egy perc alatt felgyülemlik.

Nos hát így életem minden egyes perce, minden mozdulatom, összes fájdalmam és minden, ami az életben velem megtörténik, minden kivételes fontosságúnak hitt esemény, nem más, mint a teljes világ mérhetetlen eseményóceánjában elvesző egyetlen atom.

A világ eseménymasszájában az én életem csupán csak egy újabb alaktalan és elkülöníthetetlen elem.

Minden egyes emberi életet a világ eseménysivataga öleli körül, minden egyes élet magányos és elszigetelt marad e folyamatos történésben lévő valódi cselekménysivatagban.

Ha ezekre gondolok, az egész világ morajlását suttogásfüggöny mögé rejtő vérem morajlására, illetve a világ eseményei közepette elvesző saját életemre, akkor minden tettem és leírt mondatom hiábavalónak tűnik, a végtelen változatosságban elvesző, engem felvillanyozó látomások pedig olyannak tűnnek fel előttem, mint az éjszaka sötétjében elvesző óceánbeli villanások valahol a messzeségben, a vizek fölött szétterülő  csöndesség távoli idejében, amikor szél se lebbent, a véghetetlen trópusi tengereket pedig a csillagos ég csöndkupolával borította be.
Soraim és mondataim – ilyen értelem nélküli, az éjszakában örök időkre elveszett villanások…

Megbetegedésem előtt folytatott tevékenységeim számomra jól meghatározható értelemmel és céllal rendelkeztek, így pedig hétköznapi életem tevékenységei egy óriás képsorozat részeivé váltak, melyek kontúrjai és témái, gondoltam, majd idő teltével rajzolódnak ki. Most azonban már tudom, hogy nincs sorozat, nincs kontúr és nincs téma se, hanem életem történései esetlegesek egy ugyancsak esetleges világban.

De volt még valami: létezésem valahol bennem rejlő sűrűsége egyensúlyban tartotta tisztánlátásomat, ahogy a keljfeljancsikba helyezett ólom a figurát mindig azonos pozícióban tartja. Tudtam, hogy összességében én én vagyok, s úgy véltem, pótolhatatlan személy is. Ráadásul életem „lefolytatása” érdekében ismertem, és a meglévőkhöz még fel is vettem bizonyos szokásokat, megnyilvánulásokat, melyek a körülöttem lévő többi normális emberhez hasonlónak mutattak, és engemet is normálisnak tüntettek fel. Vicces helyzetben tudtam kacagni, mert meg voltam győződve a helyzet komikusságáról, ha pedig testi vagy lelki fájdalmak gyötörtek, önkéntelenül könnyezni kezdtem. Jól meghatározható, aranyos kis érzelmekhez kapcsolódó, pontosan körülhatárolt megnyilvánulások voltak ezek, melyek a reggeli tejeskávétól az esti újságolvasásig terjedő napi időszakban mentek végbe. Jól egyberagasztott személyiség voltam, rendesen összeállt, szilárd „én”-nel rendelkeztem, érzelmeim megnevezhetőek, ábrándozásaim elmesélhetőek voltak. Olyan ember voltam, akire azt mondják, hogy éli az életét, de fel is fogja azt.

Felfogja, mármint azt, amit az ember eme élet magyarázatának és értelmének vél.

A betegség során éppen ennek a szilárd öntudatnak kellett volna tovább erősödnie, sőt, a szenvedés elviseléséhez szükséges erőnek és ellenállásnak egészen a gőgig, igen, a gőgig kellett volna fokozódnia, ahogy az kivétel nélkül meg is történik minden beteggel, így aztán ez pár hónap vagy pár év alatt a szó teljes, konvencionális értelmében sajnálatra és együttérzésre méltó „beteget” faragott volna belőlem, viszont nálam éppen a belső ítélőképesség omlott össze, és hátrahagyta azt, aki most vagyok, azaz egy kissé zavarodott, a világ eseményeinek forgatagától némileg elkábult, érzelem, fájdalom és öröm nélküli embert, egy embert, aki éli az életet, ám mégsem ért semmit se az őt körülvevő világból. Mert érintőlegesen ugyan, de a testi szenvedésről is szó van, mely – megengedem magamnak, hogy úgy fejezzem ki magamat – a szenvedők szempontjából undorító és értelmetlen, ugyanakkor nem is emelem semmiféle kiváltságos rangra, mint például: „a művészet nemes és csodálatraméltó ihletője”, vagy hogy: egyedül a szenvedés segít világra időtálló műveket. Azt hiszem, sokkal több időtálló mű született békességben, teljességben élve, mint fájdalom és fogcsikorgatás közepette.

Ám hogy visszatérjek a kiindulóponthoz: meggyőződésem, hogy csak egy közönséges véletlen eredményként érhette el nálam a betegség azt, hogy minden érzelmem elkülöníthetetlenné vált, tisztánlátásom pedig iszapos sárrá, melyben immár semmi sem tükröződik, nincs neki egyetlen jól kivehető tulajdonsága se.

Ugyanilyen véletlen eredményezte azt is, hogy az anyag emitt kővé, amott pedig platinává válhatott.

Úgy gyanítom viszont, mégis csak rendkívül érdekes lejegyeznem a bennem lezajlott összeomlás következményeit és érzelmeim ilyetén összezavarodását.

Némelykor emiatt egyenesen a szenvedés hősének tartottak, máskor pedig kissé őrültnek. Esetemben igazságtalan mindkét kijelentés, talán a második feltételezés kevésbé, mivel az őrületet nagyon is csábító és a valóságot a hétköznapitól eltérő értelmezés fényében megmutató törekvésnek tartom, az „eszement” kifejezés szerintem nagyon is helytálló arra a hozzáállásra, mely a világ eseményeit kis távolságtartással, a józan észen kívül állva vizsgálja.

A gyermekkor játékos szórakozásainak része a „kopírozás”, melynek során, ha az ember nem elég figyelmes, a papír hajszálnyi elmozdulása is ferde, torz alakzatokat eredményezhet. És ez az őrült meglepően eredeti nézőpontja, nála az élet „kopírozása” közben a valóság pár centit odébb csúszott, azaz „elment az esze”, így teljességgel rendkívüli alakzatokhoz jutott.

Sokkal igazságtalanabbnak tűnik nekem a hős minősítés, ám semmilyen körülmények között sem adtam magyarázatot hozzáállásomra. Túl sok indokot kellett volna felsorolnom, túl bonyolult lett volna elmagyarázni.

Íme, a dolgok sorrendje: műtétem után, különösen pedig kötözésekkor kellett először borzasztó fizikai fájdalmakat átélnem. Nyárutón történt, és hogy a rekkenő hőségben elkerüljék a seb felülfertőződését, teljesen nyitva hagyták, azaz nem varrták össze, bár egészen az izomzat mélyéig hatolt a vágás, olyan volt, akár egy mészárszéki, vérzőn piros, nagyszerű húsdarab. Amikor fellebbentettem a lepedőt, amit a nővér kötözés alatt tett rám, hogy ne láthassam a sebet, akkor pillantottam meg először a hasamat feltáró sebet, látványra olyan nyershússzerű volt, hogy szinte már azt hittem, nem is tartozik a testemhez.

Képtelenség volt egyből felfognom, hogy a széttrancsírozott, körkörösen feldagadozott, vértől nedves izmok ott az én műtét előtti ruganyosan fehér hasam helyén mutatkoznak, tényleg olyan volt, mintha csak megfélemlítésemre tettek volna oda egy mészárszékből hozott húsdarabot. Ám ez a hús középen szétnyílt, akár egy óriási vagina, szélei vérrel telve duzzadoztak, nem is láttam ilyet korában, csak amikor egyszer lovaskocsimmal kihajtva kancám, bizonyos szükségleteinek engedve, magasba emelte farkát, mire aztán feltárult a vastag és rózsaszín szirmú egzotikus virághoz hasonló csodálatosan vörös vulvája.

Most azonban a saját húsom volt a fentiekben leírtakhoz hasonló, nem volt egész, tökéletes és bámulatra méltó szerv, hanem valami egészen más, egy szétnyílt, végletekig érzékeny, rettenetes seb.

Ebbe a gyógyulatlan, eleven sebbe kellett naponta tiszta étert önteni, azzal kimosni a fertőzések elkerülése végett.

Embertelenül fájt. Mintha tucatnyi kés hatolt volna egyszerre a húsba, mintha tucatnyi karom forgatta volna fel és szaggatta volna szét az idegeket, mintha forró láva ömlött volna végig a testen, egészen fel az agyig – a véghetetlenül heves és égető fájdalom így fokozódott az elviselhetetlenségig.

A fájdalom hevességét érzékeltető részletezéshez hozzátartozik, hogy efféle kötözéseket a műtétet követő napokban általában fájdalomcsillapítással végezték, és hogy voltak betegek, akik egészen úgy a nyolcadik alkalomig altatást is kaptak. Az, hogy az orvos az én kötözésemet fájdalomcsillapítás nélkül végezte, két dolognak tulajdonítható: először is annak, hogy a kloroform nagyon rossz hatást gyakorolt rám, utána órákhosszat elviselhetetlen rémálmok kínoztak, és láz gyötört, másodsorban pedig „hősiességem” miatt, melyről pont most szeretnék itt beszámolni.

Azt hiszem, az orvost szörnyen elképesztette, hogy első kötözéskor nem kiabáltam, de még csak fel sem nyögtem. Döbbenettel tekintett rám, amint befejezte.

– Arra számítottam, hogy üvöltésétől zeng majd az egész szanatórium… elképesztő viselkedés. Különösképpen, hogy fájdalomcsillapítás nélkül történt… Gratulálok… Igazi hős a maga nemében…

– Köszönöm, doktor úr, de nem hiszem, hogy dicséretet érdemelnék, nagyon könnyen megeshetett volna akár velem is, hogy ordítok.

Magamban pedig hozzátettem: „feltéve, ha kudarcot vallottam volna a kísérlettel”. Mert hát valamiféle kísérletet hajtottam végre, egyféle eljárást próbáltam ki, melyet – amennyire csak lehetséges – részletezni fogok itt, semmiben sem különbözik más eljárástól, csakhogy ez a testi fájdalom uralására irányul, egy apró megfigyelés következtében leltem rá még szenvedésem legelső napjaiban.

Íme, mire is figyeltem fel: ha a fájdalom megtámad egy bizonyos idegszálat, ha azt ingerli, attól még azért minden szervi funkció tovább működik, az agyat is beleértve. Az általános nyugalomba, a  szenvedéstől idegen tevékenységbe a fájdalom természetesen csak kellemetlen betolakodó. Miközben a fájdalom felőröl, bennünk minden arra kényszeríti önmagát, hogy nyugodt, érdektelen és szokványosan működő maradjon, a gondolatok pedig, melyek abban a pillanatban, amikor a fájdalom áramszerű feszültsége vibrál minden egyes idegszálunkban, a gondolatok tehát, melyek ekkor megszakítódva valamiféle már megnevezhetetlen káoszba hullanak, másra sem várnak, mint a szenvedés megszűnésére, ami lehetővé teszi a fájdalomtól idegen tevékenységhez való visszatérésem, az emlékezetben viszont ködösen, ám örökösen ott gomolyog az újabb görcstől való félelem. Egyféle csengőszerkezetként működik, mely időről-időre szenvedésre ébreszti az agyat, hogy aztán ez utóbbi a berregés megszűntével máris újra belemerülhessen foglalatosságaiba. A fájdalmak gyakoriságának növekedésével a tőlük való félelem is növekszik, mígnem végül folyamatos idegi készenléti állapotba és a fájdalomtól való borzadásba torkollik, mely éppen olyan elviselhetetlen lesz, akár a fájdalom maga. Ebben az állapotban a normális gondolatmenetbe való visszazökkenés nehézkes, mivel a félelem és az aggodalom teljes erejéből belecsimpaszkodik a gondolatokba. Ismeretes, hogy a fájdalom orvoslására ajánlott módszer szerint ekkor kell nekilátni a „szórakozásnak” és a felejtésnek, minden elképzelhetőt el kell követni, például a fájdalom „lerázásának érdekében” újságot kell olvasni, vagy beszélgetésbe kell bonyolódni.

Nos, én meg arra jutottam, hogy éppen az elterelő tevékenység torkollik kínos szenvedésbe, következtetésem pedig igen egyszerű volt, éspedig: a szenvedéstől való megszabadulás érdekében nem kell „keresni” a szabadulás útját, sőt, éppen ellenkezőleg, a lehető legfigyelmesebben kell vele „foglalatoskodni”. Minél gondosabban, minél közelebbről. Mígnem a legparányibb rostban is érzékeljük.

Így például, ha a fájdalom belenyilallt a beteg combomba, félretettem olvasmányaimat, megszakítottam beszélgetéseim fonalát, főként pedig gondolataim ívét zártam rövidre, hogy a fájdalom fészkét képező absztrakt, sötét helyre eljussak meanderei követése által; úgy éreztem, mintha combomból csöppnyi forró víz fakadt volna ott, a belőle származó csöppecskék és pöttyöcskék pedig tűzijátékszerűen szétrepülnének minden egyes tagomba; az időről-időre felerősödő fájdalom a vízsugár kiszélesedéséhez hasonlított, a legyezőszerűen szétterjedő nyilallások megkapaszkodtak a húsban. Most már ismertem a fájdalom „körvonalát”, így hát nem maradt más hátra, minthogy lehunyt szemmel kövessem, akárcsak egy zenedarabot, meg kellett tanulnom figyelmesen „hallgatni” a szenvedés összes tónusbeli változatát és erősségét, pontosan úgy, ahogy ismétlődő „témákkal” szolgáló koncertnél a hangnemváltoztatást, illetve a közjátékokat követtem, most pedig mindezt – az általam hallgatott zene mintájára – felfedeztem a fájdalom „szerkezetében” is.

De mivel ennyi azért mégsem volt elég a szenvedés egyensúlyban tartásához, jobb kezem kisujját borzasztó erővel szorítottam.

Ebbe az egy ujjamba és a szorításba kellett belefolynia a fájdalom teljes „melódiájának”, mint ahogy az elektromos áramot semlegesíti egy fémnek a csúcsa. Mindig nagyszerű eredménnyel alkalmaztam ezt, azonban azzal a szigorú kikötéssel, hogy figyelmemnek egy pillanatra sem volt szabad lankadnia, nehogy a fájdalmat magára hagyva visszatérjek tudatomhoz. Nyilvánvalóan nem szenvedtem már, ám a fájdalomnak teljes figyelmet kellett szentelni, méghozzá a józanság teljes fényében; ami végletesen tudatos, amorffá válik, így nem késztethet se örömökre, se fájdalom megélésére. Ha egy érzést túlságosan közelről vizsgálunk meg, elveszti élességét, színét, ahogy például a túl erős fényben már semmi jól meghatározott dolgot se lehet kivenni.

Amikor pedig orvosom a kötözés után gratulált fájdalmat megvető „hősiességemhez”, mindenféle ok és indok helyett csak jobb kezem kisujját kellett volna megmutatnom neki. Kötözés után minden egyes alkalommal lila lett a szorítástól.

Más körülmények közepette „hősiességem” még az előbb elmeséltnél is váratlanabbul jelentkezett; szinte már-már cinikus magatartást tanúsítottam, és talán egyenesen képmutatóskodásnak vélhették, azt hihették, bátrabbnak akarok tűnni annál, mint amilyen valójában vagyok. Mégis egyszerű és természetes magatartásól van szó, ezért magyarázata is teljesen alapvető.

Tavaly télen combomban rendkívül veszélyes komplikáció lépett fel, a rajta keletkezett, vörösen duzzadt, gennyel teli dudor legfinomabb érintése is fájdalmat okozott. A helyiségben óvatos léptekkel közlekedtek, nehogy a padló akár csak jelképes „rezgése” is az ágy remegéséhez, és így eleve oly borzasztó fájdalmam további fokozódásához vezessen, nem akartam fölöslegesen ujjat húzni a fájdalommal, bár természetesen elég jól uralkodtam magamon.

Gyors orvosi vizsgálat eredményeként arra a következtetésre jutottak, hogy a duzzanatot ki kell fakasztani. Ehhez egy kis csőre emlékeztető tűt használtak, ám a fájdalomcsillapítás elmaradt, nehogy megmerevedjen a combom környéki terület. A kiszivattyúzott folyadék helyére valamilyen alkoholos fertőtlenítőt fecskendeztek, amely a dagadás kiürített zsákjában úgy tüzelt, akár a parázsló zsarátnok. Mindezen részleteket azért ismertetem, hogy leírjam pontos helyzetemet, és hogy meg is lehessen érteni válaszreakciómat.

Éppen azokban a napokban jelentek meg a legkorábbi nyári zöldségek, melyek nálam elviselhetetlen bélgörcsökkel járó irritációt okoztak, plusz a napi tisztálkodást is megnehezítették, ami az én helyzetemben lévő mozgáskorlátozottat rendkívül kellemetlen helyzetbe hoztak, hiszen folyamatosan mások segítségét kellett kérnem. Aztán az is kiderült az egyik vizsgálat alatt, hogy a térdemnél igen előnytelen elmozdulással – ízületi merevedés állt elő, tehát sürgősen helyre kell tenni, méghozzá erőltetett nyújtással. A nyújtás másnap meg is kezdődött, a kiegyenesítés érdekében lábamat gumírozott hevederrel leszorították, míg végére néhány kilós homokzsákot aggattak.

El se lehet képzelni, mennyire fájdalmas tud lenni egy sokáig merevedésben lévő ízület kinyújtóztatása, amely az addigi teljes mozdulatlanság következtében elsorvadt. Helyzetem tehát: görcsök, illetve alkohol a combban, és nyújtás a lábban.

Nos igen, bevallom, és el is várom, hogy elhiggyék, ettől az egésztől nevethetnékem támadt, magamban csak úgy mosolyogtam a helyzet komikumán. Néhány nap alatt testem az elképzelhető összes komplikációt összehozta. Éppen a szélsőségesség révén vált végletesen komikussá.

A mozikban látott vígjátékokban gyakran azt találjuk komikusnak, és azon tudunk nagyon röhögni, ha az erős izompacák egy nyápic alakkal kerül párharcba, ez utóbbi viszont találékonyságával kikerüli az ütéseket, mint például amikor egy amerikai rendőr a vézna Charlottal harcol, aki viszont mindig megmenekül a keze közül.

A komikus helyzetek lényegét pontosan az egyensúly felborulása képezi, például az erőviszonyok egyenetlensége, amikor egy magabiztos, erős személy törékennyel találja szemben magát.

Pont ez a helyzet a betegségem esetében előállt tömérdek komplikációval is. Minden egyes nap új fájdalmat, új kínt, minden egyes nap újabb szenvedést és újabb kétségbeesést hozott, mindezek pedig a már csak körvonalazhatatlan ellenállással rendelkező, elgyötört testre támadtak rá, éppen az erőviszonyok eltolódása okozta nevetséges helyzetekről van hát szó itt is. Nevethetnékem támadt, amint a nyújtóztatás elkezdésével újabb fájdalmaim támadtak.

– Van-e még belőletek? – fordultam gondolatban a szenvedésekhez.

Az elefánt egérrel szembeni megátalkodottsága. Amikor eddig a pontig jutottam, a szenvedések meghőköltek. Egyetlen beteg testében nincs elég hely se a világ összes fájdalmának, se az összes komplikációjának.

Végül vagy meghal a beteg, vagy enyhülésnek kell előállnia, mely lehetővé teszi a „betegként” való továbbélést…

Én pedig engedélyt kaptam az utóbbira.

A korábbitól teljesen eltérő, számomra ismeretlen, új város látványa tárult szemem elé, amikor a műtétet követő napokon megint kezdtem kijárni a lovaskocsival a tengerpartra, ahogy egyes állatok az évszakok függvényében vedlenek, úgy változtatta át az ősz az egész várost.

Vedlett volt a város, az ég és a part.

Mindenben a dolgoknak valami alapvető egyszerűsége nyilvánult meg, mintha csak rajzolták, majd kihelyezték volna őket, semmi patina, semmiféle emlék se hatolt be a falak vakolatába vagy az utak aszfaltjába. A valóság új anyagából épült fel most a város, én pedig saját kontúrom egyszerű vonalaként a közepében: újszerűen, frissen, súlytalanul, szervek nélkül.

A városon kívül vérbeborult ég fogadott, elegáns, idejét múlt bársonyszövetek számtalan árnyalata tükröződött a dagály után visszamaradt tócsákban.

Teli zsákkal érkeztek vissza a tengerészek az éjjelre kivetett halászhálók helyéről, később újra láttam őket a vasúti kocsihoz hasonlóan sötét, felhajtható árusító asztal előtt, pultjukon milliónyi tengeri élőlény meg hal.

Voltak ott hengeres és ragacsos halak, rugalmasak és húsosak is, melyek ezüst bőrű kígyókként sokat sejtetően tekeredtek, tapadtak az eladónő vörös karjára. Aztán a kosárba halmozott ezüst és vörösarany színű apró halak garmadája, melyek közepén át egész az aljig hatolva a nő karja hűvös higanyba merült, ahol a a sűrű haltömeg pikkelyei felkarcolták a bőrét. Továbbá ott voltak a kosárba gyűjtött, törékeny rózsabimbókhoz hasonló rózsaszínű garnélarákok, az összeragadt oldalú lepényhalak, melyeket biztosan a rajtuk üldögélő bálna lapított ki, és a hosszú bajszukkal a levegőt, ám főleg a szintén bajszos, óriási eladónőt felderítő heves homárok, mintha csak meg szerették volna érteni az asszony szépségét, de ott voltak a legyező formájú hatalmas kagylók is, melyek mozgolódásukkal ki tudja miféle éjszakában szellőt leheltek egy tengermélyi bálon, ahol az aljzaton fantasztikus algákkal vegyített óceánbeli fények díszelegtek, melyek közepette a hullámsírban elveszett tengerészek karján az elsüllyedt óceánjárókon elpusztult szépséges lányok keringőztek…

És a rákok páncélos lábaikból formált glóriáikkal, a rákok, melyekből magamba szívtam az óceán sós és kissé orrfacsaró levének szagát, behunyt szemmel megmámorosodtam csípősen sós illatuktól, az árus pultra magukkal hozott nyílt tengeri fuvallattól, mely megváltozott, megbűzhödött létére is úgy töltötte meg orrlikaimat, mint valami orröblítővel teli óceánjáró uszály, az élvezettől majd elaléltam.

Egyes piaci napokon a halak szomszédságába a pultra – tengeri algák helyetti végső díszként – halomnyi vadvirág és edényes krizantém került, tollbokréta- és púderpamacsszerű krizantémok, törékeny szirmaik összekuszálva, felborzolva akár a vékony, rózsaszín selyempántlikák, vagy a fehér velinpapír, esetleg régi báli ruhából származó ibolyaszínű, vékony szalagcsokor.

Továbbá ott voltak a vastag, szürke vászonblúzt viselő, piros szoknyás, bercki halászfeleségek, akik virágokat neveltek kertjeikben, míg férjeik vitorlásaikkal halászni jártak, így aztán piacnapokon az előbbiek pakolták meg a pultokat hallal is meg krizantémokkal is, az egyszerű élet csodálatos vegyüléke volt ez, ami kimondhatatlanul szép tablókban egyesült.

A szanatóriumba visszatérve újra csak a suttogásokkal meg a jól ismert fájdalmakkal találkoztam, a sötét folyosókra és számozott helyiségekbe zárt kloroform szagú, megpenészedett élettel, ezekben a helyiségekben úgy játszódtak le és haltak el a drámák, akár a nézők nélküli, behúzott függönyű apró színpadokon.

Emlékszem egy alkalomra, amikor lovaskocsis sétámból visszatérve, a szomszédos szobából szóváltást, sőt ordibálást hallottam, a szálló igazgatója kiabált egy beteg nőre, aki inkább csak nyöszörgött, mint válaszolt.

Elég nehéz lett volna kivenni, miről volt szó, ám amikor az igazgató a nyitott ajtó küszöbén megállt, pontosan lehetett hallani mindent.

– Odaadom a jegygyűrűmet… úgysincs mit csinálnom vele… – mondta a nő.

– És én mit csináljak vele? – kérdezte az igazgató. – Tegye csak be maga valahova egy zálogházba.

Végül aztán, amikor az ajtó becsukódott, a nő pedig egyedül maradt a gutieren kinyújtóztatva, újra nyögdécselni kezdett, sóhajok közepette mormolt.

– Jaj, becstelen szíriai, aljas gyöngykereskedő, te bandita… – és egyre csak ömlöttek belőle az ehhez hasonló szitkozódások, minddel a férjét illette, akit láttam egyszer látogatóba jönni, onnan tudom, hogy tényleg szír volt.

Tényleg ellene dohogott a beteg asszony, aki pár napja már le sem járt az étkezőbe.

Később megtudtam azt is a takarítónőtől, hogy a férje elhagyta, másik nővel él Párizsban, és szinte már két hónapja, hogy semmi pénzt se küld a szanatóriumi ellátásra.

Az igazgató számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy akár egy beteg is elmaradjon a fizetéssel, inkább valószínű lett volna valami hidegvérrel végrehajtott rendkívüli műtét, például, hogy kivágja az illető beleit, de hogy fizetés nélkül távozzon, na, azt nem.

Ezt a dolgot olyan minősíthetetlennek és szörnyűségesnek tartotta, hogy még aludni se tudott tőle, miközben a műtétek és a fájdalomtól ordító betegek mellett nyugodtan horkolászgatott. A szír férfi feleségéről különben már hetekkel korában tudhatta, hogy fizetésképtelen lesz, most aztán szánta-bánta, miért is hagyta annyit „enni-inni” még a szanatóriumában.

Az utolsó pillanatban azonban bekeményített, parancsba adta, hogy ne hozzák le többé az étkezőbe, hanem kapjon valami ételt a szobájában, ami nem állt másból, mint a takarítónő által helyben felmelegített édeskés teából meg két darab állott kifliből, melyet a beteg nem utasított vissza, aztán nem is beszéltek róla többet. Néhány bercki barátja délutánonként hozott neki kolbászt, banánt, illetve némi kekszet, melyet aztán leplezetlen élvezettel ropogtatott. Ha más szállást keresett volna, mindenhol előre kellett volna fizetnie, mivel szokás szerint minden új helyen megkérdezték, mi okból hagyta el a beteg előző tartózkodási helyét, és különben is, nem volt Berck akkora, hogy egy ilyen sztori ki ne derüljön.

Nem maradhatott, viszont elmenni sem mehetett el a szanatóriumból. Egyike volt ez a teljességgel reménytelen, szinte már megoldhatatlannak tűnő helyzeteknek. Ennek a beteg nőnek pedig még hosszú évekig kellett mozgásképtelenül gipszben feküdnie. Végül aztán megérkezett a Párizsban varrónőként dolgozó testvére, aki hozott ugyan némi pénzt, nyilván annyit, amennyit csak tudott, ám korántsem a számlák kiegyenlítéséhez elegendőt. Mivel azonban mégiscsak pénz volt az, és az igazgatóba még szorult egy csöppnyi emberség, hát beleegyezett a távozásba. Egyik délutánon, szobámba visszatérve azt tapasztaltam, hogy a szomszédos helyiség üres, a beteg nő ebédidőben távozott. Hogy hova is, azt nem tudtam. Pár nap múlva összefutottam az egyik barátnőjével, tőle kérdeztem meg, hol is lehet.

– Párizsban van a lánytestvérénél, ketten laknak egy szobácskában, egyik ágyban fekve, másik lábon állva varrónősködik.

– De hogyan jutott Párizsig gipszben fekve, gutieren?

– Hát, ez éppenséggel elég nehéz ügy volt, ráfektették a vonatülésre, de a vonatba le- és felszálláskor, illetve a lakáshoz vezető lépcsők megmászásakor bizony lábra kellett állnia, a járásban többen is támogatták…

A kezelés eredményességét veszélyeztette, ám nem volt más választása.

A szanatórium azonban más történeteknek is helyet adott, egyesek kimondottan groteszkül mulatságosak voltak, mint például annak a nagy nemesi famíliából származó fiatal grófnak az esete, aki külföldről érkezett Berckbe egy arzénes kezelés végett. A kukoricabajuszhoz hasonló selymesen szőke hajú ifjú, isten tudja, miféle küldetést teljesített Buenos Airesben, ahol rákapott a világ minden tájáról beszerzett csodálatos örömlányokra, mással már nem is foglalatoskodott, végül a dolog szülei tudomására jutott, akik erre hazaparancsolták. A fiatalember viszont azt válaszolta, hogy ő bizony el nem mozdul Buenos Airesből, mivel ott ő igencsak istenien érzi magát. Semmiféle fenyegetés se vezetett eredményre, még a pénzküldemények leállítása se, mert a fiú kölcsönöket vett fel a hazáját képviselő, családját jól ismerő diplomáciai követség tagjaitól, akik tudták, hogy pénzüket a rokonok úgyis visszafizetik. Különböző fortélyokkal sikerült aztán rávenni, hogy felszálljon egy Európába induló hajó fedélzetére, ám biztonság kedvéért ügynök is vigyázott rá. Máskülönben szükséges volt ez az elővigyázatosság, ami a legeslegvégén mégis fölöslegesnek bizonyult. A Nápolyba befutó hajón az ifiúrnak sikerült kijátszania az ügynök figyelmét, megfelelő nagyságú kölcsönhöz hozzájutva búvóhelyen várta ki a következő Dél-Amerikába tartó hajó indulását, melyre nagy elégedetten fel is szállt. Így hát az Európáig elhajókázó, ott kicsit pihenő gróf visszatérhetett álmai városába, ahol még további két évet töltött, amikor is megbetegedvén hazajönni kényszerült.

Szanatóriumi ismerősei alig akadtak, és mivel csak injekciós kezelésre szorult, fennjárhatott, így aztán egyfolytában a városban lófrált, főleg az Amerikai Bár nevű helyen, ahol a pincért kioktatta az általa kedvelt dél-amerikai receptek alapján előállított alkoholos koktélok készítésére.

Mintha csak egy szigeten letöltendő száműzetésben lett volna, ahol azonban hozzá lehet jutni a kívánt alkoholhoz, néha még szép lányokhoz is, illetve a legdivatosabbnak számító dalokat tartalmazó gramofonlemezeket is be lehetett szerezni.

Az említett bárban és szórakozásokkal mulatta az időt ez a Robinson Crusoe-i sorsú gróf, unalmas naplopását lerészegedéssel fűszerezte, csak hogy „teljen az idő”.

Tervezett távozása előtti napon a sárga földig leitta magát, a szobájában végbevitt rongálás helyrehozására jelentős összeget kellett befizetnie, sőt, aztán még pár napot várakoznia is kellett, hogy ruháival, csomagjaival rendben elindulhasson.

És mégse: mert azon a bizonyos estén a gróf nem is ivott olyan nagyon sokat, ám mérhetetlen keserűség emésztette lelkét, s amikor éjnek idején bódulatban és ingatag lábakon visszatért a szanatóriumba, nekiesett megcsókolgatni az őt beeresztő, ráncosan csúf öreg ügyeletesnőt, szobája ajtaját becsukta, de kulcsra nem zárta, meztelenre vetkőzve tenni-venni kezdett. Gramofonlemezeit rátette a forró fűtőtestre, megeresztette a csapot, a kézmosókagylóba beáztatott egy párnát, az ágyból a matracot nagy óvatosan odahelyezte a helyiség közepére, hogy hűvösben aludhasson, összetört egy izzót meg egy porcelán mosdótálat, de akkor már rájött a hányás is, így aztán a szoba összepiszkolásának elkerülése érdekében a komódokat vette célba, kihúzta a ruhákkal, fehérneműkkel teli fiókokat, mindent félretolt, és belehányt, legvégül pedig a frissen mosott ruhákkal a nyomok eltüntetése is megtörtént.

Másnap, amikor a takarítónő belépett, a földre tett matracon meztelenül és tátott szájjal alvó grófba botlott, mindeközben pedig a fűtőtestre halmozott lemezekből sűrűn fekete maszlag csöpörészett, ugyanis a meleg hatására megolvadó anyag a forró csöveken végigfolydogáló alaktalanul ragacsos masszává változott.

Efféle emberpéldányok gyakran megjelentek a szanatóriumban, így a betegeknek néhány napig volt min szórakozniuk, az igazgatót viszont feldühítették, hiszen nemigen értette az ilyen tréfát.

A délutánokat azonban nagyrészt a szanatóriumon kívül töltöttem, lovaskocsival hajtottam ki. Borzasztóan rosszul esett, hogy gutierhez kötött életmódom miatt még a lovamat sem tudtam megsimogatni. Közvetetten ápolt barátság volt, melyet egy barátom révén tartottam fenn, aki a kocsimban külön erre a célra tartott cukrot odavitte neki. Egyszer még az is megesett, hogy lovam a  sok cukorhabzsolástól gyomorrontást kapott, az istállóban kellett maradnia pár napot.

Íme, hogy is történtek a dolgok. A szanatóriumban megismertem egy öreg nagyságosasszonyt, akivel néha beszélgetve tudomást szereztem beteg fiáról, aki viszont állapota miatt minden idejét szobájában töltötte.

Vékony öregasszony volt, ösztövér nyakán medalionnal díszített fekete selyemszalagot viselt, hogy a bőre alól kikandikáló vastag ereket meg az ádámcsutkáját szinte marokra fogva megtartsa, mintha csak egy köteg zöldség lett volna. Mindenki tudta róla a szanatóriumban, hogy rendkívül fösvény, és még furcsa szokásai is vannak, mint például, hogy a blúzára hulló hajszálakat összegyűjti, hirtelen mozdulattal visszadugja hajszálai közé, nehogy elveszítse őket, s hogy ne tűnjék kopasznak. Ugyanezen okból sose fésülködött, dérütötte vöröskés haja madárfészekhez hasonlított, ritkásan meredezett, akár a gyapjúmatrac lyukas huzatán át kikandikáló szálak.

Ami a fukarságát illeti, különbnél különb történetek keringtek róla a szanatóriumban, például azt is mesélték, hogy teáját cukor nélkül issza, ugyanis a cukordarabkákat dobozba gyűjtögeti. A cukor eladásához túl jómódú volt, azt azért éppenséggel szégyellte volna. Egyszer úgy esett, hogy a szanatórium előtt szóba elegyedve vele arra kértem, adjon már a lovamnak egy darabka cukrot.

Amint észrevette, a kanca miféle étvággyal veti rá magát a cukorra, hozzám közelebb lépve közölte,  sose gondolta volna, hogy a ló szeretheti a cukrot.

– De még hogy! – jelentettem ki… annyit adhat neki, amennyit csak akar.

– Nos hát, igazán kedvelem a maga lovacskáját, és adok is még neki cukrot… várjon csak egy pillanatot, bemegyek utána.

A reggeli cukorból összejött gyűjteménye volt ez, melytől nem tudta, hogy is szabaduljon, és amely miatt a fia, mióta tudomást szerzett róla, egyfolytában veszekedett vele, mert szerette volna, ha anyja valahogy megszabadul a csomagtól. És tényleg, az öreg nénike teli dobozzal érkezett vissza, abból ette degeszre magát aznap a kancám.

Szerettem gyönyörködni lovaim jól lenyalt szőrű farában, terebélyes farkukban, és ha fejüket visszafordítva egymásra néztünk, úgy tűnt, tekintetemből kiolvassák, mennyire szeretem óriási, könnyesen melankolikus szemüket, széles, fekete ajkaikat, melyek mögött elefántcsontagyarszerűen hosszú, dohányosokéhoz hasonlóan sárga fogaikkal vigyorogtak. Néhány tizenöt év körüli kamasz a lovaskocsival kihajtva ki tudja, kitől eltanult kegyetlenül vad szórakozásba kezdett, ami abból állt, hogy az ostorvéget betolták a kancák vulvájába, addig folytatták, míg vagy az élvezettől, vagy pedig a fájdalomtól fel nem ágaskodtak. Felelőtlenségükben kacarásztak, szórakoztatta őket az állatok ágaskodása.

Néhanap óriási távokat jártak be vidéken, tajtékosan, fáradtan, kitikkadva érkeztek velük vissza, így első útjuk a sétányon lévő itatóhoz vezetett, ahol a lovak mohón, nagy kortyokkal oltották szomjukat. Ebből kifolyólag megbetegedtek, a tulajdonos viszont csak sejtegette, miért is lesznek a lovai néha tüdőgyulladásosak, s miért is pusztulnak el akár pár napon belül. Azt hiszem, ez történhetett az én egyik kis lovammal is, melyet kimondhatatlanul szerettem, fekete, izmos, lendülettel teli állat volt, gyakran jártam ki vele. Ám egy napon, amikor a szanatóriumban maradtam, odaadhatták egy efféle fiúnak, aki kimerítette, megbetegítette. Amikor másnap kértem a lovacskámat, a tulajdonos közölte, hogy az állatnak tüdőgyulladása van. Néhány napig egy termetes, fehér, igen jó kancával hajtottam ki. Mindeközben az enyém el is pusztult, tulajdonosa rendkívül szomorúan közölte velem a hírt.

– El is adtam – tette hozzá. – Megtalálod a mészárosnál…

Volt Berckben pár mészárszék, ahol csak lóhúst árultak. Ezek a húsüzletek mind ugyanabban a sikátorban sorakoztak, könnyű volt felismerni őket az ajtajuk fölé akasztott, bronzzal bevont, de fából faragott hatalmas lófejekről. Bent különben a legkitűnőbb tisztaság fogadott, a marháénál csak hajszálnyival sötétebb vörös, nagydarab húsok ínycsiklandozóan függtek a fehér porcelánfal előterében.

Néha felkerestem az egyik üzletet, és vásároltam néhány centime-re „nyers beefteket”, mely nem volt más, mint darált lóhús, gépen áteresztett, kissé sózott, borsozott étel, így kellett fogyasztani hidegen, minden más előkészítés nélkül, kenyér se illett hozzá. Az orvosok is ajánlották fogyasztásra ezt a hideg, véres ízvilágú, igazán illatos, növényi aromájú húst, ami olyan volt, mintha fűszerekben pácolták volna.

Lovacskám haláláról, húsának eladásáról a Svájcba indulásom előtti napon szereztem tudomást.

Jól emlékszem utolsó bercki napomra, hideg, borús nap volt, a tartós, ám enyhe ködszitálástól nedves levegő egészen az ember tüdejének legmélyéig hatolt, az utcát finom ködlepel borította, melynek szövetén át holt fényekként pislákoltak az üzletek beltéri égői, a vitrinbeliek pedig dérkigőzölgés hamvasságával borított, légnyomás szülte aranygyümölcsöknek hatottak.

Kétségtelen, hogy rajtam kívül aznap alig-alig lehetett vásárlója a húsüzletnek, az utca kihalt volt, a tulajdonos pedig pultja mellé állított magas székén üldögélve, könyökére támaszkodva bóbiskolt.

Bemutatta holt lovacskám felakasztott vázát, vigasztalt, hogy húsa elsőosztályú és zamatos, még kóstolásra is meginvitált, aztán lovacskám húsából egy frankra vásároltam magamnak „nyers beefteket”, amit lehunyt szemmel, lassan ízlelgetve fogyasztottam el, mintegy megpróbáltam ízébe belehatolva, ily módon kapcsolatba lépni az általam szeretett, ám elhalálozott állat szellemével.

Ugyanaznap délután becsomagoltam, és két nap múlva, reggel elhagytam Bercket, ahol három évig tartózkodtam. Lovaskám halálával elveszítettem utolsó jó barátomat is e városban, ahol oly rengeteg mindent és mindenkit kellett már elvesztenem…

Ez maradt a várossal kapcsolatos legutolsó emlékem, és a helyhez kapcsolódó legutolsó bánatom is.

Boda Edit fordítása

(Bélyegkép: Leonora Carrington)

Flamenca (a fordító bevezetőjével)

 

A mai Franciaország déli részén a középkorban egy olyan, meglehetősen nagy, politikailag széttagolt terület alakult ki, ahol a helyi feudális urak jó ideig központi hatalom híján inkább csak egymással viaskodva, maguk alakították ki a függőségi viszonyokat. Nagy Károly hatalmas frank birodalmát leszármazottai – hosszas háborúskodások és szerződések eredményeképpen – ugyan felosztották egymás között, de ezek az utódok egyre kevésbé tudták egyben is tartani a maguk örökségét.

A nyugati részen maga a germán hódítók frank nyelve is csak különbözőképpen érvényesült a meghódított lakosság beszédmódjával szemben. Az itt élő emberek ugyanis a több évszázados római uralom alatt teljesen átvették a latin nyelvet. Még ha nem is annak a legkifinomultabb formáját, hanem amit a katonáktól, kereskedőktől, hivatalnokoktól hallottak. A nyelvtörténet ezt vulgáris latinnak nevezi, de ők maguk, akik beszélték, inkább csak rómainak, a maguk nyelvén románnak hívták. A régi latint az egyház használta a szertartásaihoz és a több-kevesebb nyelvi tisztasággal leírt szövegeihez. Ezt a nyelvezetet a nép azonban már nem értette. Olyannyira, hogy minden olyan szóbeli megnyilvánulást, amit nem értettek, latinnak nyilvánítottak. Sőt még a madarak énekét is.

Ezek a meghódított népek a nyelven kívül megörökölték a rómaiaktól a városok kultúráját, és az ezzel járó kényelmesebb életmódot mintegy felkínálták a durvább körülményekhez szokott germánoknak is. A hódítók pedig az életmóddal együtt lassanként átvették az itt élő lakosság nyelvét, és szókincsük is összekeveredett. Az északi országrészben így alakult ki lassan az az idióma, amit ma franciának nevezünk. Ez megőrizte a többség beszédmódjának latin struktúráját, de hangképzésében ma is tetten érhetjük a frank kiejtés emlékeit. Azonban a Loire folyótól délre, ahová a nyugati frank királyok befolyása már sokkal kevésbé ért el, a mindennapi beszéd is sokkal erősebben megőrizte a latin sajátságokat mind a kiejtésben, mind a szókincsben. A középkori nyelvi viszonyokra érdekes utalást találunk Flamenca történetében is: amikor a széphistória hősszerelmese, Guilhem Bourbon városába, szerelme lakhelyére érkezik, az őt elszállásoló fogadósné szakmai felkészültségét az elbeszélő úgy érzékelteti (1908-1909. sorok), hogy saját anyanyelvén kívül – ami nyilvánvalóan az elbeszélés nyelve, az okszitán – a burgund, a breton, a német és a francia szót is érti és beszéli.

De ha Bourbon várának földrajzi elhelyezkedését nézzük (mintegy 250 km-re Párizstól délre), erre a fogadósnénak szüksége is lehetett. Hiszen ez a terület volt abban a korban a határvidék a délies beszédmód, a langue d’oc – ahogyan akkoriban nevezték az igenlés szava (oc) után – és a langue d’oil, a mai francia elődje között. A déli nyelv később a legfontosabb tartományról a provanszál nevet kapta, míg ma már inkább okszitánról beszélünk. De ennek a nyelvnek a XII.-XIII. században a főúri udvarokban virágzó költészete alakult ki, sőt vált messzi földön híressé. Az antikvitás után ez a helyi kultúra hozta létre az új Európa első népnyelvű líráját. A költőket pedig trubadúroknak nevezték.

A magas színvonalú, kifinomult líra mellett viszont egy-két elbeszélő mű is fennmaradt ezen a nyelven. Flamenca szerelmes széphistóriáját egyetlen kódexből ismerhetjük meg, amelyet ma a Pireneusok lábánál fekvő Carcassonne város könyvtára őriz. Ez a kézirat a XIV. század elején valószínűleg Aix-ben, az Anzsu grófok provanszi udvarában keletkezett. És a mintegy hétszáz éves, meglehetősen rossz, sérült állapotban ránk maradt kódexnek rögtön az első pergamen-lapja hiányzik. A cselekmény teljes kifejletét sem ismerhetjük meg, sőt kisebb-nagyobb sérülések, hiányok máshol is előfordulnak. Szerencsénkre a fontos részek épen megőrződtek, és az események menetét mindig követhetjük. Az előzmények után a végső megoldás sem lehet kétséges, legfeljebb annak mikéntje marad homályban.

Egy nagyszabású torzóval állunk tehát szemben. De hát a milói Vénuszt is csak csodálhatjuk – hiányzó tagjai ellenére. Flamenca és Guilhem, a két főszereplő pedig eleven nőként és férfiként áll előttünk, a költő bőven lefesti szépségüket, átéljük belső vívódásaikat, szerelmük kibontakozását, egymásra találásukat. A szerző kommentárjai, a szövegbe épülő belső monológok, álomjelenetek pedig az ismeretlen trubadúr műveltségét, pszichológiai érzékenységét tükrözik. Ami egyébként a szerző személyét illeti, a szöveg nyelvezete alapján a szakértők abban tudnak megegyezni, hogy a Francia Középhegységtől (Massif Central) délnyugatra elterülő Rouergue (ruerg) vidékéről származhatott. A fordítás alapjául szolgáló szövegkiadás szerkesztője felveti az 1732. sorban megjelenő Bernardet szerzőségét. De ez csupán az olvasás nyomán felvetődő kézenfekvő ötlet, és egyéb érv nem is támasztja alá.

A történet valamikor a 13. században játszódik. De a szerző nem történelmet, hanem fikciót ír, szórakoztató és tanulságos olvasmányt. Egy szerelem történetét akarta olvasói elé tárni – természetesen annak a kornak a szokásai, elképzelései szerint. És egyben viselkedési, magatartási mintát kívánt bemutatni, követendő és elkerülendő példák megjelenítésével. Olvassuk tehát mi is erre a szerzői szándékra nyitottan a mi jócskán megváltozott korunkban, és próbáljuk meg kiszűrni ebből a „tanításból” azt, amire a mi jócskán megváltozott szemléletünk rezonálni tud.

A történet legnagyobb részének színhelye Bourbon vára, a közép-franciaországi Auvergne (overny) tartomány északi szélén. Ezt a várat IX. (Szent) Lajos király legkisebb fia örökölte felesége révén, és az ő utódaik alkották később a várról elnevezett királyi dinasztiát, amely Spanyolországban ma is uralkodik. De Flamenca férje, Archimbaut úr még egy korábban kihalt főúri család – talán utolsó – tagja. A város pedig ma is ismert gyógyfürdőiről, amelyek – mint majd olvashatjuk – kulcsszerepet kapnak Flamenca és Guilhem szerelmének kiteljesedésében.

Azt pedig, hogy Flamenca hol is született, napjaink szakértői nem tudják egyértelműen eldönteni. Az eredeti szöveg Nemur vagy Nemurs néven emlegeti a várat, és ezt a helyet azonosíthatjuk az Ile-de-France tartomány déli szélén fekvő Nemours-ral, (nömur), de akár a Namur (nȧmür) nevű belgiumi várossal is. A legfrissebb szövegkiadás meggyőzően bizonygatja az utóbbi feltevés igazát, de nem kevésbé elfogadható érvek szólnak az előbbi mellett is.

Bár a történetet fikciónak minősítettük, ez természetesen nem akadályozta meg a modern filológiát abban, hogy támpontokat keressen a történelemben az előadott események és főleg a széphistória megírási idejének feltételezésére. François Zufferey professzor, a lausanne-i egyetem tanára és az okszitán szöveg kiadásának szerkesztője abból indul ki, hogy 1234 kellett legyen az az év, amelyben a Húsvét és május elseje szomszédságára utaló 2790. sor szerint megindul a széphistória fókuszában álló dialógus, az apró szavakra bontott, hosszú heteken át tartó párbeszéd, melynek során Flamenca elfogadja Guilhem szerelmét. Mert a történetnek ez az a csomópontja, ahol az ébredező szerelme tárgyával végre ismerkedni akaró lovag szeme a zsoltároskönyvben éppen úgy bizonytalan érzelmeit megerősítő isteni szavakra bukkan, mint ahogyan erre a tétova szerelemre olvas ki bíztatást a tavaszt ünneplő lánycsapat profán májusdalából is. Guilhem szemei előtt tehát a Húsvét utáni első vasárnapon, éppen a tavaszünnepet megelőzően tűnik fel a templomban testi valóságában is Flamenca, férje igaztalan és kóros féltékenységének rabjaként. És a hölgy majd három hónap után, a titkos dialógus végén, augusztus elsején, a bilincseit vesztő Szent Péter ünnepén mondja ki beleegyező szavát, megszabadítva hódolóját kétségeitől: „úgy legyen”.

És ahogyan a titkos szerelmi dialógus elejétől végéig szakrális keretbe illeszkedik, hiszen a rabként sínylődő Flamencának csak a szentmise ad alkalmat rá, hogy találkozzék a külvilággal, az egész szerelem története is összefonódik a liturgikus év meghatározó pontjaival. Sőt, az a tény, hogy a dinasztia-alapító csak 1283-ban vehette birtokba Bourbon várát, a szöveggondozó számára támpontot nyújt a széphistória megírásának idejére is. Hiszen a vár kápolnájában már ott találjuk azokat a szent ereklyéket, amiket az új tulajdonos, Robert de Bourbon már a királyi kincstárból adományozott a templomnak. Tehát a történet megörökítésére csak a tulajdonosváltás után kerülhetett sor. És Archimbaut úr címerének leírásával Zufferay professzor még heraldikailag is alátámasztja ezt a datálást.

Viszont e szövegkiadással körülbelül párhuzamosan, vagyis a kétezres évek második évtizedében a középkori okszitán szövegek elismert szakértője, Jean-Pierre Chambon, a párizsi IV. számú egyetem, vagyis a Sorbonne professzora egy sokkal korábbi időpontot jelölt ki Flamenca történetének keletkezésére. Ő az 1223-as év tájára időzíti a széphistória megírását, és feltételezését a Bourbonban megrendezett második lovagi torna meghívottainak felsorolásával indokolja, akik mind a királyi birtokokról, a régebbi és az újabb szerzeményekről érkeznek. Jobban járunk azonban, ha megelégszünk a mihozzánk amúgy is eléggé messze eső XIII. század kijelölésével, és nem akadunk fenn a mindkét okfejtésben fellelhető következetlenségeken. Hiszen megállapodtunk benne, hogy csupán egy szép fikciót fogunk olvasni. És a magyar olvasó számára annak sincsen túl nagy jelentősége, hogy a párizsi professzor a rouergue-i trubadúrok közül Daudé de Pradas-t tartja a legalkalmasabbnak a Flamenca megírására. Mert bizonyos hasonlóságokat vél felfedezni annak lírájában, ami itt a titkos dialógus egyes megoldásaival állíthatók párhuzamba.

Talán fontosabb rámutatnunk azokra a vonásokra, amelyek a szerelmi kapcsolat vagy általánosabban szólva a férfi – nő kapcsolat tekintetében azonos irányba mutatnak a széphistóriában és a trubadúrok lírai költészetében. Hiszen ezeknek a rokonvonásoknak jelentős része tovább él egészen napjainkig az európai kultúrában. A nemek közötti „szereposztás” időbeli változásai talán még jobban el is különülnek az epikus megjelenítés révén, és az olvasó előtt is érzékletesebben jelennek meg az elbeszélés folyamán, mint a líra statikusabb közvetítésével. Függetlenül attól, hogy mindkét helyen a fin’amor elvei érvényesülnek.

A széphistóriát mozgató lélektani konfliktus mindjárt a házasság elején, az első Bourbonban rendezett lovagi torna folyamán megmutatkozik, amikor is a királyné intrikálása folytán Archimbaut úrban megfogan a féltékenység. Hosszas belső tusakodás után várfogságra veti Flamencát, és a férj szerepe helyett a rabtartóét ölti magára. A természetellenes helyzet felkelti Ámor isten rosszallását, aki aztán egy gazdag nevers-i lovagban látja a megoldást. Ámor Guilhem lelkébe oltja be álmokkal, elvont fogalmak párbeszédével, sőt közvetlen rábeszéléssel is a szerelem kívánságát, és végül Ámor vezeti el a lovagot Bourbon várához, hogy ott végrehajtsa „feladatát”, szabadítsa ki Flamencát szerelme segítségével férje féltékenységének rabságából. Ezt a feladatot oldja meg Guilhem a körülmények szorításában a vasárnaponként egy-egy – a liturgia ürügyén – elejtett szóval, amire a hölgy ad majd feleletet egy hét múlva. Persze a megközelítés módjához az ötletet a szerelmes álmodozásában megjelenő Flamenca sugalmazza Guilhemnek, akinek aztán a párbeszédet elindító első szót is meg kell majd megtalálnia. S mindebben természetesen hatékonyan közreműködik Ámor isten is.

De a bilincsek augusztustól lehullanak, és Flamenca már naponta eljár a fürdőbe gyógyíttatni magát. És ezt a kúrát férje is támogatja, hiszen ő csak azt látja, hogy mennyire jót tesz felesége egészségének. Guilhem pedig, aki földalatti járatot építtetett a fürdő és saját lakosztálya közé, szorgalmasan átkíséri kedvesét a kényelmesebb körülményeket nyújtó helyre. Négy hónapon át tartanak a mézeshetek, szent András napjáig, a liturgikus év végéig.  Flamenca ekkor veszi át az úrnő szerepét nemcsak kettejük kapcsolatában, amit a fin’amor szabályai amúgy is reá szabtak, hanem férjével szemben is.

A megváltozást először Archimbaut úr veszi észre, és szóvá is teszi, hogy mintha Flamenca már nem azzal a félénk alázattal viselné el rabságát, mint korábban, és mintha már nem mutatná rabtartója iránt a kellő tiszteletet. De a szemrehányás nem várt visszavágásra készteti a fiatalassszonyt. Felajánlja, esküszóval tesz rá ígéretet, hogy ha férje felhagy a mindkettőjüket kínzó féltékenységgel, éppolyan hűséges marad hozzá, mint az eddigiekben volt. Nos, a csel beválik, és az eskü valóban kigyógyítja Archimbaut urat kóros állapotából, Flamenca pedig visszakapja az őt várúrnőként megillető helyet. Feltételezhető, hogy a széphistória szerzője a Trisztán-történetből kapott ötletet erre a megoldásra. Ugyanakkor érdemére válik, hogy ügyesen alkalmazza azt az adott körülményekhez és szereplőkhöz.

Mert megismerkedésükkor Archimbaut urat is elfogta a szerelmi vágy, és a királyné ezért tudta néhány szavával felkelteni benne a féltékenységet, ami aztán kórosan elhatalmasodott rajta. Annyira, hogy teljesen elhanyagolta társadalmi állásából adódó lovagi kötelességeit mániákus féltékenysége kedvéért. És talán ez a veszély ködlött fel Flamencában Guilhemmel kapcsolatban is, és ezért szakította félbe a mézesheteket, visszaküldve kedvesét a hozzá illő, reális életbe. Menjen vissza egy időre a birtokaira, parancsolja most neki, külön felhívva figyelmét a lovagi tornákra és egyéb, társadalmi helyzetéhez méltó megmérettetésekre. Az András-napi fordulathoz ez is hozzátartozott: legközelebb Húsvétkor látjuk egymást a lovagi tornán, amit a „normális” életbe visszatért Archimbaut úr rendez majd. Most még azonban csak a mézeshetek kissé brutális megszakításánál tartunk, és a másnapi búcsúzkodás természetesen a megfelelő sűrű könnyhullatások és kölcsönös fájdalmak mellett történik. De nincs mit tenni: az úrnő parancsának engedelmeskedni kell. Persze túl vagyunk már a trubadúrlíra csúcspontjain, és elképzelhető, hogy ezeket a fájdalmakat az egykori közönség is némi iróniával színezett részvéttel fogadta.

Aztán a húsvéti tornán az ország minden tájáról egybegyűlt fényes lovagsereg színe előtt a vár ünnepelt úrnője csókkal köszönti hónapok óta nem látott kedvesét. De még ez előtt a valóságos találkozás előtt kerül sor egy jelentőségteljes epizódra. A flandriai Louvainben megrendezett lovagi tornán részt vesz mind Guilhem, akinek kedvese parancsolta meg az ilyen alkalmak keresését, mind pedig a lovagi életmódhoz visszatérő Archimbaut úr is. Barátságot kötnek, és Guilhem csatlakozik a férj csapatához már csak azért is, hogy megnyerje jóindulatát, és biztosan ne kerüljön szembe vele a torna során. Mindketten növelik lovagi hírnevüket, és hazatérve Archimbaut úr örömmel számol be feleségének új barátjáról, akit meghívott Bourbonba a húsvéti tornára. Sőt, még fel is olvassa neki azt a levelet, amelyet Guilhem rábízott, hogy juttassa el szerelméhez, akit persze a trubadúrok szokása szerint álnéven ’Belmont hölgyének’ nevez. Flamenca így férje szájából hallhatja kedvese szerelmes szavait, amelyek természetesen neki szólnak. Archimbaut azonban minderről mit sem sejt. Nem is érhetné nagyobb megaláztatás féltékenységéért. Az olvasók előtt pedig a lóvá tett férjnek ez az új szerepe rögzül, hiszen Flamenca már az első éjjel ügyes csellel úgy intézi, hogy maga Archimbaut vezeti be kedvese hálótermébe a lovagot, majd hasonlóképpen kikezdhetetlen cselfogással mindjárt a meginduló torna kezdetén a hölgy Guilhemnek küldi ingujját – nyilvánvaló szerelmi zálogként.

De sajnos Guilhem szerelmi vallomását, melyet Flamenca férje szájából hallhatott, mi nem olvashatjuk, mert az évszázadok során valamelyik túl lelkes (vagy felháborodott?) olvasó azt a három lapot kitépte a kódexből. Az Ámor elgondolása szerint átrendeződött szerelmi háromszög azonban a befejezetlen szöveg ellenére is világosan áll előttünk.

Flamenca (részlet)

okszitán széphistória a XIII. századból

Fordította és közreadja Rajnavölgyi Géza

 

(Ahol a ránk maradt szöveg elindul, egy nagyúr már összehívta embereit, vazallusait, hogy tanácsukat kérje lánya kiházasítása ügyében. Két ajánlatot kapott ugyanis: az egyiket Esclavonia – a szlávok, a rabszolgák földje – királyától, a másikat Bourbon várának urától, Archimbauttól (óprovanszál ȧrcsimbȧ u ̮t – mai francia ȧrsambo) 1 . Választani kell, és mivel a grófkisasszony házassága a jövőbeni hatalmi viszonyokat fogja érinteni, a döntés meghozatalához szükség van a hűbéresek bevonására.)
De lássuk, hogyan is próbálja szóra bírni embereit Flamenca (flȧmenkȧ) apja:

…nekik az úr kérdést szegez:
– Mért nem nyílik meg szívetek?
Mondjátok csak ki, hallgatom!
Nem istenadta alkalom
nekem s mindannyiunknak is?
Archimbaut úrra évekig
vártam, hogy álljon pártomon.
S kérelmét most kézhez kapom:
úrgyűrűt küld, mit ujja hord,
10 s kéri – ez szívem vágya volt –
tőlem Flamencának kezét.
Az volna csúnya hetykeség,
ha mondanék most rá nemet.
Az a király ám nem ereszt,
hitvesnek kéri lányomat:
más nő nem kell, nem válogat.
Ám ez hogyan képzelhető?
Flamenca mint rabszolganő?
Jobb, ha várúrnőnek tudom,
s hetente egyszer láthatom,
vagy hónap, év is eltelik,
még ha nincs is királyi dísz,
s koronát nem hord homloka.
Kárát vallom én mint apa,
ha messze küldöm lányomat,
s ő mindörökre ott marad.
Mondjátok véleményetek!
– Urunk, ha bizton így hiszed,
Archimbaut úrnak tudtul add,
hisz kardot nála jobb lovag
sehol e földön nem visel,
s mi rossz, kerüli messze el.
Tanácsunkban szól szeretet:
biztosabb támaszt nyújt neked
Archimbaut úr, ha jönne baj,
mint egy király – rab vagy magyar! 2
De még úrnőnkkel is beszélj!
S Flamenca erről mint itél?
Ő gondolkozik józanul,
s még vágyától sem elfogult.
Mi most magadra itt hagyunk,
a csarnokban várakozunk.
A gróf hívatja asszonyát,
s Flamencát is, hogy jöjjön át.
Lakrészébe tessékeli
őket, s magához ülteti.
– Hölgyem – kezdi –, itt az idő,
hozzunk döntést, ha lehető.
Hallotta, tudja, úgy hiszem,
hogy szépséges lánygyermekem
kérte hitvesül egy király.
Az is tisztesség volna már,
hogy kéri egy uralkodó.
– Uram – szól az –, sújtson bakó,
ha bármikor helybenhagyom!
Mit hallok itten, borzalom!
Tán legféltettebb kincsemet
vigyék el ismeretlenek?…

(Nem lehet kétséges a családi tanácskozás kimenetele. De itt
újra egy teljes lap hiányzik a kéziratból, és a rákövetkező
sorok is csonkák. Utána azonban a szöveg egyértelmű:
Robert, Archimbaut úr követe visszaérkezik küldetéséből
Bourbon várába, és kedvező választ hoz.)

…nem pihennek egy napra sem
s Bourbonba érnek. Zsémbesen burbon
várakozik a vár ura:
soká maradt Robert oda. rober
De hogy meglátja, szívesebb.
Vár Guiso gróftól híreket, gizo
Flamencáról is kérdezi.
S ki vele volt, ismételi,
hogy Robert nem mond eleget,
mert az a lány százszorta szebb.
Jön útjukról beszámoló,
s szól Archimbaut:
– Az alku jó,
Robert, s részemről teljesül.
Nem végezted ügyetlenül,
s lovagjaid díjuk nyerik,
mert jól segített mindenik.
Hálámat Isten adja meg,
s jutalmuk is kedvükre lesz.
De az idő sürget nagyon,
ne lustálkodjunk vánkoson:
80 készülni kell, vár ránk utunk,
vasárnap korán indulunk!
Nem jön velünk csak száz lovag,
s minddel négy-négy fős kis csapat.
Száz egyszabású lobogó,
mögöttük fegyverhordozó
ifjak, sok-sok egyenruhás:
példás lesz a felvonulás!
Egyforma páncél s fegyverek,
friss színű nyergek, címerek
90 egyöntetű mintázata!
S aranyvirágos zászlaja
az uraságnak jár elöl,
mint mikor tornán élre tör.
Málhásállat ötven legyen,
s ne sántítson egyike sem!
Aki pedig jönne gyalog,
…………… csak vánszorog.
S hogy összeállt már a menet,
Robert hírnököt nem felejt
Guiso grófhoz elküldeni.
Az utat az jól ismeri,
s Nemur várához ér hamar.
Okosan szól ott, nem badar:
pontos, mit mond, a híradás.
A gróf másnak nem adja át,
csakis fiának mondja el:
– Kedves fiam, most rám figyelj!
Jön udvarunkba úri nép,
s készülni nincs időnk elég.
Archimbaut úr üzente meg:
két hét múlva itt is lehet.
– Ne féljen jó apám uram,
hisz elegendő pénze van.
Költekezhet, mint csak akar,
s ha kell, ingyen ad a fukar.
A tárházban jártam minap,
mi rejt ezüstöt, aranyat:
öt éve gyűlnek kincsei,
s szórná bár, el nem költheti.
Nővéremnél nincs senki szebb,
előkelőbb és nemesebb.
Egy fényes udvar kell ide,
mi nem volt Ádám óta se!
Hívja apám mind, ki barát,
s az ellenségnek megbocsát!
Nincsen a német földekig
nagyúr, ki nem igyekezik
ilyen udvarban tűnni fel –
inkább nem megy a hadba el.
– Semmit se aggódj, jó fiam!
Rendezz el mindent gondosan!
Légy bőkezű úr! Megfogadd!
Garast kér? Telt erszénnyel adj!
Ki ötöt kér, kapjon tizet!
Így növekszik becsületed.
– Jó gyors hírnök, apám uram,
levélkénkkel rögvest rohan,
hogy udvarunkba jöjjön el,
aki úr van távol s közel!

1 A személynevek a szövegben az eredeti, okszitán írásmód szerint szerepelnek, és az oldal jobb szélén adjuk meg kurzívval a megközelítő és a vers prozódiájának is megfelelő magyar kiejtést. A földrajzi neveknél a közismert mai elnevezést használjuk.

2 A magyar király itt valami távoli, ismeretlen ország uralkodójaként kerül említésre. Akárcsak Esclavonia vagy később majd Korzika, Szardínia – ugyanilyen értelemben

 

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Flamenca. Texte édité d’après le manuscrit unique de Carcassonne par François Zufferey et traduit par Valérie Fasseur. Librairie Générale Française 2014.

 

 

Aleksandar Gatalica: Élőhalottak

Részlet A Nagy Háború című  regényből

A németek a nyugati fronton azon a tavaszon furcsamód harc nélkül visszahúzódtak a soká építgetett Siegfried-vonalhoz. Ebben nem játszott közre varázslat, de az, ami az elhagyott Bapaume-ban következik be, ismét csak ördöngösségeket igényel. Alighanem úgy lesz, hogy mindennek ez a hátrálás a kútfeje. A „vén Fritz”, ahogyan az angolok nevezték a németeket, mégiscsak sebtében vonult vissza. Mint egy árhullám, amely visszahúzódván irdatlan emberiszapot hagy maga után. Kísérteties volt az angoloknak és skótoknak a lerombolt városokban járkálni. Átokverte kalyiba, Kemence, Döglött disznó – betűzték a francia városok, Gommecourt és Miraumont német helységfeliratát. Az ellenség Achiet-le-Petit és Bucquoy között tartotta az arcvonalat. A lövészárkok Pys és Petit-Miraumont városa között húzódtak, minden mást a szövetségeseknek engedtek át. Az itt sorakozó halott városokban mindenfélébe belebotlottak a katonák: elhajított matracokba, üres francia vörösboros palackokba, még katonák által zsírkrétával firkált versstrófákba is: „Schnell und gut ist unser Schuss, / Deutscher Artilleristen Grus” („Pontos célzás, gyors durrantás / odaköszön tüzér pajtás”), de semmi sem fogható ahhoz, amire a skót katonák egy bapaume-i házban akadtak.
A várost szinte földig rombolták a francia és brit gránátok. A katonák lábai előtt két méter mély aknatölcsérek is tátongtak. Az égből valami piszkos lé folyt eső képében, behatolva a gallér alá, a csizmaszárba. A skót katonák, akiket egykor Donovan káplán részesített szentségekben, még csak egy macskát sem láttak, ám amikor már azt gondolták, hogy a település teljesen néptelen, az egyik ablakban egy asszonyra lettek figyelmesek, mellette három gyerek. Az asszony valahova a távolba meredt, a gyerekek a derekához bújtak. Vajon halott lehet a három gyerek meg az anyjuk, vagy sem? Az ifjú skótok óvatosan megközelítették az ismeretlent. Szemügyre vették, hozzá-hozzáértek, szimatolták eb módjára, mint az a prédáját. Szantálillata volt, a gyerekein pedig az anyatejé… Végül észlelték, hogy lélegzik. Ő is meg a gyerekek is úgy lélegeztek, mintha inkább élettelenek lennének, mintsem elevenek, percekre kihagyó szuszogással, de azért mégiscsak vettek levegőt, vagyis éltek.
Az asszonybáb nem volt sem szomorú, sem vidám. Tekintetét, anélkül hogy egyet is pislantana, maga elé szögezte, és aki csak megállt a nyitott ablak előtt, úgy hihette, őrá mereszti szemét, valamit mondani szeretne. Ez mély benyomást tett a 92. skót ezred „magasföldi legényeire”. Látták már a halált száz meg száz változatban, és elhagyták minden békeidős tévhitüket ekörül, de ezt még így is furcsállták. Nemsokára volt, aki a gyermekeit karoló élőhalott asszonynak gyónni kezdett, mások ott zokogtak előtte, némelyek meg különböző neveken szólongatták a gyerekeit, várva, hogy hátha valamelyik hallatán a szemidegnek legalább egy rezdülése által tetten érhető. Azután a féltő szeretésétől hajtva táplálni próbálták, mert megijedtek, hogy minden eleség nélkül előbb-utóbb éhen hal, de egyetlen falatot vagy egy kortyot sem sikerült beerőltetni ajkai közé. Szorosan összeharapva száját erősen magához szorította a gyermekeket, eledelre mintha nem is lett volna szükségük. Teljes egy héten át ott maradtak mellette a skótok, és nem látták összeaszalódni, táplálék nélkül is pislákolt benne az élet.
Ez bátor tettre késztette őket. Nekiálltak bejárni a környékbeli települések romhalmazait, amelyektől nemrég még a hideg kilelte őket, a brit impériumbeliek közt vajákosok után tudakolózva, hátha segíthetnének az asszonyon és gyermekein, akiken úgy megesett a szívük. Sámánokat kerestek a keleti származásúak közt. Azok mindenféle bűbájosságban járatosak, az élők pedig arra Indiában halottszerűek, miközben sok holt ember az élők szeme láttára kel életre. Néhány skót katona megkeresi tehát ama bajtársait a második indiai lovas hadosztályból, akik örökké lesütött szemmel járnak. Szótlan emberek, a fejükre tekert turbánok porosak-véresek. Fellelnek közöttük néhány katonát, akik hét tengeren túl, odahaza, Bombay környékén, a vörös indiai földön, melyen hemzsegnek a mérges kígyók, mágusok voltak.
Egyiküket, azt, amelyiket a legmeggyőzőbben ajánlottak a figyelmükbe, elvezetik a bapaume-i családhoz. Ezek a negyvenöt kilós indusok, akik görbe csontjain ráncokat vet a bőr, és szinte elvesznek a brit birodalom uniformisaiban, megszemlélik a kővé dermedt családot. Majd ők is megszimatolják. Azt mondják: szantálillatuk van, ez jó jel. Ezután dalokat énekelnek körülöttük, és ismét szimatolnak. Akkor közlik: továbbra is szantálillatuk van, ez rossz jel. Végül feladják.
Hamarosan tovább kell indulniuk a katonáknak. A csapatoknak kiadják a menetparancsot. Elbúcsúzik százvalahány katona, egyik a másik után, az asszonytól és három gyerekétől, az pedig meredten nézi őket, és nem ejt könnyet, sem ha csókolják, sem ha virágot tűznek a hajába, sem amikor fohászkodnak hozzá, sem amikor a keblén sírdogálnak. Az asszonybáb az ellen sem tiltakozik, amikor az indusok koszorúval övezik, s a gyerekeivel együtt piros pontot festenek az arcukra.
A katonáknak tehát tovább visz az útjuk. Ott hagyják az anyát a gyermekeivel. Az asszony továbbra is eleven. Vagy nem. Vár a felszabadítókra vagy a végleges halálra. A briteknek meg az engedelmes indusaiknak, az idegen háborúba tévedt sámánoknak megint a „vén Fritzet” kell aprítaniuk. Nyugaton a mágia körül semmi új a nap alatt. Közép-Európában csakígy. Lehet-e valami foganatja a varázslásnak Oroszországban, azon a földön, amelyet még a kegyetlenség tengere tart fenn, és amelyet vad népek vesznek körül egyetlen gondolattól fűtve: hogy elpusztítsák?

(Bognár Antal és Virág Bognár Ágota fordítása)

 

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek),  zenekritikus. Több jutalom mellett a Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 “különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak. 

Illusztráció: Giorgio de Chirico

Luís de Camões válogatott versei

Nem érzek mást,
míg utamat vigyázom

Passo por meus trabalhos tão isento

 

Nem érzek mást, míg utamat vigyázom,
bizony sem nagyságot, sem kicsinységet,
csak azt, hogy a vágy belülről úgy éget,
hogy az már Ámornak kellene fájjon.

Ámor szánt szándéka ugyan, hogy ártson,
ámde ellenméreggel kever mérget,
mert a fájdalom engem inkább éltet,
s a szenvedés eltűnik, mint a kámfor.

Ha Ámor viszont hajlik a tökélyre,
és a gazságot gazsággal tetézi,
készséggel leszek hó a nap hevében.

A rossz dacára járok fütyörészve,
el lesz keseredve, hogyha megérti,
ha többet ró rám, több lesz a reményem.

 

 

Visz a vágy, hogy lássalak,
drága Donna

Pede o desejo Dama que vos veja

 

Visz a vágy, hogy lássalak, drága Donna,
nem tudja, mit visz, el van tévelyedve.
Ő bájt és tisztaságot érdemelne,
de nem tudja, mire vágyik bolondja.

A természet minden saját valója
mindig csak állandóságot szeretne.
A vágynak a cél sajátos kelepce,
nem jó, ha nagyon előtérbe tolja.

Ezért van bennem mindig hiányérzet:
az univerzum különös sajátja,
hogy mégiscsak a vágy a mozgatója.

Donna, te vagy az, akinek varázsa
a gyarló halandót, mint nehéz végzet,
visszahúzza a földi rögvalóra.

 

Rendelkezett velem,
ahogy kevélyen

Tomou-me vossa vista soberana

 

Rendelkezett velem, ahogy kevélyen
lefegyverzett az első pillantásra,
téved, aki számít saját pajzsára
ily csodálatos szemek ellenében.

Az volt győzni a legnagyobb esélyem,
hogy felvértez a józan ész mentsvára;
hiába, hogy a szívem ezt diktálja,
a Sors ellen ember semmit sem ér el.

Ám ha lett is volna ilyen reményem,
hogy a sors a győzelmet kicsikarja,
neked minden kevés lesz lényegében.

De valahogy azt ésszel még felértem,
legyőzni engem nem ok diadalra,
viszont nekem legyőzetésem érdem.

Mohácsi Árpád fordításai

 

Meghívó

A Kalligram Kiadó és a Nyitott Műhely
szeretettel meghívja Önt és kedves barátait
Luís de Camões Vétkek, balsors, szerelmek
című könyvének bemutatójára.
A verseket Mohácsi Árpád fordította.

Köszöntőt mond Jorge Roza de Oliveira, Portugália nagykövete
és Joaquim Pimpão gazdasági és kereskedelmi tanácsos.
Rákóczi István, egyetemi tanár, Mirkó Anna olvasószerkesztő és Mohácsi Árpád műfordító beszélget a versekről;
lesz továbbá korhű zene, amelyről a Hármashatár trió gondoskodik, a koccintáshoz szükséges, jóféle vörösborról pedig az AICEP.

Várjuk szeretettel 2023. február 2-án csütörtökön este 7-kor a Nyitott Műhelyben (Budapest, Ráth György u. 4, 1123).

 

Max Blecher: Fényes odú

Írásomat újraolvasva elképedve tapasztalom, hogy az elmesélt történtetekben felfedezhető a valóságban megesett dolgokra jellemző tényszerűség. A megtörténteket nagyon nehezen tudom elválasztani attól, ami sose történt meg! Annyira nehéz megtisztítani őket az álomlerakódásoktól, az értelmezésektől és saját torzításaimtól. Minden egyes pillanatban újabb és újabb, csábos színben feltűnő képek, éberálmok vagy egyszerű látomások jelentkeznek, melyeket távol kell tartanom, hogy történetem azért megmaradhasson bizonyos logika keretein belül, de aztán mégis csak főként én csodálkozom el azon, hogy az általam leírtakat értelmezni lehet. Néha azonban szeretném lejegyezni minden ábrándozásomat és éjszakai álmomat is, hogy ténylegesen megmutathassam legbensőségesebb, legtitkosabb sötétségemben elmerülve pihenő fényes odúm valóságos képét.
Talán majd egyszer minden álombeli történést leírhatok, éspedig az életben megesett dolgok ábrázolásánál nem kevésbé szenvedélyesen, de az is lehet, hogy tartalékaim kimerülnek, és az írást abba kell hagynom…
Ez utóbbi esetben nagyon fogom sajnálni, hogy nem jegyeztem le például azokat az álmokat is, amelyek az élet valóságánál sokkal jobban szórakoztattak, sokkal nagyobb szenvedélyességgel ragadtak magukkal.
Ebben a pillanatban például csak egy kis elkülönült álomrészlet jut eszembe, ám azonnal tudom már azt is, hogy miként kellene kibővíteni, miféle cselekmény bonyolódhatna le a díszletek között, a szereplők részvételével. Bár egyelőre úgy látom, ez csak bevezető a teljes történethez, mégis leírom úgy, ahogy álmomban láttam, tudniillik nagyon mulatságos.
…Változás ment végbe a városban, leginkább „szakosodásnak” tudnám nevezni. Az öröktől fogva jól ismert utcán az üzletek és az intézmények ellátott „feladatuk” formáját vették át, így például az állomás csillogóan fekete, nagy böhöm mozdony lett, bejárata a fűtő ajtajánál, a peron pedig a gőzkazán előtt, aztán a posta: kék csíkos sárga levélszekrénnyé változott, az egyik könyvesbolt tintatartóra, a másik szép kötésű könyvre hasonlított, az összes cukrászda krémes-tejszínhabos sütemény, a gramofonüzletek tölcsér alakúak lettek, a húsüzletek pedig vízszintesbe helyezett sonkák… Mindez azonban csak homályos benyomás, ami el is tűnt, amint bementem a hentesüzletbe, hogy vacsorára vásároljak magamnak valamit. Az üzletben csupa meglepetés. Itt is polcok és pultok sorakoztak, mint a szokványos üzletekben, ám egész érdekesen megoldva: a falat messziről a legpompásabb mozaiknak tűnő szeletelt kolbászdarabkák fedték, a sajátos eljárással megmerevített vékony szalonnadarabkákból készített polcok akárha elefántcsontból készültek volna, az üveghez hasonló aszpikos pástétom-pultok pedig úgy ragyogtak a tisztaságtól, mint bármely más magára adó hentesüzletben.
Valódi ízélményt nyújtott mindezeknek már a szemlélése is, ugyanakkor két rendkívül furcsa dolog igencsak nyugtalanított: először is hogy a sápatagon barna arcú, bajuszos kis ember, a hentesüzlet tulajdonosa gyászhuszárnak volt öltözve, másodsorban pedig az, hogy az átnyújtott hentesárucsomagra szembeötlő helyre kis cetlit tettek e felirattal: „Gyártotta a Rádió”.
Vajon mit jelenthet a gyászhuszár-ruha, illetve a felvágottakhoz kapcsolt pár szó? Mivel tehát olyannyira fúrta az oldalamat ez az egész, fizetéskor meg is kérdeztem a korai órákban most még egyedül kiszolgáló tulajdonostól.
– Napközben fehér henteskötényt viselek – felelte –, ám ön most nagyon korán jött vásárolni, időm se volt még átöltözködni, miután ma pár koszorút kiszállítottam egy nagy házhoz, ahova egyenruhában kellett mennem…
Fokozódó meghökkenésem látva, a boltos részletesebb magyarázatokba fogott.
– Nősülésem előtt temetkezési cikkekkel kereskedtem, illetve temetkezési vállalkozó is voltam, volt egy gazdag választékú, szép boltom, tele koporsókkal, koszorúkkal, lámpatartókkal és mindennel, ami csak szükséges lehet egy halotthoz, kedvező körülmények, ahogy mondani szokás, és hát kifizetődő is. Pár éven át együtt vittük az üzletet a nejemmel, besegített nekem, mígnem aztán elhunyt apósom – feleségem lévén egyetlen leánya – örökül hagyta rá ezt a hentesüzletet. A koszorúk árulásánál sokkal vonzóbb és sokkal jövedelmezőbb kereskedelmi műfajnak tűnt, hiszen sonkát vagy kolbászt az emberek naponta esznek, meghalni viszont ritkábban szoktak. Ám hogy egy már jól működő, mellesleg jövedelmező üzlet kárba ne vesszen, úgy döntöttem, mind a koporsókkal, mind a hentesáruval foglalkozni fogok. Aztán mivel a bolthelyiség bérleti díja az egekbe szökött, ugyanakkor itt volt ez a saját tulajdonú ház is, arra jutottam, hogy mindkét tevékenységemet ugyanabban a helyiségben bonyolítom le, így a háziasszonyok már megszokták, hogy kedden, csütörtökön és szombaton nálam megtalálhatják a legfrissebb, legízletesebb hentesárut, méghozzá versenyképes áron (más napokon ez az üzlet „nem is megy”, böjtnapokon itt senki se vásárolt húst, ebben a kisvárosban mindenki vakbuzgó), aztán hétfőn, szerdán és pénteken a temetkezéssel kapcsolatos cikkek árusításával foglalkozom.
Mindent összevetve, hogy a libapástétomot óhajtó vevőknek ne kelljen olyan üzletben vásárolniuk, ahol a koporsók meg a koszorúk a szalámik, illetve pastramik szomszédságában díszelegnek, és persze mivel a városunk „szakosodott”, amint azt jól láthatta, azaz, hogy az üzletek alakja és díszítése követi az áruk formáját, nos ezért a hentesáruk napján, amilyen ma is van, az üzlet külseje óriási sonkára hasonlít, s ahogy észrevehette, bent szalámifal, szalonnapolc, illetve aszpikpult található, míg a koszorús napokon kis pipereeszközökkel, melyeket bizonyos erre a célra szolgáló kampók és csavarok segítségével fel lehet függeszteni, a kintről látható sonkaformát negyedóra alatt átváltoztatom sárga fogú, üreges szemű koponyává, a helyiséget pedig sírbolttá. Semmit sem mozdítok el, csak annyi, hogy a falakat fekete vászonnal, a sonkákat pedig fekete selyemmel vonom be, hasonlóképpen a kolbászokat ezüstszállal tekerem be, akár a menyegzői gyertyákat, azzal a különbséggel, hogy az enyéim feketék (ha megkapargatja az ember őket, láthatja, hogy belsejük darált malachússal van tele).
Ezeknek a fekete és ezüst díszítőelemeknek köszönhetően csak pár perc, s már rá sem ismer az ember a hentesüzletre. Rögvest minden gyászos és sötét lesz… fekete és ezüst…
Kicsit elmerengett, aztán suttogva bölcselkedett tovább:
– Minden csak a színválasztástól függ, színezzen csak át az ember egy pompázatosan vidám rózsakertet feketére meg ezüstre, és az máris gyászosnak fog látszani… ezüstlevelű fekete rózsák… halotti… gyászos… Minden csakis színválasztás kérdése, meg persze a hozzájuk tapadt jelentés, melyet megszoktunk, rendkívül mélyre hatoltak belénk.
Ha lehet, a korábbinál is halkabban folytatta, hozzám közelebb hajolva, kis bajusza alatt átsuhanó mosollyal bizalmasan ezt sutyorogta:
– Ajánlom, tegyen egy kísérletet, hazatérve díszítse fel… hm… a dolgozóját… hm! érti, mit akarok mondani… hm! WC – ahogy mondják… nos hát, borítsa be teljesen fekete papírral, helyezzen el ott koszorúkat meg feliratos szalagokat, „ÖRÖK EMLÉKEZETÜNKBEN” és „MEGMARADSZ ÖRÖK EMLÉKEZETÜNKBEN”… nos, kezeskedhetem róla, hogy… hm! a helyiséget a továbbiakban már nem fogja tudni rendeltetésszerűen használni… pár nap alatt az egész ház székrekedéstől fog szenvedni, biztosíthatom…
Türelmetlenül legyintettem, és elértette, hogy ideje abbahagynia.
De meg kellett még tudnom, mit is jelenthet a hentesárucsomagra tett felirat: „Gyártotta a Rádió”.
Kérdésem naivsága a hentesáruk és koszorúk kettős vállalkozóját teljességgel elképesztette.
– Hát uram, hihetetlen, hogy még nem ismeri ezt a találmányt…
És amint folytattam gyónásomat, hogy bizony nekem fogalmam sincs, miről van szó…
– Nem kétlem… azonban sose gondoltam volna, hogy manapság van még olyan ember, aki nem tudja, mit jelent a „Rádiós gyártás”… még egy gyermek is meg tudja magának mondani… akkor azt vajon tudja-e, mi az a bicikli…
– Kérem, nem gúnyolódjon itt velem, és ha szándékában áll egyáltalán elmondani…
– Nagyon szívesen… szívesen… kövessen, kérem… a gyártóhelyiségbe.
Az üzlet szomszédságában lévő helyiség kellős közepén ott állt egy rádióhoz hasonlatos, ám a valóságos készüléknél úgy háromszor nagyobb rendkívüli szerkezet, a hangszóró helyén pedig fehérre sikált, tiszta falú nyílás.
– Melyik hullámhosszot szeretné befogni? – kérdezte a gyászos hentes.
– Mindegy…
– Ez esetben a véletlenre bízom…
Elfordított egy gombot, várta, hogy a lámpák bemelegedjenek, eközben észrevettem, hogy a szerkezet elején van egy lista, pont úgy, mint a rendes rádióknál, ám az adást sugárzó rádióállomások és városnevek helyett gyárnevek sorakoztak, majd kisebb betűkkel következett az előállított termékek megnevezése, valami címjegyzék-gyűjteményféléje volt ez az összes európai gyárnak, ráadásul néhány nagy hírűt is felfedeztem köztük.
Amikor már égtek a lámpák, a hentes újra elfordított egy gombot, a jelző pedig megállt a „SARDINOS AUX HUILOS” Portugália feliratnál, mire a készülékben, a beszélő helyén rövid zümmögés hangzott fel, aztán pedig lassacskán, mintha csak a levegő sűrítésével történt volna, valami kristályosodni kezdett, majd besötétedett, és végül megszilárdulva valódi anyaggá vált, igen, megjelent egy szép, kívánatos szardíniásdoboz, melyet a készülékből kivéve a hentes felém nyújtott:
– Kóstolja csak meg ezeket a szardíniákat, ezek a legfinomabb fajtából valók… – Majd legnagyobb csodálkozásomra kezembe adta a dobozt, melyen a hentesáruról már ismert felirat szerepelt.
– Ne haragudjon, kérem, de én ezt nem értem – makogtam.
– Akkor hát mindent elmagyarázok – mondta a hentes… – Ezt a készüléket, melyet látom még nem ismer, tíz éve találták fel és helyezték üzembe. Ez ez úgynevezett „Rádiós gyártás”, és a legtöbb nagy felfedezéshez hasonlóan ez is egy eléggé egyszerű elven alapul. Minden bizonnyal ismeri a zenés rádiókészüléket, nahát, annak mi a működési elve? Bármilyen közönséges, csöndes szobában legyen is az a rádió, mégis működni fog, mert a készülék a szervezetlen mikrobával, füsttel, nitrogénnel és mindenféle haszontalan összetevővel teli levegőből csak a számára szükséges hullámot vonja ki, azaz a levegő muzikális elemeit, lefejti róluk a mikrobákat, az oxigént, mindent, ami nem zene, és aztán máris hallgathatóvá teszi… a levegőből vonja ki, ahol azelőtt még szennyezett elemekkel vegyült. Pontosan ezen elvet követi az előttünk álló készülék is, ön nem látta ugyan, ám a hátulján ott van egy doboz, amibe én naponta beleteszek mindenfélét, abszolúte mindenfélét, amit csak találok, úgymint darált húst és halat, mindenféle anyagdarabkát, kelméket, amiket a ház körül lelek, szalagokat, ócskavasat, lisztet, bort és papírt, narancshéjat, gyufásdobozt, de még használt bélyeget is… na és a készülék tehát éppen úgy válogat ebből, mint a zenés fajta, egy gombbal kiválasztom a szardíniagyárat, mire a levegőbeli „gyártáshullám” összhangba kerül a gépi hullámmal, mely az említett dobozban lévő különféle szervezetlen anyagból kiválasztja magának pontosan azt, ami egy doboz szardínia előállításához szükséges, annak mintájára, ahogy a zenés rádióban a hullámok egyeztetése révén elérjük, hogy a készülék a szervezetlen levegőből éppen a szükséges hangjegyeket válassza ki, mondjuk egy Beethoven szimfóniához… ilyen egyszerű ez…
És amint látható, a készülék az elképzelhető legbővebb listával rendelkezik, mindenféle tárgy előállítására megfelelő „gyártáshullám”-gyárakkal…
Most persze azt fogja ön mondani, hogy ez esetben akkor a háziasszonyok vásárolhatnának maguknak egy-egy készüléket, mely ott helyben, otthon előállítana mindent, amit csak szeretnének, s így aztán a kereskedelem fölöslegessé is válna. A készülék piacra dobásának idején valahogy így is állt a helyzet, de aztán a gyűlések, tiltakozások és sztrájkok következtében közbelépett az állam is, most már szigorúan szabályozza a készülékek birtoklási jogát, illetve az előállítható termékek listáját, ez utóbbit abban az értelemben, hogy egy ilyen készülék tulajdonosa csakis a saját nevére kiállított engedéllyel gyárthat le cikkeket, olyanokat, melyek előállításáért különben egész magas adót fizet.
De közben a gyárak is tovább működnek, mert vannak olyan vásárlók, akik az ott előállított terméket részesítik előnyben, mondván, hogy a rádiós termékek valahogy mesterségesek, íztelenek, mint ahogy a zenerajongók között is akad olyan, aki rádión át nem képes koncertet hallgatni, mert ez utóbbit teljesen elváltozottnak, a valódi zeneiségtől távolesőnek találja…
Azt hiszem, most már érti, miért kerül az árura a felirat.
Készülékemmel én csak hentesárut vagyok jogosult előállítani, de mivel ön nem ismerte a szerkezetet, hát készítettem szardíniát is, hogy láthassa a gyártási folyamatot… De akármit előállíthatok ám…
Beszéd közben tekert egyet a gombon, mire a készülék szakirányú kis terében lassan, lassúdan megjelent egy nagyszerű, csillogó selyemnyakkendő. Ugyanúgy idehozott még nekem egy doboz külföldi cigarettát, egy karórát meg egy jó meleg gyapjúsálat.
– Mit szólna egy üveg francia pezsgőhöz?
Hát tényleg kedvelem az ilyesmit.
A hentes nagy óvatosan egyeztette a gombokat, mire az egyik legnevesebb pincéből származó palack kezdett alakot ölteni előttünk.
Amikor elkészült vele a gép, a hentes borzasztót káromkodott, mert az üveg már meg volt bontva, ráadásul tele volt mandzsettával.
– Mi történt? – kérdeztem csodálkozva.
– Csak egymást keresztező hullámokról lehet most szó… a zenekészülékkel úgyszintén megesik, hogy egyszerre két állomást „fog be”, minek következtében nem is lesz más eredmény, mint a kettőnek az egyvelege. Egyszer a gépem itatóspapírból készített tányérokat, egy másik alkalommal pedig rókaszőrmét teának való cseresznyeszárból.
Na és egy ízben még egy tökéletes kinézetű, minden szükséges dologgal rendelkező írógépet is, csak hát használhatatlan volt. Tudniillik sajtból volt.
Megköszöntem részletes magyarázatait, és indulni készültem.
– Jelen pillanatban – tette hozzá – nagy a túlkínálat, a japán adók teletömnek áruval, ha az ember elkapja Tokiót, annyi izzója és biciklije lesz, amennyit csak akar. Európai állomás fél óra alatt állítja elő a biciklit, amihez kétszer kell megtölteni szervezetlen anyaggal a dobozt, Tokióból azonban ennyi idő alatt már tíz bicikli is megérkezik, doboztöltés pedig csak egyszer szükséges.
Hirtelen eszembe jutott valami, hogy a zenés rádiókkal való párhuzam teljes legyen.
– És a paraziták… a készüléknek nincsenek parazitái?
– Hajjaj, de még mennyire – ismerte el a hentes nevetve. – Amikor például kolbászt gyártanék, de közbelépnek a kártevők, a készülékben hasonló formában ugyan, de… – És a fülembe súgta: – Szar jelenik meg… egyszerűen szardarabok…
Hát ezzel így véget ért a hentesüzletben tett látogatásom. Újra megköszöntem mindent, és távoztam.
Az utcán három barátom várt, ám ők is felettébb érdekesek voltak, az első kék volt, tetőtől talpig kék zománc fedte, mint a lavórokat és konyhai edényeket, ezt pedig azzal lehet magyarázni, hogy a „szakosodások” országában az emberek is felvették mesterségük jellegzetességeit, barátom pedig edényzománcozó gyárban volt mérnök, a másik barátom ellenben celofánruhát viselt, egész teste áttetsző, ugyanakkor homályos is volt, akár egy röntgenfelvétel.
– Tudod, hogy mindig beteges voltam – válaszolta a miértet firtató kérdésemre. – Folyton röntgeneztetnem kellett magamat, hogy kiderüljön, mi is van velem, mim fáj, így hát elhatároztam, hogy véglegesen megröntgeneztetem magamat, majd celofánruhát öltök, hogy minden egyes percben követni lehessen a testemben zajló változásokat.
Ami pedig a harmadikat illeti, ragyogóan zöld szemén kívül semmi rendkívüli se volt rajta, cukorkával kínált bennünket, ám észrevettem, hogy valójában szájban elolvadó órák. Kék bőrű barátom meg is jegyezte:
– Azt hiszem, sietsz öt percet – olyan hangsúllyal mondta ezt, akárha csak a következőt állította volna: „Mintha kissé savanyú volna ez a cukorka.” Egész szokványos fantázia-művész volt, csak annyi érdekesség volt rajta, hogy fogak helyett porcelánbabák sorakoztak szájában, jól látszott, amikor a cukorkát bekapta, nyelve pedig kis piros bőrszalagokból állt, mintha nedvesen húsos szirmokkal tobzódó krizantémvirágot tartott volna szájüregében. Szemét fürkészve, rájöttem, hogy az valójában limonádés üvegből készített két kis golyó.
És e bámulatos részlettel álmom véget is ért.

Boda Edit fordítása

Kép:  Vladimir Kush

Sylvia Plath: Apu

Nem teszed, nem teszed
soha többé, fekete cipő
melyben úgy éltem akár a láb
harminc éven át, fonnyadozva,
lélegzet s jajveszékelést visszafojtva.

Apu, meg kellett öljelek.
Még azelőtt meghaltál, hogy időm lett volna –
Márvány-nehéz, Istennel teli zsák,
rémes szobor, melynek szürke lábujja
akkora akár egy egy frisco-i fóka.

S a fej a szeszélyes Atlanti óceánban,
mely zöldet kékre hány Nauset partjain is túl.
Imádkoztam, hogy visszahozzalak.
Ach, du.

A német nyelvet, s a lengyel vidéket
egyaránt kilapította a háború hengere, háború, háború.
De a város neve mégis ismert.

S a lengyel barátom szerint
van ilyen városból egy csomó,
így nem mondhatom meg hol veted meg a lábad s versz gyökeret.
Soha nem tudtam beszélni veled.
Nyelvem rendre az állkapcsomba szorult.

Tüskés szögesdrót mögé szorult.
Ich, ich, ich, ich.
Beszélni is alig tudtam.
S nekem minden német pont olyan volt mint te.

Trágár ez a nyelv,
s a gép, a gép:
elhurcolt engem is, akár egy zsidód.
Egy zsidót Dachau-ig, Auschitz-ig s Belsen-ig.
Majd úgy kezdtem beszélni, akár egy zsidó.
S talán az is vagyok, zsidó.

A tiroli hó és a bécsi sör
se nem tiszta, se nem valós.
Cigány örökségemmel és különös szerencsémmel
és a paklimmal, a tarokk paklimmal
még talán egy kicsit zsidó is lehetek.

Mindig is féltem tőled, Apu.
Luftwaffe, gombnyomás-agyú.
És a csinos bajuszod,
az árja, világoskék szemed!
PanzermanN, páncélos, Ó Apu –

Nem Isten, csak horogkereszt.
nincs oly fekete ég mely keresztül kiáltható.
S a nők a fasisztákat szeretik,
ki csizmájával arcukra lép, egy szörnyeteg
szörnyszívű szörnyeteg, akárcsak te.

A tábla mellett állsz,
ekKéppen őriz téged a fotó.
Hasított áll, és nem köröm,
de te túltettél az ördögön,
ki szép szívemet kettéharapta

Te sötét manó.
S én tíz voltam, mikor lezárt a kripta,
s húsz, mikor meg akartam halni,
hogy visszajuthassak hozzád – vissza.
Hittem, hogy még a csont is jó.

De visszamart magának a világ,
a nagy üstfoltozó.
Tudtam már, mi a teendő,
hogy megalkossalak magamnak:
ki egy Meinkampf-szemű, sötét figura,
tűzszerszám, ujjszorító.
Jó, megteszem, mondtam, jó.

Végül túl lettem, Apu.
Tövestül kirántott telefonzsinór,
mostanra süket, lopakodó.

Megöltem, ahogy azt a vérszívót is,
ki azt állította: Te vagy.
Véremen egy évig nevelkedett,
hét évig, tudd meg – azt is, ugyanúgy.
Ideje, hogy aludj.

Sötét szívedből vascölöp kandikál ki,
s a falu mindig is gyűlölt.
Hamvaidon táncolnak s taposnak a népek.
Egytől egyig tudják, kié a hamu.
Túljutottam azóta rajtad te torzszülött: Apu.

Szoó Viktória fordítása