Téma nélkül.               Izumi Sikibu

 

Fekete hajam
mily zilált, nem érdekel,
amíg így fekszem,
ő hiányzik, ó, aki
először simogatta!

(Szerelmes dalok harmadik kötete, 755.)

 

Amikor egy férfi elfelejtkezett róla, Kibunébe[1] zarándokolt, ahol a tisztulási patak felett szálló szentjánosbogarakat látván ezt a verset költötte:

                                   Izumi Sikibu

Búsan gyötrődöm.
Tavi jánosbogarak:
ó, még őket is
testemből elszabadult,
bolygó lelkemnek látom![2]

Válasz:

Hegyek legmélyén
örvénylőn csak csobogó
vízesés sodra
lélekgyöngyként[3] hogy hulljon,
oly búsan, ó, ne gyötrődj!

Ez a vers Kibune istenének válsza. A hagyomány szerint Izumi Sikibu fülében a férfi hangjaként szólt.

 

(Vegyes témájú dalok hatodik kötete, Sintó dalok[4], 1162–1163.)

 

Fittler Áron fordításai

 

 

Izumi Sikibu (和泉式部)

976?–1030?

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője. Udvarhölgynevének első felét első férje, a tartományi kormányzó Tacsibana no Micsiszada (橘道貞) megbízatási helye, Izumi tartomány (a mai Ószaka prefektúra déli része), második felét pedig apja, Óe no Maszamune (大江雅致) beosztása után kapta. Jól ismert Reizei császár (Reizei tennó [冷泉天皇], 950–1011) két fiával való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, 和泉式部日記) egyikükkel, Acumicsi herceggel (Acumicsi sinnó [敦道親王], 981–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Acumicsi herceg halála után Sósi császárné szolgálatába állt udvarhölgyként. Az udvarban ismerkedett meg második férjével, Fudzsivara no Jaszumaszával (藤原保昌), akit 1020 és 1023 közötti tartományi kormányzósága idején elkísért megbízatási helyére, Tango (丹後) tartományba (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján). Versei rendkívül nagy hatást gyakoroltak a későbbi vakaköltészetre. Ezernél is több költeménye maradt fenn, melyekből több mint kétszáz darab császári rendeletre összeállított vakaantológiákba is bekerült.

(Borítókép: a fordító felvétele)

[1] 貴布禰. A mai Kiotót északról határoló Északi hegyekben lévő sintoista Kifune szentély (Kifune dzsindzsa, 貴船神社).

[2] A korabeli közvélekedés szerint, ha valakit nagy bánat gyötör, lelke elhagyja testét, és az éterben bolyong (egyes esetekben megszáll valakit, akit az illető nem kedvel). A lelket tűzgömbként képzelték el, ezért látja a költőnő a repkedő szentjánosbogarak fényében saját lelkét.

[3] Többértelmű kifejezésen alapuló retorika. Az eredeti szövegben a „tama” szó jelent gyöngyöt (玉) és lelket (魂), előbbi a vízesés aláhulló vízcseppjeit jeleníti meg, utóbbi pedig visszautal az Izumi Sikibu vakájában megénekelt bolyongó lélekre.

[4] Dzsingi no uta (神祇歌). Olyan vakák, melyek a japán ősvallás, a sintó isteneihez kapcsolódnak, például a bennük való hit kifejezései, vagy sintó rituálékhoz kötődnek, de olyan verseket is ide sorolnak, melyeket – az itt szereplő Hegyek legmélyén… kezdetű költeményhez hasonlóan – egy sintó isten alkotásaként tartanak számon.