Címke: műfordítás

Méndez Ferrín: A bakó

Eikof főtere üresen állt. A teret kő helyett vörös homok borította. Az egyik sarkán lombját vesztett, göcsörtös fa állt. Körös-körül napégette, sárgás, repedezett, ereszeiken mohával benőtt házak álltak. Szomorú látvány volt a tér, ilyen üresen, főként, ha az ember ama váratlan szépségre gondolt, melyre a kivégzések alkalmával tett szert. Eikof olyan falu volt, mely virágzó kereskedelmét és – igen figyelemreméltó – jólétét a kivégzéseknek köszönhette. Az Állam minden halálos ítéletét Eikofban hajtották végre, a Vezér valamely titokzatos rendeletének értelmében. Ez pedig igen furcsának kell, hogy tűnjék mindenkinek, aki ismeri – s főként, ha magasról szemléli – az Állam közigazgatását és belső ügyeit, minthogy sem maga a Vezér, sem egyetlen minisztere soha semmire nem becsülte Eikofot. A falu csupán egy elfelejtett név volt a Főváros számára, egészen addig a napig, míg rejtélyes módon az a kiváltság jutott osztályrészéül, hogy az állam minden halálos ítéletét főterén hajtsák végre.
Mindezek ellenére azonban évek óta – hosszú-hosszú évek óta – egy teremtett lelket sem végeztek ki Eikofban. Mi lehet az oka a Vezér lágyszívűségének? Közmondásos igazságérzete meggyengült volna talán? Eikofon általános csüggedés vett erőt. A főtér elhagyatva állt. A kereskedelem – híján a korábban egyre-másra érkező idegeneknek – hanyatlani kezdett. Voltak azért olyanok is, akik másképp okoskodtak: a falusi bíró és a csendőrfőnök hosszas eszmecserékbe merülve azt sutyorogták egymás közt, hogy az Állam megfosztotta Eikofot kiváltságától, s hogy a kivégzéseket valószínűleg az Állam más településein hajtják végre. A faluban volt azonban még egy fontos ember – a legelső kivégzés óta a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb férfi egész Eikofban –, aki egészen másképp vélekedett. Ez pedig a bakó volt. Lehetséges tán – mondta ő –, hogy a Vezér mindennemű értesítés nélkül visszavonjon egy ilyen jól meghatározott előjogot? Hát nem kapja meg ő ugyanúgy, rendre a fizetését, mint mikor még gyakran voltak kivégzések? Az emberek hajlottak rá, hogy inkább a bakónak higgyenek, már csak az ilyen ügyekben való jártassága miatt is. Ettől a falusi bírónak és a csendőrség fejének, minthogy nem tagadhatták a dolgot, zavarodottság ült ki az arcára, és elbizonytalanodtak eddigi okoskodásukban.
Eikofnak volt egy, a többinél jobb kávézója. Itt, az egyik sarokban gyűltek össze a falu hatalmasságai. Egy napon – csakúgy, mint már évek óta mindennap – arról folyt a szó köztük, voltaképpen mi is a valós jogi helyzet a kiváltságra nézvést. Mint mindig, most is a bíró és a csendőrfőnök véleménye ütközött meg a hóhéréval. Terméketlen egy beszélgetés volt. Csupán merő lustaságból töltötték ezzel az időt, mert restek voltak bármi mással foglalkozni. S eközben a falu lassan pusztult. Az ifjabb nemzedék, a mostani suhancok soha egyetlen akasztást sem láttak még.
– Nézzék, uraim – szólt a bakó. – Amennyiben a Vezér másik helyszínt talált volna a mi falunk helyébe, hogy lehet, hogy mind a mai napig sem át nem helyeztek, sem pedig el nem bocsátottak?
A bakó igen kövér ember volt. Fehér, sima bőrű kezei különös remegéssel érintették meg a tárgyakat. Mikor izzadt, a bakó tenyere igen figyelemreméltó szagot árasztott. Enyhe illat volt ez, s nem is lehetett azt állítani, hogy kellemetlen. Sőt, mi több, némely asszonyok kifejezetten vonzónak találták a hóhért, éspedig épp izzadságának illata miatt. Míg a bakó beszélt, hallgatósága egyre csak kiskanállal vagy szivarral játszadozó kezeit bámulta mereven. S milyen büszke volt a hóhér húsos kezeire, melyekkel oly érzéki mozdulattal vette el mások életét, mintha csak egy asszony nyakát cirógatná… Akkor is éppen a bakó kezeit lesték meredten, mikor megérkezett a fiú.
– Hóhér uram, távirat jött a fővárosból!
A bakó az írást olvasva ide-oda ingatta fejét zsíros, puha nyakán: “Készüljön fel a kivégzésre. A végrehajtás tizenegyedikén lesz.”

A hír egy hároméves csikó zabolátlanságával száguldott végig Eikof utcáin. Megremegett a falu, mintha ostorcsapás érte volna. Hosszú évek óta álltak már a várakozás előszobájában, hogy belépjenek a vágyott hír tágas, fénytől ragyogó csarnokába. A kivégzésig csupán pár nap volt hátra. A bakó elrendelte a vérpad, s rajta a 7-es számot formázó akasztófa felállítását. A falubíró kiadta parancsait a helyi csendőrségnek: csillogjon-villogjon a helység minden utcája, s a tér összes házán zászló lengjen. Aztán elérkezett a kivégzés előtti éjjel, majd a hajnal, végül pedig a pokoli hőséget árasztó dél. A dugig telt téren, zsongva, akár egy méhkas, ott várakozott a falu egész népe. A vérpadon, mint óriási denevér, talpig feketében, széles karimájú kalappal fején állt a bakó. S a tenyere izzadt. A feszült várakozásnak végül motorzúgás vetett véget. A térre három csillogó autó hajtott be. A nép elcsöndesedett. A bíró és a csendőrfőnök köszöntötte az állami tisztviselőket, akik rögvest a hóhérért küldettek. Arcukon bocsánatkérő kifejezéssel szorították meg a kezét. A másik kettőnél magasabb rangúnak tűnő tisztviselő így szólt a bakóhoz:
– Felkészült hát?
– Mindenkor készen állok a Vezér parancsainak teljesítésére.
– Ön egy igazi hazafi.
Ezután a tisztviselő a bíróhoz fordult:
– Engedelmével… meg kell hallgatnia a Vezér rendeletét… puszta formalitás csupán.
Ezzel aktatáskájából lepecsétel iratot vett elő, s olvasni kezdte:
“Alaposan fontolóra véve a halálbüntetés hiábavalóságát, ezennel elrendelem megszüntetését az egész Államban. S hogy a korábbi hibáknak még nyoma se maradjon, jelen rendeletben meghozom az utolsó halálos ítéletet, mely az Állam hóhérát sújtja, kinek kivégzésére – melyet többé egyetlen másik sem követ már országom történelmében – Eikof falujában kerül sor.
A Vezér”

Izzadni kezdett a hóhér tenyere, s el sem tudta hinni, amit az imént hallott. Még akkor sem hitte, mikor a tisztviselő kirántotta a lába alól a sámlit. A kötél megfeszült hájas nyakán – arca vörös lett, majd elkékült, végül elfeketedett. Eikof népe üvöltött a gyönyörtől, s közben a délutáni, hűs szélben ide-oda lengett a holttest. A tisztviselők visszamentek autóikhoz – de az eikofiak ott álltak, hogy magukba szívják az utolsó kivégzés látványát.

Kovács Lenke fordítása

Csak hadd kísértsék egymást! – Patrick de Mela: Fordított (részlet)

 

– És ott van Ranhart, a szász! Befogadtad a kíséretedbe, herceg. Mert ez a fiú a vasat is megeszi! Rajta nem fognak a fegyverek! A fegyverek tényleg nem fogtak rajta, de egyik nap túlságosan belebámult a hóesésbe. Annyira boldog vagyok, mondta és összecsuklott. Hét öl mélységben temettetted el, hogy a szellemek a többi katonát ne csábíthassák el.

– Hitvány ábrándozó volt – felelte a herceg.

– És itt van Heidegundis, Marcenda unokatestvére! Őt a mostohaanyja gyilkolta, cseppekkel, főzetekkel, mérges gombákból főtt levesekkel, mindenféle édes tejbe kevert undormánnyal, beléndekkel, amit csak a mostohaanyák ki tudnak eszelni. De Heidegundis túlélte ezt a boszorkányanyát, férjhez ment, gyerekei születtek, ám az öt fia közül egy sem érte meg az első évet. A saját tejével táplálta őket, de a gyerekek szájából fekete nyál csorgott, minthacsak az a rengeteg méreg azért lappangott volna Heidegundisban, hogy annyi év múlva végezzen a gyerekeivel! Szegény nőt a saját férje csapta agyon.

– Borzasztóóó…tényleg… igazán – nyögte Vilmos. – De mondd csak, Illighaen, milyen halál az, ami egy cseppet sem rejtélyes?

– Hát itt van Rigobert! Rádőlt egy fa, mikor az apját kísérte a losaci erdőben. Irdatlan nagy, életerős fa volt. A törzs alól még Rigobert lábfejét sem tudták kihúzni.

Már-már felüdülés volt egy ilyen szokványos balesetről hallani. Ám mit számít egy kidőlt fa? Mikor egy megszokott tavaszi járványban is ezrek vesznek oda, és ő, a herceg semmit sem tehet! Vilmos jó katona volt, de tudta, egy birodalom sorsát nem a fegyverek döntik el, hanem az időjárás és a betegségek. Melyik hadsereg vagy akár kidőlő fa mérkőzhetne meg egy döghalál-járvánnyal?

– És itt vannak a Cancunba tartó katonák, herceg! Tizenöt egészséges, jó kedélyű alabárdos, tizenöt nagy mamlasz, akiket azért indítottál Ors szigetére, hogy gabonát vigyenek a sógornődnek.

Vilmos emlékezett a „mamlaszokra”, akik a legjobb katonái voltak. Elküldte őket egy icinyke-picinyke feladattal, jól felfegyverezve, nem is a kalózok miatt, hanem hogy örömet okozzanak a sógornőnek. Mert hiszen Vilmos megadja a módját! Húsz fegyverest rendel a gabonazsákok védelmére! Húsz fegyverest, akik majd a szigeten lányokat hajkurásznak – mért is ne, egy ilyen kis csinnadratta jól illik a normann hercegek dicsőségéhez.

A fiúkat lemészárolva találták a kikötőben.

Vilmos jól emlékezett arra a szívszorítóan szép tavaszi időre. Ragyogó verőfény, pillangók fogócskáznak a bokrokon, részegek imbolyognak a móló körül, messzebb, a szántóföldön ökrök bőgnek, gyerekek szaladgálnak, az egész világ készül a déli pihenőre – ugyan, mi értelme volt a mészárlásnak? Talán a katonák egymással szólalkoztak össze? De milyen csetepaté az, aminek nincsenek túlélői? Vagy három zsák liszt miatt öltek egy meg húsz normann fegyverest? Na, de aki egy csettintésnyi idő alatt lemészárol húsz felfegyverzett normannt, az miért nem tör be rögtön a hercegi gabonaraktárba? Senki sem hallott semmit, senki sem látott semmit, senki nem vett észre semmit, talán még a bokrokon bolondozó pillangók sem.

– Mint egy féltékeny, rossz kutya. Mindenhol gyanús jeleket kutatsz,  Illighaen.

– Ugyan, herceg! A krónikás vigyáz az időre, még a te idődre is, ne feledd! Különös halálesetek persze mindig vannak, és igaza van a költőknek is, melyik haláleset nem rejtélyes? És persze ott a kérdés: egyáltalán miért halunk meg? De ami még különösebb, ezekkel az agyonvert, megmérgezett szerencsétlenekkel az emberek később is találkoztak! Nem babonás rabszolgák, hanem normannok, igazi normannok, akik minden falatot hétszer rágnak meg. Megesküsznek, hogy haláluk után találkoztak az Ors szigetére küldött fiúkkal, a szerencsétlen Heidegundisszal, vagy a vasfiúval, aki belebámult a hóesésbe…

A palota elcsendesedett. A sötétségbe bele-belekapott egy-két kialvó fáklya, és Vilmos érezte, hogy megborzong a felesége, és nemcsak a felesége, hanem a hasában talán a születendő gyereke.

– Ne nevettesd ki magad, Illighaen! Ha rendesen megfizetik az adót az alattvalóim, ugyan kit érdekel, mit csinálnak a haláluk után. Gyáva jöttment az, aki annyira fél a szolgáktól, hogy az álmukat is ellenőrzi. Én tizenhetedik vagyok a hercegek sorában, én még az őseimtől tanultam uralkodni. Befizették az adójukat? Elindultak katonáskodni? Hát akkor kísértsék egymást nyugodtan!

Illighaen a hercegnét figyelte. Hófehér, nyugodt halmok, néha végigfut rajtuk a remegés, mintha meztelen lenne és a tengeri szél simogatná.

– Ó, ha ilyen egyszerű lenne minden! – sóhajtotta.

– Szerintem régen is ide-oda mászkáltak a halottak. Mért ne tették volna? Ki tiltja meg, hogy egy férfi elmenjen a gyereke keresztelője, akkor is, ha előtte kitörte a nyakát? Mért ne akarná látni egy harcos az unokáit? Vagy a fiatal feleségét talán…?

Ránézett Hildire, de nem tudta folytatni

– A kísértetek nem kíváncsiak a mi életünkre, herceg. Nem akarják látni a gyerekeiket, nem kíváncsiak a feleségükre, ők örökre be vannak zárva a haláluk percébe. A halál csak egy irdatlan megaláztatás. Állnak egy zuhanó fa alatt, és megszakítják a mi jelenünket. Még abban sem vagyok biztos, herceg, hogy látnak minket…

– Megaláztatás, igen! – kiáltott fel Hildi, és rögtön el is pirult. – Hát nem betegszenek meg azok rögtön, akiket megkorbácsolnak? Nem az ütés ereje öli meg őket, hanem a nyilvános megaláztatás.

– Nem tudom, mit fecsegsz – mordult föl a herceg.  Túl sok mindent tudott  a feleségéről, Hildi fiatal özvegyként töltött éveiről.

– Alázz meg valakit, Vilmos! És meglátod, mint a halottaknak, neki is körbenjárnak majd a gondolatai. Ő sem gondol a holnapra, egyre csak tépelődik. De még megverned sem kell senkit, elég ha csak meztelenül járatod pár napig! Egy hét, két hét három nap, mint az össze-vissza szakadozott pókháló, olyan lesz a lelke!

– Elég! – kiáltott Vilmos. – Én is tudom, hogyan csinálnak a kereskedők szabad emberekből rabszolgákat. De hallani sem akarok róluk!

– Nézd meg a szajhákat! – feleselt Hildi. – Mint a ráncos, koravén kislányok! Mielőtt eladnák őket egy bordélyba, kiverik a jövőt belőlük.

– Most már elég! – kiáltott föl a herceg. De neki sem akaródzott a beszélgetést abbahagyni.

– A halál a legborzasztóbb vereség – folytatta Illighaen. – De mit jelent a jövő? Te, herceg, kivégeztetted azt az egyetlen embert, aki már találkozott meg a nem született gyerekekkel. Azt az ír suhancot, emlékszel? Pedig micsoda áldás lett volna a tudománynak!

A herceg felnevetett, és megpróbálta magáról lerázni a sötétséget és a lelkifurdalást. Mert hiszen élnek az ő hercegségében egyszerű, mindennapi emberek! Mesterek, katonák, parasztok, akik nem kóborolnak a haláluk után, és nem leskelődnek a meg nem született gyermekek után! Az ő idejük is összetörik, de az akaratuk folytatódik a gyerekeikben. A saját gyerekeikben.

Ha megszületik a fia, és őt agyoncsapja egy kidőlő fa, akkor vajon elveszik-e minden? Egy kidőlő fa vajon elpusztítja-e ezeket a hatalmas, boldog emlőket? Maga alá temeti-e a napot? Vagy a reményt vagy csak a felhőket?

Ám mi lesz az olyan csecsemővel, aki útjában áll a hercegség ellenségeinek? És vajon nem az édesanyján, ezen a pompás, fiatal teremtésen keresztül vezet majd a gyilkos útja hozzá? Nem kell ijedezned, kisfiam, ez a jó bácsi nem azért tart a kezében kardot, hogy téged megijesszen… Ha kidől egy fa, ha kidől egyetlenegy fa, akkor lehet, hogy egy csepp eső sem hullik többé a földre…

 A hercegné fészkelődött. De talán a ménkű csapott ebbe a Hildibe? Már régesrég át kellett volna vonulnia a hálószobába, a haját kifésülni, és pihegni csendesen, nem pedig egy bolond történésszel diskurálni. Mikor jön el az ő órája, az ő ideje? Egy terhes hercegné vált egy-két szót a kedves vendéggel, aztán méltóságteljesen kivonul – mert edény ő, eleven aranyedény, benne van a hercegség jövője.

 De Hildinek eszébe sem jutott „kivonulni”, vagy az ágyában pihegni, még mindig csak fecserészett. Vajon nem a sok kísértet okozza a sok járványt, az „idő baljós szakadását”, ahogy Illighaen szerette mondani? És mi van azokkal, akik nem a múltból, hanem a jövőből maradtak itt? Itt van Riolda, az ír kislány, ő nem a múltra, hanem a jövőre emlékszik. Ez talán valami ír nyavalya lehet?

– A nyelv a gondolkodás legtisztább pillére – jelentette ki mindentudó arccal Illighaen.

Vilmos felnevetett.

– De csak küldje el hozzám, kegyelmes hercegné, a gyereket!

Ő majd alvás közben is megfigyeli, mert régi tapasztalata, hogy az idő az álmainkban kuszálódik össze. A lábak a mozgásért, a tüdő a légzésért felel, de kell, hogy legyen valamilyen álom-szervünk is, csak éppen nem találjuk a helyét. Így aztán nem tudjuk a szorongást se gyógyítani, a szorongást, ami a trónörökösök legkínzóbb betegsége. Ha legalább a helyét tudnánk… És olyan mozdulatot tett, mintha ezt az álom-szervet – nem lévén kéznél a kislány – rögtön meg akarná vizsgálni a hercegnében…

–Takarodj innen, Illighaen! – akarta volna mondani a herceg, de Hildi arca eltorzult, a teste megfeszült, mintha a szél megfordult volna a tengeren.

Korán vagy későn? Jókor vagy rosszkor?

Hildi felsikoltott. De milyen fiú lesz az, akinek az anyja a szülés előtt kísértethistóriákat hallgatott? Lányok, lányok!, kiáltotta a herceg, de nem várta meg, hogy az udvarhölgyek berohanjanak, hanem ő maga tépte fel az ajtókat, mintha mindannyian kimondhatatlan veszélyben volnának, és csak a tengerről jövő szél segíthetne rajtuk.

Egy szempillantás alatt megtelt a szoba emberekkel.

Korán vagy későn?

Katonák, köpenyüket húzogató udvarhölgyek, aztán kertészek, lovászok, a két nővére a padlásszobából, a konyhából az összes ingyenélő, kocsisok, mosónők, végül az ingyenélők rokonai. És ez még nem volt elég! Három követ Szászországból, egy paraszt, aki tegnap tizenöt fürjet hozott ajándékba, és ittragadt és egy koldus, aki minden éjjel meghúzza magát a pajtában!

Mindenki szörnyülködött, éljenzett vagy úgy tett, mintha éljenezne vagy meg lenne rémülve, forgott, nyüzsgött, sürgött, izzadt, reménykedett – a csődület legközepén pedig ott vonaglott a felesége.

Két kócos udvarhölgy végre függönyt vont a kerevet köré.

Vilmos végignézett a reménykedő, izzadt arcokon. Talán Marcenda is itt van, az első feleségem, gondolta reménykedve.

És minden betegség forrása, az idő, amivel Illighaen szerint örökké csak baj volt, most csak zavarodottan lüktetett, mintha kergetnék a tenger felől, vagy nem kapna levegőt.

Nyögés-kiáltás. A paraszt, aki a fürjeket hozta, hörögve, kitátott szájjal együtt nyögött a hercegnével. Talán csak segíteni akar, gondolta a herceg.

Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás.

Istenek, hol vagytok?

Aztán a kitárt függönyök végre mögött felsírt egy rongydarabba csavart, emberarcú kis manó, talán mert ebben a szégyenletes tumultusban neki sem jut elég levegő.

És ő, a herceg, aki csak azt látja…de mit lát? Ebben a pillanatban mindent és mindenkit: emberekkel teli, nyüzsgő folyót, tolongó, boldog emberáradatot, ahogy a halottak és a még meg nem születettek seregei körülveszik a csecsemőt.

– Vakmerő, villámgyors fiad lesz – mondta a nővére, Bietris. – Majd vigyáznod kell rá.

A herceg alig merte megérinteni a csecsemő arcát.

– Ugye, egészséges? – kérdezte.

 

Korábbi részek:

 

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 

 

 

Francisco de Quevedo: Egy orr

 

Volt egy ember: egy orrhoz volt csatolva,

mely több volt, mint orr: győzedelmi zászló,

hatalmas fárosz, messzire sugárzó,

felettébb szőrös, óriás uborka,

 

szakállas kardhal, töprengő retorta,

szilaj elefánt, hanyattfekve párzó;

nazálisabb, mint Ovidius Naso,

rossz helyre tett gigantikus napóra;

 

vezérlő gálya a nagy Armadában,

orr, melyhez Egyiptom gúlái: morzsák,

az Orr Tizenkét Törzse egymagában;

 

orr-abszolútum, mit nem bír le kórság,

orrnagy, táborrnok az orrok hadában,

a Hatalom, a Dicsőség s az Orrság.

 

Havasi Attila fordítása

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála – részlet

Amikor hosszas kínszenvedés után, az első alkonyi órán, keddi napon, kilehelte a lelkét az öcsém – valójában a féltestvérem – sok fekete esernyős ember járkált a temetőben. Aznap éjjel a fényes Szíriusz a görög égbolton éppen a zeniten járt, s Euripidész, Mneszarkhosz fia nyerte meg a tragédiaírás versenyét. Ezen a varázslatos, csillagfényes éjszakán – a puszta tenger felett ilyenkor zsákból szabadulva kószálnak a szelek – csend ült Velence védett öblén. Valamikor hajnal előtt felködlött előttem a Nagy Vétkes, az eszményi bűnbak alakja. Felrezzentem álmomból, körüljártattam szememet kis lakom falain, tekintetem megpihent a mindig égve hagyott éjjeli lámpa ernyőjén, és egyfolytában a képére meredve magam elé képzeltem a gyalázatost: semmije sem maradt, csak régi fényképek, rajtuk ő, sokak gyűrűjében, meg az önáltatás, mely erősebb a bűntudatnál, erősebb a halálnál. Az én elbűvölően szépséges anyám egész nap nem engedte a halottkémeket a test közelébe, bezárkózott vele a szobába, és senkinek sem nyitott ajtót. Eme végtelenül szentimentális haláltusa után, mely alatt pók módjára szőtt láthatatlan hálót az aprócska, sápadt, menthetetlenül élettelen test köré, kicsivel éjfél után, már kiöltözve, anyám végre megengedte, hogy öcsém tetemét kivigyék a házból. És nem volt benne semmi különös, hogy a közönség sorait a játékok napján megtöltötte a férfinép, nem volt különös, hogy felállva megtapsolták; meglepő az volt, hogy a zsűri azon az éjjelen, amely oly könnyen lobbantotta lángra a fáklyákat, a bírálók közt egyöntetű lefitymálásnak kitett szalamiszinak, Euripidésznek ítélte az elsőséget. A döntés híre messze elhallatszott, mert hiszen a velencei karnevál évente egyszer úgy veszi hatalmába a várost, mint a pestis. Karnevál szellemét egy oldalutcában éreztem meg először, egy keskeny csatorna partján; először a parfüm illata csapta meg az orromat, majd magas sarkú cipellők kopogása ért el a fülemhez, azután pedig az éj sötétjéből két kecses női láb tűnt elő, akárha anyáméi lennének. Egy olasz nő volt az, nem is lehetett volna más, mint egy elegáns olasz nő. Úgy nevetett, mintha soha sejtelme sem lett volna róla, hogy a féltestvérem, kisöcsém koporsóján ez állt: „Élt 4 esztendőt.” És anyám, az én anyám, aki bánatában is oly tüneményesen szép volt, másnap gyászruhát öltött. Ó, milyen igézően mutatott lábikráján a sötét harisnya, combján a harisnyakötő, derekán a selyemblúz, mely alatt kirajzolódtak keblei, a bájos kalapocska, melynek fekete csipkefátyla eltakarta nagy, kisírt szemeit. Nem vett észre, a jelenlevőkről nem vett tudomást, a távollété volt minden gondolata. A tükör előtt állt, félig pőrén, s oly gondossággal öltözködött, mintha az, aki vár rá, a szeretője volna: a halál maga. Szemeit úgy festette ki, hogy kiemelje szeme aljának gömbölydedségét, a véreres szeme fehérje közepében úszó kékeszöld szembogarat; fehér, modiglianis nyakára fekete csipkeszalagot tapasztott. Kisöcsém nem játszadozik már kuckójában; nem látni már szomorú, beesett szemét; a lakásból kiveszett féltestvérem szaga; kisöcsém nem sóhajt többé; kisöcsém nincsen. Miért nem jók mind az emberek, Euripidészem? Látszatra, úgy tűnik, sokkal egyszerűbb jónak, csendesnek, rendesnek lenni, a sorssal és az elkerülhetetlennel megbékélni, mint -nak, csúfnak, haszontalannak, rossznak, elvetemültnek, mindig gyanakvónak, örökkön mozgásban és cselekvésben. A dionüszoszi játékokon a huszonkét nevezésből elért sovány három harmadik helyezés után tegnap – 441-et írunk – tiéd lett az elsőség. Ezen az éjjelen a hold is jócskán lefelé tartott már – a zsűri izzadságban fürdött a fülledt éjszakában – közhírré tették, hogy győztél. Megörvendeztetett-e a döntés, vagy azt gondoltad, hogy igazságos méltánylása a köznép, a démosz, a csőcselék zabolátlan istenítésének, mert hiszen évtizedeken át ők halmoztak el mindenféle ranggal? A városon át fáklyák vonulnak, fáklyák, mint az angyalok azon a freskón, amelyet révedezve néztem a kisöcsém lelki üdvéért adott gyászmise alatt. A koporsót leeresztették, úgy éreztük, szinte beledobják a sírgödörbe; a kis láda, mely mintha elrabolt aranypénzt rejtene magában, nem pedig egy gyermektetemet, a gödör fenekéhez koppant, s az én kiillatosított anyám a halál ölelésében felemelte a csipkefátyolt, inai megremegtek, és rogyott utána. Valaki azonban, mint egy rossz regényben, elkapta a könyökét, így hát ügyetlen halálos ugrása csak megszédülésnek hatott. A templomban nem sírt, fejét felvetette, ahogyan egyedül ő tudja; haja kibontva, duzzadt emlőit, amelyekből titokban tej szivárgott puha hasát megnedvesítve, előrefeszítette; tekintetét pedig, az összetört szerető hamis tekintetét az égnek s a sok-sok égővel sziporkázó csillár felé fordította. A szentély főhajójában úgy festett, mintha maga Szűz Mária volna, s szőke haja körül fent a sziporkák mint angyali kar: huszonnégy az első, tizenhat a második, tizenkettő a harmadik, hat a negyedik, három az ötödik gyűrűben és egy a leghegyén – közönséges gyertyaégők, amelyek titokzatos rezdülésekben adják ki lelküket a feje fölött.

 

            Hajón érkeztem Velencébe. 1911-et írtunk. A nagy hajólapátokat zajos gőzgép forgatta. Tarka sokaság töltötte meg a fedélzetet, a tumultusban egy kikent-kifent bonviván, akit leplezetlen kíváncsisággal méregettek az utasok. Az utazó, aki számos vasutvonalat és hajójáratot ismert, valamilyen kór előrehaladott állapotában szenvedett: lélekben összeroppant, testileg rozzant ember benyomását keltette. Hogy szeme alján a bőr természetellenes haloványságát, arcán és szája szögletében a

Francisco de Quevedo: A végső árnyék, szememet lezárva…

 

A végső árnyék, szememet lezárva,

napot, világot tőlem elvehet,

s eloldozhatja izzó lelkemet,

melynek az a perc lesz vigasztalása,

 

de a túlparton sem huny majd ki lángja,

s emléke annak, ahol szenvedett:

átússza égve a hűvös vizet,

s a zsarnok törvény hatalmát lerázza.

 

Lélek, mely istenben sem volt szabad,

vér, melyben oly heves tüzek lobogtak,

velő, mely táplált büszke lángokat:

 

a testnek int búcsút, nem a kínoknak;

salak lesz mind, de szenvedő salak,

por, de még porként is szeretni fognak.

 

                                                                                          Havasi Attila fordítása