Címke: kritika / tudomány

Könyvheti szemle I.

2014. június 14. szombat ujnautilus 3 hozzászólás

Az ÚjNautilus könyvszemléje a 85. Ünnepi Könyvhéten: Rakovszky Zsuzsa, Kiss Tibor Noé, Szabó T. Anna, Fehér Renátó, Nemes Z. Márió.

„…egyszerre ugyanaz és mégis más…”
Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok, Magvető, Budapest, 2014, 3990 Ft.

„…még az is megeshet […] hogy a múlt továbbra is itt rezeg körülöttünk”: ezekkel a gondolatokkal kezdi, és adja meg a szöveg alaphangját Rakovszky Zsuzsa új nagyregényének, a Szilánkoknak a narrátora. A történet középpontjában egy kisváros, Sók áll, a múlt „továbbrezgése” révén a valaha itt élt emberek sorsa, az emlékek és jelen szembesülésével létrejövő feszültség adja a regény anyagát. A Sókra rendszeresen visszatérő elbeszélőt az emlékezetében élesen és pontosan élő dolgoknak a távollétében végbement változása, a viszonyítási pontok eltűnése nemcsak saját múltjának, hanem mások lehetséges történeteinek fiktív, hipotetikus rekonstruálására készteti, miközben maga az olvasó is rekonstrukciót végez az elé táruló szilánkok, szövegdarabok révén: a Sóki Napló, valamint a Radikál egykori hírei, Barsi Lászlónak a Sóki Hírlapban megjelent cikke, Rauch Géza naplórészletei és Balkay Erzsébet levelének töredékes mondatai mind ezeknek az egymásba fonódó vagy éppen egymással ütköző világoknak és élettörténeteknek a megértését szolgálják. Helyenként patetikus, de nagyon lírai prózát művel a szerző a Szilánkokban. Árnyaltság, részletgazdagság, a megfigyelés pontossága, élénk volta teszi érzékletes, élvezetes szöveggé ezt a míves, nagyívű regényt.

Páji Gréta

Mindennapi brutalitás
Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene, Magvető Könyvkiadó, 2014, 2690 Ft.

Kiss Tibor Noé 2010-ben megjelent Inkognitó című szövege olyan meglepetés volt a kortárs magyar irodalom színterén, amelynek ismeretében, új regényét várva magától értetődő volt a kérdés: vajon meg tudja-e ismételni a szerző a sikert, az egyedi történetet, elbeszélői hangot, a feszes és feszült, hatásos narratívát, mindezt úgy, hogy téma, motívumok tekintetében mégis mutat valami újat? Aludnod kellene című regényével a szerző bebizonyította, hogy a transgender-tematikát mellőzve is figyelemreméltó szöveget kaphat kézhez tőle az olvasó. A történet a közelmúltban, Magyarországon játszódik, egy majorsági telepen élő közösség mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. A nyomor, az erőszak és a kegyetlenség egyaránt jellemzik Pongrácz Antal, Pék Laci vagy Gulyás Feri kietlen és szinte embertelen világát, ahol a családon belüli erőszak, de akár a brutális gyilkosság is ugyanúgy csak a fásult, monoton élet része, mint akármi más. A monotonitásra a jól felépített szöveg is rájátszik, az egyszerű, szókimondó nyelvezet pedig szintén kíméletlenül csap le az olvasóra: az emberi (illetve nem ritkán állati) testek, testi folyamatok naturalisztikus leírása, a tátongó sebek, testszövet, váladékok, illetve a halál, tehát az emberi anyag hangsúlyossága rájátszik a lépésről-lépésre bejárt különös, elszigetelt környezet, a telep bemutatására. Az eredmény egy roppant feszült, sokkoló narratíva, amely ugyan tematikáját tekintve nem kiemelkedően újszerű, mégis egy olyan perspektívából megragadott történet, amelyet érdemes kézbe venni.

Vidosa Eszter

Kertek
Szabó T. Anna: kerített tér, Magvető, 2014, 2290 Ft.

Szabó T. Anna 85. Ünnepi Könyvhétre megjelent kötetének szövegei ismerősen csengenek. A kerített tér olyan témákhoz nyúl, amelyek a költőnő számára korábban is fontosak voltak, így központivá válik a hit, az emberben rejlő Isten és ördög kettőssége (Szemben), az anyai- vagy női sors és test kérdése (Asszony, Vedd, Ha már), a környezet tárgyai és a körülöttünk lévő, szinte észrevehetetlen élet (a Térrács című egységben például a természetre, a növényekre fókuszál). Nem hiányoznak a különböző alkalmakra írt versek sem, a kötet végén az Ajánlások kontextualizálnak egyes szövegeket, Géher István vagy Borbély Szilárd emlékére is születtek költemények. Ám Szabó T. nem csak az irodalmi életre reflektál, költészetének aktualitása leginkább az Örökösök ciklusban lesz hangsúlyos, amely közéleti, politikai kérdéseket feszeget, említhető a közelmúltban kirobbant emlékmű-vitára reagáló A nárcizmus emlékműve, de ennél általánosabb társadalmi problémák is felmerülnek, mint a hajléktalanság vagy a családon belüli erőszak. A kerített tér szövegei azonban, amellett, hogy esetenként az önismétlés érzetét keltik, súlytalanok maradnak, mely súlytalanság nem függetleníthető a néhol már-már mondókára emlékeztető nyelvtől és ritmustól, a páros és keresztrímek banalitásba fordulásától („Angyal, angyal, langy alázat / te szítod a hangya-lázat” Angyal; „Paradicsommag: paradicsomi csomag.” Paradicsom). A kötet az emberi végesség és a világegyetem végtelenségének kettősségére igyekszik rámutatni („A kert felett is ott a teljes űr” Kerített tér), ám e kettősség az egyes verseket olvasva hamar közhelyessé, érdektelenné válhat.

Gorove Eszter

Üvegfalú liftbe szorultan
Fehér Renátó: Garázsmenet, Magvető, Budapest, 2014, 1990 Ft.

Komor képet tár az olvasó elé Fehér Renátó Garázsmenet című kötetében – az országról, apákról, anyákról, szerelmekről, a másikról, az énről, akik a szövegekben szinte átlátszóvá lényegülten állnak egymással valamilyen viszonyban. Kíméletlen őszinteséggel tárul elénk az az esendőség, magatehetetlenség és különböző befolyások, amelyek a lírai énben folyamatosan tudatosulnak. Az ezt reprezentáló, olykor a dühöt és az indulatokat sem nélkülöző lírai nyelv pedig a szövegek formai sokszínűsége ellenére is elég egységes tud maradni ahhoz, hogy a megformált világban ne lehessen megkérdőjelezni semmit. A szövegekben leírtak egymásból következnek, olyan atmoszférát teremtve, amelyben az olvasó (sajnos) otthon érezheti magát, hiszen saját országáról, apjáról, anyjáról, szerelmeiről, énjéről is olvashat ebben a jól szerkesztett, túlírásoktól és üresjáratoktól mentes, ígéretes pályakezdésről tanúskodó első kötetben.

Takács Éva

Rokokó rémmesék
Nemes Z. Márió: A hercegprímás elsírja magát, Libri Kiadó, Budapest, 2014, 1490 Ft.

Harmadik verseskötetével Nemes Z. Márió nem fog csalódást okozni azoknak, akik eddigi (hús)költészeti munkáján edződtek. A hercegprímás elsírja magát terrénumát költészetének jól ismert és sajátos vonásai határolják és alakítják: groteszk látkép ez, állandóan alakuló, egymásba-forduló, egymást-elnyelő növény- és állatvilággal, radikálisan egymás mellé rántva emberit és nem-emberit, minden pillanatban a pre- vagy a poszthumán határán billegve. E költészetet alapjaiban határozza meg a szcenírozó eljárásmód, az egyes jelenetek megrendítő, groteszk képisége. A kötet erős talpfái azok a prózaversek, amelyek továbbhajtják e jeleneteket, és apró, irtózatos történetekké állnak össze, mely történetek szüzséelemei, karakterei (anyátlan legények, babszemmé vált fiú, elvetet fejből „kicsírázó” menyecske, átlelkesített természet, metamorfózisok stb.) nagyban emlékeztetnek a folklorikus tradícióra. Valamiféle „erjedő népiség” ez: egyazon költői világba vettetnek a magyar koraújkori történelem ismert, és főként kevésbé ismert alakjai (Batthyány Ilona középponti alakjával), a legendákból, népi-irodalmi hagyományból ismert figurák (dunántúli betyárok, a mocsárban életben maradó bestiális Hany Istók), a görög mitológia elemei (nimfák, kentaurok, tritón) és Nemes Z. jellegzetes szörnyteremtményei, mint a „tumormadár”. Természetesen ezek mindegyike transzformáción esik keresztül, miközben valóban szomszédokká válnak a kötet terében, mely tér tágasnak és folyvást változónak tűnik – egyszer még trópusi éghajlaton vagyunk, majd a magyar falu világában, megint máskor a békeidők körúti lakásában, aztán kísérteties lápvidékeken, vagy egy leégett bőrgyár üszkein, egy biohorror tenyésztőházában –, de mindinkább egyberántódnak, összecsomózódnak a szálak a nagyon okos és tudatos kötetszerkesztésnek köszönhetően (bravúros ebből a szempontból a Juhász Ferenc-féle mormolásokat idéző, kötetzáró A vérbíró megáldja az ifjú párt című darab).

Csuka Botond

Bejegyzések

Testjáték

2014. június 11. szerda Vidosa Eszter Hozzászólás most!

Lehetséges-e kizárólag a testünkről, mint formálódó, megismerendő anyagról írni? Mi történik a szöveggel, ha annak középpontjába teljes mértékben és tudatosan a testhez köthető tapasztalatok, élmények, tanulságok, megfigyelések kerülnek? Daniel Pennac Testnapló című regénye erre tesz kísérletet, amely különösen figyelemreméltó, ha a (fiktív) napló műfajának lehetőségeire, vagy annak általában maximális szubjektivitására gondolunk. A főszereplő, aki 12 éves korától egészen haláláig, 87 esztendős koráig feljegyez minden testéhez köthető élményt és gondolatot, azonban kijelenti, hogy az intim napló-jelleget szeretné elkerülni. A szöveg így a test-problematikát kifejezetten a biológiai folyamatokra, az anyagiságra és működésre koncentrálva igyekszik az olvasó elé tárni, és szándéka szerint el akarja kerülni az érzelmek leírását. „Akik naplót írnak, például Luc vagy Françoise, összevissza beszélnek mindenről, benyomásokról, érzésekről, (…) de soha nem beszélnek a testükről. (…) Mindig valamilyen érzelem hatása alatt ír, csakhogy szinte soha nem emlékszik rá, milyen érzelemről volt szó. Én azt akarom, hogy amit ma írok, ötven év múlva is ugyanazt jelentse.” (27.) Testjáték bővebben… →

Bejegyzések

A komoly és a komolytalan

2014. június 2. hétfő Makai Máté 1 hozzászólás

Nyerges Gábor Ádám Sziránója a címszereplő általános iskola és gimnázium közti iskolaéveinek egyes kalandjait meséli el. A főhős az Edmond Rostand-féle Cyrano kismagyar, vergődő kisiskolás változata, egy majdani humán értelmiségi, önelemző, természetesen szelektálódott néptribun. A szerző többségében feszes retorikájú könyvet írt, mely nem pusztán egy egyéni próza stílus megmutatása, hanem a főszereplő világához szervesen idomuló kifejezésforma. A kötet szerkesztésmódja, a fejezetek válogatása, időkezelése okozza azonban azt, hogy Nyerges frappáns „szövegelése” nem párosul minden téren következetességgel, emiatt a Sziránó kihagyott ziccer marad, avagy a szerző első lépései a próza világában.

A Sziránó – alcíme: Színfónia – amolyan Esti Kornél-szerűen építkező kötet, mely koncepciót azért nehéz dicsérni, mert az egyes szövegek távoliak, és lazán, epizódszerűen függenek csak össze, ugyanakkor pedig, ami mégis elvárható lenne – mivel Sziránó iskolaéveinek fontos és jellegzetes aspektusait szeparáltan mutatják fel –, ezek a szövegek a legtöbb esetben nem érik el a novellai egységet, kerekséget. A fejezetek gyerekjátékokat, kicsinyes, iskolás „hatalmi harcokat” mutatnak be szellemes, a szövegeket a legtöbb esetben ironikussá tevő politikai és katonai nyelv metaforikájával. A blitzkrieg művészete például arról szól, hogy miféle vérkomoly harcok zajlanak a farsang közeledtével az aktuális évi menő jelmez, jelen esetben Batman kosztümének lestoppolására, s arról, milyen komoly – a szöveget olvasva mégis valahogy komolytalan – szerepe van a bulin felszolgálandó nápolyi beszerzésének: „Ez esetben tehát bemegyünk a boltba, és a nyugdíjból vesszük meg azt a nápolyit. Nehogy már ezen múljon szegény kisgyermek előmenetele és egyszersmind jó híre.” (75.) De a tanári hatalom is hasonlóan jelenik meg, mely azonban annyira nem váratlan megoldás: „Mikor ötödikben a Vivien átvette Sziránóékat az előtte regnáló Erzsi nénitől, Sziránónak csak fáziskéséssel esett le, hogy a régi beidegződésekkel az új rendszerben már semmire sem mehet.” (44.) Még ha azonban ez nem is meglepő előadásmód, jelen kötet esetében a klisék, a rontott nyelv, melyek a jellegzetes általános iskolai világmegismerés sajátos fogalmiságát működtetik, amiatt indokoltak, hogy a történeteket, még ha utólagos, harmadik személyű elmondás közvetíti is, egy iskolás fiú nyelve mutatja be. Emiatt elfogadható a direkt módon esetlen szókincs és retorikai bénázás, illetve az állandó írói (esetleg talán ál-szerkesztői) reflexiók: „Timit azonban sehol sem találta, majd immáron a tábortűzhöz érve, hosszas keresgélés után lelt rá, ahogy Nagy Dániel mellett álldogált, önfeledt kacarászás közepette (legalábbis ahogy Sziránó lelki szemei a maguk irodalmias sablonkészletével lefestették a jelenetet).” (119.)

Nem is véletlenül idéztem e ponton kifejezetten A flörtelmi gúzs című fejezetet, mely, ha jó kompozícióról volna szó, azt mondanám, a Sziránó legjobb fejezete, de inkább csak jó novella. Alaposan kidolgozott, izgalmas írás, mely egy osztálykiránduláson megesett szerelem jellegzetes, mégsem túlzottan sablonos bemutatása. E szövegben működik legjobban a popmédián kinevelt kamasznyelv, amint a Sziránó, Timi, Dóri és Nagy Daniel között kialakuló flörtproblémákat feszegeti. Timi, aki tulajdonképpen Sziránó szerelme, Nagy Danival való ártatlan csevejével kívánja féltékennyé tenni a fiút: „Direkt könnyű ellenfelet választott Sziránónak, hogy az sejthesse, nem komoly ám ez, csak hátha így végre talán még ennek a nehéz felfogású, hímsoviniszta baromnak is (újabb köszönet a cipővásárlós filmeknek a megfelelő kifejezésért) leesik, hogy neki, Timinek ez ilyen töményen túl sok, mert nem tud bontakozni a lelkében a női izé kifelé és az önállóság és a távolság, meg ilyenek.” (120.) Úgy értelmeződnek tehát a dolgok, „ahogy azt a tévében is magyarázták”, (121.) mely idézettel megint csak arra mutatnék rá, hogy dicsérendő szándéka a szövegnek az, hogy nyilvánvalóvá és reflektálttá teszi a mediális kereteket, melyek kijelölik a szöveg, azaz az iskolás fiú nyelvének lehetőségeit.

Ide kapcsolható Sziránó lelkivilágának egy, már minden eseményt megelőző sajátossága is, az állandó szituáció- és önelemzés, önsajnálat és önirónia, melyekkel kapcsolatban azonban már a kötet elején kimondja, az eredeti Cyrano-figura mondását mottóként idézve, hogy „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el.” (11.) S az elbeszélő éppen a gyerekflört ingergazdag és szuperérzékeny viszonyaiban elmerülve nyilvánítja ki a legrészletesebben, mit is gondol Sziránóról: „csak végeredmény van, a végeredmény, ami Sziránó esetében ezúttal (és akkor nyilván már egész hátralevő életében is így marad) az, hogy őt bizony nem szereti senki, nem kell ő senkinek, mint az utolsó, félszemű, boltban megmaradt plüssteknős”. (116.) A Cyrano-karakter ironikusságára való visszautalás valóban megmenti, legalábbis ebben a helyzetben és fejezetben a Sziránót attól, hogy puszta önsajnáló élménykibeszélésként legyen érthető.

Azonban e ponton fontos megjegyezni, hogy Sziránó karakterének bemutatása befejezetlen marad amiatt, hogy a kötet pongyola szerkesztése és felszínessége miatt nem alakul ki mélyebb helyzet, melyben megismerhetnénk őt. A tetszetős hőskijelölés olyan megfogalmazásai, mint például Sziránó Általános Iskolája, Sziránó apuka, vagy Sziránó nagymama, vagy mondjuk az az előzetes információ, mely szerint a címszereplő „saját, külön bejáratú személyiséggel rendelkezett, szemben osztálytársai túlnyomó többségével” (43.), nem tompítják ezt, inkább csak növelik az olvasói elvárást, s emiatt a csalódást is, mert a szerző nem járja be igazán hősének beígért személyiségét. Véleményem szerint ez megvalósulhatott volna egy összefüggő történettel, kevesebb töltelékszöveggel (meglepő módon épp a kötet végi írások ilyenek), több, történetet elbeszélő, és kevésbé leíró novellával, melyek között persze akad sikerültebb ellenpélda (A flörtelmi gúzs például, vagy A nem voltaire-i Cecilke).

Az említett kötet végi összecsapottságra gondolva viszont újra feltehetővé válik a kérdés, hogy komoly vagy komolytalan-e a Sziránó Színfónia, mely végig irónia és komolyság határán egyensúlyoz, s ugyan a nyelv, a stílus és a folyamatos (zárójeles) önkorrekciók inkább az előbbi felé tolják a szöveget, a kötet záró fejezetei (A Cefrés Medvék dekonstrukciója című résztől) határozottan a halmozottság érzését keltik, s a korábban is lazán összefüggő, de azért viszonylag összetartó fejezetek itt teljesen széttörik az amúgy is gyenge egységet. A tejföltintás hattyúdal például indokolatlanul nagyot fordít a nézőponton, amint Berger Ákos (akivel korábban együtt vártak Sziránóval az iskola előtt randevúra) és Edina rövid történetében Sziránó kívülre kerül, és többé nem az ő nyelve és az arra reflektáló utólagos írói–szerkesztői hang közvetít. Ez a szöveg viszont különálló novellaként, ismét csak megállná a helyét. A halál nagy albuma viszont kifejezetten összecsapott, s azt a benyomást kelti, hogy a szerzőnek voltak még ugyan ötletei, de azokat felsorolás-szerűen, röviden adja elő. Az utolsó három fejezet (…és a földi dolgok; Sziránó és a színfónikus, valamint a Függelékként olvasható Helyreigazítás, mely ugyanakkor humoros rontottnyelv-gyakorlat) átcsap amolyan szentimentális, meghatott önszeretetbe, a kötet elkészülte fölött érzett mámorba: a kézirat szétterítése és leadása, kommentálása ugyanis elhagyható lett volna, hiába lehet arról szó, hogy ez itt az önmagára esetlenként és reménytelenként tekintő Sziránó örömére mutat rá. S bár az említett Helyreigazítás, afféle posztmodern gesztussal reagálva a könyvbeli „tartalmi helytelenségekre”, önmagában ötletes lett, ez sem üt akkorát a közvetlen előzmények miatt, melynek köszönhetően erősen tompul a szöveg önironikussága.

A Sziránót olvasva olyan érzésem van, mintha egy üres iskolában csellengenék (utalva itt A nyafongó préri című írásra), melynek meg lehetne ugyan a varázsa, de alapvetően hiányzik onnan valami. Talán az életszerűség, mely egy kerek történettel, erősebben összetartott fejezetekkel sikerülhetett volna. A kötet végére érve pedig még húzza tovább dolgot a szerző, halogatja a lezárást, mintha beígérné a kompozíciót, de inkább csak arról van szó, hogy bírni kell szusszal. A szöveg következő mondata tömören summázza a Sziránóról alkotott képemet: „Hogy az egész iskola olyan, mint valami ügyvezető kormány, ami már nem is csupán dísznek, hanem egyenesen csak kényszerből van még ott, ahol, de már mindenkinek inkább mehetnéke (és jöhetnéke) van, viszont muszáj még lehúzni ezt a pár hetet.” (215.) Miért volna muszáj? Tényleg, miért kell egyáltalán: „naphosszat és tonnaszám, mindent, amiről csak vele kapcsolatban tudni lehet (pláne, amiről nem!), mindent, ami ténylegesen vagy akár csak képzeletben megtörtént vele” elmondani? (231.) Emiatt a kötet, hasonlóan Nyerges Gábor Ádám Számvetésforgó c. versgyűjteményéhez, e ponton már a szelektálatlan élmény-kibeszélés hatását kelti. S akár csak a verseskötet esetében, itt is felmerül, hogy a koherens írásmű igényét a mindent-kibeszélés személyes igénye írja felül – mindez szerkesztői mulasztások lehetőségét is felvetné, de mivel két külön kiadóról van szó, ez talán mégis a szerző hibájaként értelmezhető.

Nyerges Gábor Ádám képes megidézni a gyermek- és tinikor hormonoktól párálló, tanterem-fülledtségben örvénylő, kicsinyes-komoly politikáját, ami egy szigorúbban szerkesztett kötetben sokkal nagyobb dobás is lehetett volna, így azonban ez a Színfónia (irónia ide vagy oda) csupán változó színvonalú témázgatás, melynek előadójában ott van ugyan a bravúr lehetősége, még meg kell tanulnia, hogyan komponáljon koherens művet.

Nyerges Gábor Ádám, Sziránó, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013.

Bejegyzések

Az alkatrész lázadása

2014. május 31. szombat Dobos Mária Hozzászólás most!

Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című kötetéről

“vacog a ‘Van-Nincs’, hisz gúny, jéghideg-zord,
tűz a ‘Ha lenne’, lángpallosu mennybolt
a ‘Lehetett volna’, s pokol a ‘Megvolt!”‘

Régóta foglalkoztat a Huszonhatodik év, de nem mertem belemélyülni. Minden szonettje fájdalomlöketként ért, féltem, hogyha foglalkozom vele, az értelmezés feloldja ezt a hatást. Elhittem, hogy ez az egyetlen módja a szerelem hosszú távú fenntartásának, belemenekülni egy tiltott gyönyörbe, amely mentes a hétköznapok terhétől, a teljes kisajátítás éhétől, a megszokottság kényszerétől. Szüntelen önzés és önfeláldozás. Megtapasztalása annak a bizonyos József Attila-i „értelmes kínnak”. Szerelem, mely a halálba kerget s mely túléli a halált.

A huszonhatodik év egy huszonöt éven át tartó szerelemnek állít emléket. Ahogy az alcíme megjelöli, „lírai rekviem százhúsz szonettben”, melyet elégtétel gyanánt ír meg Szabó Lőrinc. Olvashatjuk nyilvános gyónásként, belső párbeszédként, lehet önterápia és önvád, felvállalás, bevallás, számvetés, számonkérés, összegzés, részvét vagy akár bocsánatkérés a zsarnokságért. A költő így fogalmaz a Vers és valóság erre a kötetre vonatkozó bevezető kommentárjában: „A halál után semmi családi vagy egyéb emberi tekintettel nem törődtem és – a kiadás reménytelenségétől is fokozva – szabadabban kimondtam az érzéseimet, mint valaha. (…) Kevéssel a halál után írni kezdtem mindazt, ami az eseménnyel kapcsolatban foglalkoztatott. Először a megdöbbenést, aztán a fájdalmat (ennek aztán nem volt vége). Mindig az erotikus vágyat és idézést, aztán a halál irtózatos voltát, eleinte őrjöngő felháborodással, később mind fegyelmezettebb és hidegebb fájdalommal, – amely nem is oly hideg!” ¹ A huszonhatodik év legfontosabb kötetkompozíciós elve tehát egyértelműen az emlékezésfolyamat időbeli előrehaladásán alapul. A kötetet három részre tagolta, az első rész az élő kedveshez szól, Amit még látott, a második ciklus A halála után, míg a harmadik rész az Utóhang.Az alcím tartalmazza a pontos műfaji megjelölést, de a formáját a véletlen szabta meg, mivel a tragikus esemény előtt írt versek éppen szonettek voltak. A formai megkötöttségét viszont áttöri az indulat, átsejlik rajtuk a vívódás.

Szabó Lőrinc a férfi és nő közötti viszonyról a Prológus szerelmi versekről c. művében kifejti személyes véleményét, minekutána kettéválik témáiban ennek a kapcsolatnak az elemzése: egyrészt a feleség-férj együttélés rendjének tudomásulvételére, másrészt a „törvényen kívüli” szerelem ingerének és kiszolgáltatottságának átélésére. 1928-ban létrehozza e két költői modellt: az elsőt az Egy asszony beszél címen párba állított versében, a másikat az 1943-ig rejtve tartott versvázlataiban. Az előbbi a nő nézőpontjából értelmezi a férfi és női lét különbségét és ennek tragikus reménytelenségét. A párba állított verscímek között csupán mondathangsúlynyi különbség van: Neki az élet a szerelem, ill. Nekem az élet a szerelem. Ez utóbbiban beláttatja a nővel: „Ellene: volnék valaki. Így: / csak része vagyok.” Ezt követően a Nők című versében még inkább kiélezi a szembeállítást, ezúttal a férfi szempontjából: a szellem és a test képviselőjeként jelenik meg a két ellenkező nem. Ír az otthonteremtés gondjairól és lehetőségeiről az Új lakás c. versében („Bár gyalulnám le én is lelkemet / és söpörnék ki, ami összegyűlt, / belőle minden szemetet! … s be jó lesz most, csupaszság évei / után e szép, friss falakat / új ruhaként magamra ölteni.”), és ezzel párhuzamosan vallomásokat intéz az új kedveshez Szeretlek és Melletted címen. („Akármennyi a kín s az undor / akármilyen nagy, / mind-mind elmúlik csendesen, / ha te velem vagy. / A küzdés piszkát nem bírom / s te vagy a béke, / háborúimból kivezetsz: / szeretlek érte.”) A törvényes és „törvényen kívül”-i viszony kettősségét feloldja a Semmiért egészen című versében, és megalkotja személyes öntörvényű szerelemfelfogását, melyben a világ ellenére keres társat, olyan kapcsolatot, melyben megszűnnek a külvilág törvényei. Belezsúfolja ugyanakkor a nő szerepéről vallott felfogását is, melyet kifejt egy beszélgetés kapcsán:

„…A feleség, ha csak nem különlegesen zseniális, önálló, teremtő egyéniség, legyen alkatrésze a férje életének. Találja ebben az örömét, a becsvágyát, a boldogságát. Másképp nincs házi béke. Az egyenlő jog és egyenlő rang javarészt elmélet, babona. A házastársak vagy szerelmesek belső jogait a két ember el sem gondolt, külön, személyes megállapodása alakítja ki gyakorlatilag. (…) Nagyon tisztelem a feleségemet, amiért úgy szereti a Semmiért egészen című versemet, amely sokak szerint maradéktalanul feltárja a férfi ’igazi’ felfogását.” ²

Így elkülönít két modellt: egyik oldalon a feleség képe, mint a polgári család feleség-alakjának mintája, másik oldalon pedig a szerető, a törvényen kívüli szerelem, mely a kiszolgáltatottság és önfeláldozás képét testesíti meg. A feleség lesz az állandóság, a biztonság és a társadalmi kötöttségek szimbóluma, a szerető a bizonytalanságé, a kiemelt időpillanatoké és végül a halálé. A feleségé a hálátlanabb, de a biztonságot adó, a külvilág által tolerált szerep, a szeretőé a felőrlő, bizonytalan élet, önként választott halál és egy halhatatlan ciklus.

Az utóbbi, a sokak által a Semmiért egészen hősnőjeként emlegetett kedves, Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet huszonöt éven át betölti a kívánt „alkatrész”-szerepet. A kiszolgáltatott szerelem mintájaként vállalja az állandó lelkiismeret-furdalást, hogy megtestesítse a végtelen pillanatot. Ezzel szemben a feleségé, Mikes Kláráé a felelősség és a hétköznapok gondja, ő a lelkiismeret-furdalás oka, a meggyőzendő ellenfél, a sorsszerűség szimbóluma, de mégiscsak ő a polgári értelemben vett társa: ő írja le, készíti elő kiadásra a műveket, neki diktálja a gyorsírásos jegyzeteiből, vázlataiból leveleit. ³ A szerető végül beteljesíti a kívánságot, olyan lesz, mint egy tárgy, halott és akarattalan, ámde nem kér engedélyt a kialvásra, a lámpa ezúttal önmagát csavarja le. („Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom.”). Az alkatrész fellázad, és egyszer csak élettelenül fekszik a költő előtt, aki az emlékállítás mozzanatával felfakasztja saját sebeit, ⁴ hogy kitisztíthassa és visszanyerhesse nyugalmát a halottal együtt. A kedvesnek dedikált ciklus a huszonöt év keserű lezárása, a szenvedélyek gyökeréig való visszamenetel, leszámolás és elégtétel. Az eddig titkolt második otthon feltárása a világ előtt, önmaga végletes leleplezése, beismerés, a halott kedves felvállalása.

Szabó Lőrinc a Börtönök c. versében gépésznek titulálja magát, „aki saját / szerkezetének börtönében / vakon tesz-vesz, és a sötétben / egyszer majd elrontja magát.” És akitől azt kívánta, hogy sorsának, szerkezetének alkatrésze legyen, most, az alkatrész halála után, önálló életre kel. („Szóltál? – Nem. – De hát most is szólsz! – Szivedben / sirdogálok. – Ott vagy hát?”) A felidézésben feltámasztja a halottat, melyhez nagyban hozzájárul az én–te fiktív dialógusok közbeékelésével. Az illúzió kiépítése a halott megszólaltatása által és az erről való lemondás a kötet kompozíciójában epikus mozzanatként ragadható meg. A Te megszólítása a ciklus domináns alakzata. A költő folyton idézi, úgymond képviseli a Te fiktív szólamát. Mintha e hangkölcsönzés, a Te megszólítás, kimondás általi konstitúciója a névmással jelölt személy sajátos feltámadását is implikálná, varázsszó gyanánt hatna. Kulcsár Szabó Zoltán erre a fiktív szólamra összpontosít Szabó Lőrincről szóló tanulmányában. A 3.-ik szonettjében a figura etymologica – „képzelt képzeleteddel képzelem” a megszólított fiktív jelenlétére helyezi a hangsúlyt, ezzel a beszélő pozícióját is fikcióba helyezvén. Ez a sor majd visszacseng a 93.-ik szonettjében is, a Szörnyeteg játékban: „Képzelt képzeleteddel képzelem, / – mint valaha – hogy együtt vagy velem.” Ezek az egymást idéző párversek azt a benyomást keltik, hogy valójában a távollévő és a halott kedves megszólítása között nincs feltétlenül strukturális különbség. ⁵

A Te felidézése számos esetben egyrészt testies emlékek fixálásával jön létre. Ez a Robbanások című szonettben a legegyértelműbb, ennek kapcsán a Vers és valóság kommentárjában ki is fejti, hogy törekedett minél drasztikusabb lenni az erotikus nyíltságban, és ha jelképesítve is, de ez tekinthető a legerotikusabb versnek a kötetben. Másrészt a megszólított nem-valóságos jelenlétét sugallják és tudatosítják a kép, tükör, álom, árny, kísértet metaforák. Így a Kettős vereségben: „Ami vagy, / mind csak agyam tükörjátéka már, / emlék és álom, az hoz-visz.” A Bolond tükörben kedvesét már életében puszta képnek nevezi, emlékezetét pedig, melyre nem lehet hagyatkozni, bolond tükörnek, mely semmit sem mutat: „Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek, / tükör, melyből kirepültek a képek, / bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet!” Továbbá megjelenik a tükörmetafora a Lelkeknek egyessége című szonettben is, hol keveredések tükörjátékának nevezi a másikkal való képzelt egyesülést. A kísértetmetafora által ragadhatja meg leginkább testetlenségét és köztes egzisztenciáját emlékezet és létezés határán, ezért ez többször is felsejlik a szonettekben: kísértet-feleségnek szólítja a Képzelt párbeszédben, anyagtalan kísértetnek a Két halántékom között versében, édes kísértetnek a Lelkeknek egyességében. ⁶

Szabó Lőrinc azzal, hogy egyirányúsítja az emlékezésfolyamatot, egy olyan „bűvös Jelent” épít ki, mely a múltra is rávetíti a fikció gyanúját, amivel szinte eltünteti a határvonalat az emlékezés és a felejtés költői technikája között. Attól tartván, hogy ő is tárgyává válik az emlékvilágnak, kivonja magát a fikcióból, a gyászemlékben önmagát felszabadító, sebeit kitisztogató emlékezőben végül a valóság iránti tisztelet győzedelmeskedik. ⁷[8]

A huszonhatodik évben felülbírálódik a Szabó Lőrinc-i férfi-nő viszony, mely ebben az elgondolásban ott lappangott már részleteiben korábbi verseiben is. Mindez felszín alatt maradt volna, ha a kedvese nem önként, búcsú nélkül menekül az életből – a halálba, hanem természetes úton távozik. Azok a paradoxonok, melyekben a költő eddig tobzódott, a kötet végére lassan egységgé szerveződnek, a belenyugvás és összhang győzedelmeskedik: „Vagy társ voltál egy örök tévedésre?” A ciklus jóvátétel a jóvátehetetlenre, a törvényen kívüli világ megvédése, melyet két lélek egyesülésének íratlan törvénye tartott fenn. És legyen szó gyászról, emlékezetről, lelki háborúról, lázadásról vagy belenyugvásról, a végkicsengése számomra a 23. szonett felhívása marad: „Védjétek egymást igaz szeretők!”

Lábjegyzet:

SZABÓ Lőrinc: Vers és valóság. Budapest, Magvető, 1990, 70–71. ↩
Bella Andor: Egy szót se irodalomról c. Film, Színház, Irodalom-beli interjújának a család tulajdonában levő eredeti kézirata, in: KABDEBÓ Lóránt: Útkeresés és különbéke 1929-1944, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974, 46. ↩
KABDEBÓ Lóránt: Útkeresés és különbéke, 43–50 ↩
BARÁNSZKY-JÓB László: A huszonhatodik év világa. In: Élmény és gondolat. Magvető, Budapest, 1978, 155. ↩
KULCSÁR-SZABÓ Zoltán: Lírai hang, emlékezés, fikció Szabó Lőrinc két kései versciklusában. In: Tükörszínjátéka agyadnak. Ráció Kiadó, Budapest, 2010, 259. ↩
U.o.,262–263. ↩
U.o., 268–269. ↩

Bejegyzések

Anyád a jégen

2014. május 26. hétfő Borbély András Hozzászólás most!

Egy rendszer, például egy diktatúra, nem pusztán nyílt üzenetekkel operál, hanem annak átalakításával és uralmával, amit talán közegnek lehet nevezni. S itt nem csak az információs csatornákra, a reprezentáció látható arculatára, a bürokratikus hálózatra, a megfigyelőrendszerekre kellene gondolni. Közeg a tér és közeg az idő is. Egy „rendszer” éppen azért az, ami, mert képes alárendelni sajátos céljainak a személyek tér- és időtapasztalatát. Ami „valós időben” és a „valós térben” megtörténhet, az mindig a rendszert szolgálja, a diktatúrában ezért számít bűnnek emlékezni és álmodozni, és ezért igyekeznek manipulálni a személyes emlékezetet is. Meg kell szűnnie minden belső időnek, minden individuális ritmusnak, pontosabban ezeket rá kell kapcsolni egy ellenőrzött, és önellenőrzővé vált idő- és tértapasztalatra. A téren és az időn keresztül van tulajdonképpen a személy rákapcsolva a rendszerre. Ezért érzi magát szennyesnek az is, aki tudatosan nem asszisztál a rendszer működéséhez, sőt még az ellenállók is korumpálódnak: a rendszer éppen rájuk (is) támaszkodva tartja fönn magát.

A totális diktatúra nem csak elnyom, hanem szolgáltat, teret és időt ad, s csak azért vesz el, foglal el, rabol ki előbb, hogy utólag ő tudja azt adni, amit elvett. Az egyén múltra és jövőre vonatkozó saját vágyai zárványok, a Nagy Terv által lefedett terület behatárolhatatlan tisztásai, ahol összezavarodnak a mérőszerkezetek, és recsegni kezd a rádióadás. Bár az egyén tud ezekről a zárványokról, nem marad más számára, mint a kétely ezek valóságosságában. Nem marad más kiút, mint az önfelszámolás, vagy – ami ugyanaz – a behódolás. Éppen a legkézenfekvőbb saját tapasztalat válik tapasztalhatatlanná, megélhetetlenné, virtuálissá, ha úgy tetszik. A valós, vagyis a rendszer által szolgáltatott időben még a szerelmi vágy is a hatalom szolgálatában áll.

Herta Müller egyik önéletrajzi esszéjében számol be átkosbeli óvónői megfigyeléseiről, melyek szerint a vigyázzállásra és a nyújtott nyakkal himnuszéneklésre – vagy inkább a himnusz minél bődületesebb ordítására – szoktatott ötéves gyerekek már nem voltak képesek észrevenni a hóhullás szépségét, s nem voltak képesek fölfogni az erről szóló gyerekdal könnyed játékosságát, költői szuggesztióit. Az ilyen dal számukra már szentimentális, túlságosan halk és szelíd volt, s így érzelmi töltete érdektelen és átérezhetetlen. Számukra az éneklés a hang erőteljességében és a test katonás tartásában kellett megnyilvánuljon, másképpen nem tudták átérezni, élvezni, értelmezni. A diktatúra kiiktatja az érzelmek történetét. Az ötéves gyerekek tekintetében – jegyzi meg a szerző – már minden túl késő volt. Túl késő volt ahhoz, hogy nevelni lehessen őket, mert amellett, hogy kiiktatták az érzelmeiket, nemcsak gondolkodásukat, hanem érzékelésüket is mélyen átitatta, sőt átformálta a diktatúra automatikája. Ötévesen már olyannyira rá voltak kapcsolva a rendszerre, hogy felelősségre vonták az óvónőt, ha nem mozgott a szája a himnusz ordítása közben. Öntudatlanul besúgókká váltak, az önmagát ellenőrző rendszer áldozataivá és katonáivá egyszerre. ¹

Ugyanebben az esszében írja Herta Müller, hogy a diktátor sokszorosított arca és hangja ugyanolyan evidens tapasztalatként volt ismert mindenki számára, miként a szél vagy az eső zúgása. Az előbbiek függvényében nyugodtan érthetjük ezt úgy, hogy ez a hang és ez az arc egész egyszerűen helyettesíteni igyekezett az eső és a szél hangját, azaz minden olyan (nem csak emberi) hangot és képet, amely nem ő volt vagy nem róla szólt. A négy osztályt végzett, beszédhibás, grammatikailag helytelen mondatokat formáló diktátor hangját, előgyártott mondatait, hajlításait, gesztusait utánozták a pártaktivisták, de sokszor az „ártatlan” lakosság is. Ez a szuprahang nem pusztán használta, manipulálta, irányította a román nyelven folyó beszédet, hanem átalakította, rombolta is nyelvet, és ezáltal lefokozta a hétköznapi kommunikáció minőségét, árnyaltságát, kifejezőerejét, értelem- és érzelemgazdagságát. Herta Müller egy másik esszéjében idézi Gellu Naumtól: „… vannak dolgok, melyekről hallgatunk (…); mások annyit értenek meg, amennyit képesek megérteni; mindenki kevesebbet mond, mint amennyit ért, és többet ért, mint amennyit elmond, de amit megért, azt nem mondja el, mivel amit elmond, az nem az, amit megért, és így tovább.” ² Az érzékelés, a gesztusok, a beszéd lebutítása süketté és vakká teszi a testet, s így megfosztja saját életétől és magától a világtól is.

Ennek az előregyártott sémákkal uralt és elhallgatásokból építkező beszédhasználatnak lett egyik következménye a szövevényes román káromkodások és átkozódások divatja. Az ötletdús káromkodások Herta Müller szerint azonban veszélyesen kétélűek: egyrészt egy-egy szóba tömörítik a rendszer kritikáját – amikor például a csótányok bevett neve „oroszok”, a csupasz villanykörtéé „orosz csillár”, a szotyola meg „orosz rágógumi”. Az ilyen gúnyos nevezgetés azonban nagyon könnyen megbélyegzővé is tudott válni: „A gépgyárban egy törpe volt a küldönc, ő hozta-vitte az aktákat a város három pontján lévő gyárrészlegek között. Ha bekopogott, nem lehetett látni, mert feje nem ért föl az ajtó üvegéig. Senki úr volt a neve a gyárban. Vagy ott voltak azok a cigányok, akik a nyomorúságos vályogkunyhót maguk mögött hagyva fűtősségig vagy lakatosságig vitték a gyárban, őket SELYEMCIGÁNYnak csúfolták.” Ugyanígy váltak megbélyegzőkké, rasszistákká a szenvedélyes viccmesélők, a viccek pedig mások megalázásának eszközévé. A rendszerellenes viccek egy ponton átcsaptak rasszista viccekbe, így a rendszerellenesség megint csak a rendszer szolgálatába szegődött, vagyis az egymást eltárgyiasító, megalázó, megbélyegző rombolást szolgálta ki. ³

Egy ilyen cifra káromkodással űzött játék szerepel Herta Müller A róka volt a vadász című regényének kezdő lapjain is:

„Clara szétterpesztett lábbal ül, térde között a keze. Ott, ahol a bugyi combjába vág, szeméremszőr meredezik. A szeméremszőr alatt olló, fehér cérnaspulni, napszemüveg és gyűszű. Clara nyári blúzt varr magának. A tű elmerül, a cérna lépeget, anyád a jégen, mondja Clara, lenyalja a vért az ujjáról. Jeges káromkodás, szidja a tű anyját, a textilszálét, a cérnáét. Ha Clara káromkodik, mindennek van anyja.

A tű anyja a vérző hely. A tű anyja a világ legöregebb tűje, aki az összes tűt szülte. És összes tűgyermek számára megkeresi a világ összes, varrással foglalatoskodó kezén a megszúrható ujjat. A káromkodásban kicsi a világ, egy köteg tű és egy vérrög függ az egén. És a cérna anyja lesben áll a világ fölött, összegubancolódott szálakkal.” (7-8. o.)

Ez a részlet jól demonstrálja Herta Müller mikroszkóp-technikáját, a jelentéktelennek tűnő részletekre irányuló kiemelt figyelmet, majd az ezekből a részletmegfigyelésekből hirtelen univerzális léptékűvé váló szimbólumképzést. A hétköznapi baleset, a tűszúrás és az ugyanolyan hétköznapi szokássá lett „anyázás” körülményeinek vázolása után az anya szó szimbolikus, sőt kozmikus konnotációi lépnek működésbe. A káromkodás egy egész világot, noha nagyon is szűkös világot szül meg, amelynek „vérrög függ az egén”, és amelyben a tárgyak egymáshoz való viszonya is, az emberekéhez hasonlóan, az egymást megfigyelés jellegével bír. És mindaz, ami konkrétan történik, Clara szétterpesztett lábai közé van képileg elhelyezve, ott szúrja meg a tű az ujjat, ott keletkezik a „vérző hely”. Majd a vér lenyalása, az önmegsebzés után hangzik el a kacifántos káromkodás és ennek hatására növekszenek saját anyjukká, saját eredetükké a tárgyak. A megnevezés világteremtő ereje, a szülés véres aktusa és az apró részletek klausztrofóbiája szétbogozhatatlanul összeszövődik. Clara saját káromkodásával, nyelvi aktusával építi föl azt a szűkös világot, amelyből aztán – a másik főszereplőnőtől, Adinától eltérően – nem is tud kiszabadulni.

Az ehhez hasonló szimbolikus utalások át meg átszövik a regény szövegét, a poétikus szálak nem maradnak elvarratlanul, hanem összekapcsolhatóak és a mozaikszerű képek egyfajta szimbolikus narratívává növekednek. Az előbbi részlet például hozzávarrható Clara életének azon mozzanatához, amikor szekus szeretője közbenjárásával – akinek ismertetőjegye nem mellesleg a nyakán lévő anyajegy – a törvényi tiltás ellenére sikerül „elhajtatnia” közös gyereküket. Nem pusztán eszmeileg vagy ideológiailag, hanem nőként, anyaként, barátnőként, tehát érzelmi és szociális téren is megbukik. Clara lesz az, aki megalkuszik a rendszerrel és akivel szemben majd elhangzanak Adina vádjai: „hazudsz, akkor is, ha hallgatsz” (204); majd a diktátor-házaspár kivégzése és a rendszer összeomlása után: „Idegen vagy (…) nincs itt semmi keresnivalód.” (261)

Adina, Clara barátnője ezzel szemben tanítónő, aki beszélget és együtt érez a gyerekekkel, akik elmesélik neki az álmaikat, ellenáll az anyajegyes szekus hódításának ugyanúgy, ahogy valamikori élettársa újbóli közeledésének is és kitart a katonai szolgálatban távollévő kedvese mellett. Így a szerelemhez, illetve a szexualitáshoz való viszonynak is nagyjából két változata olvasható ki a regényből: egyrészt az otromba gyárszex, amikor a huzalgyár munkásai és a magának e tekintetben kiváltságos helyzetet kivívó raktáros „ugyanolyan mohón és suttyomban csinálják fel a nőket, mint ahogyan lopnak” (87); ehhez hasonlít némiképp a szekusok szexualitása, vagyis a nők szerelmi hódításnak, ismerkedésnek álcázott behálózása, s így az érzelmi viszonyok uralmi érdekekre való felhasználása. Ezekkel a manipulált változatokkal állítható szembe Adina és Ilije kapcsolata. Ők viszont gyakorlatilag el vannak zárva egymástól, s ez jelzi, hogy a hűségre, bizalomra, a másikban való hitre épülő kapcsolatnak a diktatúrában nincsen realitása, hiszen ott a nő és a férfi viszonyának is az uralom és a szolgaság dialektikája szerint kell alakulnia.

Ilije fényképe Adina szobájában, amelyhez a szöveg többször is visszatér, a mindenhol jelen lévő, csillogó hajtincses diktátor arcképe barátságos ellenpontjának tűnik, kettőjük kapcsolata azonban mégis csak a diktátor halálával veheti ténylegesen is kezdetét, vagyis azon a ponton, ahol a regényben elmesélt történet befejeződik. A totális diktatúrában minden beszéd nyilvános beszéd, s így nem létezik a két ember közti párbeszéd műfaja, mert ahol kettő beszélget, ott van az a láthatatlan harmadik is, akitől mindketten félnek. Mondani csak olyasmit szabad, amit ez a félelemből gyúrt harmadik is hallhat. Pontosabban minden szónak ő szeretne hangot kölcsönözni. És ugyanezért nem lehetséges a szerelem intimitása sem: a diktátor, mint egy láthatatlan és féltékeny kukkoló, itt is jelen kíván lenni. Ezért nem lehet reális Adina és Ilije kapcsolata, amíg a diktátor életben van.

Ebben a világban azonban bárki válhat egyik pillanatról a másikra gonosszá, miközben jónak képzeli magát. Vajon nem gonosz-e valamilyen értelemben az a varrónő, aki a tőle ruhákat rendelő személyek adatait egy olyan füzetbe jegyzi be, amelyet a vágóhídon dolgozók számára nyomtattak és így olyan rubrikák szerepelnek benne, mint élősúly és vágósúly? Ahogyan a varrónő szobájában, ahol méretet vesz a kuncsaftjairól, egyik pillanatról a másikra hirtelen vágóhídszag lesz, ugyanúgy eshetnek olykor a szereplők is át egyik oldalról a másikra. Maga a félelem is, amelynek hatására „állatiassá élesedik a figyelem” (45) és amely teljességgel kitölti ennek a világnak az atmoszféráját – hiszen nemcsak az emberek félnek a szervektől, hanem a diktátor is fél az elnyomottaktól és az elnyomottak is egymástól –, egy különleges beszédhelyzetben, amikor Adina elmeséli egyik álmát, pozitív tartalommal telítődik: „Jó neked, mondja Ilije, te még félsz, nekem sötét a fejem, nagyon régóta nem álmodom” (173). A félelem itt annak bizonyítéka, hogy Adinának még működnek az érzékszervei, érzékeli a borzalmat és nem tompult teljesen el a diktatúra szenvtelen, szürke homogenitásában. És a félelem szó különféle életszituációkban és szövegösszefüggésekben megjelenő változó jelentései jelzik azt is, hogy a szavak nem a valóság rögzített tükörképei, hiszen a jelentést a beszédhelyzet határozza meg, s így a beszélő világát építik, vagy rombolják.

Folytathatnám Herta Müller változatos szó- és képmozaikjainak a rakosgatását, az olykor Paul Celanéhoz hasonló hermetikusan költői, máskor (ál)naivan tárgyilagos, majd újra szétszálazhatatlanul szimbolikus, mégis tarkón lövésekhez hasonló, halálosan pontos mondatai között a nyomkeresést – de inkább az olvasót bíztatom erre. Befejezésül egy hosszabb részt idézek, amely a Ceaușescu-házaspár kivégzésének tévéközvetítését idézi föl:

„Azután golyók repültek át a képernyőn, egy laktanya falának csapódtak, a laktanyaudvar legmocskosabb, kopár zugában.

A fal szétlőve, üresen.

Két öreg paraszt feküdt a földön, cipőtalpuk benézett a szobába. Fejüket nehéz katonacsizmák állták körül. A diktátor feleségének selyemkendője lecsúszott a fejéről a nyakára. A diktátor fekete kucsmája nem csúszott le.

(…)

Paul egy lélegzettel próbált megszabadulni több nap fáradtságától. Ahol másoknak a szíve van, ezeknek egy temető, mondta Adina, tele van halottal a koponyájuk is, kicsik és véresek, mint a fagyott málnaszemek. Paul kitörölte a könnyet a szeméből, undorodom tőlük, és siratom őket. Honnan ez a részvét?, kérdi.” (256)

Amikor ez történt, én hétéves voltam és már régen tudtam hangosan bőgni a himnuszt meg nyújtani a nyakamat hozzá. Emlékszem a csillogó hajtincsre is. És talán még nem volt késő, talán még hétévesen sem volt késő, annak ellenére, hogy Herta Müller szerint már ötévesen is az volt. És talán a diktátor és apparátusa sem volt annyira mindent látó és halló, mint amennyire szerette volna magáról elhitetni. Szolzsenyicin írja valahol, hogy a szovjet rendszer bukása akkor kezdődött, amikor valaki egyszer csak nem hitte el, hogy a szervek keze mindenhová elér, még időben kiugrott az ablakon és menekülőre fogta, amikor kopogtak az ajtón az „illetékesek”. Vagyis elhitte, hogy sikerülhet. Persze könnyű nekem most ebben hinni…

De emlékszem erre az undorral vegyes részvétre is, amit a kivégzés közvetítésekor éreztem. Hogy kinek szólt az undor, azt sejtjük. De kinek a részvét? Azt hiszem, Herta Müller ebben is pontos: az undor a diktátornak és a feleségének, míg a részvét a két öreg kivégzett parasztnak. Fontos a különbség: előbbit nem illeti meg semmiféle részvét, utóbbit nem illetheti gyűlölet, hiszen halálukban végre ugyanolyan esendőnek mutatkoztak, mint mi, meg azok, akiket ők halálba küldtek. Végre szabadott sajnálni is őket és részvétet is érezni, nemcsak félni meg undorodni. Kár, hogy erre csak halálukban adtak lehetőséget.

(Herta Müller, A róka volt a vadász, Budapest, Cartaphilus, 2010, ford. Nádori Lívia, utószó Dragomán György.)

Lábjegyzet:

Herta Müller, Floarea roșie și bățul, in Herta Müller, Regele se-înclină și ucide, Polirom, 2005, trad. și note Alexandru Al. Șahighian, 170-179 o. ↩
Herta Müller, Insula e înăuntru – granița în afară, in Herta Müller, Regele se-înclină și ucide, Polirom, 2005, trad. și note Alexandru Al. Șahighian, 180-197, 187 o. (a szövegrészt saját fordításomban idézem – Borbély András) ↩
Herta Müller, Szájmennybolt és gyíkbőr cipő, in Herta Müller két műve, http://litera.hu/irodalom/herta-muller-ket-muve. A cikk további érdekessége, hogy a káromkodások erőszakosságát és obszcenitását a szerző összefüggésbe a hozza bizonyos jelenben is ismerős kereskedelmi reklám-típusokkal. ↩

Bejegyzések

Tragikusan kicsi világok metszéspontjain

2014. április 27. vasárnap Páji Gréta Hozzászólás most!

Egressy Zoltán Majd kiszellőztetsz című novelláskötetének fülszövege a „külső és belső tájak” elválaszthatatlanságáról beszél a szerző prózai szövegvilágáról szólva. „Külső és belső tájak” összefüggése már a kötet első szövegében feltűnhet az olvasó számára (Nem, nem, köszönöm), és más novellákban is hangsúlyosan visszatér ez a kapcsolat (Élénk neon, Valle della luna), de a kötet valamennyi szövegéről egyöntetűen elmondható, hogy a „belső tájak” szövegbeli leképeződése áll a középpontban, akár egyes számú elbeszélésről, akár harmadik személyű narrátor közvetítette szövegről legyen szó.

Vallomásosság, naplószerűség, monologikusság és élőbeszéd-szerűség, ebből adódóan egyfajta csapongó elbeszélésmód jellemzik a kötet egyes szám első személyben elmondott darabjait. A szövegek legtöbbjére jellemző egyfajta terápiás, kibeszélő jelleg, elmondás, újraélés általi trauma feldolgozás, de legalábbis „körülbeszélése” a traumatikus múltnak vagy a múlt traumatikus epizódjainak. A „körülbeszélő”, témáról témára ugráló stílusból fakadóan gyakorta feltűnő mondatok a „Na, de nem ezt, hanem az […]-t akarom elmesélni”, „De nem ezt akarom, a […]-t akarom elmondani” – jellegű közbevetések. A sok önreflexív, kibeszélő szöveg által nyerhet egyfajta átvitt értelmet a Hegyomlás című elbeszélésből származó, itt aktuálisan szó szerint értendő „Majd kiszellőztetsz.”, címmé emelt fordulat, hiszen minden elbeszélés, kibeszélés a traumák, a soha el nem mondottak, a feldolgozandók egyfajta „szellőztetése”.

Magukat a beszédhelyzeteket nem mindig ismerjük, vagy nem teljesen tisztázottak, például nem egyértelmű, hogy egy monológ során jelen van-e a megszólított vagy csak leírás, „magában beszélés”, fiktív levél révén szólnak valakihez a szövegek, éppígy az sem, hogy bizonyos esetekben az olvasónak magát kellene-e megszólítottnak feltételeznie. Az azonban elmondható, hogy a kötet erősebb szövegei a már említett egyes szám első személyben beszélő darabok, melyeket éppen az énreprezentáció, az elbeszélő önmagáról tett kijelentései tesznek izgalmassá. Nem egyszer az elbeszélés révén, a megismerés-megértés által szelídülnek meg az olvasó számára ezek a „belső tájak”, a fokozatosan kibontakozó megértés teszi elfogadhatóvá és „normálissá” őket, ahogyan a Nem, nem, köszönöm szereplőjének agresszív akciója is egy bizonyos szempontból megérthető reakciónak bizonyul élettörténetének ismeretében.

Az inkább egyes szám harmadik személyben elbeszélt történeteknek talán szándékoltan is kissé monoton, „darálós” hangvételük van, mely egyre erősebben érvényesül a kötet vége felé haladva, ahol már groteszk módon eluralkodik, és szándékoltan túl sokszor bukkan fel a szövegvilágokon következetesen végigívelő „kicsi világ”–képzet, azt sugallva, hogy végeredményben az elbeszélő uralja, és „rángatja” szövegről szövegre ezeket a néha különös történetű, de meglehetősen átlagos figurákat. „Kicsi világ” alatt értem azt a más kritikában is említésre került, először az azonos című szövegben (Kicsi világ) felbukkanó jelenséget, hogy egyes szövegek mellékszereplői más szövegekben esetleg főszereplőkké vagy elbeszélőkké lesznek, vagy egy-egy elbeszélésben ismét megjelennek, illetve említődnek valamilyen apropóból. Esetleg a különböző karakterek életútjai metszik egymást. Eljutva az utolsó, Az édes élet című szövegig zavaróan kicsi lesz a világ, már-már egyfajta szándékolt szövegszervező kényszer, hogy metsszék egymást ezek az életutak, ironikusan szappanoperaszerűvé válik a korábban már megismert szereplők újbóli felbukkanása. Maguk az elbeszélt, zömében valamilyen szempontból traumatikus sztorik is csupán metszetek, életek metszetei, konklúziók nélkül, melyek tragikus, keserű, elhibázott voltukban nem is akarnak mások lenni, átlagosságukban mintha csak éppen ez az egymást metszés lenne a tét, a „kicsi a világ”–képzet következetes felmutatásával. A kötet vége felé haladva, ahogy egyre abszurdabbá válnak a szövegek, egymásra vonatkoztathatóságukkal, összeolvasható-ságukkal egyre inkább zavarba ejtik az olvasót, mint pl. a You’ll never have to, a Valle della luna és az Ahogy szereti című darabok sorozata, mindinkább a véletlen találkozások, a véletlen azonosságok lesznek megszokottá ezekben a szövegvilágokban és a kötet általuk megképződő nagy szövegvilágában.

A korábban említett egyes szám első személyű énreprezentációk a szereplők részéről abból a szempontból is érdekessé válnak, hogy más elbeszélők más szempontból beszélve, mást mondanak a korábban megszólalóról, máshogy látják őt, esetleg az egyes szám első személyű megszólalással módosul az olvasó addig kialakított képe a figuráról. Az újabb megszólaló hozadéka az újabb szempont. Jó példa erre a Hibát hibára, a Kicsi világ és a Familiáris című szövegek hármasa. A Hibát hibára című szöveg főhősnőjének szerelmi történetében első pillantásra csupán jelentéktelen mellékszereplőként bukkan fel a Kicsi világ gazdag kocsmatulajdonos elbeszélője. Utóbbi szövegből kiderül, hogy nem csupán epizódszerű jelentősége volt ennek a személynek a nála jóval fiatalabb lány életében, de a lány által elbeszélt sztoriban nyilván nem ez került előtérbe vagy nem akarja, esetleg tudattalanul nem helyezi önelbeszélésének előterébe a férfit. A Familiáris elbeszélője a Hibát hibára főhősének az elbeszélés idején kamionsofőrként tevékenykedő édesanyja, akinek figurája több szempontból árnyalatokkal gazdagodik a korábban megismert „nagyon kemény nő” sematikus alakjához képest. A szövevényes viszonylatok a húsz szöveget végigolvasva nem egyszer csapnak az utolsó darabban kicsúcsosodó ironikus „kicsi világ”- túlzásba: „…a lány célba veszi Lucát, az öcs barátnője a báty feleségével beszélget tehát” (255).

Bár az egyes sztorikat a szereplők állandó újbóli felbukkanása révén önkéntelenül is „összeolvassa” az olvasó, egy ezzel ellentétes olvasási mód is ott lebeg a szövegek között vagy fölött, ti. hogy nem kapcsolja össze őket a befogadó a szüntelenül újra feltűnő alakok ellenére sem. Éppen erről a kettős lehetőségről, és az ezáltal létrejövő értelmezési feszültségről beszél a kötet kapcsán a novellaregény, a rovelle műfaját emlegető Takács Ferenc is, hiszen – életutak egybeesései, alakok felbukkanásai ide vagy oda –, a feltűnő és sokszor szándékosan erőszakolt azonosságokon kívül a fejezetcímek önálló szövegeket jelölnek ki. Ha az egyes fejezeteket, az így egymáshoz hasonlatos kicsi világokat nem együtt, hanem egymás mellett olvassuk, az egyes szövegvilágok hasonlósága, szereplőinek hasonlóságukból fakadó átlagossága domborodik ki.

Ha már azonosságokról esett szó: a tragikusan kicsi világokat kicsiségük ellenére is tragikusan elszigetelt és magányos szereplők népesítik be, ha tragikus magányuk néha nem is teljesen beismert az elbeszélés magányosságot árasztó hangulata ellenére sem, mint az Álmos utas haragja című szöveg taxisofőr főhősének szövege esetében. Egyes szereplők éppen azonosságok keresésével próbálják áttörni ezt a magányosságot, mint A szükség idején főhősnője, aki számára „kellemes meglepetés minden azonosság”, ha nemrég megismert szerelmére gondol, és mindegyik jelent is valamit számára, legyen az közös kedvenc sláger vagy hogy mindketten a ritka A Rh negatív vércsoportba tartoznak. A Luca képe főszereplője nem éri be ilyen közönséges azonosságokkal, ő a Szűzanyát látó fátimái Luciáéval talál csodálatos párhuzamokat. Még az eredetileg nem magányos szereplők is elszigeteltnek tűnnek fel, vagy kapcsolataik nem szerencsés kimenetelűek, mint a You’ll never have to vagy a Valle della luna esetében. Sajátos, felemás happy endnek tekinthető a kötet utolsó szövegének esküvője.

A kötet több közepes szövegét a többé-kevésbé jól sikerült, novellisztikus csattanók mentik meg, mint a Hibát hibára esetében, amelynek végére a főhősnő sikeresen elengedi múltját, és kilépve régi életéből szemet tud hunyni afelett is, hogy egykori nagy szerelmének valószínűleg az ő gyermekkori barátnőjével van viszonya. Ugyanakkor nem egyszer tűnnek ezek a csattanók hatásvadász befejezésnek, mint a Familiáris, az Álmos utas haragja vagy a Valle della luna esetében. A Familiárisban a kamionsofőr anyuka fiús lánygyermekének története, a történet végére az anya által félt felnőtt gyermek azonos nemű személyhez való vonzódása merül fel mint csattanó. A történeteket összeolvasva a befejező szöveg menyasszonya lesz az itteni fiús kislány.

Direkt eltúlzott véletlen megfelelések, a figurák túl sokszori felbukkanása mint hangsúlyos szövegszervező eljárások, és egyre irreálisabbá, abszurdabbá váló szövegvilág lesz jellemző, ahogy haladunk előre a kötetben, fokozva az olvasó kételyeit, elbizonytalanítva a biztos fogódzókat, újra és újra felvetve a novellafüzérként vagy regényként való olvasás kérdéskörét. Átváltozás-parafrázis és találkozás a vonaton Kölcseyvel, fekete humor és pszichopatológia, és persze ismét az állandó azonosságok, felbukkanások, kereszteződő életutak. Erősen kétséges, hogy a befogadót célzottan zavarba ejtő sokszoriságuk képes-e fenntartani az olvasói érdeklődést kétszázhatvanhárom oldalon keresztül.

Egressy Zoltán: Majd kiszellőztetsz, Kalligram, Budapest – Pozsony, 2013.

Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című kötetéről

Irodalmi és Társadalmi Portál