Az utolsó előtti „igen”

(1.) Az egyik legfontosabb feladatnak a gondolkodás számára mostanság a technika, a technicitás kérdésének a megoldása tűnik. Noha ma már számtalan leírási kísérlet van, amelyek számba veszik a technika történetét is, a kérdés megoldatlannak látszik. Úgy tűnik, hogy a technikai eszközök használata egyre inkább kitölti az életünk minden pillanatát, s ez ideológiai jellegű vitákat gerjeszt arról, hogy ezt a tényt hogyan értékeljük. Ezek nem vezetnek közelebb a megoldáshoz, sokkal inkább zavart keltenek, elfedik a kérdés tétjét is. A technikatörténeti vagy médiumelméleti leírások hiánya pedig abból fakad, hogy ezekből kényszerűen kimarad a leírás nyelve és tárgya, a gondolkodás/leírás eseménye és tárgya, vagyis a technikaiság eseménye közti viszony tisztázása, egyszerűen fogalmazva az ember és a technika viszonyának, összekapcsolódása mikéntjének a kérdése. Ennek a viszonynak a „megoldását” rendszerint azzal intézik el, hogy az ember mindig is használt technikai médiumokat vagy eszközöket, és magát ezt a tényt innentől kezdve evidensnek veszik. De mit is jelent tehát az, hogy az ember – jelenlegi perspektívából nézve legalábbis – szorosan kapcsolódik a technika történetéhez? Mi ennek a megállapításnak a jelentése/jelentősége az emberre és történelmére nézve?

(2.) Az első probléma, amibe beleütközünk, tehát a leírás nyelve és tárgya közti viszony, ezzel szembesül elsőként ez a kísérlet is. Ugyanakkor manapság a medialitás elméletei olyannyira teret hódítottak a nyelvvel, kommunikációval, irodalommal foglalkozó tudományágakban, hogy úgy tűnhet, ezt a kérdést már régen megoldották vagy legalábbis haladnak a megoldás felé. Tehát a nyelvet magát is technikai módon veszik figyelembe, egész pontosan a nyelvhasználat, az emberi kommunikáció történetét szorosan a technikai médiumok történetével párhuzamosan vizsgálják és megállapítják, hogy a nyelv maga is médium, s hogy ez a kommunikáció egyrészt technikai médiumokhoz (hanghoz, betűíráshoz, nyomtatáshoz, írógéphez, számítógéphez, továbbá a képi kommunikáció különféle eszközeihez) kötött (ezt nevezik a médiumok materialitásának), másrészt – mivel a nyelv a gondolkodás, az észlelés médiuma is – ennek a mediális jellegnek van egy immateriális vagy fenomenális oldala is. A két oldal közti viszony azonban itt is tisztázatlannak tűnik: egyrészt nyilvánvaló, hogy a technikai médiumok materiális jellemzői (például a betűírás „elvontsága”, vagyis az a sajátossága, hogy legkisebb eleme, a betű, nem rendelkezik „önmagában” semmilyen fenomenális jelentéssel, jelentővé a többi betűtől való különbsége észlelése teszi, ami egyben meghatározza a betűnek egy véges számú elemmel rendelkező rendszerben /az ábécében/ betöltött helyét/funkcióját/felhasználhatóságát; és hogy ennek következtében egy materiálisan/számszerűen véges számú rendszerben fenomenálisan végtelen számú jelentést lehet előállítani /például a betű magában vett jelentéstelensége teszi lehetővé, hogy ezen betűk addig ismeretlen kombinációjával új szót, jelentést, fenomenális „képzetet”, majd különféle nyelveket, jelentésrendszerek egész hálózatait hozzuk létre/) meghatározzák a gondolkodás lehetőségeit, másrészt a gondolkodásból kiindulva folyton módosíthatjuk, sokszorosíthatjuk, bővíthetjük ezt a jelkészletet, illetve a jeleknek az előállítási és sokszorosítási technikáit (nyomtatás, sokszorosítás, stb).

(3.) Ez a leírás tehát, noha látszólag számol a nyelv technikai jellegével, a nyelv materiális és fenomenális oldalának elkülönítésével valójában burkoltan, vagy nem is olyan burkoltan folyton újratermeli, még ha át is rendezi, az eredeti „metafizikai” oppozíciót a leírás nyelve és tárgya között. Éppen emiatt ennek a két oldalnak az elkülönítése a technikai médiumok megértése korlátjának bizonyul. Amit technikának vélünk itt, az maga két oldal közti visszacsatolásos játék. „A médium történetisége és a történetiség médiumai” típusú khiasztikus szerkezetekkel elnevezett kutatási projektek a jelenkori irodalomtudományban, noha egy csomó szöveget termelnek, mindvégig kétesek maradnak amiatt, hogy nem vonják le ennek a khiazmusnak (A ugyanaz B-ben, mint B A-ban) a következményét és rendre újratermelik magát a kérdést is.

(4.) Ez a khiazmus azonban úgy is megfogalmazható: amivel leírunk, az ugyanaz, mint amit leírunk. Továbbá azáltal, hogy leírjuk, folyton bővítjük, komplexebbé tesszük azt, amit leírunk, s ezáltal mi magunk hozzuk létre, vagy mi magunk is be vagyunk kapcsolva abba a történelembe, amit a médiumok történeteként le szeretnénk írni. Ez azt bizonyítja, hogy ez az oppozitórikus struktúra nem leírja, hanem folyton újraírja/újrakölti, „újrakeletkezi” saját történetét: ez pedig nem egyéb, mint a klasszikus „hermeneutikai kör”. Ezen khiazmus alapján tehát nem tudunk kilépni a körből. Persze a hermeneutikai körről épp azt mondják, hogy nem is kell/lehet kilépni belőle, hanem megfelelően kell belépni. Úgy tűnik azonban, hogy ez a módszer inkább a körbe való nem megfelelő belépés példája.

(5.) Hogyan lehetne helyesen belépni? Abból kell tehát kiindulni, hogy az, amivel leírunk, ugyanaz, mint amit leírunk. Ez az azonosság helyez bele minket – ebben a pillanatban engem is, és téged is, aki máskor/máshol olvasod ugyanezt – a médiumok történetébe. Ha ez igaz, akkor megfordíthatóak kell legyenek az oppozíciók: nem azt mondjuk, hogy „nyelv mint médium”, „gondolkodás mint médium”, stb.,, hanem azt, hogy „médium mint nyelv”, „médium mint gondolkodás”, sőt „médium mint test”. Ami azt is jelenti, hogy nem azért írok, mert bele vagyok helyezve a történelembe, hanem azért vagyok belehelyezve a történelembe, mert írok és mert gondolkodok, mert testileg észlelek, stb.

(6.) Ez a pont Descartes álláspontja: Cogito ergo sum. Tehát annyibban, és csak annyiban vagyok, amennyiben gondolkodok, írok, észlelek, satöbbi. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nem kell feltétlenül gondolkodnom, írnom ahhoz, hogy legyek, mert amikor sétálok, vagy megfogok egy poharat, vagy érzek egy szagot, vagy éppen el vagyok merülve saját magamban, akkor is levőnek tapasztalom magam. Azonban a megfordítás itt is érvényes: nem azért tudok megfogni valamit, mert vagyok, hanem attól vagyok, attól tapasztalom magam létezőnek, hogy valamit megfogok, valamit látok, szagot érzek, gondolkodok, elmerülök magamban, stb.

(7.) Ez maga után von egy nehéz követelést: azt, hogy nem elégséges a nyelvet, a gondolkodást, a képzeletet belevonni ebbe a mediális átfordításba, hanem bele kell vonni a testtapasztalatot is. Ez valahogy így hangzana: nem azért van testem, mert vagyok, hanem azért vagyok, mert tapasztalok olyasmit, hogy „test”. Nincs egy megelőző létadottság vagy „alap”, amihez hozzájön, egyfajta pótlékként a test. Minden máris abban az, ami, / amiben az (vagy éppen ez; stb.) Azaz a testem a legelső „technikai médium”, a saját testem az első protézis, a médiumok első generációja. A saját testem az első „eszközprotézis” arra, hogy magam lévőnek tapasztaljam.

(Az elsődleges vagy külső reflexió)

(8.) Ezt az utóbbi tételt, a testnek médiumként való (ön)keletkezését alá lehet támasztani egy pszicho-fenomenológiai leírással. Freud leírásának lényege az ego kialakulásáról röviden: a csecsemő eredetileg nem különbözteti meg magát az anya testétől, tehát nem különbözteti meg magát semmitől, amit „tapasztal”, mert nem „tapasztal” ebben az értelemben semmit. A születés után indul el a megkülönböztetési folyamat, és összefüggésben van azzal, hogy a táplálékfelvétel, ami az anyától való kapcsolat egységét megalapozza, itt már nem folyamatosan áramlik, hanem szakaszosan jön (szoptatási szakaszok). A csecsemőnél ez még a nyelv megtanulása előtti fázis.

(9.) Mivel eközben fejlődnek az érzékei (látás, hallás, tapintás), a táplálékfelvétel szakaszosságát az anya testének közeledésével és távolodásával kapcsolja össze. Az anya teste és a saját teste közti eredeti egységét/tagolatlanságot közbeékeli a téridő (a „tér” inkább a látáshoz, az „idő” inkább mozgáshoz, motorikus tevékenységhez kapcsolódna). Az anyával való egység szétszakadása következtében az anyát, a táplálék forrását a közeledésben-távolodásban magától különbözőnek, „külsőnek”, „egy másiknak” kezdi tapasztalni. Emiatt aztán saját magát is, ennek mintájára „külsőnek”, „egy másiknak” kénytelen „tételezni” az anyához képest.

(10.) Eredetileg ez persze kicsit bonyolultabb (és mindig tovább bonyolítható): szerepe van az apának, aki szintén jön-megy, közeledik-távolodik, viszont vele eredetileg sem tapasztalt egységet, tehát őt eredetileg is csak „külsőként”, „másikként” „egy másik külön egységként” tapasztalta.  Ezért az apa szerepe az, hogy megerősítse ezt a különválaszt(ód)ást azáltal, hogy a táplálékfelvételt leszámítva ugyanolyan „külsőként” vagy „másikként” viselkedik, mint az anya. Ez erősíti meg őt abban, hogy úgymond „külön egységek” léteznek, és ő is ezen „külön egységek” egyike, akiket az eredeti egység/tagolatlanság – amit persze mintegy utólagosan az „anyával való egység” jelentésgóca felől értünk vissza – helyett egyre inkább csak a közbeiktat(ód)ott „téridő” kapcsol össze a látáson, a halláson, a tapintáson keresztül.

(11.) Egészen eddig Freud pszichológiai leírása tulajdonképpen tökéletesen fedésben látszik lenni Kant A tiszta ész kritikájának intenciójával, aki a teret és az időt szintetikus apriori ítéletekként fogalmazza meg. Leírása azonban a Freudétól eltérően nem genetikus, hanem kategoriális. Ha ezt a kategoriális leírást Freud genetikus (a térnek és időnek a testtapasztalat kialakulása felőli leírásával együtt gondoljuk el, akkor megértjük, a szintetikus apriori ítéletek mint elvont kategóriák mire vonatkoznak vissza a valóságos testtapasztalat kialakulásában.

(12.) Ez a vonatkozás/vonatkoztathatóság azonban még magyarázatra szorul, és megint fölveti a nyelv, pontosabban az absztrakt nyelvi-gondolati képződmények (kategóriák, például „szintetikus apriori ítélet”) mint viszonylag önálló, a testtapasztalattól független utólagos képződmények – sőt mint sokkal inkább technikai médiumoktól függő és a testtapasztalatot is meghatározó/előíró, az előzőbe visszaíródó képződmények – hogyan felelhetnek meg/vissza a testtapasztalatnak, illetve tágabban a téridőben elfoglalt pozíció „valóságának”.

(A másodlagos vagy belső reflexió)

(13.) A következő megoldást lehet javasolni: láttuk, hogy az első fokú megkülönböztetés, amely létrehozza az ego kontúrjait, még egy elsődleges, nyelv előtti reflexió eredménye, tehát itt még nincsen a nyelvnek hangsúlyos szerepe. Ez az elsődleges megkülönböztetés, vagy elsődleges elidegenedés – tehát az, hogy a csecsemő „magát” az anyához és az apához (majd a teret berendező különféle egyéb tárgyiságokhoz) képesti „egyik külsőként” fogja föl – elsődlegesen az érzékeléshez, vélhetően főként a látás fejlődéséhez kapcsolódik. A téridőben való ön-megkülönböztetés mint elsődleges reflexió tehát nyelv előtti. De a szigorú kontúrozás kialakulatlansága miatt nevezzük inkább nyelvelőttesnek.

(14.) Mivel a csecsemőnek természetesen nincsenek olyan fogalmai, mint „tér” meg „idő”, ezt az elsődleges megkülönböztetést, ami egyelőre csak az érzékelésben, értelem, jelentés, rögzített pozíció nélküli képekben, hangokban, tapintási mintázatokban van adva, nem szabad túlságosan szilárdnak, körvonalazottnak felfogni. Az anyához való viszony függő jellege miatt például itt még valószínűleg ingázik a viszony észlelése a teljes elkülönültség és a közelségnek az eredeti egységbe/tagolatlanságba visszahajló, arra „emlékeztető” jellege között. Az apa viszonylag folyamatos jelenléte, „eltávolítottabb közelsége” valamifajta, a „még külsőbb” idegenségtől megóvó biztonság aurájaként terjengheti körül ezt a bizonytalan kontúrú egót, s ez „távolabbról” ugyan, de egyfajta „külső méhként” talán szintén emlékeztetheti a csecsemőt az eredeti egységre/tagolatlanságra. Tehát inkább egy kísérleti mezőről van szó, talán olyan jellegű tapasztalatról, mint amikor a gyereket úszni tanítják később a szülei, vagyis egy számára még nagyrészt ismeretlen, szabályaiban, „helyeiben” nem rögzült/rögzíthető „közegben” vagy inkább „elemben” tanul egyensúlyozni, tájékozódni.

(15.) A nyelv elsajátítása, ami szintén egy ilyen új, még idegen közegben való tájékozódás a számára, azonban ehhez képest beiktat egy másodlagos, komplex reflexiós szintet, amit belső reflexiónak is nevezhetünk.

(16.) A nyelv legfontosabb funkciójának hosszú távon az látszik, hogy jelentésekben, „objektíven” újrakódolható jelentés- és jelölőrendszerekben rögzítse, stabilizálja, sőt kijelölje, erős kontúrokkal ruházza fel a téridőbeli viszonyokról szerzett, megelőző kísérleti tapasztalatokat, de ezáltal beiktasson egy másodlagos különbséget, sőt különbségek által konstituált rendszert, különbségkomplexumot saját maga és a téridő viszonylatai közé.

(17.) Talán a következőképpen lehetne szakaszolni, darabokra bontani azt a komplex, egységes, egymásba fonódó/khiazmikus struktúrát, amit a nyelv elsajátításával végzünk (ez a leírás valószínűleg nem felel meg tökéletesen az egyes fejlődési fázisoknak a csecsemőnél, de ez nem baj, hiszen éppen azt érzékelteti/leplezi le, hogy mi utólag egy nyelvileg tagolt időbeli sémát viszünk vissza egy olyan téridőbeli pozícionálás-kísérletre, amely a csecsemő „számára” még nem egészen pontosan/rögzítetten, „ökonomikusan” szerveződik):

1. a nyelv esetén első fokon egy saját testtel összefüggő észlelésről, a hangképzéssel való kísérletezésről lehet szó: először a saját hang és a más hangok közti különbség, majd a saját hangon magán meghallható és létrehozható különbségek tagolása (2. alpont):
   1. a sírás önmagában artikulálatlan hangja talán összekapcsolódhat az anya közelségével vagy hiányával, tehát egy téridőbeli közeledést-távolodást előidéző/szakaszoló, illetve a saját és az anya teste közti viszonyt „instruáló” funkcióval
   2. „a vigasztalhatatlan sírás” az anya közelsége ellenére talán valamifajta, a saját test „külön egységében” való reflektálatlan elmerültségre utal. Esetleg a „magány hangjának” lehetne nevezni, de ez félrevezető annyiban, hogy itt még talán nincs egy a külsőtől megkülönböztetett „belső világ”, amiben el lehetne merülni.  Inkább csak a belső tendenciája van meg, ami itt még csak egyfajta testfókuszt jelent (az „én” közelebb van/adódik, mint „anya”; „anya” közelebb van/jön, mint „apa”, stb.), tehát csak a test külseje, kontúrja, a „másoktól” való egyidejű elhatároltsága (anya, apa, tárgyak) és összekapcsoltsága (táplálékfelvétel, „anyagcsere-folyamatok”, biztonság, annak észlelése, hogy mások hallják a hangját és reagálnak rá) van meg. A sírás ezért inkább a testiesség tapasztalatának „tiszta hangja”, a testnek hangként való fölsírása, hangba való „átmediálása”. Ez a hang itt még tisztán materiális, amennyiben van „jelentése”, akkor ez nem valami absztrakció itt, hanem inkább az a. és b. pontban megfogalmazott test- és téridőszelvények viszonylataira vonatkozhat, mivel a hang által esetleg előidézett változást a testi közelség versus hiány ki- és betöltődéseként érti meg/észleli. Ennek a hangnak a fókusza a száj: a hang kiadásán van a hangsúly.   
   3. talán a „vigasztalhatatlan sírás” párja a gügyögés vagy a csörgőzés, ami inkább külső tendenciájú hang. Ennek fókusza inkább talán a fül: a hangot előidéző mozgáson/mozgatáson keresztül a hang meghallásán van a hangsúly.       
2. a hangok közti különbségek meghallásának és képzésének a kísérletei, vagyis közeledés a hang médiumán magán meghallható és létrehozható különbségek tagolása felé (l. föntebb, ahol: a jelentés feltétele a különbség):
   1. a hang kiadása már nem pusztán egy külső, téridőbeli el-helyeződésnek a testi/érzéki modulálása, tehát a visszacsatolás nem az „én” külön egysége és a mások „külön egységei” között zajlik, hanem a testen belül: a száj által kiadott hangok közti különbségeket a fül fogja fel/igazolja vissza. Ezt az „elsődleges autoreferencia mozzanatának” lehetne nevezni, amit az tesz lehetővé, hogy a kiadott hang forrásbázisa (hangképző szervek), és felvevőbázisa (fül) ugyanahhoz a bizonytalan kontúrú, éppen elkülönülésben leledző testbázishoz tartozik.
   2. Első következtetés: a különbség felfogását tehát az teszi lehetővé, hogy a kiadott hang és a meghallott hang ugyanabban a testben összpontosul. Vagyis a különbség médiuma, hordozója a bizonytalanul terjengő-elkülönülésben leledző testkontúr mint téridőszelvény.
   3. Második következtetés: a testkontúr tehát közege, médiuma a különbségnek. De itt kettős visszacsatolás van: mivel a különbség felfogása a saját testen összpontosul, ez egyfajta rögzítettséggel, vagy pozícióval látja el az eddig még csak bizonytalan kontúrú testet, ami viszont azáltal történik, hogy a saját testen belül kiemeli, kontúrozza a referencia téridőbeli pontját (a hangképző szervek és a fül „területe”, nagyjából a fej, vagy az elme).
   4. Összefoglalásképpen: a bizonytalan kontúrú „énnek” mint „külön egyesnek” a többi „külön egyesek” felé kitartott mediális „nyúlványai” egyidejű működése (a hang „ki”-adása, és a hang meghallása /”ide”-érkezése) lehetővé teszi a kiadott és a meghallott hang megkülönböztetését (azért adott már előre ez a feltétel, mert ezek a különbségek eredetileg téridőbeli vonatkozások: a kiadott hang „valahonnan innen” ered, a hallott hang „valahonnan onnan” terjeng „ide”), ám ugyanakkor ez a megkülönböztetés visszahat magára a testre mint bizonytalan kontúrú téridőbeli szelvényre és rögzíti, kiszigeteli, egyfajta belső referenciaként pozícionálja azt. Ennek az eseménynek tehát egyszerre közege és referenciája/hatása, elszenvedője a kikülönülőben lévő testszelvény.
   5. A folyamat eredménye: az eddig csak külső, téridőbeli kontúrozottság bizonyos meghatározott meghatározatlanságával, terjengésével rendelkező testi kívülléten belül, valahol az agyban rögzül most már egy „belső” pozíciója. Ez lehet a jelentés vagy az értelem létrejövésének mozzanata: „itt” vagy „én” vagy „ez”. Az „itt”, az „ez”, az „én”, a nyelvi rendszer, téridőbeli aspektusaira vonatkozó elemeinek oppozitorikus jellege miatt, „külső” referenciapontokhoz viszonyul, amelyek meg ezekhez a belsőkhöz; tehát a nyelv elkezdi beszervezni, berendszerezni, rögzíteni a terjengés-észlelést.
   6. Harmadik következtetés: ez a jelentésgóc tehát már kívülről származik: az adott nyelv előre meglévő készlete „megfelelő” elemének „megfelelő” használatát a többi „külön egyes” visszaigazolása rögzíti. A nyelv struktúrája írja elő, hogy az „ott”, (vagyis az a „valahol arra”, amit eddig így neveztem) egy „tárgyias ott” legyen az „alanyi itthez” képest. Azaz a nyelvi struktúra a jelentésben rávetül, rá- vagy hozzáíródik arra, ami eddig viszonylag kontúrozatlan téridőszelvények viszonya/terjengése volt. Ha például a nyelv struktúrája nem olyan jellegű oppozíciókba szerveződne, mint az „itt” versus „ott”, „ez” versus „az”, „én” versus „te” stb., (amelyek deiktikus/rámutató-kijelölő-rögzítő) funkciójukat azáltal kapják meg, hogy különböznek például az igék funkciójától), hanem a deiktikus „itt” helyett jelzőt használva úgy nevezné meg az „itt” „helyét” , hogy „körülvevő”, és ahelyett, hogy úgy invitálná a másikat, hogy „gyere ide te”, azt mondaná: „távolítsd el a körülvevőt körülvevő távolságon túli körülvevő közti távolságot”, akkor a teret nem egy egyszerű oppozícióként írná vissza a téridőből kikülönülő terjengés-észlelésébe, hanem úgy, mintha az „én” és a „te” közeledése a tér különféle rétegein áthatolva, mintegy ezen rétegek héjait lehámozva két körszerű alakzat egymásba kapcsolódásaként lenne megvalósítható. Egy ilyen „geometrikus nyelv” a teret talán inkább gömbölydednek tapasztalná, az „én” belsejét pedig üresen hagyná. Ez nem lenne helyesebb nyelv, mint a mostani, csak a mostanitól eltérő alapokra helyezné a téridő megértésének/leírásának lehetőségeit, és másfajta, talán geometrikusabb jellegű leírásokat és gondolkodást tenne lehetővé.

(18.) Ez arra mutat, hogy a nyelv teljesítménye az, hogy a jelentésen keresztül visszamenőlegesen – és a mindenkori jelenben is – a téridő érzékelési/észlelési tagolását, tehát ennek a téridőnek a megérthetősége/leírhatósága illúzióját megteremtse, miközben maga mindig „egyel’ tovább lép, beljebb lép ebben a téridő-újratermelésben. Ha például konzekvensen a „téridő” kifejezést használom, amit a modern fizika visszaigazol, és nem állítom oppozícióba a teret mint inkább objektívet az idővel, ami inkább szubjektív, azaz megismerési/észlelési tevékenységből fakadó tényezőt jelent, akkor megkímélem magam attól, hogy a testtapasztalatban egyébként nem igazán/nem egészen pontosan visszakereshető oppozíciót fel kelljen oldani, amit azonban a nyelvhasználat és a metafizikai oppozíciókban való filozofálás lerögzített, s ami aztán a megismerés, a közvetítés és a közvetlenség, a külső és a belső, objektum-szubjektum stb. viszonyának bonyodalmaival „ajándékozta meg” a tudományokat.

(19.) Azokra a kérdésekre, hogy mi teszi lehetővé a mozgást, az időt, a technikát, mi az ember stb. így egyszerű a válasz: mindezek a kérdések önmagukat teszik lehetővé, önmagukat termelik ki és újra. Egy ilyen kérdéshez először létre kell hoznom, pontosabban elevenné kell tennem a nyelvben a „mozgást” mint jelentésgócot, amit a nyelvben rögzült, a használt tudásrendszer és az ezt lejegyző technikai médiumok struktúrája által előírt/mejelölt módon viszek vissza a téridőbeli pozicionálás „tapasztalatára”, miközben ez a folyamat termeli ki – azt az utat követve, amit egy ilyen pozicionálás számomra éppen akkor, éppen ott jelenthet – egy újabb tapasztalatnak, a kérdezésnek a tapasztalatát, amivel már rögtön „egyel” beljebb lépett, létrehozott, generált egy újabb pozíciót, amire újra és újra rá kellene kérdezni, vissza kellene vinni az „eredeti helyre”, ami azonban mindig éppen egy „másik helynek” tűnik, de amivel egyre és egyre csak újabb észlelési pozíciókat generálnánk (ezt lehetne „másodlagos autoreferenciának” nevezni).

(20.) Az idővel ugyanígy és a többivel is. A gondolkodás mindig le van maradva „eggyel” (vagy kettővel, vagy sokkal; éppen azzal/annyival van lemaradva, ami maga a gondolkodás) ahhoz képest, amit meg akar érteni, de azáltal van lemaradva, hogy mindig beelőzi saját magát: mindig már megteszi, amit nem ért meg, és nem érti meg azt, amit megtesz. Ez a megfogalmazás lehet az Austin-féle beszédaktus-elmélet kiindulópontjának korrektúrája is egyben. Austin szerint a nyelvi beszédaktusokban megtesszük, amit mondunk, s mondjuk, amit megteszünk. Csakhogy az, amit mondunk, tehát a jelentés/értelem mindig egy új aktusra, tettre van utalva ahhoz, hogy visszavigye, „referencializálja” magát, amivel rögtön generál egy új jelentést, amit megint vissza kellene vonatkoztatnia, stb., stb. Tehát a korrektúra így hangozna: amit Austin mond, az igaz, de nem teljes, mivel amit mondunk és amit teszünk, azt sohasem érjük meg átfogóan, hanem megint valami újat mondunk, amivel megint teszünk valami újat (ezt mondja a hermeneutika úgy, hogy mindig egy horizonton állunk; valójában többről van szó: folyamatosan ki- tovább és át-képzésben tartjuk a horizontokat). Austint tehát ki lehet egészíteni Augustinus-szal: „Ha nem kérdik tőlem mi az idő, akkor tudom; ha viszont megkérdezik, nem tudom.”  Az időt abban a pillanatban is továbblendítem, mozgásba hozom, továbbírom, amikor rákérdezek és meg akarom érteni.  

(21.) Itt visszaérkezünk a medialitás és a technikai médiumok kérdéséhez: miért használunk technikai médiumokat? Ha a testen mint elsődleges médiumon keresztül az elsődleges vagy külső reflexió révén tulajdonképpen a téridőszelvények első tagolását végzem el, majd a másodlagos vagy belső reflexió révén a nyelv médiumán keresztül ezt az elsődleges tagolódást a nyelv struktúrája (mint másodlagos médium) felől képezem le és írom vissza a mindenkori téridő testtapasztalatába, akkor érthetővé válik, pontosabban lelepleződik annak az állításnak a pontatlansága, miszerint az „én”, az „ego”, az „ember” mint általános szubjektum technikai médiumokat használ és használt mindig. Pontosabban talán így lehetne fogalmazni: az „énen”, az „egon” stb. mint médiumon keresztül, amelynek „helyzetét”, „értelmét” a mindenkor használt technikai eszközeinek rendszere felől adja meg/állítja elő a maga számára mint a megértés éppen ki- és továbbképződő horizontját (ami végül is „ő maga” mindazzal együtt, amit magáról és a világhoz való viszonyáról éppen ott, éppen akkor gondolni, tudni, észlelni, feldolgozni, kommunikálni, termelni képes), az ember a maga mindenkori téridőbeli pozícióját/értelmét próbálja meghatározni/kihatárolni.

(22.) Ez a próbálkozás azzal jár, hogy minél kevesebb tudása/információja van, annál pontosabb a helyzet-meghatározás, mivel az információ, a gondolkodás, a tapasztalás, a test maga is médiumként funkcionál és egyre újabb és újabb (materiálisnak és immateriálisnak nevezett) médiumokat illeszt saját helyzete és annak tényleges megismerhetősége közé, amelyek mindig önmagukat pozícionálják egymáshoz képesti viszonyukban, hasonlóan ahhoz, ahogyan a másodlagos reflexió az elsődleges reflexió által létrehozott médiumra írja rá magát. Ezt a ráíródást ismeri föl homályosan Marshall McLuhan: „minden médium tartalma egy másik médium”. Ezért szükségszerűen lehet, de nem érdemes tovább pontosítani és bővíteni a 17. pontban adott leírást. Maga ez a leírás már minimális optimumot képez ki, ami így már maga is médiumként működve lehetővé teszi, hogy újabb, komplexebb leírásokat írjunk rá, el egészen az internet és a hálózati társadalmak működéseinek és generációinak a leírásáig. Példa lehetne erre az éppen aktuális összefüggés leírása a „bázisdemokrácia-követelések” és az ennek feltételét/médiumát képező internetes működések közötti pozitív visszacsatolási kör leírása, és ezáltal társadalmi/politikai változások generálása. (Nevezetesen, a technikatörténészek által a médiumok „pozitív visszacsatolási körének” nevezett működési modelljéről van szó, ahol a termék gyártása, használata és fejlesztése mint időfolyamat szakaszai kezdenek egyidejűvé válni, mert a médium használata a felhasználók által, egyben a fejlesztése/utángyártása is; magának a hálózatnak a gyors fejlődését a gyártó-felhasználó-fejlesztő időfolyamat elemeinek időbeli összevonódása, és ennek az összevonódásnak térbeli terjedő-szóródó jellege/hatása teszi lehetővé.) De soha sem jutnánk a végére, mert minden újabb leírással hozzásegítenénk a rendszert ahhoz, hogy újabb leírásokat, korrektúrákat, médium-generációkat fejlesszen ki magából. Tehát minden, ami mint előző rendelkezésre áll/rendelkezésre állásként visszakereshető, potenciális médium, amin az utóbbi beledolgozza magát a jövőbe/át-tovább-dolgozódik a téridő aktuális értelmezésén/észlelésén.    

(23.) Végső soron úgy tűnik, hogy ez a folyamat generálja a „történelmet”, amely így egybe esik egyrészt a megismerés történetével, illetve a megismerés egyre újabb eszközei gyártásának történetével, másrészt a termelési eszközök („termelési médiumok” /?/) gyártásának, használatának, terjesztésének történetével, harmadrészt pedig a kommunikációs eszközök gyártásának, terjesztésének történetével. E három terület alá, ha elég tágan értjük, a jelen perspektíva felől besorolható a politikatörténettől kezdve a közgazdaságtanon át, a művészetekig, a technológiai forradalmakig szinte minden. E három terület komplex összefonódása és önmaga folyamataként való generálódása a történelem, amely mint ilyen sohasem értheti meg saját magát, mert mihelyt valamit megért, ezzel máris új történelmi eseményt generál, amit megint meg kell értenie ahhoz, hogy megértse magát, tehát mindig újra kezdi azt, amit ezzel az újrakezdéssel mindig máris folytat. Tehát a megértés nem képes megérteni az általa generált történelmet. Ezért érezhetjük azt, hogy egyre növekszik a csönd abban az általunk kitermelt korszakban, amikor egyre többet „kommunikálunk”, amikor minden mindennel kommunikál (politizál, zenél, számol, agitál, hittérít, tanít, kutat, világhálózatokat működtet, békét termel és háborút visel, stb.), s hogy miért érezzük úgy, hogy maga a gondolkodás/termelés vezette a civilizációt ebbe a szakadékba, hogy „ő maga” ez a szakadék (mint médium).

(24.) Ez a történelem/korszak azonban nem esik egybe a téridővel, ami így kissé megint titokzatos marad. Viszont a történelem fölsebezheti a téridő „peremét”, éppen azért, mert minél többet tud, minél több megismerést, megismerési eszközt termel, annál komplexebb módon nem lesz egyre inkább fogalma sem arról, hogy „merre tart”, épp „hol van”, „mit” csinál, hogy „mikor” és „miért”, hanem csak egyre jobban belebonyolódik a saját maga által generált generálódásba. Ebben az öntudatlanságban olyasmit is elkövethet (genetika, ökológia, stb.), amit talán nem kellene. Éppen ezért talán mégis az lenne a feladat, hogy megpróbáljunk kilépni a jó öreg „hermeneutikai körből”, nem pedig az, hogy helyeseljük a(z) – egyébként szükségszerű – belépést/beléptetődést a körbe. Persze minden újabb kipróbálása annak, hogy ne lépjünk bele, újabb belépést eredményez. Mégis, ennek horizont nélküli horizontjaként, a kör peremeként, határaként valahogyan meg kellene „művelni” ezt a peremterületet. Ezt csak Descartes mondásának, a „cogito ergo sum” igazságának fordítottjával lenne lehetséges: ha nem gondolkodom, nem vagyok/nem termelem újra/nem mediálom át magamat. A nem-gondolkodást kellene (nem-)elgondolni, ami az etika (cselekvés) és „léten/észlelésen belülinek” a külső pereme lenne. Azért nem-elgondolni kellene, mert a gondolkodás maga is a létezés médiuma, az ember önnön létezésének médiuma/mediálódása, egyre tovább és tovább-generálódása. Ezzel együtt pedig adódna ugyanígy a nem-cselekvés, valaminek/bizonyos dolgoknak a nem-megcselekvése azáltal, hogy nem-elgondoljuk a nem-cselekvés lehetőségét (nem készítünk „tervet”). Persze ezek újabb határbővítő jelentések, amelyek azonban mégis mintha egy „eredeti tagadás” felől érkeznének a nyelvbe: határbővítés mint határ, médiumhatár(olás), „határ-mint-médium”. Úgy beszélni, mintha minden mondat az utolsó előtti mondat lenne, mert az utolsó már nem-mondat „lenne”/nem-lenne. Egy végtelenül, kimondhatatlanul egyszerű „állj”, a mindenkori horizontok el-eltávolít(gat)ása, egy nem-volt/nem-lesz „itt és most”, hogy a szemüveged lencséjére esik egy csöpp víz a napsütésben, és elfelejtettél látni, de nem emlékszel semmire.

(25.) Mivel tehát a gondolkodás maga is mediálódás és önmaga médiumaként beékelődik saját helyzete és ennek „tényleges” megismerése közé, így nem megérti, hanem megtermeli saját helyzetét, saját magát termeli újra és újra. Ezért világos, hogy az ember csak „akkor” érti meg a saját „valódi” helyzetét, amikor nem tud, nem gondol, nem lát, nem hall, nem érez, nem tapasztal, nem mond, nem cselekszik semmit. Amikor nem mediálja át magát/nem mediálódik át. Tehát amikor (már/most/majd) ráébred, hogy nem volt, nincs és nem is lesz, amikor megérti, hogy nincs senki, aki erre ráébredjen és így az sincs, amit megérthetne. „És” // „akkor” // „talán” // „már”/„most”/„még” // „ő” // „maga” // „sem” // ”volt”/„van”/„lesz” //.

(A lábjegyzetek hiánya miatti kárpótlás/köszönet egyes „határbővítő” szavakért: 1. Martin Heidegger: a „technikakérdés” 2. Maurice Merleau-Ponty: a „khiazmus” 3. Jacques Derrida: a „différance” 4. Pethő Bertalan: a „határjárás” 5. Tarr Béla: az „utolsó előtti mondat”.)