– Szoktál emlékezni „arra”?

    – Gyakran. A tények és déjá vu bűvös mezsgyéjén vált alkotóelemmé bennem. Az a frakcionálóvá átalakított ódon szövödeépület, mint külön világ a peremvárosi diszharmóniában, félhomályos csarnokával, benyíló, szürkefalú termeivel, vacogó hűvösségével és kísértő melegségével maga volt a testet öltött anakronizmus, melyen át tovább teremtődnek a meg sem történtek is.

    – FERI BÁTYÁD…

    – Nem a legkorszerűbb üzem a miénk – magyarázza Molnár művezető  –, ez van, inkább hasonlít egy középkori alkimista barlanghoz, de jó kis csapat jött össze, majd meglátja, családias hangulat, móka meg minden… Ez itt a labor, egyben tartózkodó, cigarettázni csak itt lehet… Új kolléga! – mutatja be Molnár művezető. – Jöjjön, menjünk tovább… A dekantálóban vagyunk, látja, ezekben a nagy edényekben ülepszik a szérum, a pincét meg a vegyszerraktárt majd később az Attila megmutatja… Legfontosabb hely a fugaterem, nincs itt valami meleg, tudja, általában mínusz tizenkét fokban kell dolgozni, na nem hosszú ideig, különben megromlana a plazma.

    – Nem szokott itt nagyon büdös lenni?

    – Dehogy! – tiltakozik a művezető. – Az volna ám a cifra, ha megbuggyanna a vér, vagy valami!… Hát, egyszerűen szólva ennyi, jó munkát kívánok, érezze magát otthon nálunk, lehet, pár év múlva maga lesz a főnök, én pedig a beosztottja.

    – Honnan jött? – kérdezi tőle Attila négyszemközt.

    – Tegezz, rendben?

    – Jó. Honnan kerültél ide?

    – Utoljára a pénzverőben dolgoztam. Az éremgalvanizáló üzemben.

    – Miért jöttél el?

    – Összebalhéztam a főnökeimmel.

    – Hol szeretnél lenni? Hidegben vagy melegben?

    – Választhatok?

    – Persze.

    – Mit tanácsolsz?

    – Legyél Gaál Imre bácsival meg velem a hidegben. Imre bácsi az ász, a legjobb szakember. Az ő keze alatt öröm dolgozni. Elvégezzük a munkát, és kalap-kabát, mehetünk haza. Feri bácsiék sokszor estig is elpiszmognak

    – A drágalátos Kareszkáról ne vegyél példát – mondja neki a laborban Feri bácsi sokszemközt. – Nem egy rendes ember.

    – Maradjon már, Feri bátyám! – felesel rá a sértett, kerek képén gúnyos vigyorral.

    – Lusta, mint a dög, és semmi tisztelet nincs benne az idősebbek iránt. A kajádat pedig dugjad el előle, mert mindent felfalna.

    – Maga meg minden nap kifuttatja a kakaóját. Lesse már meg, hogy néz ki az a szerencsétlen rezsó.

    – Láttam mongolokat – szólal meg az új fiú. – Mit keresnek ezek itt?

    – Szakmai gyakorlaton vannak. Holnap hozzánk is irányítanak egy palacsinta képűt.

    – Ez az Attila marha erős gyerek – szavalja Ottó, a költő lelkű plazmás, aki verseivel szokta abajgatni munkatársait. – Fél kézzel emelgeti a kannákat, pedig az tele vérrel megvan legalább harminc kiló, le is szakadna a karom, ha én is úgy csinálnám, de nem is érdekel az egész, szarok bele, két hét múlva lepattanok, megyek vissza a régi szakmámba.

    – Éspedig?

    – Hullaszállítónak. Hidd el, az a legfrankóbb meló a világon. Sokszor van egy kis mellékes lóvé, meg ez, meg az, na ja, néha kicsit trutymós, de ki lehet bírni, baromi érdekes, egyforma halott nincs, mindegyikben van valami egyéni, meg olyan elvont, nézem őket, hát mintha sose lettek volna működő emberek, már kezdettől élettelen lenne mind, bár nem tudom, mit szólnék, ha az anyámat látnám kiterítve…

    Kiss Feri, akinek olyan a képe, mint a meggyűrődött kátránypapír, megelégeli.

    – Baszd meg, Ottó, te rosszabb vagy, mint a Kossuth Rádió, mert azt legalább ki lehet kapcsolni.

    – Hangosak a fugák, mi?! – kiáltja Attila a mínusz tizenötben a fülébe. – Figyeld csak, hogy csinálja az Imre bácsi! Nagyon érti a dolgot, úgy ismeri a gépeket, mint a tenyerét! Mindjárt lehet töltögetni!

– FERI BÁTYÁD MÁN…

    – Hogy legyen akkor, miszter? – kérdezi Molnár művezető Gaál Imrét az irodában.

    – Hát, hogy is kék… Az öreg Ferkó, Gábor meg a…hogyishíjják mennek a vágóhídra, én Attilával meg Karcsival fogadom űket.

 

 

Milyen gyönyörű májusi nap! Pompás levegő, üde szellő, lágy napsugarak… A madarak csicseregnek, a nyulacskák pedig vidáman ugrándoznak, mintha csak azt mondaná ártatlan pofácskájuk: “Gyere, lőj rám, küldd utánam a kutyákat, hogy aztán brutálisan lemészárolhass tíz-húsz társammal együtt. Imádok vértócsában fetrengeni! És jól vigyázz, hogy kakukkfűvel fűszerezzenek be sütés előtt, különben nem leszek ízletes és ropogós!” Legalábbis Mária így gondolta. Egykedvűen szemlélte a tájat lova hátán. Fel sem tűnt neki, merre viszi az állat: hamarosan le-leszakadoztak a szolgálói, teljesen magára maradt.

Vállat vont.

Mindig is egyedül voltam.

Legkorábbi emléke, tizenkét éves korából: az apja temetése. Az a sok ember… És mindenki őt nézte, a vézna, riadt kislányt, amint az anyja maga után húzza a húgával, Hedviggel együtt. Hedvigre sem emlékszik már, akit az anyjuk pár nap múlva elküldött a lengyelekhez. Azóta se látta, levelet is ritkán írnak egymásnak.

A temetés után jött a koronázás, Fehérvárott. Alig volt jelen valaki, és nagyon, nagyon hideg volt. Még a korona is nagy volt a kislány fejére, az érseknek kellett tartania. Csak az anyja és Garay főúr mosolyogtak elégedetten egymásra, mindenki más azt suttogta, nem lesz ez így jó, hogy asszonykézbe került az ország. Persze az anyja mindezzel nem törődött, ahogy Garay sem. Mentek a maguk feje után, neki a falnak. Ezzel a taktikával csak azt érték el, hogy egy napon beállított Károly bácsi Nápolyból, ez a nevetséges törpe, gonosz disznószemekkel. Őt, Máriát pedig fegyveres férfiak kísérték be a visegrádi nagyterembe, és aláíratták vele, miszerint lemond a trónjáról, és azt rokonának, Károlynak adja, aki később Kis Károly néven vonult be a történelembe, miniatűr termete, végtelen ostobasága és halálának meglehetősen morbid körülményei révén.

Károly gondolkodás nélkül bedőlt Erzsébet anyakirályné “jó rokoni szeretetének”, negédes mosolyának, rosszul megjátszott kedvességének, és továbbra is ott tartotta a két nőt a várban. Erzsébetnek se kellett több, egy hideg téli estén megüzente királyi rokonának, hogy fontos államügyekben tanácskozniuk kell. Károly belépett a terembe és széttárta a karját, hogy megölelje rokonát. Átvillant az agyán, hogy Erzsébet, negyvenvalahány éve ellenére még mindig milyen dekoratív, vajon mi lenne, ha feleségét, azt a házsártos boszorkányt lecserélné rá. Nehéz lehet egy ilyen csinos asszonykának a magány. Erzsébet arcán azonban furcsamód nyílt undor tükröződött, hátralépett és ezt sikoltotta:

– Rajta! Vágd fiam, vágd, Forgách…! Pusztítsd el ezt a büdös olasz disznót!

– De hát kedves Erzsébet, mi folyik itt? – bámult értetlenül Károly, de Forgách Balázs kardja lesújtott a koponyájára. A király összecsuklott és elterült az egyre terebélyesedő vértócsában.

– Szép munka- állapította meg a királyné. – Gyerünk, vigyétek innen ezt a hullát, és valaki takarítson fel.

 Ekkor azonban Károly felpattant.

– Hinnye, a fejem. – motyogta és kitámolygott a szobából. Mária az ajtónyílásban leselkedett, mert Erzsébet annyira indiszkrét volt, hogy a királyon kívül már mindenki más tudott a készülő merényletről. A kislány elkerekedett szemekkel nézte, ahogy királyi rokona véres fejjel, lifegő fejbőrcafatokkal kitántorog, majd dülöngélve megkeresi a szobáját és becsapja a tölgyfaajtót.

– Mennyi vér. – álmélkodott a lányka. Nem is sejtette, hogy ez még csak az első a rá váró számos sokk-élmény közül. És ez a fémes szag… Hányszor fogja még érezni!

Bekukkantott, és látta: anyja ott fekszik a földön és Garay éppen próbálja életre pofozgatni. Erzsébet kinyitotta a szemét és hálásan mosolygott a főúrra, majd hagyta, hogy a férfi keze a dekoltázsára tévedjen. Csak ekkor tudatosult bennük, hogy hálás nézőközönségük is akadt Mária személyében. Erzsébet felpattant, lesimította a ruháját és idegesen körözni kezdett a teremben.

– Most mit tegyünk?! Mit tegyünk?! – idegességében rágcsálni kezdte a körmét. Mária elfordult. Undorító. Ráadásul ez a sok vér. Miért van az, hogy az anyja minden, a palotában folyó mocskos ügyben részt vesz?

– Meg kell szabadulnunk a törpétől, ez egyértelmű – jelentette ki Garay, és jelentőségteljesen Forgáchra pillantott. Balázs kéjes mosollyal megnyalta a véres pengét és elgondolkodott.

– Én semmi esetre sem! Az már túl gyanús lenne. – felelte és pillantása Máriára tévedt. Most először tudatosult benne, hogy a kis ex-királynő nem is olyan kislány már: sápadt, nyúlánk gyermek, nagy kék szemében pedig valami hihetetlen szomorúság, ugyanakkor ez a szem tudott nagyon kegyetlen is lenni. Amint észrevette, hogy Balázs nézi, olyan lesújtó pillantást vetett felé, hogy az újdonsült gyilkos menten elkapta a tekintetét róla.

– Az orvos. – suttogta Mária, mintegy maga elé, aztán hátat fordított, és elhagyta a termet. Erzsébet, Garay és Forgách döbbenten bámultak utána. Hogy lakozhat egy gyermekben ekkora gonoszság? Mindenesetre jó ötlet volt. Gyorsan le is fizették Károly seborvosát, aki következő alkalommal annyi mérget locsolt a sebbe, hogy az egy hadsereget is nyomban kiirtott volna, Károly mégis napokig haldoklott, míg végre kiszenvedett. Erzsébet és Garay pedig folytathatták politikai viháncolásukat, amely lassan a végéhez közeledett.

Mária számára nem sokat jelentett, hogy újból ő a király. Erzsébet egyébként is gondoskodott róla, hogy ne sok rálátása legyen a politikai helyzetre. Kezdett tartani a lányától. Milyen hideg, kegyetlen teremtés. Mintha csak a fiatalkori önmagát látná benne. Nem is sejtette, hogy Mária, akinek legkedvesebb elfoglaltsága az volt, hogy az ablakában ülve a babái fejét tépdesse egyre, sokkal jobban tudja: mindannyian a vesztükbe rohannak. Méghozzá ijesztő gyorsasággal.

 

 

 

Aki emlékezik: Dr. Létavértessy Károly (62), Ekler Ágost anyai nagybátyja, ortopéd sebész főorvos. Nagydarab, jó étvágyú, bizalmaskodó, szereti a nőket; még mindig szép ember. Deres hajába gyakran ragadnak bele fiatal lányok.

   Nos, miután meglátogattuk Nagy Kerek Becséket, de még mielőtt megnősült volna, tehát olyan bő huszonéves korában, vagány és trendi nagybácsiként elvittem az útszélre is, mert meggyőződésem, hogy a női skála egészét végig kell koppintani (és koppintatni a taknyossal) az utcalánytól a kokaint szippantó dámáig, hogy férfi váljék az emberből.

   Tudja maga, hol, látom a szemén, hogy tudja, szóval pontosan ott lehúztam egy elég csinos, feltűnően szerényen öltözött és korrektül tisztának látszó lány mellé a padkára. Mondom neki:

   – Csókolom a kezét, kisasszony. Hát aztán mennyi az annyi?

   – Kezét csókolom – mondja a leányka, mélyen a lelkembe gázolva. – Mire tetszik így gondolni?

   Ezen mindketten meglepődünk, mármint én meg Ágost, mert nem ilyen válaszra számítottunk.

   – Hát… – mondom, mert tudja, az ember a feleségén kívül más nőnek elég nehezen mondja ki – …magácskára.

   Hallgat, mi is hallgatunk, az idő telik.

   – Hát szóval az izé – mondom aztán határozottan.

   Erre szegény kislánynak könny csordul ki a szeméből. Ezen megint meglepődünk, mert Nagy Kerek Becséknél mindig móka van, kacagás és vidámság. Persze elfog a szánalom, micsoda nehéz sors, de mindenkinek az jut, amit magának kikapar, ugye, én sem sírok a betegek fölött, főleg ha már meghaltak.

   Hallgatunk még egy sort.

   – Aztán hogy hívják, lelkem? – kérdezem.

   – Ildikóhóhóhó… – bőgi a lányka.

   Ekkor mozgolódni kezdenek a bokrok, és egy közepesen öltözött, lenyalt hajú férfi jön elő.

   – Bocsánat, csak egy ilyen perc – mondja nekünk udvariasan, majd gyöngéden karon fogja Ildikót, és arrébb mennek, de nem veszik észre, hogy hallótávolságon belül maradnak. Ágost félholt már a kínos feszengéstől, úgyhogy azt javasolja, menjünk haza. (Mindig béna volt az útszéli kurvázásban.)

   – Dehogy megyünk, fiam! – mondom neki, mert tényleg, apja helyett az apja voltam. – Csak egy kis kezdeti nehézség – biztatom, és fülelni kezdünk a párocska beszélgetésére.

   – De Feri! – így a lány. – És akkor ezt így most hogy? Én ezt így egyszerűen tökre képtelen vagyok megtenni! Tudom, hogy így megígértem, de egyszerűen nem megy. Vágod, máris hogy sírok? Hát így néz ki egy ilyen vidám escortlány?

   – Édes fiam – így a Feri, kicsit idegesen – nem lehetsz rögtön escortlány, mondtam már. Így kell kezdeni, ebben egyeztünk meg, vágod? Fél év az út szélén, és akkor majd nem érnek meglepetésként az ilyen dolgok, vágod, ahová innen így megyünk, vágod?

   – De ez olyan ilyen megalázó, Ferihihihi… – zokog a lány. – Képzeld el, mit szólna anyám, ha itt látnahahaha… De nem is ez a legnagyobb baj… hanem az, hogy te, Ferikém, nem fogsz szeretni, ha az öreg muksót így leszopohohohom… Feri, nekem mindennél fontosabb a mi kapcsolatuhuhuhunk! Hogy az ilyen tök jól működjöhöhöhön meg minden!

   – Jaj, dehogyis, cicamica, vágod, ugyanígy foglak szeretni, sőt, még így jobban. Meg is csókollak, vágod, megmondtam, egy ilyen kotonnal szopsz, kotonnal dugsz, nem lesz semmi baj kábé.

   – Alighanem első bevetésről van szó – tolmácsolom a lelkizést Ágónak, aki zavartan babrálja a tenyerét.

   – Okéhéhéhé… – sír továbbra is a kislány, de aztán összeszedi magát: – Feri, én így bízok benned, meg minden, én elhiszem neked, hogy ez egy ilyen stabil kapcsolat, meg minden, s hogy ezt így meg kell csinálni, vágod. De így egyáltalán nem érzem jól magam!

   – Ugyan már, csajszi, először mindenki egy kicsit ilyen feszült!

   – Micsoda? Honnan vágod te ezt? Azt mondtad, hogy így én vagyok az első, frankón!

   – Jaj hát persze, vágod – hárít lazán Feri. – Nem tudom, csak úgy… vagyis így mondták nekem is kábé. A Tibiék.

   – Da azébd! – szipog a lány. – Jól vad, begyeg, begdezeb a gedvedér. De olyad jó volda, ha de izs odd voldál veleb, ézs így zorídadád gözbed a kezebed… dudod, bidd a búld héded oddhod, bigor zégregedézseb vold… az így olyad zéb vold! Veri! Dögre zeredleg!

 

1.

Az utas dagadt volt, alig bírt az autóba beszállni.

– Fog menni? – szólt ki a taxis.

A hatalmas, félig betüremkedett test – bent volt már a fél válla, az egyik lába, meg az elgyötört, szuszogó fej, – feladta, visszahúzódott, majd megjelent az ajtóban csak a fej.

– Elnézést – mondta a fej. – Megpróbálom seggel. Úgy menni fog, csak…

– Próbálja – hagyta rá a taxis. – Én ráérek – mondta, és elindította a számlálót. A fej eltűnt, zakólebbenés, majd megjelent az ajtóban a mindennél hatalmasabb segg. Lassan türemkedett befelé, centiről centire, mígnem bent volt az egész gigantikus corpus; tulajdonosa úgy tette le az ülésre a seggét, mintha hímes tojás lenne, mégis, az arca teljesen megtorzult, mi van ezzel?

A taxis érdeklődve nézte.

– Mondhatta volna, hogy valami nagyobb jármű jöjjön, megoldottuk volna. Hová megyünk?

A pasas legyintett, még mindig zihált:

– Nem a test… méretekkel van itt a… probléma. Most műtöttek. Azért akartam én ezt a farolós megoldást elkerülni. De hát csak ez van, máshogy nem megy. Be van már ez gyakorolva, csak most, ez a műtét… Aaa… menjünk először aaa… Bankba. Nem vittem magammal pénzt a kórházba. Úgy volt, hogy értem jönnek, de hát problémák léptek itt fel mindenféle szinten.

A taxi elindult, kigördült, besorolt.

– Műtötték? – kérdezte a taxis.

– Ehh… ja. El is baszták. Meg hamar is kijöttem. Ott kéne még feküdnöm. De problémák vannak. És ha egy van, tudja mi van. Jönnek csőstül.

A taxi átdöccent egy fekvőrendőrön. Az utas nagyot nyikkant fájdalmában.

– Basszameg! Ez most nagyon nem volt jó!

– Ott műtötték, ott lenn? – sandított a taxis a hatalmas altest irányába.

– Ja, basszameg. A picsámat, azt műtötték.

– Aranyér?

– Nem. Egy tál galuskáér. Hahha…

A taxis nem nevetett.

– Berakattam azt a chipet, tudja… ­– mondta a dagadt. A taxis mindjárt felélénkült.

– Há! Nem mondja! Maga is átáll erre az újfajta adózásra?

– Át én, hogyne állnék. Sokkal egyszerűbb, nem fogom én a fél életemet számolgatással tölteni, csak hogy mentsem az adómat fillérről fillérre. Egyértelmű, hogy ezek a rohadt köcsögök mit akarnak, agyonbonyolítják ezt a köcsög adót, hogy az embernek eleve ne legyen kedve számolgatni, csak tejelni, ahhoz legyen kedve, itt ez a chip, méri a szart, ami a bél keresztmetszetén keresztülhalad, aszt küldi a központba a jelet, aszt onnan meg jön a számla, ahogy akar. Így több, na, hát így több…

– …de maga mégis átáll erre, ráadásul most még menni se tud. Mondja, hogy megérte.

– …hát több, de csak kevesebb vele az ideg. A seb meg majd begyógyul. Beágyazódik a chip.

– Én inkább számolok, hallja. Én rászánom az időt. Rá én! Minél kevesebbet ezeknek, én úgy vagyok vele, nekem ez aztán megér akármennyi számolgatást!

– Igen, igaza van. De én meg így baszok ki velük. Amúgy is le akarok fogyni már régóta, most ez lesz majd a plusz motiváció, biztos kevesebbet fogok zabálni, ha az adóm majd ettől függ, jobb mint a gyomorgyűrű! Gyümölcsök, zöldségek, érti, azok kevés széklettel járnak. Majd csak leshetnek, mennyi lesz itt a megmérnivaló kulamennyiség!

– Értem. Maga se megy a szomszédba egy kis spílerségért, mi?

– Nem, én sose mentem! De különben már mondanak olyat is, hogy egységesen mindenkinél bevezetik ezt a fajta adózást.

– Esküdjön!

– De pedig ezt hallani. Egy rokonom ott dolgozik a központban, ahol feldolgozzák ezeket a jeleket. Gondolja el, mennyit spórolnak, az egész mostani köcsög apparátust lehet elküldeni munkanélkülire, ahhoz, hogy a szart számolja, elég egy szoftver, ember se kell hozzá. Arról meg nem is beszélve, hogy az adó is több lesz így.