Haja göndör, szeme csipás. Mintha most kelt volna ki az ágyból. Áporodott szag, némi boremlék a gyomor mélyéből; töredezett körmök, szakadt ingujj! Mínusz három, de neki luk van a csizmáján elöl, amit a zokni is mintegy megismétel: kiltászik a nagylábujja teljesen, ezt nem hiszem el.

-Azanyám, azanyám… – mondja. Hangosan.

Ezt párszor elismétli: beleheli a buszt flakonosbor-szaggal. Azanyám, azanyám. Fékez a busz, a sofőr kikiabál a fűtött fülkéből:

-Most már fogja be, különben leszállítom! Mások is utaznak magán kívül!

Legalább magázza, ez kedves tőle. A nő: – Jóvanna. Jóvanna.

Eztán már csak dünnyög, mintegy karácsonyi nótát, miután lekapcsoltuk a nagylámpát a nagyszobában, és csak a lemez pattog és az égők villognak eszelősen. Most figyelj: mellette ülök. Mindent érzek, mindent hallok és látok. Újság az ölemben, minek? Figyelj: kinyújtja a lábát lassan, mozgatja a nagylábujját, talán ellenőrzi, vajon megfagyott-e már? Nehéz erről beszélni, de megpróbálom a kedvedért. Hogy ti.nem tudom levenni a tekintetem a lukról. Ez normális szerinted? Te se tudnád, hidd el.

Képzeld, hogy egy hídon mész lassan, a szél vadul tépi a hajad, túl akarnál esni az egészen, de nem tudsz, mert hideg van és legyűrhetetlen a légellenállás: mintha egy nagy szivacson kéne keresztülgázolnod egyetlen nagy levegővétellel. Mész, mész tovább, mert muszáj (bedöglött a villamos, nincs más út a másik oldalra): előtted egy fazon, harminc körüli férfi, ahogy ki tudod venni magabiztosabb járásából. A híd hirtelen szakad be, a férfinak még csak mukkanni sincs ideje. Látod, ahogy mint egy kitömött fekete mackó, az egyik jégtáblára hull, beszakítja, egy ideig eltűnik, aztán elsodorja a víz: nem látod többé. De te vagy az egyetlen tanú!

Nos, egészen így, és félreértés ne essék, szerintem egyáltalán nem volt tervbe véve egyik fél részéről sem. Ácsorognak még páran körülöttünk, délután 5, mindenki hulla fáradt és haza akar jutni. Körülbelül akkor áll be a forgalom, baleset: talán elütöttek egy idős hölgyet templomból hazafele menet. Az ablakokat pára borítja, a világítás gyér és reménytelen. Kilesek, látom a templom tornyát.

És akkor a Nő hirtelen fojtogatni kezd.

Van már egy ilyen emlékem. Az Férfi volt és metrón. Újság az ölemben, minek? Lehuppan mellém, teste súlyos és valami egészen furcsa, de nem hajléktalan bűzt áraszt. Hogy is fogalmazzam? Mihez hasonlítsam? Akkor éreztem, mikor a kutyát először vittük állatorvoshoz.

És lassan tűnik fel, egészen lassan, ahogy az ember eleinte csak a körvonalát látja a szeme sarkából egy kellemetlen ismerősnek, aztán kénytelen oldalra fordulni, mert nem tud másképp, nem tud nem oda fordulni: tekintetük találkozik, a felismerés borzalma – szóval így tűnik fel: valamit állandóan csinál a kezével. Folyamatosan malmozik az ujjaival.

Mi zavarjon ezen? Tekintetem az olcsó újságra szögezem, talán elmúlik: leszáll a Férfi, vagy abbahagyja. Pár perc után (két megálló) rádöbbenek, hogy nem, nem fogja abbahagyni, ennek a kényszeres mozdulatnak pont az a lényegi magva, hogy sosem szűnik meg, sosem hagyódik abba, talán még alvás közben sem. Amit még látok: a Férfinak nagy, bozontos, sűrű fekete szemöldöke van és a megszokottnál kissé jobban előredomborodó homloka.

Szóval, hidd el, akkor is elkövettem ugyanazt a hibát: egyszer csak odanéztem, és mintha hipnotizáltak volna, képtelen voltam máshova nézni. A Férfi a negyedik megálló után fordul oda hozzám, még csak bele se néz az arcomba, nem néz a szemembe! Úgy kezd el fojtogatni.

Na már annak hasonló a végkimenetele, mint ennek: iszonyú erős ujjai vannak – s miközben alszik ki a fény a szememből s fogy az oxigén, egészen nyilvánvalóvá válik, ezért gyakorolt, nem másért (egyébként zongorista is, mint később kiderül), azért gyakorolt, hogy engem, csakis engem, egy novemberi szerda délután 5-kor (még az időpont is!) megfojtson. Puszta kézzel. Az ujjaival valaha kést is fogott, komoran folyatta a disznó vérét, tizenhat évesen sírt, de úgy, hogy senki ne vegye észre. Könnyű volt a hidegre fogni, a decemberi fagyokra és a hajnalra.

Oh, persze belekerül a hírekbe. Az emberek szorongani kezdenek, vannak akik nem ülnek többé metróra. (A második eset után buszra sem.) Mi lesz így a világból?, kérdezik. Mit érezhetett az áldozat?, kérdezik.

Pedig, hidd el, semmi különöset nem. A Férfi ujjainak pl cigarettaszaga volt, az még kifejezetten jól is esett, hiszen Apám is cigarettázott, és őrá emlékeztetett. Gyengülnek a Férfiak, senki nem siet a segítségemre: meg valahogy a gyors reflexek is hiányoznak! Ki se hűl a testem, már benne vagyok az újságokban.

A Nőnek csak az anyjával voltak problémái. Szomorú, de ilyen világot élünk: vannak Anyák, akik kidobják a lányukat otthonról, mert idő előtt vesztették el a szüzességüket. A Nő utána pontosan két és fél órát mesél nekem (vagy három cigarettát elkunyerál) arról, hogy s mint történt az egész. „Én nem akartam”, mondja, „de P. azt mondta hogy kihajít a francba, ha nem teszem meg neki.” De mindegy: ő is odafordul, és el nem tudnád képzelni, mennyi de mennyi nyers erő lakozik egy megsértett Nőben! Alázatosan fekszem alá, mint egy sebész első operációjakor. A sofőr ordibál: „tudtam, tudtam!” Már késő.

Az emberek szorongani kezdenek, a biztosító fogcsikorgatva fizet a családnak. Mielőtt leülnek a metrón vagy a buszon, jól végigmérik, ki mellé. Van, aki le se ül. Van, aki el se indul.

Valamit még el kell mondanom. Mindkét eset emlékeztetett valamire, egy korábbi esetre. Kicsit durva lesz, bevallom. Hogy eset-e valóban? Igaz: álom. De mi a különbség, most őszintén. Néha félek, csak az érzések és az érzések csiganyomai számítanak, amiket a valós események kennek agyunk satnya barázdáira. Szóval ott állok kikötözve egy oszlophoz egy ringben, és – el nem hiszed – ver egy gép. Egy gép, aminek csak két karja van gömb alakú kemény műanyag ököllel (feje nincs), és képes jobbra-balra forogni körülbelül harminc-harminc fokot. Néha előredől, de úgy átlagosan a bordáimat veri ütemesen, ha előredől akkor a gyomorszájamat. Nézem, a ringen kívül a családom: Apu, Anyu, Húgom, Öcsém, még a Kutya is. Drukkolnak, szorítanak. „Mindjárt, mindjárt vége! Drukkolunk, szorítunk!”, mondják, és mosolyognak.

Tökéletesen megértem, hogy át akarnak küldeni a másvilágra: a penészes almák, a kitakarítatan szobasarkok, a titokban felhurcolt fiúk, a mosatlan edények és rothadó citromok miatt. Igazából lényegtelen.

Hogy miért ez az emlék jutott eszembe? A másvilág szép hely, bár hogy elhidd nekem, keresztül kell menned még pár dolgon. Szép hegedűjáték a háttérben és valami eszméletlenül nagy, párás rét. Napsütés. A réten átlátszó ruhában nők táncolnak, a rét mellett földutak futnak és az utakon szekerek döcögnek. A szekerekről néha leszól egy-egy bajszos bácsi: „merre, merre?” És velük tarthatsz, ha meguntad a rétet.

Szóval általában azt a kérdést teszik fel leggyakrabban az esetekkel kapcsolatban: MIÉRT?

Pedig olyan világos, mint a nap. Mindkét esetben néztem, és nem tudtam elvenni a tekintetem a látványról. Hipnotizált, letaglózott a látvány.

Első esetben a Férfi folyamatosan, megállás nélkül malmozó ujjai.

A második esetben pedig a Nő kékülő, sárga körmű nagylábujja.

Szóval mi ezen a csodálkoznivaló? Én voltam a hibás. Néztem.

De mintha Frankie is sejtené már, hisz sejtheted, hogy itt valami nélküle, az ő híján történik vele. De honnan ez a sejtelem? És ez a tudatosság vajon?! Talán gyilkosok járnak el ilyen higgadtsággal és nyakig véresen; mert odalép most Alice Fly fésülködő asztalához, leül a kopott holmik, az ócska díszek fölé és úgy tesz, rak rendet a giccsben, mintha sajátja volna, mintha övé lenne mindaz, mit ezek a tárgyak idézhetnének itt fel, a rúzs ragacsa, a hasztalan púder, az ezüst, a rózsaszín, a lakkfényű retikül; és fölhúzza a zenélődobozt, amelynek fedelén angyal hasal, szája fuvolában végződik, ám a dallam eláll, akár a szél, mintha eső volna, miként Frankie tekintete marad ott a tükörben, hiszen három éve, a gyermekkora vége óta először hosszan, mélyen merészel tekinteni saját szemébe. Attól tartok, Frankie rájön valamire, arra szerintem, hogy nem önmagát látja, hanem magát a tükröt, szóval, mintha ő maga lenne itt a foncsor, és ezen nem meglepődik most, vagy elhűl, de ez a metafora…, igen, igen, máris kijárat ebből a patyomkin faluból, mintha elkiáltaná a játékban valaki, hogy nem ér a nevem, és a kiáltás mint hiány nyomán beszakadna itt a szöveg; Frankie, azt hiszem, észrevett minket, és félek, az észrevétel egyben belátás is, és túl pontos, oly élesen végső, hogy kihegyezi őt. Sejti már tehát, hogy őt itt senki sem helyettesítheti, mert ő a senkit helyettesíti, érzi már, hogy körülötte mindenki ki akar lyukadni valahová, hogy vinni akarják, jutni a valamire, szóval itt a hiányt kéne megneveznem újra, ha nem éppen az elnevezésével hullana önmagába…

Oké, Frankie, ezt feloldhatnánk úgy, hogy nem nevezzük meg, hanem állandóan becézzük csak, elárasztjuk a névvel; nevekkel, amelyek egymást fogják elbizonytalanítani saját eredetük, miközben a hiányt tán önmaga felől…; csodás tűzijáték lesz, úgy ám, ahogy folyton elutasítja a sok jelölőt, a hiány folyton elmozdul, elfeledkezik önmagáról ebben a fényes eljárásban, távozik majd minduntalan, hogy tiltakozzék. De őszinte leszek hozzád, Frankie, mert ebben a bombázásban nem jön majd létre a semmi, talán valamiféle káprázat inkább, miként felület; tudod, a hiány, ha szeretne valamit, azon kívül, hogy éppen most ne személyesítsem meg, talán azt, hogy higgy abban, fölkínálhat téged önmagadnak! Frankie, hogy a rá irányuló folyamatban, amelyet ő gravitál, elképzeld, hogy a valaki attól az, hogy tudatosan szűnhet meg az ölelésében, mintha élet volna az irányában, mintha ez volna az élet…, mintha az, hogy ki, ahogyan hullik…

No, nézd csak, ez itt, hogy cibálja, rángatja az ingujjamat, még a bokámat is rugdossa, mert ő ígérne inkább, ígérne neked vért és könnyeket, meg minél kevesebb fókát és egyre több eszkimót. Már megint a tragédiával spekulálna, hogy átlényegítsen és a semmit másra bízná ismét, újra és újra, mint téged rám. 

Persze, persze, azért nézz csak körbe itt, te lány, mert jogod lett hozzá, mert neked van itt, mert tiéd a jog. Nézd csak, ez itt a stukker, és forog benne, pörög a tár, a hat lövet, hiányzik majd három, Frankie…, hogy tetszik majd a szoba a vérrel, milyen volt élni, lenni a sovány díszletben, milyen volt fölnőni a tanyán, oly hirtelen, milyen most Johnnyt újra látni, mint egy kicsúfolt Marlboro-reklám, milyen látni az apádat, akit niggerként verettem meg a nagybátyáddal, hogy tetszik a sors, Frankie? Ízlett-e a süti?! Eléggé kurva volt Alice Fly?!!

Nézz szét e beszédben, és mondd csak, tudnál még szeretni?! És ne gondolj az emberrel közben, ezért magadra se, mintha áldozatra, láss csak át azon, nézz keresztül rajta, tapintsd ki valahány porcikáját, értelmezd szét, miben otthon sosem voltál, és itthon is csak most vagy és jelen, miként velem, ahol mindig csak fulladtál és fulladsz nyomában a nyomnak, amely fulladásban beléd szerettem, de ne gondolj a halállal se, miként az emberre, se kéjre, mert ha van agapé, akkor ez az.

Kívánhatom csak, hogy értsd, mit innen csak érezhetsz, a súlyát, hogy szeretlek, hogy teljesen fordulok feléd, és ez a figyelem úgy marad benned, nálad itt, akárha körülötted, hogy ez vagy te, mintha az érkező magból bomlana vissza a szeretkezés, és veled nem valaki, hanem én fogannék, mintha te velem. Azt pedig nem kívánnám, de szeretném, és ezt, egyetlenként, talán nálad is jobban, hogy utánad ne jöhessen más, mert szeretném magunkra zárni az ajtót, tudod, ha nem is örökre, de addig legalább, hogy megölelhesselek, csókolhassalak végre. Szeretném elkeríteni ezt a viszonyt, és igen, éppen úgy, mintha gyereket csinálnánk…

Érezd meg, mert innen meg nem értheted, a gyöngédségedre én szorulok, mert elfáradok, igen, pontosan benned, mintha a kapcsolattal tartanék kapcsolatot, mintha folyton elhagynám a hátteret, és aki kiválik, az a honnant érteni kényszerül, mintha az adottat kihasználni és fel, akár egy mindig-új technológiát, amellyel állandóan fellövik, akár egy rakétát, amivel más feltételek közé, új törvénybe kell, kénytelen jutni!           

Figyelj rám, Frankie, tudod, a csúcson nincs morál; így van, csak a döntés, az eredendő, miként kényszer, az egyetlen lehetőség ott a cselekvés, és előtte, hogy visszanézz, mivel csak múlt van, az állandó szél fúj itt nincstelenül, és meztelen most, akár egy hamvadó szerzetes, és emlékezés van, emlékezés számtalan viszonyra,… végül egyetlen viszonyra a szerkezetben…; innen lesz a belátás rálátás végül, amelyet a vágy kísért miként nosztalgia, hogy visszajuss a háttérbe, és a jövendőre onnan emlékezz…, de a beletörődésnek mégsincs esztétikája, Frankie…

Azt hiszem, olyan ez, mintha a Naprendszert próbálnánk elhagyni. Te viszont, elhagyhatod e rendszert, el, mert szeretlek, és a rálátást is…; hamarosan számtalan rendszer lesz majd köztünk a távolság. Olyan leszel, mint az a csodás aranykorong, amit valami űrszondába helyeztek, mert a végtelennek szánták, amely lehet, végül mégis vissza, a mítoszba ér. De befejezem, mert nincs mit mondanom már, s mert árnyékot vet lassan a magány, miként a történetben alakhoz jut.