Napok óta maradékot evett. A hűtőben talált szalámivégek mellé egy kis kekszet, kockacukrot, és esténként megivott két-három pohár citrompótlós vizet. Már hetek óta nem volt pénze. És hogy minden még rosszabb legyen, herpesz hasogatta a szája sarkát. Egy csúnya, láthatatlanul növekvő seb.
De nem fáj annyira, amit megszelídítenek.
Herpesz, herpeszke, az én herpeszem, dúdolta délután, és a dzsekijét összehúzva besurrant a pékségbe. Nagyon éhes volt, zsemlét akart, legalább egy zsemlét, egyetlenegyet. De rossz ajtón lépett be, a tömeg előrenyomta, és már mennie kellett, be, a polcok közé, az áruházba, ahova a nyilak mutatták. Zsófi felsóhajtott – szerencsére ideje mindenre volt –, fogott egy kosarat, és besétált a tömegbe.
Ám nem sétált, nem úgy sétált, mint aki… Mert akinek nincs pénze, az másképp sétál, az oldalazva jár, mint aki lopni indul. Először banánhalmok, konzervhalmok közt kóválygott, ám szerencsére bent, az áruházban is tartottak pékárut. Odaoldalgott a szeletelt kenyerekhez, belegyömöszölt egy zsemlét a nejlonzacskóba, és ekkor látta meg a szottyadt, akciós fánkokat. Elkenődött cukormáz, töredezett cukorbevonat, 55 Ft, spórolós kisnyugdíjasoknak is megéri.
De nem Zsófinak. Zsófi mégis elkezdett számolni.
Nem a pénzt számolta, hanem a fánkokat. Egy, kettő, három; és már érezte, hogy a számok közönséges ízekké változnak, a szikkadt csokimáz elroppan a szájában, lassan megadja magát és szétolvad. A gyomrában izgatott bizsergést érzett. A kosarával odasétált a hűtőpulthoz. Megszámolta a pizzákat, négy, öt, hat, választott melléjük egy csomag túrógombócot, egy mélyhűtött gesztenyemasszát, végül egy nagy doboz fagylaltot is, hét, nyolc, kilenc, mert hát gondolni kell a holnapra… Végül nagy darab sajtokat számolt össze, és az egészhez hozzácsapott egy kis kaviárt, tonhalfilét is.
Ennyi mindenre inni kell, így hát odasétált a százszázalékos gyümölcslevekhez.
A pénztárnál kifizette a zsemléjét, és aztán átsétált a szemközti drogériába. Fuldoklott az idő, mikor elindult a városba, de most a nap, mintha csak kikívánkozna a felhői mögül, rátartin ragyogott.
Zsófi régebben is sokat számolt. Kislány korában ült az íróasztalánál, és számokat írt egy kockás füzetbe, szépen, sorban, egymás után. A számok még nem jelentettek pizzákat, fánkokat, még kristálytiszták, érinthetetlenek voltak, és ő élvezte, hogy míg lassan-lassan múlik a délután, a számok csak gyűlnek, dagadnak. Ha felszólították az iskolában, a számaiba menekült. Leülni, mondta a tanár, ötvenhárommillió-ötszázhuszonkilencezer-nyolcszázhatvanhat, mondta magában Zsófi. És jó volt, hogy minden napra egy kicsivel több szám jutott – nemcsak több szám, hanem egy kicsivel több reménység, egy kicsivel több hatalom. Ám egyszer csak megroppant a számegyenes: Zsófi addig számolt, míg megnyert egy futóversenyt, aztán megnyert egy másikat, aztán még egyet, és a hatodikban már egyre jobban tanult, haladt előre, akár a többiek.
A számolós füzet, ahova régen a millióit írta, elveszett.
De mintha most visszatérnék a régi neurózisomhoz, töprengett. Nincs munka, nincs haladás, nincsenek fiúk, és még a lakást sem tudom fizetni. Virtuális kielégülés, paranoia, kényszerneurózis, tudathasadás, mondogatta magának a fürdőszobában. Kényelmesen lezuhanyozott, beágyazott, és olyan jóllakottan járt-kelt fel-alá, mint a farkas, akinek követ varrtak a hasába. Hiába, eltelítődtem, gondolta: pizzák, fánkok, túrógombóc, meg egy kis kaviár. Kész, végem, de közben semmilyen kétségbeesést nem érzett. Remekül aludt – mint régen, felhúzott térdekkel –, másnap hajat mosott, levágta a körmeit, beáztatta a zoknijait.
Az anyja kémiatanár volt, az apja szakoktató egy szakmunkásképzőben, úgyhogy Zsófi egész gyerekkora a józan ész dicséretében telt el: legyen magadhoz való eszed, mondogatták, ha ábrándozni akart egy kicsit. Az anyjának már az akupunktúra is gyanús volt, nem beszélve a bölcsészetről és a pszichológiáról. Merthogy a szülei nem ábrándoztak, egyre csak számoltak, hogy kínkeservvel előkaparhassák Zsófi tandíját, azaz a józan észre valót.
Mondta, mondogatták, nyögte Zsófi, és kicsavarta a zoknikat. Egy barátja lakásában lakott, aki a legjobb barátja barátnőjéhez vagy a legjobb barátnője barátjához utazott el Angliába, így valahogy. De még tizennyolc nap. Zsófi pontosan ennyi ideig maradhat.
Gyorsan megcsinálta a haját, és indult nézelődni. De előtte megnyalogatta a száját, végighúzta a nyelvét a sima, jóllakott húson. Csodák csodája, eltűnt a herpesze.
Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc. Már nem elégedett meg a lejárt szavatosságú, tejberizsekkel, az óriás túró rudikkal, a sárgára festett pudingokkal, amikért néhány napja – akkor még üres gyomorral, behúzott vállakkal járkált – majd elepedt. Most valami igazibbra vágyott. Húsz, huszonegy, huszonkettő, huszonhárom. Sajtra, sonkára, gyümölcsökre. És persze fel is kéne öltöznie. Amióta apa meghalt, tönkrementek a trikói – amúgy is minden szertefoszlott, szétfeslett –, és kéne már egy rendes pizsama is. És egy jó cipő, mert olyan elkárhozott érzés lyukas cipőben klaffogni! Nem egy cipő, hanem mindjárt kettő, huszonhét, huszonnyolc. És mi lenne, ha az egészhez hozzászámolna egy komoly ébresztőórát is?
De vajon mi történne, ha egyszer meghívnák vendégségbe? Én nem kérek semmit, magyarázkodna a háziasszonynak, jóllakom azzal, hogy mindent összeszámolok.
